A hely tulajdonosának vendégei számára fenntartott részt egy sötét függönnyel akár el is szeparálhatják a kint zajló eseményektől. Ki tudja, miféle titkos ügyletek, megbeszélések zajlottak már le így...
Nem mondhatnám, hogy a válasza különösebben elnyerte volna a tetszésemet, és ezt nem is voltam rest véka alá rejteni, azt hiszem a vonásaim elég beszédesek voltak szavak helyett is. Szemöldökömet rosszallóan vontam fel, tekintetem szúróssá vált, ahogyan őt néztem, de végül csupán kurtán biccentettem egyet. - Mégis hogyan várnád el tőlem, hogy fuvarozzalak, ha egy ilyen apró információt sem osztasz meg velem? – kérdeztem végül hanyagul, ujjaim között forgatva a feles poharat. Azt azért mégsem mondhattam, hogy hogyan engedhetném be az autómba, hiszen nem tartottam tőle egy szemernyit sem. Voltam olyan erős és tapasztalt farkas, hogy egy ilyen fiatal nőstény ne jelentsen nekem túl nagy kihívást, ha harcra kerülne sor, de attól még, hogy nem futamodnék meg, még nem kívántam az összetűzést. Minek feleslegesen túráztatni magunkat? Így is éppen elégszer vannak konfliktusaim, ha úgy alakul, nem kellett még most is egy pluszban. - Ugyan, drágám, mégis mit kéne nekem elárulnom? – hangomba csodálkozó él vegyült, ajkaimon könnyed kis nevetés szökött ki. – Talán azért mondd el, mert máskülönben nem viszlek sehová! – vetettem fel, mintegy egyszerű válaszlehetőséget, miközben megvontam a vállaimat. – Nos, akkor peched van, mert én meg információ hiányában nem teszek szívességeket – egyszerűen közöltem vele, szerintem egy ilyen teljesen alapvetően elvárt dolog volt. Ha szeretné, hogy elvigyem, az a minimum, hogy őszinte velem. Amúgy is megéreztem volna, ha hazudik, szóval nem lett volna értelme. Ráadásul, azt sem teljesen értettem, hogy nekem milyen lapokat kellene kiterítenem. Hiszen én csak elutazom oda, ő szeretett volna beülni mellém, nem? Még mindig ennek az okára próbáltam rájönni, miután megittuk az italainkat is. Nem akadályoztam meg abban, hogy újabb kört rendeljen, sőt, talán még szükségem is lesz rá, ha vissza akarom fogni magam. Vannak olyanok, akiknél elismerést vált ki, ha egy fiatalabb farkas tiszteletlen és nagyobb szája van, mint kellene. Nos, én nem ehhez a típushoz tartoztam. Sajnálatos módon, a dominancia magával hozta azt is, hogy ne viseljem jól, ha nem úgy bánnak velem, mint ahogyan szerintem megérdemelném. Már csak a koromból fakadóan is, bár egyelőre még nem tudhatta, mennyi minden van a hátam mögött. Én sem tiszteltem volna senkit, ha nem tudok róla valami olyat, amiért érdemes lenne, de azért a kor elég figyelmeztető tényező tudott lenni még számomra is. Na, jó, ez hazugság volt. Én vagyok annyira makacs, hogy még magával Sangilakkal is képes voltam dacolni, és kissé feszegetni a tiszteletlenség határait, de egyszerűen nehéz volt számomra feldolgozni, hogy a vérvonalam feje él, méghozzá a valamikori párom testében. A kettő még így sok hónap után is összeegyeztethetetlen volt számomra, de ezzel persze nem akartam dicsekedni a velem szemben ülőnek, ahogyan ekképpen elismerni sem kívántam a viselkedését. - Senkiben! – ráztam meg a fejemet, ami ezúttal az egyetértésem jele volt. – Kivéve magamban! – tettem hozzá, ajkaimon közben megjelent egy halvány kis mosoly. Merész volt a kérdése, és kissé talán tolakodó is, de ezúttal nem háborodtam fel rajta, én is vagyok ennyire szókimondó. – Ennek is megvan az oka, hidd el. De sem a hely, sem az idő nem alkalmas megvitatni életem apró részleteit, és amúgy sem szokásom csak úgy megtárgyalni senkivel – kissé talán elutasítóra sikerültek a szavaim, de előfordul. Még akkor is, ha amúgy jó hangulatom van, és alkohol is tompítja az agyamat. – Szóval te sem barátkozol egykönnyen… - vontam le végül a következtetést, és egy bólintással nyugtáztam is az általam elmondottakat. - Nem, valóban sarkalatos pont ez is – bólogattam, majd egy koccintást követően lenyaltam a fahéjat a kezemről, és lehúztam az újabb felest, hogy aztán harapjak egyet a narancsból. – Én azonban olyan életet élek, hogy általában nem szorulok rá senki másra, hanem megoldom magam, amit meg kell, megszerzem, amire szükségem van. Azt azonban sohasem lehet tudni, hogy mikor jön jól valaki, aki szívességgel tartozik. Szóval maradjunk annyiban, hogy ha elviszlek, akkor az adósom maradsz. Hidd el, ha szükségem lesz rád, akár a föld alól is előkerítelek, legyél a világnak bármelyik pontján… - nem fenyegetésnek szántam, még ha úgy is tűnt. Arcomon maradt a könnyed kifejezés. – Ja, egyébként, ha nem lenne esély rá, hogy elvigyelek, nem is beszélnénk róla feltételesen sem! – mosolyogtam még rá szélesen, mielőtt elnéztem volna a táncolók irányába.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem rezzenek össze attól, ahogyan néz rám. Voltam már szarabb helyzetben is, mint most ez. Itt csak arról van szó, hogy nem akarok senkinek se rosszat, illetve elég ideje vagyok már ebben a városban, hogy megfigyeljek bizonyos dolgokat és meghalljam azt, ami számomra kedvező lehet. Állom a pillantását, ami nem éppen a legjobb taktika, de legalább láthatja azt is, hogy a fiatalságom ellenére se félek tőle. Sok mindent éltem már meg és még remélhetőleg őt is túl fogom élni. Nem akartam harcolni, de azt se akartam, hogy bárki bajba kerüljön. Figyelem őt, miközben az ujjam a pohár szélén körözget ide és oda, mintha ez lenne a legjobb elfoglaltság. Maffiát és a Yakuzát is túléltem, akkor őt is túl fogom. Ha nem akarnál elvinni, akkor nem ülnél most itt, de legyen, ha ennyire tudni akarod. – sóhajtok egyet, majd hátra dőlök a székben. Nincs kedvem már többet ezen vitázni, hogy ki mit mond el a másiknak és mikor. Ha ennyire érdekli, akkor legyen, de szerintem nem fog tetszeni a válaszom. – Elég régóta vagyok itt, hogy felfigyeljek dolgokra és meghaljak bizonyos dolgokat. Mindig is remek megfigyelő voltam máskülönben nem lennék életben. – a hangom csendesen cseng és kicsit ártatlanul is. A poharat lassan lerakom a kezemből, de a tekintetemmel továbbra se engedem el őt egészen addig, amíg újra meg nem szólalok. Akkor már a táncparkettet és a többi vendéget fürkészem. - Hallottam, amint emlegették azt, hogy hova fogsz menni és gondoltam kapok az alkalmon, hiszen talán annyira rosszul se járnál velem. – mondom neki komolyan és a mondandó végére már újra őt figyelem. Nem tudom, hogy mennyire nyeri el a tetszését az, amit mondok, de nem is igazán érdekel. Az igazságot akarta hallani, hát most megkapta. Hallottam azt is, ahogyan ő mondta valakinek. Nem hallgatóztam, csak pont arra sétáltam. Ennyi, nem kell ezt túlbonyolítani. Néha nekem is lehet szerencsém. Sokan azt hiszik, ha valaki idősebb az magával vonzza a tiszteletet is, pedig szerintem nem. Lehet valaki idős, de attól még nem zárja ki, hogy az illető hülye és felelőtlen. Erre még az se garancia, ha farkasról van szó. Mindig is voltak és lesznek is gyerekesek, akik a koruk mögé akarnak rejtőzni. Persze róla nem gondoltam azt, hogy gyerekes lenne, de ettől függetlenül a kor számomra nem jelentett sokat, mert öltem már meg idősebbet. Nem vagyok büszke rá, de ha életben akarsz maradni, akkor bármire képes vagy. Biztos voltam abban, hogy a lánynak olyan múltja van, amivel akár képes lenne lenyűgözni engem, megnyerni egyből magának és elérni azt, hogy teljes mértékben tudjam tisztelni, de nem emiatt voltunk most itt. Ez részbe igazán jó dolog, de néha kell valaki, aki tudja fedezni a hátsónkat. – mondom neki még mindig rezzenéstelen arccal. Én se bízok meg mindenkiben, ahogyan nem is szoktam minden jöttmentet beengedni a házamba, vagy az életembe. Célszerű óvatosnak lenni, mert talán a reggelt már nem úgy éled meg, ahogyan eltervezted. – Nem állt szándékomban vájkálódni és biztos vagyok abban, hogy megvan az okod rá. – majd a következő kijelentésére egy kisebb mosolyra húzódik az ajkam. – Bingó, nem barátkozom könnyen, ahogyan nem is bízok meg könnyedén. Még annak ellenére se, hogy most itt ülök és szívességet kérek tőled. – mondom neki egy féloldalas mosoly keretében, hiszen mi ételme lenne tagadni azt, hogy tetszik az, hogy ennyire hasonlóak vagyunk. Ha nem is látszik elsőre, vagy másodjára, azért annyira még se különbözünk. Lehúzom az újabb kört és kíváncsian pillantok rá, amikor újra megszólal. Csendesen hallgatom őt, de azért most az én szemöldököm is kicsit feljebb szökik az arcomon. Nem akarom elhinni, hogy emiatt esetleg lenéz. – Nos, attól még, hogy most itt ülök nem jelenti azt, hogy nem juthatnék el másképpen is oda. Van pénzem és eszem is bőven ahhoz, hogy megjárjam a két város közötti távolságot, de gondoltam neked is jól jönne, ha osztozkodhatnál a költségekben, de nyugodtan szólj, ha tévednék. Illetve ezt előre sejtettem, hogy ez lesz az alkutárgya. Szóval szerintem még jól is jársz, így nem értem, hogy mi okod van arra, hogy ítélkezz, vagy éppen lenéz engem. De szólj ha tévedek. – fordulok felé újra, majd a következő pohártartalmát is lehúzom. Nem értem, hogy milyen jogon beszél velem így, mert szerintem rohadtul nem ismer.
Az út relatíve gyorsan eltelt, a rádió ment, még éneklésre is ragadtattam magam, csak hogy ne kelljen gondolkodnom, bár még így is néha felmerült bennem a keserű tehetetlenség érzete, és úgy kellett kényszerrel észben tartanom, hogy nem szabad erre az egészre utolsó szalmaszálként tekintenem. Nem tehetek fel mindent egy lapra, nem biztos semmi, bár tény, hogy ez a legjobb, és valóban talán utolsó lehetőségem, mielőtt csak a csodavárás maradna, de igyekszem ezt elhessegetni. A bérelt autó meglepően kényelmes, bár hiányzik az otthoni, de egyelőre örülök, hogy nem csak a repülővel közlekedés maradt, autóval mégiscsak mobilisabb az ember. Amint megálltam a Pit parkolójában, már tárcsáztam is Will számát, hogy itt vagyok, majd kiszálltam, finoman betéve magam mögött az ajtót. Keserű íz öntötte el ajkaimat, egy pillanatra le kellett hunynom a szemeimet, nem igazán tudtam, miért. Csak valami tompa, fájú sajgás mart belém, elég ahhoz, hogy sejteni véljem, sok fontos pillanatom származik innen, amik már nem az enyémek. Felsóhajtottam, majd ahogy indultam, a cipőm sarkai halkan koppantak az aszfalton. Könnyedén toltam be magam előtt az ajtót, alig nyithattak ki, még szinte senki sem volt benn, valószínűleg az Issumatar sincs még itt, fogalmam sincs, nem hívtam fel, nem akartam, hogy felkészülhessen, bármi közöm is volt hozzá egykor, bár így is előbb fog tudni rólam, mint én róla, de mégsem jutnak neki napok, hogy kitalálja, mit kezdjen velem, kiváltképp azért nem, mert fogalma sem lehet róla, mennyire súlyos ügyben jöttem most ide. Ahogy haladtam befelé, lépteim ösztönösen vittek hátra, s bár elnéztem a személyzeti helyiségek, valamint a pince felé, de ennyire nem ragadtattam el magam, megfelel a VIP helyiség is, bár hogy odatartok, az csupán akkor tudatosult bennem, amikor az előtte strázsáló hím elém tette a kezét, és nemet intett a fejével. Csak ekkor emeltem meg a tekintetemet, hogy fájóan barna tükreim reá vessem, én magam nem voltam tudatában, lelkem egy eldugott része milyen mélységekben jár most, de azt már könnyű volt észrevennem, miként költözik felismerés a tag szemeibe. - Elnézést, Jane, nem ismertelek fel. Elmosolyodtam, emlékszem rá, bár már csak haloványan, hisz sosem volt komolyabban része az életemnek. Bólintottam egyet elnézően, nem fogok ilyesmi miatt hisztizni, nincsenek különösebb elvárásaim a múltam szereplőivel kapcsolatban, kivéve egyet. Tőle viszont olyat kell kérnem, amit nem szeretnék, noha leginkább arra vágyom, szükség se lenne rá. Láttam a vonásain némi enyhe tanácstalanságot, amire kénytelen voltam szolid mosolyt csempészni cseresznyeszín ajkaim szegletébe. - Hívd csak fel, akit fel kell hívnod. Úgyis hozzá jöttem. Azzal beléptem a boxok közé, és alkalmasint tudat alatt ugyan, de sikerült kiválasztanom azt, ahol mindig ültünk. Kigomboltam a kabátomat, és valaki már jött is, hogy elvegye tőlem, fogalmuk sem volt szerintem, mennyire elárulják magukat, de bár ne tették volna. Igyekeztem nem foglalkozni vele, csak helyet foglaltam, és kértem egy üdítőt, ma még szándékomban állt vezetni, ha olyan rosszul alakulnak a dolgok, akkor vissza Fairbanksbe, ha nem, akkor pedig szállásra lesz szükségem. Hamarosan kihozták, s én ráérősen várakoztam, noha mindenem volt, csak épp időmnek. Valami már most marcangolt, gombócot formált a torkomba, és itt ülve már tudtam, bármi is jön, nem akarom…
Vannak telefonhívások az életben, amikre egyrészt egyáltalán nem számíthatsz, másrészt rohadtul nem akarod őket. És amikor kettő az egyben megkapod, akkor legszívesebben egyetlen kecsesnek nem nevezhető mozdulattal basznád a falhoz a mobilod. "Jane itt van és téged vár." Arról volt szó, hogy nem jön vissza. Hogy nem látom soha többé. Hogy nem kell még egyszer azt az idegeneknek járó pillantást elviselnem, mert semmit sem tud rólam, így esélytelen, hogy valaha is idetévedjen. Akkor ezt most mégis mi a jó élet? A hajamba túrtam, idegesen hajtottam le a kávém maradékát, majd sietve kezdtem öltözni. Mielőbb megtudom, hogy mi ez az egész, annál hamarabb szabadulhatok tőle. Úgy is, hogy Anyánk lássa lelkem, nem akarok. Szólnék Olivier-nek, hogy készüljön az estére, mert előre látom, hogy húzós lesz, de francokat! Engem se készített fel senki, ő is kapja csak telibe a monszunt, amit ez a találkozás valószínűleg maga után hoz majd, legalábbis bennem, velem mindenképp. Egyetlen szerencsém, hogy ennyi év alatt ezen a poszton akarva-akaratlan belerázódik az ember a húzósabb, váratlan helyzetekbe. Nem picsoghatok, vagy pánikolhatok, csak azért, mert valami beütött - szépen is néznénk ki, a szívbajos Issumatar. Mire bezárom magam után a lakást, már csak a feszültség halvány árnyéka érzékelhető rajtam, vonásaimról minden árulkodó jel eltűnt, az pedig, hogy legbelül micsoda orkán dúlt, tökéletesen maszek ügyem. Bukósisak, motor, indítás. Soha nem éreztem még ilyen hosszúnak az utat a Pithez, pedig nem költözött egymástól a lakásom és a szórakozóhely. Mondjuk jelenleg nem lett volna ellene kifogásom.
Az teljesen szép és jó, hogy hozzászoktam a rizikókhoz, akkor is, ha hirtelen csapnak le. De arra senki sem készíthetett fel, milyen lesz a Harleyról leszállva egy idegen kocsi felől megéreznem a feleségem tizenöt éve nélkülözött illatát. Soha ilyen boldog nem voltam amiatt, hogy Informátor, legalább mágikus lenyomatától megkíméltek a tetoválásai. Nagy levegőt vettem, mint aki csatába indult, úgy mentem be Pitbe. Egészen addig nyugodt voltam, amíg VIP előtt strázsáló Ed a szemembe nem nézett. Már nyitotta volna a száját, kereste hozzám az utat gondolati síkon, de csírájában fojtottam el mindennemű megszólalást. ~ Ha megnyikkansz, megnyúzlak. ~ Több volt puszta fenyegetésnél, amit egy pillanatra elkomoruló pillantásom is alátámasztott. Belépve jött a következő övön aluli ütés. Mit ütés? Ütéssorozat, kíméletlenül pontos, precíz és erős ráadásul, s ha nem pókereztem volna annyi éve már, ebben a szent pillanatban sírt volna le minden az arcomról. Szerettem volna egyszerűen megállni, hagyni, hogy földbe gyökerezzen a lábam és hagyni, hogy a puszta látványa, jelenléte ledózeroljon. "...negyvenezer testvér szerelme, összefogva, nem ér az enyimmel." Gyűlöllek, Hamlet. - Szép napot! - köszöntem könnyed természetességgel mindezek ellenére, habár belül a kín velőtrázón üvöltött. - Solomon LaChazar, szolgálatára - léptem oda hozzá. Ez a közelség lesz a halálom öt percen belül. - Miben segíthetek? - vontam fel szemöldököm, mivel elképzelni sem tudtam, mi miatt kereshette fel egy őrző az Issumatart úgy, hogy nem történt nagyobb említésre méltó zűr a városban. Elképzelni sem tudtam, mi a fene hozhatta vissza Jane-t ide és mi a fészkes fene lehet az, ami hozzám hozta.
A várakozás percei elég idegőrlőek számomra, már csak azért is, mert fogalmam sincs, mire számíthatok, hogy nem döngetek-e zárt kapukat. Enyhe bűntudat marja a torkomat, amiért képes vagyok valaki életét felbolygatni, holott azt sem tudom, megéri-e. Ám mindezzel képes vagyok megbirkózni, azzal nem lennék, ha még egy gyermekem válna egyelővé a földdel. Ujjaim ráérősen játszanak a pohár tetején minden alkalommal, ahogy leteszem. Sokszor ittunk itt Nigellel, Maureen is lejött párszor, nem beszélve a többi őrző társunkról. Csak azt nem tudom, miért egy vérfarkas tulajdona volt a törzshelyünk. Nigelt még nem is értesítettem, hogy megérkeztem, és beszéltem Willel is, gyorsan írok hát neki egy sms-t, hogy megérkeztem, még élek, és épp most készülök vélhetőleg életem legnagyobb őrültségére. Csókolom Alaiat, és vigyázzon rá. Borzalmasan hiányzik, és emészt a bűntudat, hogy nem vele vagyok most, pedig ki tudja, mennyi időnk van még hátra. Azonban képtelen vagyok elfogadni a tényt, és harcolni akarok érte, még akkor is, ha ő menne. Önző vagyok, nagyon, de fogalmam sincs, mit kezdenék nélküle. Alig van már a poharamban valami, amikor meglátom, hogy az asztalomhoz lép valaki. Felpillantok, mélybarna tekintetem elidőzik a komornak tetsző vonásokon, mintha próbálnám megfejteni, mi lehet mögötte. - Szép napot magának is! Álltam fel, s ha már szívességet akarok kérni tőle, nem ártott némileg kulturált módon viselkednem, bármennyire is voltam zaklatott. Kezet nyújtottam hát, hogy azt követően bemutatkozzam, azonban ha nem akarta elfogadni, hát csak sután visszaejtettem a testem mellé, és eldaráltam a nevemet. - Eliana Nayara Belmonte vagyok, és hagy biztosítsam afelől, hogy nem hivatalos minőségemben vagyok itt. Van némi sejtésem, hogy ezt inkább fogja kellemetlen hírnek értékelni, mint amiért valóban jöttem, de ez már hagy ne az én problémám legyen. Őszintén, most tényleg nem érdekel senki a lányomon kívül, érte bárkin keresztülgázolok, szép, nem szép, így érzem, és így is fogok cselekedni. Egyszer láttam, mielőtt eljöttem Fairbanksból, a hangja egyetlen szóval párosult a fejemben, amit azóta sem értek, ám nem ezért vagyok itt. Elég, ha csak az én lelkemet égeti, mint valami soha le nem kopó pecsét. A legelső jele annak, hogy az emlékeim már nem az enyémek. Nem tudtam, hogy ő az, a neve nem mondott semmit, az arca és a hangja már más, és nem vagyok benne biztos, hogy nem volna okosabb most azonnal felállnom, és eltűnnöm, mintha soha nem is lettem volna itt. - Előre is elnézését kérem, de azt hiszem, a téma több lesz, mint kínos. Sóhajtottam fel, a gondterheltség barázdákat csalt a homlokomra, a téma mély, és zavaró mivoltát az is jelezte, hogy szokásomtól hajmeresztően eltérően kerültem a nyílt szemkontaktust, és a poharammal játszadoztam továbbra is. Emésztett a keserűség, már-már attól féltem, egyszer csak bekebelez, és nem marad belőlem semmi a világon. - Egyelőre nem tudom, hol kezdjem, mivel fogalmam sincs, hogy magát keresem-e, vagy maga csak a kapocs. Egy nevet kaptam, és egy várost. Sejtheti, hogy az önét, és ezt a városét. Kérem... árulja el, ismertük mi egymást egykor? Sajnálom, komolyan, ha ezzel végigkarcolok egy tán már behegedt sebet, de tudnom kell, mert többször a kelleténél nem bírom kiejteni a számon, hogy a lányom haldoklik.
Elfogadtam a kézfogást, úgy is, hogy nekünk már volt egy igen komoly kézfogónk, hogy nem kellett volna - sem azt, sem a mostani -, de a jól neveltség diktálta a szabályokat jelenleg és az, hogy tényleg semmi értelme nem lett volna lerántanom a múltról azt a súlyos, fekete bársonyleplet. Akkor sem, ha a puszta érintésétől nyüszítés tudta volna kaparni a torkom. - Ez így elsőre biztatóan hangzik - mosolyodtam el finoman, holott szívem szerint sarkon fordultam volna. Ó, nem is. Ide se jöttem volna. Ide se kellett volna jönnöm! Ennek ellenére tökéletesen tartotta magát a pókerarc, légy áldott esténkénti parti! Igyekeztem nem tudomást venni úgy... semmiről sem vele kapcsolatban. A jól ismert szempárról, az ismerős mozdulatokról, a félrepillantásról, amivel akkor is jutalmazott, amikor először felhívott magához, az arca körül táncoló tincsekről, az illatáról, a jelenlétéről... Arról, hogy még mindig gyönyörű és ugyanúgy szeretem, mintha csupán tegnap törölték volna rólam minden emlékét. Szeretném megölelni, a fülébe súgni, mennyire hiányzott, mennyire bánom, hogy annyi mindent titkoltam előle, hogy kétszer is elárultam. A bocsánatát kérni mindazért, amin miattam keresztül kellett mennie. Ehelyett kellemes mosollyal az arcomon, kifürkészhetetlen tekintettel ültem le vele szemben, a puszta házigazda szerepét öltve magamra. Életem legjobb alakítását kellett nyújtanom, és elnyomnom azt az irdatlan ricsajt, ami a lelkem újbóli ezer darabra törését jelezte. Emlékeztem az üzenetre, a képeslapra, amit Nigel küldött nem is olyan sok nappal korábban. Most törleszthetek. Könnyű azt mondani. - Csupa fül vagyok, higgye el, rengeteg kínos dologgal fordultak már felém - mondtam biztatóan, finoman unszolva. Jaj, Jane. Te nekem soha nem tudnál kínosat mondani. A feleségem vagy, amíg csak élek. - Futólag - biccentettem, a hazugság pedig pontosan olyan könnyen csúszott ki, ahogy annak idején annyi félrelépést elhallgattam, vagy ilyen-olyan elfoglaltságra hivatkozva leléptem otthonról, miközben másik városba utaztam, hogy a Nemzettről gondoskodjak. Hazudtam akkor, hazudtam most. Úgy tűnik, nem csak az érzések állandóak részemről. Kértem én is innivalót, mellőztem az alkoholt, mert bár egy pohárka semmit sem ártott volna, mégis szerettem volna jó benyomást tenni rá. Legalább most, legalább "ismeretlenül" ne éledjen benne egyből ellenszenv. Kérlek, beszél, kérlek mesélj, és mondd, hogy ide helyeztetted magad. Az se érdekelne, ha lenne másod, férjhez mentél volna megint - legalább boldog lennél, megadná más, amit én nem tudtam, nekem pedig az is elég lenne, hogy olykor láthatlak. Türelmesen vártam, hogy összeszedje gondolatait, hogy megnyíljon annyira, hogy az érkezése okát megossza velem. Baj van, tudom. Látom és érzem rajta, mert ismerem, sokkal jobban, mint amennyire kéne, amennyire biztonságos lett volna számára annak idején. Mégsem fogom meg a kezét, nem érintem homlokomat az övé, nem súgok megnyugtató szavakat, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz, együtt úgyis megoldjuk. Együtt mindent megoldunk. Hazugság lenne az is. A jelenlegi helyzetünk a legjobb bizonyíték erre.
Vannak dolgok, amik nem kopnak ki soha. Apróságnak tűnhetnek, egyszerű kis semmiségnek, de meglehet két embernek sokkal többet jelentenek, vagy legalábbis jelenthettek valaha. Ilyen az is, mikor a hüvelykujjam automatikusan mozdul, hogy futólag megcirógassa a másik kézfejét, azt, amit milliószor érintett már, vagy hintette csókkal, azt, amelyiknek az érintése ezer közül is a legtökéletesebb volt. Nem tűnik fel, hamar eleresztem, zavaróan bizsereg tőle a tenyerem, biztos azért, mert farkas. Bár azért lenne. Csak egy kurta, őszinteséget nélkülöző mosolyra futja. Biztató… Az kellene nekem, csak egy kicsi, egy szalmaszál. Nyelnem kell, le a keserűségemet, a fájdalmamat, különben szavak már aligha bukkannak majd elő ajkaim közül. - Higgye el, ilyennel még biztos nem. Ez annyira… zavaró. Vajon, ha ő lenne az… akitől eltéptem magamat, és a lányomat, akkor… képes lenne így ülni előttem? Ilyen nyugodt, kellemes mosollyal? Úgy tenni, mintha senki sem lennék számára? Létezik olyan lélek, amelyik ennyire erős? Valószínűleg nem ő az, csak tud segíteni. Mindez azonban jelenleg nem számít, csak az érdekel, hogy megtaláljam azt a férfit, akitől megfogantak a lányaim. A többi, minden lelki trauma most mellékes, s bár örülnék, ha az maradna, de tisztában vagyok vele, hogyha egyszer visszaeresztem a démont az életembe, másodszor nem lesz könnyű megszabadulnom tőle. Ismerem magam, nyomós ok nélkül nem töröltettem volna az emlékeimet. Ha a testvérem halálát, őt magát nem töröltem ki azért, hogy ne fájjon annyira a hiánya, elképzelni sem akarom, mi történhetett. - Futólag? Ohh… Makacsul összezárnak ajkaim, nem is tudom, miért reméltem, hogy egyszerű lesz, hisz mi az az én életemben. Olyan kedves, kellemes, furán melenget a közelsége, olyasmi, amiből többet akar az ember, és ilyesmi… nos, úgy nagyjából tizenöt éve nem fordult elő velem. Ez zavar és zavarba ejt egyszerre. Megrázom a fejem, ennek itt most nincs helye, csak próbálom összeszedni magam annyira, hogy kibökjem a lényeget, hogy a kínlódásom legalább ezen a szinten semmissé váljon, és ne érezzem úgy, hogy felettébb kellemetlen, amit én itt most művelek. Mégis mi az istent képzeltem? Annyira ostoba vagyok. Nigel, megkímélhettél volna magamtól, ha már én egyszerűen nem vagyok rá képes. Végül kiszaladtak a szavak, kérlelhetetlenül, kegyetlenül szelve át a levegőt, s nekem fogalmam sem lehetett róla, hogy jó eséllyel elég durván a velem szemben ülő szívébe marok velük. - A gyermekemnek szüksége van az apjára. Biztosan okkal kaptam pont a maga nevét, segítsen megtalálni. Kérem. Tisztán ragyogó könnycsepp bukik ki lelkem tükreiből, és hajtom le a fejem, sebzetten, tehetetlenül. Talán pont olyan vagyok, mint akkor, nincs reményem, ha boldog is voltam az elmúlt időszakban, annak itt és most nincsen semmi nyoma. Letörlöm. Nem sírok, egyszer megfogadtam. De… miért is? Nem emlékszem. - Nem kellett volna idejönnöm, ugye? Nézek fel rá, a vonásait fürkészem, már-már kétségbeesetten keresek bármit, ami ismerős lenne, azon az egyetlen alkalmon kívül, de nincs semmi. A pokolba is Nigel, mesteri munkát végeztél. Biztos te csináltad, másnak nem engedtem volna. Egy üres, fehér lap. Ez van nekünk, itt és most. Hogy mit kezdünk vele, az már egy egészen más kérdés. A múlt nem érdekel, csak a jelen mozgat, tudni akarom, ki az, aki segíthet. Hogy kihez kell fordulnom, hogy kinek kell könyörögnöm annyi idő után, hogy egyszer, most utoljára legyen belátó, bármit tettem ellene, vagy tett ő ellenem. Most szükségem van rá, jobban, mint bármikor.
Olyan gyorsra szeretném fogni ezt a találkozót, amennyire csak lehet, ugyanakkor elnyújtani a végtelenségig. Jóvátétel? Komolyan, Nigel? Azzal, hogy atomjaimra hullok? Rohadtul nem tennék semmit se jóvá, nem másítanék meg, és mégis emberi gyarlóságomban azt kívánom, bár ennyi elég lenne ahhoz, hogy eltöröljem, meg-nem-történtté tegyem a múltat. Meg akarom érinteni, újra és újra, hogy tudjam, tényleg valóságos... annyi minden kéne tőle még mindig, még ma is, ugyanúgy, ahogy annak idején. Semmit sem kapok, semmit sem kaphatok, nem kérhetek, mert elherdáltam erre a jogot. Helyette hervasztónak tűnő választ adok, mindkettőnknek az, ami azt illeti, de így a helyes. Egyszer már elvettem tőle mindent, másodjára nem fogom megtenni, mert nem köt a hagyomány, nincs, ami erre kárhoztathatna. Szinte látom, ahogy gondolatai után nyúl, rendezi a sorait... annyi mindent mesél ez az arc, a legapróbb rezdülés, érzelmi hullám, vagy csak egy kis foszlány, hogy beleőrülök az ismerősségbe. Abba, hogy ezzel szemben ő semmit sem lát, mert nem hagyhatom, semmit sem tud, mert elintéztem, hogy ne akarjon. Sem engem, az emlékeit. Meg kapom az érkezés okát, az első mondat pedig kíméletlenül mellbe vág, hanem lenne árulkodó, megmasszíroznám a mellkasom, így viszont tartom a finoman érdeklődő maszkot felé. Nézze, szemlélje, nyerjen némi nyugalmat és biztonságot abból, hogy akivel beszél - látszólag - nincs összetörve, sem kétségbeesve. Emlékszem, micsoda anyatigrisként védelmezte Rosalie-t tőle, ahogy a vállamba hajította a tőrt és megfenyegetett, ahogy megtiltotta, hogy hozzá érjek. Ahogy távozóban mondta a lányunknak, hogy neki már nincs apja. Ott zúgott a fejemben a jelenet, mintha csak tegnap esett volna meg és pokoli erőfeszítésembe került kontrollálni magam. A Tökéletlen eszét vesztve szűkölt-kapart bennem a kislány után, akit tőle is ugyanúgy elvettek, és a másik után, akinek mi lettünk a veszte. - Tud ezen kívül bármiféle támpontot az apáról? - kérdeztem számomra ijesztően tárgyilagos hangon. Mindig megrendíthetetlen, mindig higgadt, mindig erős és akkor nem tudnak neked ártani - ezt mondta még egyik első leckéjeként Anatole, s most kénytelen voltam rájönni, hogy nincs teljese igaza. Meg tudok rendülni, kétségbe tudok esni és szét tudok csúszni úgy, hogy az külsőre semmiféle visszhangot nem ver, de bent széttép, hogy alig várjam, egyedül lehessek. - Azt mondta, hogy szüksége van az apjára, akkor pedig nyilvánvaló, hogy oda megy, ahol támpontot remélem. Ne bánja, hogy ide jött - elég, ha én bánok mindent kettőnk helyett is -, de nem ígérhetem, hogy hamar eredményre jutunk. Bocsánat, ha indiszkrét vagyok, de hogy hívják, mikor találkozott vele utoljára és hol? Ezek alapján már el tudunk indulni.
Semmi. Egyszerűen semmi olyat nem látok rajta, ami azt jelezné, hogy a legcsekélyebb mértékben is megmozgatná ez az egész. Miért zavar ez engem tulajdonképpen? Ha nem ő az, nem ő az, kész, majd meglesz az, akit keresek. Ennyi, történet vége. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak valami apróság kéne, de neeeeem, a drága Eliana idesétál, hogy nem kevesebbet kérjen, mint csontvelőt. Legszívesebben az asztalba verném a fejem. Miért nem lehet egyező az enyém? Miért nem menthetem meg a saját lányomat? Miért az a sorsom, hogy senkit se tudjak megmenteni? Sem a testvéremet, sem Noëllet, és most Alaia-t sem? Miért? Összetör ez a kérdés, minden egyes pillanatban újra meg újra. Nem értem, nem fair. Kérem az igazságomat, lehetőséget arra, hogy végre ne másokra legyek utalva. Ez nekem miért nem jár? Fel tudnék robbanni, a kétségbeesésemet gondolataim hamar a düh partjaira rángatják, mi célpont híján csak vergődik odabenn, hogy aztán szépen lassan elfüstöljön. - Mondtam, hogy kínos lesz. Fogalmam sincs róla, hogy ki az. Eddig azt hittem, mesterséges úton születtek a lányaim. Ismét kénytelen vagyok lesütni a tekintetemet, mert valóban a szégyen pírja színezi orcámat, elképesztő, hogy erről kell beszélnem valakivel, és szörnyen zavar, de kell ahhoz, hogy tisztán lásson. Arról már egészen meggyőzött, hogy nem ő az, csak akkor nem értem, Nigel miért hozzá küldött. Segítőkésznek tűnik, az igaz, de ez még nem elég indok hozzá. Nem igazán értettem semmit, de könnyebb volt félresöpörni, mint a mélyére ásni. Most csak a lányom számított, s ezért nem értem rá rakosgatni a puzzledarabokat, hogy összeálljon egy egésszé. Ráérek, talán sosem fogok rá időt szakítani, mert érzem, hogy nem kell, jobb az mindenkinek, ha továbbra sem tudom, amit nem tudok. - Sok mindent nem tudok. Élek a gyanúval, hogy nincsenek meg róla az emlékeim. Csak… abban vagyok biztos, hogy 2000. június 6-a előtt történhetett valami, mert akkor helyeztek át, és költöztem el Fairbanskből. Könnyen lehet, hogy az emléktörlésem is akkor volt, de ezt nem szeretném a kelleténél többet emlegetni, és biztosra egyébként sem vehetem, de… a fenéket, halálosan biztos vagyok benne. Miként abban is, hogyha én ezt az egészet komolyan gondoltam, márpedig, ha megcsináltam, úgy kellett legyen, akkor mindenkit, aki bármit is tudott róla, megeskettem, hogy nekem sosem beszélnek a dologról. Kivéve őt. Azt, akit kitöröltem, aligha lett volna jogom bármi hasonlóra kérni. Megfeszülök a gondolattól. - Elég sürgős lenne, mondhatni, életbevágó… Nyelek egy nagyot, elfelhősödik a tekintetem, istenem, már megint. Akárhányszor eszembe jut a kopaszra borotvált feje, a beesett, falfehér arca, minden csepp könnyemet el tudnám sírni, de erősnek kell lennem, legalább olyan erősnek, amilyen ő, mert csodálom, hogy még mindig képes lelket önteni belém, holott ezt nekem kellene megtennem.
Nem érzek gyanakvást, zavaróan fürkésző pillantást, így legalább afelől nyugodt lehetek, hogy hitelesen alakítok. Nos, jelenleg az ezért járó Oscar-díjat szívesen elcserélném a boldog múltra, de ezt nem tehetem meg. Külön vállveregetés járna nekem a téma kezelése miatt is, elvégre nem elég, hogy ő bukkant fel, még a lányunkról is van szó. Az egy szemről, aki életben maradt, aki nem lett a Tökéletlen martaléka, holott a testvérét sem állt soha szándékunkban bántani, nemhogy megölni! - És kiderült, hogy mégsem? - érdeklődtem próbálva tapintatos lenni. - Bocsánat, tudom, hogy kellemetlen és igazán nem szeretnék a magánéletében vájkálni, de az ügy miatt kénytelen vagyok. Szavaim közben pedig azon morfondíroztam, hogy Nigel mesterséges megtermékenyítést csempészett az elvett emlékek helyére. Ha már szórakoztató momentuma nem is lesz ennek az egésznek, annyit már bezsebeltem, hogy elképzeltem magam, amint nagylelkűségből magvaimat hintem egy spermabanknak. Ezt már csak a hagyomány miatt sem tettem volna meg, bár így utólag szemlélve a dolgot, teljesen mindegy, mit teszek vagy mit nem. Az egyik lányom halott, a másiknak szüksége van rám úgy, hogy nem tudhatnak semmit. Megint a zavart szemlesütés. Erről csak úgy tudtam a múltban is leszoktatni, hogy minden ilyen alkalommal megcsókoltam, vagy tovább is mentem, nem törődve azzal, hol voltunk éppen. Közszemérmet sosem sértettünk, de volt, ahol kellemetlenül érintette és ha más előtt nem is, előttem odafigyelt erre. Túlságosan is tetszett ilyenkor és féltem, hogy nem csak én látom így, nem csak az én szemem hívogató. - Értem... - A dátum egy életre belém égett és ha akartam volna se tudtam volna kitörölni, ennek ellenére a felszínes empátián túl többet nem mutattam. Mert nem mutathattam. - Nos, ha idevalósi, az némileg leszűkítheti a kört. Vannak kapcsolataim, akik utána tudnak nézni ennek-annak. - Ezzel nyilván nem leptem meg. Egy Issumatar, akinek nincs kiterjedt kapcsolati hálója, nem Helytartó. - Kérem, áruljon el mindent. Úgy tudok a legkönnyebben segíteni, emellett vannak olyan ajtók,a mik még nekem sem nyílnak ki, de a történeteknek igen. Kevésbé szépen és diplomatikusan megfogalmazva: vannak, akiket emocionálisan rettentő könnyű sarokba szorítani, vagy épp meghatni, érzelmileg hatni rá. Egy anya, aki a gyermeke életéért idáig eljött, ez már önmagában "bestseller". Rosszul vagyok ettől a színjátéktól, mégis folytatom, mert folytatnom kell. Azt pedig véletlenül se mertem pedzegetni, hogy úgy egyébként itt kiket ismer, vagy kiket ismert fel, mert még a végén kapaszkodókat szerez és akadt itt pár cserfes szájú azért. Nem örültem volna annak, ha valaki kitálal a sztorival, mert hiába eskettem meg sokakat, ez még nem garancia.
Ismét kénytelen vagyok venni egy nagy levegőt, és kifújni. Nem sokszor jövök zavarba, vagy jöttem életem során, szerintem egy kezemen meg tudnám mondani, hányszor, de a téma kapcsán a megsemmisülés határán állok, és az sem segít, hogy ez a Solomon ennyire kedves és tapintatos. Végül nyelvemmel kissé megnedvesítve ajkaimat veszek erőt magamon, hogy képes legyek válaszolni. - Ez is elég kellemetlen… így idegenek közt, de… felhívtam a spermabankot, hogy információt kérjek a minta tulajdonosáról. Életükben nem hallottak rólam, szóval egy egész kicsit sántít a történet. Ötletem sincs miért, de a régmúltat idéző huncut, pajkos mosoly deríti fel pár pillanatra az arcomat, épp elég hozzá a téma kínossága, nehéz a helyén kezelnem. Erről nem szoktunk csak úgy beszélni bárkinek, de igaza van, szükséges lehet a teljes képhez. - Bocsánat, ez csak… szörnyen abszurd. Kortyolok inkább még egyet a gyümölcslevemből, a tekintetét érthető módon kerülöm, nem egyszerű a helyzetem, de végig kell csinálnom, ha már elkezdtem. S ha egyszer elmondom, utána talán könnyebb lesz. Annyira, de annyira szeretnék már Alaia mellett lenni, de még semmit sem értem el, márpedig én addig nem fordulok vissza. - Nem vagyok idevalósi, de itt születtek a lányaim. Aztán elköltöztem, de az elég valószínű, hogy az apjuk idevalósi, vagy volt… Apjuk, ennyit tudok róla, hogy nekem kim volt, arra egyszerűen ötletem sincs. Vajon mennyire jelentett sokat? Jelenthetett annyit, hogy azóta egyszerűen képtelen voltam bárkit beengedni az életembe? Ahogy fel-felnézek rá, szemérmesen, sebzetten, félszegen, valamiért azt akarom, hogy ő legyen az, szinte ordít érte minden porcikám, hogy hibázzon, árulja el magát, adjon egy apró jelet, amire lecsaphatok. Ha ismer, nem fogja megtenni, mert pontosan tudja, hogy észreveszem. Mindent észreveszek. A memóriám már gyatra, de az adott pillanatban attól még mocskosul jó vagyok. - Rendben… ha olyan történetet akar hallani, amik ajtókat nyitnak ki, akkor mesélek… Nem vagyok benne biztos, hogy jól teszem, de ilyennel történetesen szolgálhatok. Hátraseprem a hajamat a vállamról, a tetoválásom már itt-ott előrekukucskál, de nem kivehető. Sok van már belőlük, és ő csak egy részüket ismeri, azóta egészen sok került már rám. Fejlődtem, abba öltem fölös energiáimat, üres perceimet. - A történethez egész szervesen hozzátartozik az én gyermekkorom. Az elhívásom körülményei… Tudja, mindenki azt hiszi rólam, hogy egyke voltam, mert erről sosem beszéltem, túlságosan fájt. Valakinek az ikertestvéreként jöttem a világra, és tíz éves koromig minden tökéletes volt. Vagyis, én azt hittem, de pár éve már beteg volt. Egyébként Adalynn-nek hívták. Aztán az apám…- Köptem a szót úgy, mint valami szitkot. - Nos, meg akarta menteni, azt gondolta, hogyha beharapja, akkor minden rendben lesz. Sejtheti, mi a történet vége. A francba is, Ada, bár itt lehetnél most is velem, ha ott lettél volna, biztosan megmentesz megannyi hibámtól, igaz? Lettél volna az okosabb és a megfontoltabb, az, aki tudja, mibe nem szabad beletenyerelni. - Aztán… nos, nyilván nem így történt igazából, de gyereket akartam, így jött a mesterséges megtermékenyítés, és én is ikrekkel lettem várandós. Egyébként, már csak azért sem volt gyanús, hogy nem így estem teherbe, mert mesterséges úton nagyobb az esélye az ikreknek. A történet kezdődik elölről, minden szép és jó, a lányok szépen növekednek, egyik sem beteg, csodálatosak, elevenek, gyönyörűek, boldoggá tesznek. A nyolcadik születésnapjuk viszont pokolba fordul, mert az egyiküket elveszi tőlem egy farkas. El tudja képelni milyen átélni ugyanazt kétszer? Elcsuklik a hangom, és valahol ezen a ponton vagyok képtelen visszatartani a könnyeimet. Bár itt lennél Nigel, hogy vigaszt leljek a válladon, te tudnád, mit mondj, hogy legalább egy kicsit jobban érezzem magam. - Túléltem, mert ott volt a másik lányom, miatta muszáj volt, de rohadt nagy szajha a sors, mert mikor azt hinné az ember, többet már nem rúg belé, akkor derül ki, hogy az egy szem gyermeke leukémiás. 2013-ban… elájult, eleinte azt mondták, semmi komoly, aztán most itt tartunk. Csak a csontvelő segíthet, és az enyém… nem megfelelő. Utálom ezt a két szót, nem megfelelő. És ezért ide kellett jönnöm, hogy jó eséllyel tönkretegyem valaki életét, mert a lányom… mindenkinél fontosabb. A végét már csak rekedtes hangon suttogtam, indulatosságom, amibe fordultak a sírós szavak, hamar szertefoszlik, csupán a kétségbeesés marad a helyében.
- Utánakérdezek azért én is - mondtam komolyan, már csak azért is, mert ha ez lett Nigel fedősztorija, valahogy muszáj lesz stimmelnie, különben cseszhetjük mind. Nem azért engedtem el őket és véletlen sem próbáltam felkutatni őket, hogy most minden eddigi önuralmam, amit a témában tanúsítottam, szentimentálisan a falhoz vágjam. Nem lehet. Bármennyire is tépjen szét ez az egész. - Sok minden eltűnhet ilyen helyeken, hogy valakit védjenek, ha az érdek úgy kívánja. Vagy nehezebbé tegyél az életet. El akarok rohanni és vissza se nézni, rácsapni az ajtót, mondván, hogy keressen mást ezzel, hiába az én nevemet kapta, hiába rólam szólt a fél élete. Ismerem őt, sokkal jobban, mint azt jelenleg akár csak futólag is feltételezheti, jobban, mint amennyit talán a múltban mutattam. Nála elég lenne egyetlen óvatlan mozdulat, egyetlen ránduló izom, elkapott pillantás, repedés a maszkon. Észrevenné. Szeretném, ha észrevenné, de nem lehet, nem engedhetem. Kapja meg, amiért jött, aztán menjen, mintha csak egy múló jelenés volna, egy kísértet a múltból, ami feltűnt, hogy gyötörjön egy kicsit a hajdan elkövetett hibákért, amik közt akadt súlyosabb és enyhébb is. Érdeklődve vontam fel a szemöldököm, enyhe biztatás volt, hogy beszéljen bátran, csupa fül vagyok. Hadd halljam, amiről azt hittem, tudom, hogy már megéltem és betéve ismertem. Hogy aztán azt kívánjam, bár elhallgatna. Minden mondat hatalmas sziklaként gördül rám, lehúz a mélybe, elnyom és olyan terhet pakol vállamra, mellkasomra, amiről azt hittem, már nem is létezhet. Nem, azok után, amin mi együtt keresztülmentünk és tessék... Ikertestvére volt, egy beharapási szándék miatt halt meg - értőn elhúztam a szám és bólintottam, amikor mondta, hogy sejthetem, mi lehet a vége, kell az álca -, és ez szinte csak a jéghegy csúcsa. Soha korábban nem láttam még ennyire az ő tragédiáját, hogy mi mindent vettem el tőle azon a napon. És erre megkapom, hogy Rosalie leukémiás. A kislányom, akiről az utolsó szép emlékem az, hogy biciklizni tanítottam, leukémiás. - Meg fogjuk találni az apját - biztosítottam nyugodt, együtt érző hangon, miközben belül... odabent szinte teljesen megsemmisültem. A határhoz közeledtem, ahol már nem számít a sok éves rutin, a meredek helyzetek kezelésében szerzett tapasztalat, mert felülírja mindet az érzelmi vihar, ami váratlanul robbant be. Nem nyúlok a kezéért, hogy megszorítsam, hogy érintéssel is támogassam, még ez is túl sokat mondana. Ujjaim egymásba kulcsolva maradnak hát az asztallapon. - De ehhez szükségem van némi időre - hogy feldolgozzam, hogy összeszedhessem magam a következő és remélhetőleg utolsó találkozásra -, ha megadna egy elérhetőséget, megköszönném. Hívnám, amint megtudok valamit. Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültek - csengett őszintén szavam és még véletlenül sem próbáltam nevet tenni a mondat végére. Elhibáztam volna. Pár perccel korábban nem, de most biztosan a régi nevén szólítottam volna. Annyira szeretlek... - Van még bármi, amiben esetleg segíthetek? - kérdeztem tökéletesen segítőkészen. - A lánya is itt van? - Kérlek, könyörgöm, mondd, hogy nem. Könyörgöm...
Hello, how are you? It's so typical of me to talk about myself, I'm sorry I hope that you're well
- Jesszusom, szerintem ennél még sosem éreztem magam kínosabban. Temetem tenyereimbe arcomat, mert az, hogy valaki utánakérdezzen a spermabankba, hogy amúgy mi is a helyzet azzal a huszonnégy évvel ezelőtti dologgal kapcsolatban, az több, mint arcpirító. Még jó, hogy nem kell ott lennem, remélem legalábbis, mert épp elég volt felhívni őket, személyesen már nem menne. - Nem tudom, nem vagyok járatos ilyen helyeken. Tapasztom össze ajkaimat, és inkább rendkívül élénk érdeklődést mutatok a berendezés iránt. Nem pont ilyennek emlékeztem rá, s ott zsibong tudatom peremén valami kellemetlen hiányérzet, mintha legalábbis lenne valami nagyon fontos, ami nincs meg. Gyűlölöm az emléktörlést, csak abban bízhatok, hogy okkal csináltattam meg. Ha én valamit el akartam felejteni, az csak azért lehetett, mert onnan már nem volt visszaút, valami végérvényesen tönkrement. Nem kell bolygatni, nagyon ostoba lennék, ha megtenném. Tulajdonképpen ez már igaz is, hisz azt teszem, de talán itt sincs. Ő. Az, akinek egyszer odaadhattam mindenemet, mert… ha nem a spermabank, akkor volt apjuk. Én pedig nem vagyok az a fajta, aki hagyja, hogy minden méh beporozza. Szét fog tépni ez a felismerés, bár elfeledhetném ezt is, mielőtt a saját elmém szedem darabokra, hogyha maradt benne bármi, a legapróbb semmiség, akkor azt megtaláljam, még úgyis, hogy tudom, nem kellene. Megered a nyelvem, mert úgy hiszem, van olyan történetem, amire könnybe lábadnak a szemek, amire reszket a szív, az enyém kicsit meghal most is, mint minden alkalommal, amikor Adára vagy Noëllere gondolok. Tördelem az ujjaimat, régen nem volt szokásom, újabban mindig csinálom, ha gondolkodom, valószínűleg pótcselekvés is. Sokat beszélek, ki is szárad a szám, innom kell, a poharam már majdnem üres, de több nem kell, szerintem már nem maradok sokáig, valami hajt el innen, mintha nem kellene itt lennem. Tudom én is, nem szeretnék, de muszáj, nem veszíthetem el még egy gyermekemet, fogalmam sincs, mihez kezdenék utána. - Legyen igaza. Ó, ha tudnám… Hálásan pillantok rá, bár a könnycseppek még ott rezegnek pilláimon, de könnyek csak még tisztábbá tették lelkem tükreit. Értékelem, hogy gyakorlatilag idegenként megteszi ezt értem, szép tőle, de talán, ez el is várható egy ilyen pozícióban lévő lélektől. Nem is bírok magammal, egy könnyed mozdulattal átszelem az asztalt kissé, hogy összekulcsolt tenyereire illesszem a sajátjaimat, és úgy rebegjek felé egyetlen, kurta szavacskét. - Köszönöm! Tudom, ez nem garancia semmire, de nekem már az is sokat jelent, hogy valaki hajlandó a segítségemre lenni. Nem tudom, miért szárad ki már megint egy pillanat alatt a torkom, de mikor az arcáról a kezeinkre nézek, pislogok párat, aztán zavartan megrázom a fejemet, végül gyorsan visszahúzódom a helyemre. - Szörnyen röstellem, elragadtattam magam. Ejtem ölembe kezeimet, aztán csak bólogatni tudok arra, hogy szüksége van egy kis időre, s mikor elérhetőséget kér, akkor csak felsóhajtok, nem lesz nehéz megjegyezni. - Telefonszámot nem tudok adni, itteni előfizetésem nincs, de valószínűleg az Anchorage Motelben fogok megszállni, de talán az volna a biztosabb, ha maga adná meg a számát, és majd jelzem, ha sikerült átmeneti szállást találnom. Elég fura elképzelni, hogy régen itt éltem, valahogy olyan idegennek tűnik. A moteleket rühellem, de nem fogom szállodára vesztegetni a pénzemet, és azt is jobbnak látom, ha nem keresem fel a régi ismerősemet, nem tudhatja mindenki, hogy emléktörlésem volt, és valamit nem kellene elkotyogniuk. A sajnálatára csak egy nagyot nyelni tudok, sajnos ez nem segít rajtunk, bár kedves tőle, ez tény és való. - Nem, nincs, de ha ezt segít megoldani, imába foglalom a nevét. Csóválom meg közben a fejem, ami csak még hevesebbé válik, miközben a lányom felől érdeklődik. - Isten ments. Ő sajnos kórházi ágyhoz van kötve, és bár megoldható a szállítása, nem kockáztathattam a bizonytalanra.ú Végül kiittam az utolsó kortyot a poharamból, és felálltam, gondosan simítva le szövetnadrágomat a combjaimon, majd kiléptem az asztal takarása mögül. - Még egyszer köszönök szépen mindent! Nyújtom még egyszer a kezemet felé, bár úgy érzem magam lassan, mint valami mániákus kézimádó, holott ilyenről szó sincs. S ha nem maradt más, akkor kénytelen voltam elhagyni a terepet, még valóban nem ártana szállást keresnem, és talán valahol a fáradt gőzt is kiadhatnám. Vagy… bármit, ami feledteti velem kicsit ezt a borzalmat.
//Máááá… hát, ennek nem így ültem neki, de azt hiszem, ez a záróm, köszönöm szépen a röpke játékot. <3333//
Amíg elrejtette arcát, volt időm egy halvány és őszinte mosolyra. Ismerős volt minden rezdülés, minden apró pír és gesztus - mind megölt bennem valamit, kíméletlenül, kegyetlenül, hiába megérdemelten. Nem. Ezt én is megszenvedtem, nekem ugyanúgy hiányzik Noëlle, nekem nem volt itt se Rosalie, se ő, csak az emlékük, a magány. Nem szóltam, csak megértően mosolyogtam, üres, hamis gesztussal, mégis tökéletesen. Egyelőre nem akartam semmit sem mondani, mert megfordult egy lehetőség a fejemben, ám ha nem járható út, feleslegesen csalnám egy útra, hogy aztán riadtam tereljem arrébb, félve attól, hogy rájön valamire. Hogy olyasmit tud meg, amit nem lenne szabad. Ehhez viszont kelleni fog az igazság kis morzsája, hogy a nagy egészet elfedjem és a beadott hazugsággal leplezzem. Legyen igazam. Az lesz. Megcsúfolt, bemocskolt igazság lesz, de olyan, amivel mindketten együtt tudunk élni majd és Rosalie is, a többi pedig nem számít. Felállnék, letörölném a könnyeket, ha már a múltban nem tehettem meg, ha eddig nem voltam ott, a karomba zárnám... mindent megadnék, minden az övé lenne. Utánam nyúl, látom, szinte lassítva. El kéne húznom a kezem, de az egyfelől bunkóság lenne, másfelől árulkodó jel, hogy valami miatt kerülném az újbóli, udvarias kézfogáson kívüli érintkezést. Miért, Jane? Miért teszed ezt velem? Nem volt elég? Tényleg nem kaptam elég büntetést tőled? Ennyire kevés a tőr, amit belém állítottál és ami azóta se tűnt el belőlem, csak égő, gennyedző sebbe ágyazódott. Ne kínozz. Csak hagyj el, ahogy egyszer már megtetted és ezúttal... ezúttal ne nézz vissza. A kezeinkre pillantok, gondolatban közös percekbe veszek egy szívdobbanásnyi időre, majd megértően nézek fel rá, nem bánva iménti kirohanását. - Semmi gond, ebben a helyzetben teljesen megérthető. - Az elérhetőségnél elnyomtam egy kikívánkozó szitkot. Nem akartam, hogy ő érjen el engem, nem lenne szabad, nagyon nem. - Tessék, itt a névjegyem, ezen a számon bármikor elér, és a itt is megtalál a legtöbb esetben nyitvatartási időben. Átkozott gyarlóság, de akartam, hogy megtaláljon, hogy jöjjön, ahogy rég, úgy is, hogy tudtam, soha többé nem lesz már olyan. Nem csak ez, hanem egyáltalán semmi a világon. Változások jönnek, nagyok, Anyám? Tudom, hogy nem erről beszéltél, mert ez a személyes tragédiánk, mégis mintha előszele lenne a nagyobbnak. - Ne tegye, higgye le, nem érdemlek ennyit - mondtam nyugodt, őszinte hangon. Ha tudnád, mennyire nem... itt se lennél, hozzám se értél volna, véletlen felindulásból sem. Ahogy feláll, követem a mozdulatban és a Szellemekre mondom, olyan kevés az a kézfogás és még ennyit se érdemelnék tőle. Sajnálom, Jane. Mindent, még a szépet is, mert az vezetett a romláshoz. - Vigyázzon magára - köszöntem el szelíden, a korábbihoz hasonló erővel és bizalommal szorítva meg a kezét.
Hangosan csattant az eredetileg padlóhoz csavarozott asztal a falon, akkora erővel, hogy ripityára törött, s a fal is megsínylette a találkozást. A kárpit felhasítva, kifordult béléssel, mint egy kizsigerelt tetem, a háttámla méterekre volt, üveg sírt fel, ahogy szilánkokra robbant a padlón. Képek üvegei adják meg magukat, lámpák rongálódnak meg, a zenegép összezúzva hever, mint egy utcai verekedésben alulmaradt kamasz. A terem ki tudja, mennyi időre vált használhatatlanná, Gorannak lesz dolga vele. Pár napba biztos bele fog telni. A káosz közepén állok, kifejezéstelen, üres arccal. Még állok, még tudok, még nem bőgök sarokba húzódva egy üveg konyak társaságában, feladva minden méltóságom és lélekjelenlétem. A lányom leukémiás. Szüksége van az apjára. Rám.
Jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ...
Volt egy tervem. Egy tervem, ami nem gondoltam volna, hogy valaha is meg fog fogalmazódni bennem, ráadásul nem is volt olyan egyszerű a kivitelezése. Egészen Anchorage-ig kellett utaznom miatta, de nem különösebben fájt a fejem emiatt, hiszen ennyi igazán belefér. Ha a világ túlsó felére kellett volna eljutnom, az már más történet lenne. Tehát már a reggel folyamán elindultam, a reptéren úgyis mindig olyan sok időbe telik az utazás előtti intézkedés. Oké, én csomagot nem készültem feladni, de a becsekkolás mindig véget ér, már fél órával a felszállás előtt, ráadásul a sorban állás miatt már legalább egy, vagy másfél órával előbb ott kell lenni. Azzal nyugtattam magam, míg az ügyintéző egyre lassúbbnak tűnt, hogy megéri ez az egész, és nagy lesz majd az öröm, ha minden úgy sikerül, ahogy elterveztem. Muszáj volt, hogy így legyen! A repülőút abszolút eseménytelen volt, ahogyan a taxizással eltöltött idő is. Könnyedén szálltam ki, majd vonultam be a Pitbe, mintha nem is most először járnék itt. Egyetlen pillantással felmértem a terepet, mielőtt az egyik pult mögött szobrozóhoz léptem volna. Ajkaimon barátságos mosoly ült, miközben elkezdtem bontogatni a sálat, és a kabátot. - Üdv! - köszöntem a fiatal nősténynek. - A hely tulajdonosát keresem, bent van? - érdeklődtem udvariasan. - Ne aggódjon, nem akarom megenni! - vidám mosolyt villantottam felé, és miután közölte, hogy megnézi, mit tehet az ügy érdekében, leültem az egyik székre. Nem zavartattam magam, és különösebben veszélyben sem éreztem magam, hiszen bennem sem volt semmiféle ártó szándék. Inkább csak egy gyors beszélgetést terveztem, és a dolgom végeztével, már itt sem vagyok. - Szerencséje van! Jöjjön, ő is mindjárt érkezik, van pár perce! - a komolyság hallatán csak a szemöldököm ugrott meg alig láthatóan. Nem tűnt túl barátságosnak a hölgyemény, úgyhogy a továbbiakban én sem próbálkoztam, csak némán leszálltam a pult melletti székről, és szó nélkül követtem őt. Nem tetszett annyira, hogy az esetleges figyelő tekintetek biztonságából elvezet, de panaszkodni sem kezdtem miatta. Csak leültem hátul, ahová elkísért. Míg egyre kíváncsibban vártam, kibújtam a kabátomból, ujjaimat pedig összefontam magam előtt az asztalon. Jó, egy kicsit azért mégiscsak kényelmetlenül éreztem magam a szituáció és a kiszolgáltatottság miatt, de ez benne volt a pakliban akkor is, amikor úgy döntöttem, hogy idelátogatok.
Esküszöm öröm és mámor, amikor olyasmivel kell foglalkoznom, ami csupán hivatalból érint és nem személyesen. Az utóbbi időben az ilyesmi igazi felüdüléssé vált, így boldog-boldogtalant fogadtam a legpiszlicsárébb semmiségek miatt is. Ez alkalommal nem tudtam előre, mire kellek, miben és kinek a segítségére lehetek. Az egyetlen, ami biztos volt: falkás. Ha találgatnom kellett volna, panasz egy itteni kóborra, hirtelen más nem ugrott be, de mivel a tippelgetés helyett sokkal jobban szerettem a tényeket, így nem gyártottam egy sor, teljesen felesleges elméletet, inkább vártam, hogy mivel fog előrukkolni a falkás nőstény, akit hátra vezettek. Könnyed léptekkel léptem be a hátsó helyiségbe, majd vettem az irányt a zömmel ilyen jellegű magántalálkákra használt boxok felé. A nőstényt messziről kiszúrtam, hagytam, hogy a Tökéletlen felmérje a nőstényt, szemügyre vegye, majd miután a kezdő körrel megvolt, energiáim ennek megfelelően húzódtak vissza farkasommal együtt. - Hölgyem - köszöntem egy biccentéssel. - Nem árultál el a nevét, de azt gondolom nem kell mondanom, hogy én vagyok a tulaj, akihez jött - mondtam finom, udvarias mosollyal, miközben helyet foglaltam vele szemben. - Gyanítom hosszú utat tett meg, hogy személyesen beszélhessen velem, ebből feltételezem nem valami apróság miatt jött. Mit tehetek önért... - hagytam függőben a mondat végét, ahonnan a nevét hiányoltam. Illem tekintetében a hímnek kéne előbb bemutatkozni, ám ezúttal a terület és az itt betöltött poszt volt a mérvadó, így tűnjön ez bármily neveletlen gesztusnak, pontos helye van.
Szerencsére nem kellett sokat várnom, bár nem mondanám magam kifejezetten türelmetlen alkatnak azért. Akkor is nyugodtan ücsörögtem volna, hiszen elég sokan vettek körül ahhoz, hogy inkább ne pattogjak feleslegesen. Azért a bundám épsége még mindig fontosabb volt, mint az, hogy bosszankodjak, amiért nem minden úgy van pontosan, ahogyan kitaláltam. - Helló! - köszöntem egy kicsit szélesebb mosollyal, mint amilyet ő villantott felém. - Köszönöm, hogy időt szakított rám! - nem kedveltem különösebben, amikor udvariassági köröket kellett futnom, de az évek alatt megtanultam, különösen azóta, hogy a Síparadicsomot én vezetem. - Jennifer! Jennifer Wainwright vagyok! - mutatkoztam be, felé nyújtva a kezemet. - Nem bánnád, ha tegeződnénk? És esetleg a nevedet is elárulhatnád... - váltottam át egyből, hogy ezzel is közvetlenebbé tegyem a légkört. - Gondoltam rá, hogy egyszerűbb lenne idetelefonálni, hiszen úgy is el lehetett volna rendezni az ügyet. Neked valószínűleg apróság lesz, de nekem megérte, hogy inkább ideutazzak. Kérhetek egy italt? - tereltem el egy kicsit a szót, bár nem sokáig terveztem húzni az időt. Amennyiben kapok, úgy egyszerűen csak egy martinit rendeltem, ha nem, akkor rá is tértem a tárgyra. - Ha jól tudom, akkor itt dolgozik, vagy legalábbis dolgozott egy barátnőm. Fogalmam sincs, hogy pontosan milyen néven ismered, de lehet tudod a Yettát is. Szőke, igazán elbűvölő, elég belevaló csaj! - jellemeztem csak úgy röviden a nőstényt, bár szerintem ez is felesleges volt. Vagy ismeri, vagy nem. - Bár igazából nem is annyira lényeges, hogy találkoztál-e már vele... - fecsegtem tovább. - Jobb, ha a tárgyra térek! - emlékeztettem magam gyorsan a lényegre. - Nos, a helyzet úgy áll, hogy egy kis segítségre lenne szükségem, hogy elkövessek ellene egy kisebb merényletet. A bátyám el fogja őt venni feleségül, ha minden jól megy, és szeretnék megszervezni egy meglepetés lánybúcsút neki! - osztottam meg vele a nagy tervemet, ami tényleg megért nekem annyit, hogy ideutazzak. - Már biztosan kitaláltad, hogy szeretném, ha egy estére kölcsön adnád nekem a helyet. Nem szívességet kérek, szívesen ki is fizetem a bérlést! - kötöttem ki gyorsan, nehogy azt higgye itt nekem, hogy valami ingyenélő vagyok.
Mosolyom szélesebb lett a tegeződés említésére, bemutatkozását követően. - Ahogy kívánod. Solomon LaChazar, szolgálatodra - fogadtam el felém nyújtott kezét, amit finoman megszorítottam. Nem durván, hogy fájjon, de halványan sugallta az erőm, minden hivalkodást mellőzve. Leültem és figyelmesen hallgattam, italigényére pedig intettem az egyik készenlétben álló pincérünknek. - Mit szeretnél inni? A vendégem vagy - mondtam könnyedén, a martini pedig a leadott rendelés után hamarosan előtte kötött ki. Én csak ásványvizet ittam, ma még vezettem és egyébként sem kívántam most az alkoholt. Az utóbbi időben túlságosan is a pohár fenekére néztem ilyen-olyan okokból. - Ó, igen, ismerem - bólintottam, mosolyom pedig kajánabb vigyorba váltott, ahogy eszembe jutott a mobilom által őrzött fénykép a terítős nőstényről a hátsó bejáratnál. Az eljegyzés és a leánybúcsú hallatán csak elismerően hümmentettem, szóval mégsem véletlenül nézte be, hogy melyik ujjra szánja azt a gyűrűt, amit a napokban láttam rajta. Ki nem néztem volna belőle, de ebből is látszik, hogy én sem vagyok tévedhetetlen. - Értem - biccentettem a szervezésre és a bérlésre. Az elmúlt időszak legkellemesebb megkeresése volt igazából. - Az esemény jellegére való tekintettel jutányos áron számolom fel a bérlést - azt nem teszem hozzá, hogy azért is, mert az egyik alkalmazottról van szó, meghagyom a nősténynek a lehetőséget, hogy azt és annyira avasson be a dolgaiba, akit és amennyire akar -, ha pedig bármiféle segítségre lenne szükséged a szervezés kapcsán, hívj bátran - adtam át neki egy névjegykártyát, rajta a publikus mobilszámommal. - Mennyien lennétek körülbelül és mikor lenne esedékes? Nekünk se mindegy, melyik este tartunk zárva, illetve ha nem lenne akkora létszám, akkor elég lenne egy helyiséget lezárni nekik, a többiben pedig zavartalanul folyhatna a hétköznapi ügymenet.
- Solomon, rendben! - nyugtáztam az információt, és hozzá hasonlóan én is megszorítottam egy kicsit a kezét. Nem azért, hogy szembeszálljak vele, inkább csak afféle megszokás volt, hogy határozottan fogjak kezet egy-egy bemutatkozás alkalmával. Az ilyesmi fontos még az emberek között is, nemhogy nálunk! Noha ő ettől függetlenül tisztában volt valószínűleg az erőmmel, ebből kifolyólag az esetleges képességeimmel is, de ez nem probléma, a határozott személyiség még így is mindenféle téren pozitívum szerintem. - Köszönöm! - emeltem felé a poharam, miután a kívánságomat teljesítette a pincér. Szimpatikus volt a pasas, már csak azért is, mert nem küldött el egyből a fenébe, pedig biztos egyből rájött, hogy a falka tagja vagyok. Meg egyébként is, udvarias volt velem, és nem próbálta az erejét fitogtatni. Az amúgy is olyan amatőr lett volna, főleg, hogy nyilván fiatalabb létemre esélyem sem lenne ellene. A férfiak azonban furcsa népség, soha nem lehet náluk tudni. - Ó, remek! Reméltem, hogy így lesz! - örültem meg annak, hogy ismeri a szóban forgó hölgyeményt. Aztán gyorsan, röviden elő is adtam, hogy mi a jövetelem célja. Nem tudtam, hogy vajon mire számított, de az egészen biztos, hogy nem erre. Ha ismeri Yettát - márpedig a mosolyából ítélve tényleg őt ismeri -, akkor pláne! Szeretek az emberekkel váratlan dolgokat közölni, van abban valami egészen szórakoztató. Nézni az arckifejezésüket, a reakciójukat. - Ezért igazán hálás vagyok! - mosolyogtam rá barátságosan, majd kortyoltam egyet az italomból. Nekem egyrészt jól esett, másrészt itt úgyis taxival közlekedek, utána pedig repülővel. Addigra ennek a kis női italnak már semmi hatása nem lesz a szervezetemre, még egy emberére se nagyon lenne. - Valószínűleg foglak keresni, már csak egyeztetés céljából is. Szeretném, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Remélhetőleg egyszer lesz neki ilyen! - magyaráztam lelkesen. Még nem sűrűn csináltam ilyet, de már alig vártam. - Még nem tudom, hogy hányan jönnének, egyelőre csak úgy magamban terveztem el. Szerintem nem lennénk nagyon sokan, viszont ettől függetlenü fergeteges bulit fogunk csapni! - jelentettem ki határozottan. - Március közepe környékén szeretném, lehetőleg úgy, hogy azt higgye dolgozni jön be, aztán kiderül, hogy felszolgálhatja akár saját magának is az italát! - ujjaim között játékosan forgattam a poharat. - Szeretnék majd egy kis sztiptízt, bármilyen közhelyes is, valamint az italfogyasztást természetesen nektek fizetjük! A többit intézem, bár örülnék majd néhány tippnek. Nem nagyon járok itt, nem ismerem az itteni üzleteket, viszont telefonon és neten remekül tudok intézkedni. Viszont lehet, hogy olyan, amire jó lenne, ha rá tudnál majd nézni. Nem akarlak ugráltatni, csak biztos akad majd még szívesség, amit kérni fogok tőled emiatt. Ha muszáj, eljövök megnézni személyesen, nem probléma! Mégiscsak jobb lesz mindent itt intézni, mint Fairbanksből áthurcolni mindenfélét! - leginkább hangosan gondolkoztam, hogy mi és hogyan lenne a legjobb, de ez még úgyis a jövő zenéje.
Fáradtan dörzsöltem az arcom, egy korsó sör és Hannah társaságában. Előbbit magam választottam, utóbbi lassan levakarhatatlanná válik, mint holmi élő lelkiismeret, nekem viszont nem fűlik ahhoz a fogam, hogy rajta vezetve le minden keserű frusztrációmat, csalódottságomat váljak még rosszabb szülővé. Elhagyom az egérutat magam számára, miszerint ő nem a Gyermek, nem a Próbát Állt, nem a Nemzett. Mégsem kevésbé a családom tagja, mint Olivier vagy Hector. - Nigel lassan ideér. - A férfi említésére felvonta szemöldökét, majd kecsesnek és nőiesnek egyáltalán nem nevezhető módon hajtotta le saját söre maradékát. Vagy fél korsónyit. Anatole minden etikettet célzó nevelése hiábavaló volt, engem viszont ezzel együtt szórakoztatott. - Kerítek valakit estére, hiányom van - kelt fel és nyújtózott egy nagyot, minden szemérmességtől mentesen ejtve ki a szavakat. - De legalább egy SMS-t dobj majd, hogy mi volt. Hajnalban átmegyek - paskolta meg a vállam távozófélben. - Túl sok időt töltesz mostanában Zackkel. - Kérdőn pillantott rám. - Kezdesz ugyanolyan nyakas lenni. Nyelvet öltött rám és otthagyott. Félig volt csak felhúzva a pajzsom, míg vártam a környező energiákat figyeltem, de egyikben sem kapaszkodtam meg, s inkább eltérítettem mindenkit, aki esetleg pont most akart volna odaülni hozzám. Ritka vendéget vártam, nem kellett, hogy előtte valaki apró-csetlő hülyeséggel megalapozza még inkább a hangulatomat.
Megfontoltan vezettem idáig le a távot Fairbankstől. Éppen olyan megfontoltan, mint amennyi megfontoltságot nélkülözött a tegnapi cselekedetem. Sosem voltam dúvad, s bár lennék inkább ebben a pillanatban, mégis fásult, csendes nyugalommal hagytam elcsorogni mellettem a kilométereket. Magam sem tudom, hogy mi lesz a folyománya ennek, de eljött az ideje annak, hogy önzésből születőn kérjek segítséget úgy, hogy azzal mégis önzetlen legyek valamilyen kifacsart szinten. Nem tudom. Nem is akarom tudni. csak teszem a "dolgomat" vagy amit a dolgomnak vélek. Minduntalan. A Pittől nem messze parkolok le, de nem szállok ki azonnal. Kilencre ígértem magamat és még csak fél kilenc van, nem akarok már azzal nyitni, hogy nem tartom a szavam. A kint töltött percek ugyan nem visznek közelebb ahhoz, hogy megkoreografáljam a történéseket, de arra legalább elegek, hogy valamiféle fásult nyugalmat burkoljak magamra. Felhúzom a fekete, béleletlen bőrkesztyűt, mely nem a hideg ellen véd, csak rejteni próbálja öklöm és a fal találkozásának szégyenteljes nyomait. Nem az én utam, nem tudom mi ütött belém, mindenesetre szerencsém, hogy képzetlen vagyok. Épp csak megzúzódott a kezem, ami szerencsére elég fájdalmas volt ahhoz egész úton váltás közben, hogy minduntalan rájöjjek mekkora barom voltam, de ami nem akadályozott abban, hogy elvezessek ide. Magamra kanyarított kabátomat levetem, amint belépek a helyiségbe, s azonnal, célirányosan indulok meg felé. Ismerem a járást, s bár megkoptak az emlékeim a helyről, ettől még nem jelent semmi gondot, hogy megtaláljam őt. Nyilván már akkor érezte a jelenlétemet, amikor megjelentem itt, nem csak a megbeszélés miatt. Miért is öltenék magamra álcát, hogyha én kértem a találkozót? - Szervusz, Solomon! - Köszöntöm egy fejbiccentés mellé járó, régi tegezéssel, melybe nem bicsaklik bele a nyelvem annak ellenére sem, hogy egy pillanatra megfordul a fejemben, tán nincs már jogalapom ehhez. Tán soha nem is volt. Hisz a barátságot lehet, hogy éppúgy hazudtuk, mint utána, miatta át az egész életem. Mégis kezet nyújtok, kesztyűtlenre csupaszított jobbomat, látszólag mit sem törődve azzal, hogy felfedem a tegnapot. Nem hinném, hogy érdekli. És igazából engem sem érdekel. - Mikor volt, hogy utoljára beszéltél vele? - A nyitás velős és célzatos. Mi másért is lennék itt, nem igaz? Másért. Is. De előbb - jó okkal - ezzel nyitok.
Éreztem, amikor a farkasenergiák közé valami egészen más elegyedett és bár a kirendeltség tagjai olykor be-beugranak, az időpont miatt nagyjából biztosra vehettem: ezúttal nem erről van szó. Volt idő, amikor legalább heti rendszerességgel járt le ide, hogy aztán velem együtt térjen vissza fel. A sok hat órás út pedig akarva-akaratlan megoldja a nyelvet, s azt se feledtem, hogy ő volt, aki elém kísérte az oltárnál Jane-t. A tekintetem nyugodt, ahogy rá emelem, az övé fásult, ahogy rám néz. - Nigel - biccentettem, reflexből ejtve ki a megszokott nevet. Elhagytam a bocsánatkérést, nekem örökre Nigel marad. Kezet fogtunk. Zúzódásáról - egyelőre? - nem faggattam, ám halvány szemöldökrántással jeleztem, hogy feltűnt. Egy másik életben voltunk mi ennél fesztelenebbek, vidámabbak is egymás társaságában, csakhogy annak az életnek bő másfél évtizede befellegzett. Rothadni már előtte elkezdett, amikor még csak én tudtam róla. Meglepett a kérdése. Szorult belém annyi jóérzés, hogy előtte ne a teljes pókerarcot viseljem, jelenleg ugyanis, azt hiszem, nem Issumatarként vagyok jelen. Ő sem a poszthoz jött, ezt súgja a feltett kérdés. - A temetéskor - feleltem egyszerűen, tömören. Nem csuklott el a hangom, tekintetemre nem borult könnyfátyol, csak kiszáradt a szám és rákívántam egy szál cigire. - Történt valami? - Fellobbanó félsz, aggodalom, az április nyomasztó rémképe. Feszültség kúszott vállaimba, a Tökéletlen merev tartással figyelt a felszín alatt róva végeláthatatlan köreit. Nem akartam a lányok után az anyjukat is temetni. Nem tehetek róla, egyből a legrosszabb ugrott be, habár gyászt nem éreztem a férfi felől, bár fásultsága sok mindent magában foglalhatott. Amennyire beszédes volt, annyira semmitmondó. Az ilyen üresség szüli a jó diplomatát, mondogatták nekem anno - sajnáltam, hogy meg kellett tapasztalnom igazukat.
Kezdőlap
<33333//
XD//
