Semmi kedvem nem volt már ahhoz, hogy itt halálosztót játsszak. Harcos vagyok, ez tény, tehát adott esetben ölni is kénytelen vagyok, de eddig nem nagyon lettem ilyenekre utasítva. Most is csak azért tettem meg, mert ezt várta el tőlem Darren, de ezt leszámítva korántsem volt olyan hangulatom, hogy megöljek valakit, akinek mindössze annyi a bűne, hogy rossz falkához csatlakozott. Mondjuk ez elég nagy dolog volt, hiszen tudtommal hamarabb érkezett ide, mint a chicagóiak, de attól még ellenem személy szerint nem követett el semmit. Annak a másik férfinak az esetében, akinek köszönhetően majdnem oda lett a lábam, talán nem haboztam volna egy kicsit sem, mert ott az életemért küzdöttem. Ez azonban teljesen más volt. Éreztem a saját vérem ízét, meg is szívtam egy kicsit az ajkamat, hogy ne folydogáljon a számba még több. Még így is könnyedén megúsztam, bár hozzátartozott talán az is, hogy erőnlétben jóval magasabb szinten álltam nála, ahogyan valószínűleg harctudásban is. Ezt nem tudhattam biztosan, egyszerű sejtés volt csupán. Azért mindenesetre tisztelnem kellett, hogy nem adta magát könnyen, kicsit még meg is dolgoztatott, holott arra számítottam, hogy sima meló lesz, és könnyen le fogom rendezni ezt az egészet. Tévedtem egy kicsit, de erősen reménykedtem abban, hogy sokáig már tényleg nem fog húzódni. Utolsó próbálkozásának annyi lett az eredménye, hogy egy kicsit megbillentem, és talán ki is ficamodott a térdem, de ahogy megrándult a testem, reflexszerűen már csak azért is elsütöttem a hangtompítós fegyvert. Szerencsére még mindig nem éreztem a közelben senkit, de azért jobb volt az óvatosság. Amennyiben sikerült jó helyen eltalálnom és az ezüst lövedék a szívébe fúródott, letettem őt az egyik közeli padra, amíg visszamentem néhány métert, hogy összeszedjem a táskáját, mert emlékeztem, hogy nem engedtem neki, hogy felvegye. Azért mégsem kellene itt hagyni, ugye? Eléggé árulkodó nyom lenne, bár egy farkas úgyis meg fogja érezni a minimálisan veszített vér szagát, de ez ellen igazán nem tehettem semmit. Ha mindennel megvoltam, akkor most már tényleg tárcsáztam Isa számát, hogy a lehető leghamarabb ideérjen hozzám és elhúzzunk innen a fenébe, a testtel és a táskájával együtt. Éreztem, hogy fáj a térdem, és a járás is kicsit nehézkesebb volt, úgyhogy ezek után már biztosra vettem, hogy sikerült egy kicsit kiugrasztani, bár járni azért még mindig képes voltam, csak épp nem olyan lendületesen. Amennyiben esetleg mégsem sikerült eltalálnom a szívét, hát engem fog meglepni a leginkább, de feladni mégsem fogom, hiszen a feladatomat muszáj elvégeznem. Ez a férfi innen élve nem kerülhetett ki.
Ahogy a nő megmarkolja a karomat, hallom a csontok ropogását, és ahogy a földre kényszerít, érzem hogyan hatol belém a fájdalom, hogyan sugárzik ki a karomból az egész testembe. Izzadok, és hasogat a karom, de még utolsó erőmmel megpróbálkozom a nő térdét kimozdítani, hogy elessen. Érzem és hallom is a kis roppanást, melyet vélhetőleg a porc kimozdítása okoz, de hamarosan éles fájdalom nyilall a szívembe. Az agyamhoz kicsit később jut el a kattanás, mely a fegyver elsütését jelzi. Szinte egy pillanatig nem is érzek fájdalmat, minden eltompul, a karom is, a fejem is és a mellkasomba érkező golyó okozta fájdalom is. Mintha minden lelassulna, minden hang elhalkulna. Csak meredek fel a nő arcára, és a tekintetemben csak egy kérdés fogalmazódik meg: Miért? Majd minden hang, minden fájdalom őrült erővel csap le a testemre, az ezüst marja a szívemet és érzem, ahogy a vér kezd kifolyni a számon. Még egy utolsó dobban a szívem, gyengén küzd, mint ahogy én is küzdöttem a nő ellen, de végül az ezüst és a golyó nyer. A nő nyer. A halál nyer. Érzem, ahogy elnehezül a fejem, de azt már nem érzékelem, ahogy a hideg földhöz koppan. Sötétség borul rám és többé nem is látok fényt...
Sokan azért szeretnek ölni állítólag, mert istennek érzik magukat azért, hogy kezükben van élet-halál döntése. Én ezúttal a halált osztottam rá a hímre, viszont nem éreztem magam olyan jól tőle egyáltalán. Egy állat vérét kiontani teljesen más volt, mint egy emberét, főleg, hogy ő még az életemet sem veszélyeztette, legalábbis most nem. Máskor talán megtette volna, nem tudtam, hogy milyen pozíciót foglal el a másik falka életében. Nem is nagyon érdekelt, hogy őszinte legyek, nekem most csak az számított, hogy végeztem. Pillantásomat elfordítottam inkább, amikor rám nézett utoljára. Nem akartam, hogy az agyamba égjen a kép, bár azt hiszem, hogy ehhez egy kicsit már késő volt. Miközben elkezdett összecsuklani, megfogtam őt, hogy ne a földről kelljen összekaparnom. Miután letettem a padra az élettelenné vált testét, gyorsan körülnéztem, hogy vajon hol is hagyhatta a táskáját. Míg a fájós lábammal odabotorkáltam a bokorhoz, ami mellett nem sokkal korábban eljöttünk, már tárcsáztam is Isa telefonját, és szerencsére elég hamar fel is vette. - Szia! Végeztem, indulhatsz máris a botanikus kerthez. Nagyon siess, és addig gyere be a kocsival, amíg lehet! – azzal letettem. Nem vesztegettem az időt elköszönésre, vagy ilyesmikre, mert hamarosan úgyis találkozni fogunk, ha megérkezik ide. Én közben megkíséreltem leguggolni, ami elég nagy fájdalmat okozott ugyan a kimozdított térdem miatt, de összeszorított fogakkal megoldottam. Megtaláltam a táskát is, és összeszedtem még néhány elrepült iratot is, amit elérhető közelségbe sodort a szellő. A lehető legkevesebb árulkodó nyomot akartam hagyni, hiszen egészen biztos, hogy keresni fogják őt. Az is lehet, hogy már el is indult valaki, vagy csak később jár erre, sosem lehetett tudni. Nem akartam megkönnyíteni a majdani érkező dolgát, még ha minimális vért találni is fog a sétányon lentebb. Miután megvoltam a pakolászással, visszamentem a padhoz, és egyik kezemben az aktatáskával, másik kezemben a hullával egyensúlyozva megindultam kintebb, amerről Isát sejtettem érkezni. Reméltem, hogy tényleg nagyon gyors lesz és magunk mögött hagyhatjuk ezt a helyet a lehető leghamarabb.
Miután Charles testét elvittem Darrenhez és kissé összekapartam magam visszaindultam a többiekért. Ha már Charleson nem tudtam segíteni és elbuktam a többieket nem hagyom magukra. Ezt a melót befejezem utána azt hiszem el kell beszélgetnem Darrennel. Ha annyira sem vagyok képes, hogy segítsek az egyik családtagomnak nem is érdemlem meg, hogy ennek a falkának a tagja legyek. Elbuktam, nagyon! A második telefonáló Alex volt. Az ő hangja békésebb és sokkal nyugodtam, mint amilyen Charlesé volt, de azért a biztonság kedvéért hozzá is olyan gyorsan mentem el ahogy csak tudtam. Nagy meglepetés volt a számomra, hogy a neki szánt betolakodó él, csak éppen nincs az eszénél. Nem tudtam erről a tervről, így nem is értem az okát, hogy erre mi szükség van. De hát Darren a főnök, így nincs mást tenni le kell szállítani neki a csomagot. Nem vártam meg hogy Alexék mit beszélnek meg a csomaggal kapcsolatban, még volt kint egy emberünk, Tazanna. A házból rögtön a botanikuskert felé indultam, így mikor felhívott már csak pár perc távolságra voltam tőle. Próbálok most csak ő rá koncentrálni, de nem bírom kiverni a fejemből azt a képet ahogy széthasítja Charles fejét az a golyó,. majd ahogy az a szarházi elválasztja azt a testétől. A bejárati ajtónál az őrnek bekamuzok valamit aminek köszönhetően tovább enged, így egészen közel tudok menni Tazzához. A motort megint nem állítom le. Amint kipattanok a holttesthez sétálok egy köszönés után. Nincs most túl sok kedvem bájcsevegni, így inkább csak felkapom a testet, akár segít Taz akár nem és bedobom a kocsi hátsó részébe. Bánhatnék vele óvatosabban is, de azok után amit Charlesal műveltek semmi kedvem hozzá. -Mindjárt indulhatunk!-Azzal keresek a közelben egy locsolócsövet, mert mivel Botanikus kertben vagyunk így gondolom sok helyen találni ilyet. Nem messze rá is lelek és megeresztve a csapot eltüntetem a vérfoltokat az útról. Jó lenne minél kevesebb nyomot hagyni magunk után. Ahogy végzek ezzel visszateszem a helyére a slagot, majd a kocsihoz sétálok. -Indulás!-Adom tudtára Taznak, hogy nem kívánok több időt itt maradni. Szeretném ha már véget érne ennek a napnak.
Ty vészjelzést adott le, hogy támadás érte, a jelet bemérték a szakik, azaz a Vezető Testőrök, így nekem már Bradley adta le a drótot, hogy felfegyverkezve menjek ki és nézzem meg mi a helyzet a falkatársunkkal. Lényegében le sem fegyverkeztem a boltnál történtek óta, pezsgett az egész Hotel a támadások miatt, amúgy is Vezető testőri parancsra a bolt maradványait kellett őriznem, a társaimmal, akiket Bradley kirendelt, illetve irányítani a tűzoltókat akik oltani vonultak ki, viszont a rendőrökkel való kommunikációt már nem én akartam intézni, nem szeretek a hatóságok közelébe kerülni, pláne felfegyverkezve, mivel, két töltött desert eagle tartalék tárakkal, ezüst golyóval volt nálam, négy ezüst késsel a teljesség kedvéért, és nem nagyon vacakoltam az öltözködéssel, hogy rendesen takarva legyenek a fegyvereim. Akkor félre húzódtam, de most, hogy a sétányra kellett kimennem, már bőrdzsekit viselten, hogy mind a két pisztolyom takarva legyen a szemek elől és ne keltsek velük pánikot. Eltartott egy darabig, még nyomra akadtam, a sétány forgalmas hely, sok szaggal és illat anyaggal, viszont tudtam, hol tűnt el a falkatársam, mi volt az a pont ahonnan a kamera már nem látta, így azt a területet kezdtem el átkutatni első sorban. Találtam egy kisebb vérfoltot, a szaga csak nagyon halovány volt, de aki annyi ideje foglalkozik öléssel, mint én, képes kiszűrni ezt a halovány szagot is a többi között, mondjuk könnyebb lett volna farkasként, de itt a forgalmas Sétányon csak nem válthattam, és nem is térdelhettem csak úgy le a földre szagolgatni a füvet. A vér már alvadni kezdett, amit megleltem, viszont két másik dolog akadt a figyelmem középpontjába, egyfelől a puskapor szaga más felöl a csillámlás segített a két töltényhüvely megtalálásában. Az, aki lelőtte Ty-t, erre nem figyelt oda, nem szedte fel a hüvelyeket, csak a testet tüntette vagy tüntették el. Fél térden vagyok a vérfolt közelében, ami eléggé kicsi, és felületes szemlélőnek nem is tűnik annak ami, így az emberek nem is vették észre, akik itt haladhattak el… A kezemben a hüvelyek és a környéket pásztázom a tekintetemmel, de hamarosan felállok. Nincs már itt semmi sem, csak a kamera képben lehet bízni, ami a közelben van. Talán annak volt akkor a hatósugara, hogy Ty még látszódjon rajta és a támadója is. Megszagolom mind a két kis vackot, és haloványan érzek valamit, ami ismerős, de hirtelen nem ugrik be a dolog. Viszont, annyi biztos a testet elvitték, kellett, hogy kocsi is legyen, így sétálok még egy adagot és figyelem a sétányt, hátha valahol meglátom a keréknyomokat. És tessék, meg is van, a sétány keskeny, a kőre csak úgy nem tudott felállni a kocsi, bele kellett hajtania kicsit a növényekbe, szóval egy részen maradt keréknyom, ott ahol nagyobb súly nehezedett a kerekekre, nyilván itt tették be Ty testét, mivel a fűben két eltérő lenyomat van, ami két külön lábméretre utalhat, de nem vagyok nyomszakértő, mindenesetre készítek képeket a telefonommal, és majd átadom az illetékeseknek bogozzák ki ők, hogy ezek használhatóak-e, vagy máshoz kapcsolódnak. Miután ezzel megvagyok, zsebre vágom amit találtam, és már ott sem vagyok.
Ami azt illeti már untam a falkaterületet, de az igazság mégis az, hogy élni akartam egy kicsit. Megcsodálni a várost ahol már lassan egy éve élek. Az erdőt és a hegyeket már egész jól ismerem, de a város... na azt nem. De nem akartam a nagy és okos felnőttekkel menni, valaki olyan kellett aki esetleg képes szórakozni is. Ki más lehetne ez mint Jamie? Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkerekedtem... szó szerint és a folyóson Jamie szobájáig kerekeztem, ahol bekopogtam. Egy halván mosollyal az ajkaimon vártam, hogy ajtót nyisson. A lábam az le volt takarva a kedvenc sárga-lila-piros színátmenetes plédemmel, a felsőm meg neon zöld volt és persze az ölemben a fehér kabátom. Ahogy ajtót nyitott már bele is kezdtem* - Nem akarlak zavarni, csak azt szeretném megkérdezni, hogy nem-e volna kedved eljönni velem be a városba. Jó kislány leszek és ígérem nem szaladok el. * Önirónia, bárcsak jót szórakoztam az állapotomon. Most még ha akarnék sem tudnék elszaladni a másiktól. De az igazság az, hogy eszembe sem jutott. Jamie nem rossz fej egyébként, ha épp nem vagyok egy agresszív szőrgombóc. Puszit is csak azért nem kapott mert jelenleg nem bírtam felállni, egyensúlyozni meg nem volt kedvem. Máskor mindig azzal köszönök neki. Ha hiányolja, majd lehajol. * - A neten láttam a kertről egy képet. Szeretném megnézni, utána meghívlak vacsorázni ha kárpótol valamit. Apa tud róla, szóltam neki és igen, elengedett úgy, hogy azt is megmondtam, hogy veled leszek ha bele mész. És még csak plusz kísérőt sem kaptunk. Szóval? Eljössz velem? Kérlek Jamie... * Pislogtam rá bájosan, ártatlanul... nem kicsit túl játszva. Ez nem illett hozzám, így el is nevettem magam annak biztos tudatában, hogy pocsék alakítás lehetett. Nem kell nekem látnom ahhoz, hogy tudjam. Energiáim vidámak voltak, a kislány meg csak képen nyalta Jamiét üdvözlésként, már ha hagyta. Jó kedvem volt, de senki ne kérdezze, hogy miért. * - De ha a bulizás jobban kárpótolna... mehetünk inni is. Nálam a személyim. * Tekintetembe némi csalafintaság bújt meg. Evidens mód nem épp arra gondoltam, hogy az eredeti van nálam. Persze az is, de azzal sokra nem mennénk egy kocsmában vagy bármilyen szórakozó helyen. A fene sem tudta, hogy mit kéne csinálni ami miatt Jamie elkísérne esetleg. De azt már megmutatta, hogy tökéletesen letudja fogni a farkasom. Szóval baj már nem lesz mellette és lehetek egy kicsit önfeledtebb mint az jellemző rám. Ideje élni.
Mára szabad napot kaptam, szóval jobb híján semmit nem csináltam egész álló nap. Ashley-n kívül igazából senki sem szokott a szobámban keresni, éppen ezért nem is nagyon lepődök meg, amikor kopogást hallok. Egy szál boxerben, kissé gyűrött arccal és kócosan trappolok ki, hogy ajtót nyissak, közben pedig a hajammal babrálok. - Szia, nem zavarsz egyáltalán. Rázom meg kissé a fejemet, és lehajolok azért az üdvözlő pusziért. Nem kezdem el ámulni csak azért, mert tolószékben van. Sajnálom persze, de a saját életvitelemből már megtanultam, hogy ha szarban vagy valamiért, az csak ront a helyzeten, ha mások is éreztetik veled, hogy na fiam, erre bizony rábasztál. Meghallgatom a kérését, és figyelem, ahogy nevet. Legalább jó a kedve, ilyennek is régen láttam. Én pedig egy kicsit habozok, de persze nem komolyan. Úgysincs semmi dolgom, és egészen kedvelek a kiscsajjal lógni. Na nem azért, ami még a nyár végén történt, de erős a gyanúm, hogy az valamiért közelebb hozott minket egymáshoz. De hogy saját indíttatásból megint kikezdjek vele... Semmiképp sem. Csak akkor, ha kölcsönösen jól érezzük magunkat és ennyi. - Adj nekem pár percet, amíg felnyalok magamra valamit. - állok félre az ajtóból, hogyha akar, bejöhessen - Nem kell kárpótolnod, szívesen elviszlek a Georgesonba. De persze ha ragaszkodsz egy meghitt, gyertyafényes vacsorához... Szemtelenkedek egy sort, és rávigyorgok, mert most nem tud olyan könnyen utánam jönni, hogy megüssön. Na jó, azt hiszem, mára berekesztem a szemétkedést.
Mivel vezetni nem tudok, és kocsim sincsen, a tömegközlekedéstől meg irtózom, jobb híján gyalog kellett lemennünk a hegyről. Persze ez kicsit több idő volt, és ha Ashley akarta, akkor toltam én, nem kellett kifárasztania magát. Sőt, egyszer még rá is pattantam a tolószékre, és egy rövidebb darabon úgy gurultunk lefelé, mint az ágyúgolyó. De persze vigyáztam, vigyázok rá, ha már Darren megtisztelt annyival, hogy a történtek után rám bízta a lányát. - Megjöttünk. Szerintem induljunk el a sétányon, aztán... Hát, majd úgyis látod, mi érdekel, aztán arra megyünk, amerre akarsz. Eleresztem a széket, hogy ha szeretne, akkor kicsit körbenézzen, és zsebre dugott kézzel próbálom tartani az iramot. Közben persze magam is nézelődök, soha nem voltam még itt, legalább is bent. Csak a hegyen lévő prospektusokból tudom, hogy ez a hely egyáltalán létezik. - És amúgy... hogy vagy? Kérdezem meg némi habozás után, egyrészt, mert tényleg érdekel,másrészt ez udvarias, harmadrészt pedig tudom, hogy Ashley mennyire szeret beszélni. Én pedig általában jó vagyok abban, hogy olyasmiben segítsem másokat, amiben örömüket lelik. Ki azzal, hogy beszél, ki azzal, hogy nyakon vág, de legalább mosolyogva, nem?
Persze, mehetsz Jamie-vel, dehogy zavar, csak nyugodtan, hát hogyne, érezzétek jól magatokat, nem, nem küldök senkit, igen, na pás! De, majd elengedem csak úgy, várost nézni Jamie-vel! Felhívtam Quentint, hogy cuppanjon rá a galambocskákra, de csak szemmel tartás és közbelépés, ha valami gáz van. Nem, a hormonális dolgok a hatáskörén kívül vannak, és igen, ha nagy a gubanc, erősítés hívás, aztán mehet a menet. Alex rám nézett a hívás után, és nem tudtam megállapítani, hogy a stílusomat rosszalja-e, vagy azt, hogy élből fordultam és mentem ki bagózni a műhely elé. Még tudtam jópofizni, de ez is a végéhez közeledett és inkább nem gondolkodtam azon, nem gondoltam bele, hogy miért vagyok zabos per pillanat.
*Ahogy lehajol már meg is kapja a pusziját, úgy, ahogy annak lennie kell. Egy az arcára és már kész is. De azért beszélek ám, mint akinek kötelező. S egy széles vigyorral veszem tudomásul, hogy elkísér. Bár a kárpótlását is megoldottam volna, de ha nem kell... hát nem kell. Eh, erre beszól. A szemeim összeszűkölnek egy pillanatra, ahogy oldalra biccentett fejjel mértem végig a másikat, eléggé látványosan.* - Igen, az minden vágyam csak így próbáltalak megkerülni, szóval akkor felhívhatom Zed-et, hogy előkészítse a terepet? * Kérdeztem mint egy mellékesen, és csak úgy „véletlen” végig gurultam a lábán, miközben beljebb engedett. Oké, hogy megütni nem tudom jelenleg, vagyis de... de ez most kényelmesebb revans volt. S még csak nem is a levegőbe beszéltem, Zed a Kikötő tulajdonosa és Apuval elég jó barátságban vannak. Szóval szerintem megtenné, miközben szét szívja a vérem. Az már más kérdés, hogy nem szerettem az ilyen izéket. Nem vagyok egy romantikus típus.
Jobban örültem a gyalogszerrel való közlekedésnek mint bárminek. Nem szerettem az autókat, még ha már nem is féltem tőlük annyira betegesen mint eleinte. Azért be mégsem ültem volna... persze csak ha nem Castor de Luca óhajt azzal haza vinni. Na akkor ültem kocsiban először a történtek óta önszántamból. Így viszont nem is kellett annyira figyelnem a környezetemre és a farkasomra sem. Egy ideig én magam tekertem a kerekeket, azonban a karom elég gyorsan elfáradt tekintve, hogy még mindig nem volt száz de még csak ötven százalékosan használható sem. - És még rám mondják, hogy hülye vagyok. De nehogy felboruljunk... * Kiabáltam neki nevetve, mikor felpattant a székre. Mondjuk még mindig jobb, mintha az ölembe ült volna, címszó, hogy Ő sem akar sétálni. Na az lett volna még vicces, én meg palacsinta. Mielőtt beértünk a városba megigazítottam magamon a takarót, nehogy lássák, hogy az hiányzik. Hisz egyszer majd talán többet fogok bejárni és ha ugyan az az ember meglát, nehéz volna megmagyarázni, hogy hogyhogy van lábam mikor nem volt. Így meg max annyit mondok, hogy lusta voltam sétálni vagy fogadás volt. Odaérve tekintetem ismét Jamiet fixírozta, hogy mégis akkor merre. Azt hittem, hogy Ő tudja, hogy mit érdemes megnézni és mit nem. De hát tévedtem, így legalább együtt kell felfedeznem vele ezt a helyet. Így viszont lassan megindultam a sétányon, erre-arra tekingetve, hátha látok valami jót. A kérdésére azonban megingattam a fejem.* - Jól. Meguntam fent légkört és ideje bemásznom a városba. Nem élhetek csak a hegyen. Nem rég találkoztam megint Noahval. Tudod a srác a táborból. Ritka idióta és állandóan szívja a vérem, mint akinek ezaz életcélja. Meg próbál visszacsábítani az iskolába. Találkoztam Sammuellel is... megint. Elmegy a városból és mind ezt egy ember miatt. Néha nem tudom eldönteni, hogy ennyire ostoba vagy mi a fene van vele. * Osztottam meg a tényt Jamievel, de igazából semmi érdemleges nem történt velem. Najó, meg az Alexes incidens, de az meg úgy is mindegy és mindenki tudja, hogy ostoba voltam. Itt semmi nem marad titokban, ahogy az sem, hogy Stevevel mi volt. Hamarabb tudták, minthogy én kinyitottam volna a szám. Na mindegy. Viszont hozzám nem jutnak el a hírek és nem is foglalkozom azzal, hogy mások mit mondanak.* - Veled mizujs? Teremtőd és az öcséd? Sikerült kibékülnötök? * Kérdeztem, de annyira néztem a másikat, hogy észre sem vettem, hogy nem egyenesen megyek, hanem kicsit oldalasan. A sétány szélén azonban megingott a kerék és le is csúszott, ezzel együttemben viszont fel is borultam és csak sóhajtva vettem tudomást róla, ahogy a karomban lévő sajgásról is. Megint ráestem. Kezdtem sajnálni a tolószékes embereket. Pedig van egy chatos ismerősöm aki szintén ilyen... de Őt például sosem hallom sajnálkozni vagy panaszkodni. Furcsa az élet... *
//Igen Apu, köszönöm. Bár a hormonális iróniád megmosolyogtatott. Nem hazudtoltad meg önmagad. xD//
Tök jó, hogy nem sértődik meg azon, hogy együtt gurulok vele. Mivel ő is nevet, ezért én is, és együtt marháskodunk, egészen a kertig. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire megváltoznak a dolgok kettőnk között. Sosem felejtem el, hogy mennyire nem jöttünk ki jól az elején, meg hogy meg is téptem... Most, hogy így alakultak a dolgok, már tökre bűntudatom van azért, hogy ezt tettem vele. Aztán persze a szüzességét is sikerült elvennem. Mondom, nem vagyok normális. De lehet, hogy ez az egész azért van, mert igazából én változtam rengeteget, és ez a változás a mi kapcsolatunknak például kimondottan jót tett. Míg a Masával való kapcsolatomnak egyáltalán nem. Sőt. Annak örülök, hogy jól van, az a srác meg az iskola is érdekesen hangzik. - Nem tudom, én sosem jártam iskolába. - vonok vállat, mert igazából erre nem tudok mit mondani azon kívül, hogy - Ha Darren megengedi és te is szeretnéd, akkor menj. Biztos sok barátod lenne, meg minden. Amikor felemlegeti Sammy-t, elkomorodok. Pont ez hiányzott... Kicsit azért megijedek, hogy vajon elmondta-e neki, hogy elmondtam, mi volt Tupilek-könnyénél. Vagy azt, hogy megvertem. Vagyis nem megvertem, csak... Eltörte az orromat, én meg bevágtam a vízbe, na. - Jobb is. Motyogom, miközben megállok megnézni egy bordó növényt, ami szemmel láthatóan sokkal érdekebb számomra, mint Sam. Pedig nem az. Hiányzik nekem, nagyon jóban voltunk, de egyrészt butaságot csinált - többször -, másrészt megütött. Ballagunk tovább, és témát váltunk. De ez csak egy fokkal jobb, Charlotte-ról szívesen mesélek, de Kevin... Ahj. Elkalandozom. De mielőtt válaszolhatnék, a következő, amit észlelek, hogy Ashley kiesett a kocsiból. Hogy elehetek ennyire láma? - Jézusom Ashley, jól vagy? Már pattanok is, felállítom a felborult széket, és leguggolok, hogy felvegyem Ashley-t a földről. Az ép lába és a vállai alá nyúlva próbálom meg felemelni, előtte azonban kicsit betakargatom, hogy továbbra se láthassa meg senki a végtaghiányt. Felegyenesedek vele, és egy kicsit megállok így. Nem tudom miért nézek bele a szemeibe kissé kérdőn, kissé... Emlékezve. De aztán, hacsak nem érzi magát túlságosan jól a karjaim közt, óvatosan visszateszem a kerekesszékbe. - Itt inkább tollak, okés? - kérdezem, bár nem nagyon várok rá választ. Ha ragaszkodik ahhoz, hogy beszélgessünk, akkor álljunk meg, és ne haladjunk. Márha közben mindenképp nézni szeretne engem. - Kevin semmi mást nem csinál velem, csak basztat. - jah, ha Kevinről van szó, akkor káromkodok - Vele nem lehet kibékülni. Minél kedvesebb vagy vele, annál köcsögebb. Anyánk meg folyton azzal jön, hogy ne csináljuk ezt... "Jamie, te vagy az idősebb..." blablabla. Nem tehetek róla, hogy amint Kevin kinyitja a száját, én rögtön lemegyek kutyába. Persze, nyilván Ash is azt fogja mondani, hogy verjem meg. Mindenki ezzel jön, de én továbbra sem... merem. Nem tudom. Ami fura, mert Ashley-vel és Sammy-vel sikerült már ilyesmit csinálnom, de Kevinnek valahogy a természete is olyan, hogy félelmet ébreszt bennem. És az tök mindegy hány évesek vagyunk.
*Jamie szavaira csak a szemöldökömet ráncoltam össze egyetlen pillanatra. Kezdtem azt érezni, hogy csak én kerítek neki nagy feneket. De ettől függetlenül egy pillanatnyi néma csend után mely alatt az alsó ajkam rágcsáltam már megint azért megszólaltam.* - Nem tudom Apu engedné-e. Biztos megoldaná, hogy legyen mellettem mentor vagy valami. De... félek. Nem tudom visszafogni... még mindig. Jó, azt mondta apu, hogy ahhoz évtizedek kellenek mire sikerül teljesen. De eléggé hirtelen vagyok ahhoz, hogy ez problémát okozzon. De nem volna sok barátom... az iskolába mindig is tanulni jártam. * Vigyorogtam fel rá. Ez igaz, nem nagyon jártam társaságba sem az iskolába, sem sehol máshol. Iskola arra van, hogy tanuljunk. Suli után meg megvoltak az edzéseim, hol ez, hol az de mindig volt valami. Időm ilyenekre meg nem.* - De anno egyszer már mondtam, hogy ha szeretnél tanulni szívesen segítek. Nos, az ajánlat most is áll... nem mondom, hogy annyit tanulhatsz tőlem, mint egy tanártól. De már 11.-es vagyok szóval eddig a szintig tudok segíteni és szívesen is teszem. * Ajánlottam fel megint, azonban egy tuti; többször nem fogom. Megjegyzi ha akarja és ha kedve is van él is vele. Ha meg nem, hát nem ismétlem önmagam feleslegesen. * - Jobb is? * Hökkentem meg egy pillanatra. Én úgy tudtam, hogy Jamie és Sammie jóban vannak vagy valami ilyesmi. Számomra ez meglepő volt, hogy így vélekedik. A kérdésem mögött azonban ott volt a mi történt kérdés is, csak épp nem adtam neki hangot. Vagyis teljesen másképp hoztam a tudtára, hogy érdekel. Nem kellett volna... Jamie kissé ijedt s talán meglepett kérdésére csak elnevetem magam és fektemben megingatom a fejem, hogy semmi baj. Kézfejemmel a kicsorduló könnyem törlöm le mely csak a nevetésem járuléka.* - Már hozzá szoktam... a hegyen macerásabb vele közlekedni. Kicsit sajog a kezem, de majd elmúlik... * Osztottam meg azért szavakkal is azt, ami nyilvánvaló lehetett a számára miközben felkarolt. Oké, most kéne ellenkeznem, hogy megy ez egyedül is és bizony elég ha csak felállítja a kocsit a többit megoldom. Deee... nem, nem akartam. Nem lusta vagyok, csak pusztán... nem, és kész. A büszkeségemen azt hiszem már túl vagyok vele szemben. Elvette, innentől meg már oly mindegy, hogy segít vagy épp megnehezítem a saját dolgom. Ahogy felegyenesedik ösztönösen karolom át a nyakát, nehogy leejtsen s sérült kezem az ölemben pihen. Érzem a tekintetét magamon, ahogy megtorpan s én magam is az övé felé kapom vidám csillogással táncoló íriszeim. Furcsa helyzet... együtt voltam vele, s azóta is aludtam már nála. De valamiért ez így furcsa volt számomra és kicsit sem természetes. Egy pillanatra beharapom az alsó ajkam, de aztán kapcsolok, hogy mit mondott róla és abba is hagyom. Persze tekintetem nem vonom el csak halvány mosolyra húzódik az ajkam, hogy aztán megtörjem a pillanatnyi csendet.* - Nem tudok a tekintetedben olvasni Jamie... Kérdezd vagy mond nyugodtan... * Oké, nem vagyok jó ember ismerő és Apu is mondta, hogy sok-sok évtized, század míg ilyenekből megtanulom, hogy mit akar a másik mondani, kérdezni, tenni... ott még nem tartok, hiába tanulok. Hisz ahány ember, annyi tekintet mely rejtett vágyakat, elfeledett titkokat takarnak.* - Rendben és köszönöm. * Felelem mikor lerak és megigazítom magam kissé kényelmesebben. De ennek meg van azaz előnye, hogy kissé féloldalasan fordulhattam és ha tol, akkor így is tudom nézni miközben beszél. Egyrészt arra tanítottak, hogy mindig nézzek annak a szemébe akivel beszélek, másrészt próbáltam kiismerni a másik kifejezéseit akaratlan is tanítva magam, tanulva azt, amit Apu próbálkozik belém sajtolni. Kissé elmélázva hallgatom Jamie szavait, azonban csak sóhajtok egyet ahogy hallgat.* - Most mondanám, hogy verd meg... mutasd meg hol a helye. Én azt tenném, de Te nem vagy ilyen hmm... lobbanékony és agresszív. Próbáld meg figyelmen kívül hagyni és azt éreztetni vele, hogy még csak arra sem méltó, hogy a hülyeségeire reagálj. A szőrösebbik részed pedig ebben segíthet. Ahogy észre vettem eléggé arrogáns ahhoz, hogy ezt éreztesse a kicsivel. Neked csak annyit kell tenned, hogy... hogy is mondta Apu? Engedj a farkasodnak... nem vered meg, pusztán nem reagálsz neki semmit és megerőltetve magad a képébe mosolyogva tovább állsz. A többit, az érzelmi részét meg megoldja a tamagocsid, hogy Kevin is érezze. Bár nem ismerem... lehet, hogy csak üres szavaknak tűnnek. DE hidd el, bosszantóbb az, ha semmibe vesznek mint az, hogy megvernek. Hisz még ha ki is kapsz addig is foglalkoznak veled no meg látszik, hogy elérte a határod. Teremtőd nem szól rá vagy valami?
//Késve bár, de törve nem... :3 Köszönöm a türelmed :*//
Szép idővan, és már Sirius is tülkön ül, hogy végre menjünk a botanikába, a sétáló helyre. Elöbb még azért magamhoz veszem a pórázt, és egy zacskót is, arra a lehetőségre, hogy ha szükség leszrá. A pórázt, egyből a nyakörvéhez kapcsolom, és úgy indulunk útra. Az út eléggé hosszú, és ahogyan sejtettem, a zacskóra is szükségvolt, de nem csináltam belőle gondot, és fel veszem a kutyagumit. A sétánynál, elengedem őt, és hagyom neki, hogy futkározzon. Addig, én pedig sétálva indulok utánna, hogy azért szemmel is tartsam őt. Talán szagot foghatott, mert ugatva kezd el rohanni egyenesen egy fiatal kislány felé. Tesz körülötte egy kört, majd az orrát a lány hátsojához dugja, hogy szagot vegyen tőle. - Sirius, ide. - Szólok a kutyára szeliden, és közben lehajolok. - Nefélj, nem fog bántani, csak megszagol. - Mondom a lánynak, majd egy jutalom falatkával csábítom őt vissza, mert nagyon nem hallgat rám.
Eljött az a pillanat, amelyet nem akartam megtapasztalni. Mandy dolgozni ment és egyedül maradtam a lakásban. A ház, amelyet reményeim szerint az új otthonomnak mondhatok nem ad már kellő felfedezni valót egy magam fajtának. Minden zugát bejártam, gondosan feltérképeztem és ismerem már az utolsó pici pókocska rejtekét is. Tudom hová húzódnak a macskák, ha aludni támad kedvük és a kutyus kedvenc helyei is ismeretesek. Előkapom a rajzlapokat és a ceruzákat, de most a kedvelt elfoglaltságom sem köt le teljesen. Mit tegyek hát? Pillantok Bettymre, a kedvelt rongybabámra? Válasz nem jön, de nagy gomb szemén látom, hogy ő biza kirándulni szeretne és mi tagadás és is szeretném megismerni a várost. Összepakolok hát, csak a legszükségesebbeket viszem. A mackót mintázó hátizsákban helyet kapnak természetesen a színes ceruzák és a rajzlapok. Ott lapul még benne az esőkabát és Bettynek szinte az összes ruhája, hiszen elfér. Egy kiflit is becsomagolok egy szalvétába és ott van még Mandy névjegye, amit azért kaptam ha ne adja isten elveszek, hiszen nem tudom elmondani ki vagyok és ki vigyáz rám. Hamar útra kész állapotban vagyok. Kalandra fel! Betty a szokásos helyén, a bal kezemben kap helyet a túrán és már a nyakunkban is a város. Annak is száz épülete, amit nem láttam még.... vagyis láttam párat, de most más a szitu. Akkor, mikor Mandy megtalált egy kis kukalakó caplatott mellette, most pedig egy csini ruhás kishölgy barack illattal a habfürdőtől. Kissé fel is emelem a nózim, mikor ez a gondolat átsuhan agyamon, büszke vagyok rá nagyon. Büszke arra ami lett belőle bár kétségtelen, hogy javarészt Mandy érdeme. Vagy egy órája kószálok a városban és ha most kellene hazaindulnom, be kellene ismernem bizony eltévedtem, de itt és most ez nem foglalkoztat. Túl sok az élmény és az új dolog ahhoz, hogy leessen. Utam a Botanikus kertbe vezet, ugyan nem olvasok valami tökéletesen, de tudom mi ez a hely. Bemegyek hát a nyitott kapun és csak reménykedni tudok benne, hogy lesz egy alkalmas pad számomra, amiről lerajzolhatok valami szép növényt, esetleg madárkát. De mi ez héé... valami böködi a fenekem. Hátrafordulok és mit látok... egy kutyus. Nézd Betty, egy kutyus! Persze csak gondolatban, hiszen hangom csengését továbbra sem vagyok képes rászabadítani a földi világra. A kutyuli gazdija is megérkezik. Nyugtatni szeretne, de egy cseppet sem félek a blökitől. Táskám után kapok és előkotrom a kiflit. Kettétöröm, majd Ally felé pillantok kérdőn, vajon szabad-e nekem ezt odaadnom a kutyájának?
Sirius, leül mikor is a lány a táskájához nyúl, én pedig egyenesen meg indulok feléjük, hogy a közelben legyek, ha kellenék. De, szerintem nem lesz rám szükség, de azért közelebb megyek, és csak ekkor veszem észre a félbe tépet kiflit, és felém nyújtja, és Sirius is mintha egy kicsikét be lenne zsongva, és izgalmában vakkant egy párat. Ezt észre véve szólok neki: - Köszönöm szépen, de én most nem vagyok éhes, de szerintem, a kutyusomat, érdekelné az a fél kifli, nyugodtan ad neki oda. - Mondom, de nem tudom, hogy a kifli másik fele biztonságban lenne-e tőle, révén annak, hogy imád Sirius kuldolni, még akkor is, ha már nem éhes. Ha, a kislány felé tartja a fél kiflit, Sirius meg szerzi magának, kiveszi a lány kezéből a darabot, és rágni kezdi azt. Miután végzett a kiflivel, és kérdőn nézz a lányra, hogy kap-e még. Én is oda lépek, és le gugolok elé, majd barátságosan köszönök neki. -Szia, a nevem Allison Black, ő pedig itt a kutyám, Sirius. - Mutatkozom be neki, majd Siriust is bemutatom, és közben felé nyújtom a kezemet. - És te? Téged, hogy hivnak? Hol vannak a szüleid? - Kérdezem tőle, és közben tekintetemmel a szüleit keresem.
Kissé félve markolom kezemben a kiflivéget, de mikor Ally hozzánk lép és megnyugtat ez az érzés úgy száll el, mint a fecskék télidőben. A kutyuli felé nyújtom az eleséget, aki fogai közé zárja azt és határozottan, egyben mégis óvatosan veszi ki kezemből és oly gyorsasággal tünteti el, mintha soha nem is létezett volna. Hatalmas szemeivel újra rám pillant követelve jogos jussát, a kifli maradékát is. Hamar elkezdek újfent a táskámban bogarászni, hogy a fenn maradó darabot is odaadhassam a blökinek. Oppá, meg is van... és már megy is a kifli a kutyunak, aki boldogan szalad egy kört zsákmányával. Elfogadom Ally kezét és fogadom a bemutatkozást, de hogyan válaszoljak? Beszéd. Mennyire létfontosságú és mennyire fájó a hiánya? Azt hittem eddig, hogy nem is lesz rá szükségem soha, de itt, ebben a városban..... Csak reménykedtem benne, hogy odalent délen nem is akarják hangomnak hallását és ennyire reménykedek benne most, hogy egyszer varázsütésre visszatér, ha egyáltalán volt valaha hangom. Mitévő legyek? Hogyan mutatkozzam be és hogyan mondjam el, adjam tudtára a szomorú valót, hogy sosem ismertem a szüleimet. Vagy ismertem csak nem emlékszem rájuk? Én szöktem el tőlük is vagy otthagytak valahol, mert nem akartak engem? Vagy elvesztem és most is keresnek? Vagy meghaltak? Bár csak tudnám a választ a fejemben zúgó ezer kérdés közül egyre is. Újra táskámban kotorászok céltudatosan, Mandy névjegyét keresve. Ugyan nem egy bemutatkozás és nem is információ szüleim hollétéről, de Mandy az az ember, akit anyámnak szeretnék. Remélem ő is ilyen volt velem, amíg együtt voltunk. Átadom a névjegyet és kedvesen mosolygok Allyre. Talán a segítségemre is lesz és útbaigazít, hiszen nem tudom hová keveredtem el a városban.... de figyelmem újra a kutyuson landol... Újabb táskabeli matatás és már a kezemben is egy papírlap és ceruza. Kedves a blökitől, hogy modellt ül nekem. Hamar! Elkezdem lerajzolni.
Az idegen kislány, elő veszi a kifli másik felét, és Sirius-nak adja azt is. - Akkor, te most mit fogsz enni? - kérdem tőle, de miért is kérdezek bármit, mikor szerintem nem kapok rá választ tőle. Ráadásul, még a siketek kéz jeleihez sem értek, így tehát még ez a opciok is kiütve. Kapok tőle egy névjegy kártyát, amin egy idegen nő neve szerepel, és egy telefon szám, valamint, a munkahelyének a címe. Minden esetre, majd intek le neki egy taxit, hogy majd elviszi őt oda, mert nem tudhatom, hogy hol laki. Talán még, így is kapni fog az anyjától, de ő legalább haza is tudja majd vinni őt. - Ezt, késöbb vissza adom neked. Rendben? - mondom a kis lánynak, és közben mutatom neki, hogy a névjegy kártyára gondolok. Aztán, megvárom, hogy jelezze legaláb egy bicentéssel, hogy megértette. Majd, a kártyát a zsebembe relytem, ahol remélhetőleg bíztonságban lesz. Látom, hogy Sirius, modelt ül egy rajzhoz, amit a kislány csinál róla. Méghogy ül, inkább fekszik szerintem, de mindegy.
Tanácstalanul vonom meg a vállaim a kifli elfogytával és az elhangzó kérdés után. Mandy biztosan hoz valami, amiből összejön valami finom vacsora és ha nem... ott van még a pékség, ahol már ha mondhatom így, már ismernek. Nem aggódom túlságosan, nem fenyeget az éhenhalás. Amúgy is felszedtem valamicske husit is azokra a kis csontos karokra. Ally elteszi a névjegyet, talán jobb is. Nála bizonnyal nagyobb biztonságban lesz. Főként akkor, ha nagyon belemelegszem a kutyázásba és mi tagadás, ennek reális és igen nagy esélye van. A ceruza engedelmeskedik és egyre felismerhetőbb a rajz a kutyuliról. Nagy szerencsém van, hogy leheveredett a gazdija mellé és jóval kevéssé mocorog. Talán a kifli okozta? Nem tudhatom, de nem is nagyon foglalkoztat. Agyam tudni illik teljesen kikapcsol és csak a rajzolás létezik. Csakhamar készen is van a remekmű. Kifejezetten jól sikerült, szinte teljesen felismerhető rajta Sirius. Büszkén, arcomon kedves mosollyal adom át a rajzot Allynek. Mégiscsak az ő kutyusa, legyen az övé. Emlékezetből is meg tudom rajzolni, ugyan nem ennyire élethűen, de egy gyerekrajznál ez talán nem is számít annyira. A lényeg az, hogy én tudjam mit ábrázol. Tetszik neked is Betty? Kérdem meg a rongybabámtól, persze csak a mi kettőnk gondolati beszédén. Hangok továbbra sem hagyják el a szám. Biztos vagyok benne, hogy Bettynek is tetszik a rajz és alig várja, hogy őt is lerajzoljam. Neki is állok, de szerencsére Bettynek nem kell már modellt ülnie. Ismerem minden egyes porcikáját.
Látom, hogy a kislány, a rajzolással van elfoglalva, majd ezt a rajzot kapom meg tőle, amin egy kutya szerepel, és bár nem gondolhatom bíztosra, de talán lehet, hogy Siriust ábrázolja a rajz. - Ez, Sirius? - Kérdem, tőle. - Nagyon szép rajz. - Dicsérem meg. - Nagyon szépen köszönjük. - Mondom, és csak össze hajtom, és a zsebembe teszem, révén nem hoztam magammal táskát, amibe bele rakhatom. Majd, megint neki kezd a rajzolásnak, de nem megyek oda, hogy megnézzem, mert gondolom, úgy is megmutatja, ha akarja. Én, pedig türelmesen várok. Hírtelen a telefonom is meg szólal, elő veszem, de nem ogadom a hivást, csak rá nézzek, és látom, hogy Lisa az. Fogalmam sincs, hogy mit is akar, de aztán egy sms érkezik tőle, hogy este találkozó a temető bejáratánál. Aztán, én is vissza írok egy Ok-ot, és el teszem a telefont, majd hátra dőlök, és élvezem ezt az időt, bár jobban telne, ha tudnék kommunikálni ezzel a gyermekkel.
Büszkén bólogatok, mikor Allison megkérdi, hogy vajon az ő kutyusát ábrázolja-e a rajzom. Hát persze, hogy őt. Rajztechnikám elég sokat finomodott az utóbbi két évben, hiszen ez az egyetlen módom rá, hogy gondolataimat megosszam másokkal. Képeket adhatok át arról, hogy mit szeretek és mit nem. Csak így oszthatom meg érzéseim. Visszatérek Betty rajzához. Papírra vetem a vörös pamut haját, a hatalmas nadrággomb szemeit és a csini új ruháját, amit nemrégiben kapott. A háttér pedig egy szép kis erdei tisztás, olyasmi ahol mindig is szerettem volna élni. Egy csendes, madárcsicsergős csupaszív hely, ahol nem bánthat senki sem. Hamar készen is vagyok, hiszen Bettyt talán már ötvenszer is lerajzoltam. Persze soha sem ugyan úgy, valami mindig más lesz a rajzon. Most például egy botot tart a kezében. Ó igen, a bot. Nem véletlenül rajzoltam ezt, mert minden bizonnyal Betty is szeretne a kutyussal játszani. ~Tetszik Betty?~ mutatom meg a rongybabámnak a rajzomat, ami őt ábrázolja. ~Szeretnél a kutyussal játszani ugye?~ Azzal a lendülettel leültetem a babámat a táskám mellé és felkapok egy hasonlatos botot a földről. Siriushoz lépek és megszagoltatom vele a fadarabot, majd jó messzire, legalábbis hozzám mérten elég messzire elhajítom reménykedve benne, hogy a kutyus utána ered majd és visszahozza nekem.
A kis lány, egy ujjab rajz után, egy botot veszfel, és Sirius hoz tartja, aki meg is szagolja a botot, majd a lányra nézz, aki el is dobja a botot, ami nem valami messze kerül. Sirius, nyútózik eggyet és a bot felé megy hogy meg fogja a szájával a botot, és oda viszi a kis lánynak, és le rakja elé. Majd vakkant eggyet, hogy készen áll. Közben, a farkát csóválja. Amíg, a kis lány el van Siriusal, addig én a padról figyelem őket, hogy mit is csinálnak. Sirius, nagyon jól érzi magát, csak épp a bot nem kerül olyan messzire, hogy neki futnia keljen utánna. Majd, hirtelen ötlettől vezérelve, elő veszem a labdáját. - Kis láyn, próbáld meg ezzel. - Mondom neki, miközben a kezemben tartom a labdát.
Újra eldobom a botot, ha lehet ezt mondani még sutábban, mint az előbb. Alig repül pár métert és szegény blöki alig kellett mozduljon hozzá. Piros rózsa formájában ki is ül arcomra némi szégyen, amiért ennyire ügyetlen vagyok, hogy még egy kutyussal sem tudok játszani úgy, hogy az neki is játék legyen. Allisonra pillantok és amikor előveszi a labdát.... ~Ezaaaaaaz~ Így már biztosan menni fog, tehát odasétálok és kezembe veszem a kicsi lasztit. Sem túl nagy, sem túl kicsi. Pont megfelelő ahhoz, hogy egy magam fajta méretű és erejű gyereklány is messzire legyen képes azt eldobni. Bettyt, akit eddig a bal kezemben szorongattam szépen leültetem a padra a kedves néni mellé és felkészülök a nagy mutatványra. ~Na ide süss Bettykém! Most csodát látsz!~ Azzal sarkon fordulok és megmutatom a kutyusnak a labdáját, aki meglátván majd ki ugrik a bőréből. Vigyázz, kész, dobáááááás..... a labda úgy repül, mintha szárnyat növesztett volna és az elvárásaimnak megfelelően Sirius-t is alaposan megmozgatja. Persze a rákészülés jóval több időbe került, mint amilyen gyorsan újra megjelenik előttem a kutyu, szájában a fognyomaitól tarkított labdával. Elém pottyantja, hogy újra eldobjam neki. Persze nem is vagyok rest ezt megtenni, újra és újra. Fülig érő vigyorral.
Még, pár órát hagyom, hogy játszanak. Örömmel nézem, hogy jól érzik magukat. Majd, aztán fel állok, és ki nyújtózok. - Figyi kicsi, nekünk mostmár mennünk, ezért most le intek neked egy taxit, aki el fog vinni téged anyukádhoz. - Mondom, majd el kérem tőle a labdát. - Ha, majd megint találkozunk, igérem játszhatsz majd még Siriusal. Mondom, majd indulunk kifelé, hamár a kislány össze szedte a holmiját. Ki érve az utcára, meg is látok egy parkoló taxit, és a kislánnyal megyek oda, hogy vigye el a címre, ami a névjegy kártyán van, majd előre fizetek neki.
(Köszönöm a játékot, majd játszhatnánk máskor is.)
A labdával egészen más, mint mikor a bottal szerencsétlenkedtem. Ez megfelelőbb a kutyusnak is és én is el tudom dobni viszonylag messzire gyengécske, vékonyka karom ellenére. A blüki pedig szorgalmasan hordta vissza és újra és újra megtette. Az idő teljesen megállt, olyannyira belefeledkeztem a játékba. Nem hiába szeretem ennyire az állatokat. Mentesek minden olyan agressziótól, amitől ember az ember. Persze nem arra gondolok, hogy egyik állatka megeszi a másikat. Ó nem, ez a természet rendje. Inkább arra akarok itt utalni, ami velem az árvaház falai között történt. Mert egy nagy állat azért eszi meg a kisebbet, mert szüksége van ételre. Engem minden ok nélkül bántottak. Ilyet egy állatka nem tenne. Nem verné gyengébb társát csak azért, mert kedvét leli benne. Sok mindenben hasonlítunk még. Nem beszélnek, ahogyan én sem, de kommunikálnak. Hangok nélkül, csupán egy érintéssel, egy kedves őszinte szempárral, ahogyan én is teszem. Inkább közülük valónak éreztem magam a lelencben. Egy törött szárnyú madár fióka inkább voltam én, mint egy másik gyerektársam, aki gondolkodás nélkül taposta volna el a szerencsétlen sorsú kis élőlényt. Sokszor sírtam magam álomba azzal a gondolattal kísértve, hogy csak én vagyok furcsa, fajtám szégyene és nem ilyennek kellene lennem. Csak itt, a messzi északon tapasztaltam meg, hogy az ember is képes szeretni és önzetlen lenni. Hiszen mi érdeke származott akár Mandynek, akár a többieknek, hogy engem befogadtak? Az ég világon semmi. Csak egy gonddal több voltam a nyakukban, mégis egy emberként álltak ki értem. Vagy Allison? Neki sem volt kötelessége engedni, hogy egy ismeretlen kislány játszhasson a kutyusával, mégis megtette. Ennek megfelelően mikor közölte velem, hogy menniük kell két dolgot is éreztem, ami ki is rajzolódhatott arcomra. Szomorúságot, amiért máris abba kell hagynunk a játékot és persze hálát, amiért ezt megtehettem. A taxi üvegén keresztül még integetek újdonsült ismerősömnek, majd mikor már nem látom hátradőlök és mosolygok. Szép délután volt.
Kezdőlap
