Bútorok kivételével (paravánok még beleférnek) mindennel foglalkoznak, fa kaputól kezdve, a játékokon keresztül a művészi alkotásokig, totemoszlopokig. Kedden és csütörtökön workshop, különböző fa megmunkálással, díszítéssel kapcsolatban, szerda délután zárásig művészet jegyében szabadfoglalkozás. A műhelyben összesen hárman dolgoznak, Claude-al együtt.
Tudott róla, hogy Claude elhagyta a hotelt, és arról is, hogy ha nem lett volna olyan állapotban, nem engedik el, de ott a betegszobában nem akarta zavarni, szüksége volt a pihenésre, viszont nem volt kérdés, hogy felkeresi, amint lehet. Akárhonnan nézi, csak leamortizált egy kocsit, még akkor is, ha az vészhelyzet volt és nem egészen így tervezte, vagyis az a minimum, ha afelől is érdeklődik, de persze sokkal fontosabb a hím. -Örülök neki. Ne köszönd, természetes volt, hogy ide jövök. Mosolyogva bólint, ő ezért nem vár köszönetet, nem vár semmit, hiszen más is így tett volna, remélhetőleg. Azt inkább nem kezdi el ecsetelni, hogy akik meghaltak, azok se haltak meg, mert lehet, ez most kicsit sok lenne a hímnek, pedig így volt. Saját szemével látta a falkatársát, és jöttek a hírek azokról, akik mind elvesztek, aztán mégse. -Szívesen segítek, bár lehet, jobb ha nem nyúlok hozzá. Nevetve pillant Claude-ra, szegénynek nem elég, hogy sérült volt, még a furgonja is oda. Persze az élet előbbre való, ez nem kérdés, csak hát na. Mit szól a hím a doboz tartalmához, az pillanatokon belül elválik, de nem véletlenül kerültek bele azok a tárgyak, amiket rejt. -Nem, nem tartozol. Senkit nem hagytunk magára, lényegtelen volt, hová tartozik, az az éjszaka nem erről szólt. A földet választja, oda huppan le. Akkor azon az éjjelen látott először olyan összefogást, amilyet előtte sosem. Mindig így kellene lennie, talán ez az üzenete az egésznek, hogy ne csak a nagy bajban legyenek erre képesek. -Örülök, hogy tetszik, a kérdésre pedig nem felelek, mert tudom, hogy költői. Szívesen, amikor megláttam a totemoszlopot, tudtam, hogy ezeknek itt helye van. Elmosolyodik, a kis alkalmi "oltárra" pillant, igen, neki is van hasonló, csak elrejtette a szobájában, mert nem tartozik mindenkire, hogy van, létezik. -Köszönöm. Tudod, megfogalmazódott bennem, hogy megkérdezem, jó-e magányosként, és miért nem csatlakozol hozzánk, de... nem kérdezem meg, mert nincs értelme. Az igazi Suttogó nem köti magát sehová, a szabadság jellemzi, és bármennyire is szokás volt annak idején Törzsenként egy-egy sámán, az más világ volt. Most olyan, mintha elveszett volna az igazi tartalom. Azt már nem teszi hozzá, hogy Claude addig van védve, míg nem kötelezi el magát. Óhatatlanul eszébe jut Raven, és Natan. Előbbi valahol miatta halt meg, Natan pedig lehet, a saját hülyesége miatt is, de akkor is omega lett. Nem hiányzik ez, egyáltalán nem. Belekortyol a teába, jóízű, sosem szerette ízesíteni, akkor sem, ha rendkívül édesszájú. Claude megjegyzésére felkapja a fejét. -Nekem? Meglepődve veszi át a csomagot, és simít végig a papíron. Óvatosan bontja ki, és húzza végig a kezét a szimbólumokon. -Köszönöm szépen. A szabadság és a beteljesülés, császári jáde, a visszatérés, és... ezt honnan tudtad? Nem nehéz értelmezni a jelentéseket összefüggéseiben sem, legalábbis neki, bár azért az meglepi, hogy a farkas ott van, mert ez jelen esetben nem az életét mutatja, hanem valami mást. A totemállatát. Morrighan elégedetten füttyent, úgy látszik, neki is elnyerte a tetszését, és ezen nevetni kezd.
- Mégis megteszem. Köszönöm. – döntöm meg magam. A nevetést viszonzom, még ha nehéz is. - A kocsi is olyan, mint egy test. Megsérül, s ha megjavítjuk, megint olyan lesz, mint előtte. És addig is beszélgethetünk. – dobom fel a lehetőséget. A válaszra felé fordulok, egy rövid időre elgondolkodom. - Ez minden évben ilyen szokott lenni? – szoktuk érezni a szellemvilág rezgését, ahogy Alignak megrázza a sörényét dühében, s agyarait csattogtatja. Sahel és Sosanoo édestestvére is lehetne, jellemben és erőben egyáltalán nem tér el tőlük. – Jó lenne, ha mindig ilyen összetartás lenne. Tisztelettel pillantok a tárgyakra, s érek hozzájuk. A válaszra fojtottan felnevetek. Valóban költői volt a kérdés. - Köszönöm. A hosszas kifejtés második felét már ülve hallgatom végig. Elismerés csillan a szememben. - Kevesen látják át így és gondolják végig. Megtisztelő, hogy a csatlakozásra felkérés felmerült benned. Régebben volt helye, hogy egy-egy adott közösséget szolgáljon Suttogó, Anernerk. – belekortyolok a teába. – Még közöttünk is volt kapocs, kommunikáció és támogatás, mert tudtuk, hogy együttesen tudunk segíteni és létezni. Nem vagyunk szentek mi sem, a magunk emberi és egyéb gyarlóságaink éppen úgy átütöttek rajtunk. De ettől voltunk azok, akik, ezzel is tanítottunk és tanultunk. És… szintén úgy látom, hogy a függetlenséggel tudom a feladatomat ellátni a legtökéletesebben. Sokan járnak csukott szemmel, még a magunk fajták között is egyre többen. – fogyunk, és rossz látni. Csatlakozni már sehovás sem fogok, miután részese voltam egy olyan Falkának, aminek elemi része voltam, az volt A Falka. Egyik sem érhet fel mögé. De ezt nem mondom ki, holott nem sértésnek szánnám. A kérdésre csak bólintok, valóban neki szántam. Figyelem, ahogy a tárgyakat megpillantja, s hozzájuk ér, értelmezi őket. Mindennek jelentése van, s nem tesztelésnek szántam. És felmérének szántam. Van benne valami, ami jelzi, hogy támaszra van szüksége, segítségre. A kérdésre, majd a füttyre és a rá érkező nevetésre, szélesen elmosolyodom. - Szégyenben is maradnék, ha nem tudnám. A kérdés már csak az, hogy nem őslakosnak tűnsz, mégis… - nézek a farkasra. – És eléggé nyitott szemmel jársz, sokkal többet látsz, mint mások. S nem zárkozol el előle. Mint ahogy Morrighannel sem csak gazda-madár a kapcsolatotok. – Morrighanre tekintek. – És nem is – idézőjelet mutatok a kezeimmel – csak egy madár vagy.
-Igazán nincs mit, bármikor. Valahol jó volt, arra jó volt, hogy megszűnjön a falka és kóbor különválasztása, hiszen azon az éjszakán csak egy dolog létezett... farkas. Teljesen mindegy volt, hová tartozik, és ha így kellett ezt megtapasztalni, látni, mégis jó volt, jó érzés. Nem gondolkodott senki, ment és segített, ahol tudott. -Oké, tudom, csak... szóval nem tudok vezetni, az az igazság. Az időt nézte és mérlegelt, inkább megpróbálta azt, amit nagyjából látott Danától, mintsem húzza, és esetleg romoljon Claude állapota. Arról nem akar tudni, mennyi sérülést okozott saját maga, de végül is nem lett totálkár és ilyesmi... csak kicsit. -Annak örülnék. A felvetésre bólint, kevesen értik meg, miért lát sok dolgot egészen másként, nagyon kevesen, konkrétan Natanen kívül csak a hím, illetve az a férfi, akivel találkozott, Bastian. Claude is azon személyek egyike, akivel el tud beszélgetni mindenféléről, és sokszor akkor is értik, amikor nem is taglalja részletesen, mit gondol. -Végül is igen, de ez volt az eddigi legdurvább. Már amikor morajlott, akkor érezhető volt, ez más lesz, mint eddig. Tudod, amikor látod a halottakat, hallod, kik estek áldozatul... szóval... szerintem azért mindenki megrémült, ha tagadja is. Az már csak a szellemvilág jóindulata, hogy végül is mindenki él. Nem furcsa? Persze az a baj, hogy ilyesminek kell bekövetkeznie, ne acsarkodás legyen. Ismét elneveti magát, hiszen ez olyan nonszensz és abszurd, mégis elmondhatják, hogy senki nem halt meg. Ő még csak bólint rá, nagy valószínűséggel Claude is, Bastian is, na de azok, akik értetlenül állnak előtte, és nem igazán tudják, miért készült ki a fél falka. Lassan bólint, az összetartásnak nagyon örült, de talán nem is volt kérdés. -Szívesen! Még állva mondja végig a mondókáját, de már ülve hallgatja a hímet. Néha elmosolyodik, és felcsillan a szeme. Fiatal, de tökéletesen érti, miről beszél. -Fel, de le is mondtam róla. Sajnos csak elbeszélésekből tudom most, illetve jegyzetekből, emlékképekből, hogy milyen is volt akkoriban, de ezt már sehol nem látom. Névlegesen létezik, hiszen van, de... már nem olyan. Nincs az a kapocs, az a kapcsolat, vagy nem tudom, de más. Illetve... igen, egyre többen csukják be a szemüket, pedig ha más nem, a farkas is jelez. Megértem, volt valaki, aki egyszer tartozott valahová, és megpróbálta újra, de... katasztrófa lett belőle. Ezért is csak amolyan futó gondolat volt. Egy otthon van, amit vagy előbb vagy utóbb találunk meg, de több nem létezik. Visszafordítható-e a fogyás vagy sem, azt nem tudja megmondani, de nem is ez a fontos. Szerinte ha nyitnának az emberek, akkor működne, ám ahogy eltolódott a világ... erre már nem sok esély van. Ravenről beszél, az ő próbájáról, akinek a halála a mai napig fáj neki, hiszen... hiszen akarva vagy akaratlanul is részese volt annak, hogy így alakult, még ha a döntést nem is ő hozta meg. Neki a saját falkájában volt a helye, és így van jól, így kellett lennie, hazatért. A kapott csomagot bontogatja és nézi meg a tárgyakat, egyesével, az energiáikat. Együttes üzenetük is van, és ezt ki sem kell mondania, ám a farkas akkor is meglepi, hiszen ezt senkinek nem mondta el, viszont a végére leesik neki, hogy bolond. Hiszen ki látná azt, ami emberi szemnek láthatatlan, ha nem az, aki vele szemben ül. Persze hogy igen. -Tudom, tudooom, hülye kérdés volt. Jaj, ez érdekes dolog. Itt születtem, itt nőttem fel, őrzőnek tanultam, szóval mondhatni az anyatejjel szívtam magamba... de volt egy baleset, és így a másik falkába kerültem. Mágus lettem volna, ha nem következik be. Legalábbis ez a jelenlegi életem. Régebbre tekintek vissza, akkor ameddig tudom, nem vagyok őslakos, máshonnan jöttem, de sok dolog nem ismeretlen, mintha ismételnék, tudod? Kiskorom óta másként értékelek, másként figyelek, és másként gondolkodok, ezt sokszor kaptam meg. Igazából a beilleszkedés is necces volt, pont emiatt. Konkrétan nem is igazán ment. Ma már tudom, hogy miért. Sok dolog akad, amiről nem beszélt, ami neki természetes volt, másnak nem annyira, de ami feltűnt neki, az az, hogy sokkal gyorsabban tanul, mint elméletben kellene. Akkor jött rá, hogy nem először találkozik ezekkel, csal vissza kell hoznia az elfeledett tudást. -Miért zárkóznék? Nem félek, nem nyomom el, mert előbb vagy utóbb utat tör magának. Várom ami jön. Morrighanre pillant, édes egy holló, nagyon szereti, és annak ellenére, hogy Natan társa, teljes a harmónia közöttük. -Valóban. Ő társ, aki lát, és segít látni, hátrébb lépni, és messzebbről szemlélni a dolgokat. Előbb tud és érez sok mindent, érdemes rá figyelni. Még ha nem is olyan régen vagyunk együtt, akkor is. Neked nincs ilyen társad? Kíváncsian pillant Claude-ra, hiszen senkit nem látott körülötte, már hús-vér formában.
Arra, hogy nem tud vezetni, elfojtott nevetést és mosolyt tükröz az arcom. - Az látható a kocsint, de nem ez a lényeg. – komollyá válnak a vonásaim. – Hanem a szándék, hogy eljöttél és megnézted, mi van velem, majd segítséget nyújtottál. Ez számít igazán. Ahogy leírta mindazt, amit átélt akkor, ami történt, a múltam képei peregnek előttem. Senkinek nem szabadna azt megélnie, mint ahogyan ezt sem. Az önzés, a fölényesség olyan foka, amely felett a világnak nem hogy szemet nem szabad hunynia, de engednie sem. Jó dolog tanulni és tapasztalni veszteség és fájdalom által. De lehet olyan mérvű, amely olyan sebeket ejt, melyek nem gyógyíthatóak, s csak üszkösödnek, megrontva elmét, lelket, s testet. Elveszi azt, amiért valójában létezünk. - Értem, miről beszélsz. – felé forduló szemeimben ugyanazt látja, amit ő élhetett át, mikor részese lett az eseménynek. – A természetben is vannak szélsőségek, hogy helyrehozzanak más szélsőséget, de tudják, hol a határ. Azt hiszem, most ez volt a tornádó, az árvíz. Hogy ha elvonul, akkor rendbe lehessen tenni a dolgokat. A kérdés az, nem túl nagy-e a pusztítás? Helyre lehet-e hozni? – kezdem érteni, miért vagyok itt, s nem azért, amiért más gondolná. Tapasztalni. Nem tudom még, mennyiben segíthetek, azt tudom, hogy mit kaptam itt azóta, hogy ide érkeztem. És amit meg tudok tenni, meg fogom tenni, a magam módján. Csendben hallgatom. Egyre kevesebben vannak olyanok, mint Norina, pedig egyre inkább szükség lenne rá. Elég erős, lélekben is, hogy tudja vinni a terhet. Nosztalgikus mosollyal bólintok a végére. - Otthon csak egy létezik. – volt időszak, amikor nagyon hiányzott, kerestem az új otthont. Elég hamar ráébredtem az előbbi igazságra és ezzel valahogy le is nyugodtam. A lázas keresés helyett inkább szétnéztem, hogy lássak is. - Szerintem nagyon jól érzékeled és érzed és valahogy mindig azon vagy, hogy… - keresem a szavakat, hiába beszélem jól ezt a nyelvet. – láss. Elgondolkozva nézek rá. Így már értek még inkább dolgokat benne, s bólintok is párszor. - Hülye kérdés nem létezik. Hogy őrzőnek készültél, ez is hozzáad a helyzethez, kétségtelen, ám csak egy olvasta a dolgoknak. Ezért is van szükségünk egymásra, mert ezzel egészítjük ki egymást. Arra, hogy nem zárkózna el, felnevetek, de aztán visszafogom magam, még csínján kell ezzel bánnom. - Ez nagyon te vagy. Azt látom, hogy nem félsz, sokkal inkább határozottan kiállsz mellette, és nem hallgatod el. Szükség van a szókimondásra. Félrebiccentem a fejem, Morrighanre nézek. - Ilyen társam nincs, mint Morrighan, de az összes többi stimmel. Rábízom, mit akar tenni, mások úgysem zavarhatnak minket. Aki körvonalazódik, s válik átlátszóan láthatóvá, és mintha két alakot mosnának egybe: Aki, mint ember, és Aki, mint farkas. Meghajol Norina felé, üdvözlésképpen, majd Morrighan is kap egy üdvözlő meghajlást. Ha megjelenik, mindig valamelyik kedvelt ruhájában van. Számomra mindig látható, kivéve, ha éppen nem akarja, hogy lássam. Mások előtt viszont annál inkább láthatatlan, legyen akár Anernerk vagy Suttogó, Sámán, érzetüket azonban sosem csapja be, aki lát, érzi a jelenlétét, de az emberi szemnek végképp láthatatlan. - Aki a mentorom és védőszellemem. Ha Aki nincs, nem csak, hogy nem vagyok, de sosem lesz lehetőségem azzá válni, aki most vagyok. – hála és köszönet érzülete vegyül a hangomba.
-Tényleg bocsi érte, de te fontosabb voltál akkor, mint ő. Bök a furgonra, még ha tényleg rémesen is fest. Akárhogyan is, neki az tárgy, Claude viszont nem, és abban a pillanatban ezt találta a legjobb döntésnek, vagyis erőteljes bólogatásba kezd a hím kijelentésére. Nagyjából vázolja, mi történt, végül is ez a lényeg, még ha furcsa is, mintha egy rossz álom lett volna, és mégsem, hiszen valamelyest a sérülések maradtak, csupán a holtak támadtak fel. Hirtelen. -Ez az egész olyan erővel csapott le, mintha ez amolyan utolsó figyelmeztetés lett volna. Mivel nincsenek áldozatok, szerintem nincs tovább. Ha most nem javítjuk a hibákat, akkor a következő mindent pusztít. Ezt érzem, ez a mostani annyira a határon táncolt, annyi sebesült és halott volt... van rá egy évünk. Nem tudom, de akarom hinni, hogy igen, mindent ki lehet javítani, helyre lehet hozni, csak... akarni kell, tenni érte. A természet mindig utat tör magának, ha más szempontból közelíti meg, azaz behelyettesíti abba, amit Claude mond, akkor a következő földrengéssel tarkított vulkánkitörés lesz, ami mindent visz. Talán most még nem késő, a megérzései azt súgják, hogy még lehet tenni, még lehet megálljt parancsolni. Ha ez nem volt elég figyelmeztetés, akkor már semmi nem lesz az. -Ez igaz, viszont... azt sajnálom, hogy legtöbbször későn jövünk rá, melyik is volt az igazán. Még akkor is, ha bizonyos tragédiák miatt kellett elhagynunk. Ez nem fura? otthon vagy, és mégis mást keresel... mert azt hiszed van jobb... és a végén kiderül, csak gyarló vagy, és nem becsülöd meg azt, amit kapsz. Elneveti magát, hát ezért emberek, pedig nem kellene más, csak látni és érezni. Ő is bizonytalan, hiszen itt született, de vajon ez az otthona? Majd az idő megmondja a választ, erre már ráébredt, nem kérdezi, miért? Nem kérdezi, mikor? Nem kérdezi, hogyan? Nincs rá szükség. -Gondolod? Tudod, amikor sorra vesztesz el olyanokat, akik neked fontosak, akkor azon töprengsz, hogy vajon más körülmények között is ilyen rövid lett volna az ismeretségetek? Aztán elfogadod, hogy véletlenek nincsenek, nektek ennyi dolgotok volt együtt, és tovább kell menned, azokat a tapasztalatokat elraktároznod, amit tőlük kaptál. Látni akar, ez igaz, érteni dolgokat, de ahogy leszokott arról, hogy hajtsa a válaszokat, jönnek maguktól. Mindig akkor, amikor szükséges, amikor megérett rá. -Ez igaz, akkor inkább úgy mondom, tényleg költői volt. Igazad van, már tudom, az egy állomás volt, hogy rátaláljak arra az útra, ami az enyém. Elmosolyodik és Claude-ra pillant... szükségük van egymásra. Hálás azért, mert a fiatalsága ellenére sem kezeli le, ahogy tennék sokan. Nem véletlen, hogy "belebotlott" a hímbe. Sokat tanulhat tőle, és talán ő is adhat valamit neki... kölcsönösség. -Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki ezt mondja. A szókimondást sok esetben nem kedvelik, főleg az idősebbek. Ő is nevet, hiszen tényleg felvágták a nyelvét, és nagyon kitartó tud lenni, sosem adja fel.Akkor sem, ha "veszteség" éri, hiszen az nem is veszteség igazából. -Ez jó dolog. Majd mutatok valakit, ha megengedi. Remélem, majd megengedi.Van védőszellemed? Tudom, hogy nem vagy egyedül, az eddig is biztos volt, csak... csak azt hittem, hogy más. Számára a "kézzelfogható" társ Morrighan, aki tulajdonképpen Natané, és a másik Raven, de előbb engedélyt kér majd, hogy ne legyen balhé. A kérdésnél lehalkítja a hangját, aki ilyen társat kap, az nagyon de nagyon szerencsés. Nem mozdul, kíváncsian vár, és amikor kirajzolódik az az egyveleg, ami végül is kiderül nem is egyveleg, elmosolyodik. Biccent felé köszönésképpen, és Claude-ra pillant. Az, hogy megmutatta neki a társát, az megtisztelő dolog, és az is, hogy a védőszellem megjelent előtte. Ezt nem nagyon szokták, vagy nem tud róla. Morrighan izgatottan ad hangot az örömének, ezt nem is tudja nevetés nélkül megállni. -Látod? Ő látta, ő tudta. Emlékszel, amikor csipkedett, holott te már rég ott voltál? Akkor is jelzett. Örülök neki, hogy ilyen mentorod van, nem hagyott elkallódni. A holló jutalmat kap, és egy kis simogatást. Mosolyogva pillant Akira és tisztelettel, nem is kellenek szavak, a kötődés érezhető közte és Claude között. Már érti, miről beszélt a hím, ki segítette az útra, hogy ne rossz irányba tartson. Nem irigyli tőle, szó sincs róla, bár biztos jó dolog azonnali tanácsot kérni, vagy valamit megbeszélni ilyen formán, talán egyszer neki is könnyen megy majd, igaz, egészen más előkészületekkel. Ravennel a mai napig beszélget, már amikor elég ereje van ahhoz, hogy megtegye, és nem is zavarhatja állandóan. -Az a fontos, hogy időben váltottál, és már tudod, hogy lesz aki visszaterel, ha esetleg baj lenne. Annyira fenséges látvány, valahogy egészen más, mint amit eddig gondolt. Érződik és látszik rajta a bölcsesség, a tudás, amit a lehető legjobb helyre továbbít... Claude-nak.
- Megértem és mondom, nem gond, sőt, köszönöm, hogy értem jöttél, megnézni, hogy vagyok. Hosszasan gondolkodom, mielőtt kimondanám. - A régi történetek szerint, ha ilyen helyzet adódott, az már általában késő. Mert a mérleg túlbillent a súlyponton és nincs megállás. Talán azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy ... előre. Ami elmúlt, visszahozni nem lehet, ez az élet rendje. És ha ez itt történik már évek, évtizedek óta, nem tudom pontosan, akkor az a mélypont, ami most volt, már régen nem a figyelmeztetés. Ez lett volna a pusztítás. De valaki nem engedte. – önkéntelenül Aki tette jut esembe, amit tett velem. Ezt nem harcosok fogják megoldani. Ez már valahogy a szellemek felé húzódik el. Érzésem szerint. - Ezzel magam is így vagyok. – bólintok. Nem fogok már falkát keresni, otthont még kereshetek magamnak, ahová visszatérhetek időnként. - Sosem az számít hogy mennyi időt töltesz el másokkal. Hanem, hogy hogyan. Néha egy gesztus felér egy világmegváltással a világodban, mert mások számára semmit sem jelent ugyanez. Így van. – mosolygok rá. - Elnézést, nem szerettem volna erőszakosnak tűnni. – a költői kérdés válasza sokat elmond és néha még mindig képes vagyok elragadtatni magam. - Idővel megtanulod megfelelő csomagolásba tenni a kijelentéseidet. A szellemek világa pedig végképp oda van a szójátékokért, amibe a hazugság is beletartozik, vagy éppen a hallgatás. Arra, hogy majd bemutat valakit, bólintok. Előfordulhat, sőt akár biztos is lehetek abban, hogy nem fog megtörténni, de jogom nem lesz ezért kérdőre vonni bárkit is. - Valóban más, mint Morrighan. És mégsem. Morrighanre tekintek derűsen. Őt tudom, hogy látta Akit és azt is látja, hogy most miként vált láthatóvá az anyagi világ számára. - Igen, emlékszem. Morrighan nagyon rád van hangolódva és sok mindenben támogat téged. A váltásra felnevetek, Aki is a szája elé teszi a kezét, majd elhalványodik és végül eltűnik. - Nem éppen én váltottam. Mások tették ezt velem. Aki harapott át, és utána a mentorommá vált. Nem voltam mindig ilyen, mint most. Kyoto környékén, főleg a hegyekben, számos démon létezik a mondák szerint. És soknak van valóság alapja. – Kurama dera helyét sokan látogatják. Nem is tudva, mi van a háttérben. A Kyoto melletti egyik shinto szentélyről nem is beszélve. - Elkalandoztam. – elmosolyodom. – Ne aggódj, van, hogy nem terel vissza. Mert az elkalandozásokból elkövetett hibáknak is megvan a maga tanulsága.
-Oksa, máskor is megtenném. Bólint, végül is ha nem akkora gond, akkor jó, bár azért az a szegény járgány tényleg ronccsá vált. Claude szavain elmosolyodik, és megrázza a fejét. -Áldozattal jár, ezt tudom, nem is vitás, deee... ez nem évtizedek óta van. 3 éve kezdődött, akkor volt az első. Az még nem volt durva, aztán tavaly valami megváltozott, és az idei... az olyan volt, mintha megháromszoroztad volna az előzőt. Hogy ez lett volna a pusztítás, nem, még nem, vagyis nem teljesen. Úgy értem, ez most bemelegítés volt az igazi előtt, és ha nem teszünk valamit, akkor jövőre itt minden a földdel lesz egyenlő. Tudod, innen indult mindent, hát itt is ér véget. Van egy elmélete, illetve kettő is, persze nem nagyon osztotta meg senkivel, és nem csak azért, mert kinevetnék érte, hanem azért sem, mert amíg nem biztos benne, addig hallgat. -Tényleg? Néha olyan érzésem van, hogy mások nem értik, mit mondok, igaz, az utóbbi időben nem is nagyon beszélgettem senkivel. Nevetni kezd, amennyire visszavonult a társaságtól, amennyire a maga útját járja, és a háttérből igyekszik valahogyan támogatni az apját... szóval ez így kevés. Szívesen beszélgetne vele, de kicsi ő ahhoz, hogy zaklassa, elég baja van amúgy is, de őt is félti, ahogyan a lökött bátyját is, Duncant. -Ez igaz, talán önzőség, de tényleg vannak olyanok, akik számomra korán mentek el, akikkel szívesen lettem volna még együtt. Mindegy, ez már csak önsajnálat, hiszen ha nagyon kell, úgy is beszélhetek velük. Az idő... valóban lehet tartalmas pár óra is, és semmitmondó, lapos, üres több év is. Nemet int a fejével, nem veszi erőszakosnak és tolakodónak a hímet, szó sincs erről. Félrebillenti a fejét, úgy figyeli Claude-ot. -Lehet, de azt nem hiszem, hogy a hazugság előre visz. Előbb-utóbb mindig utat nyer magának az igazság, nincs értelme, főleg nem a szellemvilággal kapcsolatban. A többivel egyetért, de azzal nem, hogy hazudjon, még akkor sem, ha esetleg idegen előtt leplezi az igazi valóját. -Néha álmodozok arról, hogy lesz olyan társam, mint neked Aki. Sokszor szerettem volna egy védőszellemet, de ez nem így működik, hogy kimondom, és ott van. Egyelőre egyedül kell boldogulnom, mármint nem úgy... szóval érted, ugye? Ismét elneveti magát, mert ezt nem sikerült úgy megfogalmaznia, ahogyan szerette volna, de talán a hím számára érthető. Morrighan sem az ő társa tulajdonképpen, hanem Natané, s talán egyszer eljut arra a szintre, hogy kiérdemeljen egy hasonlót. -Ez így van, bár azt hiszem most éppen példát akar statuálni. Elvigyorodik, hiszen szegény holló csak Natannek ad fricskát. Látta őket együtt, azt a harmóniát és szimbiózist kettejük között, de a hím elfordult mindentől, így Morrighan is távozott mellőle. Akira pillant, aki végül eltűnik, viszont az, hogy megmutatta magát előtte, az sokat jelent neki. -Ja, így akkor értem. Viszont... szerintem a démonok akik ott jelen vannak, azok az emberek démonai, a félelmek, csak... ott erőteljesebb a jelenésük a hely spiritualitása miatt. Olvasott legendákról, és azokról a történetekről, melyek ott történtek, de a saját olvasatában nincs másról szó, mint arról, hogy az emberek akik oda mennek, próbát kapnak. Képesek legyőzni saját magukat, a saját félelmeiket, vagy elbuknak. Vannak, akik túl korán vágnak bele, vagy menet közben hátrálnak meg. -Semmi gond, én is szoktam. Persze, szükség van a pofonra is, de az, hogy melletted maradt, azt mutatja, hogy azért csak tudtad, ha rossz útra tévedtél, és időben találtad meg a másikat. Izgatott, annyira szeretné tudni, hogy Raven hajlandó-e felfedni magát a hím előtt vagy sem, de erőltetni semmiképpen nem fogja. Bízik abban, hogy így lesz és megteheti, Bastian látta, és tudja, hogy a hím sem éppen laikus, sőt.
Kezdőlap
