A hely tulajdonosának vendégei számára fenntartott részt egy sötét függönnyel akár el is szeparálhatják a kint zajló eseményektől. Ki tudja, miféle titkos ügyletek, megbeszélések zajlottak már le így...
- Nem, én ezt sohasem mondtam – ráztam meg a fejemet. Attól viszont, hogy én nem vagyok olyan, rá még nyugodtan mondhattam, hogy titkolózó, nem? Az is lehet, hogy hasonlóbbak vagyunk, mint azt gondolnánk. Az is lehet, hogy ezért jövünk ki egymással, nem csak azért, mert én nem sértődöm meg a hülye poénjain, meg a sértéseken, én meg valakit piszkálhatok, és ez jól esik. Mondjon bárki bármit, szerintem nem az ellentétek, hanem éppen a hasonló emberek vonzzák egymást. Még ha nem is romantikus értelemben, de egymás táraságában szívesen múlatják az időt. Mi ugyan nem szoktunk sűrűn találkozni, de tessék, itt a remek alkalom, hogy ezen változtassunk! Amúgy is rám férne néha, hogy emberek közé járjak, meg kiengedjem a gőzt olykor-olykor. - Épp ellenkezőleg, némi kedvezményt kapnál szerintem. A jó pénz fogalmába ez is beletartozik, vagy nem? – kérdeztem mosolyogva, kék szemeimet lesem véve róla. – Ebben az esetben kénytelen lennék levetkőztetni téged, és rád adni valami normális ruhát – jelentettem ki teljesen komolyan, egyáltalán nem illetődve meg azon, amit mondott. Még csak fel sem bosszantott, bár ha tényleg megtenné, akkor elég valószínű, hogy ez a helyzet gyorsan megváltozna. Nem vagyok annyira vaskalapos, hogy rosszul legyek a használtruháktól, de az biztos, hogy én soha nem vetemednék erre, és ha már csak bosszantásból bejönne hozzám valami hasonlóban, akkor kénytelen lennék megtorolni a gaztettet. - Ez igaz, nálam a kikapcsolódás ennél sokkal kifinomultabb, de soha nem mondtam, hogy elítélném, vagy ellenezném ezt. Egyszerűen csak nem volt szokásom mostanság, de talán ezen változtatni fogok – mondtam ki immár hangosan is azt, ami az előbb már megfogalmazódott bennem. – Viszont pont ezért nem mindegy, hogy kivel teszem. Válogatós vagyok minden téren, így a társaság tekintetében is! – ezt akár egyfajta bóknak is vehette tőlem, de egyelőre nem állt szándékomban hangosan is kimondani, hogy jól érzem magam vele. Azt hiszem, hogy ez teljesen egyértelmű volt mind a kettőnk számára, máskülönben vagyok olyan határozott, hogy már felálltam volna az asztal mellől, magára hagyva őt. - Nem olyan könnyű engem elrabolni, ezt te is biztosan tudod! – ettől függetlenül jóízűen felnevettem az elképzelésen. Tényleg mulatságos lett volna, ha valaki letámad azzal, hogy készítsek neki egy ruhát, de most azonnal. Egészen biztos, hogy inkább romboltam volna az imidzsemet és elküldöm melegebb éghajlatra az illetőt, minthogy eleget tegyek a kérésének. Oké, hogy az embereknek dolgozom és belőlük élek, de azért mindennek van határa, engem pedig nem lehetett csak úgy kihasználni. Azok az idők rég elmúltak, tanultam is azokból az esetekből, amikből fiatalabb koromban rosszul jöttem ki. - Egészségünkre! – koccintottam hozzá a saját poharamat az övéhez, mielőtt kiittam volna a tartalmát. Nem hiányzott még több változás, de tisztában voltam vele, hogy úgyis jönni fognak még, mert ez egyszerűen elkerülhetetlen volt mindazoknak a tudatában, amiknek a birtokában voltam. Azért mindenképpen hálás voltam, hogy nem faggatózott. Úgysem árultam volna el neki semmi érdemlegeset, meg én sem kérdezősködtem volna fordított esetben, mert nem volt hozzá köze igazából, ahogyan nekem sem az ő magánügyeihez. Ahhoz sokkal közelibb és bensőségesebb viszonynak kellett volna közöttünk lennie. Akkor talán jól esett volna, hogy kibeszélhetem magam valakinek, barátok híján, de itt még nagyon nem tartottunk. Talán soha nem is fogunk, nem lehet tudni. - Most megkérdezném, hogy milyen okod van rá, de azt hiszem, hogy nem adnál őszinte választ, úgyhogy csak egyszerűen elhiszem neked – nyugtáztam végül a hallottakat vigyorogva. – Ha mindig ájultra innád magad, amúgy sem tudnál teljesíteni az üresfejű nőknél – tettem hozzá jókedvűen, cseppet sem érezve magam kellemetlenül amiatt, hogy esetleg úgy tűnhetett, az ízlését kritizálom. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy milyen az ízlése, mert még sohasem láttam nővel. Ettől függetlenül egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy a saját neméhez vonzódna, mert egyszerűen nem tűnt olyannak. Persze lehet, hogy éppen az ilyen esetekben lehet a legjobban meglepődni, de jelenleg erősen kételkedtem ebben. - Jaj, Ray, ne mondd már nekem, hogy nem mozdulnál meg ott, a sok ember között… - böktem a fejemmel abba az irányba, amerre már amúgy is nézett. Én is arrafelé pillantottam, de ehhez bizony még innom kellett. Lett volna kedvem táncolni akár most is, de a sok lökdösődő testet egyelőre még nem toleráltam volna annyira, mintha még jobban érzem magam, és velük együtt mozdulok. – Ugyan miért ne értékelném? – vontam fel érdeklődően a szemöldökömet, felkönyökölve már megint az asztalra. Végül, amikor felemelte a poharát, én is a sajátomért nyúltam, és ismét az övéhez koccintottam, mielőtt lehúztam volna. – Hidd el, egyetlen pillanatig sem tartok attól, hogy szándékodban állna leitatni. Egyrészt nincs rá szükség, mert iszok magamtól is, ha olyan hangulatom van, másrészt még akkor sem tudnál visszaélni a helyzettel, ha netán akarnál. De úgy sejtem, hogy nincsenek ilyen terveid, úgyhogy mind a kettőnk lelke megnyugodhat – ahogy végigmarta az alkohol a torkomat, kicsit hümmögtem, kiélvezve a helyzetet.
- Ez kecsegtetőnek hangzik, azt hiszem, kénytelen leszek megejteni. Aligha hagynék ki egy ilyen alkalmat, legalább láthatnám, hogyan vetkőztet le egy férfit, még ha nem is abból a célból. Még akkora barom is lennék, hogy nem vennék alsót. Túl nagy a kísértés, még úgy is, hogy tudom, ő nem az a könnyen kapható fajta, sőt, valószínűleg még így is csak egy címeres ökörnek könyvelne el, de hát istenem, úgy szép az élet, ha zajlik. - Kifinomultabb. Mesélj kérlek, hogyan is kell kifinomultan kikapcsolódni. Erőteljesen rájátszva a dologra államat a tenyerembe ejtette, és úgy pislogtam szép arcába, mint valami elcseszett hősszerelmes. Amúgy tényleg érdekelt, de a szituáció nagymértékben szórakoztatott is. - Esetleg valami tesztet nem kell kitölteni? Lehet én meg sem felelek erre a célra. Egyértelmű, hogy a vérét szívom, de jól esik, és abban is biztos vagyok, hogy ő nem fog sértődötten felpattanni, és elsuhanni a magas sarkain, mint valami megsebzett kis nebántsvirág. Sejtettem én, hogy olyan pocsékul nem érezheti magát, máskülönben nem enné itt a kefét, és voltam olyan egoista pöcs is, hogy tudjam, a legtöbben szeretnek a társaságomban időzni, mert egész szórakoztató alak vagyok a magam módján. Más kérdés, hogy vannak olyanok is, akik nem vevők a humoromra, de őket szokásom kerülni, én sem ettem meszet. Elég hamar rájövök, ha valaki utálja a pofám, olykor nem érdekel, és direkt idegelem őket, ám olyan eset is akad szép számmal, hogy nincs kedvem seggfejekkel vitatkozni. - Honnan tudnám? Még sosem próbáltalak elrabolni. Nem is hinném, hogy valaha ilyesmire sor kerülhetne, elvégre nem kell nekem egy házifarkasszuka, aki előbb harapja le a tököm, minthogy bármi mást kezdjen vele. Meg aztán, való igaz, hogy közel sem egy seggre esett nőszemély, biztosan meg tudja védeni magát. Itt a pia ideje, megint, istenemre, az az egyik legjobb dolog a farkaslétben, hogy annyit ihatok, amennyit nem szégyellek, és nem leszek tőle alig járni és gondolkodni tudó idióta, de azért némi emelkedett hangulatot még így is képes kölcsönözni. - Adhatnék őszinte választ, és idővel még fogok is, de nem most. Megejtettem felé egy pimasz kacsintást, jelenleg még valóban nem volt itt az ideje, hogy kitálaljak ilyen téren, elvégre ha túl sokan tudnák meg, mit tervezek, hamarabb csődölne be a dolog, minthogy kettőt pislogjak. Nem arról van szó, hogy pletykásnak gondolnám Hollyt, de itt szó szerint a falnak is füle van. - Szóval azt állítod, hogy csak az üresfejű nők szeretnek olykor-olykor következmények és komplikációk nélkül dugni egy jót? Szemem sem rebben, mikor kimondom, a legtöbb itteni tudja, hogy ilyen téren abszolút semmi komolyra nem lehet nálam számítani, és az üres fejű nőket mindig utáltam, de tény, hogy az okos nők veszélyesebbek is, bár állítom, nincs még egy, aki képes volna valóban az ujja köré csavarni, és elérni, hogy változtassak az életvitelemen. Rohadtul nem éri meg, és ezt bőven elég egyszer megtapasztalni az életben. - Nem mondom. Erőteljesen megrántom a vállamat, majd nyújtózom egyet, és a kérdésére vigyorogva rápillantok, mondták már, hogy eme darabja a mimikám eszköztárának roppant bosszantó tud lenne, de nem érdekelt, legalább hatást vált ki, és ami hatást vált ki, annak van értelme. - Miért, miért, hát mert a végén még begerjednél rám. Eszement baromság, tudom, bár, a nőkben is beindít valamit ez a fajta közelség, de valójában nem hiszem, hogy Holly esetében így lenne, ha igen, az elég hamar nyilvánvaló lenne, ám még akkor sem biztos, hogy elrabolhatnám némi kellemesen együtt töltött időre. - Ti nők miért hiszitek azt, hogy a férfiakban alapból benne van az a késztetés, hogy visszaéljenek a helyzettel? Igencsak sértő. Komolyan be tud rágatni a téma, már csak azért is, mert sosem értem úgy nőhöz, hogy az illető nem akarta, és ez eztán sem fog megváltozni, bármit is higgyenek rólam mások. - Az én lelkem sosem fog megnyugodni, sőt szerintem a magunkfajtának az ilyesmi nem jár. Értelemszerűen arra gondolok, hogy nincs köztünk olyan, akinek ne tapadna vér a kezéhez, akár egy emberé, akár egy fajtársunké. Gyilkosok vagyunk, a lelkünk örök kárhozatra van ítélve. Legyen, döntök végül, ki kell engesztelnie a sértő feltételezésért, szóval alig telik el pár perc, és fel is pattanok, felé magasodva, majd nyújtom a kezem. - Itt az ideje csörögni egyet. Kétszer nem fogom megtenni ezt a lépést, nem szokásom az ilyesmi, de olykor lehet kivételt tenni, és ittam már annyit, hogy ne érezzem tök hülyének magam miatta.
- Sejtettem, hogy így már jobban fog tetszeni! – nevettem el magam jóízűen, bár én inkább az olcsóbb árra gondoltam, és nem arra, hogy direkt bejön olyan ruhában, amiből úgyis megszabadítanám. Az a gondolat egészen biztos, hogy nem nevetést váltott volna ki belőlem, de így, hogy félreértettem, mind a kettőnk nyugalma megmaradhatott, már ha lehetett így fogalmazni, egy ennyi impulzussal teli helyen. Az összes érzékemet piszkálták ugyanis, a vágytól kezdve, az alkohol illatán át minden, bár egészen jól ki tudtam zárni a zavaró tényezőket, ezt már régen megtanultam, még a farkassá válásom idején. Máskülönben lehet, hogy nem is éltem volna meg ilyen magas kort. - Nos, estélyekre járok, színház, jótékonysági gála, divatbemutató, múzeum, effélék… - legyintettem egyet, mert úgy gondoltam, hogy mindezek tőle nagyon távol állnak, és sohasem tenné be a lábát egy efféle rendezvényre. Persze lehet, hogy kellemesen csalódnék benne, de elég kicsi esélyt láttam rá sajnos. Talán egyre meg kéne invitálnom, és akkor minden kiderülne, de valószínűleg előbb nevetne bele az arcomba, minthogy rábólintson, és szórakozzon egyet. Jó, igazából ezek nem olyan mulatságosak, mint egy Pitben töltött este lehet, de attól még a célnak számomra meg szokott felelni. Mondjuk úgy, hogy kicsit magamat is művészléleknek tekintettem, csak egy kicsit másabb értelemben, mint a klasszikus. - Nem hinném, hogy szükséges lenne, azért bízom a saját ítélőképességemben, és most úgy döntöttem, hogy tökéletesen megfelelsz az elvárásaimnak! – nem éreztem úgy, hogy ezt tagadnom kellene, mivel egyértelmű volt. Máskülönben nem múlatnánk egymás társaságában az időt, de így, viccesebbre véve a figurát sokkal könnyebb volt ezt kimondani. Nem mintha valamikor görcsöltem volna azon, hogy mit szabad és mit jobb elhallgatni, de azért jól kellett forgatni a lapokat ahhoz, hogy mindig jól jöjjek ki mindenféle szituációból. Szerettem nyerni, ahogyan valószínűleg a velem szemben ücsörgő hím is. - Nocsak! – meghökkenten pislogtam felé, hiszen nem számítottam rá, hogy ő bármikor is őszinte választ adna nekem, mert eddig nem olyannak ismertem meg. Mindenféle esetben én is kimondtam, amit valójában gondoltam, ám a személyes ügyeket érintve már kevésbé volt rám jellemző az igazmondás. – Kíváncsian várom majd a pillanatot, kedves Ray! – mosolyodtam el bájosan, felé emelve a poharamat, mielőtt ledöntöttem volna a felest. Miközben a citrom savanyú íze betöltötte a számat, addig figyelmesen hallgattam, amit mondott, ám csak akkor nyitottam válaszra a számat, amikor már elfogyasztottam a gyümölcs kis cikkét. – Nem drágám, én nem ezt állítom! – ráztam meg a fejemet. – Mindig a nő dönt, vagy legalábbis ideális esetben. Egy okos és intelligens nőnek is szüksége van a szexre, a következmények nélküli fajtára – itt természetesen magamra utaltam, hiszen távolról sem vagyok üresfejű. – Viszont velük véleményem szerint egyszerűbb. Nem tudhatod, hogy egy okos nő mikor él vissza… bármivel! – pislantottam sejtelmesen, mielőtt elnéztem volna a táncoló tömeg irányába. - Szeretem, hogy ennyire biztos vagy magadban! – nevettem ismét. Nem volt mondjuk olyan valószínűtlen, hogy esetleg sikerül beindítania, hiszen helyes férfi, ráadásul én meg régen engedtem bárkinek is teret ilyen téren, úgyhogy ez egy minden értelemben rendhagyó este volt véleményem szerint. Egyelőre viszont nem kellett, hogy adjam alá a lovat, mivel nem volt rá szüksége. Ő az a típus, aki nem szorul rá az ilyesmire, mert elég nagy ezek nélkül is az egója. Nincs ezzel baj, csak tudni kellett kezelni az ilyen embereket. Nekem ment, mivel én is hasonló voltam ezen a téren, így pontosan tudtam, miként viszonyuljak hozzá. – Igazán nem akartam belegázolni az érzékeny lelkivilágodba, de azért van alapja ennek a feltételezésnek, ezt szerintem mind a ketten tudjuk. A férfiak tényleg sokszor visszaélnek vele, még ha te esetleg nem is. Bár biztosan volt már rá példa… - jó, lehet, hogy tévedek, abban az esetben talán kellemesen csalódnék benne. - Micsoda borúlátó hozzáállás ez? – ez az én számból egészen különös lehetett volna valaki olyannak, aki jobban ismer, tekintve, hogy én is mindig negatívan álltam inkább hozzá mindenhez, aztán még abból kisülhetett akár jó is. Azért egy kicsit elmerengtem ezen a gondolaton, és míg ez tartott, ujjaim között könnyeden forgattam az üres feles poharat, amíg nem érzékeltem a szemem sarkából, hogy eltűnt a hím előlem, és már ott magasodott fölöttem. Meglepetten néztem fel rá, tekintetemben ott pihent a kimondatlan kérdés, hogy mégis mit akar. - Tessék?! – kérdeztem vissza hitetlenkedve, mert szent meggyőződésem volt, hogy bizony ő meg nem fog mozdulni egész este. Erre tessék! Ma ez a meglepetések estéje lenne? Tudtam, hogy ez egyszeri ajánlat, így aztán elfogadtam a felém nyújtott kezet, erősen kapaszkodva bele, amíg felemelkedtem az ülő helyzetemből. Így nagyjából egy magasságba kerültünk, ezért könnyedén át tudtam nézni a válla felett, a tömeg irányába. – Oké, menjünk! – szusszantam egyet, beleegyezésem jeleként, és ha megindult, úgy követtem én is. Közben a DJ éppen másik számra váltott, az előbbi túlzottan lüktetőről egy könnyedebb, dallamosabb számra. Többen is kezdtek el a parkettre szivárogni, a drogos csőcselék helyett olyanok is, akik eddig a helyükön ültek a fület szaggató, zenének nem nevezhető zaj alatt, ami már nagyon kezdte a fülemet bántani. Elég gyorsan sokan lettek körülöttünk, de nem zavart kivételesen, habár elég hamar hozzápréselődtem Rayhez, ám kellemetlen érzések helyett csupán a nevetés volt az, ami kiszökött belőlem reakció gyanánt. Szinte egyből mozdultam a zene ritmusára, túl fülbemászó volt ahhoz, hogy ellenálljak neki, a szövegről már nem is beszélve.
- Sejtettem, hogy csupa puccos helyre, ahová én be nem tenném a lábam. Így is van, nem az a fajta pasas vagyok, aki ilyen eseményeken megtalálja a helyét, a számításait, szerintem sosem voltam még estélyen, ha lennék is, bizonyára két perc alatt kinézne az összes prűd spiné, és rám küldenék a kant, aki néha a combjuk közé mászhat. Inkább fetrengek tönkretett autók és motorok között, minthogy ilyen szarságokkal foglalkozzak. Hollytól nem idegen, ő a megjelenésében is mindig inkább elegáns, most valahogy meglepően nem önmaga ilyen téren. - Megtisztelő, hölgyem! Épp csak nem álltam fel, és hajoltam meg, miként a karmesterek teszik a darab végeztével. Mi tagadás, ez a szájából nagy szónak számított, és kenegette nem csekély méretű egómat vele. Már ezért megérte a jégkirálynővel múlatnom az időmet, holott felhajthattam volna valakit simán, és már itt sem lennénk. Nem kell mindig azzal foglalatoskodni, hogy melyik szoknya alá lehet bejutni. Nem voltam rest végigasszisztálni figyelő tekintetemmel, ahogy megeszi azt a citromdarabot, és csak vigyorogtam némán. - Nem vagyok én olyan haláli jó fogás, hogy bármivel vissza kelljen élni velem kapcsolatban. Az okos nők veszélyesebbek, ez tény, és érdekesebbek is, viszont sokszor kevésbé képesek elengedni magukat, ami annyira nem nyerő. Szerettek mindent túlgondolni. Veheti akár úgy is, hogy az okos nők közé sorolom, igazából, ostoba nem lehet valaki, aki már ennyi évet átvészelt a fajtánkból. Én azonban nem vagyok a kihívások rabja, viszem azt, aki jön, és kész, nem különösebben érdekel, hogy milyen belbeccsel rendelkezik, csak szex és más semmi, fölösleges bármin filozofálgatni. Én többé nem esek bele ugyanabba a hibába. - Legalább valamit szeretsz bennem. Nem voltam rest felröhögni, és kihúzni magam, játszva a pojácát. Nagy szó, de komolyan, hogy ilyesmit hallani tőle, talán dolgozik a szesz, nem tudhatom, vagy csak ilyen, amikor nem vesz mindent halál komolyan. Mondhatnám, hogy jobban díjazom ezt az oldalát, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő nem értékelné kifejezetten a dolgot. - Biztosan... A faszomat verem bele. Hátravágódok a széken, nem szólok egy szót se, de istenesen sikerült elbasznia a kedvemet, még jó, hogy én is lazábbra ittam magam a szokásosnál. Nem fogok vitát nyitni arról, hogy nem vagyok egy pöcs, mert az vagyok, de soha egyetlen nőhöz sem értem úgy, hogy ő azt nem akarta. A csók ilyen téren nem számít, azt néha el kell venni, Virágtól is eloroztam, bár utólag belegondolva inkább ne tettem volna, mindkettőnk életét tönkretettem vele. - Csak az igazság. Nem volt kedvem pofázni, lehet, végül ez volt az, ami belehajszolt ama abszurd elképzelésbe, hogy mi majd táncolunk. Foguk, levezetem a feszkót, valahogy le kell, és ha már ilyen szinten belém taposott, a minimum, hogy egy kicsit hozzám dörgölődzik azzal a formás kis testével. - Nem mondom ám kétszer. Tök lazán adom elő magam, de ez valóban olyasmi, ami esetemben rohadt ritkán esik meg, és ha a kiszemelt nem hajlandó táncolni, elintézi, hogy megint évekig ne kísértsen eme tevékenység gondolata. - Remek. A tömegbe vegyülve nem voltam rest rögvest magam után vonni befelé, és a pofámon széles vigyor terült el, amikor meghallottam a felhangzó számot, a csókát nem bírtam, de még akár jelzésértékűnek is vehettem volna a refrént. Még úgy is, hogy tisztában voltam vele, én nem fogom ma este magammal citálni a nőstényt sehová sem. Ha akartam volna, sem vagyok képes túlságosan távol maradni tőle, a tömeg gondoskodott róla, hogy közel kerüljünk egymáshoz, így lazán fogott egyik tenyerem a derekára, még csak pofátlan sem voltam, tuskó vagyok, de nem szokásom olyanra nyomulni, aki piros lámpákat villogtat előttem. Egy tánc, és más semmi, tökéletesnek hangzik, talán elültetek egy apró bogarat a fülébe, gőzöm sincs, mit akarok elérni, el akarok-e egyáltalán valamit, de a nők furán működnek, sokszor pont az hozza a leginkább lázba őket, ha úgy tűnik, a társaságuk nem akarja felcsípni őket még egy komplikációmentes numerára sem. Így aztán végigtáncoltam vele a számot, meg az azt követőt is, és egy idő után már fogalmam sem volt, hányadiknál járunk, csak azt, hogy egészen pontosan képben voltam a dereka és csípője vonalával, na meg azzal, hogy kétségkívül jobban táncol, mint én, bár annál nem nehéz, s ha végül lefáradtunk, és elindult visszafelé az asztal felé, ahol az este nagy részét töltöttük, én már nem haladtam mögötte. Fricska? Talán igen, szerettem volna, ha érzi, hogy még csak azt sem áll szándékomban kihasználni, hogy alkohol befolyásoltsága alatt áll. Nem, ha egyszer ő meg én ruha nélkül végezzük, az azért lesz, mert ő (is) akarja.
//Köszönöm szépen a játékot, megy egy pm is rögtön!//
- Ezt meg én sejtettem! – nevettem el magamat akaratlanul is, mivel pontosan erre a válaszra számítottam. Márpedig világéletemben imádtam, amikor az lett, amit előre megjósoltam. Valószínűleg nincs olyan ember ezen a Földön, aki ne érezné az elégtételt, amikor kiderül, hogy egy jóslata valóra vált. – Nem is tudlak elképzelni ott, bár kétségkívül érdekes lenne végignézni, hogy találod fel magad abban a közegben. – mert feltalálta volna magát előbb-utóbb, efelől sem volt semmi kétségem. Egyszerűen ilyen típus, de az biztos, hogy hosszútávon nem bírná sokáig a bálokat, és az estélyeket, a kiállításokról már nem is beszélve. Vajon értékelné egyáltalán a művészetet? Kétlem. - Minden nőben ott van a hajlam a túlgondolásra – zártam le ennyivel, és egy vállrándítással az eszmecserét. Az meg sem fordult a fejemben, hogy majd pont egy ilyen semmitmondó dologgal sikerül belegázolnom a lelkébe. Ha akartam volna, akkor egészen biztos, hogy minden hatástalan lenne rá, de most, hogy jól éreztem magam viszonylag, persze, hogy sikerült olyan pontra tapintanom, amire nem kellett volna. Mindenesetre nem tűnt fel egyből, hogy valami nem oké, csak néhány energiafoszlányból következtettem, amelyek valahogy kiszöktek a pajzs védelméből. Be is fogtam inkább a számat, és hagytam, hogy táncolni vigyen, mielőtt még itt esne nekem a Pit közepén, és kénytelen lennék jól helyben hagyni őt. Szégyenszemre, nő létemre. - Nem is kell! – fogadtam el a felkínált kezet, és készen is álltam arra, hogy beriszáljak a tánctérre. Főleg, miután a zene is normálisabb dallamra váltott, az emberek pedig összezsúfolódtak, engem is közelebb lökdösve hozzá. Nem jöttem zavarba egyáltalán, nem jellemző rám a szemérmes viselkedés, hiába nem olyan intim a viszonyunk, ami megmagyarázná ezt a szituációt. A mai világban ez már csak így megy, bár én nem mindig rajongtam ezekért a dolgokért. A nők túl könnyen adják magukat, nem becsülik meg önmagukat sem, nem is értettem, hogy miért panaszkodnak így a férfiakra. Márpedig sokszor megtették. Itt is hallottam, a vécében is ez volt a téma, nekem pedig nagy kedvem lett volna felvilágosítani őket. Ehelyett azonban jobban esett most mozogni a zene ütemére, kicsit felszabadultan, elengedve magamat. Eleget fogok én még aggódni a holnapi nap folyamán, nem hiányzott, hogy most is csak túlagyaljak mindent, mint ahogyan azt már megbeszéltük egymás között az előbb. Tényleg rossz tulajdonság ez, ezt be kellett látnom. A következő szám indulásakor szemöldököm kérdőn rándult meg, de meg is kaptam a választ azzal, hogy nem indult el kifelé, csak táncolt velem és a tömeggel együtt tovább. Kellemesen éreztem magma, még hatott valamennyit az alkohol, így a bódultság jótékonyan lazított, az egyébként kissé karót nyelt jellememen. Már csak akkor eszméltem rá, hogy itt hagyott a félig áttáncolt éjszaka után, amikor megindultam az asztalunk felé. Egy pillanatra megtorpantam, feldolgoztam az információt, és a leheletnyi csalódásommal kísérve huppantam vissza, hogy rendeljek magamnak még egy kör rövidet, mielőtt én is távozóra fognám. Nem mondom, hogy nem piszkálta az egómat, mert ez szerintem nyilvánvaló. Kevesebbnek ugyan nem éreztem magam tőle, de határozottan sértőnek találtam, hogy szó nélkül lelépett. Még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy direkt csinálta, és talán az agyam eldugott mélyén azt is sejtettem, hogy miért. Mosoly suhant át erre a gondolatra az agyamon, mielőtt felhajtottam volna a tequliámat.
Úgy látszik, hogy lassacskán afféle bevett szokásommá fog válni, hogy eljárjak a Pitbe. Igaz, hogy a múltkori találkozásom Ray-jel végül nem úgy ért véget, ahogyan gondoltam, hogy véget fog, de ez nem szegte kedvem. Alapvetően egészen jól sikerült esteként emlékeztem vissza rá, még így sok héttel később is, ezért azóta már többször is úgy döntöttem – korábbi szokásaimmal ellentétben -, hogy eltöltök itt egy-egy estét. Egy ilyen eset alkalmával sikerült összefutnom azzal a hölgyeménnyel, aki most is velem szemben foglalt helyet abban a bokszban, amit akár már a nevemre is írathatnék lassan. Igazság szerint, még mindig nem fordult ki a világ a sarkaiból, így én sem lettem barátkozósabb, mint amilyen korábban voltam. Egészen egyszerűen arra jutottam, hogy nem árt valamiféle ismerős a városban, aki nőnemű, és viszonylag jó kapcsolatot ápolhatok vele. Ha nem is bizalmast, de olyan felszínesebb valami egészen nyugodtan belefért még nekem is. Férfiakkal már így is alaposan körül voltam véve, habár eszembe jutott, hogy itt van az a nőstény is, aki ruhát vásárolt nálam. Azt hiszem, hogy Juliának hívták, és az apám vérvonalába tartozik. Igen, még erre is emlékeztem, ő azonban nem tűnt még véletlenül sem hozzám hasonló típusnak, bár Prim meg kissé fiatalka volt hozzám képest. Sebaj, talán még mindig belefér ez így, mintha olyan megkeseredett lenne, amilyen legbelül én vagyok. - Szóval? – ocsúdtam fel a néhány perces gondolkodásomból, teljes figyelmemet ismét a nősténynek szentelve. – Mit is akartál mondani? – érdeklődtem kíváncsian, mert úgy rémlett, mintha valamit beszélni akart volna velem utazásról, meg még ki tudja, hogy miről. Nagyjából talán két, vagy esetleg három körrel ezelőtt kezdhetett bele, csak a pincér feltűnése, és az italaink elfogyása valahogy teljesen elterelte a szót, és már nem is volt olyan érdekes. Most viszont megint eszembe jutott, így nem voltam rest rákérdezni. Azért a tekintetem újra és újra elkalandozott, a tömeget fixírozva. Nem mintha kerestem volna valakit, hanem egészen egyszerűen érdekelt a mai felhozatal, még úgy is, hogy nem volt számomra kérdéses, egyedül fogom elhagyni ma éjszaka ezt a helyet. Nem vagyok az a pasikat felszedi típus, még ha meg is tehetném, akkor sem. Amikor találkozott a pillantásom egy távolabb lévő, egyértelműen üzletembernek tűnő férfival, unottan fordultam vissza a beszélgetőpartnerem felé. Igazából ez a fazon pont olyan típus lett volna, aki az én súlycsoportom, de valahogy mégsem nyűgözött le. Egy magamfajta nő nem könnyű eset, megszerezni pedig még nehezebb. Ezért is súgták nem is annyira halkan a hátam mögött sokan, hogy én vagyok az ügyeletes jégkirálynő. Pedig ez nem igaz, egészen egyszerűen csak megtanultam elfedni az általam épített falakkal, amiket magam köré vontam. Mondjuk úgy, hogy csalódtam már eleget az életben ahhoz, hogy ezt lássam az egyetlen megoldásnak. És hogy valaha ez fog-e változni? Fogalmam sincs, tényleg! - Mi lenne, ha meginnánk ezt? – tettem fel a nagy kérdést, miközben az egyik poharam után nyúltam, és koccintásra emeltem. Karperecem halkan koccant az asztalhoz, míg cipőim sarka a fémes rúdhoz ütődött, ami tartotta a fa asztallapot.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Szeretem élvezni az életet, de idejét se tudom, hogy mikor rúgtam utoljára ki a hámból. De úgy éreztem, hogy nem lehet olyan rossz ötlet az egész, hogy pont ezen a helyen szeretne találkozni. Az alkohol oldja a feszültséget és talán kicsit könnyebb lesz az ismerkedés is.. Éppen a szabadságomat akarom feladni, esetleg végre egy helyben maradni, de még magam sem vagyok biztos abban, hogy képes leszek rá. Ha sikerül megúsznom ép bőrrel a dolgot, akkor még esélyem van arra is, hogy ideköltözzek és itt kezdjem el az új életet, az új fejezetét az életemnek. Bár soha nem futamodtam meg és most se fogok. Pontosan emiatt vagyok itt, hogy fuvart és segítséget találjak a tervemhez, jobban mondva ahhoz, hogy eljussak Fairbanksba. Figyelem a szőkeséget és próbálom megfejteni azt, hogy miért is ment bele ebbe az egész találkozóba. Kicsit hasonlónak tűnik, így nem nagyon szeretnék ujjat húzni vele, de most nem is ez a célom. Inkább az, hogy esetleg találjak egy barátot, akire számíthatok, de az is biztos, hogy nem egy éjszaka alatt fog kialakulni. Kezdetnek ez is megteszi. Újra és újra végig mérem, majd egy apró mosollyal az arcomon nézek rá, amikor látom, hogy visszatért a jelenbe. Jó pár perce nem mondtam semmit se, hiszen értelmetlen lett volna. Inkább csak csendesen vártam arra, hogy újra figyeljen rám. Fairbanksról beszéltem. Hallottam, hogy holnap oda fogsz utazni és esetleg engem is elvinnél magaddal? - kérdezem tőle kíváncsian, majd pár pillanattal később sietve rázom meg a fejemet. - Ne érts félre, nem akarlak kihasználni, de inkább mennék egy "ismerős" társaságában oda, mint tök egyedül. - fejezem be a gondolatmenetet. Lehet kissé merész voltam, hogy ismerősnek hívtam, de talán ez még belefér a dologba. Barátok nem vagyunk, de remélem egy napon van rá esély. Kicsit zárkózottnak tűnik, de ez miért is lenne gond? Én se vagyok egy nyitott könyv. Lehet néha picit túlzásba viszem a bulizást, de muszáj néhanapján kiengednem a fáradt gőzt, de ennek ellenére se állítanám azt, hogy túl sokat tudnak rólam az emberek, farkasok vagy bárki más. Néha még az is előfordul, hogy valami kamunevet mondok az illetőnek, hogy a világért se próbáljon megtalálni vagy a nyomomra bukkanni. Nem tudom, hogy mi lesz ennek az estének a vége, de majd igyekszem sodródni az árral és jól kijönni a végén az egészből. Jövőre, esetleg ránk? - kérdezem tőle még mindig barátságos mosoly kíséretében, majd ahogyan a pohárért nyúlok az egyik gyűrűm neki koccan az üvegnek. Mindig is szerettem ezt az ékszert. Ha választanom kellene a fülbevaló, a nyaklánc vagy a gyűrű között, akkor egyértelmű, hogy mindig az utolsót választanám. Azok én gyengéim. Felé nyújtom a poharamat, majd miután koccintottunk lassan belekortyolok. Érzem, amint az alkohol marni kezdi a torkomat, majd mit sem törődve ezzel a ténnyel egyszerűen legurítom és lerakom az asztalra az üres poharat. Gyakran jársz ide? - kérdezem tőle kíváncsian, mert első pillantásra nem gondolnám azt, hogy az a nagy bulizós, de ahogyan viselkedik teljesen mást árul el. Olyan, mintha ez lenne az ő egyik törzshelye, de ennek ellenére is kissé távolságtartónak tűnik mindenkivel. Miért mentél bele ebbe a találkozóba? - támadom le őt egy újabb kérdéssel még mielőtt az előzőre is bármiféle magyarázatot tudna adni.
- Ó, igaz! – bólogattam egyetértően, hiszen tényleg Fairbanksről volt szó, valamikor két körrel korábban. Igazából egyáltalán nem akartam arról a városról beszélni, mert bőven elég volt nekem az is, hogy minden héten átjártam oda. Voltak jó, és rossz emlékeim onnan, az azonban közös volt bennük, hogy mindegyiktől szabadulni akartam. Nem szokásom csak úgy szó nélkül hátat fordítani a múltnak, de néha könnyebb, és a szükségesen kívül én sem akartam több időt szentelni azoknak az éveknek. Volt belőlük jó sok, ráadásul most már valaki olyan is ott élt, akinek nem is lett volna szabad egyáltalán a föld felett járnia már. - Honnan hallottad? – érdeklődtem gyanakvóan, mivel nem rémlett, hogy én említettem volna neki. Azért annyira senkivel nem voltam jóban, hogy a napi programjaimba beavassam, kivéve az alkalmazottaimat. Őket időnként tájékoztatnom kellett, hogy bizony nem fogok bejönni, mert meg kell néznem a másik boltomat is, de az teljesen más. Kihallgatta volna? Később még biztosan rá fogok érni ezen törni a fejemet, de jelenleg nem szerettem volna erre fecsérelni a drága időmet, valamint az éppen aktuális jó hangulatomat, ami mostanság ritka vendég volt nálam. – Pedig nagyon úgy hangzott – tettem hozzá, mintegy mellékesen. Ugyan nem tudhatta biztosan, hiszen nem ismertük még egymást annyira, de arra talán már magától is rájöhetett, hogy nem az a típus vagyok, akit ki lehet használni. Semmilyen téren sem. Ezt persze most nem kezdtem el bizonygatni, hiszen sem helye nem volt itt, sem szükségét nem éreztem. - Igazából azt terveztem, hogy repülővel megyek, télen hozzászoktam, hogy sokkal gyorsabb, mint kocsival. Miért érné meg nekem tehát, hogy a kocsit válasszam és a hat órás utat? – tettem fel a roppant logikus kérdést, még így is, hogy az alkohol bizony hatott. Igaz, hogy jó sokat kellett hozzá inni, de még az én szervezetem sem volt képes mindent olyan gyorsan regenerálni, hogy abszolút elmaradjon a mámoros hatás. Míg vártam a roppant meggyőző érvelését, addig is koccintásra emeltem a poharamat, és mivel elnyerte a tetszésemet a köszöntő, ezért erősen hozzákoccintottam a poharamat az övéhez. – Jól van, ránk! – bólogattam még megerősítésképpen, aztán lehúztam a tequilát, és beleharaptam a citromba. A savanyú és az ital égető kombinációja kellemesen végigbizsergette a torkomat. Néhány pillanatig elmerengve néztem a gyűrűjét, miután az üveghez koccant, azon gondolkozva, hogy vajon miféle szerzemény lehet. Ennyire kíváncsi azonban sosem szoktam lenni nyíltan, így most sem kérdeztem rá, talán idővel kiderül. Az ilyesmi sokat el szokott árulni a tulajdonosáról, annyi bizonyos, én viszont nem toleráltam volna, ha nekem tesznek fel efféle tolakodó kérdéseket, ezért is tartottam meg magamnak, és koncentráltam inkább a felém intézett kérdésére. - Nem mondhatnám! – vallottam be őszintén. – Jobban mondva, mostanában gyakrabban megfordultam itt. A tulaj jó barátom, és a személyzet közül is ismerek egy-két embert – magyaráztam a velem szemben ülő nősténynek, miközben automatikusan böktem a fejemmel a pult irányába, ahol azok a bizonyos ismerősök tartózkodtak. Barátnak mondjuk egyiküket sem neveztem volna, csupán Solomont, de ezt ki is mondtam kerek perec. Újabb kérdése széles mosolyt csalt az arcomra, és megállapítottam magamban, hogy nem éppen az a finomkodó típus. Ahogyan én sem. – Ugye tudod, hogy ezt a kérdést akár figyelmen kívül is hagyhatnám most, mivel senkinek nem tartozom magyarázattal a döntéseim miatt? – költői kérdésnek szántam, és mivel így volt, ezért nem is hagytam szóhoz jutni. Szinte egyből a hatásszünet után már folytattam is. – Úgy voltam vele, hogy miért is ne? Ki tudja, hogy mikor jön jól egy új ismerős… - vontam meg kecsesen a vállaimat, noha most éppen arról volt szó, hogy ő szorult volna az én segítségemre, és nem fordítva.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Egy darabig csak figyelem őt és a reakciója még mindig a fülemben cseng a hangja és a válasza. Egy pillanatra még a hideg is kirázott. Olyan volt az egész, mintha valami megfoghatatlan dolgot idézne a város neve benne. Ekkor határoztam el azt is, hogy amíg nem muszáj, addig nem fogom kiejteni a számon a város nevét. A témát már tudjuk, hogy mi körül forog, így fölösleges még többször megnevezni. Fura egy nőstény, de talán pont ezért szimpatikus valamennyire. Az biztos, hogy nehéz lenne az este folyamán itt ülni és úgy viselkedni, mint akit tényleg érdekel a partnere, ha nem így lenne. Ezt inkább megtartanám magamnak. Szerintem a lényeg sokkal inkább az, hogy tudom. - miközben ez a pár szó elhagyta az ajkaimat végig őt néztem. Biztos voltam abban, hogy az összes lehetőség végig futott a fejében, de tőlem biztosan nem fogja megtudni. Mindig is utáltam az olyanokat, akik bármikor bárkit képesek elárulni. Lehet, hogy nem volt nagy dologról szó, de nem leszek "patkány". Idősebb lehet nálam, de kicsi esélyt látok arra, hogy megtámadna ezen a helyen. Figyelem őt, nem kapom el a tekintetemet, ami egyben felfogható udvariatlanságnak, de talán annak is, hogy nem tartok tőle. Nem akarok bajt, egyszerűen csak átszeretnék odajutni és olcsóbb lenne a fuvar, mint repülővel menni. Meg legalább lenne társaságom is, akivel talán egyszer, valamikor a jövőben még jól ki is fogunk jönni. A megjegyzését pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Nem érzem úgy, hogy több időt kellene erre fecsérelni, majd egy kisebb mosollyal az arcomon pillantok rá. Éreztem, hogy előbb vagy utóbb ez a kérdés is el fogja hagyni az ajkait. Először is költséghatékonyabb lenne. Másodszor pedig... - kezdek bele, majd újra körbe pillantok, mintha csak dráma szünetet szeretnék tartani. -Miért is mondanám el egyből? Előbb talán neked is nyílt lapokkal kellene játszanod, nem gondolod? - kérdezem tőle kíváncsian, de még mielőtt bármit is mondhatna újra megszólalok. - Amíg nem tudom, hogy van-e esély arra, hogy rábólints, addig szerintem nincs értelme beszélnem erről. Nem szeretek fölöslegesen elmondani dolgokat. - fejezem be a dolgot. Nem biztos, hogy jó taktikát választottam, de sok esetben ez megmentette már az életemet. Nem szabad rögtön mindent elmondani addig, amíg a partner semmit se ad cserébe. Sok esetben ez a hiba, hogy valaki bizonyos helyzetekben megijed és úgy kezd el beszélni, mint a vízfolyás. Pedig néha igazán hasznos titokzatosnak lenni. Régen ittam már tequilát, de azt is tudtam, hogy ennyi nem fog megártani. Nem ez volt az első kör, de mégis úgy éreztem, hogy minden egyes pohár úgy hat rám, mint legelőször. Ugyanúgy beleborzongok abba a fura ízvilágba, amit az ital és a citrom nyújt a fogyasztóinak. A zene ritmusosan szólt, a tömeg lent pedig úgy táncolt, mintha soha nem lenne vége és soha nem fáradnának el. Élvezett volt őket nézni, hiszen régi szép időket idéztek fel bennem. Csendesen hallgatom azt, amit mond, de most egy pillanatra elgondolkodom a szavain. Ismerősei... Fura, hogy szinte mindenkire ezt mondja, mert erről más nem jut eszembe, csak az, hogy nincsenek barátai. Újra a lányra emeletem a tekintetemet, miután jól megnéztem magamnak a pultosokat és őt kezdtem el fürkészni. Fogalmam nincs, hogy miért akartam ennyire ezt a találkozót, de egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy sok hasonló tulajdonsággal rendelkezünk. Senkiben se bízol meg, igaz? Vagy legalábbis nem könnyen. - csúszik ki végül a számon. Pedig nem akartam kielemezni őt, de néha ilyen vagyok. Hamarabb mondok ki dolgokat, mint végig gondolnám. - Ne érts félre, csak szinte mindenkit ismerősnek hívsz, de mondhatni senkit se nevezel barátnak. Talán csak azért tűnt fel, mert hasonlóképpen szoktam hívni az életembe csöppent személyeket. - mondom neki higgadtan, miközben még két kört rendelek, hogy ne kelljen túl gyakran ugráltatni a pincért. Amikor megérkezik az újabb ital, akkor lassan felemelem az egyik poharat, de egy pillanatra elgondolkozom. Amúgy meg szerintem az a főkérdés, hogy te mit kérsz a fuvarért cserébe vagy tévednék? - kíváncsian pillantok Holly-ra, miközben újra kicsit hátrébb dőlök és lassan végig húzom a poharam szélén az ujjamat.
Nem mondhatnám, hogy a válasza különösebben elnyerte volna a tetszésemet, és ezt nem is voltam rest véka alá rejteni, azt hiszem a vonásaim elég beszédesek voltak szavak helyett is. Szemöldökömet rosszallóan vontam fel, tekintetem szúróssá vált, ahogyan őt néztem, de végül csupán kurtán biccentettem egyet. - Mégis hogyan várnád el tőlem, hogy fuvarozzalak, ha egy ilyen apró információt sem osztasz meg velem? – kérdeztem végül hanyagul, ujjaim között forgatva a feles poharat. Azt azért mégsem mondhattam, hogy hogyan engedhetném be az autómba, hiszen nem tartottam tőle egy szemernyit sem. Voltam olyan erős és tapasztalt farkas, hogy egy ilyen fiatal nőstény ne jelentsen nekem túl nagy kihívást, ha harcra kerülne sor, de attól még, hogy nem futamodnék meg, még nem kívántam az összetűzést. Minek feleslegesen túráztatni magunkat? Így is éppen elégszer vannak konfliktusaim, ha úgy alakul, nem kellett még most is egy pluszban. - Ugyan, drágám, mégis mit kéne nekem elárulnom? – hangomba csodálkozó él vegyült, ajkaimon könnyed kis nevetés szökött ki. – Talán azért mondd el, mert máskülönben nem viszlek sehová! – vetettem fel, mintegy egyszerű válaszlehetőséget, miközben megvontam a vállaimat. – Nos, akkor peched van, mert én meg információ hiányában nem teszek szívességeket – egyszerűen közöltem vele, szerintem egy ilyen teljesen alapvetően elvárt dolog volt. Ha szeretné, hogy elvigyem, az a minimum, hogy őszinte velem. Amúgy is megéreztem volna, ha hazudik, szóval nem lett volna értelme. Ráadásul, azt sem teljesen értettem, hogy nekem milyen lapokat kellene kiterítenem. Hiszen én csak elutazom oda, ő szeretett volna beülni mellém, nem? Még mindig ennek az okára próbáltam rájönni, miután megittuk az italainkat is. Nem akadályoztam meg abban, hogy újabb kört rendeljen, sőt, talán még szükségem is lesz rá, ha vissza akarom fogni magam. Vannak olyanok, akiknél elismerést vált ki, ha egy fiatalabb farkas tiszteletlen és nagyobb szája van, mint kellene. Nos, én nem ehhez a típushoz tartoztam. Sajnálatos módon, a dominancia magával hozta azt is, hogy ne viseljem jól, ha nem úgy bánnak velem, mint ahogyan szerintem megérdemelném. Már csak a koromból fakadóan is, bár egyelőre még nem tudhatta, mennyi minden van a hátam mögött. Én sem tiszteltem volna senkit, ha nem tudok róla valami olyat, amiért érdemes lenne, de azért a kor elég figyelmeztető tényező tudott lenni még számomra is. Na, jó, ez hazugság volt. Én vagyok annyira makacs, hogy még magával Sangilakkal is képes voltam dacolni, és kissé feszegetni a tiszteletlenség határait, de egyszerűen nehéz volt számomra feldolgozni, hogy a vérvonalam feje él, méghozzá a valamikori párom testében. A kettő még így sok hónap után is összeegyeztethetetlen volt számomra, de ezzel persze nem akartam dicsekedni a velem szemben ülőnek, ahogyan ekképpen elismerni sem kívántam a viselkedését. - Senkiben! – ráztam meg a fejemet, ami ezúttal az egyetértésem jele volt. – Kivéve magamban! – tettem hozzá, ajkaimon közben megjelent egy halvány kis mosoly. Merész volt a kérdése, és kissé talán tolakodó is, de ezúttal nem háborodtam fel rajta, én is vagyok ennyire szókimondó. – Ennek is megvan az oka, hidd el. De sem a hely, sem az idő nem alkalmas megvitatni életem apró részleteit, és amúgy sem szokásom csak úgy megtárgyalni senkivel – kissé talán elutasítóra sikerültek a szavaim, de előfordul. Még akkor is, ha amúgy jó hangulatom van, és alkohol is tompítja az agyamat. – Szóval te sem barátkozol egykönnyen… - vontam le végül a következtetést, és egy bólintással nyugtáztam is az általam elmondottakat. - Nem, valóban sarkalatos pont ez is – bólogattam, majd egy koccintást követően lenyaltam a fahéjat a kezemről, és lehúztam az újabb felest, hogy aztán harapjak egyet a narancsból. – Én azonban olyan életet élek, hogy általában nem szorulok rá senki másra, hanem megoldom magam, amit meg kell, megszerzem, amire szükségem van. Azt azonban sohasem lehet tudni, hogy mikor jön jól valaki, aki szívességgel tartozik. Szóval maradjunk annyiban, hogy ha elviszlek, akkor az adósom maradsz. Hidd el, ha szükségem lesz rád, akár a föld alól is előkerítelek, legyél a világnak bármelyik pontján… - nem fenyegetésnek szántam, még ha úgy is tűnt. Arcomon maradt a könnyed kifejezés. – Ja, egyébként, ha nem lenne esély rá, hogy elvigyelek, nem is beszélnénk róla feltételesen sem! – mosolyogtam még rá szélesen, mielőtt elnéztem volna a táncolók irányába.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem rezzenek össze attól, ahogyan néz rám. Voltam már szarabb helyzetben is, mint most ez. Itt csak arról van szó, hogy nem akarok senkinek se rosszat, illetve elég ideje vagyok már ebben a városban, hogy megfigyeljek bizonyos dolgokat és meghalljam azt, ami számomra kedvező lehet. Állom a pillantását, ami nem éppen a legjobb taktika, de legalább láthatja azt is, hogy a fiatalságom ellenére se félek tőle. Sok mindent éltem már meg és még remélhetőleg őt is túl fogom élni. Nem akartam harcolni, de azt se akartam, hogy bárki bajba kerüljön. Figyelem őt, miközben az ujjam a pohár szélén körözget ide és oda, mintha ez lenne a legjobb elfoglaltság. Maffiát és a Yakuzát is túléltem, akkor őt is túl fogom. Ha nem akarnál elvinni, akkor nem ülnél most itt, de legyen, ha ennyire tudni akarod. – sóhajtok egyet, majd hátra dőlök a székben. Nincs kedvem már többet ezen vitázni, hogy ki mit mond el a másiknak és mikor. Ha ennyire érdekli, akkor legyen, de szerintem nem fog tetszeni a válaszom. – Elég régóta vagyok itt, hogy felfigyeljek dolgokra és meghaljak bizonyos dolgokat. Mindig is remek megfigyelő voltam máskülönben nem lennék életben. – a hangom csendesen cseng és kicsit ártatlanul is. A poharat lassan lerakom a kezemből, de a tekintetemmel továbbra se engedem el őt egészen addig, amíg újra meg nem szólalok. Akkor már a táncparkettet és a többi vendéget fürkészem. - Hallottam, amint emlegették azt, hogy hova fogsz menni és gondoltam kapok az alkalmon, hiszen talán annyira rosszul se járnál velem. – mondom neki komolyan és a mondandó végére már újra őt figyelem. Nem tudom, hogy mennyire nyeri el a tetszését az, amit mondok, de nem is igazán érdekel. Az igazságot akarta hallani, hát most megkapta. Hallottam azt is, ahogyan ő mondta valakinek. Nem hallgatóztam, csak pont arra sétáltam. Ennyi, nem kell ezt túlbonyolítani. Néha nekem is lehet szerencsém. Sokan azt hiszik, ha valaki idősebb az magával vonzza a tiszteletet is, pedig szerintem nem. Lehet valaki idős, de attól még nem zárja ki, hogy az illető hülye és felelőtlen. Erre még az se garancia, ha farkasról van szó. Mindig is voltak és lesznek is gyerekesek, akik a koruk mögé akarnak rejtőzni. Persze róla nem gondoltam azt, hogy gyerekes lenne, de ettől függetlenül a kor számomra nem jelentett sokat, mert öltem már meg idősebbet. Nem vagyok büszke rá, de ha életben akarsz maradni, akkor bármire képes vagy. Biztos voltam abban, hogy a lánynak olyan múltja van, amivel akár képes lenne lenyűgözni engem, megnyerni egyből magának és elérni azt, hogy teljes mértékben tudjam tisztelni, de nem emiatt voltunk most itt. Ez részbe igazán jó dolog, de néha kell valaki, aki tudja fedezni a hátsónkat. – mondom neki még mindig rezzenéstelen arccal. Én se bízok meg mindenkiben, ahogyan nem is szoktam minden jöttmentet beengedni a házamba, vagy az életembe. Célszerű óvatosnak lenni, mert talán a reggelt már nem úgy éled meg, ahogyan eltervezted. – Nem állt szándékomban vájkálódni és biztos vagyok abban, hogy megvan az okod rá. – majd a következő kijelentésére egy kisebb mosolyra húzódik az ajkam. – Bingó, nem barátkozom könnyen, ahogyan nem is bízok meg könnyedén. Még annak ellenére se, hogy most itt ülök és szívességet kérek tőled. – mondom neki egy féloldalas mosoly keretében, hiszen mi ételme lenne tagadni azt, hogy tetszik az, hogy ennyire hasonlóak vagyunk. Ha nem is látszik elsőre, vagy másodjára, azért annyira még se különbözünk. Lehúzom az újabb kört és kíváncsian pillantok rá, amikor újra megszólal. Csendesen hallgatom őt, de azért most az én szemöldököm is kicsit feljebb szökik az arcomon. Nem akarom elhinni, hogy emiatt esetleg lenéz. – Nos, attól még, hogy most itt ülök nem jelenti azt, hogy nem juthatnék el másképpen is oda. Van pénzem és eszem is bőven ahhoz, hogy megjárjam a két város közötti távolságot, de gondoltam neked is jól jönne, ha osztozkodhatnál a költségekben, de nyugodtan szólj, ha tévednék. Illetve ezt előre sejtettem, hogy ez lesz az alkutárgya. Szóval szerintem még jól is jársz, így nem értem, hogy mi okod van arra, hogy ítélkezz, vagy éppen lenéz engem. De szólj ha tévedek. – fordulok felé újra, majd a következő pohártartalmát is lehúzom. Nem értem, hogy milyen jogon beszél velem így, mert szerintem rohadtul nem ismer.
Az út relatíve gyorsan eltelt, a rádió ment, még éneklésre is ragadtattam magam, csak hogy ne kelljen gondolkodnom, bár még így is néha felmerült bennem a keserű tehetetlenség érzete, és úgy kellett kényszerrel észben tartanom, hogy nem szabad erre az egészre utolsó szalmaszálként tekintenem. Nem tehetek fel mindent egy lapra, nem biztos semmi, bár tény, hogy ez a legjobb, és valóban talán utolsó lehetőségem, mielőtt csak a csodavárás maradna, de igyekszem ezt elhessegetni. A bérelt autó meglepően kényelmes, bár hiányzik az otthoni, de egyelőre örülök, hogy nem csak a repülővel közlekedés maradt, autóval mégiscsak mobilisabb az ember. Amint megálltam a Pit parkolójában, már tárcsáztam is Will számát, hogy itt vagyok, majd kiszálltam, finoman betéve magam mögött az ajtót. Keserű íz öntötte el ajkaimat, egy pillanatra le kellett hunynom a szemeimet, nem igazán tudtam, miért. Csak valami tompa, fájú sajgás mart belém, elég ahhoz, hogy sejteni véljem, sok fontos pillanatom származik innen, amik már nem az enyémek. Felsóhajtottam, majd ahogy indultam, a cipőm sarkai halkan koppantak az aszfalton. Könnyedén toltam be magam előtt az ajtót, alig nyithattak ki, még szinte senki sem volt benn, valószínűleg az Issumatar sincs még itt, fogalmam sincs, nem hívtam fel, nem akartam, hogy felkészülhessen, bármi közöm is volt hozzá egykor, bár így is előbb fog tudni rólam, mint én róla, de mégsem jutnak neki napok, hogy kitalálja, mit kezdjen velem, kiváltképp azért nem, mert fogalma sem lehet róla, mennyire súlyos ügyben jöttem most ide. Ahogy haladtam befelé, lépteim ösztönösen vittek hátra, s bár elnéztem a személyzeti helyiségek, valamint a pince felé, de ennyire nem ragadtattam el magam, megfelel a VIP helyiség is, bár hogy odatartok, az csupán akkor tudatosult bennem, amikor az előtte strázsáló hím elém tette a kezét, és nemet intett a fejével. Csak ekkor emeltem meg a tekintetemet, hogy fájóan barna tükreim reá vessem, én magam nem voltam tudatában, lelkem egy eldugott része milyen mélységekben jár most, de azt már könnyű volt észrevennem, miként költözik felismerés a tag szemeibe. - Elnézést, Jane, nem ismertelek fel. Elmosolyodtam, emlékszem rá, bár már csak haloványan, hisz sosem volt komolyabban része az életemnek. Bólintottam egyet elnézően, nem fogok ilyesmi miatt hisztizni, nincsenek különösebb elvárásaim a múltam szereplőivel kapcsolatban, kivéve egyet. Tőle viszont olyat kell kérnem, amit nem szeretnék, noha leginkább arra vágyom, szükség se lenne rá. Láttam a vonásain némi enyhe tanácstalanságot, amire kénytelen voltam szolid mosolyt csempészni cseresznyeszín ajkaim szegletébe. - Hívd csak fel, akit fel kell hívnod. Úgyis hozzá jöttem. Azzal beléptem a boxok közé, és alkalmasint tudat alatt ugyan, de sikerült kiválasztanom azt, ahol mindig ültünk. Kigomboltam a kabátomat, és valaki már jött is, hogy elvegye tőlem, fogalmuk sem volt szerintem, mennyire elárulják magukat, de bár ne tették volna. Igyekeztem nem foglalkozni vele, csak helyet foglaltam, és kértem egy üdítőt, ma még szándékomban állt vezetni, ha olyan rosszul alakulnak a dolgok, akkor vissza Fairbanksbe, ha nem, akkor pedig szállásra lesz szükségem. Hamarosan kihozták, s én ráérősen várakoztam, noha mindenem volt, csak épp időmnek. Valami már most marcangolt, gombócot formált a torkomba, és itt ülve már tudtam, bármi is jön, nem akarom…
Vannak telefonhívások az életben, amikre egyrészt egyáltalán nem számíthatsz, másrészt rohadtul nem akarod őket. És amikor kettő az egyben megkapod, akkor legszívesebben egyetlen kecsesnek nem nevezhető mozdulattal basznád a falhoz a mobilod. "Jane itt van és téged vár." Arról volt szó, hogy nem jön vissza. Hogy nem látom soha többé. Hogy nem kell még egyszer azt az idegeneknek járó pillantást elviselnem, mert semmit sem tud rólam, így esélytelen, hogy valaha is idetévedjen. Akkor ezt most mégis mi a jó élet? A hajamba túrtam, idegesen hajtottam le a kávém maradékát, majd sietve kezdtem öltözni. Mielőbb megtudom, hogy mi ez az egész, annál hamarabb szabadulhatok tőle. Úgy is, hogy Anyánk lássa lelkem, nem akarok. Szólnék Olivier-nek, hogy készüljön az estére, mert előre látom, hogy húzós lesz, de francokat! Engem se készített fel senki, ő is kapja csak telibe a monszunt, amit ez a találkozás valószínűleg maga után hoz majd, legalábbis bennem, velem mindenképp. Egyetlen szerencsém, hogy ennyi év alatt ezen a poszton akarva-akaratlan belerázódik az ember a húzósabb, váratlan helyzetekbe. Nem picsoghatok, vagy pánikolhatok, csak azért, mert valami beütött - szépen is néznénk ki, a szívbajos Issumatar. Mire bezárom magam után a lakást, már csak a feszültség halvány árnyéka érzékelhető rajtam, vonásaimról minden árulkodó jel eltűnt, az pedig, hogy legbelül micsoda orkán dúlt, tökéletesen maszek ügyem. Bukósisak, motor, indítás. Soha nem éreztem még ilyen hosszúnak az utat a Pithez, pedig nem költözött egymástól a lakásom és a szórakozóhely. Mondjuk jelenleg nem lett volna ellene kifogásom.
Az teljesen szép és jó, hogy hozzászoktam a rizikókhoz, akkor is, ha hirtelen csapnak le. De arra senki sem készíthetett fel, milyen lesz a Harleyról leszállva egy idegen kocsi felől megéreznem a feleségem tizenöt éve nélkülözött illatát. Soha ilyen boldog nem voltam amiatt, hogy Informátor, legalább mágikus lenyomatától megkíméltek a tetoválásai. Nagy levegőt vettem, mint aki csatába indult, úgy mentem be Pitbe. Egészen addig nyugodt voltam, amíg VIP előtt strázsáló Ed a szemembe nem nézett. Már nyitotta volna a száját, kereste hozzám az utat gondolati síkon, de csírájában fojtottam el mindennemű megszólalást. ~ Ha megnyikkansz, megnyúzlak. ~ Több volt puszta fenyegetésnél, amit egy pillanatra elkomoruló pillantásom is alátámasztott. Belépve jött a következő övön aluli ütés. Mit ütés? Ütéssorozat, kíméletlenül pontos, precíz és erős ráadásul, s ha nem pókereztem volna annyi éve már, ebben a szent pillanatban sírt volna le minden az arcomról. Szerettem volna egyszerűen megállni, hagyni, hogy földbe gyökerezzen a lábam és hagyni, hogy a puszta látványa, jelenléte ledózeroljon. "...negyvenezer testvér szerelme, összefogva, nem ér az enyimmel." Gyűlöllek, Hamlet. - Szép napot! - köszöntem könnyed természetességgel mindezek ellenére, habár belül a kín velőtrázón üvöltött. - Solomon LaChazar, szolgálatára - léptem oda hozzá. Ez a közelség lesz a halálom öt percen belül. - Miben segíthetek? - vontam fel szemöldököm, mivel elképzelni sem tudtam, mi miatt kereshette fel egy őrző az Issumatart úgy, hogy nem történt nagyobb említésre méltó zűr a városban. Elképzelni sem tudtam, mi a fene hozhatta vissza Jane-t ide és mi a fészkes fene lehet az, ami hozzám hozta.
A várakozás percei elég idegőrlőek számomra, már csak azért is, mert fogalmam sincs, mire számíthatok, hogy nem döngetek-e zárt kapukat. Enyhe bűntudat marja a torkomat, amiért képes vagyok valaki életét felbolygatni, holott azt sem tudom, megéri-e. Ám mindezzel képes vagyok megbirkózni, azzal nem lennék, ha még egy gyermekem válna egyelővé a földdel. Ujjaim ráérősen játszanak a pohár tetején minden alkalommal, ahogy leteszem. Sokszor ittunk itt Nigellel, Maureen is lejött párszor, nem beszélve a többi őrző társunkról. Csak azt nem tudom, miért egy vérfarkas tulajdona volt a törzshelyünk. Nigelt még nem is értesítettem, hogy megérkeztem, és beszéltem Willel is, gyorsan írok hát neki egy sms-t, hogy megérkeztem, még élek, és épp most készülök vélhetőleg életem legnagyobb őrültségére. Csókolom Alaiat, és vigyázzon rá. Borzalmasan hiányzik, és emészt a bűntudat, hogy nem vele vagyok most, pedig ki tudja, mennyi időnk van még hátra. Azonban képtelen vagyok elfogadni a tényt, és harcolni akarok érte, még akkor is, ha ő menne. Önző vagyok, nagyon, de fogalmam sincs, mit kezdenék nélküle. Alig van már a poharamban valami, amikor meglátom, hogy az asztalomhoz lép valaki. Felpillantok, mélybarna tekintetem elidőzik a komornak tetsző vonásokon, mintha próbálnám megfejteni, mi lehet mögötte. - Szép napot magának is! Álltam fel, s ha már szívességet akarok kérni tőle, nem ártott némileg kulturált módon viselkednem, bármennyire is voltam zaklatott. Kezet nyújtottam hát, hogy azt követően bemutatkozzam, azonban ha nem akarta elfogadni, hát csak sután visszaejtettem a testem mellé, és eldaráltam a nevemet. - Eliana Nayara Belmonte vagyok, és hagy biztosítsam afelől, hogy nem hivatalos minőségemben vagyok itt. Van némi sejtésem, hogy ezt inkább fogja kellemetlen hírnek értékelni, mint amiért valóban jöttem, de ez már hagy ne az én problémám legyen. Őszintén, most tényleg nem érdekel senki a lányomon kívül, érte bárkin keresztülgázolok, szép, nem szép, így érzem, és így is fogok cselekedni. Egyszer láttam, mielőtt eljöttem Fairbanksból, a hangja egyetlen szóval párosult a fejemben, amit azóta sem értek, ám nem ezért vagyok itt. Elég, ha csak az én lelkemet égeti, mint valami soha le nem kopó pecsét. A legelső jele annak, hogy az emlékeim már nem az enyémek. Nem tudtam, hogy ő az, a neve nem mondott semmit, az arca és a hangja már más, és nem vagyok benne biztos, hogy nem volna okosabb most azonnal felállnom, és eltűnnöm, mintha soha nem is lettem volna itt. - Előre is elnézését kérem, de azt hiszem, a téma több lesz, mint kínos. Sóhajtottam fel, a gondterheltség barázdákat csalt a homlokomra, a téma mély, és zavaró mivoltát az is jelezte, hogy szokásomtól hajmeresztően eltérően kerültem a nyílt szemkontaktust, és a poharammal játszadoztam továbbra is. Emésztett a keserűség, már-már attól féltem, egyszer csak bekebelez, és nem marad belőlem semmi a világon. - Egyelőre nem tudom, hol kezdjem, mivel fogalmam sincs, hogy magát keresem-e, vagy maga csak a kapocs. Egy nevet kaptam, és egy várost. Sejtheti, hogy az önét, és ezt a városét. Kérem... árulja el, ismertük mi egymást egykor? Sajnálom, komolyan, ha ezzel végigkarcolok egy tán már behegedt sebet, de tudnom kell, mert többször a kelleténél nem bírom kiejteni a számon, hogy a lányom haldoklik.
Elfogadtam a kézfogást, úgy is, hogy nekünk már volt egy igen komoly kézfogónk, hogy nem kellett volna - sem azt, sem a mostani -, de a jól neveltség diktálta a szabályokat jelenleg és az, hogy tényleg semmi értelme nem lett volna lerántanom a múltról azt a súlyos, fekete bársonyleplet. Akkor sem, ha a puszta érintésétől nyüszítés tudta volna kaparni a torkom. - Ez így elsőre biztatóan hangzik - mosolyodtam el finoman, holott szívem szerint sarkon fordultam volna. Ó, nem is. Ide se jöttem volna. Ide se kellett volna jönnöm! Ennek ellenére tökéletesen tartotta magát a pókerarc, légy áldott esténkénti parti! Igyekeztem nem tudomást venni úgy... semmiről sem vele kapcsolatban. A jól ismert szempárról, az ismerős mozdulatokról, a félrepillantásról, amivel akkor is jutalmazott, amikor először felhívott magához, az arca körül táncoló tincsekről, az illatáról, a jelenlétéről... Arról, hogy még mindig gyönyörű és ugyanúgy szeretem, mintha csupán tegnap törölték volna rólam minden emlékét. Szeretném megölelni, a fülébe súgni, mennyire hiányzott, mennyire bánom, hogy annyi mindent titkoltam előle, hogy kétszer is elárultam. A bocsánatát kérni mindazért, amin miattam keresztül kellett mennie. Ehelyett kellemes mosollyal az arcomon, kifürkészhetetlen tekintettel ültem le vele szemben, a puszta házigazda szerepét öltve magamra. Életem legjobb alakítását kellett nyújtanom, és elnyomnom azt az irdatlan ricsajt, ami a lelkem újbóli ezer darabra törését jelezte. Emlékeztem az üzenetre, a képeslapra, amit Nigel küldött nem is olyan sok nappal korábban. Most törleszthetek. Könnyű azt mondani. - Csupa fül vagyok, higgye el, rengeteg kínos dologgal fordultak már felém - mondtam biztatóan, finoman unszolva. Jaj, Jane. Te nekem soha nem tudnál kínosat mondani. A feleségem vagy, amíg csak élek. - Futólag - biccentettem, a hazugság pedig pontosan olyan könnyen csúszott ki, ahogy annak idején annyi félrelépést elhallgattam, vagy ilyen-olyan elfoglaltságra hivatkozva leléptem otthonról, miközben másik városba utaztam, hogy a Nemzettről gondoskodjak. Hazudtam akkor, hazudtam most. Úgy tűnik, nem csak az érzések állandóak részemről. Kértem én is innivalót, mellőztem az alkoholt, mert bár egy pohárka semmit sem ártott volna, mégis szerettem volna jó benyomást tenni rá. Legalább most, legalább "ismeretlenül" ne éledjen benne egyből ellenszenv. Kérlek, beszél, kérlek mesélj, és mondd, hogy ide helyeztetted magad. Az se érdekelne, ha lenne másod, férjhez mentél volna megint - legalább boldog lennél, megadná más, amit én nem tudtam, nekem pedig az is elég lenne, hogy olykor láthatlak. Türelmesen vártam, hogy összeszedje gondolatait, hogy megnyíljon annyira, hogy az érkezése okát megossza velem. Baj van, tudom. Látom és érzem rajta, mert ismerem, sokkal jobban, mint amennyire kéne, amennyire biztonságos lett volna számára annak idején. Mégsem fogom meg a kezét, nem érintem homlokomat az övé, nem súgok megnyugtató szavakat, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz, együtt úgyis megoldjuk. Együtt mindent megoldunk. Hazugság lenne az is. A jelenlegi helyzetünk a legjobb bizonyíték erre.
Vannak dolgok, amik nem kopnak ki soha. Apróságnak tűnhetnek, egyszerű kis semmiségnek, de meglehet két embernek sokkal többet jelentenek, vagy legalábbis jelenthettek valaha. Ilyen az is, mikor a hüvelykujjam automatikusan mozdul, hogy futólag megcirógassa a másik kézfejét, azt, amit milliószor érintett már, vagy hintette csókkal, azt, amelyiknek az érintése ezer közül is a legtökéletesebb volt. Nem tűnik fel, hamar eleresztem, zavaróan bizsereg tőle a tenyerem, biztos azért, mert farkas. Bár azért lenne. Csak egy kurta, őszinteséget nélkülöző mosolyra futja. Biztató… Az kellene nekem, csak egy kicsi, egy szalmaszál. Nyelnem kell, le a keserűségemet, a fájdalmamat, különben szavak már aligha bukkannak majd elő ajkaim közül. - Higgye el, ilyennel még biztos nem. Ez annyira… zavaró. Vajon, ha ő lenne az… akitől eltéptem magamat, és a lányomat, akkor… képes lenne így ülni előttem? Ilyen nyugodt, kellemes mosollyal? Úgy tenni, mintha senki sem lennék számára? Létezik olyan lélek, amelyik ennyire erős? Valószínűleg nem ő az, csak tud segíteni. Mindez azonban jelenleg nem számít, csak az érdekel, hogy megtaláljam azt a férfit, akitől megfogantak a lányaim. A többi, minden lelki trauma most mellékes, s bár örülnék, ha az maradna, de tisztában vagyok vele, hogyha egyszer visszaeresztem a démont az életembe, másodszor nem lesz könnyű megszabadulnom tőle. Ismerem magam, nyomós ok nélkül nem töröltettem volna az emlékeimet. Ha a testvérem halálát, őt magát nem töröltem ki azért, hogy ne fájjon annyira a hiánya, elképzelni sem akarom, mi történhetett. - Futólag? Ohh… Makacsul összezárnak ajkaim, nem is tudom, miért reméltem, hogy egyszerű lesz, hisz mi az az én életemben. Olyan kedves, kellemes, furán melenget a közelsége, olyasmi, amiből többet akar az ember, és ilyesmi… nos, úgy nagyjából tizenöt éve nem fordult elő velem. Ez zavar és zavarba ejt egyszerre. Megrázom a fejem, ennek itt most nincs helye, csak próbálom összeszedni magam annyira, hogy kibökjem a lényeget, hogy a kínlódásom legalább ezen a szinten semmissé váljon, és ne érezzem úgy, hogy felettébb kellemetlen, amit én itt most művelek. Mégis mi az istent képzeltem? Annyira ostoba vagyok. Nigel, megkímélhettél volna magamtól, ha már én egyszerűen nem vagyok rá képes. Végül kiszaladtak a szavak, kérlelhetetlenül, kegyetlenül szelve át a levegőt, s nekem fogalmam sem lehetett róla, hogy jó eséllyel elég durván a velem szemben ülő szívébe marok velük. - A gyermekemnek szüksége van az apjára. Biztosan okkal kaptam pont a maga nevét, segítsen megtalálni. Kérem. Tisztán ragyogó könnycsepp bukik ki lelkem tükreiből, és hajtom le a fejem, sebzetten, tehetetlenül. Talán pont olyan vagyok, mint akkor, nincs reményem, ha boldog is voltam az elmúlt időszakban, annak itt és most nincsen semmi nyoma. Letörlöm. Nem sírok, egyszer megfogadtam. De… miért is? Nem emlékszem. - Nem kellett volna idejönnöm, ugye? Nézek fel rá, a vonásait fürkészem, már-már kétségbeesetten keresek bármit, ami ismerős lenne, azon az egyetlen alkalmon kívül, de nincs semmi. A pokolba is Nigel, mesteri munkát végeztél. Biztos te csináltad, másnak nem engedtem volna. Egy üres, fehér lap. Ez van nekünk, itt és most. Hogy mit kezdünk vele, az már egy egészen más kérdés. A múlt nem érdekel, csak a jelen mozgat, tudni akarom, ki az, aki segíthet. Hogy kihez kell fordulnom, hogy kinek kell könyörögnöm annyi idő után, hogy egyszer, most utoljára legyen belátó, bármit tettem ellene, vagy tett ő ellenem. Most szükségem van rá, jobban, mint bármikor.
Olyan gyorsra szeretném fogni ezt a találkozót, amennyire csak lehet, ugyanakkor elnyújtani a végtelenségig. Jóvátétel? Komolyan, Nigel? Azzal, hogy atomjaimra hullok? Rohadtul nem tennék semmit se jóvá, nem másítanék meg, és mégis emberi gyarlóságomban azt kívánom, bár ennyi elég lenne ahhoz, hogy eltöröljem, meg-nem-történtté tegyem a múltat. Meg akarom érinteni, újra és újra, hogy tudjam, tényleg valóságos... annyi minden kéne tőle még mindig, még ma is, ugyanúgy, ahogy annak idején. Semmit sem kapok, semmit sem kaphatok, nem kérhetek, mert elherdáltam erre a jogot. Helyette hervasztónak tűnő választ adok, mindkettőnknek az, ami azt illeti, de így a helyes. Egyszer már elvettem tőle mindent, másodjára nem fogom megtenni, mert nem köt a hagyomány, nincs, ami erre kárhoztathatna. Szinte látom, ahogy gondolatai után nyúl, rendezi a sorait... annyi mindent mesél ez az arc, a legapróbb rezdülés, érzelmi hullám, vagy csak egy kis foszlány, hogy beleőrülök az ismerősségbe. Abba, hogy ezzel szemben ő semmit sem lát, mert nem hagyhatom, semmit sem tud, mert elintéztem, hogy ne akarjon. Sem engem, az emlékeit. Meg kapom az érkezés okát, az első mondat pedig kíméletlenül mellbe vág, hanem lenne árulkodó, megmasszíroznám a mellkasom, így viszont tartom a finoman érdeklődő maszkot felé. Nézze, szemlélje, nyerjen némi nyugalmat és biztonságot abból, hogy akivel beszél - látszólag - nincs összetörve, sem kétségbeesve. Emlékszem, micsoda anyatigrisként védelmezte Rosalie-t tőle, ahogy a vállamba hajította a tőrt és megfenyegetett, ahogy megtiltotta, hogy hozzá érjek. Ahogy távozóban mondta a lányunknak, hogy neki már nincs apja. Ott zúgott a fejemben a jelenet, mintha csak tegnap esett volna meg és pokoli erőfeszítésembe került kontrollálni magam. A Tökéletlen eszét vesztve szűkölt-kapart bennem a kislány után, akit tőle is ugyanúgy elvettek, és a másik után, akinek mi lettünk a veszte. - Tud ezen kívül bármiféle támpontot az apáról? - kérdeztem számomra ijesztően tárgyilagos hangon. Mindig megrendíthetetlen, mindig higgadt, mindig erős és akkor nem tudnak neked ártani - ezt mondta még egyik első leckéjeként Anatole, s most kénytelen voltam rájönni, hogy nincs teljese igaza. Meg tudok rendülni, kétségbe tudok esni és szét tudok csúszni úgy, hogy az külsőre semmiféle visszhangot nem ver, de bent széttép, hogy alig várjam, egyedül lehessek. - Azt mondta, hogy szüksége van az apjára, akkor pedig nyilvánvaló, hogy oda megy, ahol támpontot remélem. Ne bánja, hogy ide jött - elég, ha én bánok mindent kettőnk helyett is -, de nem ígérhetem, hogy hamar eredményre jutunk. Bocsánat, ha indiszkrét vagyok, de hogy hívják, mikor találkozott vele utoljára és hol? Ezek alapján már el tudunk indulni.
Semmi. Egyszerűen semmi olyat nem látok rajta, ami azt jelezné, hogy a legcsekélyebb mértékben is megmozgatná ez az egész. Miért zavar ez engem tulajdonképpen? Ha nem ő az, nem ő az, kész, majd meglesz az, akit keresek. Ennyi, történet vége. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak valami apróság kéne, de neeeeem, a drága Eliana idesétál, hogy nem kevesebbet kérjen, mint csontvelőt. Legszívesebben az asztalba verném a fejem. Miért nem lehet egyező az enyém? Miért nem menthetem meg a saját lányomat? Miért az a sorsom, hogy senkit se tudjak megmenteni? Sem a testvéremet, sem Noëllet, és most Alaia-t sem? Miért? Összetör ez a kérdés, minden egyes pillanatban újra meg újra. Nem értem, nem fair. Kérem az igazságomat, lehetőséget arra, hogy végre ne másokra legyek utalva. Ez nekem miért nem jár? Fel tudnék robbanni, a kétségbeesésemet gondolataim hamar a düh partjaira rángatják, mi célpont híján csak vergődik odabenn, hogy aztán szépen lassan elfüstöljön. - Mondtam, hogy kínos lesz. Fogalmam sincs róla, hogy ki az. Eddig azt hittem, mesterséges úton születtek a lányaim. Ismét kénytelen vagyok lesütni a tekintetemet, mert valóban a szégyen pírja színezi orcámat, elképesztő, hogy erről kell beszélnem valakivel, és szörnyen zavar, de kell ahhoz, hogy tisztán lásson. Arról már egészen meggyőzött, hogy nem ő az, csak akkor nem értem, Nigel miért hozzá küldött. Segítőkésznek tűnik, az igaz, de ez még nem elég indok hozzá. Nem igazán értettem semmit, de könnyebb volt félresöpörni, mint a mélyére ásni. Most csak a lányom számított, s ezért nem értem rá rakosgatni a puzzledarabokat, hogy összeálljon egy egésszé. Ráérek, talán sosem fogok rá időt szakítani, mert érzem, hogy nem kell, jobb az mindenkinek, ha továbbra sem tudom, amit nem tudok. - Sok mindent nem tudok. Élek a gyanúval, hogy nincsenek meg róla az emlékeim. Csak… abban vagyok biztos, hogy 2000. június 6-a előtt történhetett valami, mert akkor helyeztek át, és költöztem el Fairbanskből. Könnyen lehet, hogy az emléktörlésem is akkor volt, de ezt nem szeretném a kelleténél többet emlegetni, és biztosra egyébként sem vehetem, de… a fenéket, halálosan biztos vagyok benne. Miként abban is, hogyha én ezt az egészet komolyan gondoltam, márpedig, ha megcsináltam, úgy kellett legyen, akkor mindenkit, aki bármit is tudott róla, megeskettem, hogy nekem sosem beszélnek a dologról. Kivéve őt. Azt, akit kitöröltem, aligha lett volna jogom bármi hasonlóra kérni. Megfeszülök a gondolattól. - Elég sürgős lenne, mondhatni, életbevágó… Nyelek egy nagyot, elfelhősödik a tekintetem, istenem, már megint. Akárhányszor eszembe jut a kopaszra borotvált feje, a beesett, falfehér arca, minden csepp könnyemet el tudnám sírni, de erősnek kell lennem, legalább olyan erősnek, amilyen ő, mert csodálom, hogy még mindig képes lelket önteni belém, holott ezt nekem kellene megtennem.
Nem érzek gyanakvást, zavaróan fürkésző pillantást, így legalább afelől nyugodt lehetek, hogy hitelesen alakítok. Nos, jelenleg az ezért járó Oscar-díjat szívesen elcserélném a boldog múltra, de ezt nem tehetem meg. Külön vállveregetés járna nekem a téma kezelése miatt is, elvégre nem elég, hogy ő bukkant fel, még a lányunkról is van szó. Az egy szemről, aki életben maradt, aki nem lett a Tökéletlen martaléka, holott a testvérét sem állt soha szándékunkban bántani, nemhogy megölni! - És kiderült, hogy mégsem? - érdeklődtem próbálva tapintatos lenni. - Bocsánat, tudom, hogy kellemetlen és igazán nem szeretnék a magánéletében vájkálni, de az ügy miatt kénytelen vagyok. Szavaim közben pedig azon morfondíroztam, hogy Nigel mesterséges megtermékenyítést csempészett az elvett emlékek helyére. Ha már szórakoztató momentuma nem is lesz ennek az egésznek, annyit már bezsebeltem, hogy elképzeltem magam, amint nagylelkűségből magvaimat hintem egy spermabanknak. Ezt már csak a hagyomány miatt sem tettem volna meg, bár így utólag szemlélve a dolgot, teljesen mindegy, mit teszek vagy mit nem. Az egyik lányom halott, a másiknak szüksége van rám úgy, hogy nem tudhatnak semmit. Megint a zavart szemlesütés. Erről csak úgy tudtam a múltban is leszoktatni, hogy minden ilyen alkalommal megcsókoltam, vagy tovább is mentem, nem törődve azzal, hol voltunk éppen. Közszemérmet sosem sértettünk, de volt, ahol kellemetlenül érintette és ha más előtt nem is, előttem odafigyelt erre. Túlságosan is tetszett ilyenkor és féltem, hogy nem csak én látom így, nem csak az én szemem hívogató. - Értem... - A dátum egy életre belém égett és ha akartam volna se tudtam volna kitörölni, ennek ellenére a felszínes empátián túl többet nem mutattam. Mert nem mutathattam. - Nos, ha idevalósi, az némileg leszűkítheti a kört. Vannak kapcsolataim, akik utána tudnak nézni ennek-annak. - Ezzel nyilván nem leptem meg. Egy Issumatar, akinek nincs kiterjedt kapcsolati hálója, nem Helytartó. - Kérem, áruljon el mindent. Úgy tudok a legkönnyebben segíteni, emellett vannak olyan ajtók,a mik még nekem sem nyílnak ki, de a történeteknek igen. Kevésbé szépen és diplomatikusan megfogalmazva: vannak, akiket emocionálisan rettentő könnyű sarokba szorítani, vagy épp meghatni, érzelmileg hatni rá. Egy anya, aki a gyermeke életéért idáig eljött, ez már önmagában "bestseller". Rosszul vagyok ettől a színjátéktól, mégis folytatom, mert folytatnom kell. Azt pedig véletlenül se mertem pedzegetni, hogy úgy egyébként itt kiket ismer, vagy kiket ismert fel, mert még a végén kapaszkodókat szerez és akadt itt pár cserfes szájú azért. Nem örültem volna annak, ha valaki kitálal a sztorival, mert hiába eskettem meg sokakat, ez még nem garancia.
Ismét kénytelen vagyok venni egy nagy levegőt, és kifújni. Nem sokszor jövök zavarba, vagy jöttem életem során, szerintem egy kezemen meg tudnám mondani, hányszor, de a téma kapcsán a megsemmisülés határán állok, és az sem segít, hogy ez a Solomon ennyire kedves és tapintatos. Végül nyelvemmel kissé megnedvesítve ajkaimat veszek erőt magamon, hogy képes legyek válaszolni. - Ez is elég kellemetlen… így idegenek közt, de… felhívtam a spermabankot, hogy információt kérjek a minta tulajdonosáról. Életükben nem hallottak rólam, szóval egy egész kicsit sántít a történet. Ötletem sincs miért, de a régmúltat idéző huncut, pajkos mosoly deríti fel pár pillanatra az arcomat, épp elég hozzá a téma kínossága, nehéz a helyén kezelnem. Erről nem szoktunk csak úgy beszélni bárkinek, de igaza van, szükséges lehet a teljes képhez. - Bocsánat, ez csak… szörnyen abszurd. Kortyolok inkább még egyet a gyümölcslevemből, a tekintetét érthető módon kerülöm, nem egyszerű a helyzetem, de végig kell csinálnom, ha már elkezdtem. S ha egyszer elmondom, utána talán könnyebb lesz. Annyira, de annyira szeretnék már Alaia mellett lenni, de még semmit sem értem el, márpedig én addig nem fordulok vissza. - Nem vagyok idevalósi, de itt születtek a lányaim. Aztán elköltöztem, de az elég valószínű, hogy az apjuk idevalósi, vagy volt… Apjuk, ennyit tudok róla, hogy nekem kim volt, arra egyszerűen ötletem sincs. Vajon mennyire jelentett sokat? Jelenthetett annyit, hogy azóta egyszerűen képtelen voltam bárkit beengedni az életembe? Ahogy fel-felnézek rá, szemérmesen, sebzetten, félszegen, valamiért azt akarom, hogy ő legyen az, szinte ordít érte minden porcikám, hogy hibázzon, árulja el magát, adjon egy apró jelet, amire lecsaphatok. Ha ismer, nem fogja megtenni, mert pontosan tudja, hogy észreveszem. Mindent észreveszek. A memóriám már gyatra, de az adott pillanatban attól még mocskosul jó vagyok. - Rendben… ha olyan történetet akar hallani, amik ajtókat nyitnak ki, akkor mesélek… Nem vagyok benne biztos, hogy jól teszem, de ilyennel történetesen szolgálhatok. Hátraseprem a hajamat a vállamról, a tetoválásom már itt-ott előrekukucskál, de nem kivehető. Sok van már belőlük, és ő csak egy részüket ismeri, azóta egészen sok került már rám. Fejlődtem, abba öltem fölös energiáimat, üres perceimet. - A történethez egész szervesen hozzátartozik az én gyermekkorom. Az elhívásom körülményei… Tudja, mindenki azt hiszi rólam, hogy egyke voltam, mert erről sosem beszéltem, túlságosan fájt. Valakinek az ikertestvéreként jöttem a világra, és tíz éves koromig minden tökéletes volt. Vagyis, én azt hittem, de pár éve már beteg volt. Egyébként Adalynn-nek hívták. Aztán az apám…- Köptem a szót úgy, mint valami szitkot. - Nos, meg akarta menteni, azt gondolta, hogyha beharapja, akkor minden rendben lesz. Sejtheti, mi a történet vége. A francba is, Ada, bár itt lehetnél most is velem, ha ott lettél volna, biztosan megmentesz megannyi hibámtól, igaz? Lettél volna az okosabb és a megfontoltabb, az, aki tudja, mibe nem szabad beletenyerelni. - Aztán… nos, nyilván nem így történt igazából, de gyereket akartam, így jött a mesterséges megtermékenyítés, és én is ikrekkel lettem várandós. Egyébként, már csak azért sem volt gyanús, hogy nem így estem teherbe, mert mesterséges úton nagyobb az esélye az ikreknek. A történet kezdődik elölről, minden szép és jó, a lányok szépen növekednek, egyik sem beteg, csodálatosak, elevenek, gyönyörűek, boldoggá tesznek. A nyolcadik születésnapjuk viszont pokolba fordul, mert az egyiküket elveszi tőlem egy farkas. El tudja képelni milyen átélni ugyanazt kétszer? Elcsuklik a hangom, és valahol ezen a ponton vagyok képtelen visszatartani a könnyeimet. Bár itt lennél Nigel, hogy vigaszt leljek a válladon, te tudnád, mit mondj, hogy legalább egy kicsit jobban érezzem magam. - Túléltem, mert ott volt a másik lányom, miatta muszáj volt, de rohadt nagy szajha a sors, mert mikor azt hinné az ember, többet már nem rúg belé, akkor derül ki, hogy az egy szem gyermeke leukémiás. 2013-ban… elájult, eleinte azt mondták, semmi komoly, aztán most itt tartunk. Csak a csontvelő segíthet, és az enyém… nem megfelelő. Utálom ezt a két szót, nem megfelelő. És ezért ide kellett jönnöm, hogy jó eséllyel tönkretegyem valaki életét, mert a lányom… mindenkinél fontosabb. A végét már csak rekedtes hangon suttogtam, indulatosságom, amibe fordultak a sírós szavak, hamar szertefoszlik, csupán a kétségbeesés marad a helyében.
- Utánakérdezek azért én is - mondtam komolyan, már csak azért is, mert ha ez lett Nigel fedősztorija, valahogy muszáj lesz stimmelnie, különben cseszhetjük mind. Nem azért engedtem el őket és véletlen sem próbáltam felkutatni őket, hogy most minden eddigi önuralmam, amit a témában tanúsítottam, szentimentálisan a falhoz vágjam. Nem lehet. Bármennyire is tépjen szét ez az egész. - Sok minden eltűnhet ilyen helyeken, hogy valakit védjenek, ha az érdek úgy kívánja. Vagy nehezebbé tegyél az életet. El akarok rohanni és vissza se nézni, rácsapni az ajtót, mondván, hogy keressen mást ezzel, hiába az én nevemet kapta, hiába rólam szólt a fél élete. Ismerem őt, sokkal jobban, mint azt jelenleg akár csak futólag is feltételezheti, jobban, mint amennyit talán a múltban mutattam. Nála elég lenne egyetlen óvatlan mozdulat, egyetlen ránduló izom, elkapott pillantás, repedés a maszkon. Észrevenné. Szeretném, ha észrevenné, de nem lehet, nem engedhetem. Kapja meg, amiért jött, aztán menjen, mintha csak egy múló jelenés volna, egy kísértet a múltból, ami feltűnt, hogy gyötörjön egy kicsit a hajdan elkövetett hibákért, amik közt akadt súlyosabb és enyhébb is. Érdeklődve vontam fel a szemöldököm, enyhe biztatás volt, hogy beszéljen bátran, csupa fül vagyok. Hadd halljam, amiről azt hittem, tudom, hogy már megéltem és betéve ismertem. Hogy aztán azt kívánjam, bár elhallgatna. Minden mondat hatalmas sziklaként gördül rám, lehúz a mélybe, elnyom és olyan terhet pakol vállamra, mellkasomra, amiről azt hittem, már nem is létezhet. Nem, azok után, amin mi együtt keresztülmentünk és tessék... Ikertestvére volt, egy beharapási szándék miatt halt meg - értőn elhúztam a szám és bólintottam, amikor mondta, hogy sejthetem, mi lehet a vége, kell az álca -, és ez szinte csak a jéghegy csúcsa. Soha korábban nem láttam még ennyire az ő tragédiáját, hogy mi mindent vettem el tőle azon a napon. És erre megkapom, hogy Rosalie leukémiás. A kislányom, akiről az utolsó szép emlékem az, hogy biciklizni tanítottam, leukémiás. - Meg fogjuk találni az apját - biztosítottam nyugodt, együtt érző hangon, miközben belül... odabent szinte teljesen megsemmisültem. A határhoz közeledtem, ahol már nem számít a sok éves rutin, a meredek helyzetek kezelésében szerzett tapasztalat, mert felülírja mindet az érzelmi vihar, ami váratlanul robbant be. Nem nyúlok a kezéért, hogy megszorítsam, hogy érintéssel is támogassam, még ez is túl sokat mondana. Ujjaim egymásba kulcsolva maradnak hát az asztallapon. - De ehhez szükségem van némi időre - hogy feldolgozzam, hogy összeszedhessem magam a következő és remélhetőleg utolsó találkozásra -, ha megadna egy elérhetőséget, megköszönném. Hívnám, amint megtudok valamit. Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültek - csengett őszintén szavam és még véletlenül sem próbáltam nevet tenni a mondat végére. Elhibáztam volna. Pár perccel korábban nem, de most biztosan a régi nevén szólítottam volna. Annyira szeretlek... - Van még bármi, amiben esetleg segíthetek? - kérdeztem tökéletesen segítőkészen. - A lánya is itt van? - Kérlek, könyörgöm, mondd, hogy nem. Könyörgöm...
Hello, how are you? It's so typical of me to talk about myself, I'm sorry I hope that you're well
- Jesszusom, szerintem ennél még sosem éreztem magam kínosabban. Temetem tenyereimbe arcomat, mert az, hogy valaki utánakérdezzen a spermabankba, hogy amúgy mi is a helyzet azzal a huszonnégy évvel ezelőtti dologgal kapcsolatban, az több, mint arcpirító. Még jó, hogy nem kell ott lennem, remélem legalábbis, mert épp elég volt felhívni őket, személyesen már nem menne. - Nem tudom, nem vagyok járatos ilyen helyeken. Tapasztom össze ajkaimat, és inkább rendkívül élénk érdeklődést mutatok a berendezés iránt. Nem pont ilyennek emlékeztem rá, s ott zsibong tudatom peremén valami kellemetlen hiányérzet, mintha legalábbis lenne valami nagyon fontos, ami nincs meg. Gyűlölöm az emléktörlést, csak abban bízhatok, hogy okkal csináltattam meg. Ha én valamit el akartam felejteni, az csak azért lehetett, mert onnan már nem volt visszaút, valami végérvényesen tönkrement. Nem kell bolygatni, nagyon ostoba lennék, ha megtenném. Tulajdonképpen ez már igaz is, hisz azt teszem, de talán itt sincs. Ő. Az, akinek egyszer odaadhattam mindenemet, mert… ha nem a spermabank, akkor volt apjuk. Én pedig nem vagyok az a fajta, aki hagyja, hogy minden méh beporozza. Szét fog tépni ez a felismerés, bár elfeledhetném ezt is, mielőtt a saját elmém szedem darabokra, hogyha maradt benne bármi, a legapróbb semmiség, akkor azt megtaláljam, még úgyis, hogy tudom, nem kellene. Megered a nyelvem, mert úgy hiszem, van olyan történetem, amire könnybe lábadnak a szemek, amire reszket a szív, az enyém kicsit meghal most is, mint minden alkalommal, amikor Adára vagy Noëllere gondolok. Tördelem az ujjaimat, régen nem volt szokásom, újabban mindig csinálom, ha gondolkodom, valószínűleg pótcselekvés is. Sokat beszélek, ki is szárad a szám, innom kell, a poharam már majdnem üres, de több nem kell, szerintem már nem maradok sokáig, valami hajt el innen, mintha nem kellene itt lennem. Tudom én is, nem szeretnék, de muszáj, nem veszíthetem el még egy gyermekemet, fogalmam sincs, mihez kezdenék utána. - Legyen igaza. Ó, ha tudnám… Hálásan pillantok rá, bár a könnycseppek még ott rezegnek pilláimon, de könnyek csak még tisztábbá tették lelkem tükreit. Értékelem, hogy gyakorlatilag idegenként megteszi ezt értem, szép tőle, de talán, ez el is várható egy ilyen pozícióban lévő lélektől. Nem is bírok magammal, egy könnyed mozdulattal átszelem az asztalt kissé, hogy összekulcsolt tenyereire illesszem a sajátjaimat, és úgy rebegjek felé egyetlen, kurta szavacskét. - Köszönöm! Tudom, ez nem garancia semmire, de nekem már az is sokat jelent, hogy valaki hajlandó a segítségemre lenni. Nem tudom, miért szárad ki már megint egy pillanat alatt a torkom, de mikor az arcáról a kezeinkre nézek, pislogok párat, aztán zavartan megrázom a fejemet, végül gyorsan visszahúzódom a helyemre. - Szörnyen röstellem, elragadtattam magam. Ejtem ölembe kezeimet, aztán csak bólogatni tudok arra, hogy szüksége van egy kis időre, s mikor elérhetőséget kér, akkor csak felsóhajtok, nem lesz nehéz megjegyezni. - Telefonszámot nem tudok adni, itteni előfizetésem nincs, de valószínűleg az Anchorage Motelben fogok megszállni, de talán az volna a biztosabb, ha maga adná meg a számát, és majd jelzem, ha sikerült átmeneti szállást találnom. Elég fura elképzelni, hogy régen itt éltem, valahogy olyan idegennek tűnik. A moteleket rühellem, de nem fogom szállodára vesztegetni a pénzemet, és azt is jobbnak látom, ha nem keresem fel a régi ismerősemet, nem tudhatja mindenki, hogy emléktörlésem volt, és valamit nem kellene elkotyogniuk. A sajnálatára csak egy nagyot nyelni tudok, sajnos ez nem segít rajtunk, bár kedves tőle, ez tény és való. - Nem, nincs, de ha ezt segít megoldani, imába foglalom a nevét. Csóválom meg közben a fejem, ami csak még hevesebbé válik, miközben a lányom felől érdeklődik. - Isten ments. Ő sajnos kórházi ágyhoz van kötve, és bár megoldható a szállítása, nem kockáztathattam a bizonytalanra.ú Végül kiittam az utolsó kortyot a poharamból, és felálltam, gondosan simítva le szövetnadrágomat a combjaimon, majd kiléptem az asztal takarása mögül. - Még egyszer köszönök szépen mindent! Nyújtom még egyszer a kezemet felé, bár úgy érzem magam lassan, mint valami mániákus kézimádó, holott ilyenről szó sincs. S ha nem maradt más, akkor kénytelen voltam elhagyni a terepet, még valóban nem ártana szállást keresnem, és talán valahol a fáradt gőzt is kiadhatnám. Vagy… bármit, ami feledteti velem kicsit ezt a borzalmat.
//Máááá… hát, ennek nem így ültem neki, de azt hiszem, ez a záróm, köszönöm szépen a röpke játékot. <3333//
Amíg elrejtette arcát, volt időm egy halvány és őszinte mosolyra. Ismerős volt minden rezdülés, minden apró pír és gesztus - mind megölt bennem valamit, kíméletlenül, kegyetlenül, hiába megérdemelten. Nem. Ezt én is megszenvedtem, nekem ugyanúgy hiányzik Noëlle, nekem nem volt itt se Rosalie, se ő, csak az emlékük, a magány. Nem szóltam, csak megértően mosolyogtam, üres, hamis gesztussal, mégis tökéletesen. Egyelőre nem akartam semmit sem mondani, mert megfordult egy lehetőség a fejemben, ám ha nem járható út, feleslegesen csalnám egy útra, hogy aztán riadtam tereljem arrébb, félve attól, hogy rájön valamire. Hogy olyasmit tud meg, amit nem lenne szabad. Ehhez viszont kelleni fog az igazság kis morzsája, hogy a nagy egészet elfedjem és a beadott hazugsággal leplezzem. Legyen igazam. Az lesz. Megcsúfolt, bemocskolt igazság lesz, de olyan, amivel mindketten együtt tudunk élni majd és Rosalie is, a többi pedig nem számít. Felállnék, letörölném a könnyeket, ha már a múltban nem tehettem meg, ha eddig nem voltam ott, a karomba zárnám... mindent megadnék, minden az övé lenne. Utánam nyúl, látom, szinte lassítva. El kéne húznom a kezem, de az egyfelől bunkóság lenne, másfelől árulkodó jel, hogy valami miatt kerülném az újbóli, udvarias kézfogáson kívüli érintkezést. Miért, Jane? Miért teszed ezt velem? Nem volt elég? Tényleg nem kaptam elég büntetést tőled? Ennyire kevés a tőr, amit belém állítottál és ami azóta se tűnt el belőlem, csak égő, gennyedző sebbe ágyazódott. Ne kínozz. Csak hagyj el, ahogy egyszer már megtetted és ezúttal... ezúttal ne nézz vissza. A kezeinkre pillantok, gondolatban közös percekbe veszek egy szívdobbanásnyi időre, majd megértően nézek fel rá, nem bánva iménti kirohanását. - Semmi gond, ebben a helyzetben teljesen megérthető. - Az elérhetőségnél elnyomtam egy kikívánkozó szitkot. Nem akartam, hogy ő érjen el engem, nem lenne szabad, nagyon nem. - Tessék, itt a névjegyem, ezen a számon bármikor elér, és a itt is megtalál a legtöbb esetben nyitvatartási időben. Átkozott gyarlóság, de akartam, hogy megtaláljon, hogy jöjjön, ahogy rég, úgy is, hogy tudtam, soha többé nem lesz már olyan. Nem csak ez, hanem egyáltalán semmi a világon. Változások jönnek, nagyok, Anyám? Tudom, hogy nem erről beszéltél, mert ez a személyes tragédiánk, mégis mintha előszele lenne a nagyobbnak. - Ne tegye, higgye le, nem érdemlek ennyit - mondtam nyugodt, őszinte hangon. Ha tudnád, mennyire nem... itt se lennél, hozzám se értél volna, véletlen felindulásból sem. Ahogy feláll, követem a mozdulatban és a Szellemekre mondom, olyan kevés az a kézfogás és még ennyit se érdemelnék tőle. Sajnálom, Jane. Mindent, még a szépet is, mert az vezetett a romláshoz. - Vigyázzon magára - köszöntem el szelíden, a korábbihoz hasonló erővel és bizalommal szorítva meg a kezét.
Hangosan csattant az eredetileg padlóhoz csavarozott asztal a falon, akkora erővel, hogy ripityára törött, s a fal is megsínylette a találkozást. A kárpit felhasítva, kifordult béléssel, mint egy kizsigerelt tetem, a háttámla méterekre volt, üveg sírt fel, ahogy szilánkokra robbant a padlón. Képek üvegei adják meg magukat, lámpák rongálódnak meg, a zenegép összezúzva hever, mint egy utcai verekedésben alulmaradt kamasz. A terem ki tudja, mennyi időre vált használhatatlanná, Gorannak lesz dolga vele. Pár napba biztos bele fog telni. A káosz közepén állok, kifejezéstelen, üres arccal. Még állok, még tudok, még nem bőgök sarokba húzódva egy üveg konyak társaságában, feladva minden méltóságom és lélekjelenlétem. A lányom leukémiás. Szüksége van az apjára. Rám.
Jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ...
Kezdőlap
//
<33333//
