A hely tulajdonosának vendégei számára fenntartott részt egy sötét függönnyel akár el is szeparálhatják a kint zajló eseményektől. Ki tudja, miféle titkos ügyletek, megbeszélések zajlottak már le így...
Elhittem róla, hogy jó ember, ha bundába bújt is, de nem szörnyeteg. Voltunk fesztelenek is, voltunk könnyedebben egymás társaságában, de nem voltunk közelebb soha annál, mint amilyen közel hozott minket egymáshoz a meglépett távolság. Nem hiszem, hogy tudja és nem is kell tudnia. Épp elég, hogyha engem mar belülről a keserűsége egy olyan hitnek, melyet bizalomnak becézhettünk valamikor. Nem firtatja - nem is vártam, hogy teszi, lám, mégis van benne valami ismerős megnyugvás. nem változott, nem ebben. a többi pedig rá van írva, nem pajzsfüggő, nem kortalanságától rejtett. de nem tudom, hogy hallucinálom-e a megtörtség ráncait - és jó ez így. Semmi büszkével nem tudnék szolgálni róla és egyébként is teljesen lényegtelen, hogy mi van velem. Vele. Jane miatt jöttem és ezt nem rejtem véka alá, kérdésemmel rögvest elárulom. Megrándul arcizmom a temetés említésére, s ennek csak fele oka a gyász, a másik fele a düh lenne, ha ugyan képes lennék még erre az érzésre, ha nem pazaroltam volna el magamra az autóút alatt. - Úgy volt, ahogy lennie kellett. - Volna. De ez jótékony homályban marad, nem öntöm szavakba, nem vádolom. Kérni jöttem, nem harcolni vele. - Semmi olyan, amiről nem tudhatsz magad is. Elveszett, egyedül van. Szüksége van arra, hogy olyan legyen mellette, aki megérti őt. - Kivárok, nem gondolkodom el előre az adandó válaszán. Témát váltok a reakció után, másfelé fordul látszatra a beszélgetés folyama, de valójában ugyanott tartok végig vele. - Évekkel ezelőtt el kellett vennem mindent, amit jelentettél, amiben benne voltál, most adni kívánok neked valamit, helyére billentve ezzel a mérleget. Jogod van hozzá, hogy tudd. De előbb a kérésem első fele következik. Gyere el a sírjához velem. - Hangom karcos ugyan, s keserű, de nem a gyász hozza magával, vagy ne adj' ég a szerelmi csalódás. Nincs arról szó, hogy abban léteznék, tulajdonképpen nincsen új a nap alatt. Az évek és a döntéseim tettek ilyenné, másokra nem foghatom. Éppen ezért több nem is hallik a hangomba a múlt repedéseinél, de mégis.. ilyen mélyen nem voltam hangom fásult-árka soha.
Ha tudnám, sejteném... de nem tudom, nem sejtem, s valamiféle nyomasztó sorsközösségen túl azt hiszem, többel nem szolgálhatna a felvilágosultság. Különben sem érdemes sok-sok "ha"-n agyalni, nehezíti az életet. Nem azért engedek bepillantást, mert szánalmat, sajnálatot, együttérzést várnék - talán nem is engedek, egyszerűen belefáradtam -, csupán úgy érzem, ismer minket annyi ideje, hogy ez járjon neki. Igazság, az idegeneknek mutatott diplomatikus semmin túl. Dühös voltam rá, amikor idevezette őket, vissza hozzám, látni se akartam. Ám most, hogy itt ültünk egymással szemben, mint férfi a férfival, mintha sokkal több lett volna a hátunk mögött, mint valójában. Nyúzottak, fáradtak vagyunk. Röhögnék, amennyiben képes lennék rá jelen helyzetben - két vénség, ezek voltunk mi ránézésre most. Megráztam a fejem, tiltakozó szavak viszont nem társultak a gesztus mellé. Igaza van, csak átkozottul nehéz beismerni. - Ott vagy neki, mellette, mint eddig - mondtam, némileg megnyugodva, tudván, hogy nem esett bántódása. - Vagy nem? - húztam össze kissé szemem, pillantásom firtatóvá vált. Ő volt a támasz, aki ott is helyt tudott állni, ahol én bukásra voltam ítélve, ő csinálta végig vele Rosalie leépülését is, én csak a legvégén jutottam újból szerephez. Mintha karmok metélték volna a mellkasomat, ahogy felsejlett előttem a kórházi szoba, benne a halálos ággyal, rajta a lányommal. - Nem értelek - ráncoltam a homlokomat, próbálva kitölteni a vakfoltokat, amiket hagyott nekem, ám ehhez rettenetesen kevés információm volt: nem láttam a fejébe. Valami történt, ami minderre indíttatta őt, s fogalmam sincs, elmondja-e ma, vagy valaha. Pár másodpercig még farkasszemet néztünk, vonásaiból, hangjából, hangulatából próbáltam olvasni, ám így sem lettem okosabb. Végül sóhaj hagyta el számat, jelezve, hogy feladtam elméje megfejtése fölötti bíbelődésemet. - Rendben. Felőlem bármikor indulhatunk. Amennyire nekem jogom van tudni - szerinte -, neki annyira van joga tudni, hol van Rosalie és Noëlle, joga van meglátogatni őket. Nem vagyok irigy, okom sincs tőle ezt megtagadni, így hát ha ebben a pillanatban indulni, egyetlen pillanatig sem akadékoskodok, csak mondom az irányt.
Én már rég nem leszek itt valószínűleg, mikor ő még mindig koptatja majd ezt a földet, de igen, öregek vagyunk. Vénjei a helyzetnek, az átkainknak, áldásainknak, akárminek. - Nem voltam ott a temetésen. Egy táviratnyi szükségét érezte annak, hogy épp én legyek mellette. Nem a velem közös gyermekét vesztette el. Nem én vagyok az, akinek joga van vigasztalónak lenni. És kötelességeim sem nekem akadnak felé. - Távol kellene álljon tőlem, hogy felhívjam a figyelmét arra, amit ígért, s valamilyen szinten tényleg távol is áll. Ám ettől függetlenül, barátom, nem szűntél meg annak lenni a szememben, akire neki szüksége van. Emlékszem helyette is, hogy milyen szavakkal fogadtál örök hűséget neki. Hallom őt kacagni, miközben táncol veled. Látom elveszni a pillanatban és abban a boldogságban, amit adtál neki. Amit elvetetett velem, mert követted a saját utad, s ő is vágyott valamire, ami az övé. - Tisztában vagyok azzal, hogy ideköt a tisztséged, de az Egyetem alagsorában lakik. S bár ezúttal nem lehetek én a kísérőd az úton, mégis remélem, hogy ott leszel, ahová elígérted a lelkedet évekkel ezelőtt. Nem hibáztatom, én sem értem magamat. Hittem valamikor, hogy mégis, ám ma nem látom az összefüggéseket. És talán életemben először szívesen vagyok vak rájuk. Célzatosan veszem a kabátomat, s húzom vissza kesztyűmet. Csak akkor szólalok meg újra, ha már a Piten kívül vagyunk, s akkor sem másra, mint formalitásokra vesztegetem az időm. Akárhogy is - akár én vezetek, mert ezt választja kérdésem nyomán, akár az ő autójával megyünk, akár gyalog vezet oda (a térképről is lesétálnék ebben a sötétben, csak jusson először a felejtés nekem is, s ne csak másoknak általam) - a percek némán peregnek el fejünk felett, s csak a nyughelynél állva nyitom újra szóra ajkaim. - Hazug meséket szültem a gyerekkoráról, mikor ébren volt, de igazat szóltam, míg eszméletlenül hevert a betegség roncsoló kínjai közt. Életben tartottam, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. Talán hagynom kellett volna, hogy békében menjen el, hogy Jane sose találkozzon újra veled. De hazaküldtem hozzád, mert hittem neked, amikor megígérted, hogy örökké vigyázol majd rá. Nem adhatom vissza azt, ami elveszett, de megoszthatok veled mindent, amit csak tudnod kellene. Akárhol is éltél hozzá képest, akármit is tudott rólad, te voltál az apja és bár kért rá, sosem engedtem neki, hogy egyszer is hozzám intézze azt a szót, amit neked kellett volna mondania. - Míg beszélek, Solomonra fókuszálok szóban, de tekintetem a sírhanta - legyen az akármilyen - szegeződik. Látom őt benne, emlékszem rá miket mondott nekem. Azt akarta, hogy lányomnak nevezzem és én nem adtam meg ezt neki. Azt hazudtam, hogy Esther miatt, de valójában az igazi, vér szerinti szüleinek ellopni kényszerült emlékképe tartott távol tőle így. Nem vagyok szent, de mindig tudtam, hogy hol a helyem. Most is, Jane ajtajában csak egy pillanatra bicsaklott meg a gépezet. - Tudom, hogy ez az én vallásom, s nem a tiéd, mégis szeretném, ha Süvét ülnél érte velem. Mire a hét nap lejár, újra az lehetsz, aki voltál előtte is. - S csak remélni tudom, hogy megérted.. nem csak gyászoló apa vagy, hanem valakinek a férje is. - Igaz lelkedre áruld el nekem. Még szereted őt?
Nincs pofám az arcába vágni, hogy Noëlle halálával én minden jogot elvesztettem, mindent szétzúztam, és én már valószínűleg amúgy se tudnám boldoggá tenni. Nem ment, mert ahogy a szemébe néztem, ostoba mentegetőzésnek tűntek volna szavaim. Kibúvónak, hiába ez az igazság. Van benne valami mélységesen csendes, nyugodt és bölcs, ami nem enged a sületlenségeknek. Ökölbe szorult a kezem, elhúztam számat, ebben viszont fikarcnyi öröm sem lakozott. Én jó voltam. Nem kerestem őket, nem mentem utánuk, s amikor jöttek, akkor is a tőlem telő legnagyobb óvatossággal kezeltem a helyzetet, falazva a törölt, megmásított emlékeknek. Túl mélyen ül bennem mindaz, amit elkövettem, a bűntudat, ami osztályrészül jutott, ezért vagyok képtelen csak úgy bólintani. - Egyszer kérdezni fog. Tudni akarja majd a miérteket, hogy mi miatt vetette el az emlékeit rólam. - Nekem pedig fogalmam sincs, hogyan engedjem el szükség esetén másodjára is. Kimentünk, mintha könnyű, őszvégi túrára indulnánk, s ami a célállomás elhelyezkedését illette, még akár az is lehetett volna. Mivel még mindig motorral közlekedtem, így az ő kocsijával mentünk és hagytam, hogy vezessen. Jobban megjegyzi az utat, ha máskor is meglátogatná. Mondom az irányt, ahogy azt is jelzem a végén, honnan jobb gyalog menni. Több szó viszont nem esett közöttünk, és bár éreztem súlyát a csendnek, korántsem nyomasztott, vagy érintett kellemetlenül. Nem vigasztal, hogy végre együtt vannak a hideg, részvétlen föld alatt, odafent a szellemek között. Önző módon hiányolom hangjukat, arcukat, mert tudom, hogy sose kaphatom vissza őket. Kísértenek a tetteim, a hajdani sok, sikertelen örökítési kísérlet, majd az utolsó gyermek-marás. Az elvek útmutatók, a hagyományok biztos kapaszkodók, a kultúra otthon - közben pedig egyáltalán nem könnyű szerintük élni, ezekhez mérten helyesen cselekedni, a kijelölt utat járni. Hallgattam Nigelt, s ha akartam volna se tudok közbevágni, félbeszakítani. Belülről haraptam a számat, karba fontam kezem a torkom pedig minden igyekezetem ellenére elszorult. Akárhol élt, akármit mondott vagy gondolt rólam: mindig szerettem a kislányom. - Köszönöm - mondtam rekedt, elfúló hangon. Köszönöm, hogy meghagytál ennyit nekem, hogy erősebb voltál, mint amilyennek valaha tartottalak és nem vetted át a helyem, pedig könnyedén megtehetted volna, s még csak hibáztatni se tudnálak érte igazán. - Amióta vérfarkas vagyok, egyetlen hagyománynak éltem, azt követtem, abban léteztem. - Merőn bámultam a gondosan rendezett kövekre, a körülöttük nyíló, kései vadvirágokra. - Tényleg nem osztozom veled a vallásodon, de tudom, mit jelent neked. Ülök veled Süvét, de én már sose leszek az, aki előtte. Nem osztozom veled egy valláson, de nekem nincs Istenem, akihez fohászkodhatnék, így önzés is a közös Süve, mert más gyászkifejezésem nincs. - Szerettem, szeretem és az utolsó lélegzetvételemig szeretni fogom. - Nálam nem puszta frázis a holtodiglan-holtomiglan. Könnyebb lenne úgy, de nem megy, az elmúlt évek egy-két kudarcba fulladt kísérlete is ezt mutatta.
- Kérdezni fog, de a kérdéseire nem nekem kell felelni. Nem felelhetek több kérdésére helyetted. - Tartozik még egy magamban elmondott mert is ehhez a mondathoz, de nem kap hangos szavakat. Csak csendes igazságként, kimondatlan lélekpendülésként terpeszkedik közöttünk a képtelen vagyok arra, hogy tovább éljem az életet, aminek legszebb része hozzád tartozik, s ami soha nem lehet az enyém. Sóhajomban benne van az egész, összedőlt világom, s bár talán ki kellene seperjem onnan, mégsem akarom. Hozzám tartozik, ahogy minden helytelen, mások kedvére meghozott döntésem is, a mások életének élése a magamé helyett. Nem lennék teljes nélküle, mert bár millió apró szilánkként létezem, ezek a törött lélekdarabok tesznek teljessé. Máshogy nem járhatnám az utam, el sem tudom képzelni, mégis hogyan kellene. Mesélek neki, beszélek a lányáról, s bár csak töredékét osztom meg vele mindannak, amit tudok, mégis veszem a bátorságot, hogy kérjek tőle a végén. Nem azért, mert a hitemet akarom ráerőltetni, hanem azért, mert ismerem a hagyományaimat. Szögre akasztottam ugyan őket, de tulajdonképpen ő volt az, aki visszaterelt hozzájuk. Ha nem kell elvegyen Jane emlékeit, ha nem kell végignézzem, ahogyan széthull körülöttem az utolsó család, ami az egységet, a szépet jelentette számomra, akkor talán sosem kezdek gyászkörútba, s nem kötök ki a tíz év végén ismét amellett, aki mellől sosem szabadott volna elmennem. Annak ellenére, hogy gondolhatnék Solomonra akképp, mint olyan személyre, aki mindig utamban állt, én mégsem vagyok képes így tekinteni rá. Neki jutott a világom, övé az egyetlen, akit még szeretni vagyok képes, de nem irigylem tőle. Sőt. Eltekintve a kétségbeesett, dacos cselekedetemtől, minden pillanatban, amióta újra beférkőzött Jane életébe - mert nem voltam elég önző ahhoz, hogy távol tartsam tőle; mert túlságosan szeretem ahhoz, hogy el merjek tépni mindent, ami a múltját jelenti, akkor is, ha nem emlékszik belőle semmire - magamat készítem arra, hogy visszajuttassam neki a csodát. Azt a csodát, akit - mit számít viselt neve - a lelke mélyén Janenek hívnak, s aki nem engem szeretett, hanem az ő szerelmét fogadta el. Kérdezek és választ kapok, hát most rajtam a néma köszönömök sora. És bár talán itt kellene a szőnyeg alá seperni mindent, ami kimondatlannak maradva hasznosabb, utolsó szavait megemésztve újra vallomásra nyitom a szám. - Akkor, ha ez így van, pontosan tudod mit jelent annyira szeretni valakit, hogy csak a boldogsága számítson. Nem vettem át a helyed Alaia életében, nem vettem át Jane mellett. Nem tehetem. Én csak oly módon szerethetem őt, amilyen módon most megkérlek rá: menj hozzá haza. Felelj a kérdéseire, emészd meg vádjait, vigasztald akkor is, ha úgy tűnik nincs igénye rád. Ha úgy egyszerűbb, mondd neki, hogy nem ő kérte, hogy én biztattam arra, hogy eldobja az emlékeit. Elvesztettem a jogot arra, hogy az élete része legyek, hozzám semmi sem köti, de neked ígért valamit, teremtettetek a világra új jövőt, ha rövid idő jutott rá, akkor is. Nem hiszek abban, hogy ez a kötelék eltörölhető. De ha mégis, úgy neki szabad akaratából kell véget vetnie, s nem azért, mert valaki megfosztja az emlékeitől. - Csendben emésztem magam Alaia halálán, s talán az egy hét alatt, míg az elhunytra emlékezem neki, vele, meg fogom kérni arra, hogy mesélje el milyen volt a temetés. De itt és most nem sok mindent tudok már mondani. Talán kellene, de szeretném a hagyományaimat tisztelve meggyászolni őt. Megszaggatom hát az inget, amit viselek, tépem a kabátot, széjjel szántom a nadrágszárat néhány helyütt. Önerőből csak kisebb lyukakat tudok szakítani az anyagokon, de nem is a teljes tönkretétel a gesztus lényege. Ez csak szimbólum. Szimbóluma annak, hogy miképpen szakad meg a szív attól, ha elveszít valakit. Megcsókoltam őt, s nem tudok bocsánatot kérni érte. Hallgatok, mert eddig is voltak titkaim, s eztán is akad majd, nem kevés. Amit akartam, azt elmondtam neki, s Alaiáról lesz is még mit mondanom. De Janeről nem beszélek többet, ő él. Nem gyászoljuk, nem tartozik a Süve témáihoz. És egyébként sem vagyok fából képes tovább tiporni önmagam. Egy ponton túl.. ebből is elég. Nekem.
//Ha nincs más, akkor részemről ez lenne a záró. Nagyon köszönöm ezt a mélylélektani játékot! Meg az ic plusz egy hetet is. //
Kezdőlap
//
