Vincent olyan, mint a gyerek, akinek az orra előtt elhúztak egy mézesmadzagot. - Nanana! Ne olyan hevesen! Hé! Ezzel az akcióval teljesen meglepett, de nem igazán a jó értelemben. Mi ez a nyáladzás?! Megütközve toltam el magamtól. - Édes fiam, úgy csinálsz, mintha én találtam volna fel a spanyolviaszt. Hát milyen tark vagy te, hogy másnak kell eszedbe juttatni a verekedést? Innen is lefokoztassalak? Középen fogom meg a botomat, és ha játékosan is, de kissé megpüfölgetem vele. - Na menjél! Mars a dolgodra! Sajnos két-három ütésnél többre nem futja, mert újra a botomra kell támaszkodnom, nem bírom anélkül. - Ha sikerrel jártál, részletes beszámolót kérek!
Felnevettem, és bottávon kívülre oldalogtam. - Nem a verekedés ötlete hiányzott, másban is segített, amit mondott - mosolyogtam továbbra is, de nem mondtam ennél többet, csak zsebre tettem a kezem, s kissé felhúztam a vállam. Fejet hajtottam. - Úgy lesz, Nathaniel! A szemem egy pillanatra sárgán villant, aztán sarkon fordultam, és sietve megindultam a kert kijárata felé. A farkasom mocorogni kezdett.
Miután ma összerendezgettem a cikkeket, és kikorrektúráztam őket, úgy döntöttem, hogy ideje kiszellőztetni a fejemet, mielőtt véglegesítem a szerkesztést, és azt mondhatom, hogy készen vagyok. Sokkal könnyebb úgy észrevenni az apró hibákat, melyeken elsiklottam, ha nincs tele a fejem a legújabb hírekkel, s ha a gondolataim nagy része nem éppen egy másik stóc könyv tartalmával van vele. Pihenésképpen az utamat a botanikus kert felé vettem. Nem hoztam magammal ezúttal semmit, hogy ne tudjanak utolérni. Egy fél óra séta, utána pedig belevetem magam a munkába. Azt azonban még nem döntöttem el, melyikbe. Otthon az asztalomon szép stócban állnak a könyvek, egyik a nyomozásomat segíti, a másik a mágia rejtelmeiről értekezik, a harmadik pedig a félig elkészült újság. Lassú léptekkel haladok a sétányon, miközben hagyom, hogy a természet ne csak megnyugtasson, és kiürítse a fejemből a gondolatokat, de energiával töltsön el, melyre szükségem lesz a nap hátralevő részében. Mosolyogva, ráérősen teszem az egyik lábamat a másik után.
*Miután potyára elmentem a őrzők itteni könyvtárába, felkerestem Eva-t, hogy nagyjából tisztába kerüljek az itteni viszonyokkal. Például azzal, hogy a könyvek felől kitől tudnék érdeklődni. Új vagyok még, nem ismerek senkit, szóval minden információ kincset ér a számomra. Így meg is tudom szépen, hogy akit keresek az egy nő és Esthernek hívják. Ezzel most marhára ki lettem segítve, de megkapom a címét, hogy esetleg keressem ott, vagy kukkantsak be a botanikus kertbe is, mert néha ott szellőzteti ki a fejét. Szóval ha már a kert útba esik, akkor értelemszerűen oda megyek először. Végül is időm mint a tenger, ma nem dolgozok. Amúgy érdekesen festhetek itt a zöld övezetben. Ugyebár eléggé el vagyok látva tetoválásokkal és emiatt eleve el szoktak ásni, plusz én és a növények... Eddig legközelebb a természethez akkor kerültem, amikor füveztem... az zöld. Szóval elindulok az úton a kertben, kezemben egy könyvvel. Egyébként az pont az őrzők könyvtárából való. Nem volt ott senki, hát elhoztam, de majd jól megkérdezem a nőt, ha megtalálom, hogy szabad-e. Ezer éve nem loptam, most sem merült fel bennem. Persze ha nem lelem meg, akkor hazaviszem. És előttem sétál is egy nőci. Igazából halvány gőzöm sem volt, hogy hogyan is néz ki ez az Esther... gondolom pont ugyanúgy, ahogy benéz. Viszont a mágiaérzékenységem jelez, még mindig a hideg futkos a hátamon ettől az érzéstől, még a hideg is kiráz. Hát gyorsabbra veszem a lépteimet... akkor tegyünk egy próbát.* - Esther! *Kiáltok arra, ha visszanéz akkor megtaláltam, ha meg nem ő az, akkor elsétálok mellette, mintha mást keresnék... lévén akkor mást is keresek. Az egyszerű és gyors megoldások híve vagyok. Csak nincs elbújva itt a kertben még nyolc Esther nevű őrző.*
Teljesen a gondolataimba merülve sétálok végig az úton. Épp azon gondolkodom, hogy többet kellene kideríteni, milyen a kapcsolata az Őrslakosoknak, és a Betolakodóknak. Nem csak azt, amit mi tudunk, hanem azt is, ami a nyilvánosság felé nem derül ki. Kapcsolatokat kellene kiépíteni, hogy mindig mindenről jól informált legyek. Nem is ártana. A nyomozásommal is lassan haladok. Mintha valaki szándékosak elrejteni a nyomokat apám halálával kapcsolatban. Legutóbb ide vezettek a nyomok, s ennek már harminc éve, de a morzsákat ismét elfújta a szél. Megdörzsölöm a homlokomat, ám ekkor valaki a nevemet kiáltja. Megfordulok, és egy ragyogó mosoly jelenik meg az arcomon. - Szia… Ki is? Ne haragudj! Valahogy nem ugrik be a neved. – nézek rá kérdően, miközben lopva végigmérem. Fiatal fiúnak tűnik. Lendületes és energikus. A nevemet is tudja, és ez meglep. Meglep, hogy valaki többet tud nálam. Tudom, hogy Őrzővel van dolgom, ezért nem aggódom. - Pedig nem felejtenék el egy másik ilyen jól informált Őrzőt. Miben segíthetek? – teszem még hozzá, mert bizonyára nem véletlenül jött utánam.
*Elsőre kicsit meg is lepődök, amikor a nő megfordul, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy be fog jönni ez a módszer. De amúgy poén, lehet, hogy az utcán jártamban is ki kéne próbálnom, hogy random neveket kiáltok, hátha valaki felfigyel. Mindenesetre amint konstatálom, hogy a hölgy Esther, elmosolyodok szélesen és ha már bevár, akkor oda is lépek elé.* - Salem, új vagyok még, szóval nem gáz, ha nem tudod a nevem. Én is csak onnan tudom a tiédet, hogy Evánál érdeklődtem a könyvtárról és téged ajánlott. *Magyarázom mosolyogva. Azért az túlzás, hogy jól lennék informálva, végül is csak egy nevet tudok. Épp azért kerestem őt, mert túl kevés az információ, ami a birtokomban van. A kérdésére felmutatom a kezemben lévő könyvet. Régi, mágiával foglalkozik és egyértelműen az őrzők könyvtárából van, szóval a nő még akár fel is ismerheti, főleg ha tényleg olyan jól informált, mint amennyire sejteti.* - Ehhez hasonló könyveket keresek. Ezt az egyik asztalon találtam és... hát... elhoztam. De nem elloptam vagy ilyesmi, csak ott volt szem előtt, beleolvastam... és igazából azt se nagyon tudom, hogy ezeket ki szabad-e hozni. *Ez a fejemben valahogy sokkal jobban hangzott, látszik is az ábrázatomon, hogy kicsit zavarba jövök. Végül is elloptam egy könyvet. Azt hiszem a morális érzékem szabit vett ki mára. Na, mindegy, ezen már kár is szépíteni. Itt a könyv, itt vagyok én és a nő, meg a kérdésem.*
Mr. Douglas... Protektor... Will, vagy majd elválik
Jelen. Költöztetőkonvoj nem nagyon kellett, elvégre egy autóban elfért minden ingósága, ami nem vásárolható meg helyben. Bár ő maga nem vetemedett arra, hogy négy keréken szelje át a kontinenst - szerencsére a bankkártya még egy repülőn sem jelent túl nagy súlyt, így a szentimentális rakománytól csupaszon érkezett a városba, immár második alkalommal... az autó majd valamikor este fut be. Az első látogatása mindennek, csak épp kielégítőnek nem volt mondható. Tömény munkabürokrácia, és a lakás szemrevételezése - természetesen, mivel bútorostul választott, nem tehette meg ezt személyes jelenlét nélkül. Semmi más nem fért be abba a pár órás keretbe. Na, de majd most. Most jön az a fele a levesnek, amiben a sűreje van... Pontosan érkezik, még az angolos késést sem játssza el, elvégre van, amit nem bízunk a véletlenre. Lerí róla, hogy ő az, akit csak úgy idepottyantott most valami - nem épp a botanika irányt érzett mérhetetlen rajongás kapható rajta az arcán, még csak a kis táblácskákra se vet pillantást. A napnyi repülőúttól kicsit megviselt fekete zakóját viseli kissé hátratolva, hogy kényelmes mozdulattal pihenjenek meg a tenyerei a farmerzsebben. Egyszerűen nagyszerű kék inget húzott mindemellé, és vékonyodó orrú bőrcipőt. Nameg hasonlóan, kissé mosott ábrázatot. De van, amit jobb hamar megejteni. Mondjuk ezt a találkozást. A kíváncsiság maximum az összes érzelmi töltet, ami leolvasható az ábrázatáról, de az is erős pókerarccal társul, amit sikerült a repülőn magára vasalnia. Szóval ki is lesz a delikvens...
Még mindig nem vagyok kibékülve az egyetemi, négy fal közé zárt környezettel, de ha ide rendezkedtünk be, nem én leszek az, aki egyetlen tollvonással a saját kénye-kedvére helyezi át az egész bagázst máshová. Főleg, mert az egész egyetem központi szerepet tölt be valahol a városban, elhelyezkedését tekintve is remek helyen van, na meg stratégiai szempontokat figyelembe véve sem utolsó az épületegyüttes, ami azt illeti - összehasonlítva például az általam kedveltebb Denali Nemzeti Park látogatói központjának épületével. Szóval ez a központ, muszáj tehát némi időt nekem is itt töltenem... a rengeteg négy fal között töltött óra után azonban egyszerűen muszáj kicsit kiszakadnom, mert becsavarodom, mint valami ketrecbe zárt nagyvad. Ezért is beszélem meg az "újoncunkkal", hogy a botanikus kertnél, kertben fussunk össze. Kicsit kiszellőztetem a fejem és lerendezem a vele kapcsolatos dolgokat is. Kellemest a hasznossal... és ma még a nap is elődugta a képét kicsit, ami errefelé meg kell becsülni a tél közeledtével! Az öltözködést ma sem vittem túlzásba: farmer, sötét póló, felette fekete motoros dzseki. Lépteim céltudatosak és határozottak, bár fogalmam sincs, kit is keresek... egészen addig, míg a környezettől idegennek tűnőt ki nem szúrom. - Mr. Mansfield? Igazán örvendek... - nyújtom kezem, ahogy odaérek hozzá. - William Douglas, de jobban örülnék, ha a Will-nél maradnánk. Persze, csak ha magának sem probléma. Kollégákkal nem sűrűn magázódom. - A szóválasztás nem véletlen: pár egyetemista halad el mellettünk viháncolva. Valószínűleg nem szúrnák ki az őrzők szót, de azért jobb nem kockáztatni. A tegeződést pedig nem erőltetem, de tényleg egyszerűbb úgy minden, na meg, valahogy emberibb is. Egyfajta megelőlegezett bizalomra, partnerségre ad alapot felőlem, nem emel ki közülük, mint "A vezetőt". Oké... a tanoncoknak azért ki kell érdemelni a dolgot, de aki azon a szakaszon túljutott, annak kijár a pertu. - Minden rendben ment az utazás és a költözés során? - érdeklődöm, miközben sétára invitálom.
Egy kis időkitöltés, míg felfedezi a telefonján a helyi foursquare kiépítettséget. Igazán csodálatos, ezzel itt sem kell felhagynia. Aztán, körülbelül pont a megszólítás előtt süllyeszti el a formatervezett készüléket, így szinte a belsőzsebből érkező ajándéknak lehet tekinteni a vékony ujjas kézfogást. Nem ő az, aki dominanciáját kézropogtatással szeretné jelezni, de határozottságban azért nincs hiány, meg egy kisebb fajta udvarias mosolyból sem. - Peter Mansfield, tiszteletem, Mr. Douglas... Will. - szinte a kéréssel együtt korrigál is, és amint visszakapja a tenyerét, az meg is tér, vissza a helyére - Nem hiszem, hogy ezen fogunk összeveszni. Ahogy ez elhagyja a száját a jellegzetesen ejtett mondat, már két lehetséges skatulyát vett elő a fejecskéjéből, és próbálgatja bele... "Will"-t. Természetesen nem olyan amatőr, hogy látványosan méregesse a másikat, vagy a megállapításait véglegesnek gondolja. Ám az ember gyarló lélek, és marhára szereti megkönnyíteni az életet azzal a sok kis dobozkával. Ő meg főleg. Az pedig, hogy odabent forognak a fogaskerekek nem jelenti azt, hogy ő ezalatt kívül is homokórázik. Szépen, kissé talán sutának tetszően megemelt vállakkal válaszol az érdeklődésre. - A légitársaságok még mindig paranoidok, az ételnek nyolcezer méter fölött még mindig káposztaíze van. A lakás kifejezetten tetszetősen kong, az egyetemre pedig még nem volt alkalmam benézni. De, ha minden rendben volna, gyanakodnék, köszönöm az érdeklődést. Bizony, van egy ilyen szokása, hogy marhára nehéz eldönteni, mi a tényleges panasz, vagy az iróniával fércelt humor. Erről persze csak az ő tényszerű kifejezésmódja tehet. És, ha jön a gesztus ő sem szeretne itt a járókelő csipetcsapatok elől elfoglalni az andalgási területet, meg farkasszemet nézni a protektorral, szóval mozdul. - Reméltem, hogy tudunk pár szót váltani a helyi dolgokról, de nem gondoltam a biológiai alapoktól kezdeni. Hah... jelentőségteljes nem épp, de elcsíphető a tekintet amivel a nyílt, néhol talán mozgalmas sétányt is felméri. Nem, az ember marhára nem így képzeli el egy rejtett társaság fejével az eligazító beszélgetést. Persze, ez nem is a napfényes Miami beach.
Nem kenyerem a felesleges beszéd, az érdeklődés is pusztán formális. Mégsem vagyok valami alaszkai bunkó! Sőt, ahogy értesültem, majdhogynem kollégák lettünk az úrral, csak anno a drága mentorom tűzre vágta a jogi diplomámat, mondván, azok úgysem kellenek majd az elkövetkező időkben. A papírokat persze pótoltattam, de igaza volt: azóta se keveredtem a jogi pálya közelébe, hanem megörököltem a vadőri munkáját annak a részeges fazonnak. Az ironikus, gyanakvó "zárszóra" félmosoly szalad képemre. Teljesen jogos, ami azt illeti. Ez a fajta hozzáállás pedig errefelé rendkívül jól jöhet még a másiknak: megnöveli a várható élettartamát. - Nézze el nekem a helyszínválasztást, de egész idáig az irodában gubbasztottam a papírmunka miatt és nehezen tűröm azt a négy falat. De ha gondolja, később szívesen körbe vezetem odalent is. - Az alagsorra gondolok, ami védhetőség, taktikai szempontból csodálatosan meg van oldva, remekül elrejtve avatatlan szemek elől, de az én idegeimnek nem igazán tesz jót. Tigris a ketrecben helyzet. Nem véletlen jártam be ide csak akkor, ha muszáj volt, még Mortimer idejében. Az erdőt sokkal jobban preferálom, na de mégsem mondhatom most, hogy én lettem a protektor azt, hogy márpedig szeditek a cókmókjaitokat gyerekek és lépünk sátorozni! Mert... nem. - Mire kíváncsi elsősorban? - firtatom, mert sajnos a Mikulás nem jó beszélőkét hozott idén se.
Naigen, ő jobban kedveli egy szép kis keretben az iroda falán azt az elismerő diplomát, mint gyújtósként. Szerencsére odalent Floridában nincs is szükség túlzottan gyutacsra, szóval nem kellett ezzel a problémával szembesülnie. Egészen felvilágosult bagázsról volt szó, kérem. A helyszínválasztás indoklása persze megér egy apró, mérlegelés után igazat adó fejbólintást. Annyira azért nem érzékeny a lelke a terep tekintetében. Szerencsére van kijárt, ha épp nem kövezett ösvény, szóval nem szitkozódik véres poklokat magában, amiért nem a suhanós sneakerét húzta a lábára. - Felüdülés lesz az odafent után. - vagy leüdülés. Tökéletes a képzavar - Úgy látszik minden városban a végletekben gondolkodnak. Amott a tériszonyosok örülhettek az üvegfalú toronyházban, itt meg ezek szerint a klausztrofóboknak lehet kedves a terület. Ahány ház, annyi szokás... és ha már a házakról meg a szokásokról van szó... - Főként arra lennék kíváncsi, mi a helyzet a mi portánkon, mennyien vagyunk, mire érdemes figyelni, mennyire békés a hangulat, mennyire gyakran és milyen mélyet harapnak a helyiek. Amennyit hallottam elöljáróban, ahhoz képest minket odalent egészen lelassított a meleg, szóval nem volt túl sok kapkodás, inkább diplomáciai sepergetés... Talán azért volt ott nagy létjogosultsága neki is. Meghát üdülőváros kérem, nem szórakozunk. Nincs is vad erdőség körülötte, a homokba meg hülyén nézne ki, ha bevetné magát a szőrös állatfia.
//Nopr, tudom, hogy nehéz a bányászok élete : P //
Vicces ez, hogy mindenki a létszámról érdeklődik először. Engem is érdekelné ez-az folyton, de mindig lelövik előre a poént, ha szólnak, hogy egy újabb őrző érkezik. Mire ideér, még a cipője méretét is tudom, pedig egyáltalán nem vagyok ré kíváncsi, így oda a "felfedezés varázsa", legfeljebb annyiban marad meg, hogy az olvasottakat összevethetem a tényleges emberrel. Aztán vagy meglepődök vagy nem. - Szerencsére a megérzéseim eddig még sosem hagytak cserben. - Körülbelül negyven fő. Férfiak-nők vegyesen. Szerencsésen lefedjük a várost, mindenhol vannak informátoraink, így időben értesülhetünk az eseményekről. - Az nem kifejezés. Pillanatok alatt eljut az információ a város egyik pontjából a másikba és ez nem az én érdemem, ezzel is tisztában vagyok, hisz pár éve még csak egy része voltam a láncnak, a hálónak én magam is. - Ha jól értesültem, az egyetemen kíván tanítani elsősorban... - pillantok oldalt rá, a hangsúlyom pedig érezteti, hogy ezt esetleg kifejthetné, miért is, meg úgy egyálalán, hisz... jó dolog a jogász szakma, sokfelé be lehet vele törni. Ha nem vadőr lennék évek óta, valószínűleg jómagam az igazságügy területén keresném a kenyerem. Hogy miket hallott, az régen nem érdekel. Sejtem én, hogy mindenkinek megvan erről a rejtett, istenverte zugról a véleménye. Csak egy fél évet próbálnának itt hiszti nélkül túlélni... menten elmenne a kedvük az álláspont-hangoztatáskor. - Hidegháborús állapotok vannak jelenleg, bár a napokban értesültem róla, hogy az újabb falka alfája hazatévedt, szóval ha a Szellemek és a megérzéseim nem csalatkoznak, az oroszrulett a lőporos hordó körül hamarosan egy csapásra véget ér és elszabadulnak a dolgok. Csak a szikra kell hozzá. - tekintek meredten magam elé mindeközben, mert gondolataim teljesen másfelé - bár ezzel kapcsolatban - szaladnak. Visszazökkenve jelen helyre, jelen időbe bajtársian, bár nem túl megnyugtatón, vállon veregetem finoman Petert. - Üdv Mordorban! - mindenki azt hiszi, tudja, mire vállalkozik, ha idejön, de a farkasaink előszeretettel bizonyítják el a népeket. Vagy a hideg.
Nahát az a helyzet, hogy ennek a nagy adatösszevetésnek most lesz egy kis "nem pipálandó" része, ugyanis a kérdésre először nemlegesen, majd szinte szabályszerű átmenetben az ellenkező irányba is történik néhány fejbólintás. - Majdnem jól értesült. De valójában, attól még, hogy órákat adok nem kívánok kifordulni a magánpraxisból, vagy hogy kirendelt védő legyek, ahogy kell. Kötve hiszem, hogy a zárthelyik javítása lekötne. Azt már nem teszi hozzá, hogy ez az isten háta mögötti (márbocsánat) állásvállalás egyébként pont az, aminek mindenféle belegondolás nélkül látszik - levegőváltozásra ürügy. Igen, van ilyen hülye, hogy pont Fairbanks változó levegőjébe mászik bele. Igazából az a csodálatra méltó, hogy nem érezni már idő előtt a puskapor illatot, ha már ilyen szép hasonlattal fel lett neki vázolva a helyzet. Mert arra, hogy milyen kellemes időszaknak néznek elébe a jóslatok szerint, kicsit, talán érdektelennek is tetszőn, de értve húzza el a száját. Nem eszi olyan forrón a kását, szerencsére elég halvérű ahhoz... meg itt jégre is van téve, hogy halmozzuk a szleg-kliséket. Persze lehet mondani, hogy ott csücsül még a tojáshéjban - végülis igaz volna - és majd megtapasztalja. Hát na. Ebben sem fog vitatkozni. Sőt, az első teljesértékű mosoly is befigyel a barátian gonosz vállapogatásra. - Mordor jó gyakorlat. Úgyis fenyegetnek, hogy egyszer sarokkő leszek a pokolban. Ügyvédekkel meg jószándékkal van kikövezve, úgy mondják.
Szavaival azért sikerül némi mosolyfélét csalnia borostás képemre. Ijesztő belegondolni, hogy én is hasonlóképp végezhettem volna, ha ragaszkodok ahhoz a diplomához... utólag azt mondom, nem is volt olyan idióta az öreg, részeges mentorom, mint azt elsőre gondoltam. No megköszönni azért nem fogom neki a dolgot! - Nem, azt én sem gondoltam. Jó, ha az ember több lábon áll manapság. Nekünk meg főleg jó az ilyesmi. - Már az őrzőkre gondolok itt nagy általánosságban, de persze, az, hogy vannak közöttünk olyanok, akik jogi berkekben nem teljesen analfabéták, szintúgy kifizetődő lehet sok esetben. Megjegyzésén fejcsóválva felnevetek, miközben zsebemben cigaretta és öngyújtó után kutatok. Ejj de fognak engem itt ezért szeretni... de a megszokás nagy úr. - Legalább ott sok lesz az ismerős! - nevetem eldohányzott élccel hangomban. Sosem voltam vallásos, bár szüleim igyekeztek annak nevelni, abban azonban biztos vagyok, hogy ha kerülök is valahova, az nem odafenn az égben lesz. - Őszintén szólva fogalmam sincs, mit mondhatnék még. Dióhéjban ennyi a helyzet. A "birtokon" körbevezetem még, a többivel pedig egyelőre nem fárasztanám. Majd folyamatában úgyis megismerkedik mindennel. - És mindenkivel. Az öngyújtóm persze kifogyott. Pedig esküszöm volt benne még úgy... negyed órával ez előtt. Bosszúsan ciccenek és fejcsóválok. - Ha kérdése van, tegye fel nyugodtan. - indulok meg vissza az épület felé, kérve, hogy kövessen. Minden felmerülő kérdésre igyekszem válaszolni, miközben mindent megmutatok neki odalenn. Talán még be is mutatom egyik-másik őrző "kollégának", akikbe belefutunk közben...
// Köszönöm ezt a suta-rövidet. :$ Remélem lesz még jobb is! //
Már régen volt rá példa, hogy falkabeli életem során elküldtek volna csak azért, hogy megöljek valakit. Persze, harc közben természetesen rendben van a dolog, de az, hogy kifejezetten csak gyilkolni induljak el, nem volt bevett szokás. Legalábbis az utóbbi időben a vezetők nem kívántak tőlem ilyen súlyos feladatokat, ezért rászánhattam az időt a civil életem egyengetésére, és pár hónapja a Síparadicsomnak is szentelhettem némi időt. A pár nappal ezelőtt kis gyűlés azonban mindent megváltoztatott, és emlékeztetett rá, hogy bizony az újabb vezető váltás, újabb mentalitást hozott, újabb taktikákkal. Darren keménykezű volt, ezt már azelőtt is tudtam, hogy átvette volna Milagros helyét. Igazából egyáltalán nem bántam, bár a harcokba folyni sem kívántam túlzottan. Amit kiadtak nekem feladatot elvégeztem, és nálam ez volt a legfontosabb, semmi más. A mai nap estéje volt megadva időpontnak mind nekem, mint a többi vállalkozó szellemű tarknak, akik elvállalták ezt a cseppet sem vérmentes bevetést. Némi izgalom munkálkodott bennem, és mivel tudtam, hogyan néz ki az illető és hol találom meg, napokkal korábban elkezdtem figyelni. Tudtam az útvonalat, amerre haza fog menni, és azt is tudtam, hogy milyen napszakban, hány óra körül teszi meg mindezt. Nem szerettem félmunkát végezni, habár sohasem voltam hivatásos gyilkoló gép. Sőt, ha lehetett, akkor inkább nem ontottam ki egyetlen életet sem, de ha egyszer ezt parancsolta az Atanerk, akkor nem mondhattam neki nemet, nem igaz? Egyébként fogalmam sem volt arról korábban, hogy egyáltalán létezik ez a hím, hogy a világon van. Nem tett sem kirívóan sok rosszat, sem feltűnőt. Egyszerűen csak létezett, és az ilyeneket, még ha ellenség is, némi fenntartással bántottam. Ma ennek itt nem volt helye, és erre újra, meg újra emlékeztetnem is kellett magamat, szerencsére sikerrel. Mire ott kellett lennem, már kényelmesen üldögéltem a kert egyik sétánya mentén elhelyezkedő padon, mintha csak pihenni szeretnék egy kicsit, vagy netán várnék valakire. Természetesen az utóbbi volt a jelenlegi helyzet, tekintve, hogy én pihenni amúgy sem nagyon szoktam. Időpocsékolásnak tartom, méghozzá maximálisan. Miközben ezen gondolkoztam, már meg is éreztem a közeledő farkas energiáit. Mivel felvontam a pajzsomat majdnem teljesen, így inkább az érzékszerveimre hagyatkoztam, meg az időre, amit láthatóan a férfi teljesen betartott a legtöbb esetben, amivel nekem könnyebbé tette egy kicsit a helyzetet. Legalább bízhattam abban, hogy nem veszi fenyegetésnek egy másik farkas jelenlétét, hiszen beazonosítani sem lehetett képes úgy egészen pontosan. Sem a koromat, sem az erőmet lehetetlen volt ilyen felvont pajzzsal megsaccolni, ellenben én tudtam nagyjából, hogy tőle mire számítsak. Mondjuk arról fogalmam sem volt, hogy mennyire harcedzett, de nem is számított. Ezüst tölténnyel megtöltött fegyver és ezüst pengéjű kés is lapult ám a kabátom alatt, úgyhogy ami éppen jön majd, azt fogom alkalmazni a likvidálás során. Ennyire előre még nem akartam tervezni, inkább csak felkészült kívántam lenni.
Az utolsó adag vizsgákat is leadtam az egyetemen. Hál'isten! Már egész sok panaszkodó e-mailt kaptam, hogy mikor is lesznek kijavítva a vizsgák. Hát nem értik meg, hogy én is egy egyszerű ember vagyok? Rengeteg vizsgát kellett kijavítanom és még szerencse, hogy eddig végeztem. A kölykökkel is foglalkoznom kellett, így habár fitt vagyok testileg, agyilag kicsit lefáradtam. ami azért kellemetlen, mert a mentális dolgokat is gyakorolnom kell majd a kölykökkel. Mentor lévén az én feladatom felkészíteni őket a harcra és egyéb dolgokra mind testileg, mint lelkileg. Gondolatban számba veszem a kölyköket, és hogy kivel mit is kellene majd gyakorolnom. Most, hogy letudtam a vizsgák javítását, most már koncentrálhatok teljes erőmmel a tanításukra. Egy szürke öltöny van rajtam, fehér ing és egy fekete nyakkendő, kezemben pedig egy laza aktatáska. Övemen a mobilom és a csipogóm. Lassan sétálok át a botanikus kert parkján. Szeretem ezt a helyet, annyira nyugodt és kellemes hangulatot áraszt, így hát amikor időm van és nem sietek, mindig erre jövök haza, és néha még le is csücsülök egy kicsit, hogy élvezzem a természet kellemes hangulatát. Habár ilyenkor valahogy mindig eszembe jutnak a teliholdas éjszakák, amikor vérengző fenevadként száguldok az erdőben és tépek, akit, vagy amit érek. Furcsa, hogy mennyi különbség van emberi és állati énem között. Lassan haladok a járdán és megfigyelem az embereket, akik még így, este 7 óra körül is itt vannak és sétálgatnak. Nem sokan vannak, de azért néhányan sétálgatnak körülöttem, és egy nő is ücsörög az egyik padon. Vajon a partnerét várja randevú miatt? Eszembe jut Josephine és melegség járja át a szívemet. Meg kellene látogatnom...
Hiába tudtam nagyon jól, hogy hamarosan fel kell majd bukkannia a likvidálandó egyénnek, ettől függetlenül mégis kezdtem elveszíteni a türelmemet. Nem volt egy életbiztosítás olyan helyen elintézni ezt a kis dolgot, ami viszonylag forgalmasnak volt mondható. Oké, rendben, jelenleg már épphogy szállingózott néhány ember egy-egy sétányon, és szerencsére engem a többségük el is került, de nem nagyon akartam megkockáztatni azt, hogy valaki esetleg rosszkor legyen rossz helyen, és valami olyat kelljen tennem a saját védelmem érdekében, amit később megbánnék. Soha nem volt szokásom ártatlanokat bántani, és nem éppen most szerettem volna elkezdeni. Még egy kis türelemre intettem magam, és újra az órámra néztem. Még adtam pár percet a férfinak, aztán úgy gondoltam, hogy majd elkezdek az egyetem épülete felé sétálni szépen lassan. Szerencsére erre már nem került sor, mert hamarosan feltűnt úgy száz méterre tőlem. Egyből felismertem, de már korábban is megfigyeltem őt a szokásai miatt, úgyhogy nem volt nehéz megérezni az ismerős szagot sem, amit magából árasztott. Úgy vettem észre, hogy nem a környezetére figyelt, hanem a gondolataiban merült el. Ennek örültem, mert legalább ez azt jelentette, hogy nem érzi magát veszélyben, tehát nem vette észre, hogy én rá várok. Nem tudtam, hogy vajon mit gondolhat, mit csinálok ott a padon, de nem is nagyon érdekelt. Én csakis arra koncentráltam, ami a feladatom volt, vagyis arra, hogy eltegyem őt láb alól, méghozzá gyorsan és hatékonyan. Nem kellet a felesleges balhé. Amint elég közel sikerült érnie hozzám, lassan felemelkedtem a padról, és még mindig azon gondolkoztam, hogy mégis hogyan intézzem el. Szúrjam le, vagy lőjek? Hangtompító volt a fegyveren, tehát túl nagy feltűnést nem kelthetnék akkor sem, ha azt sütném el, de úgy ítéltem meg, hogy a kés is elég hatásos tudna lenni. Majd elválik, hogy mennyit pattog. - Üdv, Tyler! – köszöntem, amikor elég közel értem hozzá. Úgy karoltam belé, mintha éppen rá vártam volna, viszont a szorításom elég erős volt ahhoz, hogy ne tudjon csak úgy lerázni magáról, vagy ne okozzon nekem semmilyen nagyobb sérülést. – Már vártam magát! – jelentettem ki, tekintetem figyelmeztetően villant meg, hogy jobban jár, ha nem kezd el balhézni most nekem, amivel felhívhatja ránk mások figyelmét. Igaz, hogy nem éreztem senkit a környezetünkben, de ez nem jelentette azt, hogy ne kerülhette volna el a figyelmemet egy erre kószáló halandó. Nem jártunk volna jól. - Jöjjön, erre menjünk! – megrántottam egy picit egy mellettünk megjelenő, viszonylag sötét ösvény felé, hogy ezzel jelezzem a letérési szándékomat. Abban bíztam, hogy erre már tényleg nem fogunk összetalálkozni senkivel sem. Nem hiányzott most a társaság…
Nem túl lassú, ám nem is sietős léptekkel haladok át a sétányon. A gondolataimba vagyok mélyedve, nem is nagyon figyelek körbe. Azt látom, hogy néhány ember sétálgat, egy nő ücsörög egy padon, de nem igazán izgat a jelenlétünk. A kölykök és a kiképzésükön gondolkozom. Egészen addig, amíg a padon ülő nő nem kezd el felém sétálni. Hirtelen belém karol, én pedig értetlenül meredek rá. Érzem az erejét, és egyből megsejtem, hogy bizony egy farkassal van dolgom. Egy tapodtat sem mozdulok, úgy meredek le a nőre, aki kb. a vállamig ér, de érzem az erejét, így biztos, hogy idősebb lehet nálam. Az apró kijelentésére már igen csak megszólal a fejemben a vészcsengő. Már várt? - Örülök. Remélem nem várakoztattam meg sokáig. - jelentem ki határozott, nyugodt hangon, habár legbelül már erősen pörög az agyam, hogy mi a francot is tehetnék. Mikor a nő hirtelen megránt, értetlenül meredek rá és elejtem a táskámat. - Francba... - morgom, mikor szétszóródnak az iratok a földön és fújni kezdi őket lágyan a szél. - Megengedi? - nézek a nőre nyomatékosan, majd halk kopogás üti meg a fülemet, ahogy egy nő közeledik felénk az egyik lappal. - Elnézést, ez csak úgy odarepült hozzám... - villant rám egy kedves mosolyt, de a karomra kúszik a tekintete, amiben persze ott van Anna karja is. A nő elpirul, majd valamit motyogva odaadja nekem a papírokat. - Köszönöm. - biccentek felé halál nyugodtan, majd észrevétlenül az övemhez nyúlva nyomok meg három gombot a csipogómon. Segélyhívás. Castornak. Remélem még időben ideérnek. Hogyha Anna engedi, akkor összeszedem a táskámat, ha nem, akkor pedig berúgom egy bokor alá, hogy még jobban szétszóródjanak a papírok, jelezve, hogy "Hahó! Erre vagyok!". Őszintén remélem, hogy csak téves riasztás, és esetleg a nő egyszerűen csak valami segítséget szeretne kérni. Inkább vállalnám Castor kirohanását emiatt...
Gondoltam, hogy egyszerűen nem képes megérteni a helyzetet. Igazából a helyében én sem igazán tudtam volna, hogy mire is véljem ezt a dolgot. Maradjunk annyiban, hogy egyrészt nem nézek ki rosszul, egy szép nő hirtelen közeledése pedig vagy zavarba ejt egy férfit, vagy az egóját simogatja, másrészt pedig furcsa lenne, ha egy idegen farkas közölné velem, hogy már várt rám. A helyében már rég kongnának a vészharangok a fejemben, és úgy sejtettem, hogy vele sincsen ez másként. Egyszerűen csak nem akartam most ezzel foglalkozni, ha ennek fejében hamarabb letudhattam ezt a feladatot. Ahogyan a sétányon kezdtünk el menni, valahogy elejtette a táskáját. Csupán a szemöldökömet vontam fel értetlenül, és úgy néztem rá, mint valami hülyére. - Ez elég gyenge próbálkozás volt, Tyler… - jelentettem ki, és eszem ágában sem volt elengedni a kezét. Még hogy papírokat kezdjen szedegetni! Nevetséges! Igaz, azt inkább már nem tettem hozzá, hogy úgysem lesz már szüksége rájuk, de szerintem ezt magától is kitalálhatta már, ha van egy kis esze. Noha a pajzsom teljesen fel volt vonva, így sem azt nem tudhatta, hogy őslakos vagyok, sem pedig a koromat. Szegénynek elég nagy hátránya volt velem szemben, hiszen én már több információval is rendelkeztem vele kapcsolatban, de ez hozzátartozott ahhoz, amit most tennem kellett. Miután a nő végre eltűnt a látható zavarával együtt, tovább húztam magammal a férfit, a nem túl forgalmas irányba. Valójában nem is láttam arra senkit, nem is éreztem ember szagát, úgyhogy semmi veszély nem leselkedhetett ránk. Jobban mondva csak rám, mert a legnagyobb veszély rá nézve éppen belekarolt, mintha a legjobb barátok lennének. - Az Atanerkem üdvözletét küldi! – mosolyodtam el, és ha csak nem történt valami egetverően meglepő dolog – amire nem láttam túl nagy esélyt egy kihalt helyen -, akkor már a kezemben volt a fegyverem, mielőtt még észrevehette volna. Szorításom erősebb lett a karján, és még vetettem egy gyors ellenőrző pillantást a hangtompítóra, mielőtt a mellkasának nyomtam volna, hogy a szívébe küldjek egy golyót. – Remélem, a szellemek örömmel fogadják majd… - motyogtam még a fülébe, aztán késlekedés nélkül meghúztam a ravaszt. Ha minden jól ment, akkor azt reméltem, hogy gond nélkül sikerül őt a másvilágra küldenem. Végül is, elég jól céloztam még távolról is, most viszont olyan közel voltam hozzá, hogy el sem hibázhattam volna a lövést. Ezüst lövedék a szívbe… mindig halálos párosítás!
Habár először értetlenül meredek a nőre, amint megérzem az erejét, már sejtem, hogy valami gond van/lesz. Nem falkabeli, ami azt jelenti, hogy vagy Őslakos lehet, vagy Falkán kívüli farkas. Egyik csapattal sem vagyok puszi pajtási viszonyban, így a vészcsengő elég erőteljesen kezd el sípolni a fejemben. Ahogy megrántja a karomat, hogy beljebb sétáljunk, a táskám kicsúszik a kezemből és szétszóródik a tartalma. - Ha nem rángatna, akkor nem ejtettem volna el. - csattanok fel és szűröm a fogaim között a szavakat. A táskát berúgom az egyik bokor alá, úgy, hogy azért a papírok elég rendesen látszódjanak, majd - mivel nincs más választásom - lépkedek a nő mellett. Érzem, hogy sokkal erősebb, mint én, ami azért egy kis nyugtalankodásra ad okot. Főleg, hogy ezen kívül nem érzek semmi mást. Nyilván pajzsot vont fel magam elé. Nekem már esélyem sem lenne a pajzshoz, hiszen minek? Már bőven megérezte, hogy mi újság van velem és mivel vélhetőleg ki akar nyírni, amúgy is tud rólam egyet, s mást. Egy elhagyatott sétányra húz tovább a nő és én sem érzek emberszagot, de még farkast szem. Kezd egyre kellemetlenebbé válni a helyzet. Az apró megjegyzésre látszik az arcomon, hogy koppan a helyzet. Tehát itt a sétányon fogok egyszerűen meghalni. Milyen kár. Pedig pont most találkoztam Jo-val, és a kölykök is szépen fejlődnek. - Köszönöm! - biccentek határozottan, majd mikor meglátom a fegyvert, lenézek rá. Tazanna szemébe pillantok, majd egy hirtelen mozdulattal csapom felfelé az állkapcsát a szabad kezemmel.
Én roppant magabiztos voltam, ami a feladat elvégzését illeti. Biztosra vettem, hogy ember nem hallhatja meg a hangtompítós fegyver hangját, és a farkasok meg lehet, hogy nem törődnének vele különösebben. Én sem szívesen folynék bele valami olyanba, amihez semmi közöm. Oké, ha pont a falkája tűnik fel a területen, akkor nyilván nem fogják annyiban hagyni, de nem éreztem farkasnak még csak a szagát sem, és most már a pajzsomból is lentebb engedtem, mert miért is ne? Muszáj volt meggyőződnöm arról, hogy jól gondoltam a környezetünkkel kapcsolatosan mindent. Igazából nem is tudom, hogy mit vártam. Azt, hogy majd mindenféle próbálkozás nélkül hagyja, hogy eltegyem láb alól? Én még a legalantasabb harcra is képes lennék azért, hogy túléljek, tehát foggal és körömmel. Kikaparnám az illető szemét, ha azon múlna, hogy élhetek-e tovább. Lehet, hogy csak bennem munkálkodik ilyen nagy mértékű túlélési ösztön, de erősen kétlem. Egy hozzánk hasonló farkas másként nem is élhetne olyan sokáig, mint én, vagy esetleg ő. Rossz példa, mert mostantól ő sem mondhatja majd magát élőnek, de ezt egyelőre ő még nem biztos, hogy fel tudta dolgozni. Nem is hibáztattam érte különösebben. Sajnos, mielőtt meghúzhattam volna a ravaszt, sikerült állon találnia. Túl gyorsan történt, így elhajolni már nem volt lehetőségem, viszont a fegyver sem esett ki a kezemből. Míg csillagokat láttam egy másodperc erejéig a fájdalomtól, elengedte a karját és helyette azt fogtam meg, amivel sikerült eltalálnia. Alig pislogtam egyet, máris kitisztult a látásom, viszont a számban megéreztem a vér fémes ízét, ami annak volt köszönhető, hogy a fogaim belevájtak az alsó ajkamba. Kellemetlen, ráadásul fel is bőszített eléggé ahhoz, hogy ne hagyjam ennyiben. - Ez most komoly? – dünnyögtem magam elé, és közben olyan erősen szorítottam rá a csuklójánál a karjára, hogy máris hallottam roppanni a csontokat. Én naiv módon azt hittem, hogy majd szép nyugodtan elintézhetem, de ha ő másként akarta ezt játszani, akkor játszhattuk volna úgy is, ha nem olyan sietős nekem a dolog. Úgy kicsavartam a csuklóját, hogy eléggé fájhasson neki ahhoz, hogy térdre ereszkedjen. Jó, talán egy kicsit én is rásegítettem némi kényszerítéssel arra, hogy az összecsuklás bekövetkezzen. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy talán fejbe is lőhetném, de teljesen biztosra akartam menni. Újra a szívére céloztam, és most már nem fűztem hozzá semmit, csak két gyors lövedéket beleküldtem a lüktető, erekkel átszőtt szívébe, hacsak nem próbálkozott megint valamivel, mint az előbb. Nem sok esélyt láttam rá, hiszen jóval erősebb vagyok nála, de az előbb is sikerült neki, hála a meglepettségemnek. Most már azt a szemernyi sajnálatot sem éreztem iránta, mint akkor, amikor elkezdtem őt megfigyelni néhány nappal korábban. Amennyiben sikerül végeznem a dolgommal, akkor nem is késlekedek sokat, és máris tárcsázom Isa számát, hogy jöhet értünk.
Ahogy a fegyver a mellkasomnak nyomódik, valami elpattan bennem. Egy életérzés, hogy én nem akarok még meghalni! annyi minden vár rám és habár átvertem a természetet, hiszen lassan másfél évszázada élek, ami nem helyes, mégsem akarok még meghalni. Még nincs itt az ideje, és nem egy ilyen nőstény miatt. Idegesen meredek a nőre, ahogy fogja a karomat, hogy állunk egymással szemben az elhagyatott sétányon. A vészhívást már kiküldtem, de nem fűzök sok reményt hozzá, hogy bárki is a környéken tartózkodik. Hogy fütyültem Castor figyelmeztetésére, hogy senki ne járjon egyedül. Hogy mindig legyen nálunk csipogó és mobil. És hogy mindig értesítsük egymást, hogy hol vagyunk. Akkor vicces volt és felesleges. De most... Mennyire örültem volna, hogyha egy másik mentor is itt van velem. Vagy valaki... Akár egy kölyök is. Ketten még mindig erősebbek lettünk volna, mint én egyedül. Hirtelen ötlettől vezérelve erőteljesen hátra tenyerelem a nő fejét és igyekszem kiszabadulni a szorításából. A néhány másodpercnyi idő elég arra, hogy egy újabb öklös ütést mérjek a nő fejére. Habár az állkapcsa nem tört el, látom ahogy vér szökik a szájába. Legalább visel valamit tőlem. Remélem az egyik foga is kitört! A megjegyzésére csak egy hangos nyögés a válaszom, hiszen erőteljesen szorítja meg a csuklómat és kényszerít a földre. Hallom - és persze érzem is - a csont roppanását és egy kiáltás hagyja el az ajkamat. Hát így kell végeznem? Igyekszem ficánkolni, és megmarkolom a nő térdét, hogy egy erőteljes fogással kitörjem a csontot a lábából. Legalább akkor elesne, mielőtt meghúzza a ravaszt... bár kérdés, hogy ilyen fájdalmak mellett mekkora erőkifejtésre vagyok képes... Köszönöm, még nem akarok meghalni.
Kezdőlap
//
//
