A borsos árakért diszkrét, bizalmas környezet és a közkórházaknál jóval magasabb nívójú felszereltség várja a szépülni/gyógyulni vágyókat. A plasztikai sebészet, nőgyógyászat mellett számos más területtel is foglalkoznak - bőrgyógyászat, rehabilitáció, kényszerbetegek kezelése, stb.
*** Dr. Rhydian Winter - Kardiológus és Szívsebész, Magzati- és Gyermek Szívspecialista Második emelet 3 Rendelési idő: Hétfő - Kedd: 9:30 - 12:30 Csütörtök: 17:00 - 20:00 *** Dr. Marie Bianchi - Sürgősségi orvos és Onkológus Második emelet, 5-ös rendelő Kedd 9:00-12:00 Szerda 16:00-24:00 (ügyelet) Csütörtök 12:00-18:00 Szombat 16:00-24:00 (ügyelet)
Szeretném megcáfolni, hogy némileg lelket öntsek belé, de hazugság lenne, abban pedig nem akartam ringatni. Azt hiszem, a hazugságokból egy életre eleget kapott, illetve adott, nem hiányzott, hogy még ezzel is altassák a bánatát, a kétségbeesését, a fájdamát. Szenved a saját hazugságától, a tettétől, attól, hogy Jaxnek is rossz. Tényleg mindenért megfizetünk, azért is, ha csak jót akarunk a másiknak, vagy legalábbis kevesebb rosszat, ha csak meg akarjuk óvni. Sírj csak, engedd ki, előtte és sokak előtt úgyis erősnek kell mutatnod magad, és ki vagyok én, hogy gyengének tituláljalak a könnyeidért, amikor az elmúlt időszakban én is megszámlálhatatlanul sokat ejtettem? - Átéltem - mondtam halkan. - Két rossz közül választhattam csak, az egyiket ráadásul még vizsgába is csomagolták - húztam el keserűen a szám. - Nem hátráltam meg a döntéskényszer elől, mégis mindkét rossz bekövetkezett, csak pár hónapos eltéréssel. Ellöktem az egyiket, elvesztettem mindkettőt. Maradt a Hold Szava - a gyilkos "eszköz". A jelenre lefordítva olyan, mintha hozzám láncolták volna a pisztolyt, amivel tarkón lőttem Lynxet. Azok után, hogy megtudtam, ő Mimi, nem esett nehezemre most elhinni és elfogadni, hogy mennyire nehéz lehetett ez az egész számára. Akár tényleg megcsalta Jacksont, akárcsak kifogás volt, a végeredmény szempontjából mindegy. A korábbi "letámadással" szöges ellentétben az, ahogy most igyekszek némi lelket önetni belé, ha nem is sokat, legalább egy kicsit. - Tudom. Járt nálam. - Egyértelmű volt, hogy Jaxre céloztam. - Kértem, hogy legyen türelemmel úgy az egész helyzet felé és adjon időt. Nem tudom, mekkora foganatja lett vagy lesz, elég hisztis volt - húztam halvány mosolyra a szám, miközben törődőn simogattam a vörös tincseket. - De jobban nem fogok belefolyni a kettőtök ügyébe, ha kellek, úgyis megtaláltok. Eszem ágában sem volt belekotnyeleskedni a dolgaikba, amennyi segítséget vagy esetleges támaszt, tanácsot kértek, adok szívesen - ilyen áradásra úgyis Jackson felől számítottam elsősorban -, de se kerítőnőt, se ügyeletes problémamegoldót nem fogok játszani. Egyrészt ezt nekik kell megbeszélni, megoldani, másrészt abból legjobb tudomásom szerint még soha semmi jó nem sült ki, ha két ember magánéletébe egy külsős is belemászott. - Az biztos - értettem egyett az összecsapó hullámok tekintetében. - És most kell a leginkább kitartanod. Kitartanotok és megküzdeni ezzel az egésszel. - Mintha nem tudná magától, ám a külső megerősítés sose árt. Talán idővel jobb, könnyebb lesz mindkettejüknek, bíztam benne, az ő érdekükben. A mosolyom halvány ugyan, de őszinte, ahogy az is, hogy tényleg nem fogom megpróbálni kihúzni belőle az igazságot. Amit Jax tud, az nem, legalábbis nem a teljes, Naomi valamit egészen eddig képes volt titkolni előle, amitől ugyanúgy, ha nem jobban szenved, nekem pedig ennyi elég. Nem kell mindent kimondani ahhoz, hogy sejteni lehessen a súlyát, sőt! A hallgatás csak megerősíti a súlyát, így abszolút tiszteletben tartom ezt, nem dörömbölök a falakon. Biccentettem a köszönetére, ez volt most a legkevesebb, s miután az első hullám elcsitult, hoztam neki egy pohár friss, hideg vizet. Ott maradtam vele, a közelében, a süti szépen sült magától is, néha pedig rápillantottam karórámra, mert azért nem szerettem volna odaégetni. Némaságban teltek a következő percek, de egyáltalán nem zavart, így meg sem törtem a csendet. Hagytam, hogy elmerüljön a gondolatai között, hogy kicsit megnyugodjon, valamelyest erőre kapjon. Mikor ismét megszólal, már épp kivesz a sütőből a kész művet, hogy kiszedjem egy tányérra és hagyjam kicsit hűlni, a rozsdás tőr a kis aszatlon hever, bevetésre készen. - Nem szabad. Jót akartál, gondolom én, és valószínűleg abban a helyzetben azt a döntést hoztad meg, ami szerinted a legjobb volt. Nem a legszebb és a legkönnyebb, nem is a legkellemesebb, de akkor talán a legjobb. Ne gyűlöld magad, mert gyanítom, hogy egyrészt nem voltál könnyű helyzetben, a jelek alapján másrészt nem lehetett leányálom az elmúlt tíz év. - Beszéd közben a fejem ingattam, a szemébe néztem és habár csak nagy vonalakban tudtam beszélni, szerintem nagyjából így is eltalálhattam a lényeget, vagy legalább a környékét. - Elmondod majd neki? Nem uszítottam, nem is unszoltam, a hangomban sem volt semmifélre ráutalás. Egyszerű kérdés volt, hátsó él vagy szándék nélkül. Elvettem két sütit, egyet neki, egyet magamnak, magamhoz vettem a tőrt és ismét leültem vele szemben, a régi fegyvert pedig szórakozottan pörgettem az ujjaim között. A harcképzettségem nagyját még Párizsban szereztem, ott mindenféle pengékkel és dobótőrökkel gyakoroltattak velem, így a mozdulat szinte megszokásból jött. - Segítesz nekem? - kérdeztem, majd kettőnk közé tettem a tőrt. - Ha bármikor közben nem vagy biztos magadban, nyugodtan szállj ki - tettem még hozzá, mert nem akartam, hogy bármiféle kényszert, vagy indokolatlan bizonyítási vágyat érezzen. El sok minden érhette az elmúlt héten, nem szándékoztam plusz terhet róni rá.
- Ellökted az egyiket, elvesztetted mindkettőt… Még, ha nem is ugyanúgy, mint esetedben, de velem is pontosan ez történt. Jacksont ellöktem, Mayát elvették. Nem akarok arra az időszakra gondolni, mert bármi is történt azóta, lelkileg soha, semmi nem gyötört meg annyira. Tavaly fel akartam adni, kész lettem volna rá, hogy eltűnjek a föld színéről, de nem haltam bele. Hát ezért? Hogy most a nyakamba szakadjon minden? Talán itt az ideje valóban tiszta vizet önteni abba a bizonyos pohárba, mert hosszútávon ez nem fog menni. Bármennyire is legyek megértő, és türelmes, azt nem fogom tudni elviselni, hogy nem csípjek olykor vissza, sosem hagytam, hogy mások megalázzanak, legyen bárki az illető, bármilyen –szerinte - jó okkal. Ez csak elmérgesítené közöttünk a dolgokat, amire határozottan nem vágyom, de azért igyekszem majd visszafogni magam, és nem tovább rontani a helyzetet. Mondhatnám, hogy sajnálom, de szerintem ezzel mindketten tudatában vagyunk, hisz igencsak mélyen át tudjuk érezni, mi mehet végbe a másikban, és ehhez nem szükségeltetik a szituáció pontos ismerete, a fájdalom minden esetben lélektépő. Őszintén, nem lepett meg, hogy találkoztak, elvégre, ha nem így lett volna, Savannah nem tudná, hogy Mimi az én vagyok. - Nem hibáztatom. Már a hisztisséget tekintve, őszintén, olyan lehetett közel tíz éve az a vallomásom, mint derült égből a villámcsapás, hiszen az égvilágon semmi probléma nem volt közöttünk, sőt, nagyon is ideális volt minden közöttünk, ezért fájt neki annyira, és a jelek szerint még most is fáj, és ez az oka annak is, hogy számomra olyan nehéz volt meghozni azt a döntést. Ám kénytelen voltam, nem mertem megkockáztatni, hogy anyám tényleg gondoskodna arról, hogy elvetéljek. Híven tükrözi egykor volt kapcsolatunkat, hogy kinéztem volna belőle. Szörnyű nő volt, jobb a világnak nélküle, és csak most… hónapok óta először nem sajnálom, hogy a gyűlöletem tudatában halt meg. Képtelen lettem volna megbocsájtani neki, tönkretette az életemet, magamnak pedig azért nem tudok, mert hagytam neki. - Őszintén, nem is szeretném, bármennyire is kezeljem nehezen, tisztában vagyok vele, hogy ezt nekünk, elsősorban nekem kell helyrehoznom, és nem lesz könnyű elérni, hogy ne gyűlöljön. Feladni azonban nem fogom, nem az én stílusom, és megérdemel annyit, hogy tovább tudjon lépni, hogy ennyi év után, mikor már nem kell a démonaimtól tartanom, megtudja az igazságot. Nagyon ocsmány lesz, és nem én akarok az lenni, aki lerombolja a szüleiről kialakult képet, mert az hidegen hagy, hogy az enyémekről mit gondol, de az ő szüleiből én sem néztem ki, hogy anyám pártját fogják majd. - Ne is mond. Azt hittem, hogy… sosem vághat ennyire pofán még egyszer a sors, de úgy tűnik, valahogy mindig sikerül a padlóra küldenie, miután már felálltam. Ennek ellenére ki fogok tartani, mert ki kell, mert túl sok minden múlik rajta, és mert ha Maya itt lesz, akkor nem utálkozhatunk, akkor szükséges lesz egy lehetőség szerinti nyugodt, normális egymáshoz viszonyulás mindkettőnk részéről. A víz jól esett, a süti csak akkor jutott megint eszembe, amikor rápillantott. Nesze nekem koncentráció. Még jó, hogy nem egyedül csinálom, bár ha egyedül csinálnám, nem kellene senkivel Jacksonról beszélnem. Elég sokáig ülhetek csendben, mert a süti közben már illatozik, nem mondom, hogy olyan fantasztikusan orrnyálkahártya izgató hatása van, hogy egyből enni akarjon belőle az ember, de legalább nem is büdi. - Én inkább kényszerűnek nevezném. Soha, egy pillanatig sem gondoltam jó döntésnek. Nem akartam, nem ezt, nem így. Én… istenem, én csak egy tizenhat éves kislány voltam, semmit sem tudtam még gyakorlatilag a világról. Álmokat kergettem, rózsaszín szappanbuborékban éltem, amit kegyetlenül kipukkasztottak, és el kellett marnom magam mellől a boldogságot. Jacksont, persze, hogy őt, de kimondani túl nehéz lenne most, márpedig örülök, hogy már nem potyognak a könnyeim oly hevesen. Elég lehetne már, igazán. Az pedig mindennél lehetetlenebb dolognak tűnik a szememben, hogy ne hibáztassam magam az egészért. - Igen, el fogom mondani neki. Csak… úgy szeretném, hogy a sebe egy részét begyógyíthassam közben. Sóhajtok, talán túl sokat remélek ezzel is, de bízom benne, hogyha legalább azt mondhatom, hogy a tíz éve rejtegetett titkomhoz épp annyi köze van, mint nekem, és most már lehetősége is van megismerni, akkor kevésbé fog fájni, legalább egy kicsit. Én már csak ebbe tudok kapaszkodni. - Persze, hogy segítek. Ezért IS jöttem ide. Mostanra elég világossá vált, hogy nagyobb részben Jackson miatt kéretett ide, de nem tudok rá haragudni miatta, igazság szerint épp eleget gyűlölködtem anyámmal, hogy bárkihez is így álljak hozzá. Túlságosan sokat kivesz az emberből. - Rendben. De egyébként… Most ez hogy lesz? Megesszük a sütit, itt a tőr, és jön a szellem? Én őt nem is fogom látni szerintem, vagy nem tudom, hogy működik, ilyet még senkivel se csináltam. Igazából, tök mindegy, milyen szellemről van szó, amíg nem az anyámé, mert ő még egyszer a közelembe se jöjjön semmilyen síkon. Mindenesetre a sütit elvettem, és csak arra vártam, hogy jelezzen, mehet a menet. Illetve, ha esetleg meg kellett fognom a kezét, hogy részese lehessek kicsit jobban ennek az egésznek, akkor gondolkodás nélkül megtettem. - Hú, engem nagyon érdekel, hogy ebből mi lesz. Azért azt nem gondolnám, hogy félresiklanak majd a dolgok, Sava sokkal jobban értett ehhez, és én bíztam benne.
Nehezen sóhajtottam egyet szavai hallatán, ahogy ténylegesen is kiderült, valóban jól sejtettem ezt a hasonlóságot. Tudtam, hogy nem olyan aljas dög, mint a Jax által ismert Mimi, ennél többre pedig nem volt szükségem ahhoz, hogy a magam részéről feloldozzam - már amennyire én számítottam ebben az egész történetben, mint abszolút kívülálló. A lelkét megülő teher alól úgysem én fogom feloldozni, ha ez egyáltalán bekövetkezhet még számára. Reméltem, hogy igen, hogy kaphat tényleges tiszta lapot és új esélyt. Tudom, hogy tudja, miről beszélek, és éppen ezért sincs szükség semmiféle sajnálkozásra, mindkettőnknek elég a bizonyosság. Finom mosolyra húztam a számat, hallva, miképp vélekedett Jax hisztijéről. Az a mutatvány valahol mulatságos volt, a maga felháborodott formájában, de ebben semmi vicces vagy szórakoztató nincs, Ez annál jóval durvább. Megértettem, hogy ő s jobban örül annak, hogy nem kontárkodok a kettejük dolgába, a helyében valószínűleg én is így lennék ezzel. Jobb így. Valószínűleg a helyzet így is elég komplikált és nehéz, nem kell, hogy más még tegyen erre egy lapáttal, akár akaratán kívül is. - Addig nincs baj, amíg fel tudsz állni - mondtam, de nem puszta üres vigaszból, tényleg hittem ebben. - Addig van újrakezdés, még akkor is, ha nem könnyű. Közhelyként hathatott ez, de akkor is volt benne igazság, nkei is tudnia kell és tudja is, ha eddig képes volt minderre. Menni fog, rendben lesz, előbb vagy utóbb. A több perces szünet közben elkészült a süti is. Fogalmam sincs, hogy mennyire lesz hatásos, valószínűleg nem fogom csak úgy spontán otthon összeütni egy film mellé nassolnivalónak, de ha ehető, az már félsiker. Már az előny, hogy illata van és nem szaga. Tizenhat éves volt. Jézusom... Egy pillanatig nem is tudok mit mondani, csak állok, kezemben a sütikkel és el nem bírom képzellni, hogy mit tettem volna, ha mindez velem tizenhat évesen történik meg. Engem akkor hagyott el Casimir, akkor hívtak el. Ő tizenhat évesen vesztette el a boldogságot, a múltja pedig most bekopogtatott hozzá. - Azt hiszem, most megkaptad a lehetőséget, hogy valahogy... ha nem is helyrehozd teljesen, de ahogy mondtad, mindkettőtöket meggyógyítsd - mondtam halvány mosollyal arcomon. - És én őszitén kívánom, hogy ezúttal úgy tudd alakítani a dolgokat, ahogyan szeretnéd, ne pedig úgy legyél kénytelen, ahogy belekényszerítenek. És ha már a kényszerítésnél tartottunk, ideje volt nekünk is megpróbálkozni ezzel egy híresen-hírhedten nyakas és ellenkező szellem kapcsán. Őszintén? Nem tudtam, mekkora esélyt adjak annak, hogy ez sikerülhet, de egy próbát mindenképp megért. Megettünk egy-egy süteményt, Jian elmondása szerint nagyjából negyven perc után kell éreznünk a hatását a legerőteljesebben, de ajánlott az idézést valamivel előbb elkezdeni. Oké. Egyik kezembe vettem a tőrt, talán jobb is, hogy a földön ültünk mindketten, ha kiütne bennünket ez az egész, nem esünk nagyot, csak eldőlünk. Vagy egymásra borulunk kis meghitten. Ennyi fájdalom kibeszélése után ezt sem tartottam volna meglepőnek. - Jön a szellem és aztán a tőr, az idézéshez nem kell a tőr, az megy nélküle is, a kényszerítésben lesz szerepe. És nem, sem látni, sem hallani nem fogod, fordított esetben működne ez csak, ha te idéznél meg valakit. Őt én is látnám-hallanám. - Egy kis időre elhallgattam, majd eltűnődve oldalra biccentettem a fejem. - Mondd csak, bízol bennem? - Pillantásom az eddigieknél is komolyabbá vált. - Ha működik a dolog, meg fogom parancsolni a szellemnek, hogy szálljon meg téged. Ha működik a varázslat, ugyanúgy arra is utasítani tudom majd, hogy hagyjon el, ha nem működik, akkor pedig megszállni se fog. Eléggé gőgös alak, nem szereti, ha utasítgatják. - Nem véletlenül választottam ezt a túl fiatal, hajdani Atanerket, egyszerű lélek a maga nyakas módján. - De csak akkor, ha beleegyezel, nem kényszer. - Ha nemet mond, kitalálok valami mást, viszont ez volt a legdrasztikusabb és kézzel foghatóbb parancs, amit csak adhatnék egy szellemnek. A Vörös Hold után viszont bárkinél előrukkolni azzal, hogy "hé, megszállatlak egy szellemmel", kicsit... durva. Miután rábólintott a megszállásra, meditációs pózba vágtam magam és a kivárt idő után nekiálltam az idézésnek. A mágia finoman vibrált körülöttem, ahogy minden egyéb gondolatot és érzést félretéve, pár lélegzetvétel után már csak a szellem jellenléte utáni kívánság maradt. Hogy jöjjön, hogy szóljon hozzám, hogy a figyelmére méltasson, mert szükségem van rá, a segítségére. Csak az övére, senki máséra... Őszinte tisztelet és némi hiúság legyezgetés, az utána való kutatás. Hűvös aura érkezett, halványa derengő, némileg áttetsző alak, unott arckifejezés. Rettentő kelletlenül nézett rám. - Üdvözöllek, Atanerk. - A mágia sűrűbbé vált körülöttem, minden idegszálammal rá koncentráltam. - Ne aggódj, nem rabolom sokáig az idődet. Azt akarom, hogy szálld meg a velem szemben ülő lányt. - Parancs volt, nem kérés, a Hold Szava alatt érzett kényszerítő erőt igyekeztem maró láncként a nyakába vetni, hogy kis időre szolga sorba taszítsam - akarata ellenére.
//Dobás a kényszerítő varázslat sikerére. 4: a varázslat sikerrel jár, a szellem a kényszer hatására megszállja Naomit. 1,2,3,5,6: kudarc, a szellem sértetten elvonul.//
Amíg fel tudok állni. Nos, ez egy jó kérdés, mert nem tudom, mennyire erős Jackson gyűlölete, ha szépen módszeresen kicsinál lelkileg, onnan én nem fogok felállni, vagy olyan sokáig fog tartani, hogy azt elképzelni sem tudom. Reméltem, hogy van nála egy határ, hogy valójában nem kölcsönös alapon működik, és nem akar annyira tönkretenni, mint én vele tettem… de ez talán még tőlem is túlságosan naiv gondolat ezt feltételezni. Pedig, ha tudná, hogy milyen egyszerű lenne a sárba tipornia, csupán soha többet nem kellene tudomást vennie rólam, és sikerrel járna. Egyszer újrakezdeni még nem tűnt nehéznek, főleg, hogy messze voltam tőle, és sosem tudtam engedni a kísértésnek, hogy utána menjek, és beállítsak az igazsággal. Most… nos, most, hogy ennyire közel van, nem tudnám újra megtenni, megint el kellene mennem, tiszta lap, és retteghetnék, hogy mikor sodor újra egymás útjába minket az élet. - Nem, azt többé nem fogom engedni senkinek, hogy bármire is kényszerítsen. Jelentem ki határozottan, mert épp elég volt akkor, tönkretette az egész életemet. Az persze más, ha mondjuk mágiával tenné valaki, bár hirtelen nem tudom, hogy ránk van-e ilyen varázs, de remélem, nincs, elég bosszantó lenne. Az ilyesmivel elég csúnyán vissza lehetne élni. - Egyébként, köszönöm szépen. Bólintottam hálás pillantás kíséretében, hiszen a jó kívánság elfért a tarsolyomban, ez teljesen bizonyos. Kellett, hogy legyenek olyanok, akik nem tartanak szörnyetegnek, amiért azt tettem, amit, s külön jól jött, hogy ehhez nem kellett felfednem életem legnagyobb és legfájdalmasabb titkáról a leplet. Mérhetetlenül hálás voltam neki ezért, eddig is kedveltem, de most már mélységesen tisztelem is. Jöhetett is a süti, és egy ideig csönd volt megint, de most már nem telepedett rám zavaróan, inkább olyan békésnek gondoltam, és jól esett, mintha most lazíthatnék, esküszöm, még a kislábujjam is bizsergett. Izgatottan vártam, hogy teljen az idő, és jöjjön a szellem, bár azt azért sajnáltam kicsit, hogy nem fogom látni, éppen annyira, mint amennyire tartottam egyébként a dologtól. Rajtam igazodjon ki az ember… - Akkor ehhez gondolom nagyobb mágiaszint szükséges. Mondjuk a nullánál biztos, de szerintem én nem egyhamar leszek erre kész, noha kifejezetten nem zavar a dolog, mert bőven van még időm, csak ugye az a fránya kíváncsiság dolgozik bennem kifejezetten erőteljesen. - Persze. Válaszoltam gondolkodás nélkül, igazság szerint, még emberként is ki mertem volna mondani az előbbiek után, de Őrző Mágusként totálisan övé volt a bizalmam, jelen helyzetben úgyis csak rá támaszkodhattam, szóval botorság lett volna megkérdőjeleznem az elgondolásait. - Szóval anélkül nem is tudunk… tudsz vele beszélni, hogy megszállásra kényszerítenéd? Vakartam meg a tarkóm, nem azért, mert ellenemre lenne, inkább csak megérteni szeretném, hogyan is működik ez az egész. Oké, sejtéseim szerint azért egy megszállás sem lehet éppen a legkellemesebb dolog a világon, de a feladatunk érdekében szívesen meghozom ezt az áldozatot, belehalni nyílván nem fogok, különben Savannah meg sem említette volna. - Persze, nem gond, nyugodtan, úgysem voltam még élő báb. Mosolyodtam el, különösképpen nem éreztem problémásnak részemről a dolgot, valami majdcsak lesz, és ha sikerül, akkor vélhetőleg mondhatjuk majd azt, hogy valamicskét sikerült haladnunk, ami határozottan nem volna ártalmas a jövőre nézve. Miután a beleegyezésemet megkapta, nekem már nincs más dolgom, minthogy várjak, amit szíves örömest meg is teszek, elég izgatottan, ami azt illeti, de hiába is remélek bármi kis morzsát, nekem nem tűnik fel semmi. Azt viszont éreztem, ami Savannah körül történik, a mágia szinte kézzel tapintható volt, borsódzott tőle a hátam, a szó legpozitívabb értelmében, és valamiért kényszert éreztem arra, hogy mosolyogjak. Ez mondjuk nem kifejezetten tűnt normálisnak egy ilyen helyzetben, de inkább, minthogy sírjak. A Mágusnő szavai hallatán, nos, én tutira nem engedelmeskednék neki, ha szellem volnék, de szerencsére nem is engem szólított elő odaátról. Kíváncsi vagyok, sikerül-e neki, behunyom a szemeimet, mintha így jobban érezhetném, ha esetleg belém költözik egy albérlő, de talán ezt sem lenne esélyem észlelni. Végül két perc elteltével résnyire nyitom az egyik szemem, majd végül teljesen ki, aztán a másikat is. - Öhm… most… nem sikerült, vagy csak kiesett pár képkocka? Érdeklődöm Savannahra függesztve zöld íriszeimet, de az az érzésem, hogy sajnos az előbbiről van szó.
Meg mertem kockáztatni, hogy az este eddigi legszélesebb mosolyát kapta tőlem a köszönetére. Beszélni fogok Jacksonnal. Nem úgy, hogy ezt meg azt csinálja, különben ez meg az lesz, a Szellemek őrizzenek tőle! De egy árnyalatnyi iránymutatást kaphat, bár neki valószínűleg a is elég beszédes lesz, ha kiderül, hogy beszéltem Mimivel és csodák-csodája, nem gyűlölöm. Ellenkezőleg. Tulajdonképpen előre borítékolhattam azt hiszem ezen a téren egy újabb hisztit, de ismeretségünk alatt némileg sikerült megtanulnom kezelni az ilyen kirohanásait. Bátorítón simogattam meg Naomi felkarját. Én nem vagyok ellene, nem fogok ujjal mutogatni rá vagy a háta mögött összesúgni és kiadni akár csak Jaxnek is. Esélyesen eleget kapott már mások áskálódó kényelmetlenkedéséből. Finoman megszorítottam a karját - kitartás, kislány! -, majd kénytelen voltam visszatérni a sütikhez, mert nem szerettem volna egyikünkkel sem szenet etetni. Nem mintha hittem volna benne, hogy szétégve lett volna bármi hatásuk... - Igen, sajnos - húztam el a szám, mert azért bántam, hogy így valamennyire ki fog marad belőle, cserébe bevontam másképp, bár sokkal kevéssé kellemes területen. Bízik bennem, ami jó, nekem pedig személy szerint nagyon jól esett, ezt pedig nem is próbáltam titkolni, főleg a beszéltek tükrében. - Tudok vele enélkül is beszélni, épp ezért lesz majd furcsa neki, hogy ilyesmire kényszeríteném. Akit meg tudok idézni, azzal gond nélkül tudok beszélni is, ha pedig te hívnál valakit, azt a javamra szóló mágikus szintkülönbség miatt én is látnám-hallanám. Most még nem tudnál olyan idős, annyira régen meghalt és erős szellemet megidézni, akivel én ne látnék. - Hangsúly a "most még"-en. Semmi sem zárja ki, hogy egyszer minden gond nélkül kenterbe ver, bár az is igaz, hogy nem csak erőben, hanem korban is tisztességes különbségvan közöttünk, így gyanítom, én már nem fogom at látni, amikor eddig eljut. Nem lenézés, vagy nagyképűség ez, csupán tisztában voltam a saját képességeimmel és azzal, hogy senki sem hét év alatt tornázza fel magát. Neki pedig bőségesen volt még ideje. - Vigyázni fogok - biztosítottam erről a megszállás kapcsán, mert nem csak azért nem hagynám, hogy baj történjen, mert Tanonc - és Mandy teljes joggal nyakazna le, ha valami történne vele -, hanem mert önmagáért sem akartam, hogy bántódása essen. Az viszont nagyban megkönnyítette a dolgomat, hogy ilyen bátran állt ehhez és nem kezdett pánikba esni. Kár, hogy nincs a Tanoncoknak valami pontgyűjtő füzetük, most kapna tőlem kettőt is, az biztos. Így azonban csak az elismerő pillantásom jut, mielőtt nekikezdenék az idézésnek, majd kísérletet tennék a varázslattal. Kissé mondjuk furcsán éreztem magam, valahogy sokkal szórakoztatóbbnak kezdtem találni ezt a szellemeskedést, mint egyébként, ám ez nem akadályozott meg a parancsban. Őszintén? Én is kikértem volna magamnak ezt a hangnemet - csak remélni mertem, hogy nem orrol meg rám annyira, hogy később kísértsen -, ám itt pontosan az volt a lényeg, hogy ne örüljön neki és kényszerítve legyen. Olyan volt, mintha a semmibe markolnék. A Hold Szavánál mindig éreztem... valami megfoghatalan, mégis határozottan létező dolgot, szinte éreztem, ahogy ujjaim a farkas bundájába túrnak parancsolón. A halottat akartam, a már más síkon létezőt, kizárólag a belőlem fakadó, mégsem eviláginak mondható mágiával megérintve. Most azonban... semmi. Sose buktam még el vizsgán - akkor sem, amikor leghőbb vágyam lett volna -, ám ezúttal azt hiszem, sikerült megtapasztalnom, hogy az milyen lehetett volna. Egyáltalán nem voltam boldog, s amikor a hűs érintés gúnyosan kacagva elhagyott, akkor ért Naomi kérdése is. - Nem szép dolog ezt mondani, de úgy örülnék, ha az utóbbit válaszolhatnám - sóhajtottam valamelyest fáradtan, mert bár a varázslat nem sikerült, attől még erőt fektettem bele - nem is csöppnyit, ami azt illeti -, és a kudarc, valmaint ez kissé letört. - Azt hiszem, ez nem kerül be a helyi sikertörténetbe - mondtam vállvonva, holott bosszantott. Szétszórt voltam, kissé olykor feledékeny, de őrzőként maximalista és ez nem tett jót az önérzetemnek. Jackson körbenevetett volna, nem rosszindulatból, csak viszonzásképp, amiért én is úgy reagáltam a hisztijére, ahogy. - A tőr rendben volt, a farkas nem volt túl erős hozzám, sütni azért még tudok - vettem sorra, mert mielőtt kukáznánk ezt a módszert, körbejárnám. Elvettem még egy sütit és beleharaptam. - Oké, nem életem főműve - kuncogtam, bár ez nem volt vicces, most mégis annak tűnt, de magyarázatot nem tudtam volna adni arra, hogy mitől. Nagyot sóhajtottam. - Ez a karma. Paintballban is tuti ezért vesztettem, képzeld Kyle úgy lealázott benne még jó múltkor, hogy azóta se mertem revansot venni. Semmi köze nem volt mindenne a feladatunkhoz, tudtam én, de épp fontosnak tűnt ezt elmesélni. - Aztán kötöttem egy fogadást az egyik falkás farkassal, azt is bebuktam. Előző életemben tuti valami megszállott és átkozottul mákos szerencsejátékfüggő voltam. Bármibe lefogadom, hogy ha veled is fogadnék, azt se nyerném meg. Fortuna nagyon utál. Azért emiatt nem sírtam el magam, sőt, inkább felnevettem a képre, ahogy a hölgyemény vonalzóval a kezében közelít, hogy körmöst adjon. Rettenetesen hasonlított a volt rajz tanítónőmre. Fujj de utáltam!
Eleresztettem a Jackson témát, sejtéseim szerint úgyis lesz még belőle bőven a jövőben, és mára épp elég volt ennyi, tán még sok is. Nem mondom, hogy nem örültem volna jobban, ha teszem azt ők ketten nem ismerik egymást. Ám azt hiszem, túlságosan is könnyű dolgom lett volna, hogyha nem futok bele egy ilyen emberbe sem. New York nagy város, sokakat ismertem, Jackson szintén, nem lehetetlen, hogy akadnak szűk keresztmetszetek. Ettől függetlenül örültem, hogy az első ilyen személy, Savannah képében, nem ugrott be a híreszteléseknek, és nem kell erőlködnöm, hogy bizonygassam, nem úgy volt az, vagy éppen ráhagyni, gondoljon, amit akar, addig sem jut el Jacksonhoz semmi még véletlenül sem. - Ezek szerint akkor nekünk arra van szükségünk, hogy parancsolni tudjunk neki. Lehet, hogy eleinte is erről volt szó, de őszintén szólva a Jacksonos téma kicsit összezavarta a fejem. Kezd derengeni, hogy nem csak szellem teadélutánt akarunk tartani, a süti és a szellem mondjuk már megvan, csak a tea kellene. - Egyébként világos, gondoltam, hogy innen fúj a szél. Édes volt ez a most még, akár én is mondhattam volna a rajtam olykor eluralkodó naivitásommal, de nyilván sosem fogom kenterbe verni, az évtizedes tapasztalatot nem fogja legyűrni a végtelennek tetsző lelkesedés és tenni akarás. Előbb-utóbb úgyis el fog fogyni a lendületem. - Ohh, én nem aggódom. Nem akartam elbagatellizálni, de tényleg bíztam benne, és elképzelni sem tudtam volna, hogy bajom esik, bár lehetséges, hogy ez erősen szellemfüggő, hisz ott van Alignak is, aki bizony nem szokta visszafogni magát, és nem számít neki, mennyi vér folyik a ténykedése nyomán. Én azonban semmi olyasmit nem érzékelek, ami változást jelentene önmagamat illetően, következésképp vagy eltűnt pár perc az életemből úgy, hogy nem is emlékszem rá, vagy pedig az égvilágon semmi sem történt. Rá is kérdezek rögtön, aztán a válaszra elhúzom a számat. - Ne már… Nyögtem fel csalódottan, nem volt ám minden vágyam megszállottnak lenni, bár ha a Vörös Holdak kapcsán megtanultam valamit, az az, hogy abból legalább nem emlékszünk semmire… - Öööö… Hogy jön ide a paintball? Az előbb én vigyorogtam ok nélkül, most ő kuncog, na nem baj, még mindig jobb, mintha sírnánk, mert hát, sírni fogok még eleget, most azért nem tenném. - Másodjára amúgy finomabb a süti? Mit csinálunk a maradékkal? Egyáltalán, lehet még próbálkozni, vagy fölösleges? Ezzel a szellemmel gondolom az… Máshoz meg jelenleg gondolom nem akad személyes tárgy, de majd kijavít, ha tévednék. - Amúgy… van ilyen? Hogy csak úgy nem sikerül valami? Mármint, jó, az életben persze hogy van, Jackson meg én például rohadtul nem sikerültünk, de varázslat tekintetében? A fogadásra azért felcsillant a szemem. - Hát ezt ki kéne próbálni, mert amúgy én tök szerencsétlen vagyok mindenben, kivéve ezt az Őrző témát, ebben nem vagyok olyan béna, fura is, na szóval, ha velem szemben is veszítesz, akkor tuti, hogy ez a karmikus büntetésed. Vajon ezt így mondják? Meg amúgy vajon tényleg van karma? Mert ha van, akkor előző életemben biztos, hogy egy ordas nagy ribanc voltam, ebben bezzeg sosem csaltam meg senkit, és mégis ott tartok, ahol. Marhára nem igazságos. Én nem vettem észre, mi szaladt ki a számon, és ha van isten, ő sem fogja, de meglepő lenne, ha valami sikerülne…
- Mi most ezt kíséreltük meg, de általánosságban bármi jó lenne, ami mágia, belőlünk jön és hatással van rájuk. És nem bőszíti őket... - Visszaadnám az Életfámat, ha ellenkező hatást sikerülne elérnem, mint ami a cél, elvégre nem azért lettem Mágus, hogy plusz bajt hozzak egy-egy közösség fejére. Olykor sikerült, minden akaratom ellenére, ám ilyen kaliberűt szerencsére még sosem hoztam össze. Naominak minden tiszta volt, amire elégedetten bólintottam. Jó döntés volt őt elhívni, efelől szemernyi kétségem sem akadt immár, az pedig újfent mosolyt csalt az arcomra, hogy nem aggódott, mert bízott bennem. Csakhogy minden bizodalma ellenére sem sikerült érdemi eredményt produkálnom, viszont ez mintha indokolatlanul is felderített volna mindkettőnket. Elmerengve majszoltam a sütit a paintballra pedig csak legyintetem. - Csaltam - mondtam váll vonva. - Néha szoktam - kacsintottam rá, majd két falat között kérdésére a hajamba túrtam és kuncogtam, de nem tudom, min. - Hogyne volna. Nekem se sikerült megtartanom egyetlen farkast sem, aki közel állt hozzám, mind halott. Ha most se szakad meg ez a sor, beugrok a Chenába - nevettem jókedvűen. - Plusz rólam beszélve, nekem is kevés dolog szokott rendesen összejönni, lehet ha más próbálkozott volna, neki összejön. Sose csalt meg senkit. Erre eleresztettem egy "pffffffffffff"-t, amolyan "kisanyám, te akkor jól megszívtad" félét. Aztán elkerekedett a szemem. Szent tehén! Úr Isten Jax, hogy te mekkora barom vagy! Én meg túl idült ahhoz, hogy ezzel érdemben tudjak foglalkozni. - Szeretlek, Naomi! - borultam a nyakába és öleltem meg jó szorosan. - Olyan kis szerencsétlen vagy. - Biztos az volt minden vágya, hogy ilyesmit halljon, viszont engem felvillanyozott még egy kísérletre. Elkapott a túlbuzgóság, hogy adjak neki egy kis sikert, hogy részt vegyen valami klassz, előre lendülő mutatványban, nem gondolva azzal, hogy ezzel talán kiütöm magam. Nem azért, mert olyan fene önzetlen volnék, hanem tényleg nem láttam most a reális veszélyét egy második körnek. - Az én erőm is véges, úgyhogy igazából ennek is a függvénye, hogy most egyszerre mennyit próbálkozhatunk, de tudod mit, túl cuki vagy... Bekaptam az aktuális sütim maradékát, leporoltam a kezemről az apró morzsákat - meg az ő hátáról és elengedtem végre szegényt -, farmeromban még meg is töröltem a kezem, majd mint akit sose tanítottak jó modorra, újfent megidéztem az előbbi szellemet. Ez volt az egyetlen, ami ellen nem tehetett szerencsétlen, azon egyszerű oknál fogva, hogy kellőképp erős voltam - a "kényszerítés", ami működött vele szemben. - Borzasztó pipa - kommentáltam a nem meglepőt és elnevettem magam, amikor a halott hím lelke mindennek elmondott, holott néhánnyal egyébként komolyan megbántott volna. - Csillapodjon, felség, csillapodjon...
//Dobás a szellem csillapodására: 4: hat rá a lecsendesítés, cserébe kidőlök többi szám: újabb strigula kudarcélményeim listáján//
A hozzászólást Savannah Blake Richmond összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 01, 2015 11:10 am-kor.
- Csalni nem szép dolog. Én nem tudok, olyan vörös leszek tőle, mint… izé, biztos láttál már vörösödni, na olyan. Gyötrelmes próbálkozásaim voltak a puskázás területén is. Inkább tanultam. Még egy szerencsétlen társasjátékban sem tudtam sosem csalni Noe ellen, mindig két másodperc alatt kiszúrta már azt is, hogy fontolgatom. Rettenet, komolyan. Néha kifejezetten szánalmasnak érzem magam, de valahogy most még ezen is csak vigyorogni tudok. - A két szerencsétlenből nem lesz egy szerencsés? Tudod, mint a két mínuszból plusz. Mondjuk, mindig utáltam a matekot, nem tudom, ez honnan jött. Azt nem értem, mit pfffff-ög nekem, most mit mondtam? Megvonom a vállam, mert nem is értem, aztán meg azt sem, miért néz akkora szemekkel, amiket egy tehén is megirigyelne, azt meg pláne nem, hogy most akkor miért is szeret engem ennyire, de ha szeretnek, az jó, szeretem, ha szeretnek, cserébe én is szeretek. De szép gondolatsor… - Hát kösz. Te meg olyan… szőke. Állapítottam meg, mikor csak úgy gondolván egyet a kezembe fogtam egy tincsét, és elmélázva figyeltem. Nos, legalább nem mondtam akkora ostobaságot, még akkor is, hogyha amúgy lehetne bántónak gondolni, de hát, aki kicsit is ismer, az tudja, hogy én nekem nem szokásom ilyesmit elkövetni mások lelkivilága ellen. - Hú de jó selymi… Kuncogom el magam, aztán elengedem a haját, és a nyakába borulok én is, ha már megölelt, túlteng bennem valami, az holt biztos, tisztára olyan, mintha felhőkön lépkednék, és keblemre akarnám ölelni a világot. A világ most épp Savannah. - Túl cuki vagyok, és ezért kockáztatsz? Tutira minden csaj ilyet akar hallani. Ahogy felröhögök, némi süti is kibucskázik a számból, szerintem bármilyen jóérzésű ember szörnyülködne rajtunk, én malackodom, és ő sem különb a sepregetés, törölgetés témakörét tekintve, szóval csodás kis párost alkotunk. Még azon is csak vihogni tudok, mint a fakutya, hogy a szellem bizony pipa. - Adjunk neki sütit. Azzal el is emelek egyet a tálcáról, és a levegőben kalimpálva keresem vele a szellemet, néha Savára lesve, hogy vajon jó felé járok-e. - Hú de akarom látni, így tutira nem fogom eltalálni a száját. Nem mintha ennének a szellemek, de én per pillanat szentül meg vagyok győződve arról, hogy a süti minden gond megold, bizony ám, én is tök jól érzem magam, ellenben hamarosan Sava úgy terül el, mint akit leütöttek. - Basszuuuus, finomabban is közölhetnéd, hogy nem kérsz a hülye sütiből. Hülye szellem. Vetődök Savannah mellé, és megrázom, hát nos, nem éppen finoman, tekintettel jelenlegi elmentek otthonról állapotomra. Sosem láttam még a varázslástól kimerült őrzőt, de ha láttam volna, sem jutna eszembe, hogy erről van szó. - Szööösziiii, ugye nem haltál meg? Artikulálva üvöltöm az arcába, mintha legalábbis azt remélném, hogyha el is ájult, ettől majd felébred. Végül megadóan bomlok le a mellkasára, mintha valami elcseszett Rómeó és Júlia végefőcím lenne, és csak akkor érzem meg, hogy a félig tátott ajkai közül megcirógatja némi légmozgás a tincseimet. - Hála istennek, már majdnem szájon át akartalak lélegeztetni. Mit nekem, hogy úgy sem hallja. Mindenesetre olyan szinten vagyok mostanra, hogy úgy döntök, jobb nekem itt, és meg sem kísérlem kivinni, teljesen kényelmes a padló, mit nekünk némi kis megfázás esetleg, amúgy is tök vicces itt heverni. Bár én mágia terén nem estem túlzásba, de az biztos, hogy a fű elég hamar gondoskodott arról, hogy elpilledjek, és hamarosan már hortyogok is keresztbe-kasba fekve Saván, oly édesen, mint egy csecsemő.
//Köszönöm szépen a játékot, fergetegesen fantasztikus volt. <333 ///
- Tudom, mindig megkapom érte a büntetésem - biggyesztettem le a szám, mint egy megszidott és bűnbánó gyerek, azt viszont egyből viccesnek találtam, hogy ő ilyen téren micsoda kudarcokat vallott. - Akkor mi egy óriási plusz vagyunk - nevettem, és ami azt illeti, úgy tűnik, az eljövendők ezt némileg igazolták is. A hajamat illetően töredelmes beismerővallomást hallhatott arról, hogy biza ez festett szőke, eredeti hajszínem egészen sötét barnában pompázott, aztán volt fekete is, meg mély rozsdaszínű, hosszú, rövid, hullámos, egyenes és nagyon figyelek rá, hogy a sok viszontagságtól ne menjen tönkre, ne legyen mindenhol töredezett és durva lószőrre hasonlító. Akár érdekelte mindez, akár nem. - Selymi-selymi - énekeltem nagy vidáman. - Szólj Connornak, hogy vigyázzon, még lecsaplak a kezéről - heherésztem, mintha erre lenne reális esély. - Bár belegondolva, lehet rejtett leszbikus vagyok és a hímek halálozása az elfojtott coming outom bosszúja... - Vérmes egy coming outom van akkor, mit ne mondjak! Basszus, lehet azzal találkoztam a Vörös Hold idején és nem ismertem fel! Nem csodálom, hogy olyan zabos volt... De tegyük jóvá részben bűneinket, villantsunk a kis Tanonc előtt és minden egyéb nyalánkság: visszacitáltam az előbbi morcos uraságot, hogy rávarázsoljak újfent. Talán tényleg van valami abban, hogy hajdan a sámánok bódult állapotban társalogtak a Szellemekkel. Egy őrült pillanatra homlokon csókolt a józanság, amikor a mágiám áramlása egy hullámhosszra lelt a Szellem energiáival. Olyan volt, mint egy tánc, egy tökéletesen kiegészített mozdulat, s tudtam, éreztem, hogy sikerült elérnem őt. A mágiám volt a kéz, ami a valaha volt farkas bundájába túrt szelíden, nyugtatón, szinte éreztem ujjaim alatt puhaságát, melegségét, a harag és sértettség elillanását. Bocsánatot akartam kérni, amiért eloroztam tőle jelleme szülte érzéseit, hogy saját kényem szerintire formáltam azt, ám a kapcsolat amilyen váratlanul és örömtelin született meg, olyan hamar ért véget. Mintha elvágták volna, ahogy beleájultam a sötétségbe, hogy a magánklinika padlóján amolyan Rómeó és Júliásan aludjunk egyet Naomival...
//Én is köszönöm, imádtam az egészet! <333
Dobás: Mennyire sikerült lecsillapítani a szellemet? 1-3: kicsit (már nem morgolódik és képes "elülni a fenekén") 4-6: nagyon (ennél nyugodtabb már nem is lehetne!)//
Hónapok óta heti kétszer járt a fiatal nőhöz, aki olyan kemény ellenállást tanúsított a valóság felé, mintha az egész tudata gyémántból lett volna. Habár a hónapok alatt elérte, hogy már rápillantott, ha megérkezett, és nem bújt az ágyalatti rémtől félős gyermekként a takaró alá, azonban a verbális kommunikáció még mindig váratott magára. A szép lassan haladó fairbanski költözés miatt az egész klientúráját elkezdte lassan leépíteni, és átadni a kollégáknak, azonban a nőnek még mindig nem szólt. Valamiért húzta-halasztotta a pillanatot, de az új és megfelelő szakembert már megtalálta. Hónapokkal ezelőtt kereste meg az elkeseredett anya, kinek fogalma sem volt, mit kezdjen a lánya műtétét követő elszigetelődésével, aki nem volt hajlandó elfogadni azt, amit az élet hozott. Habár sosem hallotta a nőt, sosem beszélt vele, mégis valamiért szerette a kórházban tartott üléseket, és az apró lépésenkénti haladást. Mert haladtak. Lassan, de legalább előre. Nem „beszéltek” a betegségéről, vagy arról mért él tagadásban. Nem nyüstette válaszokért, és nem állította olyan helyzetek elé, ami feszültséget okozhatott a nőben. Erin ha maga nem is akart, teste egy idő után reagált az orvosra. Megtanulta, hogy ahogy a férfi megérkezik, egy teljes óra nyugalom következik. Amikor senki nem követel tőle semmit. Amikor végre békén hagyják a testét is és a szellemét is. - Üdv Erin. – lépett be otthonosan a kellemes szobának tűnő kórterembe, majd csukta be maga után az ajtót. A karján tartott kabátját a megszokott fotelra tette, majd oldva sötétkék zakóját ült le a szokásos helyére, kissé oldalabbra a nőtől. - Képzelje mit olvastam a napokban. – kotorászott táskájában, majd előszedett belőle egy sportmagazint, és lapozni kezdte. – Itt is van… - morogta, majd elkezdte felolvasni. – „ Louinak a korcsolya okozta deformitás súlyos járási nehézségeket okozott, ezáltal a GAM korcsolyagyártót harminc millió dollárra perelte.” – tettel le a lapot a nő éjjeliszekrényére, háta később kedve támad belenézni. - Persze a gyártó cég nem fogadja el ezt. Önnek is volt GAM korija, és amint hallom, az egyik nagy kedvence volt még évekkel ezelőtt. Mivel rengeteg, most az élen lévő sportolónak volt vagy van profi GAM korija, sokan a gyártó mellé álltak a véleményükkel. - vonta meg a vállát, majd felállva bújt ki zakójából a túlfűtött szoba miatt. – Ami elég kellemetlen szegény Louira Korduera nézve, akiről viszont elég felemásan nyilatkoznak. Ön is ismeri, igaz? – nem is várt válaszra, csak megvonva a vállát terítette a precízen elrendezett zakót a kabátra. – Bizonyosan önnek is van véleménye a srácról. Bár én laikus vagyok, de nem látok benne nagy tehetséget. – ült vissza, majd újra a nőt kezdte fürkészni. - Na de hagyjuk a sportérdeklődésemet. Hogy érzi ma magát? – tette fel a kérdést, miközben tekintete a nő legapróbb testi reakcióit fürkészte. Habár combközépig be volt takarózva, az ágy támlája meg volt emelve. Haja egyértelműen frissen volt elrendezve, és mivel nem volt magatehetetlen, bizonyosan nem a nővérkék fésülgették. Végre nem pizsama feszült a karcsú alakra, hanem egy kényelmes és alapvetően csinosnak is mondható, lezser nadrág, és egy felső. A kényelmet és a praktikumot szolgálta, de nem hálóing volt. Elégedetten bólintott az apró változásokra. - Remek. Igazán jól néz ki. Épp ezért ideje is lelépni erről a kellemes kis helyről. Na, nem túl messzire, és nem túl sokáig, de ha bízik bennem, szökjön meg velem, főként azért mert szükségem van a segítségére valamiben, amivel egyedül nem bírok. – állt fel, majd nyújtotta kezét. Fontos volt, hogy a hasonló állapotban lévő betegek azt érezzék, hogy a veszteségük ellenére fontosak. Hogy még mindig van az életnek olyan területe, ahol képesek alkotni, adni és ezzel együtt kapni is. Hogy nem tehetetlenek és nem betegek. És habár sosem fogalmazták ezt meg magukban, legbelül a vágy ott vibrált. – Ne aggódjon, ahová megyünk, oda már így is túlöltözött. Ha jobban kiöltözne, hamar lebuknánk. – mosolyodott el cinkosan.
A hozzászólást Eugéne Fortier összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 28, 2015 9:04 pm-kor.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Unottan kapcsolgattam a TV-csatornákat. Egyik műsor se igazán képes lekötni a figyelmem, márpedig a kórházban eléggé lassan megy az idő ahhoz, hogy az ember lánya alább adjon a színvonalból, és rámeredjen valami olyan műsorra, ami elé régebben aztán biztos nem ült volna le. Hiába próbálok ráfókuszálni a vetélkedőre, hamar elunom magam, és inkább kikapcsolom a TV-t, mert csak idegesít. Nagyjából ekkor lépett be az ajtón a pszichiáter. Egy rövid pillantást vetettem rá, aztán letettem a távirányítót az éjjeliszekrény tetejére. - Üdv Mr. Fortier. A "Dr." talán helytállóbb megszólítás lett volna, de nem éreztem úgy magam, mint egy kezelésre szoruló páciens, akihez az orvosa érkezett. Még mindig nem értem, miért jár ide ennyire kitartóan. Anya folyton nyaggat, hogy beszélgessek vele, mert szerinte jót tenne, ha kiönteném a szívemet. Ugyan minek? Tök jól vagyok, semmi gond! Az élet megy tovább, lesz ami lesz... nem igaz? Nem szóltam semmit, csak a táskája felé pillantottam, amiben kotorászott, aztán az előbukkanó magazin láttán kissé felvontam a szemöldökömet. Valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy tényleg érdekli a sport. Gyanakodva hallgattam, hogy mit akar kihozni ebből az egészből. Elhúzva a számat pillantottam a ablak felé, majd vissza Mr. Fortier-re. - Én úgy tudom, hogy lúdtalpa van már gyerekkora óta, és a korikba lúdtalpbetétet tuszkol. Nem csodálom, ha problémái lettek. Vontam meg a vállamat. Nem ismerem túlzottan, csak néhány versenyen futottunk össze, de eléggé önimádó ahhoz, hogy a szimpla kisugárzásával taszítsa az emberek többségét. Ha a szülei nem lennének befolyásosak az üzleti érdekeltségeik miatt, szerintem biztosan nem jutna ki komolyabb versenyekre. Persze ezt nem kötöm a doki orrára. Néha jobb, ha a véleményünket megtartjuk magunknak. Sokszor jár el a szám, és fecsegek feleslegesen, de amikor épp észnél vagyok, akkor lakat a számon. - Jól, mint mindig! És maga? Futó mosoly tűnik fel az arcomon, mintegy alátámasztva szavaimat, és már terelem is a témát magamról. Kezeimet elrejtem a pulcsiim ujjában, úgy fonom össze magam előtt őket. A meglépéses ajánlatra nem reagálok kitörő lelkesedéssel, inkább punnyadtan felsóhajtok. Több kedvem lenne most aludni egy hatalmasat. A gyógytorna ugyan nem fárasztott ki annyira, hogy napközbeni szunyára legyen szükségem, csak már szeretném, ha hónap közepe lehetne, és leléphetnék innen Anchorage-ból, meg a kórházból. Herótom van ettől a helytől. - Gondolom úgyse hagy addig békén, amíg bele nem egyezek. Dünnyögtem az orrom alatt házsártosan, majd ledobtam magamról a takarót az ágyra, és felülve a papucsomba csúsztattam a lábaimat, mielőtt felálltam volna. Bár a pulcsim nyaka egyáltalán nem volt kikerített, mégis ösztönösen nyúltam a mellkasomhoz, hogy biztos takarásban van-e, mielőtt elfogadtam volna a felém nyújtott kart. - Pontosan hova is megyünk? Kérdeztem, miközben kiléptünk a kórteremből...
A nő hirtelen jött közlékenységére habár egyetlen arcizma sem rándult, magában meglepetten tapasztalta a pálfordulást. Az, hogy a másik végre megszólalt, sokat hozzáadott a terápia további menetéhez, ami már a kolléganő feladata lesz. Már ha Erin akaratán is át tudja verni a váltást ha nem is ő maga, de az anyja. - Ugyan Erin…kényszerítettem én valaha bármire is? – mosolyodik el, ahogy ujjai egy bíztató érintéssel ráfogtak az világoszöld ing anyagára simuló karjára. Persze, hogy nem szöktette meg a nőt. Orvos volt, nem hülye. Mielőtt a kis kalandra vitte volna, beszélt a kezelőorvosával, aki teljes szívnyugalommal bólintott rá a pár emelettel arrébbi sétára. Kifejezetten örült neki, hogy valaki kimozdítja a nőt a fásultságából. - Ami azt illeti, van itt néhány barátom. – kalauzolta párosukat a liftek felé. – De bevallom, sok éves tapasztalat ellenére nem bírok velük. – vonta meg a vállát megadóan, miközben az acélszerkezet emelkedni kezdett velük együtt. - Minden szakmai tudásom latba vetve is kevés vagyok az igényeik kielégítésére. – csilingelt a kabin, majd a kórházi miliőnek teljesen ellentmondó, színes figurákkal teli térbe nyitott kijáratot az önmagába összecsúszó ajtó. Kilépve fordította balra a nőt, majd intett a pult mögött épp a gyógyszereket rendezgető, színes pólóban lévő nőre, ki a legkevésbé sem hasonlított nővérre. - Doki! – mosolyodott el valós szeretettel a barna, középkorú, csupa bűbáj arc, ahogy meglátta a pszichiátert, kit három évvel ezelőtt még némileg félelmetesnek és mogorvának tartott. - Anabelle, had mutassam be egy kedves barátom. – engedte el a nő kezét. – Erin, Ana ennek a fenti világnak a főnővére. Hol vannak az ördögfiókák? – nézett körbe az üres folyosón, mi ritka látvány volt idefent. - Megszereztem nekik az Minionos filmet, mert már megölték az idegrendszeremet érte. – mosolygott a nő, majd fejével az egyik ajtón kibukkanó, kopasz kis fejecske felé intett, kinek meglátva a férfit vigyorodott el szélesen, majd futólépésbe váltva ugrott fel a felé nyújtott karokba. - Na mizu, rosszcsont. Gyakoroltál? – simogatta meg a serényen bólogató ötéves forma gyermek buksiját, kinek érdeklődését elfordította a szeretett férfival érkező fiatal lány. - Ő a feleséged? – Eugéne fémosollyal intve nemet, rendezte karjára a könnyű kis testet, majd vele együtt fordult Erin felé. - Nem. Ő egy nagyon kedves barátom, Erin. Erin, ő meg itt egy egész darab Oliver. – a kicsit félszegen hajolt közelebb a férfi füléhez, de szemét le nem vette a nőről. - Ez egy nagyon szép néni… - súgta a foghíjassága miatt némileg sejpegőn, mire Eugéne halkan válaszolt, mintha a nő ott sem lenne. - El a kezekkel, figyellek ám! – a kicsi vigyorogva bólintott, majd ficánkolni kezdett. - Megmutatom nektek! – iramodott előre, miután lábai újra földet értek. Eugéne a fiatal nő felé fordult, és utat mutatva a közösségi szoba felé indultak el a kicsi után. - Évek óta járok ide. Eleinte kérésre jöttem, hogy közös játékok keretében mérjem fel, hogy ki az aki mentálisan rosszabb állapotban van, kinek kell külön segítség azon felül is, amit alapból kapnak. Aztán…valahogy itt ragadtam. Azt hiszem, az az élniakarás, az a hihetetlen erő és hit, ami bennük van, az függővé tett. De ne mondja el senkinek! Még a végén jó híremet kelti, és akkor fuccs a karrieremnek. – futott félmosoly ajkára, majd belökve az ajtót engedett utat a nőnek. A 16 kis lurkó, akiknek kora a 3-4 évestől a 12-13 évesig terjedt, egyöntetűen kapták tekintetüket a belépő páros felé. Habár a leukémiájuk miatt volt aki hónapok óta itt volt, tekintetük tisztán, és érdeklődően csillogott. - Na figyelem! Te is Ben! Ez fontos! Hoztam egy áldozatot. Ő Erin. Lehet nyaggatni meseolvasásért, meg bármiért, amire vevő. Azonban nem ugrotok rá, nem rángatjátok, nem vetetitek fel a nehéz feneketeket vele. – halk kuncogás kísérte a megjegyzést, hisz a betegségtől és a kemoterápiától mind túl soványka volt, és ezt ők is tudták. – Világos? - volt szigorú az arckifejezés is és a hang is. A kicsik már jól tudták, mi az amikor nem viccel. - Igeeen. - Na még egyszer! Mindenki megértette? - Igeeeen! – jött a hangosabb kórus, majd a férfi intésére nyílt a zongora, és Oliver várakozón pillantgatva hátra kezdett el nagyon koncentrálva egy egyszerű dallamot pötyögni, amit egész héten gyakorolt. Eugéne közelebb hajolva a nőhöz mosolygott rá biztatóan. - Hát…jó játékot kívánok. Ha elkanászodnak, csak szóljon. – fordult el nőtől, majd a zongorához lépve ült le a kicsi test mellé, kinek még a lába sem ért le a székről, miközben a gyerekek egy része mesekönyvvel, legóval, és babával kezdett közelebb somfordálni a nőhöz.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Megrándult enyhén a szemöldököm a kérdése hallatán, de inkább nem válaszoltam semmit. Igazából nem is ő az, aki kényszerített… hanem anya. Én tényleg nem akartam, és nem is akarom, hogy pszichiáter foglalkozzon velem, de anya meg se hallgatta az érveimet. Felnőtt ember vagyok, de úgy kezel, mintha még mindig gyerek lennék és mintha még mindig ő tartozna értem felelősséggel, pedig ez már régóta nincs így. - Ezt nehezen tudom elhinni. Kommentálom a szavait miközben beszállunk a liftbe. A lift hűs falának dőlök a hátammal, mialatt emelkedik velünk a szerkezet. Feljebb nem jártam még. Az udvarra szoktam kimenni néha nővéri vagy szülői kísérettel sétálni, meg persze a vizsgálatokra a különböző szakrendelésekre, de azok mind lentebb levő szinteken vannak. Amikor felérünk egy teljesen másik világ tárul a szemünk elé. A vidám színekből talán elsőre le kellett volna esnie, hogy a gyerekosztályon vagyunk, de kellett pár pillanat, mire rájöttem. - Üdv. Halovány mosollyal ajándékoztam meg Annabelle-t, aztán Mr. Fortier-re pillantottam. Egyelőre még mindig nem tudtam, hogy pontosan mit is keresek én a gyerekosztályon. Néhány éve már nagykorú vagyok, szóval… Zöld tekintetem az előbukkanó kopasz kisfiúra ugrott. Egy pillanatra lefagytam. Nem találkoztam még személyesen rákos gyerekekkel, de valahogy ösztönösen éreztem, hogy valamilyen rákról lehet szó az esetében. Figyeltem ahogy a kisgyerek a számomra merevnek és ridegnek tartott férfi karjai közé szalad, és az egész jelenet valahogy abszurdnak hatott. Jó, tudom… én nem álltam vele szóba igazából, ő próbált beszélgetni, szóval nem róhatom fel neki azt, hogy nem néztem ki belőle… de akkor is meglepő. A kisfiú kérdésére megugrott a szemöldököm, a szemeim egy pillanatra kikerekedtek, majd hevesen-nemlegesen rázni kezdtem a fejem. - Szia Oliver! Emeltem fel a kezem, és barátságosan integettem a kisfiúnak. A megjegyzést persze én is hallottam, hiszen nem álltak tőlem olyan messze, és egy halovány mosolyt csalt az arcomra, még ha nem is érzem magam még „néni” korúnak. Szerény véleményem szerint elég siralmasan festhetek, szóval még ha egy öt évestől is érkezik a bók, jól esik a lelkemnek. A kisfiú elszaladt, Mr. Fortier pedig utána invitált, miközben elmesélte, hogy is lett állandó „tagja” a gyerekosztálynak. Oliver után beléptünk egy ajtón, és hirtelen sok gyerek pillantása szegeződött ránk. - Sziasztok. Köszöntöttem őket. Nem szoktam feszélyezve érezni magam gyerekek között, mert bár nekem csak bátyám van, nincs kisebb testvérem… se kisgyerek a rokonságban, a jégpályán gyakran szoktam találkozni kicsikkel, és anya is szokott kisebbeket is tanítgatni. Néha én is be szoktam segíteni, ha épp volt rá időm. Általában jól ki szoktam jönni a lurkókkal, de most valahogy nehezemre esett mosolyogni, annyira megrendítő volt ennyi beteg gyereket látni ilyen kicsi négyzetméteren. Amikor leesett, hogy én mit is keresek itt, egy néma „Ó” hagyta el ajkaimat, majd a kisebb rohamnak engedelmeskedve hagytam magam a mesefigurás játszószőnyeg felé terelgetni, miközben a vállam fölött Mr. Fortier-re pillantottam, aki Oliverrel a zongorához ült. - Elmeséled a Hófehérkét? Sápadt bőrű, szeplős arcú kislány állt meg előttem. A kézfejéből egy branül állt ki tapasszal rögzítve a bőréhez. Belőlem pár hete szedték ki, de még mindig lila egy kicsit a helye. - Befonhatom a hajadat? Egy idősebb kislány sietett a másik oldalamra, kezében egy fésűvel. Ő is teljesen megkopaszodott már a kemoterápiától, a szemei körül pedig sötét karikák húzódtak. - Van kedved csocsózni? Érkezett az újabb kérdés, ezúttal egy nyurga tíz év körüli fiú részéről, aki a gyerekekre szabott csocsóasztal felé mutatott. Zavartan pillantottam a gyerekekre, nem igazán tudtam, hogy a sok felkérésből melyikre bólintsak rá. - Nos, mi lenne, ha szép sorjában szakítanánk mindenre egy kis időt? Először elolvasom a Hófehérkét, addig Zoe… Pillantottam a lány csuklóján levő szalagra, amire a neve volt írva. - …befonhatja a hajam, aztán csocsózhatunk is. A gyerekek lelkesen bólogattak. Egyikük kerített nekem valahonnan egy Micimackós párnát, hogy arra üljek le az olvasáshoz. Mire helyet foglaltam, már elő is került a könyv, a gyerekek pedig körbeültek. Zoe egy kisszéket tett mögém, majd leülve nagy műgonddal elkezdte átfésülni dús, szőke hajkoronámat. - Egyszer volt, hol nem volt… Kezdtem bele az olvasásba, amihez alaphangulatot a zongorajáték adott.
A mese aláfestéseként a hat éves pötyögését idővel felváltotta egy jóval halkabb, mégis folyamatosan a mese hangulatát és dramaturgiáját kísérő dallam, mi olykor búskomor, szívet szaggató volt, máskor gyors, vidám zongorafutamok rohantak végig a fekete-fehér billentyűkön. A három éves Lili apró, virágos ruháját húzgálva, harisnyába bújtatott popsiját riszálta, majd olykor elveszítve egyensúlyát csüccsent le a földre, hogy aztán kicsit elbajlódva valamivel kapjon újra észbe, és kezdje előröl a folyamatot. Olykor-olykor hátranézett a nőre, ki töretlenül haladva előre a történetben kezdett talán felengedni. A gyerekek édes kényszere egészen más volt, mint egy felnőtt akaratossága. Ahogy a mese a vége felé közeledett, a zongora is elcsendesedett, majd végképp elnémult. - Igazán lenyűgöző a frizurája. – nyújtott egy bögre koffeinmentes kávét a nőnek, és mosolyogva figyelvte a fonatszerű madárfészket, mi a szépen fésült tincsek helyére költözött. Leülve a nő mellé pillantott rá fürkészőn. - Na, mit szól hozzájuk? – indult el közben valamiféle legoháború a hatalmas, kerek szőnyeg közepén, mi odavonzotta a gyerekeket. – El tudná őket viselni heti egyszer-kétszer, amíg ki nem engedik? Igazán sokat segítene. – csattant fel zajos, buzdító kiabálás, mivel egymás bíztatták az épp felépült szupergépek összecsapásában. Az időközben odakavarodó Lili ujját rágicsálva kavarodott melléjük, mire a férfi kinyúlva oldalra kapta el a pöttöm kislány derekát, majd dinamikus lendülettel, mégis óvatosan emelte el a földől. Ölébe ültetve hagyta, hogy a kicsi kacarászva dőljön hátra, és kezdje lógatni a fejét. - Hé te kicsi denevér. – tartotta a vékony kis karoknál fogva, majd egyenesbe húzva nyúlt a gerince mögé megtartva az újra hátradőlni akaró testet. - Elég. Az összes vér a fejedbe megy, és akkor fuccs a repülésnek. Olyan nehézfejű denevér leszel, hogy lepottyansz. – a kicsi nevetgélni kezdett, de ujjai már újra a szája felé vándoroltak, és kezdték is volna a rágcsálást, ha a férfi nem emeli ki öléből, majd a levegőbe leírva egy kört vele indítja újra útnak. - Lili sokat fejlődött az elmúlt hónapban. Még mindig szorong… - intett a kézrágás miatt itt-ott beszakadt, sebes kezecskék felé. - …de már közel sem annyira, mint mikor idekerült. Sokkal jobban van, ahogy a többiek is. Habár rengeteg fájdalom, félelem, és rettegés fogja körbe a mindennapjaikat, tudják és akarják a gyógyulást. És minden pillanat, mi elfeledteti velük a karjukból kilógó branült, a reggeli kemoterápia hozta hányingert, az étvágytalanságot, az anyjuk beesett és karikás szemeit miben nagyobb félelem ül, mint amit felfoghatnak… - beszélt halkan, hogy csak a nő hallja. - …minden ilyen perc csak a gyógyulás felé viszi őket. – kutatta a nő tekintetét. – Erőt merítenek belőle, hogy bármi is van most, ez elmúlik. És ha még meg is változnak a sok hatás miatt, még ha egész életük felett is ott lebeg a kiújulás veszélye, jól tudják, hogy annyi minden és mindenki csak rájuk vár. – intett a gyerekek felé, hol az összecsapásba már más legorobotok is beszálltak.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Csak egyetlen ponton tört meg a mesélés lendülete: amikor a gonosz királynő Hófehérke szívét akarta, de a vadász megkímélve Hófehérke életét egy állat szívét vitte cserébe. Viszonylag gyorsan kapcsoltam, így a gyerekek szerintem semmit nem vettek észre a pillanatnyi szünetből, inkább csak hangulatfokozó hatással volt rájuk. A mese végéhez érve már a fonatom is elkészült. Zoe nagyon el volt ragadtatva az eredménytől, s mivel tükör nem volt a kezem ügyében, ezért óvatosan végigtapogattam a művét az ujjaimmal, és megköszöntem a frizurakölteményt. A gyerekek szeszélyesek, így a csocsózásból nem lett semmi, mert jobb ötletük támadt. Én egy kicsit a háttérbe húzódtam, nem akartam elfoglalni a helyet a szőnyegen, ahova építkezni terveztek, így inkább az egyik sarokban levő babzsák fotelek egyikébe telepedtem le. Mr. Fortier-re pillantottam, és a kezében gőzölgő jellegzetes illatú fekete nedűre. - Zoe érdeme, köszönöm. Vettem el a bögrét, aztán ujjaimat a csésze köré fontam. - Barátságosak. Válaszoltam, miközben a gyerekeket fürkésztem, aztán óvatosan belekortyoltam a meleg italba. Elég rég ittam már kávét, nem is igazán tudok hirtelen különbséget tenni a mentes és a koffeines íze között. Talán nincs is. A kérdés eléggé meglep. Szeretem a gyerekeket, de soha nem gondoltam rá, hogy ilyen módon foglalkozhatnék velük. - Lehet ilyet? Úgy értem… a kórház szabályzata engedi? A jogi dolgokkal nem vagyok tisztában, meg aztán gondolom a szülők hozzájárulása is szükséges. Bent lakó vagyok, de a gyerekek számára mégis csak egy idegen… néni. - Persze, szívesen. Sokáig már nem leszek bent, ha minden igaz. Dr. Winter azt ígérte, hogy ha minden jól megy, két hét, és elhagyhatom a kórházat. Az még a jövő zenéje, hogy visszamegyek-e anyával New Yorkba, vagy átmegyek Fairbanksbe a bátyámhoz. Eredetileg azért ültem repülőre, és indultam el Alaszkába, hogy a bátyámmal tölthessek egy kis időt. Jelenleg nem érzem úgy, hogy helyem lenne New Yorkban, inkább vágyok Jacksonhoz, de ezt még meg kell beszélnem mindenkivel. Figyelem a jelenetet, ahogy Mr. Fortier a kislány után kap, majd szinte feltűnés nélkül téríti el az ujjmarcangolás szándékától. Ügyes, ezt meg kell hagyni. Jól bánik a gyerekekkel, talán már neki is van sajátja. - Szomorú, hogy a gyerekkorukat így kell tölteniük, és nem úgy, ahogy más egészséges gyerekek töltik. Mindenkinek kijárna a boldog gyerekkor. Nem mintha a sarokban ülve zokognának. Nem, koránt sincs így! Ha nem lenne a többségük teljesen kopasz, és nem tudnám, hogy egy kórházban vagyunk, simán beillene ez az idilli kép egy vidám óvodai foglalkozásba. - Nagyon szépen játszott a zongorán. Tanulta? Mióta bejár hozzám, nem igazán mutattam érdeklődést se a személye iránt, se az iránt, hogy miért „lopja” nálam a napot. Nem a személye ellen szólt a dacos hallgatásom, hanem az ellen, hogy anyám rám erőltette az akaratát, és hiába nem akartam pszichiátert, beküldte hozzám. - Sajnálom, hogy olyan barátságtalan voltam magával, csak nem szeretem, ha anyám azt gondolja jobban tudja mire van szükségem, mint én saját magam. Vélhetőleg a kötelezettségei, amik anyám által hozzám kötik már nemsokára megszűnnek. Ha elhagyhatom a kórházat, visszamegyek New Yorkba, vagy a bátyámhoz Fairbanksbe. Akár meg is nyugtathatná az anyámat, hogy semmi bajom, és nincs szükségem ilyesfajta… Nem is tudom igazából, hogy fogalmazzam meg. Kezelésekre? Találkozásokra? Fáradt mosoly költözik az arcomra, s ha a tükörből látnám magam, valószínűleg én magam se hinném el azt, amit az imént mondtam. A problémák szőnyeg alá söprésében mindig is remekeltem… Attól, hogy nem veszünk valamiről tudomást, még nem jelenti, hogy nem létezik.
- Lehet. A szabályok azért vannak, hogy kiskapukat teremtsünk hozzájuk. A kezelőorvosa is, és az itteni osztályos főorvos is egyöntetűen egyetértett abban, hogy ez egy jó ötlet. Így csakis azon múlik, hogy akarja-e? – nyúlt oldalra a kisasztal felé, majd vette fel a saját bögréjét, melyben egy túl forró fekete gőzölgött. – Nézőpont kérdése, hogy valóban szomorú-e? Van amin nem változtathatunk, és bárhogy is gondoljuk újra, rájövünk, hogy akármit is tettünk a múltban, a jelen nem annak a következménye. Hogy nem rontottunk el semmit, egyszerűen csak így alakult, akárcsak az, hogy nőnek vagy férfinak születünk, hogy egy alapvetően felvilágosult és gazdag országban szocializálódunk, vagy egy közel keleti háborús övezetben. A lényeg, hogy ha már nem tudunk változtatni az állapoton, ki tudjuk és ki akarjuk hozni belőle a legtöbbet. Ezek a gyerekek azt teszik. És ez minden, csak nem szomorú. – beszélt halkan, és szavaiban valós elismerés és hit csengett. Belekortyolva a feketébe pillantott a zongora felé, majd egy hosszú pillanatig eltűnődött. Nem is a nő érdeklődése lepte meg, inkább maga a kérdés. - Az anyám balerina volt, majd később balett oktató. Mivel sokáig egyedüli gyerek voltam, és a balettre nem tudott rávenni, - és hál Istennek a katona apám sem hagyta ezt az őrületet elhatalmasodni anyámon - úgy érezte, legalább valamit át kell adnia magából. Ez a zongora és a zongorázás szeretete volt. Később, mikor a húgom balettozni kezdett, sokszor ültem be a terembe, és játszottam a kért darabot. Aztán elkezdte túl komolyan venni, míg végül Ballet de l’Opéra de Paris prima balerinája lett. Szóval idővel lett saját zongoristája. – mosolyodott el a keserédes emlékek során, mi épp annyi örömöt hordozott, mint amennyi rosszérzést. Azonban hamar továbblendült a letapadni akaró gondolatokon, hisz a nő szavai épp arra terelték a beszélgetésük folyamát, amerre kellett. Figyelmesen hallgatta szavait, majd a mondat félbeszakadását, bólintott. - Értem. Ön egy felnőtt, egészséges nő. – értette főként a mentális állapotára, mi ugyan megroggyant egy kicsit, de nem volt eredendően bugos. – Ha előbb mondja, hogy nem akar többet beszélni velem, már rég megszabadulhatott volna tőlem. Nagykorú. Nem kényszeríthetem semmire, sem én sem az anyja. Azonban Ön sosem küldött el. – fürkészte a szomorkás mosolyt, mi otthagyta maradványait a nő ajkán. - Hamarosan Fairbanksba költözöm. – közölte röviden a tényt. – Az, hogy az anyját megnyugtassa, az az Ön dolga, nem az enyém. Ahogy az is, hogy ha nincs szüksége ilyesfajta…. – szakította meg direkt a mondatot ugyanott, ahol a nő, majd kis várakozás után tette fel a kérdést. - Mondja meg Erin. Mi az amire nincs szüksége? Vagy inkább azt mondja meg, mi az amire van?
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Rendben. Egyeztem bele. Legalább a hátralevő idő gyorsabban eltelik a kórházban, és valami értelmes dolgot is csinálok. Szerettem gyerek lenni, s talán ezért is érzem jól magam gyerekek között… kicsit visszahozzák a saját gyerekkoromat. Végighallgatom az érvelését, és biztos igaza van… de én ezt akkor se tudom ilyen szemmel nézni. Én tudom milyen felhőtlenül felnőni. Persze egészséges soha nem voltam, mint kiderült, hiszen végig ott lappangott bennem ez az egész. Vannak, akiknél már a serdülőkor kezdetén kiderül a szívbetegségük, de vannak olyanok is, akik az általam képviselt csoportba tartoznak, és derült égből villámcsapásként töri ketté az addig felépített életüket. Teljesen biztos, hogyha tizenéves koromban észreveszik a születési rendellenességem, akkor soha nem vált volna belőlem profi sportoló és az olimpiát is maximum a lelátóról nézhettem volna. Nem tudom melyik lett volna a kettő közül a kevésbé rossz, csak azt, hogy most nagyon tanácstalan vagyok a jövőmet illetően. Ott van az újságírói diplomám, de vajon tényleg akarnék-e újságíróként dolgozni? Valamit kezdenem kell magammal, ha kiengednek a kórházból. Az elmúlt hónapokat lábadozással és pihenéssel töltöttem. A családunk mindig is aktív volt, sportszerető… ahol nem volt divat a lustálkodás. Nem csoda, hogy nyűgösen viselem ezt az időszakot. - Ezt át tudom érezni. Nekem is az anyám az edzőm. Régen világhírű műkorcsolyázó volt ő is. Az apám sportriporter, a bátyám pedig jégkorongozik… vagyis jelenleg edző és tanár Fairbanksben. Volt egy komolyabb sérülése, és abból lábadozik, de ha ismét száz százalékos lesz, visszatér a profi mezőnybe. Érezhető a hangomban csengő szeretet és büszkeség, ahogy a bátyámról beszélek. Nagyon közel állunk egymáshoz. Nincs nagy korkülönbség, így szinte mindent együtt csináltunk gyerekkorunkban. Mr. Fortier szemeibe pillantottam, amikor rávilágított arra, hogy nem küldtem el. - Ez igaz. Elküldhettem volna, és valószínűleg el is ment volna, de akkor hallgathattam volna anya litániáját. Így viszont egy szava se lehetett, hiszen Mr. Fortier a kettejük egyessége szerint bejárt hozzám. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy vitába szálljak anyával. Nagyon sokáig a nap huszonnégy órájában fáradtnak éreztem magam. A műtét, a lábadozás és a gyógyszerek teljesen leszívták az erőmet. - Kicsi a világ. Konstatáltam, hogy Fairbanksbe megy. Anya már készíti elő a terepet arra, hogyha kijövök a kórházból, visszamehessek vele New Yorkba, de persze még nem említettem neki, hogy talán nem térek vissza, hanem Jackie-hez költözök egy időre. Nem vagyok benne biztos, hogy készen állok arra, hogy visszatérjek New Yorkba. - Őszintén? Tettem le a félig teli bögrét az asztalra, majd megigazítottam a fonatomat, mert előre bukfencezett a vállam fölött. - Nincs szükségem arra, hogy valaki azért érdeklődjön a hogylétem felől, vagy azért törődjön velem, mert fizetnek érte. Ez elég keményen hangozhat, de szerintem hallott már cifrábbat is. Mindenesetre nem sértésnek szánom, hanem tényleg így gondolom. Eddigi életem során nagyon sokan csapódtak mellém érdekből, és belefáradtam az ilyen jellegű emberi kapcsolatokba. Arra a kérdésre, hogy mire lenne szükségem, hirtelen ötlettől vezérelten a zongora felé intek a fejemmel. - Mondjuk taníthatna valami egyszerűt.
Szavai nyomán csak elmosolyodva nyugtázott. Nem volt sem szüksége sem értelme annak, hogy vitába szálljon. Ezért nem foglalkozott gyerekekkel. Ha valaki hozzá jött, az szabad akaratából tette, és valóban rájött, hogy segítségre van szüksége. Csakis azért vállalta el Erin esetét, mert az anyja oly mértékben volt kétségbe esve, hogy végül megesett rajta a szíve. Illetve a legelső ülésük folyamán feltette a kérdést a nőnek, hogy kíván- e együttműködni? Nem kapott nemleges választ, ahogy azóta sem. Alapvetően teljesen mindegy volt, hogy Erin mit és hogy gondolt. A lényeg az volt, hogy láthatóan sokkal jobban volt ,mint mikor elkezdték a terápiát, bár a tagadás vékonyodó takarója még mindig fedte a valóságot. Viszont egyértelműen szüksége lett volna folyatásra, azonban ezt már magának kellett belátnia, mindenféle kényszerítő erő nélkül. - Talán majd máskor. – állt fel, és kezét nyújtva a nőnek húzta fel a babzsákok öleléséből. – Megígértem a kezelőorvosának, hogy a vizitre visszaviszem. – fordult a legózó gyerekek felé. - Hej! Erin a következő két-három hétben jönni fog hozzátok játszani. A szabályok, amiket elmondtam, a következő találkozókra is élnek, akkor is, mikor nem vagyok itt. Világos? - Igeeen! - Helyes. – lépett közelebb hozzájuk, majd a kisebbek fejét megcirógatva búcsúzott. – Kedden jövök. – vette fel végül Olivert, ki kezeit magasba nyújtva követelte azt a szerepet, amit meg is kapott. - Te meg gyakorolj. Ne kavard össze az ujjaidat. – mosolyodott el, ahogy a kiskölyök a nyakát átölelve tartotta egy pár pillanatig, majd Erinre pislogott a férfi válla felett. - Szerinted ad nekem a szép néni puszi? – a férfi akaratlanul is elvigyorodott. - Szerintem a sármod és a zongoratudásod már lenyűgözte, szóval van esélyed. – tette földre a kopasz kissrácot, ki átölelte Erin lábát.
Visszakísérve a kórterembe egyeztek meg még a következő két időpontban, majd „szakításukban” - Bármikor megtalál, ha mégis úgy érzi szükségét. – csúsztatta névjegyét a nő éjjeliszekrényére, majd távozott.
Elvigyorodva a nő rosszallásán húzódott a belső sávba, rohamtempóval száguldva a villogó kocsi után, mi elől engedelmesen húzódott le a forgalom. - Már most megérte, hogy elhoztalak. – simított rá röpkén a nő combjára, majd újra a kormányra futottak ujjai. - Szóval házibuli. – somolygott az orra alatt, sokkal többet képzelve bele a régmúlt estébe, mint amit a nő elmondott. - Muszáj volt kihasználni a helyzeted. Az én hegemtől nem indult volna be a védelmező ösztöne. – vigyorodott el, majd a nő kérdésére oldalra pillantott. - Egy nagyon kedves barátom születésnapi partijára megyünk, ami nem csak egy egyszerű születésnap. – pillantott a nőre. – És csak azért, hogy most tisztázzuk. – vált komollyá a hangja. – Lesz ott egy nő, aki 10 évvel ezelőtt a menyasszonyom volt. A mai napig nagyon szoros a kapcsolatunk. Ha ezt el tudod fogadni, velem jöhetsz. De ez az a hely, ahol nem csinálhatsz jelenetet. – volt kellően komoly a hangja ahhoz, hogy a nő megértse, hogy ha kevés dolog is volt, ami igazán fontos volt a másiknak, ez volt közülük az egyik.
Ahogy begördültek a kórház elé, a férfi rápillantott. - Ne játszd túl, de legyél gyenge. – állította meg a motort, majd kiszállva kerülte meg szinte futólépésben az autót, és kinyitva az anyósülés ajtaján, hajolt be a kocsiba. - Gyere. – súgta a nőnek, majd lábai alá nyúlva emelte ölébe a karcsú alakot. A rendőr eddigre már ott állt mellettük, és belökve a Volvo ajtaját nézett a nőre. - Minden rendben lesz? - Rendben kell lennie. – volt szándékosan túlzón, erőltetetten elbizakodott. – Hálás köszönet biztos úr… - mondta még az ajtóból, majd bosszankodva húzta össze szemöldökét, mikor a rendőr még a nyíló üvegajtón belül is követte őket. A recepciós felállva pillantott rájuk, majd hál istennek megismerve a korcsolyázót, ki hónapokat feküdt itt, nyúlt a telefonért. - Erin Carter van itt...igen, rosszul. – tette le a telefont. – Azonnal jön a doktor. Jöjjenek a vizsgálóba. – vezette őket a zárt folyosó felé, nem véve tudomást a rendőrről, ki beigazolódni látta a vészhelyzetet, és magával megelégedetten vonult vissza. Persze az egész kalamajka azt eredményezte, hogy habár a doktor jót vigyorogott a történeten, és jól tudta mért sietett a pszichiáter, kit szintén ismert, azért ha már a keze közé akadt a nő, megvizsgálta.
Fél óra elteltével végre bezáródott mögöttük a lift ajtaja, majd a férfi Erin felé fordulva simogatta végig arcát. - Kösz…tényleg. – tartotta tekintetét, majd ahogy kinyílt a lift ajtaja, kézen fogva a nőt lépett ki vele a színekkel teli osztályra. A hónapokkal ezelőtti helyzethez képest a folyosón gyerekek grasszáltak, vagy épp az egész osztályon szóló zenére rázták a feneküket. A páros felé forduló sötét szempár felragyogott, majd futólépésbe kezdve vetette magát a tüskés hajú kisfiú a férfi karjába. Eugéne elengedve a nő kezét kapta fel Olivert majd szeretettel ölelve át simogatta meg a sarjadó hajacskát. - Nehéz vagyok, igaz? - Hat évesen? Naná, hogy nehéz vagy. Jövőre már nincs nagy emelgetés. Öreg vagyok én már ehhez a tempóhoz. – mosolygott a gyermekre. - Elhoztad a szép nénit is! – vigyorgott a kisfiú, ki látványosan jobban volt, mint hónapokkal ezelőtt. - El. Erin a neve. – pillantott a nőre, ki addigra biztos realizálta, hogy mért is volt fontos rohanni. – Oliver, hol van anya? – a kicsi a játékszoba felé intett, mire a férfi Erinre mosolyogva intett a fejével, hogy induljanak. Belépve az asztalnál ülő, harmincöt körüli nő felemelve tekintetét egy gyerekrajzból pillantott a belépő férfira, majd szeme megtelt mélységes és kétségkívüli szeretettel. Lesimítva az almazöld kosztümöt állt fel, és figyelve ahogy a férfi óvatosan a földre teszi gyermekét, lépett közelebb, majd hosszan átölelte valaha volt vőlegényét. - Hát ideértél. – Eugént gyengéden simítva meg az elmúlt két évben oly sokat öregedett nő hátát bólintott. - Soha ki nem hagytam volna. – volt olyan gyengédség hangjában, miről Erinnek fogalma sem volt azelőtt. Kibontakozva a nő öleléséből fordult a fiatalabb felé. - Erin, had mutassam be a másik legjobb barátom, Lorelai-t. Lor, ő itt… - emelte meg egy pillanatra kezét tanácstalanul. Nem volt felkészülve arra, hogy mit kéne mondania Erinről. - A barátnőd. – segítette ki az idősebb nő, miközben valós, szívből jövő mosollyal fordult a fiatalabb felé. – Nagyon örülök, hogy végre megismerhettelek. Sokat hallottam a „szép néniről”, és a fiam nem túlzott.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Tudom… hihetetlen! Én is voltam fiatal, és felelőtlen. Most már persze nevetek a történteken, de akkor eléggé be voltam parázva. Az idő sok emléket megszépít. A programot hallva komollyá vált az arcom. - Tényleg sajnálom a múltkorit. Nem kellett volna annyira kiborulnom… ne aggódj, nem foglak kellemetlen helyzetbe hozni. Ígértem, és komolyan is gondoltam. Tíz év nagyon hosszú idő, és nyilván nem vinne magával oda, ha lenne még valami. Több fiú haverom volt az iskolában, mint lány… a lányokkal kevésbé jöttem ki jól, mert irigykedtem rá a sikeres sportkarrierem miatt. Egyszóval tudom, hogy létezhet férfi és nő között szimplán barátság is. Csak hozzá állás kérdése.
- Hello, ismét… Pillantottam a jól ismert épületre, majd halkan felsóhajtottam. Elméletileg csak márciusban kellett volna újra látnom az itteni kórházat. Fene se gondolta, hogy egy hónapra rá, hogy „szabadultam”… megint itt leszek. Pláne nem Eugéne-el. Karommal átöleltem Eugéne nyakát, fejemet a mellkasának döntöttem, majd rebbenő pillákkal a rendőrre tekintettem, aki aggódva méregetett „férjem” kezei között. Könnyen megfog a nap, de az idei nyári szezon a kórházba töltöttem, ezért orosz génjeimnek köszönhetően eléggé tejfehér a bőröm ahhoz, hogy rá lehessen fogni egy rosszullétet. A recepción ismerős arc pillantott ki rám, kezemet megemelve intettem neki oda, aztán ahogy Eugéne elfordult velem a folyosó végén, még láttam a rendőr hátát, ahogy elhagyja az épületet. Igazából nem volt olyan nagy baj, hogy soron kívül bejuthattam a dokihoz, ugyanis most nem volt nálam a vérhígítómból. Amikor reggel elindultam meglátogatni az egyetemre a bátyámat, nem sejtettem, hogy délutánra Anchorage-ban kötök ki. Szerencsére mindent rendben találtak, csak a pulzusom volt kicsit magasabb, amiért futólag szúrósan pillantottam Eugéne-re, majd elvigyorodtam. Mire azonban visszafordult a doki, hogy beadja az injekciót, már komoly arcot vágtam.
Saját lábaimon sétáltam be a liftbe, megdörzsölve a ruhán keresztül az injekció helyét, aztán kezeimet összefűzve a hátam mögött, dőltem a lift oldalának. - Nincs mit. Ebből Pulitzer-díj gyanús cikk születhetne. Húzódott széles mosoly az arcomra simítása alatt. Kilépve a liftből elkerekedtek a szemeim. Ó! Alig ismertem meg Olivert, pedig miután Eugéne először felhozott hozzájuk, minden nap több órát fent voltam a gyerkőcöknél. Volt, hogy a vizitről is elfelejtkeztem, és a dokinak kellett körbejárnia a kórházat értem. - Szia Kisherceg! Hajoltam le Oliverhez, majd magamhoz ölelve adtam puszit az arcára, miközben végigsimítottam a fejecskéjén. A többi gyerek is észlelte, hogy megérkeztünk, és kisebb tömeg vett körbe minket rövidesen. - Visszajöttél! Erin visszajött! Ugrált tapsikolva Sarah, és megrohamozva ölelte át a lábamat. - Nézd Erin, megvan még a karkötőm! Pillantott fel rám, nyújtva a kezén lógó színes, műanyag gyöngyökből fűzött karkötőt, amit az utolsó előtti napon együtt fűztünk. - Látom nagyon vigyáztál rá. Az enyém is megvan ám otthon. Nyúltam a négy éves kislány hóna alá, majd óvatosan felemeltem a karjaimba. Nagyon sovány még mindig, de sokkal jobb színben van, mint egy hónapja, amikor utoljára láttam. - Hú de finom illatod van. Szagolt bele a nyakamba, mire behajlított mutató és középső ujjam közé kapva a nóziját játékosan megmozgattam. - Neked meg jó szimatod. Eugéne felé fordítottam, majd a kislány mindkét kezét Eugéne arca felé nyújtva adott két cuppanós puszit, és a gyerekek szókimondóságával szólalt meg. - Jé! Ugyanolyan illatod van, mint Erinnek! - Na nézd már! Neked tényleg jó szimatod van… Törpe chihuahua! Csiklandoztam meg a hasát, aztán a nyakamba csimpaszkodó kislánnyal léptem be a játszószobába. Pillantásom egyből rátalált a nálam nagyjából tíz évvel idősebb, nagyon csinos nőre. Kicsit furcsa érzés volt, hiszen egy órával ezelőtt még arról se tudtam, hogy Eugéne-nek volt valaha menyasszonya. Sarah belefelejtkezve varkocsom tanulmányozásába ücsörgött még mindig a karomban, amikor Lorelai és Eugéne figyelme együttesen felém fordult. - Szervusz! Engedtem le a karomból a kislányt, aki bármennyire is volt pehelysúlyú, most már kezdtem érezni, hogy fáj a hátam a tartásától. - Erin Carter… Erin. Én is örülök, hogy megismerhetlek! Nyújtottam a kezemet mosolyogva. Nem is sejtettem, hogy Oliver édesanyjáról van szó! - Hosszú időt töltöttem én is ezen falakon belül, de sajnos csak az utolsó fél hónapban jártam fel ide a gyerekekhez. Oliver nagyon aranyos kisgyerek. Sokkal jobban néz ki, mint amikor utoljára láttam. Pillantottam a kisfiú után mosolyogva, aki épp egy játékautót ugratott egy „versenypályán”. - Igen, most úgy tűnik, hogy túljutottunk a mélyponton. Nagyon szeretném már hazavinni. De gyertek, üljetek le! Kínált minket hellyel az asztalnál, és ahogy leültem, már éreztem is a kis kezecskét a combomra nyomódni, majd Sarah visszamászva az ölembe tett le elém egy rajzot. Nagyon ragaszkodó volt azokhoz, akiket egyszer megszeretett, és sokszor aludt el nekem dőlve, miközben a játszószőnyegen mesélem nekik. A rajzon sok pálcika alak volt egy réten… egy kivétellel az összes kopasznak volt ábrázolva. - Ez te vagy Erin. Mutatott a citromsárga zsírkrétával satírozott hajjal rendelkező pálcika emberkére. - Nahát Sarah! Ez nagyon szép. A rajz hangulata alapvetően vidám volt a hajatlan emberkék ellenére is. A sarokba rajzolt napocska is, és az égen úszó bárányfelhők is mosolygós arcot kaptak. - A tiéd. Döntötte hátra a fejét. - Tényleg? Ez nagyon kedved tőled. Pusziltam homlokon, majd nevetve az arca elé húzta a varkocsom végét, és azzal kreálva magának műbajuszt, bandzsított Eugéne-re.
Kezdőlap
<333
