Szeretek itt lenni, de azért az valahol kezd nagyon vicces lenni, hogy a legtöbb hivatalos találkozóm éppen ezen a szent helyen zajlódjon. Nem, mintha bánnám, van valami bája és legalább annyira bohém, mint az egész őrzőéletem. Mondjuk a bohémség nem biztos, hogy annyira hathatós, hiszen egyre kevesebb esélyét látom annak, hogy Nonóval újból együtt vizsgázzunk. Mindegy, nem irigylem tőle a szintjét és a sikerét sem, nekem jó így, eltanulgatva a partvonalon, aztán vizsgázva, amikor úgy alakul. Nem hajt a tatár, s különben is szeretek nagyon alaposan átrágni mindent. Ezért is van a, hogy egy csomót járok Dimi nyakára, de vissza-visszatérek témákhoz és így nem tud haladni velem. Ahogy a Krónikás sem. Vagyis haladunk, csak nagy mélységeiben, s ez így azért más. A mai nap már nincs annyira hideg, mint mondjuk egy hónappal ezelőtt, így a négy harisnya helyett én is csak hármat szedtem magamra, ami atért haladás így az egy számmal nálamnál nagyobb téli nadrág alatt. Nem farmert húztam, hanem egy lazább, ruganyosabb viseletet, mely azért a cicanadrágtól messze áll. Azt fel nem vennék utcára zsák aranyért sem. Persze otthon szívesen flangálok benne, Claude véleménye pont nem érdekel, de azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkor is hosszított pulcsit veszek rá, szóval nem öltözöm még a saját házamban sem olyan ízléstelenül, mint amilyen a mai divat. Hajam lófarokba van fogva, fejemen baseball jellegű, angora anyagú sildes sapka, természetesen türkizkékben. Ez a szín a kedvencem, ezt le se vakarhatnám magamról. És különben is, valamivel fel kell dobni a puffasztott rizsre emlékeztető kabátomat. Várom már, hogy szövetkabátot hordhassak, vagy ne adj’ ég bőrdzsekit, de az elég messze van még. A sétány eredőpontjában állok, ott várakozom. Hanyagul zsebre dugtam kesztyűs kezem, a horizontot kémlelem. Mint mondtam, szeretek itt lenni, nagyon.
Sportosabb felszerelésben sétálok a botanikus kertben, alig két perce tart a kis pihenőidő, amit a hosszabb lefutott távok között engedélyezek magamnak. Fehér pamacsok formájában tör elő orromból a meleg levegő, még mindig eszméletlenül hideg van. Tudom, hogy Lil figyelmeztetett arra, hogy itt kissé zord az időjárás, na de hogy ennyire?! Álmomban sem gondoltam volna, több nadrágot és pulcsit is húztam magamra és habár most a futás miatt kissé kimelegedtem, akkor is hideg van. Elviselni elviselem és nem is panaszkodom róla senkinek, majd Lil-nek legfeljebb, ha sikerül összehoznunk egy találkát. Halad az élet velem is, a húgommal még mindig nem sikerült összefutnom, pedig igazán jó volna már végre, akad néhány megbeszélnivalónk. Jobban mondva néhány olyan dolog, amit az orra alá dörgölhetek. A beilleszkedés egészen jól megy, már saját szobám is van az egyetemen és a többiekkel is próbálok ismerkedni, habár ez kicsit nehezebb feladat, lévén nem vagyok túl társasági ember. Az órámra pillantok, még két percem maradt a megbeszélt találkozóig. Máris "oktatni" fogok. Pandora nevezetű kishölgy keresett fel a minap, hogy vállalnék-e ilyesmit, persze, hogy rábólintottam, mindig is szerettem Tanoncokkal foglalkozni, habár mentorkodásra nem lennék képes, ennyi bőven belefér. Azt mondjuk nem mondom, hogy meg fog szeretni, de mindenki döntse el, hogy barátkozni, vagy tanulni szeretne, számomra mindkettőnek megvan a maga tere, edzés és tanulás közben nem barátkozni szeretne az ember. Legalábbis én így vagyok ezzel az egésszel. Már messziről kiszúrom a lányt, legalábbis remélem, hogy ő várakozik ott, türkizkék sapkában, mert ha nem érkezik meg a megbeszélt időpont után legkésőbb öt perccel, akkor nem várok rá tovább. Nem az én célom a fejlődés. Hála égnek ilyennel nincsen gond, hiszen ő az. Halovány mosolyra kunkorodik szám, inkább udvariasság, mint őszinte érzelmek szülik, de nem foglalkozom ilyesmivel. - Szervusz, Pandora! - köszöntöm és ha kihúzza a kezét a zsebéből, akkor még kezet is fogok vele, mert hát miért is ne? Túl sok szót nem váltottunk a minap, így legalább udvarias had legyek, ha nem éppen a kedvességemről fogok elhíresülni. - Elméleti, vagy gyakorlati oktatásra gondoltál? Csak mert ha az utóbbi, akkor a kabátodra egészen biztosan nem lesz szükség - osztom meg vele a véleményem, miszerint bármit is csinálunk, zavarni fogja a kabát. Nem véletlenül öltöztem én is lezserebben. - Bár ha neked így kényelmes és szeretnél egy plusz zavaró tényezőt, nem fogok beleszólni - emelem fel két kezem, mintegy megadást színlelve, döntse el ő maga, mit szeretne. Ő választotta a helyszínt, én elsősorban ehhez igazodom. - Gyere, sétáljunk egyet. Addig pedig mesélj kérlek arról, hogyan is állsz, voltál-e már ilyen jellegű oktatáson, sportolsz-e valamit és a többi, bármi, amit említésre méltónak találsz - kezdek bele, miközben megindulok. Jöhet itt bármi, milyen szinten érzi a harci tudását és talán ami a legfontosabb, volt-e már ilyen felkészítésen. Minden érdekel, hiszen nem ismerem a lányt, ennyi réteg ruhán keresztül pedig képtelen vagyok megsaccolni, milyen lehet a testalkata, így először csevegünk, majd aztán lépünk a tette mezejére.
Nem szokásom késni, szerencsére ez a vád még nem érhetett, hogy valakinek várnia kellett volna rám, vagy esetleg elhagyni a helyszínt azért, mert nem jelentem meg időben. Mosollyal fogadom az érkező harcost, s természetesen annak illembeli rendje és módja szerint kezet fogok vele. - Őszintén szólva arra gondoltam, hogy azt tanulunk, amit a tanítóm jónak és hasznosnak lát. Jegyzem meg kissé zavartan. A kabát tárgykörére bólintok mosolyogva. Le fogom venni, biz' isten ha elkezdünk edzeni, abban hiba nem lesz. Mármint a vetkőzésben. Az edzésben esélyesen hemzsegni fognak, hiszen nem vagyok egy harcos alkat, sőt. Elindulok vele sétára, s közben módszeresen igyekszem válaszolni a kérdéseire. - Soha az életben nem voltam még ilyen oktatáson. Naomi jár Ginához, de én nem voltam még nála, s amikor Adammel tanultam, akkor sem harcot, hanem varázslást tanított nekem. Életemben legközelebb akkor álltam harcoláshoz, amikor megtámadtam tavaly a Vörös Holdkor Masakot, de arra sem emlékszem, csak az utóhatásaira. Elhúzom a számat. Az azért nem volt egy szép játék, de ha már kérdezte, akkor a válaszadáshoz korrektül ez is hozzátartozott. - Táncoltam versenyszerűen nyolcéves koromtól, bár két éve abbahagytam a versenyzést, de még mindig eljárok edzeni, hogyha tehetem. Latin és standard táncok. Érzem én, hogy ennek a harchoz nem sok köze van, de legalább nem süthető rám annak a bélyege, hogy gyöszös lennék. Mondjuk ettől még esélyesen az vagyok, hiszen más izomcsoportok kellenek mindenféle más típusú mozgáshoz, de nem szeretnék semmit sem kihagyni, ezért eresztettem ilyen bő lére. Ha valamit nem így gondolt, felteszem majd úgyis szól.
- Nagyszerű! - csapom össze két kezemet - És mivel én inkább a gyakorlat híve vagyok, így nem kérdéses a dolog. Szeretem, ha a Tanonc nem érkezik konkrét ötletekkel, vagy elvárásokkal az én irányomba, volt már nem egyszer ilyenhez szerencsém, nem véletlen, hogy nem jöttünk ki túl jól. Legalábbis én elvégeztem a dolgom, az már más kérdés, hogy ő aztán hogyan viszonyult ehhez az egészhez. Figyelmesen hallgatom a szavait, bólintok csupán egyszer-kétszer, nem húzom a szám, nem csóválom a fejem, pedig elég gyatrán állunk, ha engem kérdeztek. Nem fűzök kommentet a Vörös Holdhoz sem, tavaly még messze jártam, csupán szóbeszédekből hallottam ezt azt és nem is azért vagyunk itt, hogy a katasztrofális eseményeket megvitassuk. A táncot hallva egy icipicit megkönnyebbülök, bár igaz, hogy a táncnak nem sok köze van ahhoz, amit művelni szeretnénk, de akkor is több, mint a semmi. - Azt nem mondom, hogy nagyszerű, mert közel sem az, de legalább van valami. Viszont mindenképpen szükség lesz egy amolyan edzéstervre, mert ez így nem állapot, ezt én magam fogom neked összeírni és szeretném, ha tartanád magad a tervhez - nem fogadok el kifogásokat, napi fél-egy óra edzésbe senki sem hal bele, legfeljebb eleinte, de muszáj csinálni valamit. - Apropó! Ha jól tudom, te most az útkereső fázisban tartasz, igaz? Tudod már, hogy merre tovább? Véleményem szerint nem a Harcost fogja választani, elnézést érte, de ezt nézem ki belőle a legkevésbé. Pontosan ezért nem célom, hogy harcost faragjak belőle, de minden Őrzőnek szüksége van állóképességre és valamilyen szintű erőre, hogy az önvédelemről már ne is beszéljek. Közben én már észreveszem a távolban Alice-t, erről nem szóltam Pandorának és Alice sem tudja, hogy páros edzés lesz, mindkét hölgynek meglepetésben lesz része, de annál jobb. Véleményem szerint így jobban tudjuk gyakorolni az önvédelmet, hiszen egymás ellen több esélyük lesz, mint mondjuk ellenem, valóság hűbb lesz a kis szituációnk. Amint Alice mellé érünk, megállok és úgy fordulok, hogy mindkét lányt lássam. - Szervusz, Alice. Bizonyára ti ismeritek egymást - húzódik halovány mosolyra szám - Nos, hölgyeim, íme a meglepetés. Párban szép az élet, szokták mondani, úgyhogy ma egymás ellen fogtok küzdeni. Semmi vérre menő harc, csak egy kis gyakorlás. Remélem nincs ellene kifogásotok - pillantok először az egyikükre, majd a másikra. Hangomból érződik, hogy akár van kifogás, akár nincs, bizony véghez visszük azt, ami miatt idejöttünk. Remélem nincsenek hajcibálós viszonyban, mert akkor kicsit kellemetlenebb lesz, viszont legalább kiadhatják a feszültséget.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Sima melegítőben és egy egyszerű pólóban indulok el a Botanikus kert felé, hogy találkozhassak Emmettel. Pár napja futottunk össze a folyóson és volt szerencsém kicsit beszélgetni vele, aminek a vége az lett, hogy egyeztettünk egy találkát edzés címszóval. Bár igaz már Velkan is segít az önvédelemben, de úgy érzem p nagyon is visszafogja magát, mikor rajtam mutatja be az ütéseket. Értem én, hogy nem akar bántani, de ezzel nem igen fogom megtanulni a dolgokat. Így úgy gondoltam nem árthat senkinek sem, ha több embertől tanulok. És bár lehet, hogy csak gyógyító vagyok, de egyre fontosabbnak tartom azt is, hogy minimálisan, de mi is meg tudjuk védeni magunkat legrosszabb esetben a vérfarkasok ellen. A megbeszélt helyszínre úgy negyed órával előbb érkezem meg, amit cseppet sem bánok. Szeretek itt lenni, hiszen annyira nyugodt. De hogy ez a kis idő se vesszen kárba egy gyors bemelegítéssel kezdem az edzést. Nem viszem túlzásba, csak az alap mozdulatokon megyek végig.
Egy pillanatra sem jutott az eszembe az, hogy mással is megbeszélt egy találkozót erre az időpontra, erre a helyre, így mikor meglátom Pandorát meglepődöm, de nem rossz értelemben. Bár sokat még nem beszélgettem vele, de egy kedves lánynak tűnik nekem. Nincs semmi bajom vele, sőt így belegondolva remek ötlet ez a páros edzés. Ahogy közelebb érnek hozzám egy mosoly kúszik az arcomra és már köszönök is nekik. -Sziasztok!-Arra, hogy ismerjük egymást csak bólintok egyet. Az egyetemen lakva nehéz nem összefutni az őrző társakkal. Mondjuk legalább ez a pozitívuma annak, hogy ott lakom. Igaz hiányzik a lakásom, de egyelőre még nem igen szeretném elkapkodni a költözést, így nem is nagyon hozom fel ezt a témát Willnek. -Nekem nincs kifogásom. Sőt örülök is... Mármint félre ne értsetek... Nem akarlak agyon püfölni! De tény könnyebb így a gyakorlás.-Én részemről el is kezdhetjük a dolgot, így csak Emmettre pillantok kérdőn, hogy most hogyan tovább.
Sose ülök fordítva a lovon. Szerintem a tanár dolga elmondani, hogy mi is lesz a tananyag és annak leadásának módját is neki kell megválasztani, mindegy az, hogy harcról van szó, vagy akármi másról. Konkrétan csak az akármi másról tudnék nyilatkozni, de arról egész határozott véleményem van, ezért is reagáltam Emmettnek így, ahogy. Elhúznám a számat, de igaza van. Nem nagyszerű, de ugyan mit is vártak tőlem? Nem előfeltétele az őrzőségnek a fizikai alkalmassági, engem így hívtak el, s azóta a kötelező edzéseken kívül nem volt senki, akivel tudtam volna tanulni. Arról hadd ne én tehessek, hogy Adam sem a harccal foglalkozott, hanem mágiát tanított nekem. Lelkesen bólogatok, nagyon elszánt mosoly születik ajkaimon. - Természetesen be fogom tartani! Semmi betartanám, be fogom tartani. A „ha beledöglök is” véget lenyelem róla, nem vetne rám jó fényt azt hiszem. Integetek Alicenek, ajkaimon mosoly játszik. Sajnos még mindig nem sikerült elvonatkoztassak attól, hogy tavaly Naomival került össze szegény. Mindkettejüket sajnáltam, de azért most valamiért eszembe jut, hogy legalább már tudni fogom, hogy barátnőm mit élt át. Persze ez így nem igaz, nem fogom tudni és nem is kéne ilyen beteg dolgokon agyalnom, de inkább ezen, mint máson. - Szia! Öntöm szavakba is az üdvözlést. - Nagyjából igen, igen. Jegyzem válaszul Emmett felé. Az egymás ellennél kikerekedő szemeim azért elárulhatják, hogy azért nem számítottam erre a meglepetésre én sem. De bírom a mély vizet, nincs gondom vele, szóval hamarosan lelkessé válik megint mosolyom. - Ahhoz azért nekem is lesz egy két szavam! Próbálok meg kacsintani, mert félidegenek között mindig elfelejtem, hogy nem tudok. Végül hagyom a grimaszolós magamégetést és elnevetem magam. Sejthető belőle, hogy ez a mimikai dolog nem megy nekem. Harcolni feltehetőleg jobban fogok tudni, ugyanis ennél a kacsintási próbálkozásnál mélyebb nincs égésben izomtevékenység-ügyileg.
Tetszik a lány hozzáállása, nem lesz ezzel semmi probléma. Eleinte nyilván nehezebb lesz, de bele fog jönni és idővel a gyakorlatok is könnyebbé fognak válni. Persze én magam is figyelni fogok és természetesen nem a legnehezebb feladatokkal kezdünk, csak szépen lassan felépítve a dolgot. Elégedett biccentéssel jelzem, hogy tudomásul vettem, valamennyire ismerik egymást. Bár igazándiból ez itt teljesen lényegtelen, talán annyiból érdekes a dolog, hogy megnézhetem, hogyan viszonyulnak ahhoz, ha egy ismerőst kell megütniük. Mert bizony bármikor, bármi előfordulhat. Látom az elkerekedett szemeket, szám széle rándul csupán, nem szeretem a meglepetéseket, sem kapni, sem adni, az ilyen jellegűek viszont kellemes érzéssel töltenek el. Persze nem kárörvendek, az azért messze áll tőlem. - Hamarosan meglátjuk, mennyivel lesz könnyebb - jegyzem meg a lányoknak. Én csak örülök, ha nem okoz problémát az, hogy egy olyan személlyel kell megküzdeniük, akit ismernek. Nem is húzom tovább az időt, keresek egy kisebb gallyat a földön, amint megtaláltam, ketté töröm úgy, hogy az egyik fele hosszabb legyen, ezáltal a másik pedig rövidebb. A hátam mögött keverem össze őket, majd tartom úgy a lányok elé, hogy csupán a botocskák tetejéből lássanak egy keveset, a végét eltakarjam tenyeremmel, ezzel rejtve el előlük a hosszúságot. - Aki a rövidebbet húzza, ő fog először támadni. A másik feladata a védelem lesz, semmi ellenreakció, csupán hárítani kell a támadásokat. Megnézem, hogyan boldogultok egyből a mélyvízben, aztán cserélünk - tájékoztatom őket a menetrendről és eléjük tartom a kezem, hogy húzzanak. Alice kezébe kerül a rövidebb. - Pompás. Alice, te támadsz először. Kérdés? - várok egy pillanatot, ha nincsen, akkor máris összecsapom a tenyeremet. - No akkor lányok, lássam, mit tudtok! Ne fogjátok vissza magatokat! - ennyit kérek csupán még tőlük, mielőtt hátrébb lépnék, ezzel is jelezve, hogy övék a terep.
Bár nagy meglepetés Pandora mégis örülök annak, hogy most kivételesen lesz egy "párom" az edzéshez. Egyszer kellett Abievel harcolnom azon a bizonyos csapatépítő napon, de nem sült el valami jol. Vagy legalább is én nagyon bénának éreztem magam ő hozzá képest. Mos meglátjuk, hogy mennyit felejtettem, vagy éppen fejlődtem. Bízom benne, hogy a lábam nem fog hátrányt jelenteni. Mindenesetre biztosan nem kezdek el majd hisztizni miatta.
Miközben az egyik faág felé nyúlok drukkolok, hogy nehogy én húzzam a rövidebbet. Nem azért mert nem akarok támadni, hanem inkább csak azért mert nincs így hirtelen ötletem miként is foghatnék neki. Viszont amennyire szerencsés alkat vagyok természetesen én húzom a rövidebbet. Nem mutatom ki azt az aprócska kis csalódottságot. Kaptam egy feladatot, amit teljesítenem kell. Közben meg azt sem szabad elfelejteni, hogy most ide tanulni jöttünk, így még lehet hibázni. -Rendben!-Csak ennyit mondok és már szembe is állok Pandorával. Őt figyelem, végigmérem a testét, no ne tessenek félreérteni nem a női nemhez vonzódom, de keresek valami gyenge pontot. Csak pár percig elmélkedem, majd beállok egy támadó pózba és a helyett, hogy ököllel mennék neki csak a tenyeremmel kezdem el "pofozgatni" ott ahol érem, hogy utána egy hirtelen mozdulattal megpróbáljam elkapni az egyik lábát, hogy a földre kényszeríthessem őt.
Aki a rövidebbet húzza. Hát ez így már felütésnek is nagyon kellemesen hangzik. Elvigyorodom, nem tehetek róla, de szinte látom magam előtt a szerencsémet. Mint múltkor Nonóval a roulette-asztaloknál. Meglepve veszem tudomásul, hogy kivételesen nem engem utált jobban Fortuna. Bár, ami azt illeti, lehet, hogy ezzel a hosszabbhúzással még nagyobbat szívok, nem tudhatom előre, sosem edzettem igazán, legalábbis nem ilyet. Emmett foghatja a fejét szerény. A filmbéli csajok jutnak eszembe, ahogy cicaharcot folytatnak egymással, s ezen csaknem felviny-nyogok az elfojtott nevetéstől. Végül nem történik semmi ilyesmi, még csak nem is vigyorgok, ha-nem feszült figyelemmel fordulok Alice felé. Beszélni fölösleges, arra próbálok figyelni, hogby még-is hol (?) akar megütni, s igyekszem el-ellökni a kezét magamról, hogy ne legyen annyira könnyű dolga. Meg is taszajtanám, már nyúlok is, hogy mindkét tenyeremmel vállainak támaszkodjam, s taszítsak rajta, amikor ő vált és a lábam felé kezd nyúlni. Teljesen amatőr vagyok, így nem állok olyan biztosan a csülkeimen, de van egyensúlyérzékem legalább, így ruganyosan tudok belekapasz-kodni Alicebe. Ha már esünk, essünk ketten. Nem nagyon érdekel, hogy a haját sikerült-e elkapjam, a karját vagy a ruháját csak. A lényeg, hogy magamra rántsam, illetve megpróbáljak estemben úgy érkezni, hogy fordulva kissé, magam alá gyűr-jem őt. Vagy sikerül, vagy nem. Akármi lesz is, nem akarok sokáig a földön heverni, s legyen bármi-lyen csúnya dolog is, kihasználom, hogy én teljesen ép vagyok végtagilag. Szerintem ettől gyorsab-ban tudok felkelni, de aztán majd kiderül, hogy akad-e rá lehetőségem.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A "pofozgatásom" csak egyfajta bemelegítés, figyelem elterelés. Direkt nem ütök nagyokat, de mindenhol megpróbálom elérni őt, hogy ezzel is még jobban eltereljem a figyelmét. Nem játszadozom vele sokáig, így mikor már biztos vagyok magamban megindulok felé, hogy a földre terítsem őt. Ez mind addig, míg meg nem érzem, hogy megkapaszkodik belén okos ötletnek tűnt és sikerrel is jártam, de végül én is a földön landolok, ahogy karomat megragadva leránt magával. Minden igen gyorsan történik, így már csak arra eszmélek fel, hogy a földön fekszem és félig-meddig rajtam van Pandora. Azonnal megpróbálok kimászni alóla és a jelek szerint ő sem teketóriázik, hamar fel is pattan a földről. Én ezt ki is használom és már lendítem a lábam, hogy kigáncsoljam őt. Ám azt már nem gondolom végig, hogy mégis melyik lábammal próbálom őt ismét kizökkenteni az egyensúlyából és a mozdulat végére egy kis kattanás jelzi a bajt. Már hallottam ezt a hangot, nem is egyszer, így teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mi is történt. Nem mondok semmit, de tekintetemről azonnal leolvashatják, hogy valami nincs rendben. Zavarba jöttem és elpirultam, de próbálok teljesen természetesen viselkedni. Eddig még csak egy személy látta a lábam, nem is akartam volna mutogatni, de most kénytelen vagyok... Ugyan is a nagy összecsomósodásban nagy eséllyel rosszul mozdultam, megnyomódott valami és a protézisem úgy döntött neki ez sok. -Egy pillanat!-Kérek egy kis időt tőluk, de szinte alig nézek rájuk, mert annyira elszégyellem magam a történtek miatt. A nadrágom szárát szépen felhajtom, majd pár mozdulattal a helyére rakom a lábam, hogy utána mintha mi sem történt volna felálljak és a többiekre pillantsak továbbra is égő pofával. -Bocsánat... Folytathatjuk!-Ha nem mondanak semmit, akkor ismét beállok az alap pózba, egyik kezemet a fejem elé, míg másikat a hasam, mellkasom elé emelem.
Nem veszek tudomást arról, amit pedig tudok, ami nyílt titok. Nem úgy küzdök Aliceszel, mintha a nyomorékot látnám benne, a sérültet, hanem úgy, mintha az ellenfelem lenne. A méltó ellenfelem. Mert részemről az is, nincsen ebben semmi meglepő. Talán tutujgatnom kellene,d e nem vagyok képes rá, mert úgy vélem azzal sérteném meg inkább. A kattanást észlelem, de mivel nem ismerem a hangot, ezért nem reagálok rá azon felül, hogy felkelek, s kezemet nyújtom őrzőtársamnak. Ha elfogadja, akkor felsegítem, ha nem, akkor csak állok és várok arra, hogy visszatérjen a valóságba. Nem mondom, hogy nem ütközöm meg a műláb látványán, de megtanultam a nővérem mellett, hogy vannak dolgok, amik fölött úgy kell tenni, mintha a dolgok természetességében hunynánk szemet. - Részemről nincsen semmi baj. – adok választ, mert szerintem erre vár. Nem is tudom, a bocsánatkérése meg ez az egész arra sarkall, hogy meg akarjam nyugtatni legalább ennyivel. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet neki, én belehaltam volna, ha elveszítem a lábamat, ha soha többé nem táncolhatnék.. Emmettre siklik pillantásom, s hogyha helyesli, akkor ezúttal én leszek az, aki támad. Elkerülöm a sérült lábát, inkább a felsőtestére támadok, ökölbe szorított kézzel próbálok bevinni ütést a védekezőállásában válla felé. Azért elsőre nem vágnám képen, ha nem muszáj, pláne, hogy nem is vagyok rutinos verekedő.
Mellkasom előtt keresztbe font karral szemlélem a lányokat, ahogyan belekezdenek a dologba, arcomon a szokásos, morcosnak titulált kifejezésem ül, enyhén összehúzott szemekkel. Alice nyitása a helyén van, nem kell egyből nekiesni, csak szépen sorjában felmérni az ellenfelet. Amikor azonban látom, hogy a lába felé kap, elhúzom a számat, mert már sejtem, hogy ennek nem lesz jó vége. Borul a páros, Pandora igyekszik a javára fordítani a helyzetet, ami sikerül is, de hála égnek Alice sem rest egyből reagálni a vöröske távozására, ám ekkor én magam is meghallom azt a furcsa kattanást, amit elsőre nem is tudok mire vélni, ám elég az arcára néznem, hogy tudjam, valami igencsak kellemetlen dolog történt. Ugyanúgy állok ott, mint eddig, így nézem végig a folyamatot, ahogyan visszacsatolja a műlábát, elég érdekes dolgot láttam már életem során, hogy egy ilyenen ne akadjak fent. Azonban amikor feláll és kijelenti, hogy folytathatjuk, hirtelen mozdulok, hogy az egyik felkarjára ráfogjuk, a másik kezemmel pedig az átellenes vállára markolok rá, rántok rajta egyet, miközben egyik lábammal az övét kaszálom el - figyelek rá, hogy ne a műlábat vegyem célba -, és amikor a földre kerül, továbbra is a vállánál fogja szegezem a talajhoz. - Éles helyzetben nincs olyan, hogy pillanatnyi szünetet kérsz, remélem tisztában vagy vele - semmi fenyegető él, vagy dühös színezet nincsen a hangomban, teljes mértékben nyugodt vagyok, csupán az arcomon ülő zord vonások tehetik a lány számára „félelmetessé” a szavaimat, a helyzetet. - Ha kell, akkor egy lábon ugrálva küzdesz, vagy megfogod azt az istenverte protézist és azzal vágod fejbe a másikat - kemények a szavaim, tudom jól, de közel sem a kedvességemről vagyok híres. Nem számít, hogy mit gondolnak rólam, hogy ijesztő vagyok-e, nem azért vagyok itt, hogy kedveljenek, hanem azért, hogy megtanítsam őket harcolni. Elengedem a lányt és hátrébb lépek, nem segítem fel, oldja meg ezt is maga. Meg kell tanulnia egyedül kezelni az ilyen helyzeteket, még akkor is, ha most csak egy edzésről van szó. - Kicsik vagytok, fürgék vagytok, nem a fizikai erőtökre kell támaszkodnotok, hanem a gyorsaságotokra - fűzök némi tanító szavakat is, miközben ismét felveszem a szemlélődő pozíciómat, pár lépésre csupán a lányoktól. - Állcsúcs, nyak, ott is a nyaki ütőér, szívgödör és lengőbordák, ezek a főbb kiütési pontok, ha erre mértek ütést, kis időt nyerhettek magatoknak. Keressetek gyenge pontot, ne csak az öklötöket használjátok, hanem gondolkodjatok! - ezennel befejezem a szavakkal való oktatást, legalábbis egyelőre. Csupán intek Pandorának, hogy lássuk akkor, ő mihez kezd a helyzettel, ezúttal neki kell támadnia, míg Alice-nek ezúttal csupán a védekezés a feladata.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Sosem szerettem volna azt, ha a lábam miatt másként bánnak velem. Tudom van még mit tanulnom és még keményebben kell majd küzdenem, még kitartóbbnak kell lennem, mert sok minden nehezebben fog menni, de ez az ára annak, ha Őrző akarok lenni. Hiába csak egy gyógyító vagyok nekem is megvannak a kötelezettségeim, nekem is meg kell tudnom védenem magam. Számomra nagyon is meglepő, hogy Will még mindig lát bennem valamit, hiszen gyenge voltam és elárultam őket, és már sosem leszek a régi, de az is igaz, hogy egy percre sem fogom feladni a harcot. Ha kell megállás nélkül küzdök, tanulok, gyakorlok, de nagyon is meg szeretnék felelni már csak Will miatt is. Nem akarok csalódást okozni nekik. Emmett reakciója nagyon is váratlanul ér, de teljesen jogosnak vélem. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy éles helyzetben senkit sem fog érdekelni, hogy hány lábam van, csak még nem sikerült megtanulnom kezelni az ilyen helyzeteket, vagy azt, hogy hogyan tudnám ezt a saját hasznomra fordítani. -Tudom!-Csak ennyit mondok neki, hiszen felesleges lenne bármi mást mondanom. Amíg el nem enged mozdulatlanul fekszem a földön. Nem fogok elkezdeni sírni, vagy hisztizni, mert tudom, megérdemeltem. Miután ellép mellőlem kissé nehézkesen, de végül felállok. Nem porolom le magam csak őt figyelem, hallgatom, majd bólintok egyet jelezve, hogy mindent megértettem. Most Pandórán a sor, így fel is veszem a védekező pozíciót és várom mit lép a másik.
Bakker, ezen nem szabadna röhögni és vissza is fogom magam azzal, hogy nyelvembe harapok, de ha nem így lenne, akkor sikítva hahotáznék a képen, amit Emmett szavai elmémbe tártak. Sajnálom Alicet amiatt, ami történt vele, de a tény, hogy fejen verne a protézisével nem kissé morbidan röhejes. Sajnos ezt már semmi nem fogja kiverni a fejemből és tudom, hogy hosszú idő lesz, mire tudok majd úgy tekinteni őrzőtársamra, hogy ne ez jusson eszembe róla. Majdnem kiszalad a számon a nevetésen kívül egy elképedt hűbasszameg is, de erre sem vetemedem. Tudom én, hogy egy harcos nem lehet simogatóan fincsi jellemű, de azért lassan kezd kialakulni az a véleményem, hogy mind egy állat, s azért valahol ez sem normális. Még a Protektor a legnormálisabb mind közül, de szerintem róla is csak azért vélekedem így, mert még nem edzettem vele. Adam meg nem is harcos nekem egyelőre, hiszen semmi ilyesmit nem tanultam tőle és nem is hallottam róla. Bár azért még mindig inkább Emmett, mint Gina. Róla azért hallani egyet s mást. Alice helyében én egy tudomra se vetemedtem volna, de ez az ő dolga, az enyém az, hogy megvárva a feltápászkodását előálljak valamivel, ami engem helyez majd nyeregve vele szemben. Halvány gőzöm sincs arról, hogy mi lenne az, hiszen semmit nem tudok a harcról és arról se, hogy kit miképpen kell pusztakézzel lefegyverezni. Mindegy, majd lesz valami. Meglehetősen röhejes módját választom – szerintem – a támadásnak, márpedig ez a megfélemlítés. Csatakiáltással iramodom meg Alice felé, mint valami óvodás, szeretném ha úgy tűnne számára, hogy neki akarok rontani és a saját lendületemmel fellökni. Attól függően fogok változtatni az irányon, hogy ő mit reagál. A meglepetés erejére hagyatkozom és ha sikerrel el tudok szaladni mellette, akkor hátulról nyúlok a keze után, hogy magam elé penderíthessem azzal a céllal, hogy majd azon kezemmel, amelyikkel nem fogom a csuklóját, a torkára tudjak nyúlni, így szorítva a hátát mellkasomnak, s próbálva őt „megfojtani”. Nem erősen persze. És különben sem tudom sikerem lesz-e vagy nem. A reakcióitól függ.
- Ha tudod, akkor nem szeretnék többet ilyet látni, vagy hallani, megértetted? - nem vagyok kedves, tudom jól, soha nem arról voltam híres. De szeretném, ha teljes mértékben tudatosulna benne mindaz, amit én az előbb közöltem vele és soha többet nem fordulna elő ilyesmi. Ez egy edzés, itt még elfogadható volna, ha nem én próbálnék bármi használhatót a fejükbe verni, pontosan ezért úszta meg csupán „ennyivel”. Türelmesen várom meg, amíg feltápászkodik, majd intek a másik leányzónak, hogy akkor tessék, itt a lehetőség, most rajta a sor, hogy valami használhatóbbal álljon elő, amit esetleg értékelni is tudok majd. A csatakiáltást látva csak tágra nyílnak a szemeim, hiába jó ötlet a figyelemelterelés, ez igencsak nevetséges. Lehet tényleg nem volt túl jó ötlet összeereszteni a két lányt, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nincsen semmi fogalmuk arról, milyen is a pusztakezes harc. Innentől külön gyakorlunk, az is egészen biztos. - Oké, így álljatok meg! - kiáltok és emelem fel a kezem, mikor Pandora Alice mögé kerül és ráfog a torkára, ezzel is jelezve, hogy most amolyan szobros játékot játszunk. Közelebb sétálok a lányokhoz, miközben már belekezdek a magyarázatba. - A figyelemelterelés rendkívül hatékony módszer, bár igencsak érdekes módját választottad, de hatásos volt. A helyzet, amibe keveredtél, már nem túlzottan, vagyis jobban mondva attól függ, te, vagy az ellenfeled mit lép - ekkor már a páros azon oldalán állok, ahol Alice szabad keze van. - Mivel egyik kezeddel a torkát fogod - bökök a torkát fogó karjára -, a másikkal pedig a csuklóját, nincsen szabad kezed, neki viszont van - emelem fel Alice szabad kezét, hogy könyöknél behajlítsam. - Ha ezt így hátra vágja és ügyesen találja el a lengőbordáidat, akkor csúfos vereséget szenvedtél, mert képes megbénítani egy rövid időre, amíg a saját javára fordítja a helyzetet - prezentálom is a dolgot, hátrahúzva Alice könyökét, persze nem vágom bele Pandora oldalába, csupán hozzáérintem, hogy mindkét lány érezze, hova is kellene azt a bizonyos ütést bevinni. - Viszont ha gyors van és még azelőtt felméred a helyzetet, hogy a foglyul ejtetted reagálhatna, könnyen a földre viheted. Egyrészt vagy kimozdulsz mögötte, hogy legyen lehetőséged hátrarántani, elkaszálva az egyik lábát pedig máris a földön az ellenfeled. Másik esetben előre taszíthatod, beakasztva egyik lábad a bokája elé, így pedig arccal kerül a földre - ezeket a verziókat azt hiszem nem kell bemutatni, így is el tudják képzelni és nem szükséges bővebb magyarázat. - A gyorsaságotok a fő kulcs, de emellett elengedhetetlen, hogy a fejeteket is használjátok - közben egyetlen intéssel jelzem nekik, hogy nyugodtan engedjék csak el egymást. - Meg kell találni a másik gyenge pontját és arra rászállni. Észre kell venni a kínálkozó lehetőségeket, mert nem minden az erőben rejlik. Ha egy protézis láb az, akkor az, tűnjék bármennyire is kegyetlennek, ez a helyzet. Az ellenfeletek nem fog jópofizni veletek, ha olyan helyzetbe kerültök - zárom ennyivel a kis monológomat. - Levezetésként ötven felülést és ugyanennyi fekvőtámaszt kérnék, majd ha még mindig buzog bennetek a tettrekészség, akkor lehet futni pár kört az egyetem körül. Mindkettőtöknek csinálok majd egy amolyan edzéstervet és még ma kereslek vele titeket. Innentől külön folytatjuk majd a dolgot. Kérdés? - pillantok először az egyikre, majd a másikra, ha van, akkor válaszolok, ha nincsen, akkor el is kezdhetik a kiadott feladatokat, én innentől magukra hagyom őket, nem az én fejlődésemet szolgálja, hogy tisztességesen megcsinálják a kellő mennyiségű felülést, vagy fekvőtámaszt.
// Köszönöm hölgyek a játékot! Keressetek nyugodtan, ha szeretnétek folytatást! //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A kérdésére már csak bólintok. Teljesen megértem őt, hogy miért is ilyen szigorú velünk, de úgy vélem annak is lehet egy kedvesebb formáját választani. Ott van például Abie is, ha kell ő is tud szigorú lenni, nem egyszer bizonyította be nekem, de nem éreztem soha azt nála, hogy lekezelne. Jóba is lettem vele, de azt hiszem Emmettel az edzéseken kívül nem igen fogunk beszélgetni. De nem kell mindenkivel jóban lenni nemde? Mindenesetre amint sikerült ismét feltápászkodnom már Pandorára figyelek. Sok lehetőség végigfut a fejemben, de az amit végül ő választott nem, így rendesen meg is lepődöm az ordításán. Kicsit le is blokkolok, amit szépen ki is használ. Mire észhez térek már a hátam mögött van, lefogja az egyik kezem és a torkom szorítja. Be kell vallani nagyon is szép támadás volt a részéről, én viszont lassú és béna voltam. Éppen reagálnék a támadásra, a lefogásra, mikor Emmett megállít minket. Érdeklődve pillantok rá, majd hagyom hogy kezem megfogva megmutassa mire is gondol. Végül is nem ostobaság. Végig hallgatom őt és bólintok is egyet jelezve, hogy mindent megértettem. Azzal nincs baj, hogy használjuk a fejünket, mert sokszor tényleg csak az segíthet rajtunk, bár vannak olyan helyzetek, mikor annyira sokkos állapotba kerül az ember, hogy képtelen helyesen dönteni. A gyorsaságomon még csiszolnom kell. Bár lehet, hogy már több, mint egy félév eltelt azóta mégis vannak még hiányosságaim, van még hova fejlődnöm a lábammal. Persze ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt hinné az ember, de nem is szabad, hogy ez kifogás legyen. Amint Pandora elenged már el is fekszem a földön, hogy elkezdjem a kiosztott felülésekét megcsinálni.
//Én is köszönöm és bocsánat, hogy csak most írtam //
Uh, hát szerencse, hogy nem én vagyok a leszidós végén a dolognak, ugyanis kissé meg lennék szeppenve ettől a hangnemtől. Csendben maradok és teszem a dolgomat, nem szeretnék én lenni a következő, akit Emmett kioszt. Akkor se, ha igaza van. Mindenképpen rosszul tud esni az ember lelkének. De persze ez egy edzés, szóval a dolog teljesen jogos, eszemben nincs – és nem is lenne – orrolni ezért. Kicsit olyan érzésem van, mint a rajzfilmekben, amikor a verekedés hevében megmerevedik a kép, s az ütés megáll a levegőben. Persze itt nincs szó ütlegelésről, de igyekszem a lehető leggyorsabban felvenni a sóbálványpozíciót, ugyanis nem tudom, hogy Emmett mit is szeretne nekünk mondani. - Óh.. Szólalok meg igen értelmesen levonva a következtetést, amint hozzám ér az a könyék. Értem én, hogy miről van szó, s attól, mert dicsérettel kezdtünk, még kissé el is szégyellem magam. Az biztos, hogy ezen is van még mit szépíteni, de valahol el kellett kezdeni. Lelkesen – magamat is meglepem, hogy mennyire – figyelem a harcos szavait. Így már egész kevéssé érzem magam kínosan amiatt, hogy nekem is eszembe jutott Alice lábprotézisének kirángatása. A kiadott utasítást hallva legszívesebben felnyögnék. Megint ez a fekvőtámasz.. már Katenél sem ment igazán, de ha belegebedek, akkor is össze fogom hozni itt ezt az ötvenet. Még jó, hogy a felülésekkel kell kezdeni, mert így legalább annyira nem tűnök tehetségtelennek. Az megy, abból menne több is, a hasizmaim elég fejlettek. Alicet természetesen már korábban elengedtem, így mindketten gond nélkül foglalkozhatunk azzal, hogy a saját testünkből hozzuk ki a maximumot. Engedélyt kérek megdögleni! De valami perverz módon azért élveztem ezt az edzést, ami azt ilelti.
//Köszönjük az okítást Emmett! És köszi a partnerséget Alice. //
Pár nap telt még csak el a megérkezésem óta, de már most hiányzott a sok edzés, amiben gyerekkoromtól kezdve részem volt. Soha nem adtam fel amiatt, mert esetleg megsérültem, hiszen áldozatok nélkül nem érthetjük el a célunkat. Én pedig jobb és jobb szerettem volna lenni, hogy édesapám büszke lehessen rám, illetve az édesanyám is, ha lepillant az égből. Illetve szerettem volna a védtelen nőknek is átadni egy részét annak a tudásnak, amire szert tettem hosszú évek alatt és ez részben sikerült is Québec-ben. Ennyi idő alatt már sikerült félig-meddig feltérképeznem a várost, hogy mit merre találok, de ebben segítségemre volt Ben is, hiszen ő korábban érkezett ide. A helyi őrzők már tudtak az érkezésemről, hiszen átjelentkezést kértem, vagyis reménykedtem abban, hogy így van. Nem kaptak egy újabb tanoncot a nyakukba, vagyis nem a hagyományos értelemben, de mindig is szerettem másokkal együtt edzeni és sokat hallottam már az itteniekről. Úgy éreztem, hogy még sok mindent tanulhatok az itteni „mesterektől”, hiszen még csak fiatal harcos vagyok, de egészen jó. Mindig is úgy érezem, hogy a tanulás soha nem árthat meg, mivel egy-egy újfogás vagy egy újabb fegyver használatának a megtanulása mindig hasznos lehet a későbbiekre nézve, de az se mellékes, hogy szívesen mélyítettem volna el még inkább az eddig tanultakat. Több időt kellene fordítanom már a mágiára is, de valahogy a harc mindig is jobban vonzott, de egy új hely mindig új lehetőséget rejt magában. Lassan sétáltam a növények között és mélyen beszippantottam az illatukat, miközben kicsit idegesen vártam arra, hogy megérkezzen. Nem hiszem, hogy annyira megszokott, hogy valakit csak úgy elhívjanak egy „találkozóra”, de nem igazán jöttem még arra rá, hogy itt miként is zajlanak ezek a dolgok és mivel nem voltam már tanonc, így mentort se jelöltek ki mellém. Adam Revenor, még az apám mondta ezt a nevet nekem és azt is elmondta, hogy tőle még sokat tanulhatok, mert ő pontosan ismert annyira, hogy tudja, itt se fogom csak úgy elfelejteni a „tanulást” a meglévő edzések mellett. Lopva pillantok a telefonomra, hiszen Adam tudja ki vagyok, vagyis azt, hogy részben miért kerestem fel őt, mert ennyit beleírtam az üzenetbe, amit pár napja küldtem el neki. Sietve pillantok körbe, amikor meglátok egy ismerős arcot, - mert azért utána néztem én is -, de ha nem is lenne ismerős az arca, azért az megérzem, hogy ő se egy hétköznapi ember. Aki mágiára érzékeny az valamennyire megérzi másokban is, még akkor is, ha nem éppen annak a mestere.
Lassan véget ér a nyár. Pár napja ünnepeltük Palomával az egy éves évfordulónkat, s bár az a nap egyszerűen tökéletes volt, de már ez is kezd beleveszni a múlt ködébe. Egyszerűen az idő megint úgy viselkedik, mint ha kengyelfutó gyalogkakukk lenne és futnia kellene a prérifarkas elől. Szeret menni, szeret rohanni, minket meg otthagyni, hogy pislogjunk, hova lett, miért rohant el. Bár igazából egyetlen mondattal meg tudom magyarázni, miért teszi ezt: mert ez a dolga. Az időnek múlnia kell, akárcsak rengeteg dolognak az életben. De ennek főleg, elvégre más nem nagyon tudja jelezni az eltelő időszakot. Ah, már megint kezdem. Megint úgy viselkedek, mint valami házsártos öregember, aki elmélkedik az élet nagy dolgairól és közben elveszejti a valóságot valahol. Pedig csak 52 éves vagyok az ég szerelmére. Néha ilyenkor elgondolkozok azon, vajon mi lett volna, ha nem Kínában növök fel. Valószínűleg akkor kevésbé lennék ilyen merengő alkat. No, de mindegy, koncentráljunk a mai tervekre. Kicsit meglepődtem, mikor nemrég kaptam egy üzenetet, ismeretlen számról. Először azt hittem, hogy megint egy ügyfél, aki valahonnan megszerezte a telefonszámomat, de tévedtem. Egy nemrég érkezett őrző volt, aki Cali néven mutatkozott be. Mikor közölte velem, hogy miért szeretne velem találkozni, természetesen gondolkozás nélkül rábólintottam.Úgy beszéltük meg, hogy majd helyben megbeszéljük a részleteket, a találkozó időpontját pedig lefixáltuk. Ide érkeztem meg aznap, miután Rebecca-val végeztünk a napi feladatainkkal és hagytam menni pihenni. Számomra viszont nem volt vége a napnak, tehát elindultam a megbeszélt helyre. Még időben volta, így ráérősen sétáltam Fairbanks utcáin, amúgy se voltam valami sietős természet. S még így is a megbeszélt idő előtt érkeztem néhány perccel korábban. Már éppen nyugtáztam volna magamban, hogy akkor innentől várakozás van, amikor ismerős érzés érintett meg. Mágia... koncentrált mágia. Nem telt bele sok időbe, mire kiszúrtam az illetőt, aki felől érkezik. Nem tart sokáig összeegyeztetni az arcát egy korábban látott fényképpel, így hát megindulok felé. - Cali Rhine? - kérdezem a biztonság kedvéért. - Adam Revenor volnék, részemről a szerencse. Hogy telt a napod? - azért rám ne mondja senki, hogy modortalan vagyok, mindenesetre hamarosan érkezett egy újabb kérdés a részemről. - Miben állhatok rendelkezésedre?
Annyira fura volt, hogy újra át kell élnem azt, hogy milyen érzés az, amikor minden teljesen ismeretlen. Gyerekkén sokszor volt részem, mert minimum négyszer költöztünk. Mai napig nem értem, hogy miért, de mindennek megvan az oka. Annak is megvolt az oka, hogy édesapám nem akarta, hogy Őrző legyek, de ennek ellenére mégis edzett velem, megtanította az, ami később jól jöhet. Talán érezte legbelül, hogy örökké nem maradhat rejtve ez a titok. Haragudtam rá, de szeretem őt és ez soha nem fog változni, még akkor se, ha hazudott nekem. Nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de legalább miután igent mondtam az elhívásra őt rendelték mellém. S szép lassan a mi kapcsolatunk is helyre jött. Minden egyes nap egyre keményebben tanított, hiszen tudta jól, hogy nem akarom, hogy kivételezzen velem. Ha pedig ő nem tudott a munkája miatt, akkor addig kaptam egy pót mentort. Ott ilyenből soha se volt baj. Szerettem az időmet ott eltölteni és minél nagyobb tudásra szert tenni. Sokáig fel se tűnt, hogy a mágiát mennyire elhanyagoltam, de most már arra is nagyobb hangsúlyt kellene fektetnem. Nem tudom, hogy miért pont ezt a helyet választottam. Talán emlékeztetett arra a helyre, ahol édesanyám dolgozott és oly sok időt eltöltöttem a szabad perceimben. Így legalább kicsit otthonosabban éreztem magamat és úgy éreztem, hogy ez segít kicsit bátorságot meríteni. Nem szoktam csak úgy üzengetni idősebb őrzőknek, de szükségem volt valakire, akivel ha nem is minden héten, de legalább két hetente egyszer tudna edzeni. Tudom, hogy vannak tanoncok, így nem is akarom túlzottan leterhelni, hiszen biztosan neki is megvan a saját kis élete az edzéseken kívül. Amikor meghallom a nevemet, akkor sietve pördülök és bólintok. Cali Rhine Scott. – mutatkozom be a teljes nevemen. – Köszönöm, hogy eljött. –teszem hozzá sietve, hiszen tényleg nem lett volna kötelező, de ő mégis megtette. – Egészen jól, de ez a város még kicsit szokatlan. Még meg kell szoknom az itteni szokásokat. Az Önné?– mondom neki mosolyogva és egy pillanatra végig pillantok a beszélgető partneremen. Illetve visszakérdezek, mert a jó modorra kezdetektől fogva megtanítottak és attól még, hogy őrző nem fogom letegezni, csak ha ő kéri. Majd amikor felteszi a következő kérdést, akkor egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat. – Látom nem szereti kerülgetni a forró kását. – majd egy kisebb habozás után folytatom. – Tudom, hogy Ön mentor és szeretném, ha bevállalna még egy „diákot”. Természetesen megértem, ha nincs már rá ideje, de szeretek mindig újat tanulni és biztos vagyok abban, hogy még sok mindent megtanulhatnék Öntől, ezért gondoltam megkérdezem Öntől, hogy van-e lehetőség rá vagy nincs. – mondom neki komolyan, majd szép lassan elindulok a sétányon a növények között. Gondolom valami hasonlóra számított, de ha nem leges lesz a válasza, akkor se gond, mert legalább megpróbáltam és csak ez számít.
- Ugyan, ennyi a legkevesebb - mosolyogtam. - Rhine... talán vannak német felmenők? Miért is ne jöttem volna, elvégre az új őrzőkkel szerettem megismerkedni, főleg, ha ők kérik a találkozót. Mondjuk igazából ilyenkor általában ott szokott lebegni a szemem előtt a saját érkezésem meg annak körülményei. Alapjáraton elég szívélyes volt, hogy Abie kijött elém a repülőtérre és a közösség is eléggé befogadó volt. Ki legyek én, hogy megtörjem ez a jó szokást? Meg igazából, szerintem valahol ez is egy nagy előnyünk, s erősségünk is. Elvégre, mi őrzők egyenként nem nagyon vehetjük fel a versenyt a farkasokkal, az erősebbekkel szemben én is elvéreznék menthetetlenül. Ám ha van összetartás, az nagyban növeli a sikereink esélyét, szóval... tartsunk csak össze, legyünk befogadóak, különben bajok lesznek. Najó, pont én beszélek, aki 15 évig aztán a háta közepére se kívánta mások társaságát... hiába, változó idők. - Ah, az első időkben mindig ilyen. Mondjuk sokat segít ha valaki közel hasonló terepről költözik át ide - mint ahogyan én is Skócia álmos területeiről. - Egész jól, bár az elmúlt pár napban nem sok érdekesség történt. Ami nem baj, szükségesek az ilyen napok is. Mernék panaszkodni rá, hogy unalmasak a napok, az élet akkor vonná fel a szemöldökét és csinálna egy akkora gebaszt Fairbanks-ben, hogy nem látnánk ki napokig a problémák alól. Mindezt azért mert valaki kifogásolta a dolgok állását... én meg a magam részéről jobban szerettem, ha nyugalom van... mert azt az érzetet kelti, hogy jól végezzük a dolgunkat és az ártatlanok békében élik az életüket. Amikor pedig szóba kerül, hogy miért is voltunk itt, figyelmesen hallgatom a hölgyemény szavait. Azon jót mosolygok magamban, hogy nem szeretem kerülgetni a kását... hát Cali, hidd el, addig jó, míg nem merengek el valamin. - Nos, először is, tegezz le nyugodtan. Annyira még nem vagyok idős, hogy magázódjunk - meg amúgy is kollégák vagyunk. - Ami a kérésedet illeti, nos, ennek igazán semmi akadálya. Van ugyan egy állandó tanítványom de így is szoktam másoknak órákat adni, szóval biztos tudunk találni alkalmat. Csak mond meg, pontosan mire van szükséged meg mikor érsz rá és akkor meglátjuk, milyen programot tudok kidolgozni számodra. Tekintetemmel a közeli növényeket pásztáztam, mikor éppen nem a mellettem sétálóhoz beszéltem... no meg persze a terepre, hogy figyeljem, mikor kerül valaki hallótávolságon belül. Talán paranoia, amiért figyelek rá, nehogy valaki meghalljon minket, de hát én még a hatodik érzéket is felhúzva tartom, amint kilépek az egyetem vagy Paloma házának ajtaján. Ám mikor beszél, a figyelmem főleg az övé, akárcsak a tekintetem.
Nem tudok róla, de nem lepődnék meg azon, ha egyszer csak beállítana egy sose látott nagynéni vagy éppen nagybácsi. – szólalok meg egy kisebb mosoly keretében. A családunkban már így is sok évig uralkodtak a titkok, így tényleg nem lenne meglepő, hogy ha hirtelen beállítana egy sose látott rokon. Természetesen elsőre én se hinném el, mert nem vagyok naiv, de annál inkább okosabb és biztosan kideríteném, hogy a „makulátlan” családunk történetébe beleillik-e a személy vagy nem. Reménykedtem abban, hogy nem fogja tolakodásnak venni ezt a találkozott, de mindig is úgy nevelkedtem, hogy az őrzők olyanok, mintha egy nagycsalád részesei lennének. Bármikor számíthatsz a másikra és sose fordítunk egymásnak hátat. Reménykedtem abban, hogy ezen a helyen sincsen másképpen, de egészen ideáig nem voltam ebben biztos. Jó érzés volt látni azt, hogy örömmel jött el, vagy legalábbis nem kényszerből és nem is ítél el, amiért egyből „zaklatni” kezdtem őt. Szerencsére van ismerősöm itt, a párom már korábban idejött. Ben-nek hívják, lehet, hogy találkozott már vele. –szólalok meg egy kisebb mosoly keretében, mert tényleg szerencsés vagyok, hogy legalább egy ismerősöm akad, de remélhetőleg hamarosan több is. Lassan bólintok arra, amit mond, mert ez tényleg igaz. Néha kellenek a nyugalmasabb napok is. De nálam ez eléggé kizárt. Szeretek pörögni és minden egyes másodpercben valamit csinálni. Reggelente edzeni, utána esetleg suliba menni vagy csak „otthon” nyüzsögni és meglepni valamivel a szeretteimet. Utána jöhet akár a tanulás, vagy az újabb edzés, de ha szükséges, akkor még régebben a rendőrőrsre is bementem. Szerettem másoknak segíteni és azt hiszem ez lesz a legfurább, hogy most ebből jó pár dolog kiesik és ideje lesz találnom új elfoglaltságokat, amik képesek kitölteni a nap minden egyes percét Ben-en és az egyetemen, illetve az edzéseken kívül. Rendben, köszönöm. – szólalok meg sietve, amikor mondja, hogy tegezzem nyugodtan. Idősebb nálam, így szeretem megadni az illemet. Ha pedig valaki engedni, akkor habozás nélkül tegezem onnantól kezdve az illetőt. –Először is szeretném fenntartani a tudásomat, edzeni, gyakorolni a harcot, illetve szeretnék újabb fogásokat megtanulni vagy éppen trükköket, amik esetleg később jól jöhetnek, ha úgy hozza a helyzet. Na, meg azt hiszem a mágiát se ártana gyakorolnom. – szólalok meg egy kisebb gondolkodás közepette, mert tényleg ideje lenne mindenre időt szakítanom, de csak szép sorjában. – Igazából bármikor ráérek, vagyis kivétel az óráim alatt, vagy ha bármi közben jön. De tényleg tudok alkalmazkodni, hiszen mentor és elsődleges mindig a tanítvány. Legalábbis szerintem, így ha van esetleg szabad órád, akkor szívesen lecsapnék rá egy kis gyakorlás céljából rá. – mondom neki kicsit sietve és mosoly kíséretében, miközben néha körbe pillantok, majd teszek egy-két lépést és szemügyre veszek egy növényt. Majd a róla eszembe jutó emléknek köszönhetően a mosolyom egyre szélesebb lesz. Végül pillanatok múlva újra őt figyelem, miközben várok a válaszára.
- Éljen a kozmopolita világ, nemigaz? Ha valaki akkor én erről tudnék mesélni. Skót származású vagyok, de ennek ellenére Kínában születtem, ott nevelkedtem, majd éltem le három évtizedet. Aztán átköltöztem Skóciába, szűkhazámban és ott éltem sokáig... most meg átjöttem a cseppet sem melegebb Alaszkába. Na igen, az őrzők léte már csak ilyen. Vándorolunk körbe és körbe és körbe míg egyszer csak le nem telik az életünk és mehetünk nyugdíjba, majd utána az elmúlás egy tartalmas, mások érdekében eltöltött élet végén. Hol van ez még... lehet, meg se élem, mert letépi a fejem a nap folyamán egy vérfarkas. Ejj de nagyon pozitív vagyok már megint. - Ben... Ben... ááá, Alice bátyja? Még nem volt hozzá szerencsém, de hallottam hírét, hogy nemrég áthelyezték őt ide. Mondjuk... ha engem kérdezel, ez eléggé más tendencia, mint eddig volt. Mikor megérkeztem Fairbanks-be gyakorlatilag alig voltunk. Más, hasonló településeket figyelembe véve, lényegesen kicsiny volt a létszám, persze az okok meg érthetőek voltak. Olyan kiszámíthatatlan falkahelyzet állt elő, ami nem gyakran fordul elő és sokan inkább nem akartak koncentrálni, inkább elmentek. Mondjuk ez eléggé furcsa hozzáállás annak tekintetében, hogy tisztában vagyunk vele, miért is csatlakozunk, mivel jár mindez. Nem, nem akarok ítéletet mondani mások felett, csak hát nem akkor kel felállni az asztaltól, amikor kiderül, milyen is evés után a puding. - Szóval főleg szintentartás, kiegészítve némi előrehaladással is. Nos, a reggeli és esti edzéseken igazából ezek megvannak, de természetesen segítek én is benne különórákon. Akár harcban, akár mágiában, talán tudok néhány új fogást mutatni neked - eddig mindenkinek tudtam, szerencsére elég sokat számít az, hogy más területről jöttem, míg a jelenlevők java része Nyugaton szocializálódott. - Általában délután szabad vagyok, szóval akkortájt nyugodtan kereshetsz engem, ha szükséged van némi okításra. Szerencsére eléggé rugalmas a munkám, szóval úgy alakítom az időmet, ahogyan akarom. Ha olyan az órarended, akkor megbeszélünk előre egy időpontot és mehetünk is az alagsorban levő edzőhelyekre - elmondva persze könnyűnek hangzik, lehetnek komplikációk. Főleg ha éppen valaki már bent edz, vagy valakik és nem lehet elférni tőlük. Akkor következnek az alternatív megoldások. - Csak a tisztánlátás végett, milyen jellegű tudással rendelkezel eddig? - kérdezem, miközben megtorpanok egy növény előtt, hogy figyelemre vegyem. De csak szemmel, füllel Cali felé vagyok.
Kezdőlap
Keressetek nyugodtan, ha szeretnétek folytatást! 
//
//
