A borsos árakért diszkrét, bizalmas környezet és a közkórházaknál jóval magasabb nívójú felszereltség várja a szépülni/gyógyulni vágyókat. A plasztikai sebészet, nőgyógyászat mellett számos más területtel is foglalkoznak - bőrgyógyászat, rehabilitáció, kényszerbetegek kezelése, stb.
*** Dr. Rhydian Winter - Kardiológus és Szívsebész, Magzati- és Gyermek Szívspecialista Második emelet 3 Rendelési idő: Hétfő - Kedd: 9:30 - 12:30 Csütörtök: 17:00 - 20:00 *** Dr. Marie Bianchi - Sürgősségi orvos és Onkológus Második emelet, 5-ös rendelő Kedd 9:00-12:00 Szerda 16:00-24:00 (ügyelet) Csütörtök 12:00-18:00 Szombat 16:00-24:00 (ügyelet)
Egy kicsit későbbre vártunk, ami azt illeti, aprócska idegen. Sőt, ha rajtam múlt volna, biztatlak, maradj még az anyaméh védelmező kis világában, amíg teheted… Ez a világ bonyolult, veszélyes és még apád is kiakasztó jelen pillanatban, bár esélyes, hogy az én tolerancia szintem is jóval alább zuhant, amikor elfolyt a magzatvíz. Pedig a hülye önsegítő könyvekben, amiket titkon azért lapozgattam, rendre azt írják, hogy nem kell ettől pánikolni, maradjunk nyugodtak, ne kapkodjunk, és a többi. Engem mégis kissé levert a víz, hisz még legalább egy hét hátra volt a kiírt dátumig. Kapásból arra asszociáltam, valami nem jó, baj történhetett, holott te csak túlságosan kíváncsi voltál erre a kinti világra. Apa vezet, én a kocsi lehúzott ablakán beszökő hűvös északi széltől megnyugszom, s a riadalom helyét várakozó, szinte már gyermekien rajongó érzés veszi át. Ez megtörténik… tényleg és igazán, most, velem… Velünk. Suta mosolyomban némi idegességgel keveredik a várakozás, ahogy a mellettem ülő férfira tekintek, de ez az érzés most kellemes. Mintha minden a helyére billent és összeért volna, egyetlen néma pillanatban. Mindezt persze megtöri a kórház bántó neonfénye, a fehérre meszelt falak steril sora, ahogy alig győzve követni a rengeteg nővéri utasítást máris egy szobában találjuk magunkat. Én az ágyban fekve, édesapád pár kitöltendő papír felett görnyedve. Idegesen vési szinte a betűket a papírlapra, de igyekszik nem mutatni. Megmosolyogtat a látványa – ugyanakkor ez a mosoly igencsak megfakul a következő órákban neked hála, te kis türelmetlen… Fájdalmas grimaszok, keserédes nevetések és könnyek között lassan lépdelt az idő. Volt egy pont, ahol szívem szerint elküldtem volna a mellettem kitartó „őrként” strázsáló férfit a francba, amiért nem beszélt le kilenc hónappal ez előtt erről az egészről, de a következő percekben már úgy szorítottam kezét, mintha attól tartanék, ha elengedem, sosem látom viszont. Talán még el is zsibbadt a karja vékony ujjaim szorításától a sok „Nyomjon anyuka!” közepette, de kétlem, hogy neheztelne ezért – vagy akár az ezt megelőzőekért – egy pillanatig is. Az érkezted feledtette velünk mindezeket. Hallom, ahogy felsírsz, túlkiabálva mindenkit a helyiségben… de az is lehet, hogy a világ halkult el egy pillanatra, nem akarva elszalasztani a csodát. Könnyek szöknek szemembe a boldogsággal erőteljesen átitatott megkönnyebbüléstől, s fel se fogom, mit magyaráz a doki apukádnak a köldökzsinórral kapcsolatosan, csak a hangodra figyelek. Látni, érinteni és karjaim közt tartani akarlak, mert csak akkor hiszem el igazán, hogy tényleg megérkeztél, amikor mindez teljesül. – Fáradt, de boldog mosollyal ölellek magamhoz, óvatosan, mint legdrágább kincsét óvja az ember. Olyan pici vagy, olyan törékeny… olyan valóságos. Az én kislányom.
I want to hold you Protect you from all of the things I've already endured I want to show you Show you all the things that this life has in store for you I'll always love you The way that a father should love his daughter
Ha majd az iskolában megkérdezik tőled, hogy mi apukád foglalkozása, minden valószínűség szerint azt fogod majd mondani, hogy az én apukám doktor bácsi. Tudod, a doktorbácsik munkája hatalmas felelősséget és odafigyelést igényel, mert amikor egy másik ember egészségéről van szó, nem szabad idegeskedni vagy pánikba esni. És most, amikor éppen megszületni készülsz, apukád minden egyes porcikájával szeretne jó doktorbácsi lenni. Nem félni attól, hogy mi lesz, ha valami baj történik. Nem félni attól, hogy esetleg túl figyelmetlenül vezet anyukáddal a kórház felé. És nem félni attól, hogy mi lesz majd néhány órával később, amikor végleg és kitörölhetetlenül része leszel az életének. Ha majd nagyobb leszel, akkor az is elmesélem neked, hogy attól is féltem, hogy a bennem élő fenevad a világra szabadul majd, hiszen ő, ahogy én is, csupán minden erejével meg akar védeni téged. Amikor anyukádban igyekszem tartani a lelket, biztatni őt, igazából a saját lelkemért is imádkozom Istenhez, ha tényleg van. Persze bízom benne, hogy ha majd elég nagy leszel, erre a kérdésre meglesz a válaszod anélkül is, hogy esetleg bármit is rád kellene erőszakolnom. Vagy anyukádnak. De bárki is irányítson, bárki is döntött úgy, hogy hamarabb érkezel, úgy látszik, meghallgatta az imáimat, mert még magamat is sikerült meglepnem azzal, hogy milyen jól helytálltam. Képes voltam cselekedni érted, értetek anélkül, hogy bárkinek is ártottam volna. Mindazonáltal igazán gyötrelmes volt látni és érezni a fájdalmat. Anyukádét, és a tiédet is. Tudom, hogy fájt elszakadni az öröknek tűnő békéből, ahogy azt is, hogy mennyire égette a torkod az első néhány levegővétel. Csak egy kreolszín foltot láttam belőled a vad és fényes kékségeimen át, de ott lebegett minden élet körülötted. A múltad, a jelened és a jövőd, ami a mi életünkből fonódott össze. Nekem is fájt. Azt gondolnád, meg sem éreztem anyukád görcsös szorítását. Hihetnéd, hogy nem sértette a lelkemet a megannyi fejemhez vágott átok, amivel engem, de még a felmenőimet is hibásnak vélte ezért a roppant gyötrelemért. Azt feltételeznéd, hogy a saját nyelvem véresre harapása nem volt kín, amikor elharaptam a szavaimat, amivel azonnali érzéstelenítésért kiáltottam volna. De hová lenne a csoda, ha megfosztanánk magunkat előtte a nehézségektől, nem igaz? Majd megtudod. Rá fogsz jönni, és akkor majd megérted, hogy miről beszélek. Ne gyűlölj érte. Tudom, micsoda bűn az élet csodáját a halál gondolatával bemocskolni, de értsd meg, nem tehettem mást. Meg tudtam volna ölni a segédkező orvost, amiért ő tartott először a karjaiban. Aztán megértettem, hogy jobb így, hiszen amilyen pihekönnyű és törékeny lettél, félő, hogy szellőként tűntél volna tova esetlen, bizonytalan fogásomból. Éppen ezért amikor az ollót nyújtja felém, csak néma félelemmel, védekezőn tántorodom hátra, mielőtt megmarnám az etető kezet. Alig élsz, még nem is láttam az arcod, de már tudom, hogy ölnék érted, és ez megriaszt. Sápadtan rázom meg a fejem, nem, hiszen ilyen gondolat nem létezhet most e falak között. Nem lehet ez az első emléked, érzésed rólam. Remegő kézzel nyúlnék az olló felé, de elhiheted, még azt is elfelejtettem, hogy kell használni. Biztos, hogy sokat fogod majd gyakorolni a helyes papírkivágást, ha egy kicsit nagyobb leszel. Az én kézügyességem egyébként is csapnivaló, és azt hiszem, hogy bensőségesebb kötelék fűz hozzád annál, hogy egy darab fémmel érintselek elsőként. Talán anyukád nem lát, nem figyel. Talán kitakarhatom előle, hogy a tulajdon karmommal kívántam volna elvágni a köldökzsinórt. De megijedtem újra. Mi történne, ha már most, ha már így olyat tennék, ami nem volna helyes? Belehalnál, tudom. Marad hát az olló, és egy óvatos pillantás az idő közben letisztogatott arcodra. Megmérnek, megtörölnek, és már érkezel is, és nem tudom, hogy megkínzott vonásaitok közül melyikőtöket találom a elragadóbbnak. Talán nem is kell választanom, hiszen egyek vagytok a számomra. A csókom mégis a tiéd. Hamarosan elvisznek, elragadnak tőlem, tőlünk. Újra elemi erővel tör fel belőlem az indulat, és már önmagát fékezni képtelen, fehér óriásként hagyom, hogy az illatod örökre beleégjen minden érzékembe, de te nem vagy már sehol. Odaát vagy, egy másik szobában. És én...? Én nem tudom, hová veszem, hiszen az éjszaka minden izzasztó pillanata jeges vízként csurog le a jégfehér bundámon. Édesanyáddal alszom. Valahol messze, ahol mindhárman találkozunk. És hamarosan hazatérünk majd.
Sajnálom, apám, nem lett fiú. Bocsáss meg, hogy nem tudom teljesíteni az utolsó, neked tett ígéretem. Nem lesz belőle Hóhér. Nem teszem gyilkossá a saját lányomat. Nem lesz élő testben halott lélek. Az én lányom ragyogni, és élni fog.
A család barátja, így adtam el a sztorim körülbelül hat hónapja a nőgyógyásznak, amikor megtudtam a nagy hírt, és próbáltam a kolléga közelébe férkőzni, hogy mint kirendelt gyógyító tisztában lehessek a háttértörténésekkel. Figyelünk, őrizzük a mieinket, mert ez a dolgunk, főleg egy olyan apró kirendeltség esetén, mint Anchorage, itt nem vagyunk túl sokan, itt nincsen óvó egyetemi épület, mint Fairbanksben, itt mi vagyunk, a köztünk lévő összetartás, és a farkasok iránti tolerancia, másként nem lehet életben maradni, itt nem. A hónapok teltek, én hétről hétre érdeklődtem, a nőgyógyász után, a majdan szülést levezető orvosnál. Roxan és Jason, hogy tudott-e róla, igazán nem is érdekelt, ismertek. Volt, hogy nálam vacsoráztak, beszélgettünk, és tisztában voltak azzal, hogy tisztelem a kapcsolatukat, nagy utat tettek meg, ketten, együtt. Azonban most minden változik, minden más lesz. Az elmúlt hónapokban próbáltuk őket óvni, mindentől, a komolyabb munkák alól kivonni a mágust, mert a kirendeltség valamennyi tagja tisztában volt az élet áldásának komolyságával és szentségével. Azonban eltelt az idő, a gyermek megjött, és egy új, talán sokkalta veszélyesebb együttlét köszöntött eme furcsa párra, s vélhetően ezzel ők is tisztában vannak. ~A megújulás mindig veszélyes.~ Amikor a kollégám felhívott és elújságolta a hírt, rögvest tollat ragadtam, ám közel félórámba telt, mire megtaláltam az üdvözlő cédulára való szavakat, nem volt egyszerű. Ezt követte a virágbolt, ahol majd tíz percig nézelődtem. ~Kislány… Megnyugtató.~ Ez járt a fejemben, és lehet, mint barát, én is csak magamat nyugtattam ezzel. Azonban végül sikerült választani. Három rózsaszín orchideából kértem a sárga-zöld díszítésű csokrot. ~Most már hárman egy család, és az illata sem fogja zavarni őket, sőt a picit sem.~ Döntöttem el végül, aztán nekikezdtem az üdvözlő kártya kitöltésének, lassan írtam szigorúan folyóírással, a tőlem megszokott kicsit jobbra dőlő íráskép sem veszett el, mert hát az őrző sem tagadhatja le a tudatalattijában mindig ott bujkáló optimizmust. Szándékosan nem magam vittem be az apró figyelmességet, nem akartam zavarni, avagy felesleges félelmet okozni. Tudtam jól nektek tán jól fog esni a figyelmesség, és egy tudat, hogy egy barát valahol az épület falain belül őrzi hármótok álmát a maga egyedi, és kicsit bohém módján. ~Gratulálok~
„A szerelem egy nemes párt földi üdvben egyesít, ám fölséges égi nektárt csak hármasban ad nekik.”
Eddig eredményes napot tudhatok a hátam mögött. Némi hátszélnek köszönhetően - szeretlek, Franz! -, sikerült estére teljesen magán jellegű célokra megszerezni a magánklinika egyik jól felszerelt szobáját. Naomit is lekértem Fairbanksből, bár ez úgy hangzik, mintha egy csomagról beszélnék, holott az egészen máshonnan, Hong Kongból érkezett. Naominak minden esetre elküldtem előre a repjegyet, ha már tulajdonképpen magamhoz rendelem, az utazását készítsem elő rendesen, nem igaz? Jó, mindemögött természetesen nem csak az őrző-munka és a rettegett Alignak megállítása lebzselt. Borzasztóan kíváncsi vagyok, mióta Jaxszel beszéltem, mostanra pedig kráter nőtt az oldalamra. Csúnya dolog, tudom, de nem tehetek ellen, szóval inkább élek vele és összekötöm a kellemeset a hasznossal. Bár hogy ebben mennyi kellemesség lesz, arról fogalmam sincs. Minden esetre a napom legangyobb magánjellegű teljesítménye a múzeumban való felmondás volt. Meglepődtek, csodálkoztak, én pedig kivételesen nem eresztettem bő lére a magyarázkodást, magánéleti okokra hivatkoztam, ebbe pedig azt látnak bele, ami csak jól esik. Se megkönnyebbülést, se elégedettséget nem éreztem, inkább inkább némi kelletlen elfogadását annak, hogy ezen nem a következő napokban, hetekben vagy hónaokban tudok változtatni, így jobb volt felmondani.
Este, a reptérre való indulás előtt búcsúzóul megdögönyöztem Nerót. Hiányzott már a fekete kandúr, úgyhogy nagyon örültem, amikor Jax leszállította őt is a többi motyómmal együtt. Az ő repjegyét is én vettem. Csak neki az ellenkező irányba, mint Naominak. Bepakoltama a kocsim hátsó ülésére a Jiantól kapott dolgokat és a kis Tanoncért mentem. Út közben ezer és egy gondolat suhant át a fejemen, és amikor besokalltam tőlük, bekapcsoltam a rádiót. Kedvesen mosolyogva üdvözöltem Naomit, mint mindig, ha összefutottunk az egyetemen, semmi nem látszott rajtam abból, hogy rendelkeznék bármi plusz infóval is a múltja felől, ám amikor megláttam rövidre vágott haját, nem bírtam megállnia kérdést: - Jesszus, baj van? - pislogtam, majd finoman elmosolyodtam és ráutalás gyanánt könnyedén megérintettem egy-két tincsét. Egy nő általában akkor szánja magát a haját illetően ilyen drasztikus beavatkozásra, ha szakít a pasijával vagy valami nagy dolog történt, amihez új frizura dukál. Ez eléggé általánosító, sztereotipikus és magamból kiinduló. - Na, gyere, remélem, szereted a kínait, mert igazi csemegével készültem, de majd ha megérkeztünk, megmutatom - mondtam fesztelenül és intettem neki, hogy pattan csak be az anyósülésre. - Jó kis hely, remélem, tetszeni fog. Úgy beszéltem, mintha legalább vacsorázni mennénk, holott tájékoztattam előre, hogy mire számítson. Munka lesz, nem meglepetés buli, úgyhogy nem árt, ha valamelyest fel tud előre készülni. Az pedig már más lapra tartozik, hogy ha elkanyarodunk a hivatalos közegtől, akkor hol fogunk kilyukadni. Aljas dög vagyok, tudom. Kyle hibája igazából, meg a hajdani közös feladatoké. Ha nem volt beszédes kedvében, egyelőre nem erőltettem a dolgot, de ha vevő volt rá, akkor természetesen minden gond nélkül elcsacsogtam vele, amíg a klinikára nem értünk, bár ez semmi kis táv volt ahhoz képest, mint amikor Anchorage-be kocsikáztunk.
Bevallom, jól jött most ez a kiruccanás, legalább nem kell sem a közelgő vizsgámra gondolnom egy kis ideig, sem pedig arra, hogyan kommandózzak úgy az egyetemen, hogy lehetőség szerint fussak össze megint Jacksonnal. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék megőrizni a higgadtságomat, és nem nonstop bőgőmasinát játszani, amit persze ő totálisan nem tudna hová tenni, mert ebben a képletben én vagyok a szemét, én viselem a Skarlát Betűt. Tudom, sosem voltunk házasok, nem is leszünk, de attól még mindenki tudja, mit jelent. Eddig nem okozott gondot, de most, hogy megint egy városban vagyunk, sőt, egy Protektorátuson belül, nagyon félek, hogy mikor fog kibukni az egész, és mikor kezdenek el majd másként nézni rám az emberek. Nagyon csúnyán lerombolná a rólam kialakult képet. Bízom benne, hogy van annyira felnőtt, hogy nem fogja teleköpködni a közösséget az én árulásommal, mert akkor megnézhetem magam. A repülőn ülve az egyetlen értelmes dolgot tettem, amire a jelen körülmények közt képes voltam, aludtam. Azt hiszem, jobb is volt, hogy nem kocsival hozott el valaki, mert valahogy nem vágytam olyan megjegyzésekre, hogy pedig ő úgy hallotta, velem csupa móka és kacagás még a hat óra is, mert folyamatosan beszélek. Erre úgyis csak azt tudnám mondani, hogy bocsánat, bal lábbal keltem. Kelek huszonharmadika óta. Nem tehetek róla, megfulladok itt, a közelében, nem megy, sokkal, de sokkal gyengébb vagyok, mint hittem, és úgy érzem, bármit is kaptam az első találkozásunkkor az arcomba, annál csak rosszabb lehet. Azonban olyan gyáva sem voltam soha, hogy elmeneküljek a problémák elől, valahogy megoldom, megoldjuk, hogy úgy létezzünk a másik közelében, hogy ne köpjünk savat a keserűségtől. Ha visszakapom Mayát, csak addig kell kibírnom, addig kell tovább fenntartanom a hazug ex-barátnő látszatát, és utána a nyakába önthetek mindent… Most azonban inkább a feladatomra kellene koncentrálnom, aminek kapcsán egyáltalán ide kellett utaznom. Őszintén, fogalmam sincs, hogyan leszek képes bármi másra figyelni, de muszáj, nem nyomhatja rá a bélyegét a kötelességeimre. Az otthon töltött időm nem érdekel, de azt nem fogom hagyni, hogy a teljesítményem is romoljon. Remélem, sikerrel járok, de lehet, hogy megint csak eszement mód naiv vagyok. Az autóhoz érve igyekeztem magamra ölteni egy gyengécske mosolyt, de ha akarnám, se tudnám tagadni, hogy nem az igazi, de azért bepakolom a táskámat a hátsó ülésre, aztán persze jön az a kérdés, amitől egészen konkrétan lefagyok pár pillanatra. - Ilyen szörnyű? Már a hajam, nyilvánvalóan, nem tudok erre másként válaszolni, mert azt mégsem mondhatom, hogy igen, az első szerelmem, a gyermekem apja tíz év után pár napja megint besétált az életembe, és mellesleg fogalma sincs róla, hogy van egy majd kilenc éves lányunk. Ahh, szép is lenne. Az viszont tény, hogy nem téved, én is pontosan azért vágattam le a hajam, mert nagy dolog történt. Olyan nagy, hogy képtelen vagyok megbirkózni vele. Inkább beülök a kocsiba. - Jöhet, persze. Bólintottam, gondoltam arról lehet szó, hogy munka közben, vagy épp előtt legalább a bendőnket megtömjük, mert hát nem árthatott a plusz energia. Könnyed kis vacsira nem számítottam, de nem is akartam semmiféle meghitt, beszélgetős környezetet. Nem akartam beszélni, erről senkivel, Pandának elsírtam, Irisnek elsírtam, nem vágyom a picsogás királynője címre, őszintén, már így is szánalmasnak érzem magam. Határozottan nem voltam beszélgetős kedvemben, ha kérdezett, nagyjából tőszavakban válaszoltam, és bár a feladatunk miatt buzgott bennem némi lelkesedés, de nem volt az igazi a dolog, ez tény. A klinika előtt persze már rögtön vágódtam is ki a kocsiból, nem volt semmi problémám Savannah-val, sőt, tulajdonképpen örültem a társaságának, de nem tudtam elmenni azon tény mellett, hogy nem voltam önmagam. - Ne haragudj… kicsit… nagy a káosz, de igyekszem megemberelni magam, hogy ne menjen a feladat rovására. Segítsek bevinni valamit? Kérdeztem, aztán ha volt valami, akkor nyilván együtt behordtuk a dolgokat a rendelkezésünkre állított szobába, és ha kellett, hát elkezdtem kipakolni a dolgokat, mindig szerettem pepecselni bármivel, aminek köze van a gyógyászathoz, bár azt nem tudtam, Savannah csomagjában mi van, de majd kiderült. Mindenesetre megvártam, hogy azt ő nyissa ki, mert igazából ő tudta, hogyan kell vele bánni. Én meg még abban a tekintetben sem voltam képben, konkrétan mit is fogunk csinálni, de gondolom szükséges hozzá a szakértelmem, különben nem engem kéretett volna. Én kis naiv. - Tulajdonképpen mit is fogunk csinálni? Hong Kong? Valami az ottani Protektorátustól? Érdeklődtem, mert amíg mással foglalkozom, addig sem a saját problémám lesz az, ami a fejemben motoszkál.
- Csak szokatlan még, ne aggódj - mosolyodtam el és igyekeztem megnyugtatni. - Meglepett, semmi több, és jól áll. - Ne üres hízelgés volt, tényleg így gondoltam, annak ellenére, amit élből kérdeztem. Habár a hajára kérdezett vissza, az egész kisugárzása arról árulkodott, hogy beletrafáltam a dologba, bár ez Jackson után nem volt akkora bravúr. Ennek ellenére jó volt látni, hogy a jelek szerint őt is megviselte a találkozás, nem csak az Informátort. Legalábbis reméltem, hogy a váratlan összefutásuk borította ki őt is ennyire, nem más eset, a reménykedésem mögött pedig a legkisebb rossz szándék sem lapult. Mosolyogva is tudok mások hátába kést állítani, de ez most nagyon nem az a helyzet. Elvigyorodtam arra, hogy jöhet a kínai, hajaaj, ez nem olyan lesz, mint amilyenre te gondolsz, szerintem. A röpke út alatt a kocsi belterét betöltő keserű, levert hangulatot próbáltam a saját nyugalmammal és éledező bizakodással ellensúlyozni. Nem nyomakodva, csak amennyire lehetséges volt, így a beszélgetést sem erőltettem. A klinikához érve hátulra, takarásba parkoltam le, véletlenül se szerettem volna, ha valaki észrevesz minket és akár illetékeseknek, hatóságnak, vagy a szomszéd néni kisunokájának magyarázkodnunk kelljen. Az ő kipattanásával éles ellentétben állt az én mozdulataim összeszedetsége és nyugalma. Miután becsuktam magam után a kocsiajtót, rákönyököltem a tetőre, államat pedig az alkaromra fektettem, úgy fürkésztem pár másodpercig Naomit, hallgatva a bocsánatkérést, a hebegést. - Az nem lesz hátrány, de ha nagyon nem megy, bármikor nyugodtan szakíts félbe. Annak semmi értelme, ha félig itt vagy, félig máshol - mondtam feddő él nélkül, de komolyan, majd ellöktem magam a kocsitól. - Hozd kérlek azt a dobozt a hátsó ülésről! A többit viszem én - léptem a csomagtartóhoz és elővettem belőle egy megtömött szartyrot, majd miután kipakoltunk, bezártam az autót. - Az ottani protektorátusan töltöttem tíz évet és az eddigi legutolsó vizsgámis ott volt - kezdtem a mesével átszőtt magyarázatba. - A Tetoválómesterük, Jian, olyan, mintha Ginát és Abigailt összegyúrták volna - húztam el kissé a szám, mert így elképzelheti, milyen lehetett a nő mellett tanulni. Mint egy anyatigris. - Beszéltem vele az elmúlt hetekben Alignak kapcsán. Nagyon más kultúra mint az itteni, vagy az európai, kicsit talán szélsőséges nyitás is volt, de úgy gondoltam egy próbát megér. Hold Szava-féle kontroll varázslat, csak szellemekre, és mivel ők másképp viszonyulnak a szellemvilághoz, akadt is pár feljegyzés, ami alapján elindulhatunk. Lepakoltunk a szobában egy tekintélyes méretű asztalra, én pedig előhalásztam a farmerom zsebéből a kis láda apró kulcsát. Jian eléggé régivágású asszony, nem hisz sem a kódokban, sem az egyéb technikai ketyerékben, éppen ezért szinte láttam a fintort az arcán, amikor arra kényszerült, hogy felvegye a telefont. - Szerintük a szellemek, már csak a védőszellemekből is kiindulva szolgálatra bírhatóak, irányíthatók, de csak akkor és úgy, ha a legnagyobb tisztelettel fordulnak feléjük. Na már most... Alignak felé valószínűleg tömegesen is fordulhatnánk a legnagyobb tisztelettel, az sem hatná meg, ezért erre küldte ezt... - vettem ki a dobozból a jáde medált. Halvány auraként vibrált belőle a belé oltott mágia. - A legenda szerint egy ambíciózus, de túlon-túl vakmerő és forrófejű vérfarkas zúgolódó lelkét bírták nyugalomra vele, a Tetoválómesterek generációról generációra hagyományozták egymásra, idővel pedig a Mágusoknak is megtalálták a módját, miképp tehetnek szert elég befolyásra a szellem felett. De mivel nekik nem volt még elég erejük és hatalmuk, szilárd főzetre volt szükségük a kellő hatás eléréséhez. - Kipakolásztam a szatyor tartalmát: adzuki babból készült pép, indiai lótusz magjából készült pép, kukoricaliszt, tojás és végül gyógynövény őrlemény. - Jian küldte a növényt, azt mondta, az a legfontosabb hozzávaló, nem fogja hagyni, hogy útszélről szerezzem. Az amulett elvileg csak személyre szabott szellem ellen működik, amit generációkon át erősített a Tetoválómesterek hatalma, a farkas legbecsesebb személyes tárgya volt. Ezen az elven Alignak is akadhat ilyen személyes dolga, amit megőriztünk, de mindenek előtt arra lennék kíváncsi, hogy egyáltalán ebből a sok mindenből létrejöhet-e egy használható főzet, vagy bármi. Ha igen, akkor kísérleti alanynak lesz egy pár évszázaddal ezelőtt Atanerkünk. - Tettem még az asztalra egy rozsdarágta tőrt. - Szellem, személyes tárgy, főzet - zanzásítottam a lényeget. - Van eddig esetleg kérdés? - pillantottam rá, egyelőre szigorúan a feladatra szorítkozva. - Ó, és remélem szeretsz sütni, mert nagyon úgy tűnik, hogy kukta leszel. Bíztam Jianban és az álata felsorolt, küldött hozzávalókban annyira, hogy ne érezzem szükségesnek az átvizsgálásukat, úgyhogy mondhatni félig feleslegesen rángattam le Naomit, bár neki ez is tapasztalat szerzés lesz és ha már együtt kell kifundálnunk valamit, nem akartam kihagyni. Meg ugye Jax... Nekiláttam pakolászni, edények, tűzhely körbenézése és hasonlók, közben pedig mintegy mellesleg csak úgy eljetettem: - Amúgy mi újság mostanában Jacksonnal, nem tudod véletlen? Aljas dög vagyok, tudom. Főleg azért, mert mindezek után továbbra is a mit sem sejtők ártatlanságával teszek-veszek és látok neki a dolognak, közben egy-egy előkészítő instrukcióval látva el Naomit.
- Totálisan, teljesen itt vagyok, mivel nem akarok máshol lenni. Sóhajtottam fel gondterhelten, mintha csak ezzel próbálnám meg elűzni a bajom, legyen az bármi is. Ha másra koncentrálok, az segíteni fog, egy ideig, aztán, ha megint egyedül maradok, és rám szakad a valóság, megint álomba fogom sírni magam, mint azóta minden éjjel. Nem tehetek róla, túl sok elfojtott érzés, gondolat került felszínre azzal, hogy egy városban kell lennem vele, és képtelen vagyok helyretenni őket magamban egyelőre bármit is. Milyen jó lenne, ha csak úgy ki tudnám kapcsolni, ha nem akarok foglalkozni vele, bár a szomorú igazság, hogy az elmúlt években pontosan ezt tettem, csak épp sokkal egyszerűbb volt a földrajzi távolság biztonságában. Nos, eme helyzeti előnyömet most temethetem. A dobozt persze viszem, a saját motyómmal egyetemben, és el is indultam befelé, amint Savannah is végzett. Arra azért néztem, hogy bárki képzeletben összegyúrja Ginát és Abigailt. Abból mi lenne, harcos gyógyító? Vagy… nem nagyon értem, mert jellemükben annyira különböznek a szememben, hogy ez valahogy nehezen fért össze, de azt hiszem, értem, mire gondol. - Úristen, akkor azt hiszem, jóval durvább dolgok is vannak még, amiket eddig olvashattam. Szellemekre, ez hatásos lehet, ha sikerül. Nem mellesleg elég ijesztő, mert hát, őszintén, nekem ez a szellemes dolog még mindig para, és nagyon remélem, hogy egyetlen halott rokonom sem kószál körülöttem, mert kikészülnék tőle. Főleg ne anya, az lenne a leges legrosszabb lehetőség a világon. Egyébként kifejezetten érdeklődve hallgatom, de nem hiszem, hogy ez olyan fura, elvégre az már szerintem kész tény, hogy rajongásig imádom a mágiát, és már el is döntöttem, hogy Mágus tanonc leszek a vizsgám után, más nem is jöhetne szóba. Szívesen ellátogatnék más kultúrák Protektorátusaiba majd a későbbi éveimben tanulni, megismerni őket, érdekes volna, ebben biztos vagyok. - Ez biztos, tavaly éreztem a gyűlöletét, meglehetősen végtelennek tűnt. Szúrom közbe, de aztán meglátom a medált, és ha mondani is akarnék valamit, már nem szólalok meg, csak nézem. Valamiért kifejezetten rabul ejt, talán a mágia miatt, fogalmam sincs, de úgy érzem, nagyon szeretném megérinteni, ám amikor Savannah folytatja, már inkább a szavaira figyelek. - Szóval azt feltételezzük, hogyha egy zúgolódó lélekkel sikerült ezt megtenni, akkor egy másikkal is sikerülhet. Hangosan elmélkedtem, de lehetséges, hogy ezt nem is igazán szerettem volna kimondani, csak így sikerült, miközben azt figyeltem, hogy miket pakol ki. Látványra nem tudtam mindent felismerni, de ha szabad volt, akkor kézbe vettem a tégelyeket, és illat alapján már jóval többre mentem, bár a gyógynövény őrlemény totális rejtély volt ilyen téren a számomra, túl sok minden jöhetett szóba. - Nem gondolod, hogyha Alignaknak lenne személyes tárgya még a mi általunk ismert világon, akkor tudnánk róla? Vagy… valaki tudna? Bár, ha abból indulunk ki, hogy mennyire erős, és milyen könnyen tudja irányítani Fairbanks lakosait, akkor valóban feltételeznünk illene, hogy van valami, ami a városhoz köti, de itt ismét visszajutok a mondandóm elejére. Ahogy kiveszem, most nem ez a lényeg, de azért érdekes kérdéskörnek találom, és fogalmam sincs róla, hogy miképpen lehetne megtalálni, ha ugyan van mit, de ez a holnap problémája lesz a jelek szerint. - Szerintem ezekből főzni nem nagyon lehet semmit, túl sűrű mindegyik, a tojás meg nagyon jó kötőanyag, nem vagyok egy nagy konyhatündér, de valamiféle… süteményt előbb kinézek ezekből. Főleg, hogy még kukoricaliszt is van. Nem is tudom, nem eleve annak készült ez az egész, de mivel gyógyszertárban dolgozom, tisztában vagyok vele, hogy ezekből maximum akkor lesz főzet, annak is rendkívül undorító, ha erőteljesen felhígítjuk, az meg nem biztos, hogy használ az erejének. - Nincs, értem a képletet. Ha eszembe fog jutni valami, úgyis kérdezek majd, sosem zavartatom ilyen téren magam, elvégre én ebből tanulok a leginkább, szóval ki nem hagynám a lehetőségeket, a tudásszomjam szerencsére sosem csillapodik, sőt, egyre nagyobb. - Szeretek, csak nem tudok. Már palacsintán kívül mást… de kuktának talán nem leszek csapnivaló. Igazából, fura mód, ha a feladataimat végeztem, sosem bénáztam, ellenben a hétköznapi életemben… nos, arról jobb nem beszélni, szerintem ki sem lenne szabad engedni engem az utcára, mert ön- és közveszélyes vagyok. Kész szerencse, hogy semmi sem volt a kezemben, mikor feltette a következő, abszolút nem témába vágó kérdését, ami pillanatok alatt fújta el a koncentrációmat, és rohadtul nem éreztem a világ részéről fairnak, hogy már megint belevágja a pofámba Jacksont. - Nem. Felelem rendkívül sietősen és szűkszavúan, összepréselt ajkakkal, egy pillanatra még le is hunytam a szemem, mély levegőt vettem, nem… akarok… Jacksonról… beszélni. Kifújtam, majd visszapillantottam Savannahra. - Miért? Máris ismered? Közben csináltam, amit mondott, mert úgy éreztem, ha nem koncentrálok valami másra, valami teljesen különböző dologra, akkor be fogok csavarodni. Nem különösképpen akartam semmit mondani neki, így hát maradtam az alternatív megoldásként funkcionáló visszakérdezésnél. Ha ismeri, akkor nem tudom, mit fogok csinálni, mármint, én nem akarok ártani neki, rosszat mondani róla, vagy hogy bárki azt higgye, miatta van bajom. Ez az egész az én hibám, csak épp nem tudok már mit kezdeni vele, maga alá temetett a saját hazugságom. Ahogy szokták mondani, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Figyelt, koncentrál és ez jó, a közbevetéseinek pedig külön örültem, mert ezek mutatták, hogy velem van, együtt gondolkodik, ráadásul a következtetései és a levont összegzések is jók voltak. - Pontosan - bólintottam a zúgolódó lélek megkötésére. - De hozzátartozik mindehhez, hogy az a szellem messze nem volt olyan hatalmas és erőteljes, mint Alignak. Hozzá fogható legfeljebb Tupilek lehet. Viszont ha legalább az alapelv tény működik és hatásos, akkor talán lesz mód a fokozására is. Doppingszer kikeverésre, ha úgy tetszik, már ha létezhet ilyesmi mágiahasználók számára. Bár minden ilyen jellegű gondolatfonál elindítása előtt ezt kell kipróbálni, aztán lehet tovább göngyölni. - Jó kérdés - helyeseltem bólintva a pakolászás közepette. - Itt jön képbe a kulimunka a Krónikák Termében. Feljegyzések Alignakról, akár mese szintjén is, esetlegesen többször előforduló motívumok, eszközök... Azt sem tartom kizártnak, hogy az ő esetben nem is feltétlenül tárgyról kellene majd beszélünk, hanem elvontabbról. Helyszínről, személyről... Legnagyobb pech esetében egész Fairbanksről és a környező területekről beszélhetnénk, elvégre valószínűleg nem véletlenül itt a legnagyobb a vérszomja. Ezek pedig tovább növelnék valószínűleg a nehézségi faktorát a dolognak, mert ha egy talpalattnyi földdel könnyebb lett volna egy szellemet megzabolázni, valószínűleg azt választják. És még mindig csak a spekuláció szintjén tartunk - húztam el kelletlenül a számat. Jobban szerettem, amikor vannak fix pontok, kapaszkodók, amik alapján biztosan el lehetett indulni. Ezért sem szerettem annak idején az informátor feladatok elejét. Feltételezések sokasága a keresett személyről, vagy csoportról, pletykék, amikből ki kellett bogarászni az igazságot... Amikor már menni kellett terepre, az sokkal inkább a kedvemre való volt. A sütésre egyetértően bólintottam. Ha több liternyi vizet is írt volna Jian, még lehetne főzés, de így én is a sütés mellett tettem le a voksom. Kissé mondjuk szokatlan volt, de csak azért nem tettem szóvá neki a dolgot, met épp elég szokatlanságot láttam náluk ahhoz, hogy ilyesmin ne akadjak fenn. - Nagyszerű - csaptam össze a tenyerem lelkesen, mikor mondta, hogy minden tiszta és világos egyelőre. Tudok magyarázni! Vagy Naomi tudja jól nagyon jól leszűrni a lényeget a zavaros szövegelésből is. Vagy mindkettő, ez a legszimpatikusabb mondjuk, mert olyan kis demokratikus. Annak megfelelően adtam ki neki a feladatokat, hogy mondta, megvan a szeretet, csak a tudás suta mögötte. Tojás szétválasztás, anyagkimérés, edény és eszközkeresés volt így zömmel a dolga, ez utóbbi annyól szép feladat volt, hogy egy klinikán konyhai felszerelést keresni... De bíztam benne, hogy megoldja, akármelyik kasztot is gazdagítsa később, találékonyságra mindegyikben szüksége lesz. Ahog némi kizökkenthetetlenségre is, bár elsősorban önös kíváncsiság vezérelt, amikor ledobtam az első bombámat. Beletrafáltam, ahogy elnéztem, ám ennek ellenére semminemű elégedett kajánságot nem éreztem, csak hallgattam a sietős, kurta választ. Nos, ezek szerint tényleg sikerült elkerülniük egymást az utóbbi pár napban. Legalább volt némi nyugtuk, ám ahogy Naomit most elnéztem, túlzásnak éreztem a nyugalmat egy lapra venni vele. A visszakérdezés finom mosolyt csalt arcomra. - Bő tíz éve ismerem - feleltem rébuszok, kétértelmű válaszok helyett inkább a csupasz valóságot. - És tudok rólatok is - tettem hozzá fesztelenül, tovább ténykedve. Elképzelhető, hogy kicsit ajtóstul rontottam a házba, de egyfelől érdekelt, hogy minderre miképp reagál Naomi, akár tettel, akár szóval, az én arcomról viszont egyelőre semmit sem olvashatott le. Nem is viselkedtem vele másképp, mint rendesen, ha pedig nem szólalt meg, vagy kérdezett tőlem, akkor addig nem is feszegettem tovább a témát, amíg be nem tettük sülni a csodasütit a klinika személyzeti konyhályában lévő sütőbe. Még jó, hogy nem csak mikrót tartottak itt! Amíg vártunk, a nem túl nagy méretű asztal melletti székek egyikére ültem, kényelembe helyezkedtem és árasztottam tovább a zent. Határozottan összeszedettebb voltam, mint egy-két hete és ennek nagyon örültem, már csak azért is, mert így legalább a környezetemben lévőkre is rendesen oda tudtam figyelni.
- Tény, hogy már ennyivel legalább közelebb lennénk az esetleges megoldáshoz, mint ahol jelenleg vagyunk. Nem tudtam egyébként, hogyan mennek a dolgok, már ami a varázslatokat illeti, hogy miből lesznek esetlegesen újak, vagy épp amik vannak, azok hogyan alakultak ki. Ez azonban most nem is tartozik szervesen a tárgyhoz, bár határozottan érdekel. - Nem hangzik lehetetlennek a mágiánk időleges megturbózása, bár én egyébként még mindig az összeadódott mágiák erősségével játszanék. Mármint nem rituálé képében, hanem esetleg valami olyan formában, hogy többen adják át átmenetileg egy valakinek az erejüket. Vajon akkor sem lehetne elérni a szükséges hatalmat? Nem szégyellek ötletelni, tanonc vagyok, maximum azt mondja, hogy nem kivitelezhető, leostobázni nem fog, nem olyannak ismertem meg. Igazság szerint, ezzel kapcsolatban nincs mit vesztenem, de friss Őrzőként talán olyan látásmóddal rendelkezem, amivel a többiek már nem. Fene tudja, miként fogok gondolkodni évtizedek múlva, most még alapvetően lelkes kis tagja vagyok a közösségünknek, kivéve akkor, amikor eszembe jut Jackson. Na akkor minden vagyok, csak derűs és tettre kész nem. S miért is ne ő jutna eszembe most már a Krónikák Terméről is. Nevetséges vagyok. Egy vicc, önmagam karikatúrája. Utálom ezt az egészet, elegem van belőle, pedig mindösszesen egyszer láttam, de azóta úgy érzem, folyton hangyák zsizsegnek a bőrömön. - Személyről? Elég valószínűtlen, hogy bárki élne azok közül, akiket ismert, bár, azt viszont el tudom képzelni, hogy egy ilyen személy családfája működik úgymond ragasztóként. Viszont ez az egész Fairbanks sokkal inkább esélyesnek tűnik, elvégre, akkor nem csak itt tartaná rettegésben a várost a Vörös Hold alatt. Bár, nem is tudom, vannak-e mondjuk információk a halálának pontos helyéről, mert ott gondolom, minden erősebb lehet vele kapcsolatban. Az ilyesminek egyesek szerint nyoma marad az univerzumban. Hú, lehet, hogy nagyon elrugaszkodtam a talajtól. Legalább amíg beszéltem, visszatértem a tárgyhoz, ami határozottan jól jött most, valahogy sokkal összeszedettebbnek éreztem magam tőle. A tojás szétválasztása ment, nem volt egy nehéz folyamat, és úgy, hogy valaki mondta, mit csináljak, sokkal gyorsabb voltam. A szenvedésemet egy szakácskönyv fölött öröm nézni, nekem a fél óra elkészítési idő minimum másfél, és ebből legalább fél óra a recept újbóli elolvasásainak sokasága. Inkább nem firtatom. Edény az nem sok volt, bár köztudott, hogy minden ilyen épületben van egy kis étkező helyiség, konyha, vagy valami hasonló, ott azért leltem pár dolgot, ha más nem, keverőedénynek megtette az ágytál is, ezeket a cuccokat úgyis mindig lefertőtlenítik. Az biztos, hogy elég gyorsan megismertem a klinika felépítését, bár sejtésem szerint nem sűrűn fogok ide járni, de az ilyesmi sosem árt. A kérdése aztán elfújja a lelkesedésemet, és próbálok úgy tenni, mintha nem ez lenne az a dolog, ami jelenleg a leginkább zabszem a hátsómban, de mivel olyan hülye vagyok, hogy visszakérdezek, megadom a lehetőséget a folytatásra is. Idióta. Komolyan. Akkor viszont legszívesebben lemarnám az arcom, amikor meghallom, hogy nagyjából azóta ismeri, hogy az történt, ami. Pár kurta pillanatra a kezeim közé temetem az arcomat. Ezt ne… kérlek, ne. Túlságosan kedvelem ahhoz, hogy egy idióta csitrinek gondoljon, aki elszalasztott egy olyan jó fogást, mint amilyen Jackson. Nem mintha egyébként a gimis szerelmek nagy része nem fulladna ki, amikor az egyik egyetemre megy, vagy épp azonos évfolyamon lévők más egyetemre, de ez most nem igazán lényeges. A mi lett volna, ha pedzegetése minden értelemben kínzó az esetünkben. Nem mondtam rá semmit, legalábbis addig határozottan nem, amíg nem került a süti a sütőbe, a feladat az első, nem fogom a magánügyeim oltárán feláldozni a lehetőséget, hogy egyszer talán Alignak szellemét megszelídítsük. Vagy az utánunk következők. Viszont utána az ablak előtti radiátornak dőlve néztem ismét Savannahra, és nem tudtam eldönteni, mit gondol, mennyit tud, egyáltalán miért hozta fel, de legyen, nem fogok úgy tenni, mintha süket lennék. - Ha tíz éve ismered, akkor egészen valószínűnek tartom, hogy a történetünket is ismered. Történetét. Mert az csak az övé, az enyém teljesen más, de arról nem beszélhetek, olyasvalakinek pláne nem, aki jóban van vele. Ha ezt mástól tudja meg, abba sokkal inkább belehalnék, mint abba, ami most van. Nekem kell ezzel megbirkóznom, nekem kell majd nyelnem a tomboló haragját, és ki kell majd várnom, hogy kicsit megnyugodjon, és nyitottá váljon a történetem teljességére. Ez nem most lesz. Ám, ha ebbe bárki más beleszól, akkor az egész még a mostaninál is sokkal rosszabb fordulatot vehet. Nem… nem szeretném, hogy így legyen. - Úgyhogy, nem igazán értem, miért kell feszegetni. Vagy te szereted, ha a fejedhez vágnak olyasmit, amit el sem követtél tíz éve követtél el? Nyelek egyet, nem akarom, hogy látszódjon rajtam, mennyire kínban vagyok, mégis tudom, hogy rengeteg apró jellel bombázom a környezetemet, a legszembetűnőbb a jóval kurtább hajam. De még most is hajlandó vagyok bűnösnek vallani magam, elviselem, hogy a szemében is egy senkiházi kis ribanc leszek eztán, aki olyan csúnyán megtaposta Jacksont. Amíg van, aki ismeri az én oldalamról a történetet, a teljes egészet, addig bírnom kell, addig abból kell táplálkoznom. Miért ilyen nehéz?
- A nagyobb rituálékhoz kellenek segítők is, úgyhogy ez biztosan működne. Világ Tetoválómesterei egyesüljetek! - sóhajtottam, mert jelenleg igazából megtippelni se tudtam, hogy mégis mekkora mágiára lenne szükség ahhoz, hogy Alignakot - aki egy tucat ember is irányít minden gond nélkül egyetlen éjszaka -, legalább meglegyintsük. Örültem az ötleteinek, hogy pörgette a gondolatait, egyfelől ő tényleg friss szemme lát rá az egészre, másfelől szerintem abból jobban tanul valaki, ha maga jön rá a dolgokra vagy fedez fel új utakat és nem minden áron a bejáratott ösvényeket tapossa sokadjára is. Elnevettem magam, amikor észbe kapott és hű-zött, de nem volt gúny a kacagásomban, csak színtiszta jókedv. - Rugaszkodj nyugodtan, a mágia konkrét határait még úgysem ismeri senki sem, vállalkozó szellemű, friss ötletek pedig mindig kellenek - mosolyogtam rá. - A pontos hely és a vizsgálata jó ötlet, már csak a pontos hely kell. - Letaszították egy szikláról. Köszi. White Mountains - van pár taszajtóhelynek alkalmas sziklakiszögellés ott is sejtéseim szerint. - Mende-monda lett abból is sajnos. De ezeket ne felejtsd el te se, mert nyomnak, kiindulásnak nagyon jók! - dicsértem, mert tényleg jónak tartottam az elképzeléseit és bíztam benne, hogy a későbbiekben is nyitott marad az újabb utak felfedezése felé. Fogékony volt rájuk, azt látom, ahogy azt is, hogy mindezt nem félt kimondani, ez pedig külön jó. Legyen csak kísérletező és kíváncsi! Én is az vagyok. Vajon mi történik, ha felhozom Jacksont? Vajon mi történik, ha azt is elmondom, hogy ide s tova tíz éve van szerencsém ismerni? Döbbenet, megakadás, némi kétségbeeséssel és megingással fűszerezve, ahogy elnéztem. Kegyetlen játszadozásnak tűnhetett ez részemről, pedig nem szadizmus hajtott, viszont ha ezzel sokáig csak én leszek tisztában kettőnk közül, akkor előfordulhat, hogy záros időn belül megutál. Vagy legalábbis nem szívesen fog velem még összefutni sem, márpedig ilyen téren azt hiszem bőségesen elég neki Jax. Egy időre ezért is hanyagoltam a témát, nem akasztottam meg többször, bár szerintem az elejtett kis mondatokkal épp elég mélyre mentem ahhoz, hogy ne legyen képes teljesen kizárni őket. Ennek ellenére szépen teljesített és mindent pontosan úgy adott a kezem alá, ahogy kértem. Jó, nem életmentő műtétet hajtottunk végre, de nem is rögtön a mély vízbe pottyanva kell tesztelni, hogy mekkora terhet bír. Lehet így is hozzáállni, csak senki se csodálkozzon, ha valami rosszul sül el. Itt momentán kisülni készülni készültek a dolgok, mind szó szerinti, mind átvitt értelemben - remélem. Érdeklődve viszonoztam Naomi pillantását. Ő állt, én ültem, én vártam, ő nekikészült. - Félig - hagytam helyben a történetismerést. Csak azért nem vágtam rá, hogy "igen", mert előbb ismertem meg, minthogy megtudjam, ő az érme másik fele. Illetve... ez se számított volna, ha egy érzéketlen dögnek ismertem volna meg. Visszakérdezésére finoman elhúztam a szám, kezemmel pedig önkéntelenül is megdörzsöltem a felsőm alatt rejtőző kicsi, nyakláncomra fűzött ezüstkarikát. - Nem kell másnak emlékeztetnie. És ezt sem azért hoztam fel, hogy bármit a szemedre vessek, vagy felrójak - mondtam továbbra is ugyanolyan semleges hozzáállással. - Jackson már régebben beszélt rólatok, közel áll hozzám, de... - felhúztam a vállam - nem tudom elhinni rólad, hogy tényleg csak úgyképes voltál vele megtenni mindazt. Lehet, hogy naiv vagyok, de szeretném azt hinni, hogy volt rá okod. Nem tudom, mi, vagy miért, viszont azok után, amilyen most vagy, amiket hébe-hóba hallok rólad a többiekről, vagy amikor épp csak összefutunk, nem nézem ki belőled, hogy már ne is haragudj, de egy ribanc lennél. Hogy milyen voltál, azt nem tudom, ez igaz. De ha akkor nem lett volna még valami, most nem lennél kiakadva Jackson miatt, igazam van? Mindneki magából indul ki, mondjuk így. De tényleg nem feltételeztem róla, hogy olyan rossz lett volna, és ha már magunkból kiindulás: én se vagyok éppenséggel patyolat, ám ahogy neki, úgy nekem sincs egy táblán a nyakamba aggatva. Nehéz idők pedig nehéz döntést kívánnak, ezt is első kézből sikerült tapasztalnom, annyira pedig sose voltam eltelve magamtól, hogy azt higgyem, a világon csak nekem van nehezen emészthető rész a múltamban.
- Naaaaagyon durván hangzik. Mármint, olyan eszméletvesztősen-fantasztikusan durván. Már maga a tény is, én őszintén nem tudtam elképzelni azt a mágiamennyiséget, azt meg pláne nem, hogy vajon mennyi lenne az annyi, ami elég lenne, hogy Alignakhoz elérjünk, nemhogy esetleg bármit is tegyünk ellene. Mindenesetre reményeim szerint ez olyan dolog, ami nem kilátástalan, mert bármennyire is legyen erős, előbb-utóbb ő neki is fel kell égetnie a tartalékait, vagy… a forrásait kellene megszüntetni, mert az lehetetlenség, hogy évről-évre egyre több kraft legyen benne. Ám ezzel kapcsolatban csak a sötétben tapogatózik mindeni, tehát egyelőre nem járható út, de nem vennék rá mérget, hogy annyira reménytelen. Szerettem volna optimista lenni, megőrizni a hitemet, hogy igenis sikerülhet, hogy sikerülnie kell, mert nincs más lehetőség. Mi lesz, ha jövőre nem élednek fel? Mi lesz, ha előbb-utóbb tényleg komoly áldozatok lesznek? Nem, szó sem lehet róla, hogy ez az egész még tovább burjánozzon. - Szóval erről sincsen tudomásunk. Miért kellett ennek ilyen eszement régen történnie? Teszek fel egy pusztán költői kérdést, elvégre, ezen már tényleg kár rugózni, csak úgy… megfordult a fejemben, és kész, nekem meg sokszor ami a szívemen, az a számon. - Nem felejtem el. Azért az jól esett a megtépázott kis lelkemnek, hogy nem gondolta merő ostobaságnak az ötleteimet, hasznosnak éreztem magam, még úgy is, hogy kézzelfogható eredménye nyilván nincsen a dolognak, de ki tudja, talán egyszer lesz. Egyszer majd én is naaaagy és erős mágus leszek. Főleg erős, mert nőni már nem fogok. Erre a gondolatra mosolyognom kellett, és jól esett, hogy vannak másféle terveim is már, s nem csak azon rugózom, hogyan javítsam ki a múltam hibáit. Van jövőm, ha nem úgy, ahogy eredetileg szerettem volna, ezen az úton mindenképpen. Másban is ki lehet teljesedni, nem csak az embertársaink nyújtotta boldogságban, nemde? Azt úgyis cseszhetem. Az embert is, meg a boldogságot is. El akarom engedni a témát, nem akarok megint beszélni róla, nem akarom meggyőzni arról, hogy nem az vagyok, akinek Jackson gondol, nem az, akinek hazudtam magam, de nem enged. Nem is ő, ez az egész helyzet gúzsba köt, ordítani szeretnék miatta, kiköpni magamból tíz év fájdalmát, mert basszameg, nekem is nagyon fáj, olyan nagyon, és én még csak nem is tehetek úgy, mintha egy végletekig sebzett lélek lennék, mert ott villog a bűnös felirat a homlokomon. Istenem, hát én New York elitje előtt vállaltam fel, engem ott mindenki annak hisz, aminek Jackson, nem véletlenül akartam tisztalapot, és kaptam a lehetőség közül. Itt az lehettem eddig, aki a történtek előtt voltam, de most kirántották alólam a talajt, és félek, el fogok süllyedni. Nem sokáig bírom befogni a számat, nem lep meg, pedig nem kéne beszélnem, hagynom kellene, hogy a néma, baljós csendben gyökeret verjen a távolságtartás köztünk, hogy bizonyosságot nyerjen a szemében, nem az vagyok, akinek lefestettek. Mégis jönnek a kérdések, ezzel még nem mondok semmit, az igazságom nem lehet Jacksoné is, most még nem. Akkor lehet, ha meg tudom adni, amit elvettem tőle, ha itt lehet Maya, akkor… Nem most, most még nem jó, most még nem javítanék ki semmit, csak még több keserűséget szülnék vele. Nem ezt érdemli. Legalább a süti már sül, ezért nem kell bűntudatot éreznem, úgyis van belőle elég. Félig. Ohh, jaj. Ez nem jó. Mármint, tudom, örülnöm kellene, hogy olyan, amilyen, hogy nem elég neki az érem egyik oldala, hogy amennyire ismer, az elég ahhoz, hogy kétségeket szüljön, de nem érzek így. Sokkal nehezebbé teszi a dolgomat. Csak hallgatom, összeszorított ajkakkal, mintha azzal meg tudnám akadályozni, hogy még egyszer kinyissam a számat, és olyat mondjak, amit nagyon magamban akarnék tartani. - Nem… nem csinálhatod ezt velem, Savannah. Nyögtem fel végül, ujjaim már elfehéredtek, ahogy a radiátort markoltam. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csuklás nélkül elhinné Jackson minden szavát. Ám abból kell dolgoznunk, amink van, nemde? Legalább nem gondolja azt rólam, amit az az ember, aki akkor a világot jelentette nekem. Ugyanakkor rohadtul ironikus is ez az egész, és nem bírom ki, hogy ne bukjon felszínre a kérdés, ami felvetődik bennem most is a szavainak nyomán, és ami nagyon sokszor megfordult már a fejemben. - Ha… ha te nem hiszed el, ő miért hitte el? Nem bírom, istenem, annyira szánalmasan érzékeny vagyok, hogy olyan a világon nincs. Itt állok, könnybe lábadt szemekkel, remegő ajkakkal, és megint tizenötnek érzem magam. Semminek. Irányíthatónak. Gyengének. - Persze, hogy igazad van. Csúszom le a földre a radiátor mentén, és húzom fel a térdeimet, hogy körbefonhassam a karjaimmal, majd ráhajtsam a homlokom, gyenge kísérletet téve arra, hogy elrejtsem a világ elől a fájdalmamat. Szánalmas…
Utálok lelkesedést letörni, vagy aláásni bármilyen formában is. Tényleg nem perverzióm, bár ahogy elnéztem Naomit és kezdtem érzékelni én is a közénk szökő, lassan növekvő távolságot, úgy vált egyre tapinthatóbbá bennem is mindaz, amivel "játszottam". Vele, a helyzettel, az érzéseivel, az ő és Jax felkavarodott állóvizével, a talpak alól kirántott talajjal... Annyira egyszerű volt, annyira tiszta, a saját életemtől távoli, mégis keserédesen ismerős, hogy nem tudtam tőle távol maradni, mégsem kellett attól tartanom, hogy én is belefulladnék. Mert nem az enyém, hanem az övék, én cssupán a fodrozódó felszínt cirógató szél vagyok. Közel, mégsem benne, ebből fakad a nyugalmam, miközben önző módon a saját elhibázott lépéseimet is újraélem mélyen legbelül, hogy rendet tegyek a káoszban, ahogy megfogadtam. Bár akkor nem hittem, hogy ez tényleg ilyen szinten beválik, főleg úgy, hogy Anchorage-be visszatérve is fairbanksiek ugrottak le hozzám. Beszélek, a védőfalakat kocogtatom szavaimmal, tesztelem, mennyire vastagok, mennyi repedés van már rajtuk. Vajon meddig bíra még? Mikor omlik össze az egész, mint egy suta kártyavár? És ki fogja lerombolni? De, csinálhatom, Naomi, nem csak én, hanem bárki, aki akár az egyik oldalt is ismeri, és ez az, ami téged szép lassan tönkre tesz, mert nem akarod. Sem azt, hogy tudják, sem azt, hogy egyáltalán a tudók a puszta jelenlétükkel erre emlékeztessenek és attól kelljen tartanod, hogy vajon mikor hozzák fel téma gyanánt. A kitörő kérdés csak megerősít, szám halvány, kissé szomorkás mosolyra húzódik. Pontosan emlékszem arra az előadott, sértett férfi-egóra, amit Jax produkált a lakásomon, minden kifakadásra, amit megejtett. Mégsem lehetett buta hisztinek titulálni ezért, mert az alapja nagyon is komoly volt, egy súlyos és mélyre hasított seb, amit úgy szerzett, hogy aki adta, talán nem is akarta ezt. - Mert vele történt - mondtam halkan. - Mert azt mindig könnyebben és gyorsabban fogadjuk, hisszük el, hogy elárultak minket, mint azt, hogy ez esetleg egy olyan döntés, ami a másiknak ugyanúgy, ha nem jobban fáj. Mert mind önzők vagyunk és a saját sebeinket dédelgetjük. A másiknak biztos nem fájt, neki tuti semmi baja, hiszen ő mart először. Neki könnyű volt, nekünk pedig jó így, mert könnyebben dolgozzuk fel a történteket, ez így tiszta és egyszerű. Emlékeztem arra a büszke és dacos tekintetre, ami olyan megingathatatlanul nézett rám közvetlenül a halála előtt. Ő tudta, miért teszem. Az utána következő társai, akikkel a többiek végeztek, nekik fogalmuk sem volt, csak az árulás megtestesülését látták bennem. Egyetlen hosszú pislogással vettem tudomásul a "beismerést" és nem kellett látnom, hogy a hangok alapján tudjam, épp a radiátor tövébe csúszott. Mire ismét rá néztem, már ott kuporgott alig egykét méterre tőlem, így pedig már rettenetesen gőgösnek hatott az, hogy ültem. Felálltam - lehajolva vetettem egy pillantást a sütőre, hogy hol tart a művünk -, majd odaléptem hozzá és letérdeltem mellé. - Tudom, hogy milyen durva lehetett ellöknöd - mondtam és ha nem húzódott el, akkor kezemet a fejére tettem és finoman cirógattom rövidre vágott, vörös tincseit. - És hogy mennyire nehéz lehet ezzel megbirkóznod, főleg most, így. - Azt továbbra sem tudtam, hogy miért tette, de ezt látva, ha soha nem is tudom meg, az se érdekel. Igazából nem sajnáltam, még csak azt se lehetne tisztán kijelenteni, hogy együttéreztem vele, ez... ez annál több volt. Az ugyanazt, vagy nagyon hasonlót megéltek magányos sorsközössége. Fogalmam sincs, hogy ez rajta segít-e bármennyit is, azt tudom, hogy nekem akkor nagyon jól jött volna valaki, aki nyom egy kész forgatókönyvet a kezembe, hogy tessék, ezen menj végig, az utolsó oldalon ott a "happy end". De nem volt semmi ilyesmi. Nem is lehetett. - Ne haragudj, hogy rád törtem, viszont ezt tudnom kellett. - Véletlenül sem akartam teljes erőbedobással Jax mellett kiállni úgy, hogy közben valójában nem is úgy vannak a dolgok, ahogy ő azt tudni véli. Ismerem magam, nem csak Jian az anyatigris. - Nem foglak vallatni, emiatt egy pillanatig se aggódj - mosolyodtam el kedvesen, amit nem láthatott, ha még mindig elrejtőzve ült. Felkeltem mellőle, majd körülnéztem a szekrényekben, előkerítettem egy poharat, és mivel a minihűtőben volt ásványvíz, öntöttem neki egy pihárral. Ha nem vette át, akkor csak letettem mellé, hogy kéznél legyen, nekem jól szokott esni, amikor zaklatott vagyok, fura, de megnyugtat pár hideg korty, hátha neki is használ. Török ülésben telepedtem le, ezúttal vele szemben. Ha akart beszélni, akár erről, akár másról, bármit kérdezni, én nyitott voltam, viszont ha inkább acsendes várakozást választotta, az sem zavart. Békésen üldögéltem vele, legfeljebb annyi változott, hogy pár perc elteltével án is felhúztam a térdeimet, hogy rájuk fektessem az állam. Én nem fogom őt bántani. Semmivel sem szolgált rá az én szememben.
Csak álltam, és vártam valamire, egy apró jelre, hogy érdemes kitartanom, tovább cincálni a saját lelkemet, s vele egyúttal Jacksonét is. Túl korán jött, mert... Megkerestem volna, igaz lelkemre merném állítani, hogy akkor is elmondom neki, van egy lánya, ha nem bukkan fel Fairbanksben. Ám nem így lett, belekényszerített ezzel megint a gyűlöletes szerepbe, a csalóéba, az árulóéba, holott a legnagyobb árulója saját magamnak vagyok. Nem számít, nekem most csak Mayára szabad koncentrálnom, utána szépen helyrehozhatom a többit, vagy legalábbis azon leszek, hiszen ez egyáltalán nem csak rajtam múlik. Az eddigiek alapján istentelenül nehéz dolgom lesz, de nem fogom feladni. Maya megérdemli, hogy legyen egy apukája is, mármint, az igazi, nem papírok alkotta apa… Némán hallgatom a szavait, tudom, igaza van, mindig is sejtettem, hisz belehazudtam a szemeibe, akkor és ott végleg összetörve a rólam alkotott képét. Azt hittem, belehalok, de a lélek fájdalma nem öl meg, csak felemészt, újra és újra, mindig kicsit jobban. Most, hogy tudom, látni kényszerülök, mit tettem vele, sokkal rosszabb az egész. Ám fölösleges visszanézve azon rágódnom, hogyan csinálhattam volna jobban, hisz már nem félek azt tenni, amit a szívem diktál, már nem az a lány vagyok. Ott van még bennem, de megedződött, még akkor is, ha mindez jelenleg nem igazán látszik. - De nem dolgozta fel. Suttogom el a fájdalmas szavakat, szenved, ismerem, érzem a gyűlölettől csöpögő apró szúrásokon, látom a szemében. Nem meglepő, hogy nem keressük egymás társaságát, valamit, ami ennyire fáj, könnyebb elkerülni. Nem beszélek sokat, nehezen jönnek a szavak, hisz igen, nekem is könnyebb volna eltemetve hagyni ezt az egészet, de immár ez lehetetlen. Végül megadtam magam a lelkem súlya által padlóra kényszerítő erőnek. Nem bírtam állni, mintha nekem nem lenne jogom ahhoz, hogy felszegett fejjel viseljem az élet viharait. - Tudod? Akkor... Neked is át kellett élned. Préseltem ki nagy nehezen a szavakat, jogtalannak hihető könnyeim a nadrágom szövetébe itták magukat, de már csak ezek maradtak nekem, és remélem, ha elsírom őket, valamelyest megtisztulok, s képes leszek úgy megállni előtte, hogy nem kell képmutatónak bélyegeznie miattuk. Nem, nem Savannahra gondolok. - Az egyik legnehezebb dolog volt az életemben. A másik Maya eleresztése, de a fejem fölött "őrködő" szüleimmel, a gyilkos pillantások, az érthetetlen, metsző harag közepette nagyon féltem azt mondani, hogy nem adom, az én kislányom. A Mi... Kislányunk. Csak Mayának suttogtam el, hogy egyszer majd... Ha erősebb leszek, és megállok a saját lábamon, együtt leszünk. Megrázkódom Savannah érintésére, nem húzódom el, csupán egy adag feszültség távozik belőlem. Talán el tudja képzelni, micsoda megkönnyebbülés, hogy nem hisz szörnyetegnek. - Összecsaptak a fejem... Fejünk fölött a hullámok. Nehéz, fájdalmas, de a múlt fényében ezeket a köröket le kell futni, csak nem lehet túl gyorsan, ezt nem éri meg elsietni. Hiszem, hogy sikerülhet, de ehhez tényleg nem csak én kellek, és tudom jól, nem lesz egyszerű, de az élet már csak ilyen bonyolult. Bármi könnyű is jött valaha, hamar eltűnt, mintha állandó harc lenne, talán egy elhibázott lépés miatt, talán a karmám olyan szennyes, hogy előző életek romjain sétálok, nem tudhatom. - Nem haragszom. Sóhajtottam fel, nem mondom, hogy finoman csinálta, de őszintén, ebben már nincs semmi finomság. Azt elpusztítottam, jobban mondva, arra kényszerültem, hogy megtegyem. Végül felpillantottam rá, és érteni véltem, hogy miért nem. Vélhetőleg pontosan tudja, hogy vannak olyan mélyen gyökeredző sebek, amiket nem érdemes piszkálni, hisz az én szívemen is ott volt, ugyancsak magam által okozba. Jól esett a mosolya, az egészhez való hozzáállása, tudtam bele kapaszkodni, egy kis erőt meríteni belőle. - Köszönöm. Vallathatna, de az ön igazságomhoz úgy nem vezet út, talán erre már rég rájött. Én ennél jóval finomabb lélek vagyok. A vizet kis hezitálás után elvettem, és kortyoltam belőle párat, azt hiszem, Savannah előtt már nem kell szégyellnem a könnyeimet. Fura mód jól esett, és kicsit könnyebbé tette a helyzetet az, hogy valaki, aki Jacksont ismeri, a keserű történetével együtt, attól kaptam egy esélyt. Talán percek is elúsznak némaságban, nem tudom, számomra az idő most érzékelhetetlen tényező. Végül mégis beszélek, nem tudom, hová fog mindez vezetni, de legalább ennyit elmondhatok, ezzel nem kockáztatok semmit. - Én sosem akartam bántani. Gyűlölöm érte magam, jobban, mint ő engem. Ittam bele ismét a pohárba, és most már bele mertem nézni Savannah szemeibe is, nem féltem az előítélet szikráitól, ha voltak is valaha, most már nem léteztek.
Szeretném megcáfolni, hogy némileg lelket öntsek belé, de hazugság lenne, abban pedig nem akartam ringatni. Azt hiszem, a hazugságokból egy életre eleget kapott, illetve adott, nem hiányzott, hogy még ezzel is altassák a bánatát, a kétségbeesését, a fájdamát. Szenved a saját hazugságától, a tettétől, attól, hogy Jaxnek is rossz. Tényleg mindenért megfizetünk, azért is, ha csak jót akarunk a másiknak, vagy legalábbis kevesebb rosszat, ha csak meg akarjuk óvni. Sírj csak, engedd ki, előtte és sokak előtt úgyis erősnek kell mutatnod magad, és ki vagyok én, hogy gyengének tituláljalak a könnyeidért, amikor az elmúlt időszakban én is megszámlálhatatlanul sokat ejtettem? - Átéltem - mondtam halkan. - Két rossz közül választhattam csak, az egyiket ráadásul még vizsgába is csomagolták - húztam el keserűen a szám. - Nem hátráltam meg a döntéskényszer elől, mégis mindkét rossz bekövetkezett, csak pár hónapos eltéréssel. Ellöktem az egyiket, elvesztettem mindkettőt. Maradt a Hold Szava - a gyilkos "eszköz". A jelenre lefordítva olyan, mintha hozzám láncolták volna a pisztolyt, amivel tarkón lőttem Lynxet. Azok után, hogy megtudtam, ő Mimi, nem esett nehezemre most elhinni és elfogadni, hogy mennyire nehéz lehetett ez az egész számára. Akár tényleg megcsalta Jacksont, akárcsak kifogás volt, a végeredmény szempontjából mindegy. A korábbi "letámadással" szöges ellentétben az, ahogy most igyekszek némi lelket önetni belé, ha nem is sokat, legalább egy kicsit. - Tudom. Járt nálam. - Egyértelmű volt, hogy Jaxre céloztam. - Kértem, hogy legyen türelemmel úgy az egész helyzet felé és adjon időt. Nem tudom, mekkora foganatja lett vagy lesz, elég hisztis volt - húztam halvány mosolyra a szám, miközben törődőn simogattam a vörös tincseket. - De jobban nem fogok belefolyni a kettőtök ügyébe, ha kellek, úgyis megtaláltok. Eszem ágában sem volt belekotnyeleskedni a dolgaikba, amennyi segítséget vagy esetleges támaszt, tanácsot kértek, adok szívesen - ilyen áradásra úgyis Jackson felől számítottam elsősorban -, de se kerítőnőt, se ügyeletes problémamegoldót nem fogok játszani. Egyrészt ezt nekik kell megbeszélni, megoldani, másrészt abból legjobb tudomásom szerint még soha semmi jó nem sült ki, ha két ember magánéletébe egy külsős is belemászott. - Az biztos - értettem egyett az összecsapó hullámok tekintetében. - És most kell a leginkább kitartanod. Kitartanotok és megküzdeni ezzel az egésszel. - Mintha nem tudná magától, ám a külső megerősítés sose árt. Talán idővel jobb, könnyebb lesz mindkettejüknek, bíztam benne, az ő érdekükben. A mosolyom halvány ugyan, de őszinte, ahogy az is, hogy tényleg nem fogom megpróbálni kihúzni belőle az igazságot. Amit Jax tud, az nem, legalábbis nem a teljes, Naomi valamit egészen eddig képes volt titkolni előle, amitől ugyanúgy, ha nem jobban szenved, nekem pedig ennyi elég. Nem kell mindent kimondani ahhoz, hogy sejteni lehessen a súlyát, sőt! A hallgatás csak megerősíti a súlyát, így abszolút tiszteletben tartom ezt, nem dörömbölök a falakon. Biccentettem a köszönetére, ez volt most a legkevesebb, s miután az első hullám elcsitult, hoztam neki egy pohár friss, hideg vizet. Ott maradtam vele, a közelében, a süti szépen sült magától is, néha pedig rápillantottam karórámra, mert azért nem szerettem volna odaégetni. Némaságban teltek a következő percek, de egyáltalán nem zavart, így meg sem törtem a csendet. Hagytam, hogy elmerüljön a gondolatai között, hogy kicsit megnyugodjon, valamelyest erőre kapjon. Mikor ismét megszólal, már épp kivesz a sütőből a kész művet, hogy kiszedjem egy tányérra és hagyjam kicsit hűlni, a rozsdás tőr a kis aszatlon hever, bevetésre készen. - Nem szabad. Jót akartál, gondolom én, és valószínűleg abban a helyzetben azt a döntést hoztad meg, ami szerinted a legjobb volt. Nem a legszebb és a legkönnyebb, nem is a legkellemesebb, de akkor talán a legjobb. Ne gyűlöld magad, mert gyanítom, hogy egyrészt nem voltál könnyű helyzetben, a jelek alapján másrészt nem lehetett leányálom az elmúlt tíz év. - Beszéd közben a fejem ingattam, a szemébe néztem és habár csak nagy vonalakban tudtam beszélni, szerintem nagyjából így is eltalálhattam a lényeget, vagy legalább a környékét. - Elmondod majd neki? Nem uszítottam, nem is unszoltam, a hangomban sem volt semmifélre ráutalás. Egyszerű kérdés volt, hátsó él vagy szándék nélkül. Elvettem két sütit, egyet neki, egyet magamnak, magamhoz vettem a tőrt és ismét leültem vele szemben, a régi fegyvert pedig szórakozottan pörgettem az ujjaim között. A harcképzettségem nagyját még Párizsban szereztem, ott mindenféle pengékkel és dobótőrökkel gyakoroltattak velem, így a mozdulat szinte megszokásból jött. - Segítesz nekem? - kérdeztem, majd kettőnk közé tettem a tőrt. - Ha bármikor közben nem vagy biztos magadban, nyugodtan szállj ki - tettem még hozzá, mert nem akartam, hogy bármiféle kényszert, vagy indokolatlan bizonyítási vágyat érezzen. El sok minden érhette az elmúlt héten, nem szándékoztam plusz terhet róni rá.
- Ellökted az egyiket, elvesztetted mindkettőt… Még, ha nem is ugyanúgy, mint esetedben, de velem is pontosan ez történt. Jacksont ellöktem, Mayát elvették. Nem akarok arra az időszakra gondolni, mert bármi is történt azóta, lelkileg soha, semmi nem gyötört meg annyira. Tavaly fel akartam adni, kész lettem volna rá, hogy eltűnjek a föld színéről, de nem haltam bele. Hát ezért? Hogy most a nyakamba szakadjon minden? Talán itt az ideje valóban tiszta vizet önteni abba a bizonyos pohárba, mert hosszútávon ez nem fog menni. Bármennyire is legyek megértő, és türelmes, azt nem fogom tudni elviselni, hogy nem csípjek olykor vissza, sosem hagytam, hogy mások megalázzanak, legyen bárki az illető, bármilyen –szerinte - jó okkal. Ez csak elmérgesítené közöttünk a dolgokat, amire határozottan nem vágyom, de azért igyekszem majd visszafogni magam, és nem tovább rontani a helyzetet. Mondhatnám, hogy sajnálom, de szerintem ezzel mindketten tudatában vagyunk, hisz igencsak mélyen át tudjuk érezni, mi mehet végbe a másikban, és ehhez nem szükségeltetik a szituáció pontos ismerete, a fájdalom minden esetben lélektépő. Őszintén, nem lepett meg, hogy találkoztak, elvégre, ha nem így lett volna, Savannah nem tudná, hogy Mimi az én vagyok. - Nem hibáztatom. Már a hisztisséget tekintve, őszintén, olyan lehetett közel tíz éve az a vallomásom, mint derült égből a villámcsapás, hiszen az égvilágon semmi probléma nem volt közöttünk, sőt, nagyon is ideális volt minden közöttünk, ezért fájt neki annyira, és a jelek szerint még most is fáj, és ez az oka annak is, hogy számomra olyan nehéz volt meghozni azt a döntést. Ám kénytelen voltam, nem mertem megkockáztatni, hogy anyám tényleg gondoskodna arról, hogy elvetéljek. Híven tükrözi egykor volt kapcsolatunkat, hogy kinéztem volna belőle. Szörnyű nő volt, jobb a világnak nélküle, és csak most… hónapok óta először nem sajnálom, hogy a gyűlöletem tudatában halt meg. Képtelen lettem volna megbocsájtani neki, tönkretette az életemet, magamnak pedig azért nem tudok, mert hagytam neki. - Őszintén, nem is szeretném, bármennyire is kezeljem nehezen, tisztában vagyok vele, hogy ezt nekünk, elsősorban nekem kell helyrehoznom, és nem lesz könnyű elérni, hogy ne gyűlöljön. Feladni azonban nem fogom, nem az én stílusom, és megérdemel annyit, hogy tovább tudjon lépni, hogy ennyi év után, mikor már nem kell a démonaimtól tartanom, megtudja az igazságot. Nagyon ocsmány lesz, és nem én akarok az lenni, aki lerombolja a szüleiről kialakult képet, mert az hidegen hagy, hogy az enyémekről mit gondol, de az ő szüleiből én sem néztem ki, hogy anyám pártját fogják majd. - Ne is mond. Azt hittem, hogy… sosem vághat ennyire pofán még egyszer a sors, de úgy tűnik, valahogy mindig sikerül a padlóra küldenie, miután már felálltam. Ennek ellenére ki fogok tartani, mert ki kell, mert túl sok minden múlik rajta, és mert ha Maya itt lesz, akkor nem utálkozhatunk, akkor szükséges lesz egy lehetőség szerinti nyugodt, normális egymáshoz viszonyulás mindkettőnk részéről. A víz jól esett, a süti csak akkor jutott megint eszembe, amikor rápillantott. Nesze nekem koncentráció. Még jó, hogy nem egyedül csinálom, bár ha egyedül csinálnám, nem kellene senkivel Jacksonról beszélnem. Elég sokáig ülhetek csendben, mert a süti közben már illatozik, nem mondom, hogy olyan fantasztikusan orrnyálkahártya izgató hatása van, hogy egyből enni akarjon belőle az ember, de legalább nem is büdi. - Én inkább kényszerűnek nevezném. Soha, egy pillanatig sem gondoltam jó döntésnek. Nem akartam, nem ezt, nem így. Én… istenem, én csak egy tizenhat éves kislány voltam, semmit sem tudtam még gyakorlatilag a világról. Álmokat kergettem, rózsaszín szappanbuborékban éltem, amit kegyetlenül kipukkasztottak, és el kellett marnom magam mellől a boldogságot. Jacksont, persze, hogy őt, de kimondani túl nehéz lenne most, márpedig örülök, hogy már nem potyognak a könnyeim oly hevesen. Elég lehetne már, igazán. Az pedig mindennél lehetetlenebb dolognak tűnik a szememben, hogy ne hibáztassam magam az egészért. - Igen, el fogom mondani neki. Csak… úgy szeretném, hogy a sebe egy részét begyógyíthassam közben. Sóhajtok, talán túl sokat remélek ezzel is, de bízom benne, hogyha legalább azt mondhatom, hogy a tíz éve rejtegetett titkomhoz épp annyi köze van, mint nekem, és most már lehetősége is van megismerni, akkor kevésbé fog fájni, legalább egy kicsit. Én már csak ebbe tudok kapaszkodni. - Persze, hogy segítek. Ezért IS jöttem ide. Mostanra elég világossá vált, hogy nagyobb részben Jackson miatt kéretett ide, de nem tudok rá haragudni miatta, igazság szerint épp eleget gyűlölködtem anyámmal, hogy bárkihez is így álljak hozzá. Túlságosan sokat kivesz az emberből. - Rendben. De egyébként… Most ez hogy lesz? Megesszük a sütit, itt a tőr, és jön a szellem? Én őt nem is fogom látni szerintem, vagy nem tudom, hogy működik, ilyet még senkivel se csináltam. Igazából, tök mindegy, milyen szellemről van szó, amíg nem az anyámé, mert ő még egyszer a közelembe se jöjjön semmilyen síkon. Mindenesetre a sütit elvettem, és csak arra vártam, hogy jelezzen, mehet a menet. Illetve, ha esetleg meg kellett fognom a kezét, hogy részese lehessek kicsit jobban ennek az egésznek, akkor gondolkodás nélkül megtettem. - Hú, engem nagyon érdekel, hogy ebből mi lesz. Azért azt nem gondolnám, hogy félresiklanak majd a dolgok, Sava sokkal jobban értett ehhez, és én bíztam benne.
Nehezen sóhajtottam egyet szavai hallatán, ahogy ténylegesen is kiderült, valóban jól sejtettem ezt a hasonlóságot. Tudtam, hogy nem olyan aljas dög, mint a Jax által ismert Mimi, ennél többre pedig nem volt szükségem ahhoz, hogy a magam részéről feloldozzam - már amennyire én számítottam ebben az egész történetben, mint abszolút kívülálló. A lelkét megülő teher alól úgysem én fogom feloldozni, ha ez egyáltalán bekövetkezhet még számára. Reméltem, hogy igen, hogy kaphat tényleges tiszta lapot és új esélyt. Tudom, hogy tudja, miről beszélek, és éppen ezért sincs szükség semmiféle sajnálkozásra, mindkettőnknek elég a bizonyosság. Finom mosolyra húztam a számat, hallva, miképp vélekedett Jax hisztijéről. Az a mutatvány valahol mulatságos volt, a maga felháborodott formájában, de ebben semmi vicces vagy szórakoztató nincs, Ez annál jóval durvább. Megértettem, hogy ő s jobban örül annak, hogy nem kontárkodok a kettejük dolgába, a helyében valószínűleg én is így lennék ezzel. Jobb így. Valószínűleg a helyzet így is elég komplikált és nehéz, nem kell, hogy más még tegyen erre egy lapáttal, akár akaratán kívül is. - Addig nincs baj, amíg fel tudsz állni - mondtam, de nem puszta üres vigaszból, tényleg hittem ebben. - Addig van újrakezdés, még akkor is, ha nem könnyű. Közhelyként hathatott ez, de akkor is volt benne igazság, nkei is tudnia kell és tudja is, ha eddig képes volt minderre. Menni fog, rendben lesz, előbb vagy utóbb. A több perces szünet közben elkészült a süti is. Fogalmam sincs, hogy mennyire lesz hatásos, valószínűleg nem fogom csak úgy spontán otthon összeütni egy film mellé nassolnivalónak, de ha ehető, az már félsiker. Már az előny, hogy illata van és nem szaga. Tizenhat éves volt. Jézusom... Egy pillanatig nem is tudok mit mondani, csak állok, kezemben a sütikkel és el nem bírom képzellni, hogy mit tettem volna, ha mindez velem tizenhat évesen történik meg. Engem akkor hagyott el Casimir, akkor hívtak el. Ő tizenhat évesen vesztette el a boldogságot, a múltja pedig most bekopogtatott hozzá. - Azt hiszem, most megkaptad a lehetőséget, hogy valahogy... ha nem is helyrehozd teljesen, de ahogy mondtad, mindkettőtöket meggyógyítsd - mondtam halvány mosollyal arcomon. - És én őszitén kívánom, hogy ezúttal úgy tudd alakítani a dolgokat, ahogyan szeretnéd, ne pedig úgy legyél kénytelen, ahogy belekényszerítenek. És ha már a kényszerítésnél tartottunk, ideje volt nekünk is megpróbálkozni ezzel egy híresen-hírhedten nyakas és ellenkező szellem kapcsán. Őszintén? Nem tudtam, mekkora esélyt adjak annak, hogy ez sikerülhet, de egy próbát mindenképp megért. Megettünk egy-egy süteményt, Jian elmondása szerint nagyjából negyven perc után kell éreznünk a hatását a legerőteljesebben, de ajánlott az idézést valamivel előbb elkezdeni. Oké. Egyik kezembe vettem a tőrt, talán jobb is, hogy a földön ültünk mindketten, ha kiütne bennünket ez az egész, nem esünk nagyot, csak eldőlünk. Vagy egymásra borulunk kis meghitten. Ennyi fájdalom kibeszélése után ezt sem tartottam volna meglepőnek. - Jön a szellem és aztán a tőr, az idézéshez nem kell a tőr, az megy nélküle is, a kényszerítésben lesz szerepe. És nem, sem látni, sem hallani nem fogod, fordított esetben működne ez csak, ha te idéznél meg valakit. Őt én is látnám-hallanám. - Egy kis időre elhallgattam, majd eltűnődve oldalra biccentettem a fejem. - Mondd csak, bízol bennem? - Pillantásom az eddigieknél is komolyabbá vált. - Ha működik a dolog, meg fogom parancsolni a szellemnek, hogy szálljon meg téged. Ha működik a varázslat, ugyanúgy arra is utasítani tudom majd, hogy hagyjon el, ha nem működik, akkor pedig megszállni se fog. Eléggé gőgös alak, nem szereti, ha utasítgatják. - Nem véletlenül választottam ezt a túl fiatal, hajdani Atanerket, egyszerű lélek a maga nyakas módján. - De csak akkor, ha beleegyezel, nem kényszer. - Ha nemet mond, kitalálok valami mást, viszont ez volt a legdrasztikusabb és kézzel foghatóbb parancs, amit csak adhatnék egy szellemnek. A Vörös Hold után viszont bárkinél előrukkolni azzal, hogy "hé, megszállatlak egy szellemmel", kicsit... durva. Miután rábólintott a megszállásra, meditációs pózba vágtam magam és a kivárt idő után nekiálltam az idézésnek. A mágia finoman vibrált körülöttem, ahogy minden egyéb gondolatot és érzést félretéve, pár lélegzetvétel után már csak a szellem jellenléte utáni kívánság maradt. Hogy jöjjön, hogy szóljon hozzám, hogy a figyelmére méltasson, mert szükségem van rá, a segítségére. Csak az övére, senki máséra... Őszinte tisztelet és némi hiúság legyezgetés, az utána való kutatás. Hűvös aura érkezett, halványa derengő, némileg áttetsző alak, unott arckifejezés. Rettentő kelletlenül nézett rám. - Üdvözöllek, Atanerk. - A mágia sűrűbbé vált körülöttem, minden idegszálammal rá koncentráltam. - Ne aggódj, nem rabolom sokáig az idődet. Azt akarom, hogy szálld meg a velem szemben ülő lányt. - Parancs volt, nem kérés, a Hold Szava alatt érzett kényszerítő erőt igyekeztem maró láncként a nyakába vetni, hogy kis időre szolga sorba taszítsam - akarata ellenére.
//Dobás a kényszerítő varázslat sikerére. 4: a varázslat sikerrel jár, a szellem a kényszer hatására megszállja Naomit. 1,2,3,5,6: kudarc, a szellem sértetten elvonul.//
Amíg fel tudok állni. Nos, ez egy jó kérdés, mert nem tudom, mennyire erős Jackson gyűlölete, ha szépen módszeresen kicsinál lelkileg, onnan én nem fogok felállni, vagy olyan sokáig fog tartani, hogy azt elképzelni sem tudom. Reméltem, hogy van nála egy határ, hogy valójában nem kölcsönös alapon működik, és nem akar annyira tönkretenni, mint én vele tettem… de ez talán még tőlem is túlságosan naiv gondolat ezt feltételezni. Pedig, ha tudná, hogy milyen egyszerű lenne a sárba tipornia, csupán soha többet nem kellene tudomást vennie rólam, és sikerrel járna. Egyszer újrakezdeni még nem tűnt nehéznek, főleg, hogy messze voltam tőle, és sosem tudtam engedni a kísértésnek, hogy utána menjek, és beállítsak az igazsággal. Most… nos, most, hogy ennyire közel van, nem tudnám újra megtenni, megint el kellene mennem, tiszta lap, és retteghetnék, hogy mikor sodor újra egymás útjába minket az élet. - Nem, azt többé nem fogom engedni senkinek, hogy bármire is kényszerítsen. Jelentem ki határozottan, mert épp elég volt akkor, tönkretette az egész életemet. Az persze más, ha mondjuk mágiával tenné valaki, bár hirtelen nem tudom, hogy ránk van-e ilyen varázs, de remélem, nincs, elég bosszantó lenne. Az ilyesmivel elég csúnyán vissza lehetne élni. - Egyébként, köszönöm szépen. Bólintottam hálás pillantás kíséretében, hiszen a jó kívánság elfért a tarsolyomban, ez teljesen bizonyos. Kellett, hogy legyenek olyanok, akik nem tartanak szörnyetegnek, amiért azt tettem, amit, s külön jól jött, hogy ehhez nem kellett felfednem életem legnagyobb és legfájdalmasabb titkáról a leplet. Mérhetetlenül hálás voltam neki ezért, eddig is kedveltem, de most már mélységesen tisztelem is. Jöhetett is a süti, és egy ideig csönd volt megint, de most már nem telepedett rám zavaróan, inkább olyan békésnek gondoltam, és jól esett, mintha most lazíthatnék, esküszöm, még a kislábujjam is bizsergett. Izgatottan vártam, hogy teljen az idő, és jöjjön a szellem, bár azt azért sajnáltam kicsit, hogy nem fogom látni, éppen annyira, mint amennyire tartottam egyébként a dologtól. Rajtam igazodjon ki az ember… - Akkor ehhez gondolom nagyobb mágiaszint szükséges. Mondjuk a nullánál biztos, de szerintem én nem egyhamar leszek erre kész, noha kifejezetten nem zavar a dolog, mert bőven van még időm, csak ugye az a fránya kíváncsiság dolgozik bennem kifejezetten erőteljesen. - Persze. Válaszoltam gondolkodás nélkül, igazság szerint, még emberként is ki mertem volna mondani az előbbiek után, de Őrző Mágusként totálisan övé volt a bizalmam, jelen helyzetben úgyis csak rá támaszkodhattam, szóval botorság lett volna megkérdőjeleznem az elgondolásait. - Szóval anélkül nem is tudunk… tudsz vele beszélni, hogy megszállásra kényszerítenéd? Vakartam meg a tarkóm, nem azért, mert ellenemre lenne, inkább csak megérteni szeretném, hogyan is működik ez az egész. Oké, sejtéseim szerint azért egy megszállás sem lehet éppen a legkellemesebb dolog a világon, de a feladatunk érdekében szívesen meghozom ezt az áldozatot, belehalni nyílván nem fogok, különben Savannah meg sem említette volna. - Persze, nem gond, nyugodtan, úgysem voltam még élő báb. Mosolyodtam el, különösképpen nem éreztem problémásnak részemről a dolgot, valami majdcsak lesz, és ha sikerül, akkor vélhetőleg mondhatjuk majd azt, hogy valamicskét sikerült haladnunk, ami határozottan nem volna ártalmas a jövőre nézve. Miután a beleegyezésemet megkapta, nekem már nincs más dolgom, minthogy várjak, amit szíves örömest meg is teszek, elég izgatottan, ami azt illeti, de hiába is remélek bármi kis morzsát, nekem nem tűnik fel semmi. Azt viszont éreztem, ami Savannah körül történik, a mágia szinte kézzel tapintható volt, borsódzott tőle a hátam, a szó legpozitívabb értelmében, és valamiért kényszert éreztem arra, hogy mosolyogjak. Ez mondjuk nem kifejezetten tűnt normálisnak egy ilyen helyzetben, de inkább, minthogy sírjak. A Mágusnő szavai hallatán, nos, én tutira nem engedelmeskednék neki, ha szellem volnék, de szerencsére nem is engem szólított elő odaátról. Kíváncsi vagyok, sikerül-e neki, behunyom a szemeimet, mintha így jobban érezhetném, ha esetleg belém költözik egy albérlő, de talán ezt sem lenne esélyem észlelni. Végül két perc elteltével résnyire nyitom az egyik szemem, majd végül teljesen ki, aztán a másikat is. - Öhm… most… nem sikerült, vagy csak kiesett pár képkocka? Érdeklődöm Savannahra függesztve zöld íriszeimet, de az az érzésem, hogy sajnos az előbbiről van szó.
Meg mertem kockáztatni, hogy az este eddigi legszélesebb mosolyát kapta tőlem a köszönetére. Beszélni fogok Jacksonnal. Nem úgy, hogy ezt meg azt csinálja, különben ez meg az lesz, a Szellemek őrizzenek tőle! De egy árnyalatnyi iránymutatást kaphat, bár neki valószínűleg a is elég beszédes lesz, ha kiderül, hogy beszéltem Mimivel és csodák-csodája, nem gyűlölöm. Ellenkezőleg. Tulajdonképpen előre borítékolhattam azt hiszem ezen a téren egy újabb hisztit, de ismeretségünk alatt némileg sikerült megtanulnom kezelni az ilyen kirohanásait. Bátorítón simogattam meg Naomi felkarját. Én nem vagyok ellene, nem fogok ujjal mutogatni rá vagy a háta mögött összesúgni és kiadni akár csak Jaxnek is. Esélyesen eleget kapott már mások áskálódó kényelmetlenkedéséből. Finoman megszorítottam a karját - kitartás, kislány! -, majd kénytelen voltam visszatérni a sütikhez, mert nem szerettem volna egyikünkkel sem szenet etetni. Nem mintha hittem volna benne, hogy szétégve lett volna bármi hatásuk... - Igen, sajnos - húztam el a szám, mert azért bántam, hogy így valamennyire ki fog marad belőle, cserébe bevontam másképp, bár sokkal kevéssé kellemes területen. Bízik bennem, ami jó, nekem pedig személy szerint nagyon jól esett, ezt pedig nem is próbáltam titkolni, főleg a beszéltek tükrében. - Tudok vele enélkül is beszélni, épp ezért lesz majd furcsa neki, hogy ilyesmire kényszeríteném. Akit meg tudok idézni, azzal gond nélkül tudok beszélni is, ha pedig te hívnál valakit, azt a javamra szóló mágikus szintkülönbség miatt én is látnám-hallanám. Most még nem tudnál olyan idős, annyira régen meghalt és erős szellemet megidézni, akivel én ne látnék. - Hangsúly a "most még"-en. Semmi sem zárja ki, hogy egyszer minden gond nélkül kenterbe ver, bár az is igaz, hogy nem csak erőben, hanem korban is tisztességes különbségvan közöttünk, így gyanítom, én már nem fogom at látni, amikor eddig eljut. Nem lenézés, vagy nagyképűség ez, csupán tisztában voltam a saját képességeimmel és azzal, hogy senki sem hét év alatt tornázza fel magát. Neki pedig bőségesen volt még ideje. - Vigyázni fogok - biztosítottam erről a megszállás kapcsán, mert nem csak azért nem hagynám, hogy baj történjen, mert Tanonc - és Mandy teljes joggal nyakazna le, ha valami történne vele -, hanem mert önmagáért sem akartam, hogy bántódása essen. Az viszont nagyban megkönnyítette a dolgomat, hogy ilyen bátran állt ehhez és nem kezdett pánikba esni. Kár, hogy nincs a Tanoncoknak valami pontgyűjtő füzetük, most kapna tőlem kettőt is, az biztos. Így azonban csak az elismerő pillantásom jut, mielőtt nekikezdenék az idézésnek, majd kísérletet tennék a varázslattal. Kissé mondjuk furcsán éreztem magam, valahogy sokkal szórakoztatóbbnak kezdtem találni ezt a szellemeskedést, mint egyébként, ám ez nem akadályozott meg a parancsban. Őszintén? Én is kikértem volna magamnak ezt a hangnemet - csak remélni mertem, hogy nem orrol meg rám annyira, hogy később kísértsen -, ám itt pontosan az volt a lényeg, hogy ne örüljön neki és kényszerítve legyen. Olyan volt, mintha a semmibe markolnék. A Hold Szavánál mindig éreztem... valami megfoghatalan, mégis határozottan létező dolgot, szinte éreztem, ahogy ujjaim a farkas bundájába túrnak parancsolón. A halottat akartam, a már más síkon létezőt, kizárólag a belőlem fakadó, mégsem eviláginak mondható mágiával megérintve. Most azonban... semmi. Sose buktam még el vizsgán - akkor sem, amikor leghőbb vágyam lett volna -, ám ezúttal azt hiszem, sikerült megtapasztalnom, hogy az milyen lehetett volna. Egyáltalán nem voltam boldog, s amikor a hűs érintés gúnyosan kacagva elhagyott, akkor ért Naomi kérdése is. - Nem szép dolog ezt mondani, de úgy örülnék, ha az utóbbit válaszolhatnám - sóhajtottam valamelyest fáradtan, mert bár a varázslat nem sikerült, attől még erőt fektettem bele - nem is csöppnyit, ami azt illeti -, és a kudarc, valmaint ez kissé letört. - Azt hiszem, ez nem kerül be a helyi sikertörténetbe - mondtam vállvonva, holott bosszantott. Szétszórt voltam, kissé olykor feledékeny, de őrzőként maximalista és ez nem tett jót az önérzetemnek. Jackson körbenevetett volna, nem rosszindulatból, csak viszonzásképp, amiért én is úgy reagáltam a hisztijére, ahogy. - A tőr rendben volt, a farkas nem volt túl erős hozzám, sütni azért még tudok - vettem sorra, mert mielőtt kukáznánk ezt a módszert, körbejárnám. Elvettem még egy sütit és beleharaptam. - Oké, nem életem főműve - kuncogtam, bár ez nem volt vicces, most mégis annak tűnt, de magyarázatot nem tudtam volna adni arra, hogy mitől. Nagyot sóhajtottam. - Ez a karma. Paintballban is tuti ezért vesztettem, képzeld Kyle úgy lealázott benne még jó múltkor, hogy azóta se mertem revansot venni. Semmi köze nem volt mindenne a feladatunkhoz, tudtam én, de épp fontosnak tűnt ezt elmesélni. - Aztán kötöttem egy fogadást az egyik falkás farkassal, azt is bebuktam. Előző életemben tuti valami megszállott és átkozottul mákos szerencsejátékfüggő voltam. Bármibe lefogadom, hogy ha veled is fogadnék, azt se nyerném meg. Fortuna nagyon utál. Azért emiatt nem sírtam el magam, sőt, inkább felnevettem a képre, ahogy a hölgyemény vonalzóval a kezében közelít, hogy körmöst adjon. Rettenetesen hasonlított a volt rajz tanítónőmre. Fujj de utáltam!
Eleresztettem a Jackson témát, sejtéseim szerint úgyis lesz még belőle bőven a jövőben, és mára épp elég volt ennyi, tán még sok is. Nem mondom, hogy nem örültem volna jobban, ha teszem azt ők ketten nem ismerik egymást. Ám azt hiszem, túlságosan is könnyű dolgom lett volna, hogyha nem futok bele egy ilyen emberbe sem. New York nagy város, sokakat ismertem, Jackson szintén, nem lehetetlen, hogy akadnak szűk keresztmetszetek. Ettől függetlenül örültem, hogy az első ilyen személy, Savannah képében, nem ugrott be a híreszteléseknek, és nem kell erőlködnöm, hogy bizonygassam, nem úgy volt az, vagy éppen ráhagyni, gondoljon, amit akar, addig sem jut el Jacksonhoz semmi még véletlenül sem. - Ezek szerint akkor nekünk arra van szükségünk, hogy parancsolni tudjunk neki. Lehet, hogy eleinte is erről volt szó, de őszintén szólva a Jacksonos téma kicsit összezavarta a fejem. Kezd derengeni, hogy nem csak szellem teadélutánt akarunk tartani, a süti és a szellem mondjuk már megvan, csak a tea kellene. - Egyébként világos, gondoltam, hogy innen fúj a szél. Édes volt ez a most még, akár én is mondhattam volna a rajtam olykor eluralkodó naivitásommal, de nyilván sosem fogom kenterbe verni, az évtizedes tapasztalatot nem fogja legyűrni a végtelennek tetsző lelkesedés és tenni akarás. Előbb-utóbb úgyis el fog fogyni a lendületem. - Ohh, én nem aggódom. Nem akartam elbagatellizálni, de tényleg bíztam benne, és elképzelni sem tudtam volna, hogy bajom esik, bár lehetséges, hogy ez erősen szellemfüggő, hisz ott van Alignak is, aki bizony nem szokta visszafogni magát, és nem számít neki, mennyi vér folyik a ténykedése nyomán. Én azonban semmi olyasmit nem érzékelek, ami változást jelentene önmagamat illetően, következésképp vagy eltűnt pár perc az életemből úgy, hogy nem is emlékszem rá, vagy pedig az égvilágon semmi sem történt. Rá is kérdezek rögtön, aztán a válaszra elhúzom a számat. - Ne már… Nyögtem fel csalódottan, nem volt ám minden vágyam megszállottnak lenni, bár ha a Vörös Holdak kapcsán megtanultam valamit, az az, hogy abból legalább nem emlékszünk semmire… - Öööö… Hogy jön ide a paintball? Az előbb én vigyorogtam ok nélkül, most ő kuncog, na nem baj, még mindig jobb, mintha sírnánk, mert hát, sírni fogok még eleget, most azért nem tenném. - Másodjára amúgy finomabb a süti? Mit csinálunk a maradékkal? Egyáltalán, lehet még próbálkozni, vagy fölösleges? Ezzel a szellemmel gondolom az… Máshoz meg jelenleg gondolom nem akad személyes tárgy, de majd kijavít, ha tévednék. - Amúgy… van ilyen? Hogy csak úgy nem sikerül valami? Mármint, jó, az életben persze hogy van, Jackson meg én például rohadtul nem sikerültünk, de varázslat tekintetében? A fogadásra azért felcsillant a szemem. - Hát ezt ki kéne próbálni, mert amúgy én tök szerencsétlen vagyok mindenben, kivéve ezt az Őrző témát, ebben nem vagyok olyan béna, fura is, na szóval, ha velem szemben is veszítesz, akkor tuti, hogy ez a karmikus büntetésed. Vajon ezt így mondják? Meg amúgy vajon tényleg van karma? Mert ha van, akkor előző életemben biztos, hogy egy ordas nagy ribanc voltam, ebben bezzeg sosem csaltam meg senkit, és mégis ott tartok, ahol. Marhára nem igazságos. Én nem vettem észre, mi szaladt ki a számon, és ha van isten, ő sem fogja, de meglepő lenne, ha valami sikerülne…
- Mi most ezt kíséreltük meg, de általánosságban bármi jó lenne, ami mágia, belőlünk jön és hatással van rájuk. És nem bőszíti őket... - Visszaadnám az Életfámat, ha ellenkező hatást sikerülne elérnem, mint ami a cél, elvégre nem azért lettem Mágus, hogy plusz bajt hozzak egy-egy közösség fejére. Olykor sikerült, minden akaratom ellenére, ám ilyen kaliberűt szerencsére még sosem hoztam össze. Naominak minden tiszta volt, amire elégedetten bólintottam. Jó döntés volt őt elhívni, efelől szemernyi kétségem sem akadt immár, az pedig újfent mosolyt csalt az arcomra, hogy nem aggódott, mert bízott bennem. Csakhogy minden bizodalma ellenére sem sikerült érdemi eredményt produkálnom, viszont ez mintha indokolatlanul is felderített volna mindkettőnket. Elmerengve majszoltam a sütit a paintballra pedig csak legyintetem. - Csaltam - mondtam váll vonva. - Néha szoktam - kacsintottam rá, majd két falat között kérdésére a hajamba túrtam és kuncogtam, de nem tudom, min. - Hogyne volna. Nekem se sikerült megtartanom egyetlen farkast sem, aki közel állt hozzám, mind halott. Ha most se szakad meg ez a sor, beugrok a Chenába - nevettem jókedvűen. - Plusz rólam beszélve, nekem is kevés dolog szokott rendesen összejönni, lehet ha más próbálkozott volna, neki összejön. Sose csalt meg senkit. Erre eleresztettem egy "pffffffffffff"-t, amolyan "kisanyám, te akkor jól megszívtad" félét. Aztán elkerekedett a szemem. Szent tehén! Úr Isten Jax, hogy te mekkora barom vagy! Én meg túl idült ahhoz, hogy ezzel érdemben tudjak foglalkozni. - Szeretlek, Naomi! - borultam a nyakába és öleltem meg jó szorosan. - Olyan kis szerencsétlen vagy. - Biztos az volt minden vágya, hogy ilyesmit halljon, viszont engem felvillanyozott még egy kísérletre. Elkapott a túlbuzgóság, hogy adjak neki egy kis sikert, hogy részt vegyen valami klassz, előre lendülő mutatványban, nem gondolva azzal, hogy ezzel talán kiütöm magam. Nem azért, mert olyan fene önzetlen volnék, hanem tényleg nem láttam most a reális veszélyét egy második körnek. - Az én erőm is véges, úgyhogy igazából ennek is a függvénye, hogy most egyszerre mennyit próbálkozhatunk, de tudod mit, túl cuki vagy... Bekaptam az aktuális sütim maradékát, leporoltam a kezemről az apró morzsákat - meg az ő hátáról és elengedtem végre szegényt -, farmeromban még meg is töröltem a kezem, majd mint akit sose tanítottak jó modorra, újfent megidéztem az előbbi szellemet. Ez volt az egyetlen, ami ellen nem tehetett szerencsétlen, azon egyszerű oknál fogva, hogy kellőképp erős voltam - a "kényszerítés", ami működött vele szemben. - Borzasztó pipa - kommentáltam a nem meglepőt és elnevettem magam, amikor a halott hím lelke mindennek elmondott, holott néhánnyal egyébként komolyan megbántott volna. - Csillapodjon, felség, csillapodjon...
//Dobás a szellem csillapodására: 4: hat rá a lecsendesítés, cserébe kidőlök többi szám: újabb strigula kudarcélményeim listáján//
A hozzászólást Savannah Blake Richmond összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 01, 2015 11:10 am-kor.
- Csalni nem szép dolog. Én nem tudok, olyan vörös leszek tőle, mint… izé, biztos láttál már vörösödni, na olyan. Gyötrelmes próbálkozásaim voltak a puskázás területén is. Inkább tanultam. Még egy szerencsétlen társasjátékban sem tudtam sosem csalni Noe ellen, mindig két másodperc alatt kiszúrta már azt is, hogy fontolgatom. Rettenet, komolyan. Néha kifejezetten szánalmasnak érzem magam, de valahogy most még ezen is csak vigyorogni tudok. - A két szerencsétlenből nem lesz egy szerencsés? Tudod, mint a két mínuszból plusz. Mondjuk, mindig utáltam a matekot, nem tudom, ez honnan jött. Azt nem értem, mit pfffff-ög nekem, most mit mondtam? Megvonom a vállam, mert nem is értem, aztán meg azt sem, miért néz akkora szemekkel, amiket egy tehén is megirigyelne, azt meg pláne nem, hogy most akkor miért is szeret engem ennyire, de ha szeretnek, az jó, szeretem, ha szeretnek, cserébe én is szeretek. De szép gondolatsor… - Hát kösz. Te meg olyan… szőke. Állapítottam meg, mikor csak úgy gondolván egyet a kezembe fogtam egy tincsét, és elmélázva figyeltem. Nos, legalább nem mondtam akkora ostobaságot, még akkor is, hogyha amúgy lehetne bántónak gondolni, de hát, aki kicsit is ismer, az tudja, hogy én nekem nem szokásom ilyesmit elkövetni mások lelkivilága ellen. - Hú de jó selymi… Kuncogom el magam, aztán elengedem a haját, és a nyakába borulok én is, ha már megölelt, túlteng bennem valami, az holt biztos, tisztára olyan, mintha felhőkön lépkednék, és keblemre akarnám ölelni a világot. A világ most épp Savannah. - Túl cuki vagyok, és ezért kockáztatsz? Tutira minden csaj ilyet akar hallani. Ahogy felröhögök, némi süti is kibucskázik a számból, szerintem bármilyen jóérzésű ember szörnyülködne rajtunk, én malackodom, és ő sem különb a sepregetés, törölgetés témakörét tekintve, szóval csodás kis párost alkotunk. Még azon is csak vihogni tudok, mint a fakutya, hogy a szellem bizony pipa. - Adjunk neki sütit. Azzal el is emelek egyet a tálcáról, és a levegőben kalimpálva keresem vele a szellemet, néha Savára lesve, hogy vajon jó felé járok-e. - Hú de akarom látni, így tutira nem fogom eltalálni a száját. Nem mintha ennének a szellemek, de én per pillanat szentül meg vagyok győződve arról, hogy a süti minden gond megold, bizony ám, én is tök jól érzem magam, ellenben hamarosan Sava úgy terül el, mint akit leütöttek. - Basszuuuus, finomabban is közölhetnéd, hogy nem kérsz a hülye sütiből. Hülye szellem. Vetődök Savannah mellé, és megrázom, hát nos, nem éppen finoman, tekintettel jelenlegi elmentek otthonról állapotomra. Sosem láttam még a varázslástól kimerült őrzőt, de ha láttam volna, sem jutna eszembe, hogy erről van szó. - Szööösziiii, ugye nem haltál meg? Artikulálva üvöltöm az arcába, mintha legalábbis azt remélném, hogyha el is ájult, ettől majd felébred. Végül megadóan bomlok le a mellkasára, mintha valami elcseszett Rómeó és Júlia végefőcím lenne, és csak akkor érzem meg, hogy a félig tátott ajkai közül megcirógatja némi légmozgás a tincseimet. - Hála istennek, már majdnem szájon át akartalak lélegeztetni. Mit nekem, hogy úgy sem hallja. Mindenesetre olyan szinten vagyok mostanra, hogy úgy döntök, jobb nekem itt, és meg sem kísérlem kivinni, teljesen kényelmes a padló, mit nekünk némi kis megfázás esetleg, amúgy is tök vicces itt heverni. Bár én mágia terén nem estem túlzásba, de az biztos, hogy a fű elég hamar gondoskodott arról, hogy elpilledjek, és hamarosan már hortyogok is keresztbe-kasba fekve Saván, oly édesen, mint egy csecsemő.
//Köszönöm szépen a játékot, fergetegesen fantasztikus volt. <333 ///
Kezdőlap
