Igaz, vagy inkább éljenek a családi titkok? – kérdezek vissza egy kisebb mosoly keretében, hiszen eddig élete során is volt megtapasztalnom egy-egy titoknak a hatását, de reménykedtem abban, hogy az újabb titok felbukkanásához nem kell valakinek meghalnia. Nem szeretnék egy újabb családtagot elveszíteni. Sőt, az ebben a párnapban is egyre inkább abban reménykedtem és reménykedek is, hogy egyszer talán édesapám is utánam jöhet. Tudom, hogy minden gyermek előbb vagy utóbb kirepül a családi fészekből, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne itt mellettem, a közelemben. Nekem már csak ő marad, illetve idővel Ev és Ben is a családomból és értük bármire képes lennék. De ez még úgyis a jövő zenéje, hogy mi fog történni, hiszen édesapámra ott van szükség és ezt nekem meg el kell fogadnom, így is örülhetek annak, hogy részben az elhívásom után is ő taníthatom engem, hogy a családi béke szép lassan újra helyre álljon. Igen, Alice testvére. – szólalok meg sietve, majd kíváncsian pillantok a férfira, az őrző társamra. Nem tudtam azt, hogy Ben esete annyira különleges lett volna, de akkor az enyém se lehet annyira megszokott. De örülök annak, hogy lehetővé tették azt, hogy én is ide kerülhessek. Bár elnézve ezt a várost szerintem minden őrzőnek örülnek. Sok a farkas, de a kóbor se kevés, így az őrzőkre szükség lehet itt. – Erről fogalmam sem volt, de örülök annak, hogy mégis engedélyezték az áthelyezésünket. Ez a város képes magával ragadni az embert. – szólalok meg egy kisebb mosoly keretében. Nem régóta vagyok még itt, így még nem is annyira ismerem ezt a helyet, de azt már most sikerült megállapítanom, hogy ennek a helynek van egy különleges varázsa. Biztos vagyok abban, hogy tud vagy esetleg egy ismert fogást kicsit másképpen megmutatni. Van még hova fejlődnöm. – szólalok meg kicsit lelkesen, hiszen tényleg örülök annak, hogy nem tekint rám teherként. Nem lenne kötelessége velem foglalkoznia, hiszen nem vagyok már tanonc. De fiatal harcos vagyok, mondhatni olyan, mint egy friss diplomás, így érthető, hogy tanulni szeretnék a nagyoktól, hogy még jobb és jobb lehessek, ha úgy hozza a helyzet, akkor e valljak kudarcot. Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd néha bólintok. – Az egyetem még nem kezdődött el, de amint megkapom szólni fogok és akkor össze tudjuk majd egyeztetni. Addig pedig szinte bármikor ráérek, amikor lesz időd. Jól tudod alkalmazkodni, hiszen eleve köszönöm a lehetőséget. -Nem szeretném, ha miattam még több teher zuhanna a vállaira, vagy emiatt még kevesebbszer láthatna valakit, hiszen mindenkinek megvan a magán élete és szüksége is van rá. S egy tanonc mellett nem lehet könnyű még egy őrzőre időt szakítani. – Gyerekkoromtól kezdve edzettem, természetesen, akkor még nem tudtam erről a világról. – szólalok meg sietve. – De azóta minden egyes fogást sikerült a lehető legjobb tudásom szerint elvégezni, így lettem harcos. Közelharc, a pusztakezes harcot, az ezüsttel is megtanultam bánni, harcolni. Íjászat, tőrrel és lándzsával való harcot. – a hangom kicsit halkabbra vált, mert nem szeretném hívatlan vendégek figyelmét felkelteni. – Szúrófegyverek megismerése és még egy-két dologgal is megtanultam bánni, vagy harctechnikát sikerült elsajátítanom. – majd egy kisebb habozás után folytatom csak. – Ami a mágia dolgot illeti, abban eléggé elmaradtam. Ott még csak egye szinten tartok. – vallom be kicsit szégyellve a dolgot. Őrzőknél ritka az, amikor valaki a mágia szinten jóval el van maradni, mint a többi dologgal. De én valahogy jobban koncentráltam a harcra és a többi dologra, ami a harcossá váláshoz szükséges. Zavaromban egy pillanatra még oldalra is pillantok és kicsit a szemeimet is lesütöm. Nem szoktam hangoztatni, hogy a mágiában nem vagyok annyira profi, mint a többi dologban.
- Hmmmm, akár azok is. Már akinek vannak. Én nem nagyon dúskálok benne tudomásom szerint. Najó, igazából volt egy, amit bármennyire is szeretném, de még nem tudok feloldani: a párom előtt titkolnom kell a kilétemet. Sajnos ez a lét ilyen. Egy képet kell mutatni mindig a külvilág felé. Valahol ez egy tökéletes titoktartás feltétele, de igazából van az éremnek egy másik oldala. Őket is védjük. Minél kevesebbet tudnak rólunk, annál kisebb a lehetősége, hogy valami információmániás farkas kiveti rájuk a hálóját és elrabolja őket, megkínozza, csak hogy mindent kiszedjen belőle. Ez pedig talán a legrosszabb opció volt... ha valaki csak azért bűnhődik, mert ismer minket. Valahol ez minden nap frusztráció a számomra... sosem lehet tudni, mikor gondol egyet valaki és támad rá a páromra, ha megtudja, hogy köze van hozzám. Apropó, pár. - Remélem pár hónap múlva is ezt fogod mondani. Fairbanks nem volt mindig kívánatos célpont az új őrzők számára. Remélhetőleg most valamelyest új időszámítás indul ezzel kapcsolatban. Na igen, a vészzóna. Talán ezen túl vagyunk, mióta a két falka egyesült, de mondjuk még mindig megvannak a balhés körülmények. Ez az évenkénti Vörös Hold pontosan ilyen körülmény. Fene essen bele, hogy az az évszázados őskövület odaát nem bír a vérével. - Ebben az esetben akár már most délután sort keríthetünk egy kis felmérésre, ha gondolod. Ám ha van programod, akkor a holnap délután is jó a részemről. Jut eszembe, mióta vagy egy közülünk? Jó jel, ha rugalmas a dolgokat illetően. Átlagos hétköznapi példával lehet is ezt illusztrálni. Ahogyan séta közben egy kilógó ágat megfogtam és finoman húzni kezdtem. Húztam, csavargattam a zsenge ágat, minden erőszak nélkül, az pedig engedett, igyekezett alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Valahol egy őrző harcosnak is ezt kell tennie. Ha mereven ragaszkodik egy adott úthoz, akkor úgy jár, mint egy ág, ha túlfeszítik: eltörik, átvitt értelemben hibázik. Ám ha alkalmazkodik, akkor van rá lehetősége, hogy idővel ő diktálja a harc menetét. Szegény ágat se kínoztam, nem tettem benne kárt és elengedtem pár másodperc után, nehogy kivágjanak innen, hogy a lábam ne érje a földet. - Akkor az erőléted gondolom a helyén van. Kimondottan valamelyik stílust képviseled a harci tudásoddal, vagy inkább általános önvédelemre vagy berendezkedve? Ma már egyáltalán nem ritka, hogy a lányok elmennek harcművészetet vagy küzdősportot tanulni. Valljuk be, az erőszakos farkasokat leszámítva is van elég zavaró tényező, akik veszélyt jelenthetnek a védtelen nőkre, nem árt, ha tudják, hogyan kell lerendezni ezeket a rétegeket. Szóval előképzettsége már van, ennek kimondottan örülök. Minél több dolgot szed magára valaki fiatal korában, annál ütőképesebb lesz idősebben. Magamban nyugtázom, hogy a fegyverek terén is megkezdték már a kiképzését. Éppenséggel ez jó dolog, mert hosszú ideig gyakorlatilag az ezüstfegyverek jelentik a túlélést. Mikor viszont észreveszem a reakcióját, felvonom a szemöldökömet. Nem nehéz a hangsúlyából kikövetkeztetni, mi a zavar tárgya. - Ugyan már Cali, nincs ezen mit szégyellni. Harcosként egyértelmű, hogy más képességeid fejlődnek, nem pont a mágia. Én se arra koncentráltam feltétlenül. Lesz még időd csiszolni rajta. Persze, jó lenne szinten tartani a kettőt, de a harci képességeink mindig prioritást fognak élvezni, elvégre mi állunk az első sorokba vész esetén. Szóval nem váltam rest kicsit erőt önteni a lányba. Mentorként valahol ez is a feladatom, a fiatalokat lelkiekben is helyen kell tartani.
Akkor szerencsés vagy. – szólalok meg mosolyogva, hiszen eleve minden őrzőnek van egy titka, még pedig az, hogy mi is ő valójában. De mondhatjuk azt, hogy ez nem is igazi titok. Erre azért van szükség, hogy mindenkit biztonságban tudjunk. Viszont a mai napig nem jöttem még rá arra, hogy édesapám miért akart megvédeni ettől a világtól, ha gyerekkoromtól kezdve edzet és nem másra, mint hogy harcossá váljak. Többet tanított, mint ami egy puszta önvédelemhez kell, de én sose kérdeztem, mert szerettem vele edzeni, hiszen akkor is legalább vele lehettem és láthattam a szemében azt, ahogyan a büszkeség megcsillan. Sose voltam olyan, aki csak amiatt fordít hátat valaminek, mert túl veszélyes. Illetve azért vagyunk, hogy ha elmérgesedne a helyzet, akkor megállítsuk őket és nem pedig azért, hogy nyúlcipőt húzzunk. – szólalok meg határozottan. Lehet, hogy törékenynek látszom és fiatal is vagyok, de tudom, hogy mire vállalkoztam, amikor igent mondtam az elhívásnak. Majd pedig, amikor harcos lettem. Sose szerettem megfutamodni, hiszen gyerekkoromtól kezdve védtem az ártatlanokat és egy idő után egy részét a tudásomnak is átadtam a védtelen nőnek, hiszen „borzalmas” világban élünk. Szerintem most délután megfelelne, de biztosan nem gond? – szólalok meg aggódva, mert tényleg nem akarok tolakodó lenni, majd a következő kérdésére habozás nélkül válaszolok. – Körülbelül 3,5 éve, de gyerekkoromtól kezdve edzettek, hiszen a szüleim is egy közölünk, vagyis már csak az egyikük. – s egy pillanatra az egyik virágra siklik a pillantásom. Nem szoktam csak úgy elmondani mindenkinek ezt. Ez amolyan családi információ, de felesleges lenne túl ragozni. Édesanyámat megölte valaki és nem engedte, hogy segítsenek rajta, mert már így is sokat megélt. Talán a koruk se annyi, mint amennyinek én tudom. De ezt nem is akarom firtatni, mert így könnyebb fenntartani mások számára a normális családi látszatott, miközben abban a családban a szereteten kívül nincs túl sok normálisság. Az általános önvédelem igazán jól megy. Másoknak is átadtam régebben eme tudásomat, de mint említettem a legtöbb fegyverrel is igazán jól bánok. Illetve találékonyságban se szenvedek hiányt. Tőrrel és íjjal, illetve pisztollyal viszont egészen jól bánok. – teszem hozzá sietve az utolsó mondatot a válaszhoz, s közben kicsit halkabbra is fogom a beszédet. Az emberek egyből rosszra gondolnak, ha valakit meghallanak fegyverekről beszélni. Pedig igazából az ő védelmükről van szó. Csak hát a világ se úgy változik, ahogyan kellett volna, hanem talán újra hanyatlik kicsit. Figyelem a korábbi növényt, amivel nem olyan régen foglalkozott, de mintha meg se kottyant volna az, amit műveltek vele. Talán mi is ilyenek vagyunk. Tudjuk, hogy mi a kötelességünk és mindig képesek vagyunk alkalmazkodni az éppen aktuális helyzethez. Örültem annak, hogy nem csak önvédelmet tanulhattam meg, hanem különböző fegyverek használatát is. Számunkra a túlélést jelentheti egy-egy ezüstfegyver. De mi lesz akkor, ha esetleg pont az erőmre lenne szükségem, de még se tudom használni, mert elhanyagoltam? – kérdezek vissza egyből, hiszen tényleg úgy érzem, hogy ezzel kapcsolatban hibáztam. Több időt kellett volna fordítanom rá, de hálás vagyok azért, hogy megpróbál segíteni ezen az érzésen. Köszönöm a biztatást és remélem, hogy most már arra is kellő figyelmet tudok majd fordítani. – Óvatosan rá pillantottam, hiszen tényleg jó mentor lehet. Nem vagyok még a tanítványa és a hagyományos értelemben nem is leszek, de mégis lelket próbál önteni belém. Régóta vagy őrző? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen tényleg érdekel, hogy mennyi idő lehet, de egy biztos, hogy azért nem mai „bútordarab” lehet, mert különben nem lenne mentor, vagyis gondolom.
- Annyira nem. Vérszerinti rokonaim szinte már nincsenek is, aki előtt lehetne titkom. A páromat leszámítva gyakorlatilag már senkim sincs. A párom, aki előtt titkolnom kell, ki vagyok. Néha mikor felkelek mellőle az ágyból és belenézek a tükörbe, elfog az undor. Hogy vagyok képes előtte élni ezt a kettős életet? Tiszta szívemből szeretem Palomát, őszinte vagyok vele, támogatom és sosem tudnám megbántani őt... mégis, egyszerűen van egy ilyen része az életemnek, amit el kell titkolnom előle. S ez fáj. Nagyon... és azt kívánom, bár találnék rá megoldást, hogy beavathassam mindebbe, tiszta vizet öntve a pohárba ezzel kapcsolatban. Ah... bárcsak. - Elég ciki lenne, ha mi lépnénk le először. Persze, van olyan helyzet, amikor az élőerő mentése a fontosabb, de akkor is mi megyünk el utolsóként - ez van, ha olyan kategóriába kéred a jelentkezésedet, akik a frontvonal elején állnak és harcolnak. - Persze hogy nem gond, éppen nincsen futó ügyem se, szóval ráérek. Nem lehet eléggé időben elkezdeni a gyakorlást, ez volt a mottóm már nagyon régóta. Bár szerintem aki ismeri az előéletemet, ezen nem lepődik meg. Öt éves korom óta tanulom a harcművészetet és még most se tartok azon a szinten, amikor azt mondanám, hogy oké, most már mindent tudok. Nem is lehetne, ami azt illeti. Alapból stílusom legmagasabb fokozatát csak posztomusz lehetne megkapni, ezzel is kifejezve, hogy egy élet nem elegendő az elsajátításához... addig viszont rengeteg idő áll a rendelkezésünkre a gyakorláshoz és ha már ilyen hosszú élettel vert meg minket a sors. Bár Cali még abba a kategóriában van, ahol nem szembetűnő a külseje a korához képest... na majd 20 év múlva. - Részvétem Cali - jelenik meg együttérzés az arcomon, mikor elhint egy részinformációt. Mindig ezt szoktam mondani, mikor kiderül, hogy valakinek már nem élnek a szülei vagy legalább is egy közülük. Árvaként nőttem fel, talán nem adatott megélni azt az érzést, mikor elveszítjük azokat, kik adják nekem az életet, de a hiány... a hiányt azt maradéktalanul ismerem. S sajnos valahol ez is átka az őrző létnek. Végignézni, ahogyan szépen lassan meghal mindenki. - Tudod, módfelett szerencsés vagy, hogy már van alapvető tudásod. Nagyon sokan csöppennek bele úgy a világunkba, hogy a harcitudása kimerül az iskolai verekedésekben meg hasonlókban. Bár persze, valószínűleg nem ezek választják végül a harcosok útját. Mindenesetre már tudom, mivel fogunk kezdeni. Nem hiába kérdeztem rá az előképezztségére, már most edzésterveken törtem a fejem. Mikor anno jelentkeztem a mentorok közé, megfogadtam, hogy igen, mindent el fogok követni annak érdekében, hogy jó felkészítést adhassak a társaimnak. Szóval nem csoda valahol, amiért már most valahol máshol járt a tudatom... persze, nem teljesen... a következő pillanatban így is megbotlom és kis híján beesek néhány védett növény közé. - Ehm, izé... - köhintek párszor, miután visszanyertem a lélekjelenlétemet. - Ha szükséged lenne rá... ebben az esetbe sose arra koncentrálj, ami nincs meg. Az nem fog téged megvédeni, számba kell venned azokat a fogásokat, amivel már bírsz és azokból kialakítani a stratégiádat. Persze jó, ha növeled al ehetőségeidet, ám tudod, van egy régi mondás, melynek többször tapasztaltam meg Kínában az igazát: olykor a kevesebb a több. Persze nem árt, ha az embernek több fogás áll rendelkezésre, de ez egyben zavaró tényező is lehet. Ha hirtelen sokat tudunk, ami bevethető, de közben egyikről se tudjuk eldönteni, jó-e, akkor van igazán nagy baj... mert elmúlik az a kritikus pár másodperc, míg tudunk reagálni és akkor kulcsolódik a nyaknunkra vagy bármely részünkre az ellenség foga, hogy kinyírjon minket. Igen, olykor tényleg jobb, ha csak pár dolog van a fegyvertárunkba, de azok jól mennek. - Igazán nincs mit, máskor is - kacsintok, majd utána elgondolkodok. - Már negyvenkét éve... mondhatjuk, hogy túl vagyok a kritikus időszakon.[/b]
Sajnálom, nem akartam rossz emlékeket vagy gondolatok kelteni azzal, de legalább kevesebb embert kell féltenie. Bár lehet én látom rosszul, de én például minden egyes szerettem életét féltem, még annak ellenére is, hogy tudom van köztük olyan, aki tud magára vigyázni. Néha a szeretet lehet a gyengeségünk, vagy éppen egyszer talán az fogja okozni a vesztünket, míg máskor meg abból meríthetünk erőt. – s a hangom egyre halkabban cseng, mintha csak hangosan gondolnék. Fiatal vagyok, ez nem fogom tagadni és az se kizárt, hogy én látom rosszul a dolgokat, de a jelenlegi fejemmel én ezt gondolom és a szívemmel pedig így érzem ezt. Lehet, hogy fura dolog, vagy banális hülyeségeket mondtam, de ahogyan az éremnek is két oldala van úgy, szerintem ennek is. Mindennek van jó és rossz oldala, de leginkább az a fontos, hogy a rossz oldalban is meg kell látni a jót, a reményt… Arra amit mond csak bólintok, hiszen igaza van. Lehet, hogy néha a futás hasznosabb, de a futásban is mi lennék az utolsók. Sokszor elfuthattam volna már, de mi értelme lett volna? Ki kell tartani és harcolni azért, amiben hiszünk és én hiszek ebben. Köszönöm. – tényleg hálás vagyok azért, hogy nem vette tolakodásnak a kérésemet és még bele is ment. Elhiszem, hogy a mentorok élete se lehet könnyű és én nem szeretnék még egy terhet rakni a vállára a többi mellé, de szemmel láthatóan tényleg nem jelentett gondot neki. Én pedig úgy éreztem magamat, mint egy kislány, akivel a világ legjobb dolga fog történni. Mindig is szerettem edzeni, új dolgokat megtanulni, hiszen szerintem a jó ember holtáig tanul. Meg minél több mindent tudok, vagy esetleg ugyanazt a dolgot, de több féleképpen, annál inkább nagyobb hasznomat vehetik majd szorult helyzetben. Fontos, hogy képesek legyünk feltalálni magunkat és a lehető legjobbat kihozni a dologból. Én pedig igyekeztem mindig is jó diák lenni, hiszen a kitartásom se csekély. Ezt is köszönöm. – s még bólintok is mellé. Először fel se tűnt igazán, hogy elárultam, hogy már csak egyik szülöm él, de nem élhetünk örökké a múltban. Megtanultam elfogadni azt, hogy édesanyám ölelését többé nem érezhetem, de ennek ellenére mindig a szívemben fog élni és velem lesz. S ha kell, akkor az emlékéből merítek erőt. Igen, valóban az vagyok, mert részben a hobbimnak hódolhatok. – bármennyire is furán hangzik, de míg más a balett termet koptatja, addig én edzettem és igyekeztem minél jobban megtanulni és elsajátítani a dolgokat, amiket édesapám tanított nekem. - Ahogyan az emberek se egyformák, úgy az őrzök se, de azt hiszem ez szerencse. Legalább az őrzők között is mindenféle fellelhető és így még nagyobb esélyünk van a béke megőrzésére, vagy esetlegesen egy kisebb harc megakadályozására. – Én mindig is kíváncsian hallgattam más őrzők élményeit és tudását. Csodáltam őket, ahogyan ők is talán minket. Mindenki másban jó és mindenki előbb vagy utóbbi megtalálja a helyét. Én azt hiszem elég gyorsan megtaláltam. Amikor pedig megbotlik, akkor automatikusan kapok utána, hogy megtartsam őt és ne lapítsa ki a virágot. Egész hamar sikerül is megtalálnia az egyensúlyát, így amikor már mindenki biztonságban van egyszerűen és gyorsan engedem el őt. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy pillanatra még csöndbe is burkolózom utána, mert elgondolkodom azon, amit mond. Azt hiszem igaza van, nem is kicsit. Azt hiszem igazán szerencsések lehetnek azok a diákok, akik tőled tanulnak. Pontosan tudod, hogy mikor mit mondj, miként önts lelket a másikara és igen, ebben igaza van. Azt hiszem ez a legfontosabb, hogy abból kell gazdálkodni, amink van. – nézek rá mosolyogva, majd egy tincset a fülem mögé tűrök és szemügyre veszek egy virágot. –Járt Kínában? Szép hely? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen én is megfordultam jó pár helyen, de arra felé még sose jártam. Egyszer talán lesz rá lehetőségem. Woow, akkor nem ma kezdted. Volt olyan, amikor elbizonytalanodtál ezzel az egésszel kapcsolatban? – lehet, hogy fura kérdéseket teszek fel, de tényleg érdekel. Idős és tapasztalt őrzőről van szó. Egyszerűen csak szeretném tudni, hogy volt-e olyan, amikor úgy gondolta, hogy lehet rosszul döntött. Nem amiatt, mert én úgy érzem. Ez csak egyszerű kíváncsiság és talán a szüleim titkolózásának az okát akarom megfejteni ezáltal. Mert az is lehet, hogy ők igen. Nem tudom…
- Sokszor hallom azt a véleményt, hogy a szeretteink jelentik egyben a bukásunkat is. Zsarolhatóak vagyunk, kikezdhetőek, eltéríthetőek a feladatainktól. Nem mondom azt, hogy nincsen ebben az egészben igazság. Ugyanakkor… tudod, én megjártam a másik oldalt. Jól tudom, milyen az, mikor érzelmek nélkül éled az életedet hosszú időn keresztül. Hogy könnyebb volt úgy a munkavégzés? Kétségtelen… de ha választhatnék, akkor se térnék vissza ahhoz az életformához. 15 év, ennyit töltöttem közel érzelemmentesen Skóciában, mielőtt idejöttem volna Fairbanks-be hogy éles fordulót vegyek ilyen téren. Nem mondom, voltak előnyei. Aggódás nélkül keltem fel, mentem dolgozni, végezni a dolgomat, hogy aztán újra és újra hazatérhessek az üres házba és ledőljek a következő napra felkészülendő. Elég monoton, de nem voltak olyan tényezők az életemben, amik ebből kizökkenthettek volna. Arról nem is beszélve, hogy én se akartam. Annyira befordultam még Kínában hogy igazából már csak egyet akartam: eleget tenni a kötelességemnek, amire elhivattam magam. Akkor azt hittem, ez a végső megoldás mindenre. Csupán élni, napról napra és megfelelni mindennek. Ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy újra beleessek egy ilyenben. Túlságosan is tudom, mit veszíthetek el… pontosabban kit. - Akkor javaslom tendáljunk az egyetem felé. Szép ez a hely meg minden, de nem pont a célnak megfelelő. Valljuk be elég furán néznének ránk, ha nekiállnánk lezavarni itt egy átlagosnak nevezhető őrző edzést. Azt leszámítva, hogy mindenkinek leesne az álla, hogy miket tudunk lehet avatatlan szem elé kerülne a tudásunk. S valljuk be, addig jó, míg nem szereznek a nem megfelelő rétegek tudomást a képességeinkről. Annál nagyobb lehet a meglepetés később. Hiába, a hadviselésnek vannak bizonyos szabályai, amiket nem árt észben tartani… mondta ezt még Szun Ce is évszázadokkal korábban. Mindenesetre csak, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, elindultam egy idő után a kijárat felé. Út közben még úgy is tudunk majd beszélgetni. - Naja, ahány fajta ember annyi lehetőség a későbbiekre, megoldások, amik előrébb viszik a nagybetűs ügyet. Elvégre minél nagyobb a választék, annál nagyobb a lehetőség, hogy megleljük a megfelelőt. Elég sok mű dolgozza fel pont a szintézis témáját, legyen szó akár sci-firől, fantasy-ról, vagy akármiről, hangsúlyozva a különbözőségek főségét. Na tessék, már megint merengek, komolyan mondom, homlokomra kellene írni, hogy olykor nem vagyok jelen fejben… valószínűleg azért is zúgtam be majdnem a növények közé, de szerencsére sikerült megállni a dolgot, meg még Cali is rásegített a dologra. - Örülök, hogy így látod, igyekszek hasznos része lenni a társadalomnak. Kínában? Éppenséggel ott születtem és éltem jó sokáig. Módfelett szép hely, főleg, ha megtalálod az eldugott helyeket. Arról nem is beszélve, milyen gazdag a kultúrája. Sokan szeretnek Kínára úgy hivatkozni, mint a kommunizmus fellegvárára… az ilyen szemkötősök nem látják az igazi értékeket.. S hogy mennyi van az ilyenekből, de jó ég. Szerintem valahol tenyésztik őket, mert nem tudom elképzelni, hogy normális, természetes körülmények között kinevelődnek a hasonlók… ajh, Adam, még mindig naív vagy. - Igen, volt. Nem is egyszer. Ám akkor mindig megembereltem magam és emlékeztettem magamat arra, hogy döntést hoztam, mely alapján élnem kell. Inkább nevezném az ilyet a részemről hangulatingadozásnak. Csak nem tapasztaltál hasonlót? – kérdezek vissza, elvégre valahonnan jönnie kellett a kérdésének.
Csendesen hallgatom a válaszát, hiszen mégis régebb óta él, mint én és több mindent tapasztalhatott már meg emberként és őrzőként is, mint én az elmúlt pár évemmel. Kíváncsian fürkészem őt, miközben a gondolatain, a véleményein elgondolkozom. Figyelek mindenre, amit mond, de ugyanakkor gondolkodásra is késztet, hogy átgondoljam, megfontoljam azt, ami elhangzott. Végül pedig lassan bólintok, hogy értem. Lehet, hogy nem tapasztaltam meg azt az életet, de az elmondottak alapján valamennyire el tudom képzelni az egészet és tökéletesen megértem, vagy legalábbis valamennyire azt, hogy miért nem térne vissza ahhoz az élethez. Szerintem én se lennék képes lemondani a szeretteimről és magukra hagyni, legfeljebb, ha nagyon nem lenne más választásom, mert részben nekik köszönhetően vagyok erős és olyan, amilyen. Rendben, akkor menjünk oda. – nem tudtam, hogy mi fordult meg pontosan a fejében, de ha az a legjobb hely, akkor legyen. Ezért se kezdtem el dobálózni korábban az egyetemmel, vagy az erdővel, mert ő mentor és ő tudja azt, hogy milyen edzést szeretne tartani, vagy mivel szeretné felmérni a tudásomat. Remélem, hogy most is legalább olyan jól fog menni, mint otthon, de sose lehet tudni. Mindenkinek lehetnek gyengébb napjai, még akkor is, ha amúgy nem lehetnének. Új hely, s kicsit talán izgulok is, hogy nehogy csalódást okozzak, vagy elbukjak, esetleg szégyent hozzak a családomra. Lassan indultam el mellette, miután sikeresen megúszta a növény azt, hogy Adam rájuk essen. De legalább a reflexeim még mindig jók, mert egyből utána kaptam, hogy megakadályozzam a bajt és részben neki, részben talán nekem köszönhetően sikerült megállítani a dőlő krumpliszsákot. Pontosan. – bólintok helyeslően, miközben az embereket figyelem és a családokat, akik mit sem tudnak arról, hogy mi zajlik körülöttük. S egy pillanatra megfordul az én fejemben is, hogy mennyivel gondolkodnék másképpen, ha még mindig azt hinném, hogy a világ fekete és fehér? Nem tudom, de már mindegy is, mert jelenleg is boldog vagyok. Egyedül két ember hiányzik, de hamarosan velük is beszélhetek, legalábbis remélem. Jó lenne újra látni őket, de az még szerintem messze van, míg arra lehetőségem adódik. Addig meg itt van az új „családom” és Ben testvére is, akit még meg kell ismernem. Biztosan gyönyörű hely lehet, s sok országot csak a politika alapján ítélnek meg. Elfelejtik az ott élők nézeteit, esetleg a múltjukat és a kultúrájukat. Gyerekként sok helyen megfordultam és minden egyes helynek szerintem meg van a varázsa, csak nem szabad a felszínnél leragadni. Egyszer talán Kínába is eljutok, mert biztosan magával ragadó lehet. Sokáig éltél ott? – kíváncsiskodom tovább, mert attól még, hogy valaki valahol meglátja a napvilágot nem jelenti azt, hogy ott is élte élete nagy részét. Sose lehet tudni, hogy a sors mikor mibe avatkozik bele, de minden okkal történik, legalábbis szerintem. Talán, nem tudom. A szüleim őrzők, de titkolták előlem, pedig édesapám gyerekkoromtól kezdve edzett engem és sose jöttem rá, hogy miért. Akkor derült fény mindenre, amikor édesanyám meghalt és egy levelet hagyott hátra… - kezdek bele, de már a levelet inkább nem is említem, meg azt se, hogy a szüleim nem akarták először, főként édesapám nem engedte azt, hogy elhívjanak. Aztán bekövetkezett egy tragédia és a titokról szép lassan a fátyol fellebbent. Sietve rázom meg a fejemet. – Sajnálom nem akartam így rád zúdítani, csak egyszerűen próbálom megérteni, mert én még eme rövid idő alatt sose bizonytalanodtam el. Örülök annak, hogy részese lehetek ennek a világnak és még inkább segíthetek másoknak. – teszem hozzá kicsit sietve, majd ahogyan az utcára érünk egy pillanatra felpillantok az égboltra, majd pedig folytatjuk az utunkat tovább az egyetemhez.
Lassan már lehetne azt mondani, hogy bentlakásos vendég leszek a kiképzőteremben. Bár ezen semmi meglepő nincs. Mentor voltam, alapvető dolog, hogy minden nap megfordulok ott, mert valakinek utánképzésre van szüksége. Persze a mai napra nem volt beütemezve, de hát ismerjük a mondást, ember tervez. Nekem pedig egyáltalán nem volt ellenemre az, ha ilyen miatt kell belenyúlnom a napi rutinomba, ha már egyszer amúgy semmi fontos nem volt időzítve. Feladatom a fiatalok és tanulni vágyók tanítása, eleget tenni a kötelességemnek sosem számított tehernek a számomra. Főleg akkor ha valaki önként jön. Már maga a szándék is becsülendő, így hát úgy illik, ha időt biztosítok a számukra. Agyam lázasan dolgozott a lehetséges tanmeneten, miközben elindultunk kifelé az ösvényről és még azt is elkerültük, hogy tanítás helyett a terület igazgatójánál kössünk ki némi lehordásért meg pénzbírságért. Hiába, a díjnyertes növények már csak ilyenek, óvják őket a széltől is. - Egyszer mindenféleképpen érdemes megnézni. Már csak a méretei miatt is érdemes megnézni, de emellett a kínai módfelett hagyományőrző népség is. A túlélési hajlamosságukról már nem is beszélve, rengeteget lehet tanulni tőlük. Többek között azt is, hogyan formáljanak úgy egy politikai rendszert, hogy túlélje még azt az országot is, ahonnan egyáltalán átvették. Tény, valamit tudnak azok a kis sárga emberek. Elvégre, mindig megtalálják a módját, ahogyan a vert helyzetből összeszedjék magukat és vezető szerepkörbe jussanak... ahogyan ezt újra előadták. Hogy sokáig? Életem első harmincöt évét ott éltem le. Utána viszont... fojtogatóvá vált a légkör számomra, szóval elköltöztem. Akkor veszítettem el Jenny-t... igaz, később visszatért hozzám, de már nem volt ugyanaz, mint ekkor. Az idő vasfoga már csak ilyen hatással van. Nem lehet visszapörgetni a kereket, mindenkit átformál menthetetlenül, bármennyire is fájjon nekünk. S bármennyire is telhet lehet érzéketlen megjegyzés, de ennek így kellett történnie. El kellett veszítenem őt egyszer, hogy megtudjam, az életnek milyen sötét bugyrai vannak, mikor magunkba fordulunk... s hogy ott legyen most bennem az elhatározás: Palomát nem fogom elveszíteni. Nem azért, mert rettegnék az egyedülléttől és hogy visszazuhanhatok... hanem mert szeretem őt... és az mellett van a helyünk, akit szeretünk... aki hajlandó megosztani velünk az életét, sokkal többé válva egyszerű ismerősnél... najó, ez nagyon nyálas volt már megint tőlem. - Cali, ne szabadkozz, nem tettél semmi rosszat - intem őt a szavait hallva. - Még fiatal vagy, talán úgy gondolhatod, hogy ha megtartod magadnak azt, ami kikívánkozik, nem lehet baj. De hidd el nekem, az csinálja a legnagyobb pusztítást. Nem tudom, amúgy hogyan éled az életedet, de ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor mindig add ki magadból, ha valami bánt téged, piszkál belülről. Sokkal több idő adatott meg számodra egy átlagembernél, sok szépet láthatsz, de megannyi szörnyűséget is. S ha nem vigyázol és hagyod ezt felhalmozódni, mikor láthatóan kikívánkozik, az egy idő után eltemet téged. Nem azt mondom, hogy nyafogj, távol álljon tőlem... de ha kell, igenis ülj le valakivel és add ki, amit ki kell. Akár nekem, akár a párodnak, vagy akár Mrs. Douglasnek, de könnyíts magadon. Mi, harcosok, erősek vagyunk, nincsenek nálunk jobbak... de az erőnk nem csak akkor mutatkozik meg, ha lesújtunk. Nagyon reméltem, hogy Cali nem sejt valami bántó szándékot a szavaim mögött, bár lehet kicsit elragadtattam magam. Ugyanakkor volt tapasztalatom annak a negatív hatásáról, amiről most beszéltem... s ha hosszútávon a tapasztalataim segíthetnek a lánynak elkerülni ezt a lehetőséget, akkor igenis elmondom.
Mindig is szerettem idegen kultúrákat megismerni, hiszen nem csak a kultúra másabb, hanem az emberek szemlélete, viselkedése is. Én pedig mindig is szerettem szélesíteni a látókörömet. Talán emiatt nem bántam azt, hogy gyerekként több helyen is éltem, mielőtt odaköltöztünk, ahol az évek, évszakok változásával szép lassan minden megváltozott. És sok mindent lehet tanulni mások mentalitásából, mondhatni szerettem szélesíteni a látókörömet ilyen téren is, illetve még a tanulmányaimhoz is jól jött és reméltem azt, ha egyszer megszerzem a diplomát, akkor jó „doktor” lesz belőlem és tudni fogok segíteni az embereknek. Jobban, mint eddig életem során a rendőrségen vagy éppen az önvédelmi edzésekkel. Csendesen hallgattam, miközben elkerültük a balesetet, esetleg a tulaj megrovását. Tartottam a tempóját és nem szakítottam körbe. Érdekes volt hallani olyannak a véleményét, akiről tudtam is, hogy járt ott. Sokat olvastam már arról a helyről, országról, de sose lehet tudni, hogy mit hihet el az ember az újságoknak és mit nem. Azért az nem kevés idő. Gondolom, akkor sok minden ragadt rád ott. Esetleg más országban is éltél hosszabb ideig, vagy utána egyből ide hozott az élet szellője? – szerettem mindig is más országokról hallani, így nem csoda, hogy betámadtam egy újabb kérdéssel. Majd ahogyan kiértünk az ösvényről a szabad a fülem mögé tűrtem a hajamat, hiszen a szél állandóan az arcomba sodorta. Örültem annak, hogy nem küldött el, ahogyan annak is, hogy már ma edzhetek vele, vagy legalábbis valami olyasmi. Mindig is szerettem edzeni. Ben szerint néha már túlzásba viszem és nem túlzottan örült a testemet tarkító foltoknak, de idővel ő is megbarátkozott. A tanácsára csak bólintok, hiszen valószínűleg tényleg igaza van, de akkor se egyszerű aszerint élni. Eléggé őszinte embernek tartom magamat, de az érzéseimről, vagy a démonaimról nem beszélek könnyedén, vagy legalábbis nem mindenkinek. S mi van akkor, ha esetleg ezekkel az érzésekkel egy közel állónkat bántanánk meg? Ha esetleg régi sebeket, emlékeket tépnénk fel? Akkor se célszerűbb inkább hallgatni és belül megharcolni ezeket a dolgokat? – tényleg fiatal voltam, így ő bölcsebb is nálam, legalábbis eddig beszélgetésünk alapján erre tudtam csak következtetni. Jó érzés volt vele beszélgetni. De tényleg érdekelt, hogy édesapám miért nem szeretette volna azt, ha őrző leszek, miért titkolták ezt előlem és miért akadályozták meg a korábbi elhívásaimat? Vajon akkor másképpen döntök, akkor is harcos lennék? Megannyi kérdés lappangott az elmémben, amikre válaszolni nem tudtam. – Egyszerűen csak nem tudom, hogy tényleg helyes dolog lenne-e válaszokat kapni bizonyos dolgokra, hiszen a szüleim biztosan okkal tették azt, amit. – jegyzem meg kicsit halkabban, majd pedig az utcán sétálókra téved a tekintetem. Hirtelen minden annyira békésnek tűnik, de biztos vagyok abban, hogy valójában egyáltalán nem az. Érzem az ereimben azóta, amióta ideértem. – Ez a város nem szokott ennyire békés lenni, mint most, ugye? – fordulok felé kíváncsisággal a szemeimben.
- Igen, nagyon sok minden. Gyakorlatilag minden, ami most vagyok, onnan ered. A szemléletem, az életvitelem, a gondolkodásom... s még sorolhatnám egy darabig. Eléggé csodabogár számba is mentem egy darabig, miután költöztem, elvégre Skóciában nem gyakran lehet látni ilyen körülmények között felnőtt embert. Kérdésedre válaszolva, ott éltem még 15 évet, mielőtt ide költöztem volna. Ah... az volt az az időszak, amit elcserélnék jópár dologért legszívesebben. Valószínűleg Cali rám se ismerne, ha most hirtelen megidéznék neki az akkori énemet és vele kellene beszélnie... félek tőle már vége is lenne a találkozónak és eléggé rövidéletű lett volna. Hiába, nem voltam éppen a legjobb passzban, sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megint keletkezzen egy törés és vissza tudjon térni egy része a személyiségemnek, háttérbe szorítva az antiszociális skótot. Sose akarok visszaesni arra a szintre... persze, az élet már párszor megmutatta, teljesen mindegy, én mit akarok. - Képzelj el egy poharat. Most zárd le úgy, hogy még a levegő se jusson ki belőle, az egyetlen bevezető pedig egy cső legyen, ami egyirányú. Kezd el belé tölteni a vizet. Megállás nélkül, folyamatosan. Még akkor is, mikor tudod, hogy nem fér már bele, ne zavarjon. Mi fog történni a pohárral hosszútávon? A túltelítettség nem csak étkezés esetén ártalmas, vannak más vonzatai is, amik problémát okozhatnak... nem is kis problémát, csúnyán hazavágják azt, aki nem ismeri fel időben. - Tapasztalatom, hogy mikor azt hisszük, egyes dolgok a múltba merülnek már, nem kell vele foglalkozni és pont ezért nincs tisztázva, bármikor aktuális témává válhat. S akkor sokkal nagyobb rombolást végezhet, mint mikor azt hisszük, hogy jobb lenne nem bolygatni. Azt viszont már neked kell tudnod, melyik utat helyes járnod. Akárhogy is, én most nem voltam más, mint egyfajta lámpásmester, aki utat mutat a keresőknek, de helyettük nem járja végig. Értettem azt, hogy miért vívódik a dologgal kapcsolatban, elvégre valóban vannak olyan dolgok, melyekről azt hisszük, jobbak eltemetve... ám ha egyszer kiderül... ajjaj. - Csak úgy egy éve ilyen. Mikor én megérkeztem, gyakorlatilag hidegháború volt és még az őrzők is inkább menekültek innen. Most még egész jó az időszak, mióta rend van ordasügyben... persze kérdéses, hogy meddig.
Csendesen hallgatom, amit mond és picit talán meg is lepődök. Biztos nem lehet könnyű utána megszokni az itteni életet, hiszen ezek szerint ő teljesen más kultúrában élt jó pár évig. Ami szerintem nem baj. Sőt még előnye is származhat belőle, hiszen sokkal több kultúrát ismer, sokkal szélesebb lehet a látóköre is, a gondolkodás módja is kicsit másabb lehet. Talán kicsit irigylem is érte, hogy volt lehetősége hosszabb ideig más környezetben élni, hiszen én is sok helyen megfordultam, de általában csak rövid ideig. - Megreped, majd pedig széttörik… - jegyzem meg halkan, miután szemlélteti a dolgot. Tudom, hogy mire gondold. Tudom, hogy a titkok is károsak tudnak lenni, sőt igazán veszélyesek is. Főleg akkor, ha az érzéseinket titkoljuk el, mert azok alattomosan képesek megfertőzni a szívünket és elménket. De néha muszáj másokra is gondolnunk. Lehet, hogy fájna nekik a kérdés, vagy amit mondanék, viszont lehet igaza van Adam-nak, hogy nem szabad mindent magunkban elrejteni, mert az szép lassan elpusztít, ahogyan a poharat is elpusztítja abban az esetben a víz. - Talán nekem kellene tudnom, de még se tudom. Mindig abban bízok, hogy az idő megmutatja, de talán egyszer kifutok az időből. Néha nehéz eldönteni, hogy a mérleg melyik irányba billen vagy éppen jobbra vagy balra kell sétálnunk, de köszönöm a tanácsot. – nézek rá egy apró mosollyal az arcomon, s a hosszú tincseimet kezdtem el babrálni, miközben egyre távolabb sétálunk a virágokkal borított ösvényektől. Jó érzés volt ott lenni, jó volt kicsit emlékezni, de semmi se tarthat örökké. Nem ragadhatunk a múltban. Néha csak tovább kell sétálnunk és a jelenben élni… - Ahogy mondani szokták a békesség csak egy illúzió, amit az emberek találtak ki, hogy a lelküket megnyugtassák. – szólalok meg egy kisebb habozás után. Lehet, hogy nem ért velem egyet, de nem is kell. Nem gondolkodhat mindenki ugyanúgy. A békességre szüksége van mindenkinek, hogy utána a vihar újra pusztítani tudjon. Beszélgetés egy pillanatra se marad abba, ahogyan az eszmecsere se, de mielőtt még elmerülhetnénk a tanulásban megszólal a telefonom. Sietve veszem fel, majd amikor vége a beszélgetésnek csak bontom a vonalat és Adam-hoz fordulok. - Bocsánat, most még se jó. Mennem kell, de ígérem bepótoljuk.. – mondtam egy bocsánatkérő pillantás keretében, s ha engedte, akkor meg is öleltem őt, majd pedig elindultam a megbeszélt hely felé. Sietve szedtem a lábaimat, de ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy jó pár hétig nem leszek olyan formában, hogy edzeni tudjak…
|| Köszönöm a játékot és a megbeszéltek alapján folyt. köv.
Nem az enyém az éppen-csak-jó farmer és az elnyúlt póló, mit viselek, de ideiglenesnek megteszi. Nem tartott már itt az Ő szava, talpamra köthetem hát az útilaput az őrzők részéről is, ebbe csak az rondít bele, hogy továbbra is egy teknősbéka szintjén van a mozgásom, ami a sebességet illeti. Mintha újra kellene tanulnom járni is, bakker, ami vérvonalamra nézve elég gáz... Tudom, tudom, a sérüléseim sem voltak elenyészőek, örüljek, hogy élek, de hát sosem voltam az a fajta, aki könnyen ül meg a hátsóján, ez most sem változott, legfeljebb lassabban futok el bárki elől. Apa ragaszkodott hozzá, hogy értem jöjjön, én pedig nem ellenkeztem, de csak azért, mert mint megtudtam, Jane is a városban tartózkodott a vérgőzös éjszakán. Ilyen infók után akar a franc az öregem vérnyomásával játszadozni...! Nem azért mentette meg az életemet az Új Élet, hogy ilyesmivel csesszem el neki.
Ott várakozom rá, ahol az egyetem és a botanikus kert összeér, a sétány mentén békésen támasztom az épület falát, sütkérezve a nemlétező napsütésben. Hívogató a rengeteg zöld. Futnék, rohannék, de már a gondolatra is összerezzen izmom a fájdalomtól. Oltári... úgyis rég lábadoztam már, ideje volt! Az elsuhanni akaró vörös tincseket nehéz lenne nem kiszúrnom, s ha benézem a tulajdonost, hát uram bocsá'... azért még csak nem csuktak le senkit, mert arra használta tekintetét, amire teremtette a Mindenható. - Heló vörös! - Szólok utána. Ő lesz az, kétségtelen, elárulja alakja, illatának aromája. - Hát el se köszönsz? - Szélesedik vigyor képemre, sejtem, pokolba kívánt az elmúlt napokban megszólalásaimért. De ugye mondtam én, hogy meglellek, hogy fogunk mi találkozni még!
Egy hét kóma. Hát hallja meg a világ, ez a méreg, nem a cián! Pedig épp kezdtem örülni, hogy vörös az a rohadt hold, de idén nem mászott senki a fejembe.. erre tessék. Arra kelek, hogy megint az alagsori betegszobában vagyok. Ez valami áprilisi rutin lehet, esküszöm jövőre beköltözöm egy hónapra, s akkor le van róla a gond. Rólam. Nevetséges, amúgy, de legalább a telefonom is ki lett menekítve a házból - kösz Dimi, örök hála - szóval amint magamhoz tértem azonnal hívtam Philt, majd Nonót, sőt, még annak a vadmarhának is küldtem egy smst, de megbántam, mint a kutya, aki kilencet kölykedzett. Te döntöttél így, nem tartozik rád. - blablabla. Meg anyád! Mindegy, mert ebből legalább annyi biztos, hogy akárhol legyen nem halott - miért is érdekel egyáltalán? - úgyhogy ha rám tartozik, ha nem, megtudtam, amit akartam. többre ne számítson, legalább egy évig biztos ne. Éljenek az áprilisi tradíciók, ugyebár. Meglepett, hogy ismerősbe futottam - mert én tudok futni! - a környéken. Üdítő volt elheherészni a marhaságain, így legalább nem kellett bevallanom neki, hogy amint megtudtam, hogy itt van - jobb az alagsor, mint valami pletykahálózat, a személyleírás alapján tippeltem rá, hogy ő az, de el nem hittem, amíg nem láttam - bukfencet vetett a gyomrom. Rohadék szellem most már! Nem tudna évenkénti országgyűlést mondjuk a túlvilágon tartani?! Nem volt nagy jelenet, nem utaltam semmivel vissza ránk, csak látogattam, mintha muszáj lenne. Csinos vagyok kullancsnak, nem hiszem, hogy lehetett panasza. Most meg? Tanulni kéne, vizsgázni, ha már így elhúztam a tavalyi évet. Ezért is caplatok errefelé, amikor meghallom a hangot, ami nem túl diszkrét mosolyt csal ajkaimra (hogy a fene egye meg ezt a hímet és a hatásait!). - Feneséges Henceg! Fordulok meg vigyorogva, s indulok meg felé, hogy a kérdést hallva, bőven hallótávolságban álljak meg, ne közelítve tovább. - Miért kéne, sietsz tán valahová? Nesze nekem kedvesség. Végre valaki, akinek a vérét kedélyesen lehet szívni, s biztos lehetek abban, hogy nem sértődötten fog arcot fújni, hanem visszavág. A maga módján. Mint ahogy az én módomon az előbbi egy kimondatlan hogy érzed magad? volt.
Vigyora láttán nekem is hasonló szökik képemre, finoman el is lököm magam a faltól, igaz, el nem lépek tőle, jobb a biztonság, még ha ezt hangosan be se vallanám soha, ami azt illeti. Megszólítására még egy könnyedebb kacajt is elejtek felé, hogy finoman felszaladó szemöldökkel illessem megtorpanását. Igen? Így állunk? Milyen módi ez kérem szépen? Bezzeg mikor az ajtót kellett rám törni lábadozás közben, nem tetszett ilyen távolságtartónak lenni, kisasszony, kérem... (Hogy egyebekről ne szóljak.) - Én ugyan nem, de percek kérdése és befut egy kialvatlan, kissé morcos képű Király, hogy visszacipeljen, ha kell, a hátán is a királyságába... - Hasonlatok talaján maradva ejtettem el válaszom, végére még le is biggyesztve ajkaimat, érezze át, mennyire sanyarú is az életem nekem. - Nah... gyere már legalább közelebb, nem harapok nagyot, ígérem! - Intettem némi tettetett komolysággal és (feleannyira kamu) türelmetlenséggel, bízva benne, eleget tesz kérésemnek. Tessék tekintettel lenni a sérüléseimre, kérem, hagy ne én szaladjak utána! - Mesélj, jössz vagy mész? - Minden érdekesebbnek tűnik hirtelen a távozás lehetőségétől, tekintetemet pedig nincs az az összeg, amiért levenném róla jelen pillanatban. Annyira nem is rossz ez a távolság, mi kettőnk között van a térben, be kell látnom...
Felvonom szemöldökeimet, ráncokat rajzolva ekképp homlokomra. Egy darabig úgy tűnök, mintha mérlegelnék nagyon, de amint megszólalok biztossá válhat számára, hogy nem volt szó ilyesmiről. Csak azon küzdöttem, hogy ne röhögjem képen. Én kérek elnézést. De a Király nem király. - Mit is mondtam arról, hogy Apuci pici Fia? Kérdezek szemtelenül, s közben ugyan eszembe jut, hogy nem tudom ki is mondtam-e a múltkor, vagy csak akartam, de mindegy végül is. Attól még viccesnek hangzik - számomra - mindez, s közben van időm közelebb orientálódni is hozzá, hogyha esetleg nem húzódik el, akkor alattomos kígyókként tekeredjenek ujjaim ujjainak közé, kézfogásba vonva őt. Ne integessen itt senki büntetlenül, mert a végén még belefurakszanak a személyes terébe! - Tudod, csak hogy a Királynak legyen min csámcsogni hazáig. Elvégre nyilván kinézte számodra az optimális szőke hercegkisasszonyt már, mikor pólyában ringatott. Kacsintanék én, de kincs, ami nincs a tehetségem ezt illetőn, így a leélt évek alatt megtanultam a kacagásommal kitölteni a pimasz szemmozdulat hiányától ásítozó űrt. Most sincs ez másképp, ajkaira kuncogok és mielőtt pimaszul elereszteném, hogy kartávolságon kívül libbenjek tőle, szándékomban áll szégyenlős - jó vicc! - puszit helyezni bagólesőjére. Addig se beszél, nekem meg döbbenetét - ha van neki - kihasználva van időm tovarebbenni is. (Már legalábbis ez az elv.) - Attól függ, honnan nézzük. Mivel nem ez az úticélom, így otthonról elmentem, idefelé eljöttem.. Vállat vonok. - Tanulni kék. De hiányzik, mint kecskének a kés. Egyben vagy már? Testileg, lelkileg.. nem feszegettem az Alignak-témát, amíg a betegszobán volt, de elejtettem némi halvány célzást arra vonatkozón, hogy kétszer voltam megszállott, szóval.. nyilván nem ugyanaz, könnyedén megúsztam, s nem is emlékszem, de ettől még.. itt vagyok esti mesére kész. Ha kellenék neki.
Mosoly bujkál képem szegletében, ahogy elnézem ábrázatát, s várom, képen röhög-e vajon vagy pedig előáll valami még cifrábbal is ennél. Az igazat megvallva nem tudom, melyik lenne bosszantóbb... Minő királyság (lol), hogy egy harmadik verziónál köt ki végül a kis vörös! - Ez ettől azért bonyolultabb, de kösz a bókot. - Ciccenek szavaira fejemet csóválva, széles mosollyal. - Különben is pont te beszélsz, aki él-hal a potya fuvarokért? - Szúrom még oda, noha kissé perverzül csendül a felhang mellé, akaratlanul is. Mintha ez a fuvar-dolog lenne Pandora felszedős taktikája. Ki tudja, lehet tényleg! Habár minden egyes ilyen feltételezést eloszlatnak következő szavai, miket már aközben ejt el, hogy ujjait az enyéimmel fonja össze, nekem pedig szemtelen késztetésem támad, hogy szabad kezem derekára simítson egyúttal, nem vonva ugyan közelebb magamhoz, de mellettem, a közelemben tartva őt lágyan, nem engedve el. Felkaccanok kissé a mondatvégre. - És mindez miért is hangzik úgy a te szádból, mintha zavarna a lehetősége? Megsúgom azért, hogy megnyugodjon a lelked, nincs szó ilyesmiről. Magamnak vadászom a királylányt is! - És még csak nem is lódítok nagyot, más kérdés, hogy az a királylány - pontosabban cárnak lánya - kikosarazott rútul az udvarral karöltve. Nevetős a hangom, mindezt csupán a csóknak aligha nevezhető kis gesztus töri meg, mellyel együtt enyhül derekán ejtett béklyóm is hirtelen - no de nem annyira, hogy hagyjam futni a kis pimaszt! - Te sem vagy az a hátsódon megülős fajta, mi? - Firtatom, derekánál fogva húzva közelebb egyúttal, hogy teste az enyémhez simuljon lágyan, miközben letekintek rá. Edd meg, amit főztél, kis vörös...! - Jössz-mégy állandóan. Tanulni meg lehet, valóban nem árt, még a végén megvonják a bérletedet Anchorage felé... - Kuncogom, s csupán kérdése az, mi megakasztja kissé a jóleső, kellemes hangulatot, mi hirtelen úrrá lett rajtam. Játékos pofátlansággal, rájátszottan hangos szusszanással fúrom borostás képemet a nyakához. - Fogjuk rá... Végre leléphetek innét így egy hét után, az meg jó. A többin meg majd segít az idő. - Suttogtam szinte a szavakat felé, hisz minek kiabáltam volna, eme közelségben... felesleges. - Te megleszel? Barátnődék jól vannak? - Mintha említett volna valami ilyesfélét is, mikor az ájulásos témát fejtegettük a minap.
- Most neked is előadást kell tartsak arról mennyire rohadtul udvariatlan dolog valakinek az arcába mondano, hogy nem tartod elég értelmesnek ahhoz, hogy megértse - idézőjelet formázok ujjaimmal a levegőbe - bonyolult dolgaid? Egyébként félre ne érts, ha akarnád mondani, akkor se érdekelne már, de azért na. Tény, ami tény. Nyelvet öltök rá maximális kedélyességgel, mit sem zavartatva magam azon, hogy amit mondtam az olyan szintű gyerekességről tett tanúbizonyságot, amivel talán nem kellene égessem magam. - De nem apámmal vitetem magam. Kötöm az eb helyett a véleményemet a karóhoz, de közben el kell ismerjem, füttyentenék, ha tudnék erre a visszavágásra. Nem unalmas az öreg srác, meg kell hagyni. Hopp! A fagyi derékelkapó visszanyalását egy meglepett - kellemesen csalódott, mondjuk úgy - szemelkerekedéssel jutalmazom, de nem vet vissza szándékaimból semmit sem a szál ilyetén csűrése-csavarása. - Már miért zavarna? Nem irritál a feltételezés annál jobban, mint a pórnép összes női tagját. Hiszen hát na, nem mindenki lehet királylány, akit.. hogy mi? Vadászod? Tudod-e, hogy ez a te szádból a bizarrnál is bizarrabb? - engedek meg magamnak egy farkasos poént, egyet azok közül, amelyektől Nonó a világból szokott kiszaladni, mert annyira rémesnek ítéli meg őket. Bár ez még csak nem is szóvicc, csak afféle. Hiába, viccegoizmusom van. Én szeretem a saját vicceim. És értem is. Lendülnék tova ajkaira cuppantott kis semmiségem után, de kifelejtem a képletből azt, hogy derekamon tartja kézbéklyóját. Így csak némi vergődés lesz az egészből, mely egy kicsit kínos, de nem annyira, hogy kiolje belőlem a nevetési hajlandóságomat. - Nem igazán. Ahelyett, hogy hiányozzon a pezsgés, generálok magamnak. Támaszkodom meg tenyereimmel mellkasán, így verve éket kettőnk közé, hogy aztán vállaira siklassam érintésemet és végül, ha már így esett, hogy a közelében ragadtam átkarolhassam nyakát. - Mindenki ébren, igen. Szeretem ezeket a varázsütésre történő, rajtunk kívül álló dolgokat. Vagyis, szeretnem kéne, nem igaz? - duruzsolom oldalvást fordulva fejbúbján meredező hajtincsei közé szavaimat. - Rossz pénz nem vész el. - vadászok elő egy kis idétlenséget, válaszul arra, megleszek-e. A nem tudom - ami igaz is - vagy a nem - ami egy kicsit szintén - elég illúzióromboló lett volna. Éppen elég, ha tudom: úgyis kihallja hangomból a bizonytalanságot, aminek a Vörös Holdhoz vajmi csekélyke köze van. - Szóval, mivel is húztad ki a gyufát annál a Királynál? - terelek, mielőtt részemről valami végzetes depresszivitibe sétálnánk bele.
Felkaccanok visszaszólására, kissé hitetlenkedve, mert... basszus már, nem így mondtam! Nem ennek szántam, hát nem érzi? Ja, ő nem... Szar ügy, túlságosan elkényelmesedtem már többségében farkasok között időzve, úgy fest. - Bahh, hát persze, hogy nem érdekelne! Nem is azért tetted szóvá, csak úgy mellesleg. - Szívom kicsit vérét, egyúttal csalogatnám közelebb magamhoz a lehetetlennél is, mert a közelség az jó dolog kérem, az ilyen parázs hangulat oldására is. - Egyebek mellett. - Nem az, hogy nem tartalak elég értelmesnek, egyszerűen csak... minden családnak megvannak a maga sajátos apró hülyeségei. Minek riogatnálak az enyéméivel? Nem vagyok hülye, hogy rontsam az esélyeimet! - Nevetem el a végét, s bár mondják, szemem se áll jól, azért rettentően igyekszem bűnbánóan kisfarkasos pillantással jutalmazni meg mellé a kis vöröst. Mindebbe trappol bele apám - hála az égnek, nem szó szerint! - , meg a hazavitel ténye. - Mintha én annyira ragaszkodnék hozzá... - Szűrődik ki épp csak fogaim közül a kósza megjegyzés, hisz ebben nem igazán hagyott az öreg választási lehetőséget, tetszik vagy sem, le kell hát nyelnem a dolgot. Lesz még bőven más, miért torokra megyünk majd mi ketten, úgy hiszem. Elkapom, magamhoz húzom, nem eresztem, s élvezettel merülök el kicsit lényének csodálásában, miközben fecseg itt a karjaim közt. Képemre vigyor húzódik a farkasos utalás hallatán - igen, pont olyan emberevő fajta, de abból mázlimra a szemrevaló féle. - Mindenkinek kell valami perverzió manapság. - Kaccanok komolytalanul fel feleletemmel egyetemben. Nehogy elhiggye, véletlenül sem! Béklyót kapok én is nyakamba, ha már nem eresztem, de nem teher az efféle egyáltalán, sőt. Kétséget sem hagy afelől, hogy ő az, ki a pezsgést generálja maga körül. Szinte érzem a tarkómon, finoman bizserget, ahogy ujjai rövidre nyírt tincseim közé szaladnak - nyilvánvalóan - indirekt módon, képemre levakarhatatlan vigyort varázsolva ezzel együtt, míg felőle érdeklődöm. - Nem kötelező. - Sóhajtok kissé fáradtnak tetszőn, mégis töretlen jókedvvel. - Elég tré, hogy csak úgy megtörténnek és semmit nem tehetsz nemhogy ellene, de még csak az oka sem te vagy... - Szusszanok és bújok hozzá megadóan, mint valami ölelősmackó. Pedig csak a farkasom afféle, hogy túlzottan igényli a testi kontaktust - mindegy, mifélét, mindegyiket előszeretettel éli meg - de nem úgy fest, mintha Pandora oly rettentően bánná ezt. - Helyes, helyes! - Érzem hangján, hogy olyasmibe sikerült kérdeznem, ami éppenséggel nem a szíve csücske, hát nem erőltetem. Sem apja, sem egyebe nem vagyok, hogy számon kérjem minden áron. Kérdése hallatán ugyanakkor halk, fájdalmas nyögéssel engedem el a csajt és dőlök az épület falának megadóan. - Az nem elég indoknak, hogy majdnem itt hagytam a fogamat ebben az átkozott városban? - Húzódik fanyar mosoly képemre.
Nem, nem érzem. Halvány sejtéseim vannak, de az én sejtéseim általában finoman és nőiesen szart sem érnek, szóval mondjuk úgy, hogy nem érzem. Ez egyszerűbb. - Természetesen, hiszen nőből vagyok. Mi mindig, mindent csak úgy mellékesen teszünk szóvá. Vigyorgok rá, mint ahogyan a vadalma se tenné különbül. A válaszát hallva megengedek magamnak egy halvány fintort. - Ez jelenti azt, hogy nem tartunk még a megismerésnek azon szakaszában, amikor egymás hülye családja sem tabu. Egyébként nem változtatna a családod milyensége a megítéléseden, mint ahogy merem remélni, hogy az enyém sem az enyémen. Ezzel mondhatni közöltem vele, hogy leszarom a családjának milyenségét. Na jó, nem ilyen durván, de végülis majdnem. Ami így vicces - és bunkó - de sebaj, ez van, majdcsak kikeveredek ebből valahogy. Ezen a ponton végig vagyok kénytelen gondolni, hogy miképpen ítélem meg őt, s akkor felmerül a kérdés: vajon ő engem? Ej, de megfogadtam, hogy nem leszek többé ekkora hülye. Vízszintből nem vezet kapcsolatba az út, de úgy tűnik ez a keresztem. Ideje elfogadnom, de tényleg. És úszni az árral, mondjuk úgy. - Ez így még cinkesebb, mintha azt mondtad volna, hogy te kérted azt az érted jövést. Nevetem el magam, kényelembe helyezkedve a közelségében. - Nos, igen. De legalább én nem öltem meg senkit egyik évben sem. Csak megvakítottam egy farkaskölyköt. Elhúzom a szám. Egyik áprilisra sem emlékszem, de Masa szemeinek világvesztése élénken él bennem, ha a körülményei nem is voltak meg tljesen. Tavalyról pedig dunsztom sincs mit is csináltam, szóval nem kedvelem ezeket a hónapokat. De mondjuk úgy, hogy mostani elfluttyadt kedélyállapotomnak több köze van ahhoz, hogy talán kezdem megbánni őrzőségemet. Nem látom magamban azt, amit Dimitris látott bennem és attól tartok, hogyha nem lett volna a Hold, akkor sose ajándékoznak meg az elhívás kegyével. Magyarul szar vagyok őrzőnek. Ez a nagy igazság. És ez nem csinál kedvet a tanuláshoz, hiszen sose viseltem a kudarcot valami jól. - Most, hogy mondod de, elég. Mire emlékszel az egészből? Remélem, hogy semmire, de mintha úgy rebesgették volna, hogy az ideiek emlékeznek. És ez az, amit a lábadozós látogatások alatt sem kérdeztem soha. És tán semmi közöm hozzá, de ettől még érdekel.
- Ez rendkívül megnyugtató azért. Még akkor is, ha úgy fest, mintha bánnád kicsit a dolgot. – Mármint azt, hogy eszem ágában sincs mesélni a családomról jelen helyzetben, ahhoz túl jó a szituáció békessége jelenleg, hogy romboljam ilyesmivel. Attól nem tartok, hogy kinevetne, esetleg hülyének nézne, egyszerűen hozzá vagyok szokva már az efféle reakciókhoz. Az sokkal nagyobb visszatartó erő, hogy pattant már meg „Piroska” mellőlem, csak mert nem ígértem fele királyságot és elsőszülött fiút neki – de legfőképpen örök szerelmet – szóval… miért is rombolnám az esélyeimet, kérdem újra? - Oké, igazad van, mindenhogyan gázul hangzik ez. – Kaccantam fel könnyeden, ölelve őt, vele nevetve - no nem apámon meg a ragaszkodásán, sokkal inkább a szituáción magán. Valóban igaz a közhely, hogy egy szülő mindig szülő marad, legyen 22 vagy épp 220 a gyereke. - Aucs. – Szisszentem fel eztán, ahogy újfent a közelmúlt kényes témáit pedzegettük, visszakanyarodva hozzá, s kicsit a múlt áprilisai felé Pandora mondata által. Érzem felőle a szépen lassan mélyrepülésbe kezdő hangulatot, ami éles váltásnak tűnhet az előbbi könnyed kacaj után, s kérdezném, mi bántja, mi jutott épp eszébe a megvakított kölyök kapcsán, ám érkezik egy kérdés, mi belém fojtja első körben a szót. Másodikban pedig csatlakozom a hangulat-hullámvasúton a vöröshöz a leszálló ágon. - Mindenre. – Súgom csupán a szót, nem részletezve azt, mit nem lehet és éppen ezért nem is kell. Őszintén szólva nem tudom, mi szörnyűbb. Arra eszmélni, hogy fogalmad sincs, mit műveltél az elmúlt percekben vagy emlékezni rá ugyan, de tehetetlen nézőként követve csupán az eseményeket. - Felajánlották az emléktörlést, de nemet mondtam rá. Hülyeség volt? – Firtatom, ám ebben a pillanatban sürgető dudaszó hallatszik nem messze tőlünk, én pedig felismerni vélem a volán mögött az öregemet a kocsiban. Van valami megmosolyogtatóan kamaszos abban a fájdalmas sóhajban, mit a felismerés vált ki belőlem, miközben tenyereim a lány derekára siklanak le. - Azt hiszem, ez a végszavam. De te ne feledd a tiédet, mert keresni foglak érte. – Vagyis amint felgyógyulok nagyapa istenhozzádjából, toldottam hozzá gondolatban. Sejtettem, nem teszem zsebre, amit az öregtől kapok ezért a fiaskóért, nehezebb eset volt még apánál is. Utóbbi inkább a pszichológiai hadviselés híve – első körben legalábbis – hjaaaj, de jó is lesz végre haza keveredni! Hirtelen perdítek kettősünkön szavaim közepette, hogy a kis vörös háta kerüljön a fal felé immáron, s röpke, futó csókot hintek ajkaira szemtelenül egy búcsúszót megelőzően, hogy aztán nemes egyszerűséggel a kocsi felé sétáljak – már amennyire jelen állapotomban mindezt kivitelezni tudom.
//Köszöntem! :3 Ez meg itt az ígért időkapu: link //
Kezdőlap
