Tök jó, hogy nem sértődik meg azon, hogy együtt gurulok vele. Mivel ő is nevet, ezért én is, és együtt marháskodunk, egészen a kertig. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire megváltoznak a dolgok kettőnk között. Sosem felejtem el, hogy mennyire nem jöttünk ki jól az elején, meg hogy meg is téptem... Most, hogy így alakultak a dolgok, már tökre bűntudatom van azért, hogy ezt tettem vele. Aztán persze a szüzességét is sikerült elvennem. Mondom, nem vagyok normális. De lehet, hogy ez az egész azért van, mert igazából én változtam rengeteget, és ez a változás a mi kapcsolatunknak például kimondottan jót tett. Míg a Masával való kapcsolatomnak egyáltalán nem. Sőt. Annak örülök, hogy jól van, az a srác meg az iskola is érdekesen hangzik. - Nem tudom, én sosem jártam iskolába. - vonok vállat, mert igazából erre nem tudok mit mondani azon kívül, hogy - Ha Darren megengedi és te is szeretnéd, akkor menj. Biztos sok barátod lenne, meg minden. Amikor felemlegeti Sammy-t, elkomorodok. Pont ez hiányzott... Kicsit azért megijedek, hogy vajon elmondta-e neki, hogy elmondtam, mi volt Tupilek-könnyénél. Vagy azt, hogy megvertem. Vagyis nem megvertem, csak... Eltörte az orromat, én meg bevágtam a vízbe, na. - Jobb is. Motyogom, miközben megállok megnézni egy bordó növényt, ami szemmel láthatóan sokkal érdekebb számomra, mint Sam. Pedig nem az. Hiányzik nekem, nagyon jóban voltunk, de egyrészt butaságot csinált - többször -, másrészt megütött. Ballagunk tovább, és témát váltunk. De ez csak egy fokkal jobb, Charlotte-ról szívesen mesélek, de Kevin... Ahj. Elkalandozom. De mielőtt válaszolhatnék, a következő, amit észlelek, hogy Ashley kiesett a kocsiból. Hogy elehetek ennyire láma? - Jézusom Ashley, jól vagy? Már pattanok is, felállítom a felborult széket, és leguggolok, hogy felvegyem Ashley-t a földről. Az ép lába és a vállai alá nyúlva próbálom meg felemelni, előtte azonban kicsit betakargatom, hogy továbbra se láthassa meg senki a végtaghiányt. Felegyenesedek vele, és egy kicsit megállok így. Nem tudom miért nézek bele a szemeibe kissé kérdőn, kissé... Emlékezve. De aztán, hacsak nem érzi magát túlságosan jól a karjaim közt, óvatosan visszateszem a kerekesszékbe. - Itt inkább tollak, okés? - kérdezem, bár nem nagyon várok rá választ. Ha ragaszkodik ahhoz, hogy beszélgessünk, akkor álljunk meg, és ne haladjunk. Márha közben mindenképp nézni szeretne engem. - Kevin semmi mást nem csinál velem, csak basztat. - jah, ha Kevinről van szó, akkor káromkodok - Vele nem lehet kibékülni. Minél kedvesebb vagy vele, annál köcsögebb. Anyánk meg folyton azzal jön, hogy ne csináljuk ezt... "Jamie, te vagy az idősebb..." blablabla. Nem tehetek róla, hogy amint Kevin kinyitja a száját, én rögtön lemegyek kutyába. Persze, nyilván Ash is azt fogja mondani, hogy verjem meg. Mindenki ezzel jön, de én továbbra sem... merem. Nem tudom. Ami fura, mert Ashley-vel és Sammy-vel sikerült már ilyesmit csinálnom, de Kevinnek valahogy a természete is olyan, hogy félelmet ébreszt bennem. És az tök mindegy hány évesek vagyunk.
*Jamie szavaira csak a szemöldökömet ráncoltam össze egyetlen pillanatra. Kezdtem azt érezni, hogy csak én kerítek neki nagy feneket. De ettől függetlenül egy pillanatnyi néma csend után mely alatt az alsó ajkam rágcsáltam már megint azért megszólaltam.* - Nem tudom Apu engedné-e. Biztos megoldaná, hogy legyen mellettem mentor vagy valami. De... félek. Nem tudom visszafogni... még mindig. Jó, azt mondta apu, hogy ahhoz évtizedek kellenek mire sikerül teljesen. De eléggé hirtelen vagyok ahhoz, hogy ez problémát okozzon. De nem volna sok barátom... az iskolába mindig is tanulni jártam. * Vigyorogtam fel rá. Ez igaz, nem nagyon jártam társaságba sem az iskolába, sem sehol máshol. Iskola arra van, hogy tanuljunk. Suli után meg megvoltak az edzéseim, hol ez, hol az de mindig volt valami. Időm ilyenekre meg nem.* - De anno egyszer már mondtam, hogy ha szeretnél tanulni szívesen segítek. Nos, az ajánlat most is áll... nem mondom, hogy annyit tanulhatsz tőlem, mint egy tanártól. De már 11.-es vagyok szóval eddig a szintig tudok segíteni és szívesen is teszem. * Ajánlottam fel megint, azonban egy tuti; többször nem fogom. Megjegyzi ha akarja és ha kedve is van él is vele. Ha meg nem, hát nem ismétlem önmagam feleslegesen. * - Jobb is? * Hökkentem meg egy pillanatra. Én úgy tudtam, hogy Jamie és Sammie jóban vannak vagy valami ilyesmi. Számomra ez meglepő volt, hogy így vélekedik. A kérdésem mögött azonban ott volt a mi történt kérdés is, csak épp nem adtam neki hangot. Vagyis teljesen másképp hoztam a tudtára, hogy érdekel. Nem kellett volna... Jamie kissé ijedt s talán meglepett kérdésére csak elnevetem magam és fektemben megingatom a fejem, hogy semmi baj. Kézfejemmel a kicsorduló könnyem törlöm le mely csak a nevetésem járuléka.* - Már hozzá szoktam... a hegyen macerásabb vele közlekedni. Kicsit sajog a kezem, de majd elmúlik... * Osztottam meg azért szavakkal is azt, ami nyilvánvaló lehetett a számára miközben felkarolt. Oké, most kéne ellenkeznem, hogy megy ez egyedül is és bizony elég ha csak felállítja a kocsit a többit megoldom. Deee... nem, nem akartam. Nem lusta vagyok, csak pusztán... nem, és kész. A büszkeségemen azt hiszem már túl vagyok vele szemben. Elvette, innentől meg már oly mindegy, hogy segít vagy épp megnehezítem a saját dolgom. Ahogy felegyenesedik ösztönösen karolom át a nyakát, nehogy leejtsen s sérült kezem az ölemben pihen. Érzem a tekintetét magamon, ahogy megtorpan s én magam is az övé felé kapom vidám csillogással táncoló íriszeim. Furcsa helyzet... együtt voltam vele, s azóta is aludtam már nála. De valamiért ez így furcsa volt számomra és kicsit sem természetes. Egy pillanatra beharapom az alsó ajkam, de aztán kapcsolok, hogy mit mondott róla és abba is hagyom. Persze tekintetem nem vonom el csak halvány mosolyra húzódik az ajkam, hogy aztán megtörjem a pillanatnyi csendet.* - Nem tudok a tekintetedben olvasni Jamie... Kérdezd vagy mond nyugodtan... * Oké, nem vagyok jó ember ismerő és Apu is mondta, hogy sok-sok évtized, század míg ilyenekből megtanulom, hogy mit akar a másik mondani, kérdezni, tenni... ott még nem tartok, hiába tanulok. Hisz ahány ember, annyi tekintet mely rejtett vágyakat, elfeledett titkokat takarnak.* - Rendben és köszönöm. * Felelem mikor lerak és megigazítom magam kissé kényelmesebben. De ennek meg van azaz előnye, hogy kissé féloldalasan fordulhattam és ha tol, akkor így is tudom nézni miközben beszél. Egyrészt arra tanítottak, hogy mindig nézzek annak a szemébe akivel beszélek, másrészt próbáltam kiismerni a másik kifejezéseit akaratlan is tanítva magam, tanulva azt, amit Apu próbálkozik belém sajtolni. Kissé elmélázva hallgatom Jamie szavait, azonban csak sóhajtok egyet ahogy hallgat.* - Most mondanám, hogy verd meg... mutasd meg hol a helye. Én azt tenném, de Te nem vagy ilyen hmm... lobbanékony és agresszív. Próbáld meg figyelmen kívül hagyni és azt éreztetni vele, hogy még csak arra sem méltó, hogy a hülyeségeire reagálj. A szőrösebbik részed pedig ebben segíthet. Ahogy észre vettem eléggé arrogáns ahhoz, hogy ezt éreztesse a kicsivel. Neked csak annyit kell tenned, hogy... hogy is mondta Apu? Engedj a farkasodnak... nem vered meg, pusztán nem reagálsz neki semmit és megerőltetve magad a képébe mosolyogva tovább állsz. A többit, az érzelmi részét meg megoldja a tamagocsid, hogy Kevin is érezze. Bár nem ismerem... lehet, hogy csak üres szavaknak tűnnek. DE hidd el, bosszantóbb az, ha semmibe vesznek mint az, hogy megvernek. Hisz még ha ki is kapsz addig is foglalkoznak veled no meg látszik, hogy elérte a határod. Teremtőd nem szól rá vagy valami?
//Késve bár, de törve nem... :3 Köszönöm a türelmed :*//
Szép idővan, és már Sirius is tülkön ül, hogy végre menjünk a botanikába, a sétáló helyre. Elöbb még azért magamhoz veszem a pórázt, és egy zacskót is, arra a lehetőségre, hogy ha szükség leszrá. A pórázt, egyből a nyakörvéhez kapcsolom, és úgy indulunk útra. Az út eléggé hosszú, és ahogyan sejtettem, a zacskóra is szükségvolt, de nem csináltam belőle gondot, és fel veszem a kutyagumit. A sétánynál, elengedem őt, és hagyom neki, hogy futkározzon. Addig, én pedig sétálva indulok utánna, hogy azért szemmel is tartsam őt. Talán szagot foghatott, mert ugatva kezd el rohanni egyenesen egy fiatal kislány felé. Tesz körülötte egy kört, majd az orrát a lány hátsojához dugja, hogy szagot vegyen tőle. - Sirius, ide. - Szólok a kutyára szeliden, és közben lehajolok. - Nefélj, nem fog bántani, csak megszagol. - Mondom a lánynak, majd egy jutalom falatkával csábítom őt vissza, mert nagyon nem hallgat rám.
Eljött az a pillanat, amelyet nem akartam megtapasztalni. Mandy dolgozni ment és egyedül maradtam a lakásban. A ház, amelyet reményeim szerint az új otthonomnak mondhatok nem ad már kellő felfedezni valót egy magam fajtának. Minden zugát bejártam, gondosan feltérképeztem és ismerem már az utolsó pici pókocska rejtekét is. Tudom hová húzódnak a macskák, ha aludni támad kedvük és a kutyus kedvenc helyei is ismeretesek. Előkapom a rajzlapokat és a ceruzákat, de most a kedvelt elfoglaltságom sem köt le teljesen. Mit tegyek hát? Pillantok Bettymre, a kedvelt rongybabámra? Válasz nem jön, de nagy gomb szemén látom, hogy ő biza kirándulni szeretne és mi tagadás és is szeretném megismerni a várost. Összepakolok hát, csak a legszükségesebbeket viszem. A mackót mintázó hátizsákban helyet kapnak természetesen a színes ceruzák és a rajzlapok. Ott lapul még benne az esőkabát és Bettynek szinte az összes ruhája, hiszen elfér. Egy kiflit is becsomagolok egy szalvétába és ott van még Mandy névjegye, amit azért kaptam ha ne adja isten elveszek, hiszen nem tudom elmondani ki vagyok és ki vigyáz rám. Hamar útra kész állapotban vagyok. Kalandra fel! Betty a szokásos helyén, a bal kezemben kap helyet a túrán és már a nyakunkban is a város. Annak is száz épülete, amit nem láttam még.... vagyis láttam párat, de most más a szitu. Akkor, mikor Mandy megtalált egy kis kukalakó caplatott mellette, most pedig egy csini ruhás kishölgy barack illattal a habfürdőtől. Kissé fel is emelem a nózim, mikor ez a gondolat átsuhan agyamon, büszke vagyok rá nagyon. Büszke arra ami lett belőle bár kétségtelen, hogy javarészt Mandy érdeme. Vagy egy órája kószálok a városban és ha most kellene hazaindulnom, be kellene ismernem bizony eltévedtem, de itt és most ez nem foglalkoztat. Túl sok az élmény és az új dolog ahhoz, hogy leessen. Utam a Botanikus kertbe vezet, ugyan nem olvasok valami tökéletesen, de tudom mi ez a hely. Bemegyek hát a nyitott kapun és csak reménykedni tudok benne, hogy lesz egy alkalmas pad számomra, amiről lerajzolhatok valami szép növényt, esetleg madárkát. De mi ez héé... valami böködi a fenekem. Hátrafordulok és mit látok... egy kutyus. Nézd Betty, egy kutyus! Persze csak gondolatban, hiszen hangom csengését továbbra sem vagyok képes rászabadítani a földi világra. A kutyuli gazdija is megérkezik. Nyugtatni szeretne, de egy cseppet sem félek a blökitől. Táskám után kapok és előkotrom a kiflit. Kettétöröm, majd Ally felé pillantok kérdőn, vajon szabad-e nekem ezt odaadnom a kutyájának?
Sirius, leül mikor is a lány a táskájához nyúl, én pedig egyenesen meg indulok feléjük, hogy a közelben legyek, ha kellenék. De, szerintem nem lesz rám szükség, de azért közelebb megyek, és csak ekkor veszem észre a félbe tépet kiflit, és felém nyújtja, és Sirius is mintha egy kicsikét be lenne zsongva, és izgalmában vakkant egy párat. Ezt észre véve szólok neki: - Köszönöm szépen, de én most nem vagyok éhes, de szerintem, a kutyusomat, érdekelné az a fél kifli, nyugodtan ad neki oda. - Mondom, de nem tudom, hogy a kifli másik fele biztonságban lenne-e tőle, révén annak, hogy imád Sirius kuldolni, még akkor is, ha már nem éhes. Ha, a kislány felé tartja a fél kiflit, Sirius meg szerzi magának, kiveszi a lány kezéből a darabot, és rágni kezdi azt. Miután végzett a kiflivel, és kérdőn nézz a lányra, hogy kap-e még. Én is oda lépek, és le gugolok elé, majd barátságosan köszönök neki. -Szia, a nevem Allison Black, ő pedig itt a kutyám, Sirius. - Mutatkozom be neki, majd Siriust is bemutatom, és közben felé nyújtom a kezemet. - És te? Téged, hogy hivnak? Hol vannak a szüleid? - Kérdezem tőle, és közben tekintetemmel a szüleit keresem.
Kissé félve markolom kezemben a kiflivéget, de mikor Ally hozzánk lép és megnyugtat ez az érzés úgy száll el, mint a fecskék télidőben. A kutyuli felé nyújtom az eleséget, aki fogai közé zárja azt és határozottan, egyben mégis óvatosan veszi ki kezemből és oly gyorsasággal tünteti el, mintha soha nem is létezett volna. Hatalmas szemeivel újra rám pillant követelve jogos jussát, a kifli maradékát is. Hamar elkezdek újfent a táskámban bogarászni, hogy a fenn maradó darabot is odaadhassam a blökinek. Oppá, meg is van... és már megy is a kifli a kutyunak, aki boldogan szalad egy kört zsákmányával. Elfogadom Ally kezét és fogadom a bemutatkozást, de hogyan válaszoljak? Beszéd. Mennyire létfontosságú és mennyire fájó a hiánya? Azt hittem eddig, hogy nem is lesz rá szükségem soha, de itt, ebben a városban..... Csak reménykedtem benne, hogy odalent délen nem is akarják hangomnak hallását és ennyire reménykedek benne most, hogy egyszer varázsütésre visszatér, ha egyáltalán volt valaha hangom. Mitévő legyek? Hogyan mutatkozzam be és hogyan mondjam el, adjam tudtára a szomorú valót, hogy sosem ismertem a szüleimet. Vagy ismertem csak nem emlékszem rájuk? Én szöktem el tőlük is vagy otthagytak valahol, mert nem akartak engem? Vagy elvesztem és most is keresnek? Vagy meghaltak? Bár csak tudnám a választ a fejemben zúgó ezer kérdés közül egyre is. Újra táskámban kotorászok céltudatosan, Mandy névjegyét keresve. Ugyan nem egy bemutatkozás és nem is információ szüleim hollétéről, de Mandy az az ember, akit anyámnak szeretnék. Remélem ő is ilyen volt velem, amíg együtt voltunk. Átadom a névjegyet és kedvesen mosolygok Allyre. Talán a segítségemre is lesz és útbaigazít, hiszen nem tudom hová keveredtem el a városban.... de figyelmem újra a kutyuson landol... Újabb táskabeli matatás és már a kezemben is egy papírlap és ceruza. Kedves a blökitől, hogy modellt ül nekem. Hamar! Elkezdem lerajzolni.
Az idegen kislány, elő veszi a kifli másik felét, és Sirius-nak adja azt is. - Akkor, te most mit fogsz enni? - kérdem tőle, de miért is kérdezek bármit, mikor szerintem nem kapok rá választ tőle. Ráadásul, még a siketek kéz jeleihez sem értek, így tehát még ez a opciok is kiütve. Kapok tőle egy névjegy kártyát, amin egy idegen nő neve szerepel, és egy telefon szám, valamint, a munkahelyének a címe. Minden esetre, majd intek le neki egy taxit, hogy majd elviszi őt oda, mert nem tudhatom, hogy hol laki. Talán még, így is kapni fog az anyjától, de ő legalább haza is tudja majd vinni őt. - Ezt, késöbb vissza adom neked. Rendben? - mondom a kis lánynak, és közben mutatom neki, hogy a névjegy kártyára gondolok. Aztán, megvárom, hogy jelezze legaláb egy bicentéssel, hogy megértette. Majd, a kártyát a zsebembe relytem, ahol remélhetőleg bíztonságban lesz. Látom, hogy Sirius, modelt ül egy rajzhoz, amit a kislány csinál róla. Méghogy ül, inkább fekszik szerintem, de mindegy.
Tanácstalanul vonom meg a vállaim a kifli elfogytával és az elhangzó kérdés után. Mandy biztosan hoz valami, amiből összejön valami finom vacsora és ha nem... ott van még a pékség, ahol már ha mondhatom így, már ismernek. Nem aggódom túlságosan, nem fenyeget az éhenhalás. Amúgy is felszedtem valamicske husit is azokra a kis csontos karokra. Ally elteszi a névjegyet, talán jobb is. Nála bizonnyal nagyobb biztonságban lesz. Főként akkor, ha nagyon belemelegszem a kutyázásba és mi tagadás, ennek reális és igen nagy esélye van. A ceruza engedelmeskedik és egyre felismerhetőbb a rajz a kutyuliról. Nagy szerencsém van, hogy leheveredett a gazdija mellé és jóval kevéssé mocorog. Talán a kifli okozta? Nem tudhatom, de nem is nagyon foglalkoztat. Agyam tudni illik teljesen kikapcsol és csak a rajzolás létezik. Csakhamar készen is van a remekmű. Kifejezetten jól sikerült, szinte teljesen felismerhető rajta Sirius. Büszkén, arcomon kedves mosollyal adom át a rajzot Allynek. Mégiscsak az ő kutyusa, legyen az övé. Emlékezetből is meg tudom rajzolni, ugyan nem ennyire élethűen, de egy gyerekrajznál ez talán nem is számít annyira. A lényeg az, hogy én tudjam mit ábrázol. Tetszik neked is Betty? Kérdem meg a rongybabámtól, persze csak a mi kettőnk gondolati beszédén. Hangok továbbra sem hagyják el a szám. Biztos vagyok benne, hogy Bettynek is tetszik a rajz és alig várja, hogy őt is lerajzoljam. Neki is állok, de szerencsére Bettynek nem kell már modellt ülnie. Ismerem minden egyes porcikáját.
Látom, hogy a kislány, a rajzolással van elfoglalva, majd ezt a rajzot kapom meg tőle, amin egy kutya szerepel, és bár nem gondolhatom bíztosra, de talán lehet, hogy Siriust ábrázolja a rajz. - Ez, Sirius? - Kérdem, tőle. - Nagyon szép rajz. - Dicsérem meg. - Nagyon szépen köszönjük. - Mondom, és csak össze hajtom, és a zsebembe teszem, révén nem hoztam magammal táskát, amibe bele rakhatom. Majd, megint neki kezd a rajzolásnak, de nem megyek oda, hogy megnézzem, mert gondolom, úgy is megmutatja, ha akarja. Én, pedig türelmesen várok. Hírtelen a telefonom is meg szólal, elő veszem, de nem ogadom a hivást, csak rá nézzek, és látom, hogy Lisa az. Fogalmam sincs, hogy mit is akar, de aztán egy sms érkezik tőle, hogy este találkozó a temető bejáratánál. Aztán, én is vissza írok egy Ok-ot, és el teszem a telefont, majd hátra dőlök, és élvezem ezt az időt, bár jobban telne, ha tudnék kommunikálni ezzel a gyermekkel.
Büszkén bólogatok, mikor Allison megkérdi, hogy vajon az ő kutyusát ábrázolja-e a rajzom. Hát persze, hogy őt. Rajztechnikám elég sokat finomodott az utóbbi két évben, hiszen ez az egyetlen módom rá, hogy gondolataimat megosszam másokkal. Képeket adhatok át arról, hogy mit szeretek és mit nem. Csak így oszthatom meg érzéseim. Visszatérek Betty rajzához. Papírra vetem a vörös pamut haját, a hatalmas nadrággomb szemeit és a csini új ruháját, amit nemrégiben kapott. A háttér pedig egy szép kis erdei tisztás, olyasmi ahol mindig is szerettem volna élni. Egy csendes, madárcsicsergős csupaszív hely, ahol nem bánthat senki sem. Hamar készen is vagyok, hiszen Bettyt talán már ötvenszer is lerajzoltam. Persze soha sem ugyan úgy, valami mindig más lesz a rajzon. Most például egy botot tart a kezében. Ó igen, a bot. Nem véletlenül rajzoltam ezt, mert minden bizonnyal Betty is szeretne a kutyussal játszani. ~Tetszik Betty?~ mutatom meg a rongybabámnak a rajzomat, ami őt ábrázolja. ~Szeretnél a kutyussal játszani ugye?~ Azzal a lendülettel leültetem a babámat a táskám mellé és felkapok egy hasonlatos botot a földről. Siriushoz lépek és megszagoltatom vele a fadarabot, majd jó messzire, legalábbis hozzám mérten elég messzire elhajítom reménykedve benne, hogy a kutyus utána ered majd és visszahozza nekem.
A kis lány, egy ujjab rajz után, egy botot veszfel, és Sirius hoz tartja, aki meg is szagolja a botot, majd a lányra nézz, aki el is dobja a botot, ami nem valami messze kerül. Sirius, nyútózik eggyet és a bot felé megy hogy meg fogja a szájával a botot, és oda viszi a kis lánynak, és le rakja elé. Majd vakkant eggyet, hogy készen áll. Közben, a farkát csóválja. Amíg, a kis lány el van Siriusal, addig én a padról figyelem őket, hogy mit is csinálnak. Sirius, nagyon jól érzi magát, csak épp a bot nem kerül olyan messzire, hogy neki futnia keljen utánna. Majd, hirtelen ötlettől vezérelve, elő veszem a labdáját. - Kis láyn, próbáld meg ezzel. - Mondom neki, miközben a kezemben tartom a labdát.
Újra eldobom a botot, ha lehet ezt mondani még sutábban, mint az előbb. Alig repül pár métert és szegény blöki alig kellett mozduljon hozzá. Piros rózsa formájában ki is ül arcomra némi szégyen, amiért ennyire ügyetlen vagyok, hogy még egy kutyussal sem tudok játszani úgy, hogy az neki is játék legyen. Allisonra pillantok és amikor előveszi a labdát.... ~Ezaaaaaaz~ Így már biztosan menni fog, tehát odasétálok és kezembe veszem a kicsi lasztit. Sem túl nagy, sem túl kicsi. Pont megfelelő ahhoz, hogy egy magam fajta méretű és erejű gyereklány is messzire legyen képes azt eldobni. Bettyt, akit eddig a bal kezemben szorongattam szépen leültetem a padra a kedves néni mellé és felkészülök a nagy mutatványra. ~Na ide süss Bettykém! Most csodát látsz!~ Azzal sarkon fordulok és megmutatom a kutyusnak a labdáját, aki meglátván majd ki ugrik a bőréből. Vigyázz, kész, dobáááááás..... a labda úgy repül, mintha szárnyat növesztett volna és az elvárásaimnak megfelelően Sirius-t is alaposan megmozgatja. Persze a rákészülés jóval több időbe került, mint amilyen gyorsan újra megjelenik előttem a kutyu, szájában a fognyomaitól tarkított labdával. Elém pottyantja, hogy újra eldobjam neki. Persze nem is vagyok rest ezt megtenni, újra és újra. Fülig érő vigyorral.
Még, pár órát hagyom, hogy játszanak. Örömmel nézem, hogy jól érzik magukat. Majd, aztán fel állok, és ki nyújtózok. - Figyi kicsi, nekünk mostmár mennünk, ezért most le intek neked egy taxit, aki el fog vinni téged anyukádhoz. - Mondom, majd el kérem tőle a labdát. - Ha, majd megint találkozunk, igérem játszhatsz majd még Siriusal. Mondom, majd indulunk kifelé, hamár a kislány össze szedte a holmiját. Ki érve az utcára, meg is látok egy parkoló taxit, és a kislánnyal megyek oda, hogy vigye el a címre, ami a névjegy kártyán van, majd előre fizetek neki.
(Köszönöm a játékot, majd játszhatnánk máskor is.)
A labdával egészen más, mint mikor a bottal szerencsétlenkedtem. Ez megfelelőbb a kutyusnak is és én is el tudom dobni viszonylag messzire gyengécske, vékonyka karom ellenére. A blüki pedig szorgalmasan hordta vissza és újra és újra megtette. Az idő teljesen megállt, olyannyira belefeledkeztem a játékba. Nem hiába szeretem ennyire az állatokat. Mentesek minden olyan agressziótól, amitől ember az ember. Persze nem arra gondolok, hogy egyik állatka megeszi a másikat. Ó nem, ez a természet rendje. Inkább arra akarok itt utalni, ami velem az árvaház falai között történt. Mert egy nagy állat azért eszi meg a kisebbet, mert szüksége van ételre. Engem minden ok nélkül bántottak. Ilyet egy állatka nem tenne. Nem verné gyengébb társát csak azért, mert kedvét leli benne. Sok mindenben hasonlítunk még. Nem beszélnek, ahogyan én sem, de kommunikálnak. Hangok nélkül, csupán egy érintéssel, egy kedves őszinte szempárral, ahogyan én is teszem. Inkább közülük valónak éreztem magam a lelencben. Egy törött szárnyú madár fióka inkább voltam én, mint egy másik gyerektársam, aki gondolkodás nélkül taposta volna el a szerencsétlen sorsú kis élőlényt. Sokszor sírtam magam álomba azzal a gondolattal kísértve, hogy csak én vagyok furcsa, fajtám szégyene és nem ilyennek kellene lennem. Csak itt, a messzi északon tapasztaltam meg, hogy az ember is képes szeretni és önzetlen lenni. Hiszen mi érdeke származott akár Mandynek, akár a többieknek, hogy engem befogadtak? Az ég világon semmi. Csak egy gonddal több voltam a nyakukban, mégis egy emberként álltak ki értem. Vagy Allison? Neki sem volt kötelessége engedni, hogy egy ismeretlen kislány játszhasson a kutyusával, mégis megtette. Ennek megfelelően mikor közölte velem, hogy menniük kell két dolgot is éreztem, ami ki is rajzolódhatott arcomra. Szomorúságot, amiért máris abba kell hagynunk a játékot és persze hálát, amiért ezt megtehettem. A taxi üvegén keresztül még integetek újdonsült ismerősömnek, majd mikor már nem látom hátradőlök és mosolygok. Szép délután volt.
Szeretek itt lenni, de azért az valahol kezd nagyon vicces lenni, hogy a legtöbb hivatalos találkozóm éppen ezen a szent helyen zajlódjon. Nem, mintha bánnám, van valami bája és legalább annyira bohém, mint az egész őrzőéletem. Mondjuk a bohémség nem biztos, hogy annyira hathatós, hiszen egyre kevesebb esélyét látom annak, hogy Nonóval újból együtt vizsgázzunk. Mindegy, nem irigylem tőle a szintjét és a sikerét sem, nekem jó így, eltanulgatva a partvonalon, aztán vizsgázva, amikor úgy alakul. Nem hajt a tatár, s különben is szeretek nagyon alaposan átrágni mindent. Ezért is van a, hogy egy csomót járok Dimi nyakára, de vissza-visszatérek témákhoz és így nem tud haladni velem. Ahogy a Krónikás sem. Vagyis haladunk, csak nagy mélységeiben, s ez így azért más. A mai nap már nincs annyira hideg, mint mondjuk egy hónappal ezelőtt, így a négy harisnya helyett én is csak hármat szedtem magamra, ami atért haladás így az egy számmal nálamnál nagyobb téli nadrág alatt. Nem farmert húztam, hanem egy lazább, ruganyosabb viseletet, mely azért a cicanadrágtól messze áll. Azt fel nem vennék utcára zsák aranyért sem. Persze otthon szívesen flangálok benne, Claude véleménye pont nem érdekel, de azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkor is hosszított pulcsit veszek rá, szóval nem öltözöm még a saját házamban sem olyan ízléstelenül, mint amilyen a mai divat. Hajam lófarokba van fogva, fejemen baseball jellegű, angora anyagú sildes sapka, természetesen türkizkékben. Ez a szín a kedvencem, ezt le se vakarhatnám magamról. És különben is, valamivel fel kell dobni a puffasztott rizsre emlékeztető kabátomat. Várom már, hogy szövetkabátot hordhassak, vagy ne adj’ ég bőrdzsekit, de az elég messze van még. A sétány eredőpontjában állok, ott várakozom. Hanyagul zsebre dugtam kesztyűs kezem, a horizontot kémlelem. Mint mondtam, szeretek itt lenni, nagyon.
Sportosabb felszerelésben sétálok a botanikus kertben, alig két perce tart a kis pihenőidő, amit a hosszabb lefutott távok között engedélyezek magamnak. Fehér pamacsok formájában tör elő orromból a meleg levegő, még mindig eszméletlenül hideg van. Tudom, hogy Lil figyelmeztetett arra, hogy itt kissé zord az időjárás, na de hogy ennyire?! Álmomban sem gondoltam volna, több nadrágot és pulcsit is húztam magamra és habár most a futás miatt kissé kimelegedtem, akkor is hideg van. Elviselni elviselem és nem is panaszkodom róla senkinek, majd Lil-nek legfeljebb, ha sikerül összehoznunk egy találkát. Halad az élet velem is, a húgommal még mindig nem sikerült összefutnom, pedig igazán jó volna már végre, akad néhány megbeszélnivalónk. Jobban mondva néhány olyan dolog, amit az orra alá dörgölhetek. A beilleszkedés egészen jól megy, már saját szobám is van az egyetemen és a többiekkel is próbálok ismerkedni, habár ez kicsit nehezebb feladat, lévén nem vagyok túl társasági ember. Az órámra pillantok, még két percem maradt a megbeszélt találkozóig. Máris "oktatni" fogok. Pandora nevezetű kishölgy keresett fel a minap, hogy vállalnék-e ilyesmit, persze, hogy rábólintottam, mindig is szerettem Tanoncokkal foglalkozni, habár mentorkodásra nem lennék képes, ennyi bőven belefér. Azt mondjuk nem mondom, hogy meg fog szeretni, de mindenki döntse el, hogy barátkozni, vagy tanulni szeretne, számomra mindkettőnek megvan a maga tere, edzés és tanulás közben nem barátkozni szeretne az ember. Legalábbis én így vagyok ezzel az egésszel. Már messziről kiszúrom a lányt, legalábbis remélem, hogy ő várakozik ott, türkizkék sapkában, mert ha nem érkezik meg a megbeszélt időpont után legkésőbb öt perccel, akkor nem várok rá tovább. Nem az én célom a fejlődés. Hála égnek ilyennel nincsen gond, hiszen ő az. Halovány mosolyra kunkorodik szám, inkább udvariasság, mint őszinte érzelmek szülik, de nem foglalkozom ilyesmivel. - Szervusz, Pandora! - köszöntöm és ha kihúzza a kezét a zsebéből, akkor még kezet is fogok vele, mert hát miért is ne? Túl sok szót nem váltottunk a minap, így legalább udvarias had legyek, ha nem éppen a kedvességemről fogok elhíresülni. - Elméleti, vagy gyakorlati oktatásra gondoltál? Csak mert ha az utóbbi, akkor a kabátodra egészen biztosan nem lesz szükség - osztom meg vele a véleményem, miszerint bármit is csinálunk, zavarni fogja a kabát. Nem véletlenül öltöztem én is lezserebben. - Bár ha neked így kényelmes és szeretnél egy plusz zavaró tényezőt, nem fogok beleszólni - emelem fel két kezem, mintegy megadást színlelve, döntse el ő maga, mit szeretne. Ő választotta a helyszínt, én elsősorban ehhez igazodom. - Gyere, sétáljunk egyet. Addig pedig mesélj kérlek arról, hogyan is állsz, voltál-e már ilyen jellegű oktatáson, sportolsz-e valamit és a többi, bármi, amit említésre méltónak találsz - kezdek bele, miközben megindulok. Jöhet itt bármi, milyen szinten érzi a harci tudását és talán ami a legfontosabb, volt-e már ilyen felkészítésen. Minden érdekel, hiszen nem ismerem a lányt, ennyi réteg ruhán keresztül pedig képtelen vagyok megsaccolni, milyen lehet a testalkata, így először csevegünk, majd aztán lépünk a tette mezejére.
Nem szokásom késni, szerencsére ez a vád még nem érhetett, hogy valakinek várnia kellett volna rám, vagy esetleg elhagyni a helyszínt azért, mert nem jelentem meg időben. Mosollyal fogadom az érkező harcost, s természetesen annak illembeli rendje és módja szerint kezet fogok vele. - Őszintén szólva arra gondoltam, hogy azt tanulunk, amit a tanítóm jónak és hasznosnak lát. Jegyzem meg kissé zavartan. A kabát tárgykörére bólintok mosolyogva. Le fogom venni, biz' isten ha elkezdünk edzeni, abban hiba nem lesz. Mármint a vetkőzésben. Az edzésben esélyesen hemzsegni fognak, hiszen nem vagyok egy harcos alkat, sőt. Elindulok vele sétára, s közben módszeresen igyekszem válaszolni a kérdéseire. - Soha az életben nem voltam még ilyen oktatáson. Naomi jár Ginához, de én nem voltam még nála, s amikor Adammel tanultam, akkor sem harcot, hanem varázslást tanított nekem. Életemben legközelebb akkor álltam harcoláshoz, amikor megtámadtam tavaly a Vörös Holdkor Masakot, de arra sem emlékszem, csak az utóhatásaira. Elhúzom a számat. Az azért nem volt egy szép játék, de ha már kérdezte, akkor a válaszadáshoz korrektül ez is hozzátartozott. - Táncoltam versenyszerűen nyolcéves koromtól, bár két éve abbahagytam a versenyzést, de még mindig eljárok edzeni, hogyha tehetem. Latin és standard táncok. Érzem én, hogy ennek a harchoz nem sok köze van, de legalább nem süthető rám annak a bélyege, hogy gyöszös lennék. Mondjuk ettől még esélyesen az vagyok, hiszen más izomcsoportok kellenek mindenféle más típusú mozgáshoz, de nem szeretnék semmit sem kihagyni, ezért eresztettem ilyen bő lére. Ha valamit nem így gondolt, felteszem majd úgyis szól.
- Nagyszerű! - csapom össze két kezemet - És mivel én inkább a gyakorlat híve vagyok, így nem kérdéses a dolog. Szeretem, ha a Tanonc nem érkezik konkrét ötletekkel, vagy elvárásokkal az én irányomba, volt már nem egyszer ilyenhez szerencsém, nem véletlen, hogy nem jöttünk ki túl jól. Legalábbis én elvégeztem a dolgom, az már más kérdés, hogy ő aztán hogyan viszonyult ehhez az egészhez. Figyelmesen hallgatom a szavait, bólintok csupán egyszer-kétszer, nem húzom a szám, nem csóválom a fejem, pedig elég gyatrán állunk, ha engem kérdeztek. Nem fűzök kommentet a Vörös Holdhoz sem, tavaly még messze jártam, csupán szóbeszédekből hallottam ezt azt és nem is azért vagyunk itt, hogy a katasztrofális eseményeket megvitassuk. A táncot hallva egy icipicit megkönnyebbülök, bár igaz, hogy a táncnak nem sok köze van ahhoz, amit művelni szeretnénk, de akkor is több, mint a semmi. - Azt nem mondom, hogy nagyszerű, mert közel sem az, de legalább van valami. Viszont mindenképpen szükség lesz egy amolyan edzéstervre, mert ez így nem állapot, ezt én magam fogom neked összeírni és szeretném, ha tartanád magad a tervhez - nem fogadok el kifogásokat, napi fél-egy óra edzésbe senki sem hal bele, legfeljebb eleinte, de muszáj csinálni valamit. - Apropó! Ha jól tudom, te most az útkereső fázisban tartasz, igaz? Tudod már, hogy merre tovább? Véleményem szerint nem a Harcost fogja választani, elnézést érte, de ezt nézem ki belőle a legkevésbé. Pontosan ezért nem célom, hogy harcost faragjak belőle, de minden Őrzőnek szüksége van állóképességre és valamilyen szintű erőre, hogy az önvédelemről már ne is beszéljek. Közben én már észreveszem a távolban Alice-t, erről nem szóltam Pandorának és Alice sem tudja, hogy páros edzés lesz, mindkét hölgynek meglepetésben lesz része, de annál jobb. Véleményem szerint így jobban tudjuk gyakorolni az önvédelmet, hiszen egymás ellen több esélyük lesz, mint mondjuk ellenem, valóság hűbb lesz a kis szituációnk. Amint Alice mellé érünk, megállok és úgy fordulok, hogy mindkét lányt lássam. - Szervusz, Alice. Bizonyára ti ismeritek egymást - húzódik halovány mosolyra szám - Nos, hölgyeim, íme a meglepetés. Párban szép az élet, szokták mondani, úgyhogy ma egymás ellen fogtok küzdeni. Semmi vérre menő harc, csak egy kis gyakorlás. Remélem nincs ellene kifogásotok - pillantok először az egyikükre, majd a másikra. Hangomból érződik, hogy akár van kifogás, akár nincs, bizony véghez visszük azt, ami miatt idejöttünk. Remélem nincsenek hajcibálós viszonyban, mert akkor kicsit kellemetlenebb lesz, viszont legalább kiadhatják a feszültséget.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Sima melegítőben és egy egyszerű pólóban indulok el a Botanikus kert felé, hogy találkozhassak Emmettel. Pár napja futottunk össze a folyóson és volt szerencsém kicsit beszélgetni vele, aminek a vége az lett, hogy egyeztettünk egy találkát edzés címszóval. Bár igaz már Velkan is segít az önvédelemben, de úgy érzem p nagyon is visszafogja magát, mikor rajtam mutatja be az ütéseket. Értem én, hogy nem akar bántani, de ezzel nem igen fogom megtanulni a dolgokat. Így úgy gondoltam nem árthat senkinek sem, ha több embertől tanulok. És bár lehet, hogy csak gyógyító vagyok, de egyre fontosabbnak tartom azt is, hogy minimálisan, de mi is meg tudjuk védeni magunkat legrosszabb esetben a vérfarkasok ellen. A megbeszélt helyszínre úgy negyed órával előbb érkezem meg, amit cseppet sem bánok. Szeretek itt lenni, hiszen annyira nyugodt. De hogy ez a kis idő se vesszen kárba egy gyors bemelegítéssel kezdem az edzést. Nem viszem túlzásba, csak az alap mozdulatokon megyek végig.
Egy pillanatra sem jutott az eszembe az, hogy mással is megbeszélt egy találkozót erre az időpontra, erre a helyre, így mikor meglátom Pandorát meglepődöm, de nem rossz értelemben. Bár sokat még nem beszélgettem vele, de egy kedves lánynak tűnik nekem. Nincs semmi bajom vele, sőt így belegondolva remek ötlet ez a páros edzés. Ahogy közelebb érnek hozzám egy mosoly kúszik az arcomra és már köszönök is nekik. -Sziasztok!-Arra, hogy ismerjük egymást csak bólintok egyet. Az egyetemen lakva nehéz nem összefutni az őrző társakkal. Mondjuk legalább ez a pozitívuma annak, hogy ott lakom. Igaz hiányzik a lakásom, de egyelőre még nem igen szeretném elkapkodni a költözést, így nem is nagyon hozom fel ezt a témát Willnek. -Nekem nincs kifogásom. Sőt örülök is... Mármint félre ne értsetek... Nem akarlak agyon püfölni! De tény könnyebb így a gyakorlás.-Én részemről el is kezdhetjük a dolgot, így csak Emmettre pillantok kérdőn, hogy most hogyan tovább.
Sose ülök fordítva a lovon. Szerintem a tanár dolga elmondani, hogy mi is lesz a tananyag és annak leadásának módját is neki kell megválasztani, mindegy az, hogy harcról van szó, vagy akármi másról. Konkrétan csak az akármi másról tudnék nyilatkozni, de arról egész határozott véleményem van, ezért is reagáltam Emmettnek így, ahogy. Elhúznám a számat, de igaza van. Nem nagyszerű, de ugyan mit is vártak tőlem? Nem előfeltétele az őrzőségnek a fizikai alkalmassági, engem így hívtak el, s azóta a kötelező edzéseken kívül nem volt senki, akivel tudtam volna tanulni. Arról hadd ne én tehessek, hogy Adam sem a harccal foglalkozott, hanem mágiát tanított nekem. Lelkesen bólogatok, nagyon elszánt mosoly születik ajkaimon. - Természetesen be fogom tartani! Semmi betartanám, be fogom tartani. A „ha beledöglök is” véget lenyelem róla, nem vetne rám jó fényt azt hiszem. Integetek Alicenek, ajkaimon mosoly játszik. Sajnos még mindig nem sikerült elvonatkoztassak attól, hogy tavaly Naomival került össze szegény. Mindkettejüket sajnáltam, de azért most valamiért eszembe jut, hogy legalább már tudni fogom, hogy barátnőm mit élt át. Persze ez így nem igaz, nem fogom tudni és nem is kéne ilyen beteg dolgokon agyalnom, de inkább ezen, mint máson. - Szia! Öntöm szavakba is az üdvözlést. - Nagyjából igen, igen. Jegyzem válaszul Emmett felé. Az egymás ellennél kikerekedő szemeim azért elárulhatják, hogy azért nem számítottam erre a meglepetésre én sem. De bírom a mély vizet, nincs gondom vele, szóval hamarosan lelkessé válik megint mosolyom. - Ahhoz azért nekem is lesz egy két szavam! Próbálok meg kacsintani, mert félidegenek között mindig elfelejtem, hogy nem tudok. Végül hagyom a grimaszolós magamégetést és elnevetem magam. Sejthető belőle, hogy ez a mimikai dolog nem megy nekem. Harcolni feltehetőleg jobban fogok tudni, ugyanis ennél a kacsintási próbálkozásnál mélyebb nincs égésben izomtevékenység-ügyileg.
Tetszik a lány hozzáállása, nem lesz ezzel semmi probléma. Eleinte nyilván nehezebb lesz, de bele fog jönni és idővel a gyakorlatok is könnyebbé fognak válni. Persze én magam is figyelni fogok és természetesen nem a legnehezebb feladatokkal kezdünk, csak szépen lassan felépítve a dolgot. Elégedett biccentéssel jelzem, hogy tudomásul vettem, valamennyire ismerik egymást. Bár igazándiból ez itt teljesen lényegtelen, talán annyiból érdekes a dolog, hogy megnézhetem, hogyan viszonyulnak ahhoz, ha egy ismerőst kell megütniük. Mert bizony bármikor, bármi előfordulhat. Látom az elkerekedett szemeket, szám széle rándul csupán, nem szeretem a meglepetéseket, sem kapni, sem adni, az ilyen jellegűek viszont kellemes érzéssel töltenek el. Persze nem kárörvendek, az azért messze áll tőlem. - Hamarosan meglátjuk, mennyivel lesz könnyebb - jegyzem meg a lányoknak. Én csak örülök, ha nem okoz problémát az, hogy egy olyan személlyel kell megküzdeniük, akit ismernek. Nem is húzom tovább az időt, keresek egy kisebb gallyat a földön, amint megtaláltam, ketté töröm úgy, hogy az egyik fele hosszabb legyen, ezáltal a másik pedig rövidebb. A hátam mögött keverem össze őket, majd tartom úgy a lányok elé, hogy csupán a botocskák tetejéből lássanak egy keveset, a végét eltakarjam tenyeremmel, ezzel rejtve el előlük a hosszúságot. - Aki a rövidebbet húzza, ő fog először támadni. A másik feladata a védelem lesz, semmi ellenreakció, csupán hárítani kell a támadásokat. Megnézem, hogyan boldogultok egyből a mélyvízben, aztán cserélünk - tájékoztatom őket a menetrendről és eléjük tartom a kezem, hogy húzzanak. Alice kezébe kerül a rövidebb. - Pompás. Alice, te támadsz először. Kérdés? - várok egy pillanatot, ha nincsen, akkor máris összecsapom a tenyeremet. - No akkor lányok, lássam, mit tudtok! Ne fogjátok vissza magatokat! - ennyit kérek csupán még tőlük, mielőtt hátrébb lépnék, ezzel is jelezve, hogy övék a terep.
Bár nagy meglepetés Pandora mégis örülök annak, hogy most kivételesen lesz egy "párom" az edzéshez. Egyszer kellett Abievel harcolnom azon a bizonyos csapatépítő napon, de nem sült el valami jol. Vagy legalább is én nagyon bénának éreztem magam ő hozzá képest. Mos meglátjuk, hogy mennyit felejtettem, vagy éppen fejlődtem. Bízom benne, hogy a lábam nem fog hátrányt jelenteni. Mindenesetre biztosan nem kezdek el majd hisztizni miatta.
Miközben az egyik faág felé nyúlok drukkolok, hogy nehogy én húzzam a rövidebbet. Nem azért mert nem akarok támadni, hanem inkább csak azért mert nincs így hirtelen ötletem miként is foghatnék neki. Viszont amennyire szerencsés alkat vagyok természetesen én húzom a rövidebbet. Nem mutatom ki azt az aprócska kis csalódottságot. Kaptam egy feladatot, amit teljesítenem kell. Közben meg azt sem szabad elfelejteni, hogy most ide tanulni jöttünk, így még lehet hibázni. -Rendben!-Csak ennyit mondok és már szembe is állok Pandorával. Őt figyelem, végigmérem a testét, no ne tessenek félreérteni nem a női nemhez vonzódom, de keresek valami gyenge pontot. Csak pár percig elmélkedem, majd beállok egy támadó pózba és a helyett, hogy ököllel mennék neki csak a tenyeremmel kezdem el "pofozgatni" ott ahol érem, hogy utána egy hirtelen mozdulattal megpróbáljam elkapni az egyik lábát, hogy a földre kényszeríthessem őt.
Aki a rövidebbet húzza. Hát ez így már felütésnek is nagyon kellemesen hangzik. Elvigyorodom, nem tehetek róla, de szinte látom magam előtt a szerencsémet. Mint múltkor Nonóval a roulette-asztaloknál. Meglepve veszem tudomásul, hogy kivételesen nem engem utált jobban Fortuna. Bár, ami azt illeti, lehet, hogy ezzel a hosszabbhúzással még nagyobbat szívok, nem tudhatom előre, sosem edzettem igazán, legalábbis nem ilyet. Emmett foghatja a fejét szerény. A filmbéli csajok jutnak eszembe, ahogy cicaharcot folytatnak egymással, s ezen csaknem felviny-nyogok az elfojtott nevetéstől. Végül nem történik semmi ilyesmi, még csak nem is vigyorgok, ha-nem feszült figyelemmel fordulok Alice felé. Beszélni fölösleges, arra próbálok figyelni, hogby még-is hol (?) akar megütni, s igyekszem el-ellökni a kezét magamról, hogy ne legyen annyira könnyű dolga. Meg is taszajtanám, már nyúlok is, hogy mindkét tenyeremmel vállainak támaszkodjam, s taszítsak rajta, amikor ő vált és a lábam felé kezd nyúlni. Teljesen amatőr vagyok, így nem állok olyan biztosan a csülkeimen, de van egyensúlyérzékem legalább, így ruganyosan tudok belekapasz-kodni Alicebe. Ha már esünk, essünk ketten. Nem nagyon érdekel, hogy a haját sikerült-e elkapjam, a karját vagy a ruháját csak. A lényeg, hogy magamra rántsam, illetve megpróbáljak estemben úgy érkezni, hogy fordulva kissé, magam alá gyűr-jem őt. Vagy sikerül, vagy nem. Akármi lesz is, nem akarok sokáig a földön heverni, s legyen bármi-lyen csúnya dolog is, kihasználom, hogy én teljesen ép vagyok végtagilag. Szerintem ettől gyorsab-ban tudok felkelni, de aztán majd kiderül, hogy akad-e rá lehetőségem.
Kezdőlap
