- Ha tudod, akkor nem szeretnék többet ilyet látni, vagy hallani, megértetted? - nem vagyok kedves, tudom jól, soha nem arról voltam híres. De szeretném, ha teljes mértékben tudatosulna benne mindaz, amit én az előbb közöltem vele és soha többet nem fordulna elő ilyesmi. Ez egy edzés, itt még elfogadható volna, ha nem én próbálnék bármi használhatót a fejükbe verni, pontosan ezért úszta meg csupán „ennyivel”. Türelmesen várom meg, amíg feltápászkodik, majd intek a másik leányzónak, hogy akkor tessék, itt a lehetőség, most rajta a sor, hogy valami használhatóbbal álljon elő, amit esetleg értékelni is tudok majd. A csatakiáltást látva csak tágra nyílnak a szemeim, hiába jó ötlet a figyelemelterelés, ez igencsak nevetséges. Lehet tényleg nem volt túl jó ötlet összeereszteni a két lányt, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nincsen semmi fogalmuk arról, milyen is a pusztakezes harc. Innentől külön gyakorlunk, az is egészen biztos. - Oké, így álljatok meg! - kiáltok és emelem fel a kezem, mikor Pandora Alice mögé kerül és ráfog a torkára, ezzel is jelezve, hogy most amolyan szobros játékot játszunk. Közelebb sétálok a lányokhoz, miközben már belekezdek a magyarázatba. - A figyelemelterelés rendkívül hatékony módszer, bár igencsak érdekes módját választottad, de hatásos volt. A helyzet, amibe keveredtél, már nem túlzottan, vagyis jobban mondva attól függ, te, vagy az ellenfeled mit lép - ekkor már a páros azon oldalán állok, ahol Alice szabad keze van. - Mivel egyik kezeddel a torkát fogod - bökök a torkát fogó karjára -, a másikkal pedig a csuklóját, nincsen szabad kezed, neki viszont van - emelem fel Alice szabad kezét, hogy könyöknél behajlítsam. - Ha ezt így hátra vágja és ügyesen találja el a lengőbordáidat, akkor csúfos vereséget szenvedtél, mert képes megbénítani egy rövid időre, amíg a saját javára fordítja a helyzetet - prezentálom is a dolgot, hátrahúzva Alice könyökét, persze nem vágom bele Pandora oldalába, csupán hozzáérintem, hogy mindkét lány érezze, hova is kellene azt a bizonyos ütést bevinni. - Viszont ha gyors van és még azelőtt felméred a helyzetet, hogy a foglyul ejtetted reagálhatna, könnyen a földre viheted. Egyrészt vagy kimozdulsz mögötte, hogy legyen lehetőséged hátrarántani, elkaszálva az egyik lábát pedig máris a földön az ellenfeled. Másik esetben előre taszíthatod, beakasztva egyik lábad a bokája elé, így pedig arccal kerül a földre - ezeket a verziókat azt hiszem nem kell bemutatni, így is el tudják képzelni és nem szükséges bővebb magyarázat. - A gyorsaságotok a fő kulcs, de emellett elengedhetetlen, hogy a fejeteket is használjátok - közben egyetlen intéssel jelzem nekik, hogy nyugodtan engedjék csak el egymást. - Meg kell találni a másik gyenge pontját és arra rászállni. Észre kell venni a kínálkozó lehetőségeket, mert nem minden az erőben rejlik. Ha egy protézis láb az, akkor az, tűnjék bármennyire is kegyetlennek, ez a helyzet. Az ellenfeletek nem fog jópofizni veletek, ha olyan helyzetbe kerültök - zárom ennyivel a kis monológomat. - Levezetésként ötven felülést és ugyanennyi fekvőtámaszt kérnék, majd ha még mindig buzog bennetek a tettrekészség, akkor lehet futni pár kört az egyetem körül. Mindkettőtöknek csinálok majd egy amolyan edzéstervet és még ma kereslek vele titeket. Innentől külön folytatjuk majd a dolgot. Kérdés? - pillantok először az egyikre, majd a másikra, ha van, akkor válaszolok, ha nincsen, akkor el is kezdhetik a kiadott feladatokat, én innentől magukra hagyom őket, nem az én fejlődésemet szolgálja, hogy tisztességesen megcsinálják a kellő mennyiségű felülést, vagy fekvőtámaszt.
// Köszönöm hölgyek a játékot! Keressetek nyugodtan, ha szeretnétek folytatást! //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A kérdésére már csak bólintok. Teljesen megértem őt, hogy miért is ilyen szigorú velünk, de úgy vélem annak is lehet egy kedvesebb formáját választani. Ott van például Abie is, ha kell ő is tud szigorú lenni, nem egyszer bizonyította be nekem, de nem éreztem soha azt nála, hogy lekezelne. Jóba is lettem vele, de azt hiszem Emmettel az edzéseken kívül nem igen fogunk beszélgetni. De nem kell mindenkivel jóban lenni nemde? Mindenesetre amint sikerült ismét feltápászkodnom már Pandorára figyelek. Sok lehetőség végigfut a fejemben, de az amit végül ő választott nem, így rendesen meg is lepődöm az ordításán. Kicsit le is blokkolok, amit szépen ki is használ. Mire észhez térek már a hátam mögött van, lefogja az egyik kezem és a torkom szorítja. Be kell vallani nagyon is szép támadás volt a részéről, én viszont lassú és béna voltam. Éppen reagálnék a támadásra, a lefogásra, mikor Emmett megállít minket. Érdeklődve pillantok rá, majd hagyom hogy kezem megfogva megmutassa mire is gondol. Végül is nem ostobaság. Végig hallgatom őt és bólintok is egyet jelezve, hogy mindent megértettem. Azzal nincs baj, hogy használjuk a fejünket, mert sokszor tényleg csak az segíthet rajtunk, bár vannak olyan helyzetek, mikor annyira sokkos állapotba kerül az ember, hogy képtelen helyesen dönteni. A gyorsaságomon még csiszolnom kell. Bár lehet, hogy már több, mint egy félév eltelt azóta mégis vannak még hiányosságaim, van még hova fejlődnöm a lábammal. Persze ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt hinné az ember, de nem is szabad, hogy ez kifogás legyen. Amint Pandora elenged már el is fekszem a földön, hogy elkezdjem a kiosztott felülésekét megcsinálni.
//Én is köszönöm és bocsánat, hogy csak most írtam //
Uh, hát szerencse, hogy nem én vagyok a leszidós végén a dolognak, ugyanis kissé meg lennék szeppenve ettől a hangnemtől. Csendben maradok és teszem a dolgomat, nem szeretnék én lenni a következő, akit Emmett kioszt. Akkor se, ha igaza van. Mindenképpen rosszul tud esni az ember lelkének. De persze ez egy edzés, szóval a dolog teljesen jogos, eszemben nincs – és nem is lenne – orrolni ezért. Kicsit olyan érzésem van, mint a rajzfilmekben, amikor a verekedés hevében megmerevedik a kép, s az ütés megáll a levegőben. Persze itt nincs szó ütlegelésről, de igyekszem a lehető leggyorsabban felvenni a sóbálványpozíciót, ugyanis nem tudom, hogy Emmett mit is szeretne nekünk mondani. - Óh.. Szólalok meg igen értelmesen levonva a következtetést, amint hozzám ér az a könyék. Értem én, hogy miről van szó, s attól, mert dicsérettel kezdtünk, még kissé el is szégyellem magam. Az biztos, hogy ezen is van még mit szépíteni, de valahol el kellett kezdeni. Lelkesen – magamat is meglepem, hogy mennyire – figyelem a harcos szavait. Így már egész kevéssé érzem magam kínosan amiatt, hogy nekem is eszembe jutott Alice lábprotézisének kirángatása. A kiadott utasítást hallva legszívesebben felnyögnék. Megint ez a fekvőtámasz.. már Katenél sem ment igazán, de ha belegebedek, akkor is össze fogom hozni itt ezt az ötvenet. Még jó, hogy a felülésekkel kell kezdeni, mert így legalább annyira nem tűnök tehetségtelennek. Az megy, abból menne több is, a hasizmaim elég fejlettek. Alicet természetesen már korábban elengedtem, így mindketten gond nélkül foglalkozhatunk azzal, hogy a saját testünkből hozzuk ki a maximumot. Engedélyt kérek megdögleni! De valami perverz módon azért élveztem ezt az edzést, ami azt ilelti.
//Köszönjük az okítást Emmett! És köszi a partnerséget Alice. //
Pár nap telt még csak el a megérkezésem óta, de már most hiányzott a sok edzés, amiben gyerekkoromtól kezdve részem volt. Soha nem adtam fel amiatt, mert esetleg megsérültem, hiszen áldozatok nélkül nem érthetjük el a célunkat. Én pedig jobb és jobb szerettem volna lenni, hogy édesapám büszke lehessen rám, illetve az édesanyám is, ha lepillant az égből. Illetve szerettem volna a védtelen nőknek is átadni egy részét annak a tudásnak, amire szert tettem hosszú évek alatt és ez részben sikerült is Québec-ben. Ennyi idő alatt már sikerült félig-meddig feltérképeznem a várost, hogy mit merre találok, de ebben segítségemre volt Ben is, hiszen ő korábban érkezett ide. A helyi őrzők már tudtak az érkezésemről, hiszen átjelentkezést kértem, vagyis reménykedtem abban, hogy így van. Nem kaptak egy újabb tanoncot a nyakukba, vagyis nem a hagyományos értelemben, de mindig is szerettem másokkal együtt edzeni és sokat hallottam már az itteniekről. Úgy éreztem, hogy még sok mindent tanulhatok az itteni „mesterektől”, hiszen még csak fiatal harcos vagyok, de egészen jó. Mindig is úgy érezem, hogy a tanulás soha nem árthat meg, mivel egy-egy újfogás vagy egy újabb fegyver használatának a megtanulása mindig hasznos lehet a későbbiekre nézve, de az se mellékes, hogy szívesen mélyítettem volna el még inkább az eddig tanultakat. Több időt kellene fordítanom már a mágiára is, de valahogy a harc mindig is jobban vonzott, de egy új hely mindig új lehetőséget rejt magában. Lassan sétáltam a növények között és mélyen beszippantottam az illatukat, miközben kicsit idegesen vártam arra, hogy megérkezzen. Nem hiszem, hogy annyira megszokott, hogy valakit csak úgy elhívjanak egy „találkozóra”, de nem igazán jöttem még arra rá, hogy itt miként is zajlanak ezek a dolgok és mivel nem voltam már tanonc, így mentort se jelöltek ki mellém. Adam Revenor, még az apám mondta ezt a nevet nekem és azt is elmondta, hogy tőle még sokat tanulhatok, mert ő pontosan ismert annyira, hogy tudja, itt se fogom csak úgy elfelejteni a „tanulást” a meglévő edzések mellett. Lopva pillantok a telefonomra, hiszen Adam tudja ki vagyok, vagyis azt, hogy részben miért kerestem fel őt, mert ennyit beleírtam az üzenetbe, amit pár napja küldtem el neki. Sietve pillantok körbe, amikor meglátok egy ismerős arcot, - mert azért utána néztem én is -, de ha nem is lenne ismerős az arca, azért az megérzem, hogy ő se egy hétköznapi ember. Aki mágiára érzékeny az valamennyire megérzi másokban is, még akkor is, ha nem éppen annak a mestere.
Lassan véget ér a nyár. Pár napja ünnepeltük Palomával az egy éves évfordulónkat, s bár az a nap egyszerűen tökéletes volt, de már ez is kezd beleveszni a múlt ködébe. Egyszerűen az idő megint úgy viselkedik, mint ha kengyelfutó gyalogkakukk lenne és futnia kellene a prérifarkas elől. Szeret menni, szeret rohanni, minket meg otthagyni, hogy pislogjunk, hova lett, miért rohant el. Bár igazából egyetlen mondattal meg tudom magyarázni, miért teszi ezt: mert ez a dolga. Az időnek múlnia kell, akárcsak rengeteg dolognak az életben. De ennek főleg, elvégre más nem nagyon tudja jelezni az eltelő időszakot. Ah, már megint kezdem. Megint úgy viselkedek, mint valami házsártos öregember, aki elmélkedik az élet nagy dolgairól és közben elveszejti a valóságot valahol. Pedig csak 52 éves vagyok az ég szerelmére. Néha ilyenkor elgondolkozok azon, vajon mi lett volna, ha nem Kínában növök fel. Valószínűleg akkor kevésbé lennék ilyen merengő alkat. No, de mindegy, koncentráljunk a mai tervekre. Kicsit meglepődtem, mikor nemrég kaptam egy üzenetet, ismeretlen számról. Először azt hittem, hogy megint egy ügyfél, aki valahonnan megszerezte a telefonszámomat, de tévedtem. Egy nemrég érkezett őrző volt, aki Cali néven mutatkozott be. Mikor közölte velem, hogy miért szeretne velem találkozni, természetesen gondolkozás nélkül rábólintottam.Úgy beszéltük meg, hogy majd helyben megbeszéljük a részleteket, a találkozó időpontját pedig lefixáltuk. Ide érkeztem meg aznap, miután Rebecca-val végeztünk a napi feladatainkkal és hagytam menni pihenni. Számomra viszont nem volt vége a napnak, tehát elindultam a megbeszélt helyre. Még időben volta, így ráérősen sétáltam Fairbanks utcáin, amúgy se voltam valami sietős természet. S még így is a megbeszélt idő előtt érkeztem néhány perccel korábban. Már éppen nyugtáztam volna magamban, hogy akkor innentől várakozás van, amikor ismerős érzés érintett meg. Mágia... koncentrált mágia. Nem telt bele sok időbe, mire kiszúrtam az illetőt, aki felől érkezik. Nem tart sokáig összeegyeztetni az arcát egy korábban látott fényképpel, így hát megindulok felé. - Cali Rhine? - kérdezem a biztonság kedvéért. - Adam Revenor volnék, részemről a szerencse. Hogy telt a napod? - azért rám ne mondja senki, hogy modortalan vagyok, mindenesetre hamarosan érkezett egy újabb kérdés a részemről. - Miben állhatok rendelkezésedre?
Annyira fura volt, hogy újra át kell élnem azt, hogy milyen érzés az, amikor minden teljesen ismeretlen. Gyerekkén sokszor volt részem, mert minimum négyszer költöztünk. Mai napig nem értem, hogy miért, de mindennek megvan az oka. Annak is megvolt az oka, hogy édesapám nem akarta, hogy Őrző legyek, de ennek ellenére mégis edzett velem, megtanította az, ami később jól jöhet. Talán érezte legbelül, hogy örökké nem maradhat rejtve ez a titok. Haragudtam rá, de szeretem őt és ez soha nem fog változni, még akkor se, ha hazudott nekem. Nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de legalább miután igent mondtam az elhívásra őt rendelték mellém. S szép lassan a mi kapcsolatunk is helyre jött. Minden egyes nap egyre keményebben tanított, hiszen tudta jól, hogy nem akarom, hogy kivételezzen velem. Ha pedig ő nem tudott a munkája miatt, akkor addig kaptam egy pót mentort. Ott ilyenből soha se volt baj. Szerettem az időmet ott eltölteni és minél nagyobb tudásra szert tenni. Sokáig fel se tűnt, hogy a mágiát mennyire elhanyagoltam, de most már arra is nagyobb hangsúlyt kellene fektetnem. Nem tudom, hogy miért pont ezt a helyet választottam. Talán emlékeztetett arra a helyre, ahol édesanyám dolgozott és oly sok időt eltöltöttem a szabad perceimben. Így legalább kicsit otthonosabban éreztem magamat és úgy éreztem, hogy ez segít kicsit bátorságot meríteni. Nem szoktam csak úgy üzengetni idősebb őrzőknek, de szükségem volt valakire, akivel ha nem is minden héten, de legalább két hetente egyszer tudna edzeni. Tudom, hogy vannak tanoncok, így nem is akarom túlzottan leterhelni, hiszen biztosan neki is megvan a saját kis élete az edzéseken kívül. Amikor meghallom a nevemet, akkor sietve pördülök és bólintok. Cali Rhine Scott. – mutatkozom be a teljes nevemen. – Köszönöm, hogy eljött. –teszem hozzá sietve, hiszen tényleg nem lett volna kötelező, de ő mégis megtette. – Egészen jól, de ez a város még kicsit szokatlan. Még meg kell szoknom az itteni szokásokat. Az Önné?– mondom neki mosolyogva és egy pillanatra végig pillantok a beszélgető partneremen. Illetve visszakérdezek, mert a jó modorra kezdetektől fogva megtanítottak és attól még, hogy őrző nem fogom letegezni, csak ha ő kéri. Majd amikor felteszi a következő kérdést, akkor egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat. – Látom nem szereti kerülgetni a forró kását. – majd egy kisebb habozás után folytatom. – Tudom, hogy Ön mentor és szeretném, ha bevállalna még egy „diákot”. Természetesen megértem, ha nincs már rá ideje, de szeretek mindig újat tanulni és biztos vagyok abban, hogy még sok mindent megtanulhatnék Öntől, ezért gondoltam megkérdezem Öntől, hogy van-e lehetőség rá vagy nincs. – mondom neki komolyan, majd szép lassan elindulok a sétányon a növények között. Gondolom valami hasonlóra számított, de ha nem leges lesz a válasza, akkor se gond, mert legalább megpróbáltam és csak ez számít.
- Ugyan, ennyi a legkevesebb - mosolyogtam. - Rhine... talán vannak német felmenők? Miért is ne jöttem volna, elvégre az új őrzőkkel szerettem megismerkedni, főleg, ha ők kérik a találkozót. Mondjuk igazából ilyenkor általában ott szokott lebegni a szemem előtt a saját érkezésem meg annak körülményei. Alapjáraton elég szívélyes volt, hogy Abie kijött elém a repülőtérre és a közösség is eléggé befogadó volt. Ki legyek én, hogy megtörjem ez a jó szokást? Meg igazából, szerintem valahol ez is egy nagy előnyünk, s erősségünk is. Elvégre, mi őrzők egyenként nem nagyon vehetjük fel a versenyt a farkasokkal, az erősebbekkel szemben én is elvéreznék menthetetlenül. Ám ha van összetartás, az nagyban növeli a sikereink esélyét, szóval... tartsunk csak össze, legyünk befogadóak, különben bajok lesznek. Najó, pont én beszélek, aki 15 évig aztán a háta közepére se kívánta mások társaságát... hiába, változó idők. - Ah, az első időkben mindig ilyen. Mondjuk sokat segít ha valaki közel hasonló terepről költözik át ide - mint ahogyan én is Skócia álmos területeiről. - Egész jól, bár az elmúlt pár napban nem sok érdekesség történt. Ami nem baj, szükségesek az ilyen napok is. Mernék panaszkodni rá, hogy unalmasak a napok, az élet akkor vonná fel a szemöldökét és csinálna egy akkora gebaszt Fairbanks-ben, hogy nem látnánk ki napokig a problémák alól. Mindezt azért mert valaki kifogásolta a dolgok állását... én meg a magam részéről jobban szerettem, ha nyugalom van... mert azt az érzetet kelti, hogy jól végezzük a dolgunkat és az ártatlanok békében élik az életüket. Amikor pedig szóba kerül, hogy miért is voltunk itt, figyelmesen hallgatom a hölgyemény szavait. Azon jót mosolygok magamban, hogy nem szeretem kerülgetni a kását... hát Cali, hidd el, addig jó, míg nem merengek el valamin. - Nos, először is, tegezz le nyugodtan. Annyira még nem vagyok idős, hogy magázódjunk - meg amúgy is kollégák vagyunk. - Ami a kérésedet illeti, nos, ennek igazán semmi akadálya. Van ugyan egy állandó tanítványom de így is szoktam másoknak órákat adni, szóval biztos tudunk találni alkalmat. Csak mond meg, pontosan mire van szükséged meg mikor érsz rá és akkor meglátjuk, milyen programot tudok kidolgozni számodra. Tekintetemmel a közeli növényeket pásztáztam, mikor éppen nem a mellettem sétálóhoz beszéltem... no meg persze a terepre, hogy figyeljem, mikor kerül valaki hallótávolságon belül. Talán paranoia, amiért figyelek rá, nehogy valaki meghalljon minket, de hát én még a hatodik érzéket is felhúzva tartom, amint kilépek az egyetem vagy Paloma házának ajtaján. Ám mikor beszél, a figyelmem főleg az övé, akárcsak a tekintetem.
Nem tudok róla, de nem lepődnék meg azon, ha egyszer csak beállítana egy sose látott nagynéni vagy éppen nagybácsi. – szólalok meg egy kisebb mosoly keretében. A családunkban már így is sok évig uralkodtak a titkok, így tényleg nem lenne meglepő, hogy ha hirtelen beállítana egy sose látott rokon. Természetesen elsőre én se hinném el, mert nem vagyok naiv, de annál inkább okosabb és biztosan kideríteném, hogy a „makulátlan” családunk történetébe beleillik-e a személy vagy nem. Reménykedtem abban, hogy nem fogja tolakodásnak venni ezt a találkozott, de mindig is úgy nevelkedtem, hogy az őrzők olyanok, mintha egy nagycsalád részesei lennének. Bármikor számíthatsz a másikra és sose fordítunk egymásnak hátat. Reménykedtem abban, hogy ezen a helyen sincsen másképpen, de egészen ideáig nem voltam ebben biztos. Jó érzés volt látni azt, hogy örömmel jött el, vagy legalábbis nem kényszerből és nem is ítél el, amiért egyből „zaklatni” kezdtem őt. Szerencsére van ismerősöm itt, a párom már korábban idejött. Ben-nek hívják, lehet, hogy találkozott már vele. –szólalok meg egy kisebb mosoly keretében, mert tényleg szerencsés vagyok, hogy legalább egy ismerősöm akad, de remélhetőleg hamarosan több is. Lassan bólintok arra, amit mond, mert ez tényleg igaz. Néha kellenek a nyugalmasabb napok is. De nálam ez eléggé kizárt. Szeretek pörögni és minden egyes másodpercben valamit csinálni. Reggelente edzeni, utána esetleg suliba menni vagy csak „otthon” nyüzsögni és meglepni valamivel a szeretteimet. Utána jöhet akár a tanulás, vagy az újabb edzés, de ha szükséges, akkor még régebben a rendőrőrsre is bementem. Szerettem másoknak segíteni és azt hiszem ez lesz a legfurább, hogy most ebből jó pár dolog kiesik és ideje lesz találnom új elfoglaltságokat, amik képesek kitölteni a nap minden egyes percét Ben-en és az egyetemen, illetve az edzéseken kívül. Rendben, köszönöm. – szólalok meg sietve, amikor mondja, hogy tegezzem nyugodtan. Idősebb nálam, így szeretem megadni az illemet. Ha pedig valaki engedni, akkor habozás nélkül tegezem onnantól kezdve az illetőt. –Először is szeretném fenntartani a tudásomat, edzeni, gyakorolni a harcot, illetve szeretnék újabb fogásokat megtanulni vagy éppen trükköket, amik esetleg később jól jöhetnek, ha úgy hozza a helyzet. Na, meg azt hiszem a mágiát se ártana gyakorolnom. – szólalok meg egy kisebb gondolkodás közepette, mert tényleg ideje lenne mindenre időt szakítanom, de csak szép sorjában. – Igazából bármikor ráérek, vagyis kivétel az óráim alatt, vagy ha bármi közben jön. De tényleg tudok alkalmazkodni, hiszen mentor és elsődleges mindig a tanítvány. Legalábbis szerintem, így ha van esetleg szabad órád, akkor szívesen lecsapnék rá egy kis gyakorlás céljából rá. – mondom neki kicsit sietve és mosoly kíséretében, miközben néha körbe pillantok, majd teszek egy-két lépést és szemügyre veszek egy növényt. Majd a róla eszembe jutó emléknek köszönhetően a mosolyom egyre szélesebb lesz. Végül pillanatok múlva újra őt figyelem, miközben várok a válaszára.
- Éljen a kozmopolita világ, nemigaz? Ha valaki akkor én erről tudnék mesélni. Skót származású vagyok, de ennek ellenére Kínában születtem, ott nevelkedtem, majd éltem le három évtizedet. Aztán átköltöztem Skóciába, szűkhazámban és ott éltem sokáig... most meg átjöttem a cseppet sem melegebb Alaszkába. Na igen, az őrzők léte már csak ilyen. Vándorolunk körbe és körbe és körbe míg egyszer csak le nem telik az életünk és mehetünk nyugdíjba, majd utána az elmúlás egy tartalmas, mások érdekében eltöltött élet végén. Hol van ez még... lehet, meg se élem, mert letépi a fejem a nap folyamán egy vérfarkas. Ejj de nagyon pozitív vagyok már megint. - Ben... Ben... ááá, Alice bátyja? Még nem volt hozzá szerencsém, de hallottam hírét, hogy nemrég áthelyezték őt ide. Mondjuk... ha engem kérdezel, ez eléggé más tendencia, mint eddig volt. Mikor megérkeztem Fairbanks-be gyakorlatilag alig voltunk. Más, hasonló településeket figyelembe véve, lényegesen kicsiny volt a létszám, persze az okok meg érthetőek voltak. Olyan kiszámíthatatlan falkahelyzet állt elő, ami nem gyakran fordul elő és sokan inkább nem akartak koncentrálni, inkább elmentek. Mondjuk ez eléggé furcsa hozzáállás annak tekintetében, hogy tisztában vagyunk vele, miért is csatlakozunk, mivel jár mindez. Nem, nem akarok ítéletet mondani mások felett, csak hát nem akkor kel felállni az asztaltól, amikor kiderül, milyen is evés után a puding. - Szóval főleg szintentartás, kiegészítve némi előrehaladással is. Nos, a reggeli és esti edzéseken igazából ezek megvannak, de természetesen segítek én is benne különórákon. Akár harcban, akár mágiában, talán tudok néhány új fogást mutatni neked - eddig mindenkinek tudtam, szerencsére elég sokat számít az, hogy más területről jöttem, míg a jelenlevők java része Nyugaton szocializálódott. - Általában délután szabad vagyok, szóval akkortájt nyugodtan kereshetsz engem, ha szükséged van némi okításra. Szerencsére eléggé rugalmas a munkám, szóval úgy alakítom az időmet, ahogyan akarom. Ha olyan az órarended, akkor megbeszélünk előre egy időpontot és mehetünk is az alagsorban levő edzőhelyekre - elmondva persze könnyűnek hangzik, lehetnek komplikációk. Főleg ha éppen valaki már bent edz, vagy valakik és nem lehet elférni tőlük. Akkor következnek az alternatív megoldások. - Csak a tisztánlátás végett, milyen jellegű tudással rendelkezel eddig? - kérdezem, miközben megtorpanok egy növény előtt, hogy figyelemre vegyem. De csak szemmel, füllel Cali felé vagyok.
Igaz, vagy inkább éljenek a családi titkok? – kérdezek vissza egy kisebb mosoly keretében, hiszen eddig élete során is volt megtapasztalnom egy-egy titoknak a hatását, de reménykedtem abban, hogy az újabb titok felbukkanásához nem kell valakinek meghalnia. Nem szeretnék egy újabb családtagot elveszíteni. Sőt, az ebben a párnapban is egyre inkább abban reménykedtem és reménykedek is, hogy egyszer talán édesapám is utánam jöhet. Tudom, hogy minden gyermek előbb vagy utóbb kirepül a családi fészekből, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne itt mellettem, a közelemben. Nekem már csak ő marad, illetve idővel Ev és Ben is a családomból és értük bármire képes lennék. De ez még úgyis a jövő zenéje, hogy mi fog történni, hiszen édesapámra ott van szükség és ezt nekem meg el kell fogadnom, így is örülhetek annak, hogy részben az elhívásom után is ő taníthatom engem, hogy a családi béke szép lassan újra helyre álljon. Igen, Alice testvére. – szólalok meg sietve, majd kíváncsian pillantok a férfira, az őrző társamra. Nem tudtam azt, hogy Ben esete annyira különleges lett volna, de akkor az enyém se lehet annyira megszokott. De örülök annak, hogy lehetővé tették azt, hogy én is ide kerülhessek. Bár elnézve ezt a várost szerintem minden őrzőnek örülnek. Sok a farkas, de a kóbor se kevés, így az őrzőkre szükség lehet itt. – Erről fogalmam sem volt, de örülök annak, hogy mégis engedélyezték az áthelyezésünket. Ez a város képes magával ragadni az embert. – szólalok meg egy kisebb mosoly keretében. Nem régóta vagyok még itt, így még nem is annyira ismerem ezt a helyet, de azt már most sikerült megállapítanom, hogy ennek a helynek van egy különleges varázsa. Biztos vagyok abban, hogy tud vagy esetleg egy ismert fogást kicsit másképpen megmutatni. Van még hova fejlődnöm. – szólalok meg kicsit lelkesen, hiszen tényleg örülök annak, hogy nem tekint rám teherként. Nem lenne kötelessége velem foglalkoznia, hiszen nem vagyok már tanonc. De fiatal harcos vagyok, mondhatni olyan, mint egy friss diplomás, így érthető, hogy tanulni szeretnék a nagyoktól, hogy még jobb és jobb lehessek, ha úgy hozza a helyzet, akkor e valljak kudarcot. Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd néha bólintok. – Az egyetem még nem kezdődött el, de amint megkapom szólni fogok és akkor össze tudjuk majd egyeztetni. Addig pedig szinte bármikor ráérek, amikor lesz időd. Jól tudod alkalmazkodni, hiszen eleve köszönöm a lehetőséget. -Nem szeretném, ha miattam még több teher zuhanna a vállaira, vagy emiatt még kevesebbszer láthatna valakit, hiszen mindenkinek megvan a magán élete és szüksége is van rá. S egy tanonc mellett nem lehet könnyű még egy őrzőre időt szakítani. – Gyerekkoromtól kezdve edzettem, természetesen, akkor még nem tudtam erről a világról. – szólalok meg sietve. – De azóta minden egyes fogást sikerült a lehető legjobb tudásom szerint elvégezni, így lettem harcos. Közelharc, a pusztakezes harcot, az ezüsttel is megtanultam bánni, harcolni. Íjászat, tőrrel és lándzsával való harcot. – a hangom kicsit halkabbra vált, mert nem szeretném hívatlan vendégek figyelmét felkelteni. – Szúrófegyverek megismerése és még egy-két dologgal is megtanultam bánni, vagy harctechnikát sikerült elsajátítanom. – majd egy kisebb habozás után folytatom csak. – Ami a mágia dolgot illeti, abban eléggé elmaradtam. Ott még csak egye szinten tartok. – vallom be kicsit szégyellve a dolgot. Őrzőknél ritka az, amikor valaki a mágia szinten jóval el van maradni, mint a többi dologgal. De én valahogy jobban koncentráltam a harcra és a többi dologra, ami a harcossá váláshoz szükséges. Zavaromban egy pillanatra még oldalra is pillantok és kicsit a szemeimet is lesütöm. Nem szoktam hangoztatni, hogy a mágiában nem vagyok annyira profi, mint a többi dologban.
- Hmmmm, akár azok is. Már akinek vannak. Én nem nagyon dúskálok benne tudomásom szerint. Najó, igazából volt egy, amit bármennyire is szeretném, de még nem tudok feloldani: a párom előtt titkolnom kell a kilétemet. Sajnos ez a lét ilyen. Egy képet kell mutatni mindig a külvilág felé. Valahol ez egy tökéletes titoktartás feltétele, de igazából van az éremnek egy másik oldala. Őket is védjük. Minél kevesebbet tudnak rólunk, annál kisebb a lehetősége, hogy valami információmániás farkas kiveti rájuk a hálóját és elrabolja őket, megkínozza, csak hogy mindent kiszedjen belőle. Ez pedig talán a legrosszabb opció volt... ha valaki csak azért bűnhődik, mert ismer minket. Valahol ez minden nap frusztráció a számomra... sosem lehet tudni, mikor gondol egyet valaki és támad rá a páromra, ha megtudja, hogy köze van hozzám. Apropó, pár. - Remélem pár hónap múlva is ezt fogod mondani. Fairbanks nem volt mindig kívánatos célpont az új őrzők számára. Remélhetőleg most valamelyest új időszámítás indul ezzel kapcsolatban. Na igen, a vészzóna. Talán ezen túl vagyunk, mióta a két falka egyesült, de mondjuk még mindig megvannak a balhés körülmények. Ez az évenkénti Vörös Hold pontosan ilyen körülmény. Fene essen bele, hogy az az évszázados őskövület odaát nem bír a vérével. - Ebben az esetben akár már most délután sort keríthetünk egy kis felmérésre, ha gondolod. Ám ha van programod, akkor a holnap délután is jó a részemről. Jut eszembe, mióta vagy egy közülünk? Jó jel, ha rugalmas a dolgokat illetően. Átlagos hétköznapi példával lehet is ezt illusztrálni. Ahogyan séta közben egy kilógó ágat megfogtam és finoman húzni kezdtem. Húztam, csavargattam a zsenge ágat, minden erőszak nélkül, az pedig engedett, igyekezett alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Valahol egy őrző harcosnak is ezt kell tennie. Ha mereven ragaszkodik egy adott úthoz, akkor úgy jár, mint egy ág, ha túlfeszítik: eltörik, átvitt értelemben hibázik. Ám ha alkalmazkodik, akkor van rá lehetősége, hogy idővel ő diktálja a harc menetét. Szegény ágat se kínoztam, nem tettem benne kárt és elengedtem pár másodperc után, nehogy kivágjanak innen, hogy a lábam ne érje a földet. - Akkor az erőléted gondolom a helyén van. Kimondottan valamelyik stílust képviseled a harci tudásoddal, vagy inkább általános önvédelemre vagy berendezkedve? Ma már egyáltalán nem ritka, hogy a lányok elmennek harcművészetet vagy küzdősportot tanulni. Valljuk be, az erőszakos farkasokat leszámítva is van elég zavaró tényező, akik veszélyt jelenthetnek a védtelen nőkre, nem árt, ha tudják, hogyan kell lerendezni ezeket a rétegeket. Szóval előképzettsége már van, ennek kimondottan örülök. Minél több dolgot szed magára valaki fiatal korában, annál ütőképesebb lesz idősebben. Magamban nyugtázom, hogy a fegyverek terén is megkezdték már a kiképzését. Éppenséggel ez jó dolog, mert hosszú ideig gyakorlatilag az ezüstfegyverek jelentik a túlélést. Mikor viszont észreveszem a reakcióját, felvonom a szemöldökömet. Nem nehéz a hangsúlyából kikövetkeztetni, mi a zavar tárgya. - Ugyan már Cali, nincs ezen mit szégyellni. Harcosként egyértelmű, hogy más képességeid fejlődnek, nem pont a mágia. Én se arra koncentráltam feltétlenül. Lesz még időd csiszolni rajta. Persze, jó lenne szinten tartani a kettőt, de a harci képességeink mindig prioritást fognak élvezni, elvégre mi állunk az első sorokba vész esetén. Szóval nem váltam rest kicsit erőt önteni a lányba. Mentorként valahol ez is a feladatom, a fiatalokat lelkiekben is helyen kell tartani.
Akkor szerencsés vagy. – szólalok meg mosolyogva, hiszen eleve minden őrzőnek van egy titka, még pedig az, hogy mi is ő valójában. De mondhatjuk azt, hogy ez nem is igazi titok. Erre azért van szükség, hogy mindenkit biztonságban tudjunk. Viszont a mai napig nem jöttem még rá arra, hogy édesapám miért akart megvédeni ettől a világtól, ha gyerekkoromtól kezdve edzet és nem másra, mint hogy harcossá váljak. Többet tanított, mint ami egy puszta önvédelemhez kell, de én sose kérdeztem, mert szerettem vele edzeni, hiszen akkor is legalább vele lehettem és láthattam a szemében azt, ahogyan a büszkeség megcsillan. Sose voltam olyan, aki csak amiatt fordít hátat valaminek, mert túl veszélyes. Illetve azért vagyunk, hogy ha elmérgesedne a helyzet, akkor megállítsuk őket és nem pedig azért, hogy nyúlcipőt húzzunk. – szólalok meg határozottan. Lehet, hogy törékenynek látszom és fiatal is vagyok, de tudom, hogy mire vállalkoztam, amikor igent mondtam az elhívásnak. Majd pedig, amikor harcos lettem. Sose szerettem megfutamodni, hiszen gyerekkoromtól kezdve védtem az ártatlanokat és egy idő után egy részét a tudásomnak is átadtam a védtelen nőnek, hiszen „borzalmas” világban élünk. Szerintem most délután megfelelne, de biztosan nem gond? – szólalok meg aggódva, mert tényleg nem akarok tolakodó lenni, majd a következő kérdésére habozás nélkül válaszolok. – Körülbelül 3,5 éve, de gyerekkoromtól kezdve edzettek, hiszen a szüleim is egy közölünk, vagyis már csak az egyikük. – s egy pillanatra az egyik virágra siklik a pillantásom. Nem szoktam csak úgy elmondani mindenkinek ezt. Ez amolyan családi információ, de felesleges lenne túl ragozni. Édesanyámat megölte valaki és nem engedte, hogy segítsenek rajta, mert már így is sokat megélt. Talán a koruk se annyi, mint amennyinek én tudom. De ezt nem is akarom firtatni, mert így könnyebb fenntartani mások számára a normális családi látszatott, miközben abban a családban a szereteten kívül nincs túl sok normálisság. Az általános önvédelem igazán jól megy. Másoknak is átadtam régebben eme tudásomat, de mint említettem a legtöbb fegyverrel is igazán jól bánok. Illetve találékonyságban se szenvedek hiányt. Tőrrel és íjjal, illetve pisztollyal viszont egészen jól bánok. – teszem hozzá sietve az utolsó mondatot a válaszhoz, s közben kicsit halkabbra is fogom a beszédet. Az emberek egyből rosszra gondolnak, ha valakit meghallanak fegyverekről beszélni. Pedig igazából az ő védelmükről van szó. Csak hát a világ se úgy változik, ahogyan kellett volna, hanem talán újra hanyatlik kicsit. Figyelem a korábbi növényt, amivel nem olyan régen foglalkozott, de mintha meg se kottyant volna az, amit műveltek vele. Talán mi is ilyenek vagyunk. Tudjuk, hogy mi a kötelességünk és mindig képesek vagyunk alkalmazkodni az éppen aktuális helyzethez. Örültem annak, hogy nem csak önvédelmet tanulhattam meg, hanem különböző fegyverek használatát is. Számunkra a túlélést jelentheti egy-egy ezüstfegyver. De mi lesz akkor, ha esetleg pont az erőmre lenne szükségem, de még se tudom használni, mert elhanyagoltam? – kérdezek vissza egyből, hiszen tényleg úgy érzem, hogy ezzel kapcsolatban hibáztam. Több időt kellett volna fordítanom rá, de hálás vagyok azért, hogy megpróbál segíteni ezen az érzésen. Köszönöm a biztatást és remélem, hogy most már arra is kellő figyelmet tudok majd fordítani. – Óvatosan rá pillantottam, hiszen tényleg jó mentor lehet. Nem vagyok még a tanítványa és a hagyományos értelemben nem is leszek, de mégis lelket próbál önteni belém. Régóta vagy őrző? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen tényleg érdekel, hogy mennyi idő lehet, de egy biztos, hogy azért nem mai „bútordarab” lehet, mert különben nem lenne mentor, vagyis gondolom.
- Annyira nem. Vérszerinti rokonaim szinte már nincsenek is, aki előtt lehetne titkom. A páromat leszámítva gyakorlatilag már senkim sincs. A párom, aki előtt titkolnom kell, ki vagyok. Néha mikor felkelek mellőle az ágyból és belenézek a tükörbe, elfog az undor. Hogy vagyok képes előtte élni ezt a kettős életet? Tiszta szívemből szeretem Palomát, őszinte vagyok vele, támogatom és sosem tudnám megbántani őt... mégis, egyszerűen van egy ilyen része az életemnek, amit el kell titkolnom előle. S ez fáj. Nagyon... és azt kívánom, bár találnék rá megoldást, hogy beavathassam mindebbe, tiszta vizet öntve a pohárba ezzel kapcsolatban. Ah... bárcsak. - Elég ciki lenne, ha mi lépnénk le először. Persze, van olyan helyzet, amikor az élőerő mentése a fontosabb, de akkor is mi megyünk el utolsóként - ez van, ha olyan kategóriába kéred a jelentkezésedet, akik a frontvonal elején állnak és harcolnak. - Persze hogy nem gond, éppen nincsen futó ügyem se, szóval ráérek. Nem lehet eléggé időben elkezdeni a gyakorlást, ez volt a mottóm már nagyon régóta. Bár szerintem aki ismeri az előéletemet, ezen nem lepődik meg. Öt éves korom óta tanulom a harcművészetet és még most se tartok azon a szinten, amikor azt mondanám, hogy oké, most már mindent tudok. Nem is lehetne, ami azt illeti. Alapból stílusom legmagasabb fokozatát csak posztomusz lehetne megkapni, ezzel is kifejezve, hogy egy élet nem elegendő az elsajátításához... addig viszont rengeteg idő áll a rendelkezésünkre a gyakorláshoz és ha már ilyen hosszú élettel vert meg minket a sors. Bár Cali még abba a kategóriában van, ahol nem szembetűnő a külseje a korához képest... na majd 20 év múlva. - Részvétem Cali - jelenik meg együttérzés az arcomon, mikor elhint egy részinformációt. Mindig ezt szoktam mondani, mikor kiderül, hogy valakinek már nem élnek a szülei vagy legalább is egy közülük. Árvaként nőttem fel, talán nem adatott megélni azt az érzést, mikor elveszítjük azokat, kik adják nekem az életet, de a hiány... a hiányt azt maradéktalanul ismerem. S sajnos valahol ez is átka az őrző létnek. Végignézni, ahogyan szépen lassan meghal mindenki. - Tudod, módfelett szerencsés vagy, hogy már van alapvető tudásod. Nagyon sokan csöppennek bele úgy a világunkba, hogy a harcitudása kimerül az iskolai verekedésekben meg hasonlókban. Bár persze, valószínűleg nem ezek választják végül a harcosok útját. Mindenesetre már tudom, mivel fogunk kezdeni. Nem hiába kérdeztem rá az előképezztségére, már most edzésterveken törtem a fejem. Mikor anno jelentkeztem a mentorok közé, megfogadtam, hogy igen, mindent el fogok követni annak érdekében, hogy jó felkészítést adhassak a társaimnak. Szóval nem csoda valahol, amiért már most valahol máshol járt a tudatom... persze, nem teljesen... a következő pillanatban így is megbotlom és kis híján beesek néhány védett növény közé. - Ehm, izé... - köhintek párszor, miután visszanyertem a lélekjelenlétemet. - Ha szükséged lenne rá... ebben az esetbe sose arra koncentrálj, ami nincs meg. Az nem fog téged megvédeni, számba kell venned azokat a fogásokat, amivel már bírsz és azokból kialakítani a stratégiádat. Persze jó, ha növeled al ehetőségeidet, ám tudod, van egy régi mondás, melynek többször tapasztaltam meg Kínában az igazát: olykor a kevesebb a több. Persze nem árt, ha az embernek több fogás áll rendelkezésre, de ez egyben zavaró tényező is lehet. Ha hirtelen sokat tudunk, ami bevethető, de közben egyikről se tudjuk eldönteni, jó-e, akkor van igazán nagy baj... mert elmúlik az a kritikus pár másodperc, míg tudunk reagálni és akkor kulcsolódik a nyaknunkra vagy bármely részünkre az ellenség foga, hogy kinyírjon minket. Igen, olykor tényleg jobb, ha csak pár dolog van a fegyvertárunkba, de azok jól mennek. - Igazán nincs mit, máskor is - kacsintok, majd utána elgondolkodok. - Már negyvenkét éve... mondhatjuk, hogy túl vagyok a kritikus időszakon.[/b]
Sajnálom, nem akartam rossz emlékeket vagy gondolatok kelteni azzal, de legalább kevesebb embert kell féltenie. Bár lehet én látom rosszul, de én például minden egyes szerettem életét féltem, még annak ellenére is, hogy tudom van köztük olyan, aki tud magára vigyázni. Néha a szeretet lehet a gyengeségünk, vagy éppen egyszer talán az fogja okozni a vesztünket, míg máskor meg abból meríthetünk erőt. – s a hangom egyre halkabban cseng, mintha csak hangosan gondolnék. Fiatal vagyok, ez nem fogom tagadni és az se kizárt, hogy én látom rosszul a dolgokat, de a jelenlegi fejemmel én ezt gondolom és a szívemmel pedig így érzem ezt. Lehet, hogy fura dolog, vagy banális hülyeségeket mondtam, de ahogyan az éremnek is két oldala van úgy, szerintem ennek is. Mindennek van jó és rossz oldala, de leginkább az a fontos, hogy a rossz oldalban is meg kell látni a jót, a reményt… Arra amit mond csak bólintok, hiszen igaza van. Lehet, hogy néha a futás hasznosabb, de a futásban is mi lennék az utolsók. Sokszor elfuthattam volna már, de mi értelme lett volna? Ki kell tartani és harcolni azért, amiben hiszünk és én hiszek ebben. Köszönöm. – tényleg hálás vagyok azért, hogy nem vette tolakodásnak a kérésemet és még bele is ment. Elhiszem, hogy a mentorok élete se lehet könnyű és én nem szeretnék még egy terhet rakni a vállára a többi mellé, de szemmel láthatóan tényleg nem jelentett gondot neki. Én pedig úgy éreztem magamat, mint egy kislány, akivel a világ legjobb dolga fog történni. Mindig is szerettem edzeni, új dolgokat megtanulni, hiszen szerintem a jó ember holtáig tanul. Meg minél több mindent tudok, vagy esetleg ugyanazt a dolgot, de több féleképpen, annál inkább nagyobb hasznomat vehetik majd szorult helyzetben. Fontos, hogy képesek legyünk feltalálni magunkat és a lehető legjobbat kihozni a dologból. Én pedig igyekeztem mindig is jó diák lenni, hiszen a kitartásom se csekély. Ezt is köszönöm. – s még bólintok is mellé. Először fel se tűnt igazán, hogy elárultam, hogy már csak egyik szülöm él, de nem élhetünk örökké a múltban. Megtanultam elfogadni azt, hogy édesanyám ölelését többé nem érezhetem, de ennek ellenére mindig a szívemben fog élni és velem lesz. S ha kell, akkor az emlékéből merítek erőt. Igen, valóban az vagyok, mert részben a hobbimnak hódolhatok. – bármennyire is furán hangzik, de míg más a balett termet koptatja, addig én edzettem és igyekeztem minél jobban megtanulni és elsajátítani a dolgokat, amiket édesapám tanított nekem. - Ahogyan az emberek se egyformák, úgy az őrzök se, de azt hiszem ez szerencse. Legalább az őrzők között is mindenféle fellelhető és így még nagyobb esélyünk van a béke megőrzésére, vagy esetlegesen egy kisebb harc megakadályozására. – Én mindig is kíváncsian hallgattam más őrzők élményeit és tudását. Csodáltam őket, ahogyan ők is talán minket. Mindenki másban jó és mindenki előbb vagy utóbbi megtalálja a helyét. Én azt hiszem elég gyorsan megtaláltam. Amikor pedig megbotlik, akkor automatikusan kapok utána, hogy megtartsam őt és ne lapítsa ki a virágot. Egész hamar sikerül is megtalálnia az egyensúlyát, így amikor már mindenki biztonságban van egyszerűen és gyorsan engedem el őt. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy pillanatra még csöndbe is burkolózom utána, mert elgondolkodom azon, amit mond. Azt hiszem igaza van, nem is kicsit. Azt hiszem igazán szerencsések lehetnek azok a diákok, akik tőled tanulnak. Pontosan tudod, hogy mikor mit mondj, miként önts lelket a másikara és igen, ebben igaza van. Azt hiszem ez a legfontosabb, hogy abból kell gazdálkodni, amink van. – nézek rá mosolyogva, majd egy tincset a fülem mögé tűrök és szemügyre veszek egy virágot. –Járt Kínában? Szép hely? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen én is megfordultam jó pár helyen, de arra felé még sose jártam. Egyszer talán lesz rá lehetőségem. Woow, akkor nem ma kezdted. Volt olyan, amikor elbizonytalanodtál ezzel az egésszel kapcsolatban? – lehet, hogy fura kérdéseket teszek fel, de tényleg érdekel. Idős és tapasztalt őrzőről van szó. Egyszerűen csak szeretném tudni, hogy volt-e olyan, amikor úgy gondolta, hogy lehet rosszul döntött. Nem amiatt, mert én úgy érzem. Ez csak egyszerű kíváncsiság és talán a szüleim titkolózásának az okát akarom megfejteni ezáltal. Mert az is lehet, hogy ők igen. Nem tudom…
- Sokszor hallom azt a véleményt, hogy a szeretteink jelentik egyben a bukásunkat is. Zsarolhatóak vagyunk, kikezdhetőek, eltéríthetőek a feladatainktól. Nem mondom azt, hogy nincsen ebben az egészben igazság. Ugyanakkor… tudod, én megjártam a másik oldalt. Jól tudom, milyen az, mikor érzelmek nélkül éled az életedet hosszú időn keresztül. Hogy könnyebb volt úgy a munkavégzés? Kétségtelen… de ha választhatnék, akkor se térnék vissza ahhoz az életformához. 15 év, ennyit töltöttem közel érzelemmentesen Skóciában, mielőtt idejöttem volna Fairbanks-be hogy éles fordulót vegyek ilyen téren. Nem mondom, voltak előnyei. Aggódás nélkül keltem fel, mentem dolgozni, végezni a dolgomat, hogy aztán újra és újra hazatérhessek az üres házba és ledőljek a következő napra felkészülendő. Elég monoton, de nem voltak olyan tényezők az életemben, amik ebből kizökkenthettek volna. Arról nem is beszélve, hogy én se akartam. Annyira befordultam még Kínában hogy igazából már csak egyet akartam: eleget tenni a kötelességemnek, amire elhivattam magam. Akkor azt hittem, ez a végső megoldás mindenre. Csupán élni, napról napra és megfelelni mindennek. Ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy újra beleessek egy ilyenben. Túlságosan is tudom, mit veszíthetek el… pontosabban kit. - Akkor javaslom tendáljunk az egyetem felé. Szép ez a hely meg minden, de nem pont a célnak megfelelő. Valljuk be elég furán néznének ránk, ha nekiállnánk lezavarni itt egy átlagosnak nevezhető őrző edzést. Azt leszámítva, hogy mindenkinek leesne az álla, hogy miket tudunk lehet avatatlan szem elé kerülne a tudásunk. S valljuk be, addig jó, míg nem szereznek a nem megfelelő rétegek tudomást a képességeinkről. Annál nagyobb lehet a meglepetés később. Hiába, a hadviselésnek vannak bizonyos szabályai, amiket nem árt észben tartani… mondta ezt még Szun Ce is évszázadokkal korábban. Mindenesetre csak, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, elindultam egy idő után a kijárat felé. Út közben még úgy is tudunk majd beszélgetni. - Naja, ahány fajta ember annyi lehetőség a későbbiekre, megoldások, amik előrébb viszik a nagybetűs ügyet. Elvégre minél nagyobb a választék, annál nagyobb a lehetőség, hogy megleljük a megfelelőt. Elég sok mű dolgozza fel pont a szintézis témáját, legyen szó akár sci-firől, fantasy-ról, vagy akármiről, hangsúlyozva a különbözőségek főségét. Na tessék, már megint merengek, komolyan mondom, homlokomra kellene írni, hogy olykor nem vagyok jelen fejben… valószínűleg azért is zúgtam be majdnem a növények közé, de szerencsére sikerült megállni a dolgot, meg még Cali is rásegített a dologra. - Örülök, hogy így látod, igyekszek hasznos része lenni a társadalomnak. Kínában? Éppenséggel ott születtem és éltem jó sokáig. Módfelett szép hely, főleg, ha megtalálod az eldugott helyeket. Arról nem is beszélve, milyen gazdag a kultúrája. Sokan szeretnek Kínára úgy hivatkozni, mint a kommunizmus fellegvárára… az ilyen szemkötősök nem látják az igazi értékeket.. S hogy mennyi van az ilyenekből, de jó ég. Szerintem valahol tenyésztik őket, mert nem tudom elképzelni, hogy normális, természetes körülmények között kinevelődnek a hasonlók… ajh, Adam, még mindig naív vagy. - Igen, volt. Nem is egyszer. Ám akkor mindig megembereltem magam és emlékeztettem magamat arra, hogy döntést hoztam, mely alapján élnem kell. Inkább nevezném az ilyet a részemről hangulatingadozásnak. Csak nem tapasztaltál hasonlót? – kérdezek vissza, elvégre valahonnan jönnie kellett a kérdésének.
Csendesen hallgatom a válaszát, hiszen mégis régebb óta él, mint én és több mindent tapasztalhatott már meg emberként és őrzőként is, mint én az elmúlt pár évemmel. Kíváncsian fürkészem őt, miközben a gondolatain, a véleményein elgondolkozom. Figyelek mindenre, amit mond, de ugyanakkor gondolkodásra is késztet, hogy átgondoljam, megfontoljam azt, ami elhangzott. Végül pedig lassan bólintok, hogy értem. Lehet, hogy nem tapasztaltam meg azt az életet, de az elmondottak alapján valamennyire el tudom képzelni az egészet és tökéletesen megértem, vagy legalábbis valamennyire azt, hogy miért nem térne vissza ahhoz az élethez. Szerintem én se lennék képes lemondani a szeretteimről és magukra hagyni, legfeljebb, ha nagyon nem lenne más választásom, mert részben nekik köszönhetően vagyok erős és olyan, amilyen. Rendben, akkor menjünk oda. – nem tudtam, hogy mi fordult meg pontosan a fejében, de ha az a legjobb hely, akkor legyen. Ezért se kezdtem el dobálózni korábban az egyetemmel, vagy az erdővel, mert ő mentor és ő tudja azt, hogy milyen edzést szeretne tartani, vagy mivel szeretné felmérni a tudásomat. Remélem, hogy most is legalább olyan jól fog menni, mint otthon, de sose lehet tudni. Mindenkinek lehetnek gyengébb napjai, még akkor is, ha amúgy nem lehetnének. Új hely, s kicsit talán izgulok is, hogy nehogy csalódást okozzak, vagy elbukjak, esetleg szégyent hozzak a családomra. Lassan indultam el mellette, miután sikeresen megúszta a növény azt, hogy Adam rájuk essen. De legalább a reflexeim még mindig jók, mert egyből utána kaptam, hogy megakadályozzam a bajt és részben neki, részben talán nekem köszönhetően sikerült megállítani a dőlő krumpliszsákot. Pontosan. – bólintok helyeslően, miközben az embereket figyelem és a családokat, akik mit sem tudnak arról, hogy mi zajlik körülöttük. S egy pillanatra megfordul az én fejemben is, hogy mennyivel gondolkodnék másképpen, ha még mindig azt hinném, hogy a világ fekete és fehér? Nem tudom, de már mindegy is, mert jelenleg is boldog vagyok. Egyedül két ember hiányzik, de hamarosan velük is beszélhetek, legalábbis remélem. Jó lenne újra látni őket, de az még szerintem messze van, míg arra lehetőségem adódik. Addig meg itt van az új „családom” és Ben testvére is, akit még meg kell ismernem. Biztosan gyönyörű hely lehet, s sok országot csak a politika alapján ítélnek meg. Elfelejtik az ott élők nézeteit, esetleg a múltjukat és a kultúrájukat. Gyerekként sok helyen megfordultam és minden egyes helynek szerintem meg van a varázsa, csak nem szabad a felszínnél leragadni. Egyszer talán Kínába is eljutok, mert biztosan magával ragadó lehet. Sokáig éltél ott? – kíváncsiskodom tovább, mert attól még, hogy valaki valahol meglátja a napvilágot nem jelenti azt, hogy ott is élte élete nagy részét. Sose lehet tudni, hogy a sors mikor mibe avatkozik bele, de minden okkal történik, legalábbis szerintem. Talán, nem tudom. A szüleim őrzők, de titkolták előlem, pedig édesapám gyerekkoromtól kezdve edzett engem és sose jöttem rá, hogy miért. Akkor derült fény mindenre, amikor édesanyám meghalt és egy levelet hagyott hátra… - kezdek bele, de már a levelet inkább nem is említem, meg azt se, hogy a szüleim nem akarták először, főként édesapám nem engedte azt, hogy elhívjanak. Aztán bekövetkezett egy tragédia és a titokról szép lassan a fátyol fellebbent. Sietve rázom meg a fejemet. – Sajnálom nem akartam így rád zúdítani, csak egyszerűen próbálom megérteni, mert én még eme rövid idő alatt sose bizonytalanodtam el. Örülök annak, hogy részese lehetek ennek a világnak és még inkább segíthetek másoknak. – teszem hozzá kicsit sietve, majd ahogyan az utcára érünk egy pillanatra felpillantok az égboltra, majd pedig folytatjuk az utunkat tovább az egyetemhez.
Lassan már lehetne azt mondani, hogy bentlakásos vendég leszek a kiképzőteremben. Bár ezen semmi meglepő nincs. Mentor voltam, alapvető dolog, hogy minden nap megfordulok ott, mert valakinek utánképzésre van szüksége. Persze a mai napra nem volt beütemezve, de hát ismerjük a mondást, ember tervez. Nekem pedig egyáltalán nem volt ellenemre az, ha ilyen miatt kell belenyúlnom a napi rutinomba, ha már egyszer amúgy semmi fontos nem volt időzítve. Feladatom a fiatalok és tanulni vágyók tanítása, eleget tenni a kötelességemnek sosem számított tehernek a számomra. Főleg akkor ha valaki önként jön. Már maga a szándék is becsülendő, így hát úgy illik, ha időt biztosítok a számukra. Agyam lázasan dolgozott a lehetséges tanmeneten, miközben elindultunk kifelé az ösvényről és még azt is elkerültük, hogy tanítás helyett a terület igazgatójánál kössünk ki némi lehordásért meg pénzbírságért. Hiába, a díjnyertes növények már csak ilyenek, óvják őket a széltől is. - Egyszer mindenféleképpen érdemes megnézni. Már csak a méretei miatt is érdemes megnézni, de emellett a kínai módfelett hagyományőrző népség is. A túlélési hajlamosságukról már nem is beszélve, rengeteget lehet tanulni tőlük. Többek között azt is, hogyan formáljanak úgy egy politikai rendszert, hogy túlélje még azt az országot is, ahonnan egyáltalán átvették. Tény, valamit tudnak azok a kis sárga emberek. Elvégre, mindig megtalálják a módját, ahogyan a vert helyzetből összeszedjék magukat és vezető szerepkörbe jussanak... ahogyan ezt újra előadták. Hogy sokáig? Életem első harmincöt évét ott éltem le. Utána viszont... fojtogatóvá vált a légkör számomra, szóval elköltöztem. Akkor veszítettem el Jenny-t... igaz, később visszatért hozzám, de már nem volt ugyanaz, mint ekkor. Az idő vasfoga már csak ilyen hatással van. Nem lehet visszapörgetni a kereket, mindenkit átformál menthetetlenül, bármennyire is fájjon nekünk. S bármennyire is telhet lehet érzéketlen megjegyzés, de ennek így kellett történnie. El kellett veszítenem őt egyszer, hogy megtudjam, az életnek milyen sötét bugyrai vannak, mikor magunkba fordulunk... s hogy ott legyen most bennem az elhatározás: Palomát nem fogom elveszíteni. Nem azért, mert rettegnék az egyedülléttől és hogy visszazuhanhatok... hanem mert szeretem őt... és az mellett van a helyünk, akit szeretünk... aki hajlandó megosztani velünk az életét, sokkal többé válva egyszerű ismerősnél... najó, ez nagyon nyálas volt már megint tőlem. - Cali, ne szabadkozz, nem tettél semmi rosszat - intem őt a szavait hallva. - Még fiatal vagy, talán úgy gondolhatod, hogy ha megtartod magadnak azt, ami kikívánkozik, nem lehet baj. De hidd el nekem, az csinálja a legnagyobb pusztítást. Nem tudom, amúgy hogyan éled az életedet, de ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor mindig add ki magadból, ha valami bánt téged, piszkál belülről. Sokkal több idő adatott meg számodra egy átlagembernél, sok szépet láthatsz, de megannyi szörnyűséget is. S ha nem vigyázol és hagyod ezt felhalmozódni, mikor láthatóan kikívánkozik, az egy idő után eltemet téged. Nem azt mondom, hogy nyafogj, távol álljon tőlem... de ha kell, igenis ülj le valakivel és add ki, amit ki kell. Akár nekem, akár a párodnak, vagy akár Mrs. Douglasnek, de könnyíts magadon. Mi, harcosok, erősek vagyunk, nincsenek nálunk jobbak... de az erőnk nem csak akkor mutatkozik meg, ha lesújtunk. Nagyon reméltem, hogy Cali nem sejt valami bántó szándékot a szavaim mögött, bár lehet kicsit elragadtattam magam. Ugyanakkor volt tapasztalatom annak a negatív hatásáról, amiről most beszéltem... s ha hosszútávon a tapasztalataim segíthetnek a lánynak elkerülni ezt a lehetőséget, akkor igenis elmondom.
Mindig is szerettem idegen kultúrákat megismerni, hiszen nem csak a kultúra másabb, hanem az emberek szemlélete, viselkedése is. Én pedig mindig is szerettem szélesíteni a látókörömet. Talán emiatt nem bántam azt, hogy gyerekként több helyen is éltem, mielőtt odaköltöztünk, ahol az évek, évszakok változásával szép lassan minden megváltozott. És sok mindent lehet tanulni mások mentalitásából, mondhatni szerettem szélesíteni a látókörömet ilyen téren is, illetve még a tanulmányaimhoz is jól jött és reméltem azt, ha egyszer megszerzem a diplomát, akkor jó „doktor” lesz belőlem és tudni fogok segíteni az embereknek. Jobban, mint eddig életem során a rendőrségen vagy éppen az önvédelmi edzésekkel. Csendesen hallgattam, miközben elkerültük a balesetet, esetleg a tulaj megrovását. Tartottam a tempóját és nem szakítottam körbe. Érdekes volt hallani olyannak a véleményét, akiről tudtam is, hogy járt ott. Sokat olvastam már arról a helyről, országról, de sose lehet tudni, hogy mit hihet el az ember az újságoknak és mit nem. Azért az nem kevés idő. Gondolom, akkor sok minden ragadt rád ott. Esetleg más országban is éltél hosszabb ideig, vagy utána egyből ide hozott az élet szellője? – szerettem mindig is más országokról hallani, így nem csoda, hogy betámadtam egy újabb kérdéssel. Majd ahogyan kiértünk az ösvényről a szabad a fülem mögé tűrtem a hajamat, hiszen a szél állandóan az arcomba sodorta. Örültem annak, hogy nem küldött el, ahogyan annak is, hogy már ma edzhetek vele, vagy legalábbis valami olyasmi. Mindig is szerettem edzeni. Ben szerint néha már túlzásba viszem és nem túlzottan örült a testemet tarkító foltoknak, de idővel ő is megbarátkozott. A tanácsára csak bólintok, hiszen valószínűleg tényleg igaza van, de akkor se egyszerű aszerint élni. Eléggé őszinte embernek tartom magamat, de az érzéseimről, vagy a démonaimról nem beszélek könnyedén, vagy legalábbis nem mindenkinek. S mi van akkor, ha esetleg ezekkel az érzésekkel egy közel állónkat bántanánk meg? Ha esetleg régi sebeket, emlékeket tépnénk fel? Akkor se célszerűbb inkább hallgatni és belül megharcolni ezeket a dolgokat? – tényleg fiatal voltam, így ő bölcsebb is nálam, legalábbis eddig beszélgetésünk alapján erre tudtam csak következtetni. Jó érzés volt vele beszélgetni. De tényleg érdekelt, hogy édesapám miért nem szeretette volna azt, ha őrző leszek, miért titkolták ezt előlem és miért akadályozták meg a korábbi elhívásaimat? Vajon akkor másképpen döntök, akkor is harcos lennék? Megannyi kérdés lappangott az elmémben, amikre válaszolni nem tudtam. – Egyszerűen csak nem tudom, hogy tényleg helyes dolog lenne-e válaszokat kapni bizonyos dolgokra, hiszen a szüleim biztosan okkal tették azt, amit. – jegyzem meg kicsit halkabban, majd pedig az utcán sétálókra téved a tekintetem. Hirtelen minden annyira békésnek tűnik, de biztos vagyok abban, hogy valójában egyáltalán nem az. Érzem az ereimben azóta, amióta ideértem. – Ez a város nem szokott ennyire békés lenni, mint most, ugye? – fordulok felé kíváncsisággal a szemeimben.
- Igen, nagyon sok minden. Gyakorlatilag minden, ami most vagyok, onnan ered. A szemléletem, az életvitelem, a gondolkodásom... s még sorolhatnám egy darabig. Eléggé csodabogár számba is mentem egy darabig, miután költöztem, elvégre Skóciában nem gyakran lehet látni ilyen körülmények között felnőtt embert. Kérdésedre válaszolva, ott éltem még 15 évet, mielőtt ide költöztem volna. Ah... az volt az az időszak, amit elcserélnék jópár dologért legszívesebben. Valószínűleg Cali rám se ismerne, ha most hirtelen megidéznék neki az akkori énemet és vele kellene beszélnie... félek tőle már vége is lenne a találkozónak és eléggé rövidéletű lett volna. Hiába, nem voltam éppen a legjobb passzban, sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megint keletkezzen egy törés és vissza tudjon térni egy része a személyiségemnek, háttérbe szorítva az antiszociális skótot. Sose akarok visszaesni arra a szintre... persze, az élet már párszor megmutatta, teljesen mindegy, én mit akarok. - Képzelj el egy poharat. Most zárd le úgy, hogy még a levegő se jusson ki belőle, az egyetlen bevezető pedig egy cső legyen, ami egyirányú. Kezd el belé tölteni a vizet. Megállás nélkül, folyamatosan. Még akkor is, mikor tudod, hogy nem fér már bele, ne zavarjon. Mi fog történni a pohárral hosszútávon? A túltelítettség nem csak étkezés esetén ártalmas, vannak más vonzatai is, amik problémát okozhatnak... nem is kis problémát, csúnyán hazavágják azt, aki nem ismeri fel időben. - Tapasztalatom, hogy mikor azt hisszük, egyes dolgok a múltba merülnek már, nem kell vele foglalkozni és pont ezért nincs tisztázva, bármikor aktuális témává válhat. S akkor sokkal nagyobb rombolást végezhet, mint mikor azt hisszük, hogy jobb lenne nem bolygatni. Azt viszont már neked kell tudnod, melyik utat helyes járnod. Akárhogy is, én most nem voltam más, mint egyfajta lámpásmester, aki utat mutat a keresőknek, de helyettük nem járja végig. Értettem azt, hogy miért vívódik a dologgal kapcsolatban, elvégre valóban vannak olyan dolgok, melyekről azt hisszük, jobbak eltemetve... ám ha egyszer kiderül... ajjaj. - Csak úgy egy éve ilyen. Mikor én megérkeztem, gyakorlatilag hidegháború volt és még az őrzők is inkább menekültek innen. Most még egész jó az időszak, mióta rend van ordasügyben... persze kérdéses, hogy meddig.
Csendesen hallgatom, amit mond és picit talán meg is lepődök. Biztos nem lehet könnyű utána megszokni az itteni életet, hiszen ezek szerint ő teljesen más kultúrában élt jó pár évig. Ami szerintem nem baj. Sőt még előnye is származhat belőle, hiszen sokkal több kultúrát ismer, sokkal szélesebb lehet a látóköre is, a gondolkodás módja is kicsit másabb lehet. Talán kicsit irigylem is érte, hogy volt lehetősége hosszabb ideig más környezetben élni, hiszen én is sok helyen megfordultam, de általában csak rövid ideig. - Megreped, majd pedig széttörik… - jegyzem meg halkan, miután szemlélteti a dolgot. Tudom, hogy mire gondold. Tudom, hogy a titkok is károsak tudnak lenni, sőt igazán veszélyesek is. Főleg akkor, ha az érzéseinket titkoljuk el, mert azok alattomosan képesek megfertőzni a szívünket és elménket. De néha muszáj másokra is gondolnunk. Lehet, hogy fájna nekik a kérdés, vagy amit mondanék, viszont lehet igaza van Adam-nak, hogy nem szabad mindent magunkban elrejteni, mert az szép lassan elpusztít, ahogyan a poharat is elpusztítja abban az esetben a víz. - Talán nekem kellene tudnom, de még se tudom. Mindig abban bízok, hogy az idő megmutatja, de talán egyszer kifutok az időből. Néha nehéz eldönteni, hogy a mérleg melyik irányba billen vagy éppen jobbra vagy balra kell sétálnunk, de köszönöm a tanácsot. – nézek rá egy apró mosollyal az arcomon, s a hosszú tincseimet kezdtem el babrálni, miközben egyre távolabb sétálunk a virágokkal borított ösvényektől. Jó érzés volt ott lenni, jó volt kicsit emlékezni, de semmi se tarthat örökké. Nem ragadhatunk a múltban. Néha csak tovább kell sétálnunk és a jelenben élni… - Ahogy mondani szokták a békesség csak egy illúzió, amit az emberek találtak ki, hogy a lelküket megnyugtassák. – szólalok meg egy kisebb habozás után. Lehet, hogy nem ért velem egyet, de nem is kell. Nem gondolkodhat mindenki ugyanúgy. A békességre szüksége van mindenkinek, hogy utána a vihar újra pusztítani tudjon. Beszélgetés egy pillanatra se marad abba, ahogyan az eszmecsere se, de mielőtt még elmerülhetnénk a tanulásban megszólal a telefonom. Sietve veszem fel, majd amikor vége a beszélgetésnek csak bontom a vonalat és Adam-hoz fordulok. - Bocsánat, most még se jó. Mennem kell, de ígérem bepótoljuk.. – mondtam egy bocsánatkérő pillantás keretében, s ha engedte, akkor meg is öleltem őt, majd pedig elindultam a megbeszélt hely felé. Sietve szedtem a lábaimat, de ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy jó pár hétig nem leszek olyan formában, hogy edzeni tudjak…
|| Köszönöm a játékot és a megbeszéltek alapján folyt. köv.
Nem az enyém az éppen-csak-jó farmer és az elnyúlt póló, mit viselek, de ideiglenesnek megteszi. Nem tartott már itt az Ő szava, talpamra köthetem hát az útilaput az őrzők részéről is, ebbe csak az rondít bele, hogy továbbra is egy teknősbéka szintjén van a mozgásom, ami a sebességet illeti. Mintha újra kellene tanulnom járni is, bakker, ami vérvonalamra nézve elég gáz... Tudom, tudom, a sérüléseim sem voltak elenyészőek, örüljek, hogy élek, de hát sosem voltam az a fajta, aki könnyen ül meg a hátsóján, ez most sem változott, legfeljebb lassabban futok el bárki elől. Apa ragaszkodott hozzá, hogy értem jöjjön, én pedig nem ellenkeztem, de csak azért, mert mint megtudtam, Jane is a városban tartózkodott a vérgőzös éjszakán. Ilyen infók után akar a franc az öregem vérnyomásával játszadozni...! Nem azért mentette meg az életemet az Új Élet, hogy ilyesmivel csesszem el neki.
Ott várakozom rá, ahol az egyetem és a botanikus kert összeér, a sétány mentén békésen támasztom az épület falát, sütkérezve a nemlétező napsütésben. Hívogató a rengeteg zöld. Futnék, rohannék, de már a gondolatra is összerezzen izmom a fájdalomtól. Oltári... úgyis rég lábadoztam már, ideje volt! Az elsuhanni akaró vörös tincseket nehéz lenne nem kiszúrnom, s ha benézem a tulajdonost, hát uram bocsá'... azért még csak nem csuktak le senkit, mert arra használta tekintetét, amire teremtette a Mindenható. - Heló vörös! - Szólok utána. Ő lesz az, kétségtelen, elárulja alakja, illatának aromája. - Hát el se köszönsz? - Szélesedik vigyor képemre, sejtem, pokolba kívánt az elmúlt napokban megszólalásaimért. De ugye mondtam én, hogy meglellek, hogy fogunk mi találkozni még!
Egy hét kóma. Hát hallja meg a világ, ez a méreg, nem a cián! Pedig épp kezdtem örülni, hogy vörös az a rohadt hold, de idén nem mászott senki a fejembe.. erre tessék. Arra kelek, hogy megint az alagsori betegszobában vagyok. Ez valami áprilisi rutin lehet, esküszöm jövőre beköltözöm egy hónapra, s akkor le van róla a gond. Rólam. Nevetséges, amúgy, de legalább a telefonom is ki lett menekítve a házból - kösz Dimi, örök hála - szóval amint magamhoz tértem azonnal hívtam Philt, majd Nonót, sőt, még annak a vadmarhának is küldtem egy smst, de megbántam, mint a kutya, aki kilencet kölykedzett. Te döntöttél így, nem tartozik rád. - blablabla. Meg anyád! Mindegy, mert ebből legalább annyi biztos, hogy akárhol legyen nem halott - miért is érdekel egyáltalán? - úgyhogy ha rám tartozik, ha nem, megtudtam, amit akartam. többre ne számítson, legalább egy évig biztos ne. Éljenek az áprilisi tradíciók, ugyebár. Meglepett, hogy ismerősbe futottam - mert én tudok futni! - a környéken. Üdítő volt elheherészni a marhaságain, így legalább nem kellett bevallanom neki, hogy amint megtudtam, hogy itt van - jobb az alagsor, mint valami pletykahálózat, a személyleírás alapján tippeltem rá, hogy ő az, de el nem hittem, amíg nem láttam - bukfencet vetett a gyomrom. Rohadék szellem most már! Nem tudna évenkénti országgyűlést mondjuk a túlvilágon tartani?! Nem volt nagy jelenet, nem utaltam semmivel vissza ránk, csak látogattam, mintha muszáj lenne. Csinos vagyok kullancsnak, nem hiszem, hogy lehetett panasza. Most meg? Tanulni kéne, vizsgázni, ha már így elhúztam a tavalyi évet. Ezért is caplatok errefelé, amikor meghallom a hangot, ami nem túl diszkrét mosolyt csal ajkaimra (hogy a fene egye meg ezt a hímet és a hatásait!). - Feneséges Henceg! Fordulok meg vigyorogva, s indulok meg felé, hogy a kérdést hallva, bőven hallótávolságban álljak meg, ne közelítve tovább. - Miért kéne, sietsz tán valahová? Nesze nekem kedvesség. Végre valaki, akinek a vérét kedélyesen lehet szívni, s biztos lehetek abban, hogy nem sértődötten fog arcot fújni, hanem visszavág. A maga módján. Mint ahogy az én módomon az előbbi egy kimondatlan hogy érzed magad? volt.
Vigyora láttán nekem is hasonló szökik képemre, finoman el is lököm magam a faltól, igaz, el nem lépek tőle, jobb a biztonság, még ha ezt hangosan be se vallanám soha, ami azt illeti. Megszólítására még egy könnyedebb kacajt is elejtek felé, hogy finoman felszaladó szemöldökkel illessem megtorpanását. Igen? Így állunk? Milyen módi ez kérem szépen? Bezzeg mikor az ajtót kellett rám törni lábadozás közben, nem tetszett ilyen távolságtartónak lenni, kisasszony, kérem... (Hogy egyebekről ne szóljak.) - Én ugyan nem, de percek kérdése és befut egy kialvatlan, kissé morcos képű Király, hogy visszacipeljen, ha kell, a hátán is a királyságába... - Hasonlatok talaján maradva ejtettem el válaszom, végére még le is biggyesztve ajkaimat, érezze át, mennyire sanyarú is az életem nekem. - Nah... gyere már legalább közelebb, nem harapok nagyot, ígérem! - Intettem némi tettetett komolysággal és (feleannyira kamu) türelmetlenséggel, bízva benne, eleget tesz kérésemnek. Tessék tekintettel lenni a sérüléseimre, kérem, hagy ne én szaladjak utána! - Mesélj, jössz vagy mész? - Minden érdekesebbnek tűnik hirtelen a távozás lehetőségétől, tekintetemet pedig nincs az az összeg, amiért levenném róla jelen pillanatban. Annyira nem is rossz ez a távolság, mi kettőnk között van a térben, be kell látnom...
Kezdőlap
Keressetek nyugodtan, ha szeretnétek folytatást! 
//
//
