Körbejártam és tapogattam, szagoltam a várost, szó szerint. Élveztem, ahogy egy idő után a lábaim megérezték a megtett kilométereket, hogy egy-egy zsúfoltabb helyen nekem jöttek, én mentem másoknak. Nem csak átsétáltak rajtam, hogy aztán megborzongjanak, akik érzékenyek a mágiára, hanem fizikailag is jelen voltam. Nézelődtem étteremből büfébe, büféből bárba, bárból parkba mentem, s amíg szabad ég alatt tartózkodtam, élvezettel figyeltem, ahogy a leheletem párapamacsként távozik belőlem, majd foszlik szét. Ez jelentette, hogy nem csak egy kósza lélek vagyok, hanem hús-vér élőlény... Meg tudtam fogni dolgokat, arrébb tenni őket, úgy láttam mindent, ahogy ahhoz majd' négyszáz éve nem volt szerencsém, mindebbe pedig szinte beleszédültem. A hideg levegő kicsípte az arcom... éreztem, hogy a levegő hideg! Nem tudtam, hogyan telhetnék be mindezzel, hogy a többi ember, őrző és farkas ezt miért nem képes jobban élvezni. Emberek! Egy pillanatot éltek csak, és úgy mentek minden mellett, mintha nem is számítana. És még nem is változtam át, még nem rohantam az erdőben, hatalmas farkas alakomban, nem űztem a vadat kifulladásáig, ahogy az erőmet se vetettem próba alá. Vajon ennyi év után milyen lesz megint? Az új, megélt élményektől felvillanyozva tértem vissza este az egyetemre, ám képtelen voltam nyugton maradni, négy fal között lenni. Percekig róttam a folyosókat, mire megint úgy döntöttem, hogy nyakamba veszem a környéket. Szívem szerint - már határozottan van olyanom is, érzem, hogy dörömböl a mellkasban - a hegyre mentem volna, de erre gondolva majdnem olyan ideges lettem, mint egy első bálozó kisasszony. Emellett félő volt, hogy mivel neki elsőre vadidegen lennék, így egy sor kínos esemény előzné meg a fátyol fellibbenését. A nyakába nem ugranék, de az öleléstől nem menekülhetne... Inkább maradtam a környéken csatangolásnál, abból nem lehet semmiféle kellemetlenség - gondoltam én, akit a jelek szerint az évek és a szellemlét szenilissé és naivvá tettek. Tizenöt percnyi nyugodt séta engedtetett meg nekem, aminek a végén megpillantottam az egyik ház előtt a kocsiját. A dédunokám - akinél jelenleg úgy hiszem, fiatalabbnak tűnök - abban a házban van. Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattam és bámulhattam a bejárati ajtót, az időérzékem csapnivaló, ám a végén győzött a... megszokás? Vagy ez ösztön inkább? Annyi éven át mellette voltam, hogy most egyből a kötelességemnek érzem, hogy megint ott legyek? Úgy mentem, mint akit megigéztek, vagy mint egy holdkóros. Soha nem tudott előlem elbújni, bárhol volt, bármikor hívott - vagy éppen hívás nélkül is - mentem, fal, ajtó, ablak, szikla... semmi nem akadályozhatott meg, egy védőszellem számára az ilyen gátak ledőlnek. A fizikai valóságban viszont az ajtó igenis akadály, amiről tökéletesen megfeledkeztem így, hogy a hajdani védencem felé tartottam és lendületből nekigyalogoltam. Megráztam a fejem, észbe kaptam és kopogtattam, aztán némileg idegesen-aggódva vártam. Szerintem ezt se nem gondoltam végig...
Az asszony elhatározta magát és Kanguyak lett. Lehet, hogy úgy érzi, kissé lappang már a házasságunk, és kell bele némi izgalom. De ha csak ezen múlt volna, szívesen kreálok neki egy autósüldözést, vagy kiakasztom egy ágra valamelyik szakadék fölé... Mindegy. Nem fogom neki megtiltani a dolgokat. Azonban a falkaegyesítés nem mindenkinek jött ennyire jól, nekem például előjött a migrénem az átjáróház hangulattól. Esküszöm a Szellemekre, hiszti, nyafogás, hányinger, fejfájás. Amikor Atanerk de Luca elérhetőségeket és címeket gyűjtött be, cinkos félmosollyal nyújtottam be két A/4-es oldalnyi ingatlant és telefonszámot, amin esetleg el lehet érni. Mentségemre legyen mondva a megszokott Times 12 helyett 16-os betűmérettel szerkesztettem a címlistát. Az őrültekházára való tekintettel ebben a míves kis vityillóban húzom meg magam. Legénylakás. Mint a Six Feet Underben a halott fater garzonja, ahová titokban el-elmenekült a kölykei meg az asszony elöl. Nem volt ott más, csak szivar, meg valamilyen pia, újságok, egy rádió és egy pakli kártya - ha kanbuli kerekedett volna. Nos, a különbség annyi, hogy a.) ez nem egy garzon b.) nincsenek kölykeim c.) szivar nincs, pia nincs, Nesquick van. Ha már itt vagyok,elfoglalom magam olyan teljességgel felesleges dolgokkal, mint kiégett izzók cseréje, és az írás. Az a bizonyos utolsó fejezet még mindig hiányzik. Nyilván az sem könnyíti meg a helyzetemet, hogy a kreatív buborékfelhőmet valami ismeretlen eredetű csattanás töri meg, majd kopogás a bejárati ajtó felől. Túlságosan rohadék feltételezés lenne azt mondani rá - akárki is legyen, hogy még egy ötévesekkel telepakolt kisvasútnak is több az IQ-ja, mint neki feltételezem, szóval inkább csak annyit mondok, hogy "máshol szórakozzál anyád kötényével, kisfiam". Nem, igazából ennyit sem, csak unottan felkelek, és kitrappolok a rám annyira jellemző, minden mozdulatomban unott felsőbbrendű lazaságot közvetítő mozgással, és kinyitom az ajtót. Sebesen pislogok párat, amíg felfogom, hogy egy fekete férfi áll az ajtómban. Szeretném közölni vele, hogy ezt így a hómezők hazájában ugye nem gondoltam komolyan, mert hogy itt nem ő lesz az idei bújócska győztese, az is biztos. Egy gyors végigmérés, aztán... - Nem veszünk semmit... És már azzal a lendülettel fordulok is, hogy csípőből fordulva rácsapjam az idegenre az ajtót, mit nekem hulló vakolat - legalább egyértelműsítem a szándékaimat. - Ch... Még hogy ezek éheznek Afrikában. Meg a lófaszt. Nem vagyok egyébként különösebben morcos hangulatban, ez csak a sztenderd. De mindazonáltal nem halkítom le a hangomat csak azért, hogy az ajtón át esetleg ne hallja a megjegyzésemet, miközben visszaindulnék a fotelembe, a kakaóm mellé.
Izgulok. Tényleg izgulok. A két év, ami eltelt a temetős elválásunk óta nekem csupán egy pillanatnak tűnt, erős a gyanúm, hogy neki annál egy kicsivel többnek. Amint megjelent lelki szemeim előtt, mik voltak utolsó hozzám intézett szavai, bosszú-fancsali grimaszra rándul az arcom, Sakari pedig ekkor nyit ajtót. Éppcsak levegőt vettem, s még ki se nyitottam a szám, amikor már közölte, hogy nem vesz semmit. Kár, pedig az udvarlási tanácsok mellé pár illemleckét is adnék grátisznak. Főleg miután rám csapta az ajtót! Ezen őszintén meglepődtem, csupán azt nem értem, miért, hiszen pontosan tudom milyen, nem értem, mit vártam... Hogy a csoki-bőr alatt is rám ismer, nem vitás. Az ujjaimat ropogtattam, s most nagyon is hálás voltam a két méteres magasságért, mert így legalább az nem adatott meg neki, hogy szó szerint le tudjon nézni. Pimasz bugris! Mindemellett ugyanott folytatja velem szemben, ahol abbahagyta: meglehetősen méltánytalan szavakkal illet. Nagy levegőt vettem, amit lassan fújtam ki, visszanyelve pislákoló indulatom. Egy Elsővel, velem, senki ne beszélj és viselkedjen így, amennyiben egy mód van rá. Úgy érzem néhány rossz tulajdonságtól nem tudtam megszabadulni, az önfegyelmem azonban határozottan sokat fejlődött. Így ahelyett, hogy barbár módon betörtem volna az ajtót, egy könnyed mozdulattal benyitottam és jóval kíméletesebben tettem be magam után, mint ahogy Sakari rám vágta. - Ha ebbe az igazi erődet is beletetted, csalódott vagyok az eredményt illetően - mondtam csevegő hangon, ahogy egy pillantással felmértem az ajtó állapotát és a lepotyogott vakolatot, majd olyan természetességgel kerültem beljebb, mintha otthon lennék. Tágabb értelemben így is van: ez a föld az otthonom. - Hogy van Eden? Vagy házastársi gondok akadtak és ideköltözöl? Kedveltem az aprócska nőstényt, különösen, hogy mindig olyan napra kész a technikai vívmányokban. Remélem nem zördültek össze, nehezebb lenne akkor becserkésznem és megkérnem, hogy mutasson meg minden szerkezetet. Amíg nem torlaszolta el előlem az utat, én bizony mentem, mászkáltam, felmértem a házat, legalábbis a földszintet. Tágas volt, és tetszetős, ami azt illeti.
Ahogy meghallom nyílni az ajtót, nem állok meg rögtön. Teszek még vagy három lépést vissza, befelé a ház gyomrába, de csak azért, mert képtelen vagyok elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Most komolyan egy vadidegen, néger farkas mászott be hívatlanul a házamba? A becsmérlő szavaira felsóhajtok, még mindig háttal neki oldalra döntöm a fejemet, és ha kicsit jobban hasonlítanék a húgomra, akkor már minden bizonnyal az idegen torkának ugranék. De azért valljuk be, a tény, hogy konkrétan betörtek hozzám, látszólag nem erőszakos szándékkal, kissé megkavar. Ha az életemre akarna törni, már rég megtette volna. Ha a pazar berendezésem kell neki, már pakolna is kifele. De ő csak magyaráz, és lövésem sincs, hogy miért. - Mutass nekem még egy nyugdíjast, aki ilyet produkál, és elfogadom a reklamációt. Továbbra sem kapok még vérszemet, ám amikor a következő két kérdése elhangzik... Összeráncolt szemöldökkel, és csípőre tett kézzel fordulok felé. A tekintetemen látszik, hogy gondolkodom. Igazság szerint az jár a fejemben, hogy ez a tag Eden titkos hódolója volt egyszer, akiről elfelejtett nekem említést tenni. Na mi van, akkor most meg lesz bosszulva, hogy enyém a nő? Hasonlóan unott léptekkel sétálok vissza hozzá, egészen, már-már zavaróan közel. Kicsit furcsa, hogy nem kell "lenéznem" a fickóra, de ez is alátámasztja azt, hogy köze lehetett Edenhez, mert mániákusan a colos pasikra bukik. - Vegyük úgy, hogy nem mondtál semmit. Megmondom mi lesz. - szívom tele a tüdőmet a szagával, és most először villan apró fenyegetés a tekintetemben. Hogy meg tudna ölni? Remek! Hajrá, ezzel nem talál fogást rajtam - Most megfordulsz, és olyan csendben, ahogy jöttél, eltakarodsz a házamból. Ha a feleségemmel van dolgod, akkor ne nálam nyüszíts. Kifelé... Az utolsó szavamon már kissé nagyobb a nyomaték, mint az eddigi összes mondandómon, de ne szaladjon már el ennyire a paci. Azt hiszi, hogy csak úgy bejöhet a házamba? Egyébként sem bírom a szagát, de ez nem lenne gond, ha nem keverné ide Edent, talán még egy kakaóra is meghívnám, de így inkább eluralkodik rajtam a hisztiroham, hogy feljelentsem birtokháborításért, és zsörtölődve anyázzak, hogy ezek a mai fiatalok mit nem gondolnak magukról, és bezzeg az én időmben...
Éltem a gyanúval, hogy komplett idiótának néz, amiért ilyen kényelmesen besétáltam utána, annak ellenére, hogy meglehetősen és roppant bájos módon kifejtette, nem tart igényt a társaságomra. Sajnálom, Sakari, ilyen mostoha a mi viszonyunk: nem kértem, hogy hozzád láncoljanak, mégis a nyakamba kaptalak, nem akartad, hogy elhagyjalak, mégis megtettem, most nem akarod, hogy itt legyek, mégse tudsz eltántorítani. Akkor se járnánk, ha az ellenkezőjére amúgy számítanánk annak, amit kívánunk, mert magunkat ismerve ebben az esetben csak azért a norma szerint mennénk, nehogy ne legyen belezavarodva az egészbe a másik. Én most belezavarodtam, mint Sakari a viselkedésembe. Szeretném ezt a mondást terjeszteni, nem is rossz. - Rendben, tessék - mutattam végig magamon, egy kellemes mosollyal kísérve a mozdulatot, majd a hátam mögött összekulcsoltam a kezem s így folytattam a nézelődést. Csak akkor álltam meg, amikor csípőre tett kézzel szembe fordult velem. Édesanyám is mindig így nézett rám, amikor füllentésen kapott, vagy rossz fát tettem a tűzre, bár mi tagadás, szebb volt a dédunokámnál. Éreztem,a hogy nő benne a feszültség, s kezdi elveszíteni a türelmét, szemében figyelmeztető fény gyúlt, ami megmosolyogtatott. Sokkal inkább önmaga így, mint mikor utoljára láttam, a jelek szerint valóban összeszedte magát, ami egyszerre töltött el nyugalommal és elégedettséggel. Arra, hogy elküldött... ahogy elküldött... Igazság szerint jól esett kicsit a bolondját járatni vele, ám lassan kezdte sérteni a büszkeségem - nem szoktam hozzá, hogy engem csak úgy ide-oda küldözgessenek, ha meg is tették, mikor legutóbb éltem, azt se viseltem túl jól. Sóhajtottam és a vidám bohémság legapróbb nyoma is eltűnt az arcomról. - A te korodban én is még ilyen haragosan reagáltam mindenre, ami nem tetszett, igaz tenni nem sokat tehettem, csak két fiatal farkast hajszoltam vérontástól vérontásig, ha éppen olyanom volt - mondtam és a nappaliba sétáltam, lejjebb engedve a pajzsom. - Mikor adatod ki? - pillantottam az irománya felé, majd vissza rá, miközben a kakaó édes illata megtöltötte az orrom. Kedvem lett volna lehunyt szemmel elrévedni ebben kicsit, olyan rég éreztem már utoljára bármit is, ami a látáson túl érzékszervhez köthető. Sejtésem szerint nem tetszett neki a pofátlanságom. - Ülj le, Sakari, vagy legalább menj fotel közelbe - félig kértem, félig utasítottam, ha megorrolt ezért, úgy felőlem állhatott is, ám remélem utána eszébe jut, hogy én szóltam.
- Rettentően humoros. Csípek oda, mint az északi szél, amikor végigmutat magán. Ez csak egy ficsúr, aki szemmel láthatóan egyre élesebb gúnyt űz belőlem, na meg persze ebből az egész helyzetből, amibe elég ostoba és vakmerő módon mindkettőnket kevert. És amikor fenyegető éllel a hangomban küldöm el a francba, amikor veszélyesen közel lépdelek hozzá és igyekszem a tudtára adni, hogy eddig és ne tovább, mit csinál? Mosolyog. A képembe mosolyog, én pedig nem tudom, hogy most illenék-e visszakézből letörölni a vigyort az arcáról, vagy egész egyszerűen olyan őszinte csodálkozással kellene bámulnom rá, hogy ennyire nem tudja, hol a helye, mintha egy idióta kölyökorángután lenne. Még dönteni sem igazán van időm, hiszen olyan... Teljesen távolinak és ide nem illőnek ható dolgokat kezd el mondani, hogy a döbbenettől teljesen lezsibbadok, és mire észbe kapok, már a nappalimban van és nekiáll a könyvemet vizslantja, hát Kaapóra...! Nem, rá nem, felőlem ő akár fel is fordulhat. Megint. Jó, igazság szerint csak valamiféle rég elvesztett gyermeki dac miatt táplálok dühöt irányába, de ennek most semmi jelentősége nincs. Sakarinak szólít. Rendben. Ez az a pont, ahol úgy érzem, hogy teljesen betelt a kakaósbögrém. Bejön a házamba... a feleségem nevét veszi a szájára, nyíltan gúnyolódik rajtam, a tulajdonomat szemléli, és van mersze a szájára venni azt a nevet, amit csak az arra érdemesek tudnak... Utasítgat. Engem?! - Ha nem, hát nem. Rendben, akkor csinálhatjuk másképp is. Pedig nem terveztem, hogy ma leizzadok... Egészen hűvösen indulatos nyugalommal közlöm vele ezt az egészet,ám igencsak kezd elpattanni bennem a cérna, a farkasom a bundáját borzolgatva morog,én magam pedig... Hála a hosszú és kecses lábaimnak, nem kell olyan sokat fáradoznom, hogy újfent a közelébe kerülhessek, legalább is feltett szándékom, hogy felé tartsak. A terveim szerint bevetek minden nyugdíjas tartalékot, és szeretném megragadni a ruhájánál fogva, hogy egész egyszerűen kivágjam a nappali ablakán, ha magától nem találja a kijáratot, és közben arra gondolnék, hogy a nevét igazán meg kellene kérdezni, mert nem tudom, hogy kinek küldjek számlát az ablakcseréről...
Elnevettem magam. Azt hiszem, humorosnak még sose tartott, de más se - még ha tudtam is, hogy ez is csupán egy szarkasztikus szúrás volt. Fog még nézni ma éjjel, ebben már teljesen biztos voltam. Lassan teljesen tanácstalannak tűnik, legalábbis vacillál, hogy mit kezdjen egy hibbant farkassal, aki szemmel láthatóan a bolondját járatja vele, és a saját házában úgy tesz, mintha ő lenne otthon. Komolyan érdekelt, hol szakad el nála végleg a cérna. Jóval higgadtabb volt, mint száz vagy kétszáz éve, ám akkor se lehetett nyugodt vérmérsékletűnek mondani és soha nem is lesz az. Ez pedig így van rendjén. Az igazi neve volt az utolsó verbális ütés, lökés. Reméltem, hogy erre mutat valami, s láss csodát, igazam lett! Olyan jól esik, hogy ennyi év alatt sikerült megismernem... A szavait hallgatva úgy néz ki, tényleg tettlegességig fog fajulni a dolog, én pedig nem ellenkezem. Egyfelől: idejét se tudom már, mikor éreztem utoljára, hogy bárki bármilyen módon kezet emel rám; másfelől: a saját bőröm akartam tapasztalni, hogy mennyire van még erőben, mennyi van még benne abból, amit az örökségemnek mondhatok. Igazság szerint volt harmadik oka is, ami annyira gyermeteg, hogy senkinek nem fogom elárulni. Felemelő érzés volt, ahogy a testem - az én hús-vér testem! - áttört egy ablaküveget, hogy a szilánkok felsértették a bőröm, hogy miattam hullott annyi szilánk a nappali padlójára és a hóra, hogy hozzám, az én elmozdításomhoz kellett erőt kifejteni. Hogy meg tudott ragadni és ki tudott hajítani! Majdnem egy teljes percig feküdtem a hátamon, szétvetett karokkal, itt-ott felkarcoltan, de komoly bajom nem volt. Leírhatatlan, milyen nagyszerű ez az egész, az energiáim sose voltak ennél elevenebbek, minden sejtem, minden apró részem élt. Tényleg élek! A büszkeségemmel ugyan nem vettem túl jó néven, hogy ilyen méltatlanul bánt velem és pont ő, de ezúttal felmentettem a tudatlansága és a saját élet fölött érzett örömöm miatt. Bámultam még egy másodpercig a csillagos eget, aztán felpattantam, és mintha mi sem történt volna, elkaptam a párkányt és visszaugrottam. A műveletnél pár szilánk a tenyerembe fúródott, ám velük csak kicsit később foglalkozom. - Ez azért már volt valami. Jól jegyezd meg, mert többé engedem meg - mondtam, hangomban a bennem hullámzó erővel, lendülettel, energiával. Úgy éreztem bármire képes vagyok, ha úgy akarom, reggelre hamu se marad a városból vagy ellenkezőleg: egy metropolisszá növi ki magát. - Sangilaknak, a Legerősebbnek vagy a farkasa, a Muszklik közé tartozol, III. fokon az Erő vérvonalába. - Minden szóval lejjebb engedtem a pajzsom, ezzel párhuzamosan szinte izzani kezdett körülöttem a levegő. A szememben karmazsin fény gyúlt. - Az ikerhúgod, Säde Saaristo ugyanígy. Finn föld szülöttei vagytok mindketten és 1618-ban hozzád kötötték Kaapót, az istenek erejét, a vérvonalad fejét. Egyenes háttal, királyi tartással álltam, a puszta energiámmal képes lettem volna összeroppantani, de nem tettem, sose akartam. A szemébe néztem mindvégig, akkor is, amikor megkapaszkodtam a fizikai erejében. Nem volt már olyan hatalmas, mint fénykorában, éreztem benne az idő súlyát, energiáiban viszont ugyanúgy lángolt a régről ismert, kiolthatatlan dac. Elkezdtem húzni, magamhoz venni az erejét, farkasának - ezzel együtt neki - pedig lassan teljesen felfedtem magam. - Hogy is hívtál legutóbb? - tettettem töprengést. - Ó, megvan! Senkiháziak Legerősebbje! - Rántottam egyet azon a láthatatlan fonalon, amin át az erőt csaltam magamhoz, hogy hirtelen még jobban elgyengüljön és ne tudjon talpon maradni. Térdre kényszerült, s ezután léptem csak elő úgy, hogy egy méter maradt csupán köztünk. - Én szóltam, hogy ülj le. Nagyon reméltem, hogy mindezek után rádöbbent, kit fogadott olyan... szívélyesen az előbb. - Örülök, hogy megint találkoztunk, Sakari. Tudod, háromszázkilencvenöt év alatt igencsak meg lehet szokni egy farkast, főleg, ha látod, bugris korától meddig jut.
Hát elérem. Hát repül. Hát hogy is ne értem volna el, és hogy is ne repült volna, hiszen én vagyok a Grandmore a háznál, a házigazda - vagy mi -, és szeretem, ha a saját szemétdombomon úgy mennek a dolgok, ahogy én akarom. A csörömpölésre kissé elhúzom a számat, túlságosan hangos volt. Sérti a vén fülemet. És mindeközben a farkasom olyan fagyosan járkál a felszín alatt fogát vicsorgatva, hogy komolyan gondolkozom, hogy így ablak nélkül és egy északi vadásszal a bőröm alatt ideje lenne feltekernem a termosztátot. Vagy legalább a mikróig kibattyogni, mert hogy a kakaóm kihűlt, az is fix. Minden esetre, mielőtt kinéznék a hím után, azért lepaskolom a kezemről minden apró kis molekuláját, amit a ruhája tapasztott a tenyeremre és az ujjaim közé - ki tudja, mit terjesztenek az ilyen házalók. Aztán odalépek az ablakhoz, a fazon meg teljesen el van lágyulva, szemmel láthatóan értékeli a romantikát, amit a csillagos égből kiolvasott magának. Szentimentális farok. Edennek sosem kellene. Szóval, megfordulok,és a bögrémhez sétálok. Beleszagolok, aprót kortyolok belőle, aztán elhúzom a számat - valóban kihűlt. Megcsóválom a fejem, és gondterhelten sóhajtok, már indulnék is a konyha felé, mire visszamászik. Lemondóan eresztem a testem mellé a bögrés kezemet és kisterpeszbe vágom magam. - Kidobják az ablakon, erre visszamászik. Ugyanott. Nem túl kreatív, legközelebbre javasolnám a hátsó bejáratot. Cseppet sem jópofizok vele, a szavaim mögött igen is ott van, hogy véééégtelenül unom már a szájtépést, meg a jelenlétét, azzal együtt, hogy bolondot csinál belőlem. Mi az isten van? Arra készül, hogy bejelenti, hogy a sosem látott gyerekem? Vagy mi van?! Megszólít, mire felszaladnak a szemöldökeim kábé a hajamig. Már éppen megkérdezném, hogy mégis hogyan is gondolta ezt a megengedős kérdést, de kissé jobban leköt, hogy elkezdett párologni belőle az energia, az erő... Mint egy időzített légfrissítő, vagy egy lapos fing, olyan sunyin és aljasul tornázza fel magát egyre feljebb és feljebb. De aggodalomra semmi ok, azt hiszem, hogy egyelőre még így is elbánnék vele. A mondókájára már összeszorított állkapoccsal billentem kissé oldalra a fejemet. Egy ér lüktet a halántékomon és úgy köpöm felé a szavakat, mintha undorodnék tőle. - Szép volt Sherlock, de közel sem elég megható ahhoz, hogy érdekeljen, mit derítettél ki rólam. Ha dedikált könyvet akarsz, rendeld meg a neten... Folytatnám, de... De. Valami olyan dolog, valami olyasmi történik, amivel még életemben nem találkoztam - pedig jó hosszú volt. Egész egyszerűen gyengülni érzem magam. Mi a fene történik? Nem is vagyok képes a beszédre koncentrálni, a farkasom ki akarna törni, de képtelen rá. A kakaósbögre kihullik a kezemből, fröcsög mindenfelé a tartalma. A szavak... Nem. Hallgatózott. Nem, ki ez, aki lépten-nyomon követ engem és még csak észre sem vettem?! Térdre borulok. Én! Sakari Saaristo egy másik farkas előtt térdelek! És nem, nem önszántamból, semmi hátsó szándékkal a tarsolyomban, ha most Eden vagy a húgom élete lenne a tét, akkor sem lennék képes megmozdulni vagy csak felemelni a karomat. Eltátom a szám, és őszinte rettegés ül ki az arcomra. Mi történik? Vagy kétszáz éve nem rettegtem már ilyen elemi erővel, mint ebben a néhány pillanatban... - Kaapo... Suttogom kigúvadt szemekkel a Nevet, rekedten, mint egy haldokló utolsó szava. Aztán hirtelen visszatér az erőm, a lökéstől pedig előre borulok, immár négykézláb támaszkodva Előtte, a földön. Lehetséges volna? Valóban ő...? De hogy? Milyen legenda mesél a holtak feltámadásáról? És miért... így? Miért.... most? Miért... ebben a bőrben? Nem tudok mit mondani. Végigfut az elmémen az elmúlt néhány perc, a Vele töltött évszázadok, teljesen mindegy, hogy valóban ő az vagy sem, teljes mértékben az emlékeim és a tetteim hatása alatt vagyok. Megsemmisülten, térdre rogyva valaki más előtt. A dédapám előtt? - Kaapo... - ismétlem megint, és nem merek felnézni. Nem merek, egyszerűen... Nem akarom látni. Mert akkor ez az egész valósággá válhat, és nekem el kell számolnom valakinek mindenről. Helyette inkább... - Remélem... hogy tudod... hogyha hazudsz... És így merészeled a szádra venni a nevét... Megöllek. Morgom lihegve és megfásultan, és nem is vagyok biztos benne, hogy ez most valóban helyes volt, de... Mégis mit kellene reagálnom egy ilyen teljességgel képtelen helyzetben?
Elakad a szava, ahogy gyengíteni kezdem, szemmel láthatóan nem érti, mi történik, ez azonban távolról sem az az értetlenség, mint amit percekkel korábban egy bolondnak tartott hím felé tanúsított. Eddigi izgatottságom nyomtalanul eltűnik, ahogy a viszontlátás megrészegítő öröme átadja a helyét azon egyszerű tény tudatosításának, hogy én vagyok a felmenője, ő pedig erőm örököse. Mindezt nyomatékosítom, mikor térdre kényszerítem. Soha egyszer nem térdelt vagy hajbókolt mások előtt, amennyiben erre más kényszerítené, s én még mindig csupán szellemként szemlélhetném, biztosan belém marna a pillanat. Kevésbé, mint belé, elszenvedőbe, ám semmiképp se volnék képes közönyös maradni. Jelen helyzetünkben azonban nyugodtan szemlélem a kiömlő kakaót - elfog a nosztalgia, legutóbb akkor terítette be vele a saját lakása padlóját, mikor történetemet meséltem -, leszegett, szőke fejét. Fél. Nos, be kell lássam, hogy ez hízelgő, ámde legutóbb, akik féltem tőlem, meg is öltek. Őszintén remélem, hogy benne nincs ilyen szándék, bár arckifejezéséből, energiáiból, egész testtartásából ítélve, a gondolat közelében se járt. Hangja mélyen megrendülten, döbbenten cseng, ahogy kiejti a nevem. Ezt nyugtázva, mint egy elvágyódó gyermeket eresztem vissza hozzá erejét, szám szegletében elégedett mosoly árnyékával. Négykézláb térdepel, nem tekint rám, leszegve tartja a fejét, s szinte látni vélem, ahogy egymást űzik a gondolatok fejében. Minden bizonnyal én is hasonló döbbenetet mutatnék, ha Alignak felbukkanna - mellé gyilkos szándékot, közös múltunkra való tekintettel. Sakarit olybá tűnik, sikerült teljességgel letaglóznom, amit - ha nem is az elmúlt évszázadok, de - az elmúlt pár év legnagyobb teljesítményeként élhettem meg. Mi tagadás, sokkal többre nem volt lehetőségem azon túl, hogy csitítottam őt, mikor úgy véltem, szükséges. - Örömmel tölt el, hogy így kiállsz értem, de magammal szemben erre tényleg semmi szükség - biztosítottam, majd megmutattam utolsó emlékemet róla: ahogy Vincent sírkövébe kapaszkodva zokog. Mindketten tudtuk, hogy ott senki más nem tartózkodott akkor - leszámítva azokat a kóbor lelkeket, ám engedjék meg a szellemek, hogy ebben az esetben ne tartsam őket nyilván. - Tőle kedvesebben búcsúztál, mint tőlem - ingattam a fejem, mialatt pontosan tudtam, hogy az ott lezajlottak minden pillanata... nos, mondhatjuk, hogy nem erre a legbüszkébb egész életét tekintve. Elsétáltam mellette, ha továbbra is térdepelt, akkor ezzel mintegy feloldottam a kényszerű testhelyzet alól, amit magára vett. Leültem abba a fotelbe, amelyikben korábban ő foglalt helyet - még őrizte némileg a testmelegét, emellett érezni lehetett rajta őt és nem mellesleg ez volt a legkényelmesebb ránézésre, evidens, hogy itt ült - és kényelmesen elhelyezkedtem. Aligha fog már felháborodni mindezen. - Úgy sejtem, akad pár kérdésed. - Egyik bokámat a másik térdemre téve helyezkedtem el, ujjaimat összefűztem a hasamon, s várakozva pillantottam a dédunokámra. - Ó, de mielőtt feltennéd őket! - Előre dőltem, szememben régi kívánság fénye gyúlt egy pillanatra. - Kaphatok egy bögrével a kakaódból? Nagyjából azóta meg akarom kóstolni, mióta szokásoddá vált a fogyasztása - ingattam enyhén a fejem kissé eltűnődve, energiámból pedig már-már gyermeki lelkesedés szivárgott ki finoman. Annyi mindent kell bepótolnom...
Amikor előáll az emlékkel, amikor a tudatomba erőszakolja azt a pillanatot, amikor Vincent sírjánál róttam le a szolidnak és visszafogottnak cseppet sem nevezhető tiszteletemet, elönt a vágy, hogy rákiáltsak, hogy fejezze be. Ne kísértsen, ne alázzon meg ennél is jobban, ne juttassa eszembe, ne láttasson úgy, ahogy gyűlölök magamra nézni! Nem véletlenül tartottam meg azt az emléket magamnak, túlságosan intim és bensőséges ahhoz, hogy bárkinek joga legyen holmi filmszínházi előadást csinálni belőle. Menekülni akarok, de olyan erővel állok szemben, amitől a világ végére is rohanhatnék, nem lenne esélyem elrejtőzni előle. Egy nyitott könyv vagyok. Ez a világon a lehető legmegalázóbb helyzet. Engem a húgomon kívül senki nem ismer. Még Eden sem tudja, milyen vágyak és indulatok, gondolatok töltötték fel egészen pontosan ezt a majd' fél évezredet, amit leéltem. Elsétál mellettem, feloldoz, de nem követem a tekintetemmel, csak léptei koppanásából hallom, hogy meddig sétál, majd egy finom hang adja tudtomra, hogy helyet foglalt. Én pedig csak támaszkodok, az eséstől kissé össze-vissza álló hajjal, tökéletesen megsemmisülten... Egyedül. Más körülmények közt vitába szálltam volna. Elmondtam volna, hogy egy Szellemtől nem szokás búcsúzkodni, és hogy igenis elhagyatva éreztem magam, és amikor valóban, minden sejtemmel áhítoztam Rá, a bölcsessége és a nyugtatása után, akkor hagyott cserben. Őt hibáztattam. De most, hogy ezek szerint itt ül a fotelemben, képtelen vagyok kimondani egyetlen szitokszót - sőt, akár bármilyen szót is. Hogy van-e kérdésem? Annyi kérdésem van, hogy egyet sem tudnék kiragadni az ezer közül. Befejezetlen tagmondatok sokasága kering az elmémben, egyiknek sincs értelme, ahhoz pedig túl sok van, hogy megragadjam és összepárosítsam őket. Kakaó... Más esetben visszakérdezhetnék, hogy ez most komoly-e, hogy most komolyan képes a kakaóval foglalkozni, de nem teszem. Lassan, bizonytalanul kelek fel, mint egy ittas, akinek minden lépése bizonytalan. Nem is egyenesedem fel teljesen. Úgy botorkálok ki a konyhába, hogy a falba és a bútorokba kapaszkodom, s amikor a célhelyiségben nekitámaszkodom a mosogató szélének, akkor eszmélek rá, hogy haloványan ugyan, de minden ízemen reszketek. Kakaó... Előveszek egy bögrét, a hűtőbe nyúlok a tejért. A kezem megbillen, a doboz tartalmának tetemes hányada szétfolyik a pulton, galádul lecsepegve a járólapra. Úgy vágom be a mikróba, mintha áramot vezettek volna a bögrébe, s az a két perc,míg megmelegszik, életem talán második leghosszabb két percének tűnik. Az első még így is az volt, amikor az otthonomat elpusztító narancsos lángok apró pislákolásból halálos tengerré duzzadtak. Klikk! Úgy rezzenek össze az időzítő végét jelző csilingelésre, mintha fegyvert sütnének el a halántékom mellett. Mondanom sem kell, ahogy a finom őrlésű port átkanalazom, a nagy része ennek is mellé megy. Úgy kavargatom az italt, mintha ez lenne az utolsó kapaszkodóm. Jó és alapos munkát kell végeznem, minden szemcsének fel kell oldódnia... Húzom az időt. De nem tudom túlságosan sokáig. Szemlesütve vonulok vissza a nappaliba és nyújtom át a pirosra mázolt bögrét annak, aki a dédapámnak mondja magát. És mintha csak természetes volna, tökéletesen mozdulatlan szoborarccal térdelek a fotelem mellé, a sarkaimra ülve,a férfi lába mellé szegődve, mint valami alázatos bernáthegyi. A döbbenet még mindig nem szűnt meg, ráemelni a tekintetem... Még mindig képtelen vagyok. Inkább a felém tartott lábán viselt cipője talpát fixírozom. - Hogyan... Ennyit sikerült kiragadnom az ádázul kavargó gondolatfelhőmből, de ennek még így is ezerféle befejezése lehetne. De ha ő valóban Kaapo, akkor elég bölcsnek kell lennie ahhoz, hogy értse, hogy min megyek keresztül és hogy miért nem futja ennél többre attól a gyermekétől, aki mindig is szeretett játszani a szavakkal.
Az igazat megvallva semminemű élvezetet nem leltem abban, hogy a bizonyítékommal még egyet... rúgtam belé, ám az elválásunk miatt jogosnak tartottam ennyi büntetést. Emellé társult elhagyásának valós oka, illetve annak titkolása. Még nem döntöttem el, hogy elárulom-e neki, s ha igen, mikor. Kakaós kérésem meglepte - már ha lehetett még a meglepettségét fokozni -, ám egyetlen szó nélkül felkelt és a konyhába ment botorkáló, bizonytalan léptekkel, mint aki alatt hullámzik a talaj. Pár perc egyedüllét, míg megemészti, a történteket, vagy legalábbis megpróbálja feldolgozni, a feldolgozást elkezdeni. Nekem is adatott így majd' öt perc, hogy a találkozás okozta csendes elérzékenyülésemet egymagamban tisztázzam és eltüntessem minden nyomát az arcomról, mire visszatért a forrón gőzölgő itallal, talán pár árnyalattal jobb színben. - Köszönöm! - vettem át tőle a bögrét, majd a számhoz emeltem, hogy némi fújás után kortyoljak belőle végre, ám minden pillanatnyi szándékomat keresztül húzta azzal, hogy letérdelt a lábam mellé. Ezzel majdnem annyira letaglózott, mint én a személyazonosságom felfedésével őt. Sakari Saaristo, aki az egyik legmegátalkodottabban büszke farkas, akit csak valaha volt szerencsém ismerni, látni, alázattal és szolgálatkészen térdel a lábam mellett, miközben a cipőm talpa nagyjából egy arasznyira lehetett az arcától. Kényelmetlen süly ült a mellkasomra attól, hogy ő ennyire... meghunyászkodik, mert erre keresve se találtam volna kifejezőbb megfogalmazást. Nagyot sóhajtottam, majd letettem az asztalra a bögrét, felálltam, s oda toltam az enyém közelébe egy másik fotelt. Nem ért össze a kettő, a lábak is kényelmesen elfértek, minekután pedig ezzel megvoltam, a háttámlára támaszkodtam, úgy néztem Sakarira. - Ez jobb hely neked - mondtam röviden, majd visszaültem, és mintha semmi se történt volna, újból a kezem közé fogtam a bögrét, hogy végre ihassak. Az én utódaim senki lábánál ne térdepeljenek, mintha közönséges szolgák lennének, főleg ne az, aki mellett szellemlétem szinte minden pillanatát töltöttem! Legyen engedelmes, tegye meg, amit kérek, fogadja el az utasításaim és tiszteljen, de ezt... ezt ne tegye. Ne ennyi idős korára kövesse el azt a hibát, amit én annak idején pár száz évesen, mert hiába szeretem, a saját démonaim attól még élnek, hogy legjobb tudásom szerint láncra vertem őket. Kötelességem volt védeni és támogatni legjobb tudásom szerint, és csupán mert élek, önzés lenne ezen radikálisan változtatni. Látom, mennyit számítok neki, látom miképp viselkedik velem - úgy, ahogy senki mással -, s ha ezt kihasználnám, megtaposnám, úgy hiábavaló lenne minden áldozat, minden szellemként töltött év. Elég csalódást okoztam már - elsősorban magamnak - ahhoz, hogy többre ne vágyjak. Ismeri a történetem, hogy milyen voltam. Az akkori gőgömet végérvényesen el akartam dobni magamtól. Csak akkor szólaltam meg, ha a másik fotelbe ült. Nem vagyunk egyenlőek, soha nem is leszünk, felmenő és utódja sose lehet az, ha a világ rendje nem bomlott meg, ám ahogy a Kölyök tisztelheti és szeretheti a Teremtőjét, sőt, kötelessége, úgy a Teremtőnek is tudnia kell megbecsülni, értékelni, amit létre hozott, ami egy darab belőle. Nekem pedig kis szerencsével több tucat vagy száz farkasom van, akiket becsülnöm és értékelnem kell - rossz esetben büntetnem, de nem közéjük tartozik Sakari. - Az őrző, akié korábban ez a test volt feláldozta magát, hogy én visszatérhessek. Meghalt, a szellemek közé tért meg a lelke, hogy én élhessek. - A kakaóba kortyoltam, ami még mindig forró volt és kicsit égette a nyelvem, de egyáltalán nem zavart, kóstolgattam, majd elégedetten csettintettem a nyelvemmel. - Ízletes! - Megint Sakarira pillantottam. - Ha az érdekel, miképp volt ez egyáltalán lehetséges... nem tudok felelni. Ahogy arra sem, hogy miért kaphattam újabb esélyt. Bevallom, felettébb különös megint "saját" lábon közlekedni. Próbáltam valamiképp oldani a hangulatot, kezdtem aggódni, hogy Sakari egyszerűen elájul.
A köszönetére még csak nem is bólintok, hiszen ez neki elvileg "jár", nem is értem, hogy miért teszi. Talán próbálja oldottabbá tenni a hangulatot azzal, hogy igyekszik közvetlenebbül viselkedni, de azt kell mondjam, nem jár sikerrel. Annyira nem, hogy még a reakciója érzelmi vetületét is képtelen vagyok dekódolni akkor, amikor a lába elé térdelek, ő pedig felkel és helyet készít nekem. Csak ülök ott, pislogok, a kezem az ölemben pihen, én pedig a fotel alsó sarkát bámulom. Értetlenül, teli kérdésekkel pillantok fel rá, mintha valóban egy eltévedt gyermek volnék, amikor azt mondja, hogy a fotel jobb hely nekem. Aprón, alig észrevehetően bólintok, és még mindig sokkhatás alatt, szédelegve tolom fel magam. Előrenyúlok, megtámaszkodom a karfán és úgy fordulok bele a fotelbe, mintha képtelen volnék felegyenesedni. S lehet bármilyen puha, én mégis feszengve ülök, úgy markolom a karfát, mintha a halálos ítéletemre várnék. Pedig csak be fognak avatni. Legalább is ezt gondolom, hiszen feltettem egy elég csökevényes kérdést. Ahogy mesél, csak nagyon ritkán és nagyon lopva pillantok fel rá. Hát valóban ő lenne az? Kaapo? Tényleg ő az, hús-vér valójában? Hiányzik, egek, de még mennyire, borzasztóan hiányzik a belőle áradó hideg nyugalom, amivel mindig tudtam, hogy körülöttem jár és figyel. Soha egy percre sem volt kellemetlen számomra, mindig büszke tartással viseltem őt magam mellett, a gyermeki dac a temetőben pedig valami olyan robbanásszerű elkeseredettség volt, amit a mai napig nem tudok megmagyarázni. Azért a kakaós megjegyzése kizökkent. Gyalázatosan szánalmas, hogy pont az. Csodákról regél, emberáldozatokról, én meg a kakaóra kapom fel a fejem. - Persze, hogy az. Nem iszom olyat, ami nem az. Ugye ezt én sem gondoltam komolyan? De, az a baj, hogy halálosan komolyan gondoltam. Ennyit tudok ehhez hozzáfűzni, hogy én nem iszom rossz ízű dolgokat. Hol van ilyenkor a 486 évem? Hallgatok. Lehet, hogy ennek a csendnek kínossá kellene válnia, de fel sem tűnik, hogy egy percig vagy egy óráig vagyok képtelen ennél többet kinyögni. Szóval... Kaapo, az Istenek Ereje egy Őrző testébe szállt, és benne él? És most itt ül a "legénylakásom" nappalijában, a második kedvenc fotelemben, a kedvenc kakaómat szürcsölgetve a negyedik kedvenc bögrémből? - Sajnálom... - rebegem a távolba elhalóan, és lomhán felemelem a fejem, majd felé fordítom - Hogy akkor... úgy beszéltem veled. Pontosan tudja, hogy mire célzok. Nem, nem érzem könnyebnek a levegővételt attól, hogy ezt most végre kimondhattam, cseppet sem. - Ha test kellett volna... Miért nem az enyémet kérted? Fogalmam sincs, hogy ezt most miért kérdezem. Nem mondom, hogy megsértődtem, vagy hogy fáj, de... Valahol remélhettem volna, hogy alkalmasnak talál. Vagy valami. Te jó ég, soha senkinek nem akartam megfelelni, erre most... Tessék. A végén pedig már csak egyetlen dolog üt szöget a fejembe, de a szavaim még mindig elég határozatlanok, de nézzük a jó oldalát - legalább már beszélek. - És miért... Jöttél most ide? - ha már egyszer úgy döntöttél, hogy magamra hagysz - Mit vársz tőlem... Kaapo? Most, a nevén szólítottam, hirtelenjében realizálódott bennem, hogy ez valóban igaz és megtörténik. A légzésem megint elakad, én pedig hátravetem a fejem, a tarkóm finoman a táblának ütközik, és mintha valaki fojtogatna, olyan elszorult torokkal várom a válaszát.
Fogalmam sincs, mi lehet a gáz, de valami biztosan van, tekintettel arra, hogy minden különösebb ok nélkül szarul érzem magam. Következésképp, mivel én épp egy habos fürdő áldásos hatásait élveztem, ami meglehetősen nyugtató hatással van állandóan zaklatott idegrendszeremre, a vonal másik végén van a probléma. Először abba a hitbe ringatom magam, hogy biztos csak nem megy neki az írás, és nyugodtan pancsolok tovább, de aztán csak nem múlik a dolog, és kezd zavarni. Végül kikászálódok a kádból, és pillanatok alatt rendbe kapom magam, mert pont nem érdekel, hogy mi van rajtam, ha Sakarival történik valami. Valakinek el kell kötnöm a kocsiját, mert a sajátom még szervizben van, szerintem helyre sem fogják tudni rakni, de legalább marha vicces volt fának hajtani vele. Ilyet is csak én élvezhetek… meg persze Cukorborsó, akinek a nevét basszus nem is tudom, de ez vélhetőleg már így is fog maradni. Szóval marad a nyálas becézgetés. Amint kiérek a Farkaslakból, bevágódok az első kocsiba, amit meglátok, és elkötöm, ha szól a riasztó, nemes egyszerűséggel kitépem a helyéről. Állítson meg, aki akar, tud, mer. Lehet válogatni. Kérhetném is, de most nincs időm ilyesmivel szórakozni, majd bocsánatot kérek, eskü... Aztán már tépek is, remélem, leint valami zsaru, legalább bemelegítek, mielőtt odaérnék, mert ki tudja, mi az, ami annyira taccsra tette a drága bátyámat, hogy még Kínában is bűzlene… Elég gyanús ám, hogy az ablak be van törve, azazhogy, ki, mert az üvegdarabok kint vannak, tehát valaki csúnyán el lett távolítva. Érdekes. Vajon ki zavarta meg Sakari szendergését? - Hmm, eltévedt valami denevércsorda, vagy mivan? Nyitok be az ajtón, ha kulcsra van zárva, akkor is, mert hát… mióta megint magaménak tudhatom Sangilak áldását, azóta hajlamos vagyok túlkapásokra. (Persze, mert addig nem voltam egyáltalán, áááá…) Természetesen az ablakra célzok a kérdésemmel. Úgy vonulok be, mintha otthon lennék, mert én mindenhol otthon vagyok, ahol Sakari, úgyhogy egy cseppet sem fogom zavartatni magam. A kakaóparti mondjuk már egész más tészta, és meglehetősen kíváncsivá tett a tény, hogy miként is fordulhat elő, hogy Sak társaságában valaki más iszik kakaót. Zavart érzek az erőben. - Ki halt meg? Kérdezek be, mert én már csak ilyen kis tahó vagyok, és másnak aligha tudhatnám be, hogy Sakari úgy néz ki, mint aki… hagyjuk inkább, ezt a látványt nem bírja befogadni az agyam. Egyébként is, ő csak ne nézzen így ki senki halála után, na jó, rajtam kívül talán Eden eltávozása mélyen érinthetné, de semmiképpen sem jobban, mint az enyém. Végül a tekintetem megállapodik a másik pasason, tippre ő tanult repülni, mert nincs az az isten, hogy a testvéremet valaki kitegye a saját ingatlanából ilyen módon. Meg úgy semmilyen eshetőséget nem tudnék erre elképzelni. Nem ismerős az illető, így hát jobb híján odacsörtetek eléjük, és csípőre tett kézzel állok meg, mintha legalábbis magyarázatot várnék. Valójában aggódom a bátyámért, de nincs az a pénz, hogy ezt egy idegen előtt kinyilvánítsam.
Sakari elképedése és döbbent letaglózottsága továbbra is tapintható, ott van minden elesett mozdulatában, feszengésében, zavart-értetlen pillantásában, amit továbbra se mert rám emelni. Lenyűgöző a változás ahhoz képest, hogy nem sokkal korábban rám csapta az ajtót és szó szerint kidobott. Bevallom, valahol szórakoztatott, remélem ez még bocsánatos bűn. Mialatt beszélek, olykor vet rám egy kósza pillantást, mintha azzal, hogy kiderült, ki is vagyok valójában, a puszta lényem eltántorítaná a tekintetét. Úgy tűnik, így volt. Könnyebbnek a helyzetem csupán annyival nevezhető az övénél, hogy míg én éveken át láttam őt ugyanebben a bőrben, neki hús-vér valóban most van először hozzám szerencséje. Túl durva és nyers lenne azt mondani, hogy minden reakciója a hiúságomat simogatta, mert ennél mélyebben érintett. A leszármazottad úgy tekint rád, mintha legalábbis földre szállt istenség lennél - nekem rengeteget jelent. Talán még nagyobb terhet ró rám ezzel tudtán kívül, mint mikor csak a védőszelleme voltam, ám a legkevésbé se bántam. Meglehet fogalma sincs róla, de rendkívül sokat köszönhetek neki és a húgának, szentül meg vagyok róla győződve, hogy a velük eltöltött évek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy most itt lehessek. Érettebben és felnőttebben, mint annak idején. A kakaóra reagált végre, szavaira pedig elmosolyodtam. Kissé meg is könnyebbültem, a fenyegetése után ez volt a leghosszabb megnyilvánulása eddig. Talán nem veszti eszméletét... Nem beszélek én se, ő se hosszú percekig, eszembe sincs megzavarni, csupán a kortyok között nézem fürkészőn a vonásait. Ha valamit, hát a csendes szemlélődést tökélyre fejlesztettem, akik halálom előttről ismernek, azok csodálkozhatnának. A sajnálatra enyhén oldalra biccentettem a fejem, egy leheletnyit felvontam a szemöldököm, úgy hallgattam a bocsánatkérést, amit aztán egy korttyal nyugtáztam. Nem mondtam, hogy "spongyát rá" vagy "rá se ránts", mert nincs spongya és rántson csak rá. Dühöt azonban nem érezhetett, mert tényleg nem haragudtam. - Mi tagadás, csúnya búcsú volt annyi év után - ingattam a fejem -, de azt hiszem, megfizetted az árát - néztem a szemébe, ha ugyan nem sütötte le. Nem állt szándékomban ezzel tovább kínozni, az akkori összeomlása és a mostani megrendültsége nekem elég. A kérdését hallva válaszra nyitottam a szám, majd rájöttem, hogy hirtelenjében nincs is válaszom. Újabb korty gördült le a torkomon, s szomorúan konstatáltam, hogy mindjárt elfogy a kakaó... no se baj. Elgondolkodva összeráncoltam a szemöldököm, magam elé meredve próbálva visszaemlékezni a visszatérésem közvetlen előzményeire, de az emlékeim erről az időről nevetségesen ködössé váltak. - Nem... nem volt választásom. Csak mágiahasználó férfi testét kaphattam, vérfarkasét nem, emellett... - rá néztem, tudtam, mit akarok mondani, ám a csendes szemlélődés mellett az érzelemnyilvánítás nem vált erősségemmé - ha lett volna lehetőségem, akkor se választalak téged. - Most először én feszengtem egy kevéskét, kezemben lassan forgatni kezdtem a háromnegyed részt üres bögrét. - Az a halálodat jelentette volna. Lehet... sőt biztos vagyok benne, hogy neked ez megtiszteltetés lett volna és ez büszkeséggel tölt el, Sakari. Egy fiamat azonban már elvesztettem, még emberként. Még egyet nem akarnék. Kiváltképp nem ilyen önző, önös érdekből. Inkább adózok hálával és tisztelettel egy ifjú felé, minthogy gyászolják, valahányszor a tükörbe nézek. A karfára könyököltem és a szám, az állam simogatva néztem a mennyezetet, holott semmi érdekeset nem találtam rajta, ám ez a pár másodperc mentett meg attól, hogy végérvényesen szentimentális bolondnak bélyegezzen meg. A korábbihoz képest az újabb kérdések sokkal egyszerűbbek és kevésbé mélyre karmolóak voltak, ennek ellenére a félig-meddig tanácstalan vállfelhúzáson túl elsőre képtelen voltam mást reagálni. Csak a szemébe néztem és elmosolyodtam. - Szűk négyszáz év után meglehetősen nehéz váltani. - Számomra teljesen evidens volt, hogy rövid időn belül a védencemnél kötök ki, ha a világ túlfelén támadok fel, akkor is. - Itt vagyok, mert egy kis megszakítást leszámítva mindig is itt voltam. - Az én szemszögemből mindez ennyire egyszerű. - Csak azt, amit eddig, Sakari, aminek eddig is eleget tettél. Többletet legfeljebb a frissen életre keltségemből fakadó dolgok jelentenek. - Mert bármennyire szeretném az ellenkezőjét állítani, jelenleg az a szomorú helyzet áll fenn, hogy képtelen vagyok az emberi életben önállóan megállni. Borzasztóan kínos... Helyzetem további elemzésére azonban nem sok időm maradt, ugyanis újabb ismerős energiákat észlelek, s ezek is hasonlóképp megmosolyogtatnak, mint Sakariéi. Mivel az ajtó nem lett kulcsra zárva, így megmenekült attól, hogy kiszakíttassék a keretéből, Säde azonban így is tankként nyomult be a házba, harcra, tettre s ki tudja még mikre készen. Nem lepett volna meg, ha ránk pillantva, kettősünket felmérve azt a következtetést vonja le, hogy lelkileg terrorizálom a bátyját. Sakari továbbra is úgy festett, mint aki azt várta, mikor közlik vele: az össze kakaóját elkobozzák és a vásárlásának lehetőségétől is megfosztják. Holott tényleg igyekeztem oldani a feszültséget, ám ez ezen az estén lehetetlennek tűnt, amit lassan elfogadtam. - Őszintén remélem, hogy senki - feleltem Säde-nek, majd megittam a kakaóm maradékát és letettem az asztalra. - Sakarit jelenleg sokkal inkább az élet csodája sújtotta porig - álltam fel könnyedén. - Szervusz, Säde! Örülök, hogy újra látlak. - Gyűlöltem ismételni magam, s talán vele nem kellett ugyanazok a köröket lefutnom, mint Sakarival. - Kaapo vagyok - a bátyjára pillantottam -, a védőszellem Kaapo, Sangilak, a vérvonalatok feje. Őszinteség és kíváncsiság csillogott sötét szememben, érdekelt, miképp fog a másik Saaristo reagálni. Meg mertem kockáztatni, hogy vérmérséklet tekintetében hevesebb, mint Sakari, már csak ezért is vártam, hogyan fogadja a hírt.
Csak egy... Igen, megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellkasomból, ahogy Kaapo elismeri azt, hogy megfizettem az árát a múltkorinak. Mit elismeri...? Inkább csak olyan kegyesnek mutatkozik, hogy nem kíván többet gyötörni azzal a ballépésemmel. Figyelmesen és továbbra is megfeszülve hallgatom, hogy csak mágiahasználó testet kaphatott. Keserű epeként kúszik fel a torkomon az indulat, amikor közli, hogy egyébként sem választott volna engem. Egy megbüntetett gyerekként érzem magam, és nem tudom, hogy miért, mert végső soron ha az igazi Sakari fejével gondolkodnék, akkor megvonnám a vállam, hogy hát, ha nem vágyik ilyen testre, akkor felőlem be is kaphatja, de most csak egy pillanatra érzem azt, hogy nem vagyok elég. De aztán folytatja, én pedig... Meghatódok? Teremtőm, csak zavartan pislogok, az ajkaim már elfehéredtek, ahogy pengevékonnyá szorítva próbálom tartani magam. És mindeközben bólintok, jelezve, hogy értem és felfogtam, és talán... Köszönöm is mindezt, amit most elmondott nekem, az álláspontját, a felém táplált... érzelmeit? Idegesen vakargatom az ujjaim végével a fotel karfáját. Annak is "örülök", hogy nem vár tőlem igazából semmit. De nem azért, mert lusta vagyok, hanem mert nem vagyok benne biztos, hogy el akarnék bukni, hogy valójában vissza akarnék minősülne egy szolgalalekű engedelmes báránnyá, ámbár képes lennék ölni azért, ha megtudnám, hogy valaki gúnyt űz belőlem azért, mert Kaapót szolgálom. Az utolsó mondatán kissé összeráncolom a szemöldökömet, gondolkodom egy keveset, aztán... - Szóval pénz kell. Étel. Lakás. Ruhák. - kicsit elgondolkodom - A kocsi nem biztos, hogy jó ötlet lenne. Mivel nem hiszem, hogy úgy pattant újra életre, hogy megtanult gépjárművet vezetni, a közúti balesetekért meg nem vagyok hajlandó felelősséget vállalni. De ha arra vágyna, hát... Megtanítanám vezetni.
Pillanatokkal később érzem Őt. Hát hogy is ne. Hogy hihettem egy percig is, hogy Säde nem fog idejönni, amikor konkrétan percekkel ezelőtt olyan halálfélelmem volt, mint még soha. Előbb érzem a jöttét, mint ahogy a kocsit hallanám, vagy az ajtó csapódását a bejárat felől. Reflexből lököm fel magam a fotelből, hogy állva fogadhassam a húgomat, de már az első megjegyzésére is megrándul a szám. Persze, lehetnék toleránsabb, nemrég még én is hitetlen voltam, annyira, hogy kivágtam Kaapót az ablakon. Most, hogy visszagondolok erre, elfog a szégyen. Satuként fogok rá a felkarjaira, a vállaihoz közel. Na nem azért, mert bántani akarom, de ő aztán nem ért a simogatásból, és valljuk be, egy cseppet én is feszültebb vagyok, mint egyébként szoktam. Automatikusan az anyanyelvünkön szólalok meg lassan, hidegen és komolyan, miközben úgy nézek az ikertestvérem szemeibe, mint talán Turkuban tettem, azzal a komolysággal, cseppnyi félelemmel, de szilárd elhatározással - és nincs kétségem afelől, hogy Kaapo is érti, amit mondok. - Säde, ez most komoly. Az istenekre, viselkedj, jó? - eleresztem a karját és megkísérlek tenni egy mozdulatot, hogy lehúzzam a kezeit a csípőjéről, hogy ne sugározzon olyan mérhetetlen fölényességet. Neki nem kell beleesnie ugyanabba a hibába, mint nekem. Félreállok, kissé meghajtott fejjel fordulok Kaapo felé, és hallgatom, hogy őt mennyivel egyszerűben avatja be a kilétébe, mint azt velem tette.
Az, ahogy a bátyám fogad, nem kicsit sokkol. Lepillantok a karjaira, és első felindultságomban komolyan megfordul a fejemben, hogy pofán vágom. Máskor aggódjon érte a hóhér. Olyan csúnyán nézek rá, amennyire csak képes vagyok erre, és nem hagyom, hogy egy centit is lejjebb mozdítsa a karjaimat. Majd én megteszem, ha úgy érzem jónak, de ő csak ne mondja meg nekem, mit csináljak. Én sem mondhatom meg neki, hát ő se tegye. Ellenben, ha más nem, legalább az intő szavai eljutnak részben a tudatomig, de majd alkalomadtán megkérdezem, hogy nekem miért is kell viselkedni, ha ő sem bírt. Nem most, mert annál jobban érdekel, hogy ki ez a férfi, és mivel váltotta ki mindezt a bátyámból. Felé fordítom hát a tekintetem, tüntetőleg figyelmen kívül hagyva Sakarit, mert most aztán nagyon kihúzta a gyufát, és nem hiszem, hogy jelen pillanatban bármi ilyesmire rászolgáltam volna. Beszélni kezd, még a hangja sem ismerős. S nagyjából eddig bírtam nem tudomást venni Sakról, most kissé tanácstalanul pillantok rá, hogy mi olyan tragikus egy néger csókában, mert bizony nekem nem nagyon van fogalmam arról, hogy ki lehet ez. Mégis ő beszél, nem a testvérem, mit tagadjam, pár pillanatig szóhoz sem jutok. Az élet csodája? Micsoda? Elveszhetett egy költő az ipsében. - Újra? Hát ezzel egyedül van, legalábbis, én aligha örülhetek a viszontlátásnak, ha még sosem láttam. Hovatovább, senki viszontlátásának nem szoktam örülni. Egyáltalán nem szoktam olyat csinálni. Aztán pedig bemutatkozik. Abban a szent minutumban csapom le a pajzsom, hogy a mindig felettébb intenzív, markáns energiáim megízleljék a másikét. S kivételesen nem azért, mert egy szavát sem hiszem, óóó, nagyon is elhiszem, látván Sakari fejét, meg az előbbi kis magánszámát, biztos vagyok benne, hogy nem létezhet más a földön, ami ennyire letaglózná, és kényszert érezzen arra, hogy azelőtt zabolázzon meg, mielőtt bármit is tennék. A férfit nézem, Kaapot, Sangilakot, a farkasom fénye pillanatok alatt költözik a lélektükreimbe, érdeklődve figyel. S lám, eljött az a pillanat, bizonyára egyszer az életben, amikor Säde Saaristo nem jut szóhoz. Az energiáim zsizsegnek, szinte érzem, miként perzselem velük a saját bőröm, pár meglehetősen hosszúra nyúlt pillanatig csak az arcát nézem, a szemeit, az orrát, a szája ívét, mintha minden egyes milliméternyit meg akarnék jegyezni belőle. Aztán sarkon fordulok, és kivonulok a konyhába, legalább olyan sebbel-lobbal, mint amivel bejöttem a házba. Nagyon ajánlom, hogy legyen vodka, mert ezen most nem segít a kakaó. Miért is ne lenne, hisz Sakari bizonyára mindig gondol az édes, kicsi, egyetlen húgára. Az érzelmeim csaponganak, van benne hitetlenkedés, de nem a tény felett, inkább a hogyant nem bírom felfogni, meglepettség, s igen, még öröm is. Fura, mondhatnám, hogy magamra sem ismerek, de épp elég érdekes tapasztalat ez szavak nélkül is. A vodkás üveg nyakára fonódnak az ujjaim, és nagyot húzok belőle. Utána kifújom a levegőt, majd jöhet a következő korty. Az ajtó felé pislogok, de hogy minek, nem tudom, nem látok rájuk. Ezután több olyan dolgot is teszek, amiket jó, ha százévente hajlandó vagyok megejteni. Példának okáért csinálok Sakarinak egy bögre kakaót, mert bár nem mindenre megoldás, de attól még kicsit lehet jobb tőle jelen helyzetben is, elég gyűrött csórikám, rá fér. Pár perc, úgy tűnik, ilyen téren hasonlítunk, mert egy kis idő nekem is kell ahhoz, hogy összeszedjem magam. Mikor visszaérek, odanyújtom a bögrét a testvéremnek, szokatlanul gyengéd mosollyal az arcomon, és még csak nem is szívom a vérét semmivel. Eszembe sem jut, tudom, hogy ez az egész mit jelenthet neki, épp ezért hajlandó vagyok szemet hunyni a fogadtatása felett. Utána azonban ismét megállok Kaapo előtt, már ha még áll, megint szemlélem egy kicsit, aztán se szó, se beszéd, megölelem. Bele sem akarok gondolni, hogy ez kívülről miként is festhet, de jelen pillanatban, sőt, igazából soha sem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások. Beszívom az illatát, meg akarom jegyezni, mindent erről a napról, ami olyannyira abszurd és hihetetlen, hogy arra már szavak sincsenek. - Nem ilyennek képzeltelek. Mondhatnám, azt is hogy hiányzott, de én ilyesmit nem ejtenék ki a számon, épp elég beszédesek a gesztusaim is szerintem, és nagyon ajánlom, hogy mindez az épület négy falán belül maradjon, különben még kiderül, hogy nem vagyok mindig egy érzelemmentes, idegbeteg szuka.
Sakari elkezdi sorolni, amit én burkoltan közöltem. Alig észrevehetően lejjebb csúsztam ültömben. Rendkívül kínos és kellemetlen volt beismernem, hogy ennyire ki vagyok szolgáltatva, s másoktól függök. Nála mindez annyiból rosszabb, hogy eleddig ő támaszkodhatott rám, most pedig, hogy élek, hirtelen csecsemőnek érzem magam, akiről gondoskodni kell, mert egyedül nem boldogul. Gyűlölöm ezt az érzést. - Így van - böktem ki végül. - A kocsi pedig... szeretném, ha mihamarább jó ötlet lenne. Remélem az írás mellett akad annyi szabadidőt, hogy vezetni taníts - mondtam, majd elmosolyodtam. Mókás lesz: eddig én tereltem, tanítgattam őt és Säde-et, ezúttal ő fog engem. Ami azt illeti, minél előbb el szerettem volna jutni addig, hogy képes legyek az élők közt megállni a saját lábamon, hogy ne kellejen másokon élősködnöm, mert még ha szívesen is segítettek, én annál örömtelenebbül vettem igénybe őket. Ki nem állhattam a szükséghelyzeteket.
Säde betoppanása egy megmosolyogtató jelenetet szült, ahogy Sakari próbálta rendezni a húga karjait, s figyelmeztette. A visszakérdezésre "csupán" felfedtem magam. Abból, ahogy Sakari jelenleg festett, a szavaiból, könnyen rájöhetett, hogy ez nem ízetlen tréfa, és pontosan azért, mert már kapott felvezetést, nem húztam úgy az időt, mint a bátyjánál. Ennek ellenére a hatás kísértetiesen idézte az előbbi perceket. Döbbenet, majd sarkon fordulás és konyhába menekülés. Le se tagadhatnák, hogy testvérek. Én pedig megint azon rágódom, hogy vajon mit fog mondani, tenni, reagálni, a dédunokám. Ám ezúttal Säde. Bár nála is aggódtam, hogy esetleg elájul... Nagyot sóhajtottam, vártam, hogy visszajöjjön, és amikor ezt megtette, elsőként a kakaóval okozott meglepetést, amit Sakarinak nyújtott át, majd megállt előttem. Szinte a lélegzetemet is visszafojtottam, úgy vártam. Azt hiszem, kezdtem túlzásba esni, ami a viszontlátásokat illeti. Finoman rájuk engedtem az energiáim, egy pillanatra hagytam, hogy olyanok legyenek a szememben, mint mikor Sakarihoz kötöttek: fiatal, a szememben még kölyök farkasok, akik készültek a nyakukba venni az ismeretlen világot. Megölelt. Ezen annyira meglepődtem, hogy pár másodpercre elkerekedett a szemem, a szám is elnyílt, moccanni se tudtam. Az igazság az, hogy amennyire örültem annak, hogy újra élek, annyira féltem is, pontosan az ilyen helyzetek, régi ismerősökkel való találkozások miatt. Eddig elbújhattam, eltűnhettem minden elől, most azonban mindazzal szembe kell néznem, amit az évszázadok alatt elsimítottam magamban. Ha valójában ez nem sikerült, akkor ugyanott vagyok, ahol meghaltam. Azon a napégette tisztáson, Ohanzee előtt. Az első csodálkozás legyűrésével aztán viszonzom az ölelést és utat engedek egy megkönnyebbült sóhajnak is. Röviden felnevettem a szavaira. - Én se ilyen testre számítottam, amikor felébredtem - vallottam be, s ha lazult az ölelése, elengedtem. - Lehet, hogy ez most másképp tűnik, de az igazat megvallva nem szeretném reklámozni, hogy élek. Az őrzőktől a Protektor és a Tetoválómester tudja csupán a kilétem. Mindenki másnak egy kétszáz év körüli kóbor vagyok. Nagit nem említettem, mert ős se szeretné felhívni magára a figyelmet én pedig nem szándékoztam kiadni senkinek sem. Név szerint semmiképp, leírást se adok róla... mielőtt bármit is mondanék a Testvéreimről, még nekem is utána kell járnom néhány dolognak. - Most pedig... hálás lennék, ha elmondanátok, hogy történt-e a távozásom óta bármi említésre méltó - mondtam, egyfelől mert valóban szerettem volna tudni, másfelől ez kevésbé kényes téma talán, mint az érzelemkifejezés, amiből azt hiszem mindhármunk részéről több évre beosztandó adag vált láthatóvá. Emellett a semleges téma, könnyen kezelhető téma talán nekik is segít. Visszaültem, energiáim azonban szakadatlanul járták körbe a másik két farkasét, mintegy elmerülve az otthonos, megszokott érzetekben.
Csak egy gyors bólogatássorozattal jelzem... Kaapónak, hogy természetesen jut időm, ha kell, hát egy sort se írok. Nem is értem, miért feltételezi, hogy bármivel is foglalkoznék rajta kívül akkor, ha neki szüksége van rám. Ezt a jelenlegi kapcsolatot és viszont kettőnk közt képtelen vagyok értelmezni. Így hát úgy viselkedem, mint ahogyan elvárnám, hogy velem szemben is viselkedjenek. Bár ez nem szokott megtörténni soha, és esélyes, hogy ennek az a nüansznyi oka van csupán, hogy nem vagyok egy vérvonal feje. Tudom, szar nekem.
A húgom apró kis jelenete tovább gerjeszti bennem a haragot, főleg azért, mert még ellen is áll az utasításomnak. Pedig elég egyértelmű voltam, nem? Mégis, még ő dühös rám és neki lenne kedve felképelni. Bár azt talán meg is érdemelném, tekintettel arra, hogy most vágtam ki a dédinket az ablakon. De akkor sem tőle. Utálom, ha nem hallgat rám, mert egyébként legfeljebb csak heccből csicskáztatnám, azokat meg úgyse csinálja meg soha, de most basszus... Pont úgy nézek ki, mint aki viccel?! Diadalittas és pofátlan elégedettséggel teli pillantást vetek a húgomra, amikor Kaapo elárulja neki a valódi kilétét, bár az egy kicsit fáj, hogy velem sokkal többet cicázott. Igen. Fel is írom valahova, hogyha egyszer nagy családi veszekedés lesz, majd jól a dédapám szemére vethessem, hogy kivételez a család kislányával. Aztán Säde fogja magát, és egész egyszerűen a konyhába vonul. Nem is lennénk testvérek, ha nem akarna találni magának egy komfortosabb zónát, ahogy én is tettem nem sokkal ezelőtt. Némán nézek utána, majd Kaapo szemtelenül vidám vágású, fiatal szemeibe, lebiggyesztem az alsó ajkam és megvonom a vállam, majd karba tett kezekkel a falnak dőlök, és várok. - Majd megemészti. Olyan 10-50 évet adok neki. Morgom, a szám szegletében megbúvó félmosollyal, de igazság szerint az egyetlen ok, amiért nem megyek utána, mert pontosan tudom, hogy neki is szüksége van ezekre a pillanatokra. Kakaó illatát érzem, frissen készültét, ami elnyomja a már szobában lévőt és összeráncolom a homlokom. Hitetlenül billentem oldalra a fejemet, ahogy a húgom felém nyújt egy bögrét, és a mérgezés lehetőségétől tartva lassan nyúlok érte és veszem el. Aztán már menne is, de hirtelen kapok a karja után, rántom vissza és halkan súgom a fülébe: - Ezt nem mondom el senkinek. A mi nyelvünkről a közérthetőre fordítva: köszönöm szépen, ez jól esett, de soha nem vallanám be. Aztán az elképedésemet tovább növeli, hogy Kaapohóz lép és egész egyszerűen megöleli. A testem sajog, szinte már bizsereg, amiért ő előbb érezheti azt, amit én, de a féltékenységemet felülírja az a földöntúli báj, ami körüllengi a mindig nyughatatlan természetét. Nem ilyennek képzelte... Hát basszus, Säde... Inkább iszom egy kis kakaót, mielőtt olyat találok mondani, amit ilyen nagy családi körben nem volna illendő. Kaapo kérésére csak bólintok. Tőlem biztosan nem fogja megtudni senki, és sajnálatos módon még Eden elől is kénytelen leszek eltitkolni, és nagyon bízom benne, hogyha egyszer ez mégis kiderül, nem akarja majd beadni a válópert. Túl költséges, túl macerás, egyébként is az én nevemen van majdnem minden vagyonunk. Vagyonom. Nem vagyok túl kedves... Felsóhajtok inkább. - de Luca az Atanerk. - vakarom meg a tarkómat - Oh, és majdnem elfelejtettem! A születésnapunkon könnyben és takonyban úszva kúsztunk hazáig, mert az Erőnket elrabolta a Karácsony szelleme. - vigyorodom el hűvösen egy pillanatra, de aztán újra felveszem a komoly gondolkodó szerepét - Igazán nem szeretnék tolakodni Kaapo, de nincs valami mód arra, hogy eltüntesd a digót a Tanácstermemből? Kérdezem csak úgy egészen mellékesen. Persze hülye lennék, ha azt várnám, hogy bele fog egyezni a dologba, főleg azért, mert egyszer már megosztotta velem az élete történetének egy hatalmas részét, de... Ha őt kellene mégis csak hatalomra segítenem, akkor azt hiszem, méltóképpen fejezhetném be azt a fél évezrednyi farkaslétet. - Persze csak miután megtanultál vezetni.
Arról én már igazán nem tehetek, hogy Sak eszi a kefét, mert nem jutott el a tudatáig, hogy megértettem, amit mondott, és levágtam azt is, hogy komoly dologról van szó. Ismer… előbb-utóbb úgyis leesik neki, hogy máskülönben egész egyszerűen kiröhögtem volna azt, aki ilyesmit állít. Ellenben most magamhoz képest rendkívül kulturáltan viselkedem, azt meg hagy ne tűrjem el semmilyen körülmények között, hogy megpróbáljon engem megzabolázni. Hallak ám, Sakari… hogy egy pajkos kölyökmacska játszana a golyóiddal… Még szerencse, hogy nem vagyok valmi érzékeny lelkű kis királylány, máskülönben zokon találnám venni eme feltételezést. Szerintem most még kifejezetten jó arc is voltam. Mármint magamhoz képest. No de, épp elég nekem, hogy én így gondolom, jelen pillanatban még Sakari véleményére is teszek. Nem, nem szándékozom megmérgezi a bátyámat, én nem vagyok ennyire aljas, ha én valakit el akarok intézni, azt szemtől-szembe teszem. Mikor visszaránt, és a fülembe susog, csak elmosolyodom. Azt nagyon remélem, hogy nem jár el a dologról a szája, és egyébként meg szívesen tesókám, szívem még nekem is van, még ha az esetek 99%-ában nyoma sincs. Élek a gyanúval, hogy ezek ketten itt azt hitték, minimum tüzet fogok okádni, de nem lehet ám mindig megfelelni a fene nagy elvárásoknak. Azt hiszem, ez valami olyan dolog, ami segít abban, hogy tovább akarjak menni ezen az elcseszett sárga köves úton. Amiért úgy érzem, megérte engednem Sakarinak, és a városban maradni. Az ölelésem nem tart sokáig, hirtelen ötlet volt, és azt hiszem, semmilyen más módon nem tudtam volna érzékletesebben kifejezni, hogy mennyire meglepett a dolog, és hogy tulajdonképpen örülök. Elengedem, még mielőtt kínossá vagy kényelmetlenné válna a dolog. - Ezt mondani sem kell. Szerintem még életemben nem pletykáltam, jó, Sakarinak majdnem mindent elmondok, de az tök más, mert közel sem lehet pletykálásnak nevezni azt, amikor dobáljuk egymást a száraz tényekkel, de elemezgetni fölösleges őket, mert a legtöbb dologról úgyis tudjuk egymás véleményét, már ha épp nem egy követ fújunk. Leültem az asztalra a következő kérdés hallatán, és talán áldhatom az eget, hogy a bátyám elkezdett beszélni, mert első körben tőlem csak egy zabos horkanásra futotta. Igen érdekes, hogy most már képes vigyorogni azon az estén, én még emlékszem, mennyire magunk alatt voltunk, és bújtunk össze, mint két ma született kölyökfarkas a legzordabb téli éjszakán. Nem volt abban semmi mulatságos. Szembesülni azzal, hogy a képességünk nélkül nem vagyunk egyebek, mint két rozzant őskövület… nem szeretném még egyszer átélni. - És mindez tartott az Újévig… elég szar hét volt. Közöltem, bár azt inkább kihagytam, hogy közben hányszor is küldtem el magamban a picsába Sangilakot, mert hát, igencsak nem vagyok jelen pillanatban büszke rá. - Vagy inkább a városból. Tettem hozzá fintorogva, nem fogom még egyszer kifejteni, hogyha nekem elkezdi az újdonsült alfánk rezegtetni a tollait, és megpróbálja elnyomni csodás személyiségem, akkor azok lesznek az utolsó perceim. Nem mondom, hogy féltem, mert nem… de valahogy nem így akarok eltávozni a másvilágra. Mostanában kicsit sokszor rezeg a léc alattam, ami nem para, mert szeretem az életveszélyes helyzeteket, kellőképpen őrült vagyok hozzájuk, de valahogy sosem úgy képzeltem, hogy majd Castor jól feltépi a torkom, mert tiszteletlen és engedetlen voltam. Jó, mondjuk azért nem feltétlenül lenne könnyű dolga, de ezt egyelőre szerettem volna nem megtudni. - Meg akarsz tanulni vezetni? És… Sakari fog megtanítani? Ezen azért jót derültem, mármint, semmi problémám nincs ezzel, mert ha én próbálkoznék, szerintem Kaapo soha többé nem ülne a volán mögé, az viszont tuti, hogy beülök majd röhögni a hátsó ülésre, legyek bármennyire is tiszteletlen. - El se tudom képzelni, milyen fura lehet most neked. Lehet, hogy ezt most hangosan mondtam? Jó eséllyel igen. Fogalmam sincs, hogy kellene viselkednem előtte, és ez azért bosszant igazán, mert nagyon-nagyon hosszú ideje nem érdekel, milyen képet festek magamról. De tulajdonképpen, most miért is? Basszus, szerintem Sakari után ő ismer a legjobban, eleget láthatott belőlem odaátról… Tiszta hülye vagyok.
Széles mosolyra szaladt a szám, hallva, hogy Sakari mennyi emésztési időt jósolt a húgával kapcsolatban. - Te se reagáltál jobban - emlékeztettem gúny, vagy feddés nélkül, csupán felhívtam a nyilvánvaló hasonlóságra a figyelmét. - Ő legalább nem hajított ki az ablakon - ingattam a fejem kedélyesen, mindennemű sértettség nélkül. A kakaó Sakarit, az ölelés mindkettőnket meglepi, ahhoz pedig nincs több hozzáfűznivalóm, hogy mindketten megőrzik a titkom. Félő, hogy így is lebuktatom magam, minden akaratom ellenére, mert ennyi idő alatt rendesen elszoktam a rejtőzködéstől. Leültünk, én pedig a fotel karfájára könyököltem, ujjbegyeimet a szám előtt összeérintettem, ujjaimból mintegy sátort képezve, s némán hallgattam az elmúlt röpke idő történéseit. de Luca atanerkségére meglepetten felvontam a szemöldököm, ám egyelőre nem szóltam. Utána az említett részem összeráncoltam a képesség eltűnésére. A szellemekre, mi történt itt? A "digó" eltávolítására jóízűen felnevettem, majd könnyed, minden erőlködéstől mentes mozdulattal löktem magam álló helyzetbe, hogy kényelmes léptekkel sétálni kezdjek a helyiségben. A Tanácsteremből, a városból... - Egyáltalán hogyan került a falka élére? - fordultam feléjük, s a hangom talán most először lett számon kérő. - Az Első Falka örökségére olyan sokan voltatok büszkék, és most... a világ túlfeléről jött egy farkas és megszerezte. - Elgondolkodtató. - Nem fér a fejembe - ingattam a fejem, és láthatták, érezhették, hogy ettől a tudattól nem voltam elragadtatva. Nem az Atanerkcsere ténye zavart, hanem hogy még csak nem is helybeli az illető. Most pedig nekem kéne kitoloncolni? Meglehetősen kellemetlen emlékeim vannak a falkaalapítási kísérleteimről, így nemmeglepő, hogy hirtelen a legkevésbé se vonzott a gondolat. Reméltem, hogy választ kapok a falkát érintő kérdésre, s hogy az kielégítő lesz. Elképzelhető, hogy csak rajtuk keresztül vált igazán fontossá az a csapat, nem is kifejezetten azért, mert a Testvéreim és az én hagyatékom, ám ez mit sem változtat azon, hogy jelenleg egy külsős, egy idegen áll az élén. A vezetés említése enyhítette a vállamba lopakodó feszültség szorítását. Kényelmetlen volt az előbb hallottakba belegondolni. Biccentettem Sakari szavaira, Säde-ére pedig mosolyra húztam a szám. Sejtettem, hogy ezt neki mennyire szórakoztató lehetett elképzelni, s valóban az is volt. Sakari nem egy tanító bácsi típus, én pedig nem állítom, hogy mintadiáknak illenék be. - Majd jöhetsz a hátsó ülésre - néztem a nőstényre vidáman. Szerintem ott parázshangulat lesz, de abban is biztos voltam, hogy nagyon élezném. - A "fura" nem kifejezés - mondtam csendesen. - Olyan, mint... a beharapás utáni első órák. - A kezemre pillantottam. - Más test, más érzések, más érzékelés. Minden sokkal élénkebb, élesebb, elevenebb és úgy érzed még így sem elég, még így is többet akarsz, visszaszerezni azt, amit már nem tudsz. Az életedből ellopott éveket. Zsebre tettem a kezem. Megérdemeltem a büntetést, ehhez kétség sem fért, ám ez nem jelenti, hogy teljesen meg tudtam békélni vele és túllépni rajta. Talán nem is szabad. - Az erőtök mióta tért vissza pontosan? Nagi mondta, hogy felizzott a tetoválás, hogy hazahívott minket, talán ennek is köze lehet ahhoz, hogy lehetőséget kaptam, és hogy... - Minden Elsőnek van egy kör alakú tetoválás a lapockáján. Ez hetekkel ezelőtt felizzott, lehetséges, hogy van összefüggés a kettő között. Csak azt nem tudom, miért hívtak haza minket a szellemek. - Kinéztem a kitört ablakon, mintha megláthatnám a választ, de csupán kusza és kósza sejtéseim adódtak.
Reflexből ugyan, de azért elhúzom a szám az összehasonlításra és az ablak felemlegetésére. Nem, csak azért sem vagyok hajlandó odanézni az üveg nélkül tátongó nyílásra. Persze közben azért tudatosul, hogy azért ahhoz mégis csak pofa kell, hogy Kaapóval szemben duzzogjak, úgyhogy inkább moderálom magam és mélyen hallgatok, mivel azt hiszem, hogy ez a legbölcsebb, amit tehetek. Térden csúszva bocsánatot kérni nem fogok. Ha pedig mégis elvárná, akkor talán felhívom a figyelmét arra az aprócska tényre, hogy ha esetleg hamarabb közölte volna a kilétét, akkor ma egy ablakkal boldogabb lenne a világ. De nem így történt, innentől kezdve pedig... Nem, nem fogom még gondolati szinten sem azt kijelenteni, hogy egálban vagyunk, mert rosszul vagyok tőle, annyira pimasz. Röviden és címszavakban, a tőlünk egyáltalán nem szokatlan hidegséggel és érzelmektől mentesen meséljük el a közelmúlt eseményeit. A némileg számon kérő hangnemre más körülmények közt éles nyelvvel válaszolnék, most azonban megpróbálok a lehető legtárgyilagosabb maradni a szavaim ellenére is. - Ugyan már Kaapo... Ne vedd zokon kérlek, de miért? Egy kanadai, egy félvér, egy kubai vagy éppen egy norvég mennyiben másabb, mint egy olasz? - nem evett még pizzát, az a baja, én tudom - Végső soron pont ez a lényeg. Az egyetlen ős, aki itt bármit is követelhetne, az Te vagy. Ha úgy vesszük, mi is pusztán bevándorlók vagyunk, hiába Te vezettél ide bennünket. Talán úgy tűnhet, hogy kioktatom. Édes Odin, komolyan nem tudom magamat hova tenni. Egyszerre vív bennem párharcot a gyermeki engedelmességre való késztetés, és az elmúlt majdnem fél évezred nyers tudálékossága. Nagy pofonnak leszek én még kis (kétméteres) gazdája, már látom előre. De bízom benne, hogy Kaapo képes az észérveket kihallani a stílusom helyett, amihez - valljuk be - épp elég ideje volt hozzászokni. A vezetés kérdése kapcsán a húgomra pillantok. Örülök, hogy jól mulat, én nem fogok, amikor a harmadik kocsimat törjük totálkárosra, de őszintén ez legyen a legkevesebb. - A beharapás utáni első órákat majdnem olyan nehéz most elképzelnem, mint azt, hogy valaki feléled a halálból. Jegyzem meg csak úgy mellékesen, utalva arra, hogy azért már felettünk is igen csak eljárt az a mocskos idő. Mindazonáltal roppantul érdekesnek tartom ezt az egészet. Azonban bárhogy is alakult a feltámadása, ha el akarják őt rejteni, nem épp a legalkalmasabb testet szerezték meg erre a feladatra. Mondjuk azt sem tudom, hogy mennyi neonáci van a környéken, de félek, ha esetleg belebotlanak a Dédibe, nem lesz sokáig rejtve a város szemei elől. Ezeket persze nem teszem szóvá, csak magamban merengek. A kérdésére összeráncolt homlokkal pillantok a húgomra. - Passz. Säde? Ilyen idősen én már nem karikázgatom az elmúlt napokat a kalendáriumomban, de már mindenképp 2014 rémlik. 2014-et írunk, ugye? Inkább tovább hallgatom Kaapót, azonban egy aprócska nyelvtani baki már arra késztet, hogy feltartott kézzel és mutatóujjal tegyek egy lépést felé. - Bocsáss meg Kaapo, nem értettem egészen pontosan... "minket"? Félek, hogy pontosan jól értettem, amit hallottam, de ha ezzel arra akar célozni, hogy több Alapító is a városban grasszál, én esküszöm, hogy lemondok és tényleg veszek magamnak egy kakaóültetvényt délen. Persze csak miután túlvagyunk a vezetéses tortúrán.
- Még csak azt sem állíthatnánk, hogy megszerezte. Darren felajánlotta neki, hogy behódol, s ha már így, nyilván megy vele a falka is. Húztam el a számat, aligha voltam azok között, akik ezt támogattál, sejtheti. Már hónapokkal ezelőtt megpattantam volna, ha Sakari nem találja jobbnak maradni, nélküle meg úgysem megyek sehova. - Aztán persze volt egy kihívás, de ha engem kérdezel, inkább csak formalitás volt, bár egy röpke ideig úgy tűnt számomra, hogyha tehetné, visszatáncolna, de ki tudja, lehet csak ezt akartam belelátni. Vonok vállat, mert már olyan mindegy ez az egész, és rühelltem is a témát, mint annak a rendje. Azt inkább nem is említem, hogy igazából hosszú ideje a kutya sem tart igényt ránk, én meg pont nem vagyok az a fajta, aki odacsoszog az aktuális Atanerkhez, vállon bökdösi, és megkérdezi, hogy de figyi, nincs szükséged esetleg tanácsra, vagy valami? Itt vagyok ám. A vezetés témája már jóval lazább, nem kell feszengenem, sem dühöngenem közbe, bár egy pillanat erejéig elkerekednek a szemeim, majd jobb híján enyhe vigyor kúszik általában komor, menj a picsába arckifejezést tükröző képemre. - Túl jól ismersz. Gondolatot olvasni nyilván nem tud, szóval marad ez a megoldás, mondjuk, nem biztos, hogy örülök a ténynek, hogy Sakarin kívül van még valaki, aki ismer, de talán jelen esetben le tudom nyelni a békát. És naná, hogy megyek a hátsó ülésre, akkor is mennék, ha megtiltanák, sőt, akkor pláne. - Nem megy nekem ez az együttérzés téma, szóval csak annyit tudok mondani, hogy szar lehet. Húzom el a szám, és eszemben sincs elképzelni, milyen lehet ennyi időt védőszellemként tölteni, hogy aztán visszatérjen az anyagi síkra, és szembesüljön vele, mennyi mindenről maradt le, mármint a tényleges megtapasztalásáról. Szerintem ismer már épp eléggé, nem fogja zokon venni, hogy nem picsogok a dolog felett, mint valami ovis. Minket meg már temetnek lassan, a tolókocsis verzió már dívik egy ideje, onnan meg csak egy lépés. - Én másodikán vettem észre. Összetörtem Sak egyik kakaósbögréjét… Sandítok oldalra, persze, biztos észrevette már, és nyilvánvalóan Eden töredelmesen bevallotta volna, én vagyok az, aki inkább elsunnyogja a dolgot, legyen az bármennyire is egyértelmű. - Az biztos, hogy a dominanciaharc idején, szilveszter éjszaka még nem voltak meg a képességeink, de addigra már mindenki megszokta valamelyest, hogy nincsenek, nem is próbálgatta senki. Így eshetett meg, hogy véletlenül jöttem rá a dologra, de az tuti, hogy az alatt az egy hét alatt simán beutalhattak volna egy nyugdíjas otthonba, mert még létezni is fájt. - Na ne szórakozz… Morogtam, mert ez már olyasmi volt, ami túlontúl komoly nekem erre az estére, meg is vakartam a tarkóm, kicsit talán idegesen. Mégis mi a búbánatos jó életért jönnek ide az Elsők? - A szellemek nagyon szeretnek mostanság szórakozni velünk… A gondterheltség ráncai azért ott táncoltak a homlokomon, mert csak valami nagyon komoly dolgot tudtam a tények mögé képzelni, máskülönben aligha lenne szükség az Elsők jelenlétére.
Hervasztó valóságot festett le nekem Sakari a tőle megszokott keresetlen szavakkal arról, hogy eddig mégis kik álltak a falka élén. – Ne is mondd tovább – emeltem fel a kezem, szinte a felsorolással egyidőben. Nem volt ezen mit szépíteni, igaza volt, ettől azonban nem lett kevésbé lehangoló belegondolni. Lehangoló belegondolni, hogyan foszlik semmivé mindaz, amiben annak idején hittünk és aminek az alapjait lefektettük. Az északi területek szülötteinél legalább vigasztalhattam azzal magam, hogy legalább északiak, a kubainál és az olasznál azonban ez is elveszett. Ha viszont ezen elkezdek keseregni, semmivel se leszek különb egy hét éves gyereknél, akitől elvettél a nyalókáját. Úgyhogy csupán beletörődőn sóhajtottam, ám ezt félúton megakasztotta Säde közlése. A falkát egyszerűen átadták. Meglepettség, döbbenet és teljes hitetlenség ült ki az arcomra, egy szó nem sok, annyi se jött ki a számon. Hogyan? Hogyan tehet egy Atanerk ilyet? HOGYAN? A számítógép megjelenését könnyebben fogadtam el, fogtam fel, mint ez a vezetőhöz cseppet sem méltó hozzáállást. Ha bármin segítene, valószínűleg elsírnám magam, ehelyett viszont csak leültem és a térdemre könyökölve előre dőltem. Éppcsak nem jelent meg a homlokomon a felirat: „Feldolgozás folyamatban”. A vezetés téma oldott a hangulaton, az őszinte szavakra pedig mosolyogtam. Ez a legkevesebb, amit elvárok tőlük. Az erejük eltűnése és visszatérte, valamint a tetoválásaink megint csak enyhe feszültséget loptak a levegőbe, különösen az, amikor elszóltam magam. Nem bántam, mert idővel ők is kisakkozták volna, hogy ha én itt vagyok, lehetséges, hogy a Testvéreim is a világot járják, ez csupán időspórolás volt. – Másodikán… – ismételtem, aztán csak megráztam a fejem. – Nem tudom, hogy miért pont akkor, semelyik ünnepünk nem esik addigra. – Az erejük eltűnt karácsonykor, másodikán visszatért, a tetoválás pedig az eltűnéssel együtt felizzott. Csak a saját visszahívásunkkal tudtam a rendelkezésemre álló információk alapján magyarázni a dolgot. A saját létezésemen túl másodjára döbbenthettem meg őket, ezúttal a Testvéreimmel. Hátradőltem a fotelben. – Így van, Sakari, minket. – Kettejük között járattam a pillantásom. – Nem tudom, hogy miért, de a szellemek azt akarták, hogy mind hazatérjünk. Nem tartom kizártnak, hogy én is ezért kaptam pont most újabb esélyt. Ha pedig tényleg mindnyájunk tetoválása felizzott, akkor az összes Vérvonal Alapító, aki az ősi mondákban szerepel előbb-utóbb fel fog bukkanni a városban. Amolyan… karácsonyi nagycsaládos esemény lesz, azt hiszem. Zavart, hogy nem tudok semmi biztosabbat mondani, mert ez azt jelentette, hogy nem tudok ennél többet. – A szellemek útjai kifürkészhetetlenek. – Régi nagy igazság. – Azt javaslom, frissítsétek fel az ismereteiteket a régiekről. Egymás elől nem tudunk elrejtőzni, megérezzük, ha a Testvérünkkel találkozunk, de mindenki mást átejthetünk. Ezért is volt jó a kezdő konfliktus Sakarival, abból már sejthette, hogy mennyire is vagyunk képesek másnak kiadni magunkat, mint akik valójában vagyunk. Ráadásul nekem nem is adatott meg annyi idő a leplezés gyakorlására, és hol voltam Eskához képest! Ennek ellenére nem intem őket óvatosságra. Ma-holnap 500 évesek, ha még rászorulnak ilyesmire, csalatkoznék. Így legfeljebb kissé aggódom és remélem, hogy nem lesz később összetűzésük egyikünkkel sem. – Ahogy eddig megtudtam, nekik sincs sejtelmük, mi történhetett és ők sem örülnek ennek. Sajnálatos módon rég láttam őket ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, mennyit változtak, milyen irányba, és hogy mit válthat ki belőlük egy ilyen bizonytalan, eddig látszólag ok nélküli hívás. Reméltem, hogy senki se fog tömegmészárlásba kezdeni, bár ahogy én – remélhetőleg – jó irányba változtam, ugyanúgy átfordulhatott valamelyikük rosszba is. Azt hiszem, most már akár akarom, akár nem, mindenképp találkoznom kell mindegyikükkel.
Ahogy Säde beavatja a szaftos részletekbe Kaapót, akaratlanul is fel kell elevenítsem az egész folyamatot. Nem túl jó emlékek, ami azt illeti, már az első perctől kezdve a Wainwright-ivadékok összejátszásában odáig kerülni, hogy végül én legyek kettejük közt a kétméteres teniszlabda. Megcsóválom a fejem. Persze Kaapo reakciója azért megmelengeti a szívemet, mert hiszen én is ezt a faja dühöt éreztem, bár bennem volt egy szemernyi érdeklődés is, meg pár csomag ropi, amit már a Betolakodók érkezése óta felstócoltam a kamrámban. - Egyáltalán nem tudom, hogy mit csodálkozol. Azért rajtunk keresztül ismerted már Darrent.- pillantok rá, majd beszívom a levegőt a fogaim közt, mielőtt kelletlenül folytatnám - Bárki néz rá, azonnal tudja róla, hogy szajha. Szerintem még de Luca alá is lefeküdt. Szürcsölök kicsit a kakaóból, mintha csak azt közöltem volna az imént, hogy egész kellemes időnk van. Ami azt illeti, hála a kivert alaknak, tényleg az van. Ki is nézek, lopva a sötétbe, hátha akad a környéken még egy Első, aki szeretne beljebb fáradni. Akad itt hely mindenkinek, kicsi a rakás egyébként is, én meg már csak a méreteimből adódóan is szeretek tág terekben mozogni. Na de persze amikor ezen heccelődök magamban, arra cseppet sem számítok, hogy néhány perccel később padlót fogok fogni, de hát ilyen az élet. Két méterről elég nagyot lehet esni, ami azt illeti. Közben persze kiborul a kakaósbögre, mert azért egy igen gonosz és ráncos pillantással méltatom a hőn imádott húgomat, amiért itt, most és így közli velem, hogy ő tehet a bögrém haláláról. Felmorranok, mert hát az ember az ötszáz küszöbén hadd zsörtölődjön már egy Első jelenlétében olyan apróságokon, mint egy bögre halála. - Ha olyat akarsz tenni ma éjjel, amit holnap reggel megbánnál, aludj délig. Ma Kaapót ünneplem, ezért képes vagyok némi könyörületet mutatni. Újabb korty, és egy tőlem igazán szokatlan szusszanás a bögrébe, mely egyértelműen apró, rejtegetnivaló nevetésre utal. Ekkor következik be az a drága elszólás, én pedig egy pillanat alatt nemhogy a mostani mosolyomat, de az egész életemet, sőt - a nevetés teljes fogalmát elfelejtem, mert azért valljuk be férfiasan, elég... Hereszorító érzés belegondolni abba, hogy minden Alapító visszatér a szülőhelyére. Még az is megfordul a fejemben, hogy akkor most innen mindenkit ki fognak rakni, és ők lógatják majd a lábukat a hegytetőkről. Csak abban reménykedem, hogy a Kaapo és köztünk kialakult kapocs elég protekciót biztosít ahhoz, hogy esetleg maradhassunk lábtörlőnek. Kikerekedett szemekkel lépek közelebb Dédapámhoz, s mire befejezi a monológját, megsemmisülten állok meg előtte. Annyi mindent mondott és én újra gyereknek érzem magam, mert úgy vélem, ezekhez a szavakhoz, ezekhez az eseményekhez nem lehet felnőni. Ha nem élsz benne, ha nem élted át, mint az Alapítók, akkor vége van. A Szellemekben való hitem, hitünk a húgommal, olyan ősi földről származik, ahol már évszázadokkal ezelőtt meghirdették az istenek háborúját, és most... Bármennyire szerettem apróságként ezeket a történeteket, valahogy nincs kedvem sorkatonaként Kaapo térdhajlatát nyalogatva alkalmazkodni a helyzethez. - Megtisztel az irigységed - közlöm lassan és monotonon a hím szemébe, visszautalva arra, mennyire irigyelte a mi fizikai létünket - de nem tudom viszonozni. Ugye magad is belátod, hogy ez mennyire... abszurd? Nem pillantok ki a húgomra, az a gyengeség jele volna - persze ez nem jelenti azt, hogy még mindig a helyén van a fejem. Mert ha nincs, akkor bizony Kaapo oda teszi, ahova akarja, nem nagyon ellenkezhetek majd. Ha engedi, hát folytatom. - Te mondtad az előbb, hogy magad sem tudod, mivé lettek a Testvéreid, hát még mit szóljunk mi? Mihez fogsz, mihez fogtok velünk kezdeni, Kaapo? - nézek rá, enyhe tanácstalansággal a szememben, de azt nem engedem, hogy a hangomon bármi változás végbemenjen - Főleg, mert a kezdeti rózsaszín köd után bármelyikőtök rájöhet, hogy büdös a szennyes, és hogy ez a családegyesítés nem is akkora buli, mint amilyennek tűnt, mert valaki megint nem vitte ki a szemetet... Halkítom le egészen mélyre a hangomat. Nem akarok én fenyegető lenni, dehogy akarok. Egész egyszerűen felfogom azt, hogy oké, Kaapo szeret bennünket, de tizenkét másikkal szemben... Kinőttünk már az idealizálás korszakából, mindannyian tudjuk, hogy ez a helyzet sokkal veszélyesebb, mint Castor és a pereputtya valaha is lehetett volna.