Bár autót ritkán látni a ház előtt mostanában, mindezek ellenére úgy fest, lakják a szerény kis házikót. Égnek esténként a villanyok, szól bentről némi zene... ( A házon riasztó is van.)
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 12, 2014 11:47 am-kor.
Na, ezt a napot nyugodtan felírhatja mindenki a fontoskodónak tetsző, de teljesen felesleges, cuki kis fekete noteszébe: Én, Mr Saaristo, alias Shane S. Grandmore alulírott felkeresek egy falkatagot, mert szeretnék tőle kérni valamit. Mulattató, mi? Csak aztán el ne felejtsétek, mert várom ám minden évfordulón a pezsit, a bon-bont és a virágcsokrokat. Vezeti nem szeretek, ennek ellenére rendelkezem egy sötétkék terepjáróval. Ne kérdezd milyen, fogalmam sincs. Hóban-vízben-tornádóban tökéletes, és még egész tiszteletet parancsoló is. De hogy hány köbizés, meg lóerős, arról lövésem sincs, még az emblémája formáját is rendre elfelejtem. Kiszállok, viszem magammal a kis laptopomat, a hónom alatt, nejlonzacsiba tekerve, és becsöngetek a kicsi Kockához. - Eden! Hogy te mekkorát nőttél! Vigyorgok, amikor ajtót nyit, a hangom azonban cseppet sem vidám, inkább... Bunkó? Az. Na nem baj, minden esetre mindenféle beljebb invitálás nélkül úgy érzem, hogy elég volt a lábtörlőn ácsorgásból, és bemegyek a lakásba. - Tudod Eden... Kéne nekem egy felület, ahova mindenféle firkálmányokat tudok feltenni az internetre. De a világért sem használnálak ki, így megkérdezem, hogy minek a fejében lennél kedves kisegíteni az öreg Saaristo bácsit. Megállok egy minden bizonnyal nappali közepén, és rosszfiús, sokat mondó mosollyal bámulok a nőstény szemébe, és a hónom alól kikapott laptopot nyújtom felé.
Édes kettesben egy csésze forró kávéval fekszem elterülve az ágyon, mellettem az új kicsikém duruzsol és én a nevén agyalok. Még nem találtam meg a megfelelőt... Tökéletes az idill és nincs senki ember fia, aki ezt megzavarhatná - gondolom én, kis naiv! Hamarosan ugyanis kiszúrom a közeledő járgány hangját, majd a zúgás a házam előtt elhal. Ajtócsapódás jellegzetes zöreje hallatszik, én magam - teljes tudatában annak, hogy hamarosan a csengő felberreg - bögrémet félre téve pattanok fel és rángatok egy farmert magamra. A kinyúlt pólóra teszek magasról, de mégsem kellene egy szál alsóneműben flangálnom! Szóval, rekordidő alatt öltözök fel. Teljesítmény ez így délután fél négykor. Ajtót nyitok, s kénytelen vagyok fel... feljebb... még feljebb tekinteni, hogy lássam, ki is a látogató. Szavaiból, hanglejtéséből mondjuk azonnal levágom, s kedvem lenne megérdeklődni, hogy hogy van a drága jó anyukája - de csak magamban morgok valamit esetlenül, miközben ő beljebb tessékeli magát és épp csak kávét nem rendel magának. Becsukom egy lendületes mozdulattal az ajtót, szembeperdülök vele. - Miért jöttél? - nyilván akar valamit. Az emberek nem szoktak engem ok nélkül keresni, legfeljebb lázálmukban. Mint ahogy a kismacska felfújja magát és szőrét borzolja, én csípőre vágott kézzel igyekszek "nagyobbnak", határozottabbnak látszani. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Blog. - szúrom közbe, miközben vázolja látogatásának célját. - A szó, amit keresel, az a blog. - elvigyorodom, de inkább hasonlít ez valami gonosz tündér mosolyára, mintsem bájos nőére. - De manapság már nem sokan használják, a twitter vagy a facebook menőbb. Esetleg a tumblr, pinterest... - lépdelek el mellette, s miközben magyarázok, kezeimmel is gesztikulálok. Megtorpanok elmerengve, majd olyan hirtelen tekintek fel rá újra, hogy kicsit talán bele is szédülök. - Mindegy... maradjunk az alapoknál. - apró mosolyom őszintébb, ahogy elveszem a laptopot, amit felém nyújt, de még mindig burkoltan "anyáskodó". Mintha csak megsimogatnám a buksiját: "Semmi baj kicsi Shanie-ke, a tudatlanság nem fáj. Sőt, néha kifejezetten boldogít!" - Minek neked egyébként? Miről akarsz írni? - El nem tudom képzelni, mi nem bír megmaradni benne, hogy úgy érzi, képernyőre kell vetni.
Blog? Ahhha. Biztos, mintha vallottam volna már a kifejezést. De amikor a többit kezdi sorolni, először sértődött arcot vágok, aztán felemelem mindét kezem, mintha fegyver fogna rám. - Egyszerűbb lenne, ha egyszerűen elküldenél melegebb éghajlatra! Utalok arra, hogy felőlem minden felmenőmet is szidhatta volna az előbb, mert hogy milyen szavakkal dobálózik... Nos, én nem tudom. ArcKönyv. Ez mi? Mindenkinek benne van az arca egy könyvben? Ennek mégis mi értelme van? Aztán az a tum...tumb... Erre már nem is mondok semmit, tekintve, hogy a szót se tudnám kiejteni, az utolsó meg... - Kösz Eden, lekötelezel... Sóhajtok fel közömbösen, amikor abbahagyja az okoskodást, és jobbnak látja, ha az alapoknál maradunk. Az is roppantul jól esik a szőrös szívemnek, hogy abbahagyja a gesztikulálást. Ha így folytatta volna, garantáltan kirepül a házból, én meg itt maradok blog nélkül. Mielőtt a kérdésére válaszolnék... - Van kakaód? Tettem karba a kezem, amint a laptop már az ő kis kezei közé csusszant. Kicsit megrágtam a kérdését. Mert hát, végül is, semmi köze sincs hozzá, hogy miről akarok írni. De ha népszerűsíteni akarom a "blogot", akkor reklámoznom kell, nem? - Sokat írok, Eden. Már lassan 200 éve írok. Lehet, én leszek az új Tvájlájt írója! Csak vámpírok nélkül... De majd meglátod, egy anyagot fel is kellene töltened. Ha hűséges olvasóm leszel, kapsz egy Shane#1 pólót karácsonyra. Nekidőlök az ajtófélfának, és néhány pillanatra elképzelem, ahogy egy fehér trikó feszül a nőstényen, elöl a Shane#1 felirat, hátul, a lapockájánál pedig az arcképem. Megrázom a fejem, aztán eszembe jut, hogy még nem válaszolt a kérdésemre. - Szóval, mit kérsz cserébe?
- Ugyan... sose tennék ilyet egy ~vénemberrel~ magadfajtával. - Legfeljebb gondolati síkon. De most tényleg. Hol jövök én ahhoz, hogy elküldjem melegre Shane-t, nem igaz? A kérdésemre válasz ugyan nem érkezik, helyette kapok egy kérdést én is, amit elsőre fel se fogok, így finoman - kiskutyásan - oldalt biccentett fejjel, hatalmas és értetlennek tetsző barna tekintettel nézek rá, rosszallóan vonva össze szemöldökömet. - He? - megrázom kicsit a fejem, miközben persze felfogom, mit is kérdezett. - Van. - felelem egyszerűen, nem részletezve a kakaó nevét, márkáját, szavatossági idejét és óvodai jelét; és nem is igyekezve megkínálni vele "őfelségét". Különben is tele van a kezem az ő cuccával! Inkább csak beljebb tessékelem, át a konyhába, mert ott még van elég szabad felület, ahol kényelmesen elférünk. A konyha a maga fekete-fehér árnyalataiban, a kék neonjaival és ledjeivel igencsak futurisztikusnak hat, felszereltségét tekintve relatíve modern, de igencsak szegényes. Nem vagyok háziasszony típus, de azért az alap dolgokhoz értek. Lehuppanok, nagy kegyesen intek a nagyra nőttnek is, hogy foglaljon helyet, majd míg üzembe helyezi magát a laptopja, érdeklődve hallgatom szavait, kényszeredetten felhörrenve a tváj-fájós megjegyzésére. - Már látom is magam előtt a sztorit. A totálisan mériszú főhős, Béla egyedül a vadonban, valahol Alaszkában, belezúg egy vega farkasfalka napfényben csillámló tarkjába. Milyen eredeti... - Az irónia szavaimban nem neki, hanem a történet felvázolásának szól és ezt pontosan érezheti is. - Nem nagy cucc, megoldjuk! - pillantok a felébredő monitorra, majd Shane-re. Miért van olyan érzésem, hogy komplett kiképzést kell itt tartanom blogírásból? A póló említésére felkacagok akaratlanul is. - A reklámcuccokat tartogasd a fangirl-eidnek. - Én nem képzelek el semmit és addig jó, míg nem agyalok azon, Shane mit képzeleg itt, mert oda lenne a fene nagy magabiztosságom, lehet. - Nos, mivel ez nem olyan nagy dolog, pénzt nem fogadok el. - hangomból sejtheti a másik, hogy de kiegyezhetünk valamiben biztosan. Köztudottan nem állok valami erős vadász hírében, jó, ha pár eltévedt nyulad, kacsát, halat megfogok, meg ha jobb napom van, szarvast. A medvehús például ritkán látott vendég nálam.
Bevezet a konyhába, én pedig úgy érzem magam, mint amikor a hatvanas években betört az op-art és a space irányzat. Nem rossz ez, de azt hiszem, hogy én túl maradi vagyok az ilyen dolgokhoz, de Edennek kétség kívül jól állt. Nem ismertem annyira, ennek ellenére elég... szabad szellemű, ha lehet ilyet mondani. A kora ellenére nem hogy lépést tart a technikával, hanem kigáncsolja, beletapos a gyomrába, és meg is előzi. Ha lenne kalapom, megemelném, de mindkettőnk szerencséje, hogy nem hordok töketlen fejfedőket. Elhúzom a számat, amikor Béláról beszél. Az egyetlen Béla, akiről hallottam, az egy színész volt, elég sokra tartották, így aztán nem kimondottan örülök, hogy ilyen gyalázatosan proli kontextusba helyezi az öreg Lugosit. - Na, na, na. Ácsi. Bélát hagyjuk ki a buliból, legyen mondjuk Joffrey, vagy Sebastien. Egyébként az ötlet jó, ha plágiumért perelnél, nem leszünk barátok. Helyet foglalok, és a kis konyhában kicsit kényelmetlenül érzem magam, pedig azért messze van tőlem a plafon. Egy ideid unottan kopogok az asztalon az ujjbegyeimmel, aztán nagyot sóhajtok. - Ne mondd, hogy megölted Nesquick nyuszit, mert menten sírva fakadok. Jelzem szolidan, hogy a kakaó ugyan nem készül el magától. Hiába, nekem ennyi kell a boldogsághoz, és még ezt is megtagadja tőlem. Én nem nyúlok a géphez, de a fangirl-ös mondatán azért tényleg elmosolyodom. - Jó tudni, hogy vannak olyanok is. Nem fogad el pénzt. Fizessek természetben? Muhaha. Szerintem megtenném, de neki nem biztos, hogy lenne rá igénye. Megdörzsölöm az államat, és ha még mindig nem kaptam kakaót, akkor inkább felkelek, és minden gátlás nélkül kezdek kutakodni a konyhájában a mindent bánatot elsöprő barna por után. - Akkor mit akarsz? Tehetek érted valamit az Amarokon belül? Vagy hozzam le neked a Teliholdat, és kössem át egy nagy piros masnival? Na fene, micsoda romantika. Tudok én, ha akarok. - Egyébként Dark Moon. Ezt a címet akarom. Akkor is, ha maga a Pápa rendelkezik ilyen weboldallal.
- Az esetleges bevételed negyven százalékáért szavamat se hallod majd. - tekintek rá ártatlannak legkevésbé sem tetsző, széles mosollyal. Persze, csak ugratom, magamban pedig merem remélni, hogy ettől értelmesebb témák foglalkoztatják. A laptop pedig végre szándékozik ténylegesen működésbe lépni. Ennek örömére lopott élvezettel zongorázok végig a billentyűzetén, simítva a gombokat csak, s a műanyag borításon lévő legkisebb karcolást is kiszúrom. - Hát nem vigyázol rá?! - tekintek Shane-re, mintha épp szentségtörést követett volna el. Egyébként nem vagyok süket, a nyuszi pedig köszöni, jól van. Mindjárt elő is kerítem, míg válaszol nekem. Azaz keríteném, ha nem előzne be... Mégis milyen jogon mer kutakodni nálam?! Könnyed mozdulattal pattanok fel szinte azonnal fel ültemből, s lépek a konyhaszekrény felé, beelőzve a bögrék elővételével. Ha már a tejet megtalálta magától is... - Hidegen, vagy melegen szereted? - firtatom rá se pillantva, mert épp kissé pipiskedve-nyújtózkodva vadászom le az említett nyulas kakaósdobozt a felső polcról. Kevés sikerrel. - Oh, pardon. Azt hittem, ez nyílt titok! Levennéd azt onnét? - nevetek, közbevetve a kérdést, s ezzel együtt a kakaóporos dobozra mutatva. - Ez esetben, ha a kölykök kérdezik, akkor nem tőlem tudod... - vigyorodom el, s ha leveszi a kakaóport, megköszönöm sután, gyorsan és alig hallgatóan. Inkább a kezem jár, mint a szám - a kakaóját csinálom, meg akkor már magamnak is. Csak hogy ne érezze magát kiváltságosnak még véletlenül se! Hiányozna még nekem... Somolygós, önmagamat kéretős mosollyal hallgatom Shane szavait. A holdat illetően újra felnevetek. - Képes lennél rá? - erősen kétlem, s kedvem lenne már csak azért is rábólintani: Hozza csak a Holdat! Piros masnival átkötve, teljes életnagyságban. - Jól hangzik. Lehetne hozzá szürkés-kékes-feketés-teliholdas dizájnt gyártani. - Ezt jól megfogalmaztam most. Minden esetre átnyújtom az elkészült bögrényi kakaóját neki, ha már mellettem ácsorog.
Kezdem kapizsgálni, hogy miért tűnik és tűnt nekem mindig kissé szociopatának ez a nőstény. A szemöldököm majdnem a hajamig szalad felfelé, amikor fennhangon kiakad azon a pár karcoláson. Édes Kaapo, hát komolyan... Kell ez nekem? - Ha ennyire megtetszett, itt hagyom neked, hogy leápold, csak majd utána moss kezet... Rándítottam meg a vállam kissé, aztán jött a kakaó. Végre! Nesquick él és virul, és csak arra vár, hogy elfogyasszam. A kérésére felkelek, és megcsóválom a fejemet. - Meg sem kérdezem, hogy hogyan tetted fel oda, ha már levenni nem bírod... Nyöszörögtem unottan, majd felnyúltam a kakaóért, egyenesen át Eden apró testén, így odalapítva őt a konyhapulthoz. Nem érdekel, ha nem érzi jól magát attól, hogy hozzáérek, ennyi hús-vér kapcsolatra mindkettőnknek szüksége van. Vagy, vegyen egy nagyobb kecót, ahol az öreg Saaristo kényelmesen elfér. - Egyébként hidegen. Meleg van már a forró kakaóhoz. - nyújtottam felé a kakaót, de nem léptem tőle hátrébb, és végig a szemeibe fúrtam a tekintetem, már ha állta. Aztán kinéztem az ablakon, felsóhajtottam, hogy itt a tavasz, aztán hirtelen megindultam vissza a székemhez. - Persze, hogy képes lennék, de még nem győztél meg, hogy megérdemled. - böktem a monitor felé - Nem vagyok ám az a fajta, aki sokat kéreti magát,Eden. Ha nem mondasz semmit, akkor kihasznállak,és csak egyszerűen megcsináltatom veled. A design meg jó, de nem a nyáladzó tiniket akarom megcélozni. Figyelmeztetem keményen, mert annak ellenére, hogy elpoénkodtunk Bélával, azért remélem, egy percig sem vette komolyan. Ha megkapom a kakaót, beleszürcsölök, egy darabig a távolba (ja, itt nincs "távol") révedő tekintettel csámcsogok rajta, és... - Jó! Ez jó! Nem gondolkoztál még a házasságon? Ölni tudnék, ha valaki napi háromszor ilyet hozna nekem... Ördögi mosoly, de ennek ellenére tényleg ízlett. Szegény nő, igazán érdekel, hogy meddig fog elviselni... - Csináljuk! - harsanok fel - Alig várom, hogy behelyezzem a művemet a tárhelyébe! Néhány másodperc szünet, aztán vállrázó röhögés. Imádom magam, mondtam már? - Na, de tényleg. Mit csináljak? Kellek én ehhez asszisztálni, vagy bemehetek meccset nézni?
- Pff... - vágok egy fintort a szavaira, kifújva a tüdőmben rekedt levegőt. Ha mesefigurák lennénk, most egyre sűrűsödne a fekete kis gomolyfelhő a fejem felett és van egy olyan érzésem Shane-nek feltett szándéka villámokat szóró-esőtől zajos fekete felleggé tápolni. - Van egy nagyszerű találmány erre, tudod. Sámlinak hívják. - Önvédelmi eszköznek sem utolsó a kellék, de fene tudja, hol hagytam most. Talán lent a pincében a könyvespolcoknál. Azokat rendeztem utoljára. Na meg, ha már olyan szép napra nőtt őAmaroksága, miért ne használnám ezt ki? Ezt meg is jegyezném neki, ha a levegő nem szorulna megint a tüdőmbe. Na nem azért, mert olyan hirtelen és erőszakosan passzírozna a konyhaszekrénynek. Az fel se tűnne, a megilletődöttségem és zavarom - melyet igyekszek több, de inkább kevesebb sikerrel leplezni. Hogy is lehetne, mikor szépen kipirul az arcom, főleg, mikor rám néz azzal a kikaparni való, dög tekintetével. Kedvem lenne egyszerűen a képébe kiabálni, hogy mekkora szemét és hogy nem éri kihasználni a kisebb gyengeségeit, és hogy úgy egyáltalán tolja el a s*ggét! - Vettem. - szusszantam helyette a kakaó milyenségét illetően és inkább elfordulva tőle elkészítettem két bögrével, hogy lepasszoljam neki az egyiket, én pedig amilyen gyorsan csak lehet, elhúzzak mellőle, vissza a gépéhez. Már félig "bele is mászok", mikor jön a kijelentése. Felpillantok, a monitor mögül szinte csak tekintetem látszik ki. Meglepetten pislogok kettőt, majd morogva valamit nem létező bajszom alatt megjegyzem: - Inkább igyál, addig se beszélsz marhaságokat! - morcogok, a felhő meg csak növekszik és sötétedik felettem. Nem szép dolog ilyet bedobni, mikor már épp kezdtem volna úrrá lenni előbbi zavaromon! Ha lehet, tekintetem még jobban elkerekednek szavaira. Meccset nézni? Nálam? Álljon már meg a nászmenet! Finoman lehajtom a laptop tetejét, hogy ne zavarjon bele a látókörbe. - Fél medve. Ha gondolod, el is ugorhatsz érte akár most is, addig se tartasz fel. A Holdat pedig tartogasd annak az elvetemültnek, aki feleségül menne hozzád. - Ha már egy ilyen irritáló pasassal veri magát, legyen egy kis öröme is az életben a szerencsétlen arának. - Mire visszaérsz, megírom az oldalad, a kényelmi funciókat ráérünk belekódolni később. Feltölteni pedig te fogod a dolgaidat, majd megmutatom, hogy hogyan. - Háh, még szép! Nem hiányzik nekem, hogy mindig ide járjon a nyakamra érte. A szavaim végére vérszegény, ám már határozottnak tetsző mosolyt küldök felé, reménykedve, hogy fogja a sejhaját és tényleg lelép egy kis időre, ahelyett, hogy tovább "boldogít". Remények és halálok...
Látom, ahogy fokozatosan átmegy pulykába arcilag, aztán később még megpróbálkozik vissza is szólni. Elutasítja a házassági ajánlatomat? Na szép, a szív megszakad... A Hold meg marad a helyén. Még! Minden estere elemelem az arcom elől a bögrét, és ő minél inkább zavart, sötét fellegebe borul, az én kaján vigyorom lassan szélesedik ki. Imádom, egyszerűen odáig vagyok magamtól, amiért ilyen játszi könnyedséggel megtaláltam a gyenge pontját. Ő nem az a fajta nő, akinek az egóját simogatni lehet - illetve biztos lehet, de nem így. És még csak bunkónak sem kell lennem vele ahhoz, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam, elég, ha kedves vagyok. Azért ez roppantul... Izgalmas! Úgyhogy úgy döntöttem, hogy a padlásról lecibált műmájer gavallér énemet leporolom, és magamra öltöm, amíg itt vagyok. - Egy felet? Na de drága Éden-kertem, hát gondolod, hogy a két kis apró kacsód munkája csak egy fél macit ér? Komoly gondok lehetnek az önértékeléseddel. Csóválom meg a fejem, és a végén még ciccegek is egy sort, aztán újra átadom magam a kakaó nyújtotta tömör gyönyörnek. Egyébként furcsa, hogy húsra vágyik támogatás helyett. Azt hiszem, ilyet még nem kértek tőlem soha. - Egy egésznél nem adom alább, hacsak nem akarsz beletiporni bársony lelkembe. Hazudtam, nekem olyanom nincs. Aztán a technikai dolgokra csak bólintottam. Hirtelen tettem a kakaós bögrét az asztalra, és nyúltam oda a géphez, nem szégyellve azt, hogy a kezem hozzáért a nőstényéhez, igaz csak futólag. De úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Aztán gyorsan elindítottam egy zenelejátszó programot, és betettem az egyik kedvenc válogatásomat, ami meglehetősen réginek és lazának tetsző dallal indult. - Olyan nagy a csend... - vontam meg a vállam, és újra a kakaóhoz nyúltam. Ahogy felcsendültek a kezdő akkordok, halk, elmélázó dúdolásba kezdtem. Aztán úgy a szám közepénél abbahagytam. - Valóban lépjek le? Micsoda gáláns, és udvarias kérdés, kérem szépen. Igazából mindegy, mit mondd, de hogy én most nem fogok neki elszaladni egy maciért, az biztos. Ki az a marha a mai világban, aki előre fizet??? Hát, nem én.
- S-semmi gond az önértékelésemmel! - csattanok fel durcásan, kissé meg is emelve állam, mintha ezzel akarnék magasabbnak, nagyobbnak tetszeni. Kár, hogy Shane-nel szemben még a sámli sem segítene. Legfeljebb ha jól fejbe verném vele, ahelyett, hogy ráállok. - Egyszerűen csak nézz magadra, aztán nézz rám. Nagy farkas. Kicsi farkas. - előbb rá, majd magamra mutatok. Mint valami óvónéni, aki a gyereknek magyaráz. Na, kapisgálod már, édes fiam? - Beléd befér egy egész is, én jóllakom a féllel. - vonok vállat, és ugyebár lehuppanok a gép elé. Mit érnék a támogatásával, mikor nem vágyom magasabb pozícióra a falkán belül, és nem is vagyok az a balhézós alkat. Ha pedig mégis bajba keverednék, van rajta kívül vagy harminc másik farkas a falkában, nem szorulok pont az Ő segítségére. Ellenben a medve túl nagy falat, ünnepnap, ha levadászok egyet egyedül.* - Akkor legyen egész. - "bólintok" rá, felé se pillantva. Tekintetem a monitorom, gondolatban és hamarosan ténylegesen is már a kis külön bejáratú blogját kódolom. Nem holmi blogpontcomon regisztrált, instant kókányság lesz ez kérem szépen... Azért némi szünet után Shane felé sandítva hozzáfűzöm az előbbi szavaimhoz: - De a felét neked kell megenned. - Avagy maradsz vacsorára, a la Eden. Bár érzem, hogy ezt a mondatomat még oltárira meg fogom bánni. Igazából már meg is bántam! Nincs valahol elrejtve a szobában egy DELETE feliratot viselő gomb az életnek nevezett valami billentyűzetéről?! Na jó, egy RESTART is megtenné. - Héé, micsin...?! - fortyanok fel, mikor elmélkedésembe közbenyúlkál a pasas. Kissé hátra is hőkölök ültömben a székben, amennyire annak támlája engedi, hogy Shane odaférjen a gépéhez. Szerencséjére nem nyúlkál bele a kódkezdeménybe. Azt hiszem, akár képes lennék torokra menni egy ilyen megmozdulásért... Esélytelenségem teljes tudatában is. Szavaira aprót sóhajtok, és mikor végre ellép bebirtokolom újra a billentyűzetet. A számot azok ütemes, gyors egymásutániságban történő "kattogása" kíséri. - Nem muszáj, ha nyugton tudsz maradni. - felelem megfontoltan, magamat is meglepve a válasz diplomatikusságával. Az első válaszom ugyanis fejben úgy hangzott: Miért, még itt vagy? - De előre szólok, nincs "szórakoztató társaság"-cserkészjelvényem.
Najó. Azt hiszem, hogy valóban arra megy ki a játék, hogy én most eltakarodjak egy maciért. Ám legyen. Kihörpintem a kakaómat, aztán szép komótosan elkezdem levenni a ruháimat. Először csak a felsőmet veszem le, aztán szépen összehajtogatva teszem arra a székre, ahol eddig ültem. Közben néha odapillantok arra, hogy Eden mit csinál. Rendben, köszönöm szépen, a világon nem értek semmit. Közben megszólal a következő dal, és nem állom meg, hogy ne mozogjak egy kicsit a ritmusra. Fele királyságomat egy szmokingért és egy sétapálcáért cserébe! Közben persze már oldom ki az övem csatját, és amikor elkészültem, akkor a zene ütemére lerúgom az egyik cipőmet a lábamról. Aztán jön a nadrág, és az alsó, mígnem teljesen meztelenül fejezem be a "táncot". - Megyek Micimackóért. El ne menj! Mondtam neki fenyegetően, ám de lazán, majd kifutottam a házból. Meglátnak-meglátnak, ez annyira azért nem lakott környék, közel az erdő.
A macit hamar lezavartam. Nagyjából negyven percig lehettem távol, és sima, egyszerű farkasként elráncigáltam a tetemet, ameddig lehetett, aztán előreszaladtam kémlelni egy kicsit. Azért gáz lenne egy medvetetemet ennél tovább cipelni. Úgyhogy egy olyan száz méterre hagytam a háztól, aztán vértől csatakosan, kissé lihegve bemásztam a házba, egyenesen a konyhába, ha Edent ott találtam még. - Maci over, Shane bácsinak kakaó kell. Lihegtem, és letámaszkodtam a combjaimra. Remélem, most meg van elégedve, és azt is remélem hogy már rendelkezik némi kész termékkel, hiszen a maci már az életét adta a blogomért.
Mikor úgy fest, Shane lelép, aprót szusszanok és beletemetkezem a gép monitorjának, vagyis, hogy egészen pontos legyek, az azon megjelenített tartalmak bámulásába. A billentyűzetet már régen nem kell néznem, vakon pötyögöm be a kódokat. Hanem ahogy bekúszik a látóterembe a félmeztelen falkatárs, úgy szalad egyre feljebb és feljebb az én szemöldököm. Hirtelen nem tudom, hogy szakadjak meg a röhögéstől vagy fakadjak sírva kínomban. Azt viszont tisztán érzem, hogy a vörösség felkúszik képemre. Szinte ég az arcom tőle... Vissza is bújok inkább a gép fedezékébe, így is látom azt a felképelni való, gonoszkás csillogást a tekintetében, az ajka szegletén ülő félmosolyban. Dögölj meg Shane! Remélem a medve felpofoz még párszor a halála előtt. S bár magamban fortyogok ezerrel, minden erőmmel azon vagyok, hogy a monitort figyeljem csokoládészín tekintetemmel és még véletlenül se tekintsek a férfi felé. - Hova is mennék... - dünnyögöm, ő pedig végre lelép. Öröm és boldogság, de legalábbis levegő egy kis időre nekem!
Mikor visszaér, a gép kellemesen murrog magában, én meg a konyhapultnak dőlve kortyolgatom a kávémat, ami az előbb főtt le. Csend, béke, nyugalom és... a fenébe is! Már majdnem elfelejtkeztem arról, hogy Shane nem csak a gépét hagyta itt. Sikeresen köpöm majdnem vissza az éppen számban levő kortyot a bögrébe, mikor berobban. A pohár alja hangosan koppan a konyhapulton szavaira, a következő pillanatban pedig már repül is feléje a farmerja, a felsője, az alsóneműjét meg a feje fogja meg - ezen talán jót röhögnék, ha nem szaladna fel a vérnyomásom a láttára. - Hogy én_mennyire_utállak! - repül egy-egy ruhadarab felé a szavaim között. Nem először fordul elő, hogy szívat, szekál, de van egy határ, ami után egyszerűen kiborul a bili, meg én is. - Öltözz fel, megmutatom, hogy tudsz feltölteni irományt, aztán takarodj, mert különben... - mert különben fogalmam sincs. Csak a hirtelen felindulás mondatja velem.
Legbelül röhögök, mint egy eszetlen őrült, az arcomon viszont némi pajkos csalódottság látszik, még a számat is lebiggyesztem. Nagyokat pislogok Edenre, és érzem, hogy a karomról lecseppen egy vércsepp a földre. Aztán jönnek a ruháim, amiket egyből le is dobok a földre. Na nehogy már összemocskoljam őket! - Azt még megengeded, hogy lezuhanyozzak? Tudod, a civilek... Néztem bűnbánóan, holott csak a ruháim érdekeltek, plusz az, hogy tovább játszhassak Edennel. Ha magától nem mutatja az irányt, elkezdek sétafikálni a házban, mindenhova benyitok (ezzel persze nő a takarítandó felületek mérete), amíg meg nem találom a fürdőt. Erőszakkal úgyse vihet ki, úgyhogy beküzdöm magam a zuhany alá. Vele, vagy nélküle, de megoldom. Nagyjából öt perc telt el, amikor kikiabálok. - Eden, melyik tusit használhatom? Ha megjött a válasz, pont az ellenkezőét cselekszem, mint amit mond. Roppantul jól érzem magam! - Eden, nincs törülközőm! Kiabálok megint, és vagy megvárom, amíg hoz egyet (ebben az esetben rendkívül aranyosan mosolygok), vagy a sima kéztörlőhöz nyúlok. Újabb pár perc. - Eden, hol van a hajszárító? Nincs egy kis zseléd? Atyaég, hogy mennyire fog utálni ez a nőstény. De nem baj, szeretem, ha annak rajongóim...
Felindultságomban csak toppantok egyet idegesen, s morcos-dacos képpel meredek rá kérdése hallatán. - Letojom a civileket! - fakadok ki tehetetlenül, mert belül meg be kell látnom, hogy igaza van. Szusszanva lépek el előle, vissza a konyhába és csak a vállam felett vetem hátra neki, mint elejtett információ morzsát, hogy: - Balra az első ajtó... - bár idefenn egyébként se sok minden van a konyhán, a nagyobbacska előszobán és a fürdőn kívül. A lényeg odalenn van és amíg ő nem téved le oda, nagy baj nincs. Szinte ösztönösen nyúlok a tejért a hűtőbe, meg a kakaóporét, amit a pulton hagytam, miután levette nekem a felső polcról. De mi ez már...?! Inkább nem akarok belegondolni és szerencsére, ahogy meghallom a hangját, már ejtem is le a cuccost a pultra. Nem rohanok neki segíteni, egyszerűen bekiabálok, majd folytatom a kakaó készítést. Egy bögrével - nekem. Hanem a törölközős megjegyzésre felsóhajtok. Minek néz ez engem, valami asszonyállatnak?! A fürdő melletti gardróbból kapok fel egy törölköződ random és bekopogva várok. Mikor ajtót nyit, dacos tekintettel meredek fel rá és szinte a mellkasába passzírozom. Merem remélni, nem ránt be a törölközővel együtt engem is. Amennyiben megúszom, visszatérek a konyhába a kakaóm társaságához, - ha nem úszom meg, akkor... nos ez egy jó kérdés - de persze, nem hagy időt, hogy megigyam. Sóhajtva lépdelek vissza a fürdőhöz és dőlök neki a félfának. - A fene gondolta volna rólad, hogy ennyire piperkőc vagy... Gyere ki és kapsz hajszárítót. Nem hiányzik, hogy megrázasd odabenn magad vele. - Annyira nem nagy a fürdő, de egy főnek bőven kényelmes.
Csak némán, a falat ütögetve vihogtam a nőstény nyomorán. Higgye csak azt, hogy komolyan ennyire gyökér hímringyó vagyok... Nem akarom lebuktatni saját magamat. Amikor aztán megáll az ajtófélfának támaszkodva, én éppen befejezem a törülköző derekam köré csavarását. A hajamról csöpög le a víz, a felsőtestem is vizes még. Mint egy samponreklámban. Végigmérem Edent, és ha állja a tekintetemet, masszív fél percig farkasszemet nézek vele. - Én meg azt nem gondoltam volna rólad, hogy ennyire... Hideg vagy. Mondd csak Eden, mikor láttál utoljára meztelen férfit a fürdődben? A hangom igen pajkos, játékos, de halk és mélyen zengő. Ennek ellenére piszkosul élvezem ezt az egészet. Nem, nem az egómnak kell... Ez nekem szórakozás. Tényleg. Nem kell sokat lépnem, hogy közvetlenül előtte álljak meg. Reméltem, hogy sikerült annyira lezsibbasztanom, hogy nem lesz mersze rám csapni az ajtót... De ha mégis megtette, akkor egész egyszerűen utánamegyek, és úgy férkőzök megint tapintatlanul közel hozzá. Ha még mindig ott áll az ajtóban, akkor felemelem a jobb kezemet, és lassan megsimogatom a felkarját. - Kicsi Kocka... El kellene lazulnod néha... Közlöm vele komolyan, és rendre megismétlem a simogató mozdulatot, egészen addig, amíg el nem lép, vagy fel nem képel. Azonban minél jobban távolodik, én annál kevésbé eresztem szabadon, ha kell, meg is ragadom. Nem, nem erőszakosan, csak hogy érezze, ki van "felül".
Mikor ajtót nyit, képtelenség megállni, hogy ne szaladjon végig a tekintetem leplezetlenül a felsőtestén. Nem tart sokáig, de tényleg nem tudok az ösztönös reakció ellen tenni. Ha nem tűnt volna még fel, nőből vagyok. Tekintetem az ő kék pillantásán állapodik meg, s dacosan állom azt, miközben aprót nyelek. Franc, franc, franc essen beléd! Meg belém is, hogy hagyom magam felhúzni. A csendet én töröm meg, némi degradáló éllel hangomban. - Női tusfürdő illatod van. Egyébként kösz a kérdésedet, deee... a fürdőm nagyon jól kijön a férfiakkal! - Vágom ki magam és érzem, hogy a képem megint pipacs-színt kezd ölteni. Valójában nincs ember, akit az ágyamba engednék. Fordítva már esélyesebb - hogy én keveredek más ágyába. De erről miért számolnék be pont Shanenek, könyörgöm?! Az ajtót ugyan nem csapom rá, de ösztönösen hátrálok. Ha jön velem, akkor a szemközti falat fogom meg hátammal, sőt, mikor közel lép, szívem szerint beleépülnék a téglák közé... - Mondták már, de azérth... khösz. - nyehegem. A magabiztosságom olyan, mint a szeles időjárás. Hol veszettül érzem, hogy nekimennék a pasasnak - a fenevadam is rázza belül a rácsokat istenesen - hol pedig legszívesebben kislisszolnék a fal és a teste közül és lelépnék innen, de azonnal. - Majd... mhegfogadom, de az biztos, hogy nem veled kapcsolatban. - csak hogy ezt is tisztázzuk. A figyelmeztetés nem véletlen részemről, mert érzem, hogy a keze mozdul. Az enyém is és határozottan, szinte már aranyosan makacs módon ütöm félre az övét. Erre ujjai a karomra fonódnak határozottabban. Nem fájón akarja szerintem, de azért nem is teszem kellemessé magamnak, mert megpróbálom kirántani kezéből a karomat. - Az Amarokra Shane, hagyjál már! - csattanok fel és dacosan magasra emelt állal pillantok a szemeibe újra, azóta, hogy a fürdőajtóban állva farkasszemet néztünk. Eddig mindenhova néztem, csak rá nem, hisz tekintve a méretbeli különbségeket kettőnk között, a mellkasa premier plánban villog előttem. Az pedig, hogy az említett tanácsnak a pasas is tagja el se jut az agyamig perpillanat. Ciki.
- Összetöröd a szívemet. Mosolyodok el, miközben szabadulni próbál. Annyira... Aranyos, ahogy vergődik, és hogy mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy mennyire nincs esélye. Gyenge, tehetetlen nőstény, én pedig egy erős, és rendkívüli módon szemét hím vagyok. Szóval, ha már ennyire ficánkol, odapasszírozom a falhoz, de szerencsére nem kell attól tartanom, hogy összenyomom. Végül is, farkasnak ő is farkas. Elvileg... - Most mi a baj, Eden? Hiszen csak játszunk... Döntöm oldalra a fejemet egy hangyányit, a mosolyom pedig csábos sötétbe borul. Tisztában vagyok azzal, hogy ilyen felállásban éppenséggel nem fogom egy életre megnyerni magamnak, de mondta bárki is, hogy ilyenek a szándékaim? Nem. Akkor meg? Kit érdekel. Ez olyan, mint a fogorvos. Mindenki retteg, pedig hát... Túlélik, és órákkal később már nem is gondolnak az esetre. A szabad kezemmel nekitámaszkodok a falnak valahol Eden füléhez közel, a másikkal pedig még mindig a karját fogom, de mivel már a testem fogja satuba a nőstényt, így a szorításom egyre enyhül, mert már nincs szükség arra, hogy kimondottan lefogjam. Kissé (?) le kell hajolnom, hogy az arcom az övéhez közel lehessen. Érzem a belőle áradó izgatott feszültséget, ami engem pedig tovább hergel. Lassan fordítom az arcom a füléhez. Milliméterekre van az ajkam a bőrétől, a saját leheletem visszaverődik, forrósága pedig az én arcomat is csiklandozza. Jó lenne megharapni valahol... Csak egy kicsit... De nem, csak szavak, szavak és szavak. - A helyedben én sietnék azzal a megfogadással... Vegye fenyegetésnek, ha akarja. Még pár másodperc, és ellököm magam tőle, és egész egyszerűen ott hagyom. Visszasétálok a ruháimhoz, és mintha mi sem történt volna, felöltözöm, utána pedig a laptopomért megyek. Lecsukom, a hónom alá kapom, mint aki jól végezte dolgát. A pulton lévő kakaóba azért még belekortyolok, aztán mint aki jól végezte dolgát, elindulok a kijárat felé. És ki is megyek, hacsak Eden nem szól hozzám.
- A képedet is, ha így folytatod! - Vetem oda makacsul dobálózva a szavakkal és próbálok újra és újra szabadulni szorításából, mire ő a falba épít szinte. Szívem veszettül verdes, félő, hogy átszakítja a mellkasomat, sőt, talán még Shane-ét is, ha nem távolodik el másodperceken belül. - A baj az, hogy pofátlanul visszaélsz a... helyzettel. - Nem ez a legjobb szó rá, tekintve, hogy nem arról van itt szó kérem, hogy valami buta csitri lennék, aki agyig bele van zúgva a férfiba, csak ezt nem hajlandó bevallani neki. A legkevésbé sem! Egyszerűen tisztában van egy gyengeségemmel és ezzel él vissza, de piszok módon. Remélem, akad valaki, aki majd jól fenéken billenti a viselkedéséért egyszer! Ahogy egyre közelebb és közelebb hajol, a Fenevad szinte veszettül zörgeti képzeletbeli láncait bennem. Gondolatban tépem-cibálom a másikat már, karmaim a húsába vájnak - mindegy hol, napok múlva úgyse lesz semmi baja már! Az én lelkemnek pedig jót tenne legalább, ha kitombolnám kicsit magam. Lehelete szinte cirógatja arcomat, ajkának nem kellene sok, és bőrömet simítaná puhán és mindez engem csak jobban dühít, szítja bennem azt a tüzet, ami már inkább hasonlatos máglyarakáshoz - elég sok fát rádobott az elmúlt percekben ez a kiállhatatlan hím. Megjegyzésére, hogy siethetnék a megfogadással - melyet igazából nem tudok hova tenni, csak oda, hogy húzza az agyamat még mindig vele - nem felelek. Szavak helyett a bestiám hirtelen felindult szavára hallgatok, aki szerint a legjobb védekezés a támadás. Szóval eme eredendő ösztönre hallgatva, nemes egyszerűséggel harapok a másik nyakába, ha már ilyen készséggel hajolt le hozzám.
Bár nem tart az egész pár másodpercnél tovább, mert el is lököm magamtól, meg ő is ellép, azért meg lehet szépen számolni egy ideig a fogaimat a harapás nyomán. (Meg van mind.) Talán még vére is serken a férfinak, bár nem érzem a jellegzetes, fémes ízt a számban... - Remélem elkapsz valami veszettséget. - szűröm ki fogaim közül felé, és ha a tekintet elég lenne ahhoz, hogy megöljem... Csúnya vége lenne. Így viszont csak hagyom távozni és míg ő valószínűleg jót röhög a történteken, esetleg elújságolja pár falkatagnak, addig én csak órák múlva nyugszom le és verem ki az egészet a fejemből.
Minden egyes pillanattal egyre jobban fokozódik a feszültség, szinte pattanásig feszülnek a húrok - na meg Eden szörnyetege. Az enyém erre rá is kapcsolódik, és szinte magunkba isszuk a tehetetlenség érzetét, azzal együtt pedig azt az elismerést, hogy mi vagyunk a nagyobbak és az erősebbek. Persze, rám lehet fogni, hogy ilyen kicsinyes dolgokkal akarom magam dominánsnak érezni, de ez hülyésg. Mint már említettem,én roppant jól szórakozom mindeközben, emellett pedig tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy hol a helyem pontosan. És ugyan nem látja, mert a nyakánál van az arcom, de egy teljes fogsort villantó igyor úszik a képemre a szavai hallatán, és azért, amilyen érzelmi hullámokat felém pulzál. A sarokba szorított préda veszélyes, tudom. És ki is tört, belém mart, és ahelyett, hogy eltaszítottam volna magamtól, jólesően morranok fel, ahogy a fogai felszántják a húsomat, és kiserken a vérem. De addigra már ő az, aki ellök magától, én pedig csak halkan nevetve és alig észrevehetően csóválva a fejemet nézek rajta égig. A sebhez nyúlok, a vérem beszínezte a mutatóujjamat. Összedörzsölöm a hüvelykkel, elmerengek kissé az árnyalatán. Aztán egész egyszerűen lenyalom a hüvelykujjamat, ami a mutatóujjamon maradt, azt pedig egy gyors mozdulattal rákenem Eden arcára. Búcsúajándék. Most mondja bárki, hogy nem vagyok önzetlen... Aztán ugye, felcuccoltam, de még az ajtóból visszaszóltam. Bár nem néztem már rá, magára hagytam, mintha egyik pillanatról a másikra el is felejtettem volna, hogy mi történt. Mert ár nem jelentett semmit többé a játék. Vége olt, részemről meg sem történt. Szóval,hátra se nézve visszaszóltam. - Ja, a blog csak ürügy volt. És már csapódott is mögöttem a ház ajtaja, majd pillanatokkal később a kocsié is. Ahogy elhajtottam,felnevettem, aztán mint aki jól végezte dolgát, nekiindultam a hazafelé útnak. Lassan kitervelhetném, hogy ki lesz a következő "áldozat".
Dustin "Törött Láb" Cooper & José "Doki" Sánchez (május 7. - előzmények a vízesésnél)
Lássuk csak, miben maradtunk... ja igen! A telefon. Szabályok ide, vagy oda, vezetés közben veszem el Dustintól a készüléket és tárcsázom a doki számát, majd nem nagyon részletezve az előzményeket invitálom meg a házamba, hogy helyretehesse a kicsi fiacskája lábát. - Mindjárt ott vagyunk! - felelem az említett fiúnak, mikor hátraadom neki a telefonját a beszélgetés végeztével. És tényleg nem hazudok - a következő kanyar után fel is tűnik a szél utcabeli házam. A camaro szinte duruzsol, míg kezes bárányként nem kanyarodik nekem a feljárómra. Meg tudnék szokni egy ilyen kocsit, az már egyszer biztos! Mikor leállunk, kicsit szusszanok. Kifújva a levegőt simítok végig kezeimmel a kormányon, elnézve a csinos kis műszerfalat... Dustin neszezése zökkent ki a helyzetből, s mintha csak tűre ültem volna, úgy pattanok ki, hogy segítsek neki kiszállni. - Azt mondta, azonnal indul. Hogy érzed, nagyon vészes? - Már a sérülése. Hiányzik még itt nekem, hogy rosszul gyógyuljon össze a lába! Sose heverném ki.
Könnyedén és az otthoni terepre való tekintettel lazán nyitom ki a bejárati ajtót, majd nézelődésre nem adva lehetőséget irányolom el a "vendégszobának" kinevezett helyiségbe. Régen a hálóm volt, de sose használtam, így elég puritán a berendezése. De a célnak megfelel - végre vendég is van benne, így már igazán vendégszobának számít -, utasítom is Dustint, hogy feküdjön le az ágyra, ne hősködjön. - Mindjárt itt lesz. - ismétlem megnyugtatóan. Kérdés, kit is akarok ezzel megnyugtatni igazából? Sanszos, hogy főleg magamat.
Aprókat morranva heverésztem a hátsó ülésen, fel-felpillantva az ablaküvegre. A lábam meglehetősen érezte a darabjaira hullás élvezetét, de tartottam magam. Volt már ennél rosszabb is. Mondjuk amikor konkrétan nem volt lábam... Mindegy, inkább csak fújtattam, mélyebb lélegzeteket vége, fejemet mellső lábaimra hajtva. A hátra nyújtott mobilra először érdeklődve emeltem fel tekintetemet, kissé eldöntött fejtartással (és ha volna rá lehetőségem minden bizonnyal fel is rántatnám a szemöldökömet), majd óvatosan fogaim közé fogva elvettem tőle, és a Camaro aljára hajítottam. Nem tudom mit várt, bele kellett volna vakkantanom? Kicsit azért fura volt, hogy nem én ülök a kormány mögött, de ez esetben egyrészt lehetőségem se lett volna, másrészt valahogy Eden nem idegesített, pedig ez a járgány szent és sérthetetlen! De tényleg... Végül lassultunk, és úgy tűnt végre meg is érkeztünk. Ideje volt, hogy mit ne mondjak... ~ Rendben. Akkor nem sokára meg is fog érkezni. ~ nos igen, apámra lehet számítani, ez kétségtelen. Bár, meg van a maga sajátossága, de jó ember, és jó farkas. Mondjon bárki bármit. ~ Hát eléggé fincsi. Lassan kezdem élvezni is! ~ morrantam fel játékosan, de igyekeztem komolyra venni a dolgot. ~ Biztos, hogy több ezer helyen szilánkos lett, vagy legalábbis több helyen van törés. Nem is ez a gond, hanem hogy bármelyik percben megindulhat a regenerálódásom... ~ sóhajtottam nagyobbat, miközben Eden segítségével kibukdácsoltam az autóból, elpillantva mindkét irányba, remélve, hogy semmilyen civil nem sétálgat éppen erre. Szerencsénk volt úgy fest. Így nem akadt más dolgom, mint a lány után ugrálni három lábon. ~ Eden... Majd közelebb hozhatnád a kocsit? Vagy... az udvar felé... Csak ne legyen ennyire szem előtt. ~ tudom, saját faszságom, de ez van. Nem csípném se azt ha ellépnének vele, azt meg pláne nem, ha összekarcolnák... Beérve, sem időm, és igazából kedvem sem volt nézelődni, örültem, hogy látom a padlót magam előtt. Igyekeztem követni Edent, és amint beértünk a szobába jó gyerekként fel is másztam az ágyra, amennyire csak tudtam. ~ Tudom, hogy mindjárt itt lesz, ne parázz. Pontosan tudja, hogy nem várhatunk sokáig... ~ éljen éljen! Szerettem én a vérvonalamat, csak törésnél volt kellemetlen, ha kifutunk az időből... Újfent mellső lábaimra pihentettem le fejemet, onnan pillantgatva fel, hol a szobát mérve végig, hol Edent. Ám hirtelen, mint akin a gyorsvonat ment át, fellöktem magam, aminek okán el is vakkantottam magam. Elfeledkeztem róla, hogy ez most nem megy ilyen könnyen... Már nem is tudom mit akartam... Csak egyetlen villanást vetettem a társaságomra, hogy mennyire néz hibbantnak, majd elfordítva a fejemet, leereszkedve ismét fekvésbe, pihentem tovább, míg apámat vártuk.
*Természetesen ilyenkor már otthon van és jobb híján olvas. A tv-t nem szereti nézni, de mondjuk az is van a szobában porfogónak. Persze mondani sem kell, hogy meglepődik, amikor megcsörren a telefon, hiszen ilyenkor már ugyan ki a frász is keresné őt. Meglepetten tekint a telefon kijelzőjére... Dustin. Más talán nem is nagyon tudja a mobilja számát, vagy legalább is elég kevesen, szóval ez nem olyan nagy meglepetés. Annál nagyobb, amikor egy nő szól bele a telefonba. Egy pár másodperc erejéig el is tartja fülétől a készüléket és megint ránéz a kijelzőre... márpedig ez Dustin telefonja. Nem nagyon kérdez a helyzetjelentés hallatán, pusztán kér egy címet és közli, hogy mindjárt ott lesz. Márpedig ha ő azt mondja, akkor így is van. Lehet, hogy nyugodt és nem szokott elsietni szinte semmit, de ha kell, akkor azért eléggé az elemében tud lenni. Alig pár perccel a hívás után már meg is indul a régi platós jeep-pel. Még jó, hogy mióta Ash-t összekaparta nem nagyon tette ki az orvosi táskát a kocsiból, így ezzel sem kell sokat tökölnie. Valószínűleg többször is átlépi a megengedett sebességhatárt, de úgy fest ma mázlija van és senki nem akarja megbírságolni. Mikor bekanyarodik az utcába, szinte azonnal kiszúrja a camaro-t, így már a cím sem fontos, hiszen kinek lenne ilyen autója a környéken... Közvetlen a kocsi mögé áll be, de ugyebár a jeep-ek elég nagy dögök, sose szeretett ezekkel parkolni, főleg, ha körbeállták, most meg még siet is... Hát a camaro hátsó lökhárítóját kicsit sikerül meghúzni. Nos... hoppá. Valószínűleg emiatt nem lesznek álmatlan éjszakái, hiszen csak egy kocsi... Amint kiszáll a saját verdájából, szinte azonnal megcsapja az orrát Dustin szaga, meg persze az ismeretlen ismerősé is. Edennel ugyebár nem igazán ismerik egymást, legfeljebb látásból. Mindenesetre megindul a ház felé. Bízik benne, hogy nem zárták be az ajtót, ha tényleg ilyen sietős az ügy, akkor nem lett volna ildomos. Így megkísérel csak egyszerűen belépni az ajtón és onnantól pedig a szagot követve tájékozódik a házban. Végül pedig a szobára is ráakad.* - Idióta kölyök... *Morranja az ágyon heverő farkasra tekintve. Edennek elfelejt köszönni egyelőre, rögtön Dustinhoz sétál, leteszi maga mellé a táskát és első körben szemügyre veszi a lábát.*
Hallgatom mit üzen Dustin felém gondolatban és nem igazán nyugtat meg, azt kell, hogy mondjam. Oké, mindjárt itt lesz, vágom én... de annak a mindjártnak két perccel ez előtt kellett volna lennie! Idegesen teszek egy kört a szobában, mint valami tehetetlen, ketrecbe zárt vadállat. Tekintetem hol az ajtó, hol Dustin-farkas felé siklik lopva, nem kissé idegesen. ~ Persze... beállok vele a garázsba Mister Tragacs helyére. ~ felelem akaratlanul is elmosolyodva erre azért. Valahogy megnyugtató, hogy Dustin a kocsiért aggódik először. Akkor nem lehet olyan nagy a baj, ha van ereje ilyesmi miatt félnie, nem igaz? Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, ezzel együtt ösztönösen lépek a szoba ajtaja felé, ami nyitva van. Ki már nem jutok, a "doki" betalál magától is ide. Mondjuk az kifejezetten felcsesz, hogy se engem, se a fiát nem méltatja köszönésre. - Magának is szebb napot. - morgom, beengedve és aggódón pillantok Dustin felé. De szerencsére már jó kezekben van, a pasas nem teketóriázik sokat. Aprót biccentek, bátorító mosollyal a farkaskomának, majd gondolatban küldöm csak felé, hogy: ~ Megnézem a kocsid.~ Ezzel pedig ki is lépdelek a szobából, a José-fazonnak hátravetve a köszönést kiegészítvén: - És éljen soká a királynő! - Ha már ennyire figyelemre se méltat, akár úgy is köszönhettem volna neki, hogy Essen kútba és zabálják fel a keselyűk... szerintem azt se fogta volna fel.
Kilépve a házból körbepillantok. Milyen nyugodt most az utca, pedig odabenn micsoda akció folyik... kész kórházi sorozatba illő jelenet. Remélem, azért nem maradandó Dustin sérülése. Ezen morfondírozva trappolok át a füvön a kocsifelhajtó felé, ahol azt kell tapasztalnom, hogy kissé megnőtt az autók száma a megszokotthoz képest. Szerintem kettő sosem állt még a felhajtómon egyszerre! Viszont így nem nagyon tudom kicserélni a camarot a tagacsomra. Ráadásul mintha meg is lenne koccolva... Tuti nem én voltam, ha mégis, ráfogom a dokira majd. Kinyitom a csodakocsit, felnyalábolom Dustin ruháit, sőt, az ülés alá félig bemászva-benyúlva a telefont is levadászom és... jé, csoki! Azt is zsebre teszem, noha ez egyáltalán nem tudatos. Csak megtörténik.
Szóval a vadásztársam motyóival felfegyverkezve térek vissza, miután a kocsit lezártam és be is riasztottam - biztos, ami biztos. A horpadásról pedig hallgatok, mint a sír. Helyette az akartnál aggódóbb hangon szalad ki a kérdés, a dokinak intézve: - Ugye nem maradandó?
Kezdőlap
//
