Abban a pillanatban megtorpantam, ahogy felcsattant. Egyik kezemben még ott volt a törülköző, azzal együtt emeltem fel azt is, meg jobbomat is, megadó-védekezőn. - Nyugi, csak én vagyok - mondtam viszonylag nyugodt tónussal, de ezt energiáim már nem akarták közvetíteni. Mentem volna, türelmetlenül, hogy alaposabban szemügyre vegyem, kérdezzem-faggassam hogyléte felől, energiáim kérlelhetetlen birtoklással kaptak volna övéi közé, ezerszer is hamis biztonságot ígérve. De visszafogtam a farkast és az embert egyaránt, pillantásom óvatosan fürkészte nyúzott vonásait, árulkodó rándulás nyomait keresve. Csak egy grimasz, egy apró mimika, ami nem az övé... Feszülten vártam, ilyesmit azonban nem kaptam, s bár az ő sóhajával együtt némileg én is megnyugodtam, mégis távol állt ez az igazi nyugalomtól. Nem festettünk túl jól, az utóbbi hetek nyomai jól olvashatóak voltak rajtunk., elrejteni sem lehetett. Megtartottam a távolságot, ami ebben a helyiségben amúgy sem nőhetett túl nagyra, de a jelenleginél jóval kisebbé is válhatna. Éber ragadozó módjára lestem minden mozdulatát, bizonytalan, erőtlen tartását, azt, ahogy a fal tövébe rogyott, még mindig kimerülten. Kérdésére elsőre kinyitottam a szám, majd válasz nélkül becsuktam. Az "igen" és a "nem" is hazugság lett volna bizonyos szempontból, bár egyértelműségük miatt legalább bizonyosságot hozhattak volna. Mégsem ezt adtam neki. - Úgy, ahogy... - mondtam csendesen, kezemen érezve a gyerekek vérét. - Egyelőre visszavonult, de elbuktak, Yetta. Alignak kiskaput talált. - Lassú, kimért lépést tettem felé, majd ugyanilyen módon guggoltam le elé. - Hogy érzed magad? Nyilván nincs csúcsformában, se vak, se hülye nem vagyok, csakhogy továbbra sem múlt el az a szorító érzés. Tényleg betartotta a szavát?
Feszültté válik a pillanat, talán lélegzetünk is elakad, ahogy belépve a szobába az elmúlt napokhoz képest igencsak élénk hangon fogadom páromat. Sóhajom megnyugvó, ám megnyugvásra okot nem adó, ahogy realizálom személyét, s megadó elgyötörtséggel rogyok le a fal mellett. Pillantásom kérlelő, ahogy első kérdésem elhagyja számat; kissé ajkaim is elnyílnak, mintha némán kérném, ne kamuzzon, csakis az igazat, a nyers valót akarom hallani. Túl sok... annyi minden történt hirtelen az elmúlt napokban - ha tudnám, hogy hetek... - képtelen lenne beemelni bármiféle kegyes hazugságot a gyomrom jelenleg, legfőképpen nem tőle. - Igen, ezt tudom - Bukik ki belőlem magától értetődő természetességgel a kiskapu hallatán. Ha nem mondja, rá se jövök! - de, biztos vagy benne, hogy nem szállt meg mást is...? - Hogy ha ideig-óráig ugyan, de tényleg vége van. Mert ez az, ami foglalkoztat és nem az ősök bukása. Tudnék mesélni... magasztosat, szépet, s éppoly kiábrándítót. Talán megérdemelné, hogy tudjon róla. De az igazság az, hogy nem akarok szót ejteni a tisztáson történtekről sem neki, sem másnak. Pillantásom idegesen rebbent, zavart fénye a lassú mozdulatot követte, mivel velem szemközt leguggolt a férfi. Kérdésére lesütöm pillantásomat, vállvonásom óvatossága ellenére sem nélkülözi a sajátos flegmaságot, mi lényem sajátja. - Önmagamnak. Azt hiszem, ez a jó szó rá... És, hogy sajnálom. - Tekintettem rá komolyan kék tekintetemmel közvetlen közelről immáron. Sajnálom az őrzőt, kinek vére az én körmeim alatt szárad, sajnálom Noaht, Ashleyt, a feszkót, amit miattam kellett átélnie, s sajnálom azt a másik őrzőt is, kinek minden bizonnyal egy életre álmatlan éjszakákat hoztam el. Sajnálom, hogy mindazért, miért Triával szemben kiálltam érte, most a távolságot feszíti közénk kimondatlanul. Akartam, szót emeltem, érveltem mellette, s most éppen annyira írtózik tőle minden porcikám.
Egyetlen szívdobbanásnyi időre fut csak át rajtam, hogy ha ennyit tud, nyilván minden mást is, de lenyelem az epés megjegyzést. Túl sok minden ért minket mostanában és egyikünknek sem tett jót... - Semmi erre vonatkozó hír nem reppent fel. Ha tovább is állt másra, nem a környéken tette. - Önzés, de ha így volt, én már annak is örültem, mert pillanatnyilag nem az én vállamra pakolta mások sorsának súlyát. Úgy éreztem, az elmúlt egy év leforgása alatt elég ismerőst öltem. Láttam a szemében az idegességet, tagjaiban a feszültséget, ami akár sajátom is lehetett volna. Mintha tartana tőlem és én is tőle. Mintha nem is igazán ismernénk azt, aki előttünk van épp. Válasza első felére remegő sóhaj hagyja el számat és megdörzsölöm az arcomat. Markomba mormolom a "hála istennek"-et, nem véve észre, hogy nem-létezőnek hálálkodok, hiába csak egy kifejezés ez is. Most először érzek hetek óta igazi megkönnyebbülést, a kimerültség pedig ezzel párhuzamosan érezteti mind jobban jelenlétét. Utolsó szavára rá kapom tekintetemet. - Nem a te hibád - ráztam meg lassan a fejem. - Nem te választottál, nem te szegtél egyezséget, nem te testáltad rám ezt a döntést és nem te öltél - hanem Alignak és én. De ezt már csak gondolatban tettem hozzá. Guggolásból térdelésbe ereszkedtem és ha nem húzódott el, ha nem ellenkezett rezdülésekkel vagy nyíltan, felhúzott térdére tettem kezem, nem sietve el ezt a mozdulatot sem. Amíg eszméletlen volt, gond nélkül feküdtem mellette farkas alakban, fejemet hasán pihentetve. Ébren őriztem, melegen tartottam, akkor aludtam, amikor a végkimerültség elnyomott. Nyugtalan és cseppet sem pihentető alvások voltak ezek, mert az ösztön folyton veszélyt súgott: ránk törhetnek, megtámadhatják, vagy épp ő támad rám... Amikor megcsaltam, tudtam, hogy mit kezdjek a magunk közé robbantott szakadékkal. De ezzel, ami most van... fogalmam sincs. - Bocs, hogy ilyen helyen kellett ébredned - sütöttem le egy pillanatra a szemem és akár engedte, hogy pár másodpercre megérintsem, akár nem, felkeltem. - Kérsz valamit? - kérdeztem esetlenül leplezve tanácstalanságomat.
Uh-huh. - Szusszanok ekképpen apró biccentést követően, a megszállásra vonatkozó információk közepette bizonytalanul tekintve el válla felett az épület semmitmondóan piszkosszürke falára meredve. Egymást kergetik fejemben a gondolatok, egyikből kapok át a másikba, még nagyobb zűrt kavarva ezzel talán. S közben itt van ő, velem szemközt, mégis távolabb, mint talán bármikor közös utunk során. Ijesztő mindez, mégis tartok tőle. Mintha valami ördögtől való gondolat volna, hogy megöleljem, karjai közé meneküljek ezúttal is. Mintha attól tartanék mélyen belül, hogy érintésétől végleg összetörnék. - Mégis én vagyok az, aki úgy érzi, ki kell mondja, mert ő már úgyse teheti ezt meg. - Súgom felé szinte a szavakat, mint egy imát. Hiszen mi van, ha mégis? Mindketten tudjuk, hogy létezik az odaát, az örök vadászmező... Talán látja, hallja mindezt. Fogalmam sincs. Világéletemben a magam hite szerint éltem. - Nem ilyen sorsot akart neked utódjaként. És én sem. - Nyúltam térdemen pihenő "férfiasan lapát" tenyere felé, ujjain simítva végig, majd összefűzve sajátjaimmal azokat ráérős lassúságú óvatos mozdulatok közepette. Tekintetem a mozdulatsort igézte, nem pillantottam fel rá szavaim közepette. Nem tartott sokáig, engedtem, hogy menjen, mikor felállt a térdeplő pozícióból. Épp csak felemeltem fejemet - utána tekintve. - Hol vagyunk egészen pontosan? - Ez még kérdéses volt számomra, miként az is, milyen napot írunk. Nem volt különösebb jelentősége egyik infónak sem a pillanat közepette, mégis egyszerűbb volt efféle semmiségekről érdeklődni, mint megkísérelni szavakba önteni a gondolataimat. Majd megteszem álmatlan éjszakákon, magamnak suttogva el csupán a kimondatlan igazságok titkát. - Én... nem is tudom. - Túrok pár kéretlenül kósza tincset füleim mögé. - Payne hogy van? Az őrzőtanonc? ... Bújkálunk? - Nem igazán tudom hova tenni a közeget, valamiért ez tűnik logikusnak rémtettem után. Zavar az is, hogy magasabb nálam, hát megkísérlem a falhoz támasztott háttal álló helyzetbe tornászni magamat. Kissé elfeküdtem mindenemet, de már jobb, könnyebb a művelet, mint első nekifutásra.
Aprót biccentettem szavaira, a következőkre pedig elhúztam a számat egy pillanatra. Méregként kúszott elmémbe a sok kis gonosz hang. Honnan veszed, hogy egyáltalán engem akart? Honnan tudod, hogy nem hirtelen ötlet voltam, szeszélyes kedvének "terméke". Honnan tudod, hogy mit akart? Nem csak nekem, hanem úgy egyáltalán... Megrebbent a szemem arra, hogy ő sem ezt akarta, mert azzal a lendülettel félre is ütöttem az előbbi aggályokat. Most már teljesen mindegy, miért én lettem az utód. Nagy levegőt vettem, amit lassan kifújtam. - Ez úgy hangzott, mintha kampányoltál volna - húztam halvány, finom mosolyra számat mit sem sejtve, a gesztus viszont hamar elhalt. Tekintetem kezeinkre siklott, hüvelykujjam apró kört írt le bőrén. - Le fogom nyomni és visszaszerzem, amit elvett. Fogalmam sincs még, hogy hogyan, de ha nyolcszáz évembe kerül, akkor is így lesz. - Finoman rászorítottam a kezére, mielőtt eleresztettem volna, hogy felkeljek. Tényleg ötletem se akadt egyelőre, mégis olyan biztos voltam a "küldetésemben", mint annak idején abban, hogy elveszem Yettát. - Nagyjából másfél órányira Fairbankstől - feleltem, majd körbemutattam -, egy pompás kastélyban. - Leeresztettem karjaimat, vállaim megadón ereszkedtek meg. - A házamba akartalak vinni először, de képtelen voltam akár csak a közelébe is menni. Falkaterületre még kevésbé vágytam. Próbáltam kicsit helyrehozni ezt a romot, de két hét alatt csak ennyire futotta. - Felvontam a vállam, mintegy bocsánatkérőn. - Nem mozdultam ki eleget ahhoz, hogy megfelelő eszközöket és berendezést szedjek össze. Őt elnézve a távol töltött órák száma nem fog drasztikusan megugrani. Már csak azért sem, mert szükségem volt arra, hogy lássam, tényleg ő az és... jobban van. Legalább egy kicsit. Azzal együtt is kellett a közelsége, hogy érezhetően valami félresiklott. - Össze van zavarodva és eléggé megijedt. Kikészült. - Nem csodáltam. - Egyelőre a hegyen van a falkával. - Azok után viszont, amit tenni kényszerültem, még erősebb lett bennem a késztetés, hogy őt is a közelemben tudjam, sutba dobva az egész "figyeld a változásokat, tanuld el mások nézőpontját" leckefolyamot is. - A tanonc él, de többet nagyon nem tudok. Gondolom hasonló állapotban lehet, mint Payne... vagy te. És nincs bujkálás. Egyikünknek sincs rá oka. - Bebaszna! Figyeltem, ahogy lassan talpra állt, miközben ezen volt, léptem egyet felé, s ha egy kicsit is megbillent, egyből könyöke alá nyúltam, hogy megtartsam. - Félsz tőlem? - kérdeztem átgondolatlanul, hirtelen, mégis volt ebben némi félsz, miközben türelmetlenül követeltem volna a választ egy sor másik kérdésre. Miét néz így rám, mi ez a távolság, mit tegyek, hogy ne legyek, mi történt vele, mikor fog elmúlni a félelem attól, hogy egyszer csak vörösbe fordul a szeme?
Szóra nyílik ajkam szavai közepette, de addig nem jutok, hogy elhintsem, talán szóltam egy-két szót róla, vele kapcsolatosan az ősnek. Már nem számít, nem úgy sült el, miként képzeltem. Azt hiszem, ez valamiféle karma lehet nálam irányába. - Ez... - Mondanám, hogy ne tegye, ne sodorja efféle veszélybe magát, bízza olyasvalakire, akinek ne adj isten volt már dolga dühödt szellemek megbékítésével, ha nem is efféle matuzsálemmel, de... szélbe kiálltott szó lenne kérésem, tudom jól. Egy részem ráadásul egyet is ért vele, míg a másik ijesztő közönnyel engedi el a témában a kedves kezét. - Már eléggé úgy hangzik, mint egy terv. - Pillantottam utána, ahogy felkelt előlem. Finoman rezzentem össze, energiáim beszédesebbek voltak nálam, akárcsak pillantásom, a helyiségnév hallatán, ugyanakkor nem tudtam megállni, hogy ne ingassam meg fejemet a felvázolt tervei hallatán. Mintha valami úrilány lennék, aki nem járt már meg mindenféle mocskos pincét is...! - Semmi baj... - Hogyan is róhatnám fel neki, mikor épp csak azt nem vallja be, alig mozdult mellőlem az elmúlt időszakban. Elmúlt idő. Várjunk csak? - Azt mondtad, két hét? Annyit voltam kiütve? - Ráncolódik kissé homlokom, miközben igyekszem feltápászkodni és egyéb, hirtelen rettentő fontosnak tetsző kérdéseimmel is megörvendeztetni a páromat. - Nem csodálom... - Túrtam tincseim közé a fiatal leányzó állapota hallatán. - Majd később... ha esetleg beszélsz vele... - Szívesen felhívnám, de fogalmam sincsen, hogy van-e mondjuk telefon itt nála és egyáltalán, kíváncsi-e pont rám Payne. Ennek hála esetlenné válik mondandóm, minek se eleje, se vége. De talán kihallja a lényeget belőle a hím. Keserű kacaj szakad fel tüdőmből az őrzők kapcsán. Nem tudtam bízni bennük igazán, sosem éltem a területen, hogy összetűzésem legyen velük - vagy akár pozitív kapcsolatom bármelyikőjükkel is. Benne, Darrenben ugyanakkor mindennél jobban bíztam. - És ezt ők is így gondolják? - Hogy nem kell bújkálnunk. - Beszéltél velük? - Félve kérdezem, feltételezve, hogy minimum magyarázatot várnak az erdőben szerencsétlen véget ért sajátjuk kapcsán. S miért vártak volna heteket erre? Óvatos a léptem, nem húzódom el, amikor segítően felém nyúl, sőt, közelebb húzódom hozzá, mint a fal melletti másik stabil ponthoz a térben köröttem. Kérdése meglep, olyannyira, hogy ajkaim is elnyílnak kissé, mikor hirtelen kapom felé pillantásom. Mire akarsz kilyukadni? - Tőled nem. - Hangzik tömör és mégis árulkodó válaszom. Attól félek, amivé lehet. Attól a semmibe vevő közönyről, amivel pellengérre állítottak, az érzéketlenségről, hogy a lényem, a testem, a személyem semmit nem jelentett szemükben. Báb voltam csupán, bábbá lettem hát Alignak karmai közt is, nem több. - Ő viszont a fejemben volt, Darren. Minden egyes porcikámat ismeri. A múltamat, a problémáimat, a kettőnk kapcsolatának legapróbb részleteit és általa téged, a történeteidet, az otthonodat. - Soroltam suttogásba forduló hangon, mi a következő mondatnál nyerte vissza erejét: - Nem félek tőled, hanem úgy érzem magam, mint akit kiraboltak. Elvette a testemet, az emlékeimet, a lényemet... nem maradt semmim, amiről ne tudna.
Felkeltem, járkáltam kicsit. Szerettem volna egyszerűen csak kiereszteni azt a keserű haragot és indulatot, ami bennem volt, de pontosan tudtam, hogy jelenleg mennyire nincs erre szüksége még pluszban, így maradt a járkálás. - Dehogy terv - sóhajtottam félig lemondóan, hogy aztán megállva teljes egészében felé fordulhassak. - Inkább kapaszkodók nélküli kívánság. - Ezen a téren majd akkor tervezek ténylegesen, ha biztosra vehetem, hogy jobban van. Addig legyen ez bármennyire önző és nem Vérvonalfőhöz méltó: más a prioritási sorrend. Észre vettem, hogyan reagált a város nevére, s ezután ötletem se volt, hogyan mondjam el neki, hogy nem csak pár hetet akarok maradni. Habár lehet, hogy tudja, sejti. Eszméletlenségének hosszára vonatkozó visszakérdezésére bólintottam. Halvány, szeretetteljes mosolyra húztam számat, ahogy Payne-re terelődött a szó, ő pedig olyan sután fogalmazott. - Remélem, hamarosan tudtok személyesen beszélni - mondtam a legtöbbet, amit "ígérhettem". Örültem, hogy felhozta őt, mert egyébként is szerettem volna "összeereszteni" őket. Ugyanazt élték meg, ezúttal ő halálélményük közös, ebben én nem tudok úgy osztozni, mint ahogy tettem másokkal két éve. - Felkerestem a Protektort, miután visszajöttem. Megmondtam, hogy Alignak valószínűleg egy időre visszavonult, te pedig ki vagy ütve. Ha akarnak valamit, várják meg, amíg legalább magadhoz térsz. - Nem fenyegettem Will-t, kínos is lett volna, ugyanakkor kiindulva abból, hogy van felesége, feltételeztem, hogy pontosan tudja, érti mire fel kértem ezt az időt nem csak Yettának, hanem magamnak is. Ritkán félek úgy, mint akkor, abban az egy hétben, majd a rákövetkező kettőben. Most pedig attól tartok, hogy a féltésem párnázott aranykalickába zárja majd őt, akaratom ellenére. Reflexszerűen mozdulok ebből kifolyólag is, hogy megtartsam. Valahol rettenetesen kevésnek érzem, hogy pusztán ennyire vagyok képes: védőhálóként funkcionálni, elkapni, amikor zuhan. Az estét viszont nem tudom megakadályozni. Magától értetődően húzódok közelebb, amikor ő sem tol el, épp ellenkezőleg. Lassan kezdem elhinni, hogy tényleg ő az. - Akkor mitől? - Utálom, hogy akaratosnak tűnhetek, mégsem tudom annyiban hagyni. Korábban megvádolt azzal, hogy kizárom a védelmére hivatkozva, akkor ne utánozzon... Hallgattam, némán figyeltem és azon túl, hogy most nem eresztettem, percekig másra se voltam képes. Lehajtottam a fejemet, pár másodpercre lehunytam a szemem. - Akkor már érted, miért akartalak ennyire távol tartani? Téged és mindenki mást... Hogy miért örültem annak, hogy még egy áprilist sem töltöttél a környéken. - A szemébe néztem, szám sarka fájdalmasan rándult. - Két éve attól rettegtem, hogy vajon kikre fog még ráuszítani, vagy kiket állít elém. Amikor ott a kúriában vörös lett a szemed... - önkéntelenül szorítottam rá kissé karjára, szabad kezemet arcára simítottam és hagytam, hogy a befejezetlen mondat közénk telepedjen. Nem volt pajzs, hagytam, hogy szabadon örvénylő energiáimból bármit kiolvasson, miközben észak hűvös érintéséven vontam körbe. Nem volt ebben semmi zord vagy ellenséges, inkább nyugtató hideg a lidérces lázálmokra. Szólásra nyitottam még a szám, ám további szavak helyett magamhoz öleltem.
- Idővel lesznek kapaszkodók is. - Nem hittem, tudtam, hogy kijárja hozzájuk az utat. Éppolyan makacs tud lenni bizonyos dolgokban, mint én magam. - Beszélsz az őrzőkkel, a hozzád hasonlókkal...! Valami biztosan akad, amin elindulhatsz majd. - Annyival könnyebb volt erről beszélni, mint magáról a személyről, ki ellen irányult minden indulat. Keserűség sem szennyezte szavaimat, nem gondoltam mélyen bele semminek az értelmezésébe. Payne-ről érdeklődtem, majd végül mégiscsak visszaterelődött a szó tulajdon nyomorom iránt, hogy ajkaimat összepréselve hallgattam, aprót biccentve az őrzőkkel való kontaktus kapcsán. - Őszintén kétlem, hogy érdemben segíteni tudok nekik, de ha érdeklődnek nem fogok elfutni. - Fanyar mosolyom mégis őszinte, ahogy visszautalok korábbi szavaira. Ha azt mondta, nincs okunk egyikőnknek se sátorfát szedni, hát nem fogom megkérdőjelezni ebben. S bár biztosra nem merem kijelenteni, lényem mélyén mégis érzem, nemhogy nem futunk, de még csak sétálva se távozunk innét egyhamar. Ha maradni akar, maradok én is. Mást nem igen tehetek, hisz nekem ő az otthonom, legyen bármily zord és fagyos. Jobb lesz hát nem elszúrni neki idő előtt a dolgot... Óvatos a léptem, bizonytalan, mint egy maszületett őzgidáé - ő a támaszom, közelebb húzódva tekintek fel rá, határozott választ adva kérdésére ezúttal, s visszakérdezésére kibuknak belőlem sorra az indokok, a félszek. Mezítelenné váltam egy olyan értelemben, mely még engem is kétségek közé sodor. Megloptak, és akkor ez még csak egy szelete mindannak, amit az egész "áprilisi móka" kapcsán érzek, amiért szívem szerint karmaimmal tépném le hátáról a tetoválást. Válaszára ajkaim mosolytalan préselődnek össze, aprót nyelek, s tenyereim arcára kúsznak, kétoldalt fogva közre karakteres képét. Tekintetét fürkésztem, onnét és energiáiból olvasva ki a közénk feszülő pillanat csendjét, mielőtt magához ölelt volna. - Nem akarom, hogy bárki más is meghaljon miattam... - Súgtam. Ijesztő, hogy megtette. Ijesztő, hogy ugyanúgy megtenném érte én is. És még én vagyok kiakadva, hogy eszköz voltam csupán az Első farkasok szemében, akárcsak Alignakéban.
Elmosolyodtam biztatására, ahogy próbált utat, reményt mutatni. Reméltem, hogy úgy lesz, ahogy mondja, bíztam benne. Így kell lennie. Biccentettem arra, hogy nem fog elfutni. Igazából esélyesen nem állítottam volna meg ebben az esetben sem. Kértem volna, persze, próbálva jobb belátásra téríteni, meggyőzni, de kényszeríteni biztos képtelen lettem volna. Túl jól ismerem azt az érzést ahhoz, hogy én magam akarjam előidézni, ráadásul pont esetében. Mégis követel minden kérdésem - választ. Így is akad egy sor kérdésem, bizonytalan, ingoványos talajon állok, ami nem újdonság, ám emellett nehéz az élet más területein is hasonlót tapasztalni. Neki szüksége van jelenleg a támaszra, hogy ne csússzon össze, nekem... mindenre. Tudnom kellett, mennyire sérült, mind ő, mind a többiek, hogy mekkora a valós kár, hogy mi jár nesztelen méregként a fák között, mások eszében, mi férkőzött be a lelkükbe, mert azzal könnyebben boldogulok. Azt jobban kezelem, s közben valahol engem is gyógyít. Ideiglenes borogatás, mert még nagyon messze van, amire szinte felesküdtem. A helyzet az, hogy félek. - Sajnálom - súgom halkan, mikor keze közé fogja arcomat. Tippem sincs, mekkora mértékben fogom kihívni a sorsot, a Szellemeket magam ellen a jövőre nézve, kósza, éppcsak születőben lévő terveimmel, de nem sok jóra számítok. És tudom, hogy az elsők közt lesz, aki aggodalommal fordul felém, kérne, hogy hagyjam inkább, mert ahogy én féltem őt, ahogy rettegek attól, ki lesz a következő, mi lesz a következő, ő ugyanúgy félt engem. Ezért kérek bocsánatot. Fog még félteni, fog még aggódni - mert jól mondta: nem tudok változni. Megrándul arcom szavaira, miközben ölelem. Karjaimat kissé szorosabban fontam köré. - Vidámak voltak - alig hallhatóan, de elcsuklott a hangom -, nevettek, örültek nekem... - Nagy levegőt vettem. - Aztán hirtelen csend lett. - Mélyen magamba lélegeztem illatát, mintha ezzel emlékeztetném magam arra, miért tettem. Miért döntöttem úgy, ahogy. - Semmit sem tudok ígérni, min ulvinne. Amikor elvettem, boldogságot ígértem, korábban, olykor azóta is védelmet, biztonságot, menedéket. Tényleg megloptak, kiraboltak téged, mert ezek után én se tudom azt ígérni, amit eddig, az ellenkezője pedig valószínűsége ellenére is sokkal vészjóslóbb annál, semmint hogy kimondjam. Ne fessünk ördögöt a falra, jön az anélkül is.
- Én is. - Súgom felé, mint egy imát az idő előtt eltávozottakért, az övéiért, kiket - jobb szó híján - feláldozott értem. Értünk. Akárkiket is takarjon ez pontosan. Ölelésében elveszek, jóleső a közelsége és mégis keserű a bennem titkon fortyongó ellenérzés a történtek okán. Mozgolódok karjai közt kissé, kellemetlenül, némileg talán feszengve, ahogy szorosabban fonódtak körém azok, édes bilincsként ölelve testemet. Megfojt, de nem kezeivel, sokkal inkább szavai azok, melyek mellkasomra telepednek és nem eresztenek. Örökké belém ég minden egyes szó, elcsukló hangjának tónusa... Ha nem tud ígérni, hát ne tegye! Csak eresszen, míg szépen kérve, némán bontakozom ki öleléséből egy zavart pillantással. - Oké. - Oké?! Tekintetem lesütöm, érzem, béna reakció volt ez, sőt, egyenesen gáz, hát hajamba túrok, ahogy ellépek mellőle. - Én most... azt hiszem, futok egyet. - Lényem állati, ösztönös fele tart tőle, hogy egyedül vágjon bele, hívná párját, míg én bárki mással szívesen osztoznék a hosszú pihenőidő után elsőként elejtett prédán, csak vele nem. A kalyiba - mert szebb szóval jelen állapotában nem igazán tudom illetni - ajtajához lépdelek, ha enged, s már kezemben a kilincs, mikor belátom, megérdemel annyit, hogy tudja, (legalábbis tudni vélje) mire fel viselkedésem mibenléte. - Megoldjuk majd. Ezt az egész szarságot. - Melletted állok benne. - Csak... adj egy kis időt, kérlek. Ezzel a végszóval menekülök szabályosan kifelé az épületből. Találomra választok irányt, engedve a farkasnak, mutasson az utat. Addig se szorongatja torkomat testet-lelket rázni kívánó zokogás, míg az erdő fái sietve suhannak el mellettem...
Feszengését észlelve eleresztem, nem erőszakolom rá a közelséget, hagyom ellépjen. Csak szemöldökömet vontam fel, amikor egy "oké"-t kaptam. Arcomra volt írva a "köszi, ezzel sokra megyek", de túl kimerült voltam ahhoz, hogy egy esetleges vitát vagy veszekedést indítsak útjára kettőnk között. Nem néztem rá, amikor bólintottam a futás bejelentésére. Meg se próbáltam felajánlani, hogy vele tartok, ha szüksége lenne ilyesmire, úgyis másképp fogalmazott volna. Utána pillantottam, ahogy távozóra fogta, bár szívem szerint inkább megállítottam volna. Kellemetlen érzésként futkosott hátamon a lehetőség, hogy látótávon kívülre kerül, hogy kiruccan valahova és ki tudja, mi történhet vele... Megráztam a fejem. Nem zárhatom be, nem aggódhatok érte 0/24, mert az egyikünknek se tesz jót, kettőnknek meg kiváltképp. Keserű mosolyra húztam a számat kérése hallatán. - Időm annyi már, mint a tenger - tártam szét karjaimat megadóan. Zavar, hogy fogalmam sincs, miképp segíthetnék, tehetném ezt könnyebbé számára. Tényleg nincs más, mint időt és teret hagyni? - Vigyázz magadra - eresztettem útjára. Ellenálltam a kísértésnek, hogy pár percet követően utána eredjek és biztos távolból ugyan, de ügyeljem őt. Átkozottul nehéz volt megállni.
Nem mondom, hogy már csukott szemmel is ment volna az út - mert nem -, de már egészen rutinosan mozogtam a kis mellékutak és csapások között. Míg eleinte volt, hogy továbbmentem egy-egy eldugottabb ösvényen, addigra most már pontosan tudtam, hol érdemes lefordulni, hogy autóval is kényelmesen megközelíthető legyen az egyre jobb állapotban lévő ház. Nem cicóztam túl sokat a pajzsommal, szokásos módon éppen annyira eresztettem csak le, hogy érezzem a körülöttem lévőket és ők is tudják, hogy jövök. Már ha nem lenne elég a motorzúgás, ami egy erdőben eléggé fel tudja lármázni a csendes környéket. Kivéve, ha most is úgy jövök, hogy Darren kalapál valamit. Mondjuk kétlem, hogy hajnalban is éppen a házon munkálkodna, de ki tudja, milyen szintű az elvetemültsége. És hogy lehet felverem őket? Nem túlzottan érdekelt. Nem sokkal ezelőtt ért véget a kis hierarchia harc a Lak mellett és olyan infókat hozok, amik valószínűleg Darrent is érdekelni fogják. Bár ha várok egy-két napot, akkor lehet még többet tudnék neki mondani, de annyi baj legyen. Lehet úgyis kitalálja, mire lenne még szüksége, aztán akkor úgyis jövök néhány nap múlva is. Tisztára, mintha valami futárrá avanzsáltam volna az elmúlt időszakban, de mivel tudtam, hogy nem örömében csicskáztat és voltunk annyira jóban, így megtettem neki, amit kért, bízva abban, hogy hosszútávon úgysem csinálna ebből rendszert. - Jó reggelt! Hoztam reggelit - köszöntem a házba lépve, akár megpillantottam valamelyiküket, akár nem. Ha senki nem jött a fogadásomra, akkor energiáimmal kerestem a hímét, hogy megnoszogassam kicsit. Ha erre sem reagált, akkor kénytelen voltam felkutatni és kétlem, hogy annyira örült volna, ha betoppanok a hálószobájukba. Mindenek előtt ledobtam a zacskónyi croissant a konyhapultra - már ha volt már konyhapult -, letettem a kávés poharas tálcát és ha még mindig nem jött senki a fogadásomra, akkor indultam csak felfedező körútra, kikapva egy croissant a zacsiból és azt majszolgatva. - Bocs a korai zavarásért, de olyan izgatott lettem a történések miatt, hogy aludni sem bírtam! - elég erős túlzás, az tény, de hadd borzoljam kicsit a kedélyeit, mielőtt még a közepébe vágnék. - Kezd egész pofás lenni - pillantottam körbe elismerősen bólogatva és szemlélve azokat az újításokat, amik legutóbb még nem voltak, vagy sokkal rosszabb állapotban csak.
Mióta itt éltünk Yettával, éber alvó lettem. Egyrészt a Falak, másrészt a kóborok miatt. Ha csak a saját irhám miatt kellett volna aggódnom, valószínűleg mélyen durmoltam volna, de az asszony sok mindent megváltoztatott az életemben, többek közt ezt is. Nem panaszkodom, jó ez így. Most is egyből meghallottam az autó zaját, szemem azonnal kinyílt, s ha Yetta is felébredt, elsőre nyugalomra és maradásra intettem. Majdnem olyan jó alvó mostanság, mint én, úgyhogy kétlem, hogy sokáig aludt volna még. A melegítőnadrág mellé magamra kaptam egy pólót és már mentem is az érkező elé. Ki a fene állít be éjnek évadján? Oké, megesik ilyesmi, de kevés kivételtől eltekintve az ilyenkor érkezők ritkán voltak jó hírek hozói, ennél fogva némi aggodalommal álltam meg a ház előtt, hogy figyeljem, ahogy Sarah leparkolt. Sóhajtottam köszönésére, vállamból pedig némileg engedett a feszültség. A résen át, amit hagyott pajzsán, érzetem, hogy nincs (nagy?) baj, így fellélegeztem. - 'Reggelt! Irtó cuki vagy, na gyere - fordítottam hátat neki, és visszamásztam a "farkasbarlangba". Yettának megüzentem gondolatban, hogy nincs vész, feküdjön vissza nyugodtan. A nőstény előtt masíroztam be a konyhába - már olyanunk is volt, pulttal, juhé! igaz, nem akváriumos... -, ahol ő letette a motyót, én meg hellyel kínáltam és magam is felpattantam az egyik bárszékre, vele szemközt. Nem loptam a napokat, na, egész élhető volt a terep, nagyjából bútorozott. Messze nem az a nyomorúságos kép fogadta a belépőt, mint eleinte, ami engem kifejezetten megnyugtatott és jóval nagyobb komfortot adott. Az egy dolog, hogy a többség szeret kényelemben élni, nekem viszont mellé ott volt annak a kicsi norvég kunyhónak az emléke, amiben életem első tíz évét töltöttem. Túl sok mindent hívott elő bennem ahhoz, hogy engedjek neki, így miután Yetta magához tért, jobban lett, rohamléptekben feküdtem, feküdtünk neki a felújításnak. A kávé illatára összefutott a nyál a számban, a pékárú helyett pedig első körben azt happoltam el. - Most már tudom, milyen köcsög vagyok - mordultam kelletlenül csigázását hallgatva. Igen, én is így szoktam, de amit lehet nekem, azt ne kövessék el ellenem, basszus! - Bökd már ki! - Türelmetlen voltam, hogyne lettem volna! Ide jön hajnalok hajnalán, húzza az agyam.... ha még kávé se lenne, akkor hisztis is lennék. - Kösz - biccentettem egy pillanatra elfelejtve, hogy miféle játékot is űz, mert szerénység ide vagy oda, büszke vagyok arra, amit eddig sikerült összehozni. - Remélem nem kezdesz velem barchobázni, mert esküszöm.... nem tudom mi lesz - vontam vállat. Korán volt még értelmes fenyegetőzéshez.
- A megszokás, tudod… - az utóbbi időben egyszer sem jöttem üres kézzel és habár az mind Darren „megrendelése” volt, egy ilyen gyenge poént nem tudtam volna kihagyni. Korán van még, tőlem se várjon senki többet. És nem mellesleg van egy másik oldala is a szavaimnak, hadd dörgöljem az orra alá még egy kicsit, hogy mennyi szart képes voltam idefurikázni nekik. Ő a kávéért nyúl, én egy croissant kezdek majszolgatni és belekezdek a mondandómba is. Vagyis csak a felvezetésébe, merthogy tényleg vagyok olyan genyó, hogy húzzam az időt, a reakciója pedig roppant mód szórakoztató, ha engem kérdeztek. Neki valószínűleg már kevésbé, de nem én vagyok az az ember, akit meghat az ilyesmi, szippszipp. - Akkor tudnád meg, hogy milyen köcsög is vagy igazán, ha most azt mondanám, sajna titok és nem tudhatsz róla - semmi célzó jellege nincsen a szavaimnak és velem mondjuk nem játszotta el ezt annyiszor, hogy kedvem legyen visszavágni, így a ház megdicsérése után bele is kezdek a dologba. - Felbolydult a tyúkól, hogy szépen fogalmazzak - kinek számít szépnek a Bétát, most már Alfát tyúkhoz hasonlítani… - Castor elhúzott a picsába, maga mögött hagyva az egész hóbelebancot, az a vezető testőr szuka meg.. hogy is hívják? - nem megjátszott dolog, hogy nem jut eszembe, sajnos nem igazán vettem észre, hogy tevékenykedett volna a falkában, így nem is tudom névhez kötni az arcát. - Tudod, akinek még nálam is nagyobb dudái vannak - próbálom imitálni is a dolgot, aztán be is ugrik a neve, ahogyan a kezemben tartott félig megcsócsált croissant-ra nézek. - Apple! Szóval a csajszi kihívta Nessa mamát, Nessa mama nyert, aztán magához intette azt a másik vezető testőrt, azt a cukipofa Coopert és elvonultak diskurálni. Szóval nem tudom, mi lesz ebből, de talán hallottad az új Alfa köszöntő vonyítását - nem köszöntem még le a falkától, de már teljesen biztos voltam benne, hogy magam mögött hagyom őket, szóval nem éltem meg úgy, hogy titkos információkat fecsegnék ki. Eddig sem éppen a hűségemről voltam híres, például arról is egészen véletlenül felejtettem el jelentést tenni, hogy Darren megint a környéken kóricál. - Ennyi a lényeg - mint aki jól végezte dolgát, haraptam bele a croissant-omba, miközben magamhoz martam egy pohár kávét is. Jöhetnek a kérdések!
Önkéntelen nevetés rebbent felőlem, majd megráztam a fejem somolyogva. Igaz, eddig talán egyetlen alkalom se volt, hogy ne valamelyikünk cuccával érkezett volna, s az erre tett megjegyzést díjaztam. És ez még csak a bemelegítés volt! Mert amit odabent a konyhában kapok, az még rátesz egy lapáttal. - Mi van, mindent az orrom alá fogsz most dörgölni? - kérdeztem felszínesen zsémbelve. - Egyébként meg csak szükség esetén titkolóztam - vontam vállat, aztán egyből beugrott egy rakás ellenpélda. - Oké, hazudok... - vallom be a nyilvánvalót -, de így is többet tudsz, mint a nagy átlag. - Konkrétan meg mertem kockáztatni, hogy Yetta volt az egyetlen, aki nála is jobban informált. Hát ez ijesztő. Több megjegyzést viszont nem tettem, helyette a kávémat kortyolgattam és feszülten figyeltem mondandóját, olykor államat simogatva, vagy bal fülem cimpájában lévő ezüstöt piszkálva eltűnődve. A koncentráción csak a Vezető Testőr leírása lazít, ott majdnem megint felnevettem, de csak bólogattam, hogy tudom, kiről beszél, neki pedig beugrott a név. Pókerarcot vágtam, sokat nem árultak el vonásaim, egyelőre a kapott infókat rakosgattam ide-oda és próbáltam valami pluszt még kihámozni mögülük. Gáz, ha azt mondom, hogy totál természetesen hatott ez a beszámoló? Mármint, hogy tőle jött és felém? Szerintem egyáltalán nem, épp ezért nem is kattogtam olyasmiken, hogy annak a falkának a tagja és mégis "elárulja" őket. Nézőpont kérdése ez is, mint sok más: feléjük árulás, felém hűség, ennél fogva a tette se jó se rossz. - Szóval Apple-el már nem számol - kezdtem a hangos gondolkodást -, különben őt is hívta volna. Az a nőstény leszerepelt. - Ismertem már annyira Nessát, hogy ezt biztosra vehessem, neki nem fog többé babér teremni abban a falkában, akár marad(hat), akár nem. Legalábbis amíg Nessa az Atanerk, addig biztosan. - Mike jelenleg a legmagasabb rangú a hajdani chicagóiak közül, akármit tervez a falkával, mindenhogyan jól teszi, ha vele tárgyal. Akkor is, ha egyben akarja tartani, ami rá maradt, akkor is, ha inkább visszaállítani a korábbi állapotokat. Azt ugyanis erősen kétlem, hogy ha visszahoznák inkább a két falkás felállást, a háborús helyzetet is visszasírnák. - Nessa biztosan nem, átélte a nehéz időket, Mike pedig annál jóval higgadtabb és kevésbé vérmes, semmint, hogy fejjel menjen a falnak, dominanciát és adrenalin-fűtőtte farkát követve. Elvettem a magam croissant-ját, s egy ideig csak a kezem között forgattam. - Ha együtt marad a falka, könnyebb őket kezelni és nekem is jobb, ha kettő helyett csak eggyel kell tárgyalnom - morfondíroztam, majd kettétörtem a péksütit, morzsák hadát szabadítva ezzel a konyhapultra. - Viszont ha szétválnak útjaik, több lehet a bizonytalankodó, nagyobb a lemorzsolódás - söprögettem összébb a lehullott részeket. Tiszta volt az ábra mindkét opció esetén, utóbbiba viszont több volt a ködös részlet. Akinek ugyanis egyik tábor sem felel meg, az össze is állhat a többi "szakadárral", vagy elégedetlenkedők csoportjává alakulhat és amennyi hasznot hozhatnának a konyhámra a sertepertélők, annyi kárt is okozhatnak a területen, nem csak nekem, hanem mindenkinek. A megszaporodott kóbor létszám jóhoz igazán még nem vezetett egyetlen területen sem. - Arról nem is beszélve, hogy én is kiharapnék a társaságból egy darabot - pillantottam rá jelentőségteljesen. - Ez a birtok és a környező erdősség elég nagy terület, jók az adottságai, a ház körül pedig több kisebbnek is kényelmesen akad hely - vágtam bele a konkrét elképzelések vázolásába. - Kétlem, hogy ha ott "felmondtok", akkor bármelyikőtök is szívesen látott lakó lenne a városban, és én is nyugodtabb lennék, jobban örülnék, némi egy kupacban létezésnek. Nem egymás nyakán, mint a Lakban, de egymás közelében. Ha ez megfelel és élhető a te szemedben is - tettem egy nagyívű mozdulatot, mintegy invitálást -, tiéd a terep, amint úgy érzed.
- Sosem lehet tudni - vontam meg vállamat, mert igazán nem állt szándékomban mindent az orra alá dörgölni, habár megérdemelte volna. - Nahát - egy pillanatra meglepetten néztem rá, mert oké, jóban voltunk, meg minden, de azt azért nem gondoltam volna, hogy többet tudok, mint az átlag. Az már más kérdés, hogy a szívem mélyén rohadtul el is vártam az ilyesmit, mert véleményem szerint elég sokat tettem érte az utóbbi időben, a kacifántos, magának való kapcsolatunkról nem is beszélve. Csíptem a búráját és többet jelentett holmi ismerősnél, nem is bizonyítaná jobban ezt az, hogy most is itt ülök és éppen a falkahelyzetről diskurálunk. Félelmetes egyébként ebbe mélyebben belegondolni, nagyobb a hűségem Darren felé, mint a falkám felé, de ha azt nézzük, Darren miatt csatlakoztam, már nem is olyan furcsa a helyzet. - Alulmaradt a hierarchia harcban, nem is csodálom, hogy nem számol vele, én se tenném. Amúgy sem volt valami számottevő a jelenléte a falkában - lehet nem szép dolog tőlem az ilyesmi, mert én sem voltam túl aktív, de nem is viselem a vezető testőr rangot a nevem mögött. - Nem tudom, mennyire akarná a régi állapotokat, de a háború senkinek sem hiányzik. Bár én valószínűleg élvezném a dolgot - apró mosoly jelent meg szám sarkában, igazi csemege lenne az egy magamfajta számára. Lehet sokkal inkább magaménak érezném a falkát, ha lenne kivel genyóznom. - Mindenképpen az a kérdés, a fejesek mire jutnak az éjszaka folyamán - én egyelőre nem dramatizálom túl, nyugodt energiáim, laza testtartásom pedig szintúgy erről árulkodnak. Úgyis kiderül, valószínűleg már holnap, addig meg felesleges ezen pörögni, csak fejfájást okoz. - Ennyire közel akarsz maradni? - gondoltam már rá egyébként, ahogyan egyik látogatásról a másikra mindig épült és szépült a házikó. - Mert itt aztán olyan messze lennénk a várostól! - gondoljunk csak egy bevásárlásra, példának okáért. - Nem tudom még, mit hoz a holnap és arra sem gondoltam még, hogy mindössze két házzal költözöm csak odébb - persze túlzás, hiszen kényelmes távolságban van a várostól, hogy nyugi legyen, de olykor elkerülhetetlennek látom, hogy muszáj legyen a városba menni és habár engem nem zavar, ha nem szívesen látott vendég vagyok, nagyobb szabadságra és térre gondoltam első körben. Aztán persze lehet holnap már másként fogom látni. - Köszönöm - apró mosollyal ajkaimon tekintettem rá, mert jól esett a felajánlása és valószínűleg nem sokáig lennék én az egyedüli gyertyatartó a Northlake família mellett, mégis kellemes érzés, hogy már az invitálásnál tartunk. - Meglátom, hova lyukad ki ez a falka-sztori, mert habár maradni semmiképpen sem szeretnék, érdekel a végkimenetel. Ahogyan ez a te falka-álmod is, szóval szívesen megnézném az első lépéseidet. Aztán kiderül, meddig élvezheted majd a társaságom - a magam módján fejezem ki a hálámat és adom beleegyezésem ebbe az egészbe. Túl kíváncsi természet vagyok, ha olyanokról van szó, mint Darren és ha nagyon bénán csinálja, még mindig dönthetek úgy, hogy elmegyek kicsit világot nézni.
Imádtam Sarah szókimondását, mit tagadjam? Ennek megfelelően somolyogtam a bajszom alatt, amikor a nőstényt falkabéli teljesítményét minősítette. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy szeretetgombóc, de eddig nem épp olyannak ismertem, aki ok nélkül állítana ilyesmit, úgyhogy adtam a szavára. A helyzetvázolás és a háború nem-bánására csak a fejemet ingattam. - Nem állítom, hogy ne tudnék abból is hasznot húzni, de egyelőre sokkal nagyobb kockázatot, mint nyereséget hordoz magában. Túl sokan vannak, akiket nem szívesen látnék holtan - vallottam be a nyilvánvalót. Ott volt, pontosan tudja, hogy nem véletlenül volt a falkaösszeolvadás: inkább a behódolás, minthogy az én elhibázott lépéseim miatt haljanak sorra egy értelmetlen kakaskodásban. - Úgyhogy maradjanak egyben és békében, aztán... majd meglátjuk. - A kutyát nem érdekli ott, hogy én mit akarok, de kívánni attól még lehet. Egyetértően bólintottam a ma este tartott megbeszélés kapcsán. Kár lenne addig a falkát illetően bárminemű hosszabb távú spekulációba bocsátkozni, amíg nincs biztos tény a kezünkben. - Annyira azért nincs közel és... nem tudom, egyelőre ez a legjobb alternatívám, és főleg az elején, amíg legfeljebb egy maroknyian leszünk, jobb így, itt, mint totálisan kint a semmiben, nem annyira ismert terepen - magyaráztam az indokaimat. - Plusz így közelebb vannak az őrzők is. - Ami megint csak kardinális szempont. - Elképzelhető, hogy ez csupán átmeneti bázis lesz, ez még képlékeny. Talkeetna is megfordult bennem, mint ideális helyszín, de egyelőre nem rohannék annyira előre. Annál viszont semmiképp se mennék messzebb, már csak Alignak miatt se. - Farkasom pillantásának árnyéka suhant át csokoládébarna szememen. Nagyon jól tudja, mit tett velem, velünk a Szellem, s az utóbbi időben nem épp a birkalelkület felé mozdultam el. Amúgy sem szoktam megtorlatlanul hagyni dolgokat, nos, ezt pláne nem terveztem, tűnjön bármennyire is öngyilkos merényletnek. Szám vigyorra húzódott szavai hallatán. - Győzködnélek, hogy márpedig mielőbb gyere, de mocsok kíváncsi vagyok én is, szóval nyugodtan hesszelj még közöttük. - Számító ribanc vagyok, amikor arról van szó, s őt se féltem, nagy lány, tud magára vigyázni, nekem pedig jól fog jönni az infó. Hogy miből gondoltam, hogy továbbadja majd, amit tapasztal? Nos, ez a korai reggeli elég beszédes. Felfaltam a croissant-om felét, majd ittam rá pár korty kávét. - Szerinted működhet? - kérdeztem felvillantva előtte egy cseppnyi bizonytalanságot. Nem sokat, az egészséges keretek közt maradtam, mert aki nem számol egyáltalán a bukás lehetőségével, az a lehetséges jeleit se fogja időben észlelni. Annyira nagyra meg sose voltam magamtól, hogy úgy gondoljam, tuti jól fogom csinálni másodjára, csak azért, mert önként vágok bele, kényszer nélkül.
- Senkinek se lenne előnyös, ha visszatérne egy akkorihoz hasonló állapot - nem véletlenül volt a falkaösszeolvadás sem és elég érdekes fordulat lenne. Az elmúlt időszakban annyira nagyon törték magukat, hogy egységet formáljanak a falkából, furcsa lenne, ha hirtelen ismét a másik torkának akarnának ugrani. Nem is furcsa, hanem egészen irreális. - Valószínűleg ők is ezen az állásponton vannak - mosolyodtam el egy újabb falat előtt. A puding próbája is az evés és valószínűleg falkán belül is változások lesznek. Új Alfa, új koncepció, hiszen az eddigi nem volt túlzottan működőképes. - Oké, ebben van ráció, nálad a pont - hümmentettem, miután végighallgattam a felsorakoztatott indokokat. Alignak említésére az én nőstényem is megmoccant bennem, ám tőlem csak egy fáradt sóhajra futotta. Már most belefáradtam ebbe az egész Alignak ellene hercehurcába, pedig még csak most kezdtünk neki! - Vége lesz egyáltalán valaha? - keserű volt a rövid nevetés, mi kiszaladt belőlem, a szavaimmal egybekötött fejcsóválással pedig szinte már meg is válaszoltam magamnak a kérdést. Nem voltam se túlzottan pesszimista, se túlzottan optimista alkat, de sajnos ebben továbbra sem látok túl sok jót. Nem panaszkodom, hiszen erre bólintottam rá, amikor elfogadtam Unalaq ajánlatát, bár akkor még nem volt szó arról, hogy Annakpok felrúgja az egyezséget. - Kétlem, hogy pár napnál több kellene ennek az egésznek a lefutásához, szóval lehet nem sokára már itt fogok nálatok lebzselni - élnék a felajánlott lehetőséggel, ami azt illeti és akkor már valószínűleg Yvonne is jön velem. Azt pedig nagyon is jól gondolta, hogy tovább fogom adni neki a megszerzett információt, hiszen eddig is így tettem. Nem félek attól, hogy bármi következménye lenne a falkánál ennek, egy ideje már eljártam Darrenhez, ha tudnának róla, meglett volna már a böjtje, a felmondásom pedig úgyis hamarosan benyújtom. - Igen, szerintem működhet. Lehet kicsit döcögősebb lesz, ha Nessa elküld a picsába, de mivel annyira ismerlek, hogy tudjam, nem fogod úgysem annyiban hagyni, így nem aggódom. Amíg nem bízod el magad és nem várod el, hogy a segged nyaljuk, addig igen, van esély rá, hogy működjön a dolog - szókimondással eddig sem volt probléma és azt hiszem eztán sem igazán lesz.
Elégedett voltam, hogy nálam a pont. Sokat aligha érek vele, de hajnalok hajnalán ez igazi diadal. Kissé nyúzott voltam a korai időpont miatt meg úgy egyébként is. Bár azt néztem, milyen téren arattam pillanatnyi "diadalt"... - Vége lesz - bólintottam legalább annyira határozottan, mint amennyire ő kételkedett, szemem pedig pár pillanatra felöltötte farkasom okkersárgájának színét. - Lenyomom a torkukon a saját fegyverüket. - Fogalmam sincs, hogy mennyi időbe fog telni, hogy mikortól lesz foganatja, de valahol nem is ez érdekel. A Teremtőm esetében is majd' háromszáz évet kihúztam, itt ennyit nem szeretnék, de nem okoz gondod a lassú víz partot most elvet követni. - És visszaszerzek mindent. Még dominánsként se jellemez az a nagy vehemencia és harciasság, mint a többi hasonló mentalitásút, de a kihúzott gyufa nálam is kihúzott gyufa. Ők pedig jóval messzebb mentek, mint amennyit hajlandó vagyok lenyelni. A megértésem, a béketűrésem és a nekik való főhajtásom véget ért. Cseppet sem örültem, mert a saját elveim is leköpésre kerülnek valahol, undort ébreszt bennem, ami eddig magasztos volt, de katonájának, a harcosának esküdtem fel ott, a halál torkában, nem kutyának. Mindezt azonban egyelőre visszazártam egy masszív ajtó mögé, amit a falkaféleség tervével reteszeltem el. Vagy inkább őriztettem, nem tudom. Kell, ez biztos. - Az jó - mosolyodtam el halványan. - Szükségem lesz a segítségedre úgyis. Azt hiszem, minden fronton. - Úgy is, mint hozzám hű vérfarkasra, úgy is, mint velem egy sorson osztozó Testvérre. Bármennyire rettentse ez el, vagy ébresszen benne visszakozást, nem szándékoztam hagyni, hogy kényelmes semmittevésbe süppedjen. Már csak azért sem, mert főleg az elején mindenkire szükségem lesz minden fronton. Afelől se volt kétségem, hogy beszélni fog Yvonne-nal - én ezért kutattam fel külön a fiatal nőstényt. Ugyanakkor voltak apró bizonytalanságaim, s az egyiknek hangot is adtam. A seggnyalásnál nevettem fel röviden végül. - Köszönöm, Sarah - mondtam a szemébe nézve, rá mosolyogva, igazi hálával a tekintetemben. Nem nyújtottam el a pillanatot, ismerem, mennyire nem érzelgős, és ebből is bőven tudja, mennyit jelent nekem az, hogy mellettem áll. Bízok benne, igen, nagy eséllyel az életemet is rá bíznám, s megnyugtat a tudat, hogy az új Körben akad ilyen. Ha neki nem volt több mondandója, én se traktáltam több kérdéssel, inkább a péksütivel meg a kávéval foglalkoztam és hagytam, hogy teljesen semleges, semmitmondó témák felé evezzen az ittléte hátralevő részében megejtett beszélgetésünk. Felfrissített. Tényleg hittem, hogy van valami ezen a házon és birtokon túl is, ami rám vár, amit elérhetek. Nem lennék jó remete, nem is vágyom annak.
//Ha nincs más, akkor én nagyon köszöntem ezt a játékot is! Ö_Ö //
Kellemesen süppedtem bele energiáink egyre fokozódó összegabalyodásába, úgy bambultam kifelé az oldalablakon. Nincs bennem elzárkózás, csupán lusta kényelmesség, míg ő vezet. Sokszor voltunk már így, ha vezetésre kerül a sor és van hozzá kedve, mindig lepasszolom a lehetőséget. Most se volt másképp, nekem az ilyesmi nem derogált, attól még ugyanúgy hordom a gatyát... És ahogy ez átfutott rajtam, kezét a combomra tette, s ott is tartotta. Vigyorra szökött a szám, már a puszta gesztus miatt is, ám szavai csak rátettek egy lapáttal. Felé fordítottam fejem, profilját, arcának finom ívét tanulmányozva. - Gondoltam az jobban izgat, mint a konyha, amiben a legnagyobb érdekesség számodra talán a behűtött pia-kínálat - cukkoltam kicsit, mintha cseréltünk volna: ő a férfi, én a nő. Nos, ez a combfogdosás egyből ez juttatta eszembe, de cseppet se bántam, így ha dacból vagy "csakazértse"-ből el akarta volna venni, rátettem sajátomat, hogy ne legyen erre lehetősége. Tetszett mozdulata birtoklást sugalló mivolta, a bizalmas jelleg, a magától értetődőség.
Zenbe csomagolt nyugalmam a birtokhoz közeledve oldódott fel, váltott izgatott türelmetlenségbe. Tényleg izgultam, hogy mennyire fog tetszeni neki, ami várja, mit fog hozzá szólni és... bah, látni akartam őt az első - majdnem kész - hálószobánkban. A miénkben. Ennek megfelelően félelmetes sebességgel pattantam ki a kocsiból, amikor megálltunk a ház előtt, s épphogy kézbe vette a nyulak hordozóját, nálam már ott volt minden egyéb motyó, és a bejárat felé csörtettem kulcs zörgetve. Igazából kapóra jött, hogy pár napra lelépett, mert míg a többi helyiség alakítása jól ment vele, addig a háló... zavarbaejtő. Nevetséges több mint egy éves házasság - baszki! - és annyi arcpirító pillanat után, de tényleg így van. Emellett szerettem volna valamit ajándékba adni neki ebből az egész fatálisan félresiklott helyzetből. Nem törli el a dolgokat, nem teszi semmissé a megtörténteket, nincs is ilyen célom vele. Csak egy apróság. - Üdv, itthon, min ulvinne - nyitottam ki előtte a bejárati ajtót, torkomban dobogó szívvel. A nappali, a fürdő és a konyha alig változott, csupán az utolsó simítások nyomai látszottak, innentől viszont nem sürgettem, hagytam, hogy bejárja, amit szeretne. A kanapé közelében állva figyeltem útját, s csak akkor mozdultam, amikor a hálószoba felé vette az irányt. Ha a cókmókok maradtak a nappaliban, az se érdekelt, nem én leszek az, aki a kipakolás miatt fog pattogni. Az ajtófélfának dőlve álltam és néztem, hogyan fedezi fel magának az újdonságokat, az egyik sarokban a leheletnyi "irodát", a másikba a öltözködőasztalt, rajta tekintélyes méretű tükörrel, ám tükrök terén nem ez fogja a leginkább magára vonni figyelmét, ezt le mertem volna fogadni. Sokkal impozánsabb a gardróbszekrényen végigfutó sor, amely szinte teljes egészében elfoglalta a teljes falfelületet. Ennek hála ha háttal is állt nekem, akkor is le tudtam olvasni mindent az arcáról, mert láttam - ahogy ő is engem. Ez elől egyedül a gardróbban volt menekvés. A szoba összhatását egyedül az ágy, pontosabban annak hiánya rombolta: a helyén még mindig ugyanaz az elhasznált matrac éktelenkedett, mintegy megcsúfolva minden átalakítási igyekezetet. Hiába volt pléddel lefedve, átszüremlett rajta a nyomorúságos napok, hetek emléke. Alig vártam, hogy tűzre vethessem. - Na, milyen? - kérdeztem óvatosan, igyekezve arcát, tekintetét fürkészni.
Minden bizonnyal okozok majd még fejfájást számára bőven, hisz párjaként és sohasem nejeként definiálom magam. Tökéletesen leszarom a konvenciókat, ha úgy tetszik, hogy ki a nő és ki a férfi egy kapcsolatban; jelen helyzetben csak 'Mi' vagyunk. - Ő van és én vagyok. A többi sallang. - Na elmégy te a fenébe! - Horkanok fel rosszallóan szavai hallatán, s finom figyelmeztetésként rántottam el a kormányt, átvezetve a kocsit a szemközti sávba, majd vissza a megfelelőbe. Komolytalan, súlytalan játék volt mindez csupán az országúton száguldva egy olyan város felé, mi ezer bilinccsel vár kitárt karjaiban, ahogy egyre közelebb és közelebb érünk hozzá.
A birtokot elérve már azt latolgatjuk a lassúra kapcsolt tempó közepette, hogy lehet, nem ártana valami kerítést, jelzésértékű dolgot kitenni a civilek számára is, ne tévedjen a portára senki merő véletlenségből, ám mindez a téma gyorsan tovaröppen, mikor behúzva a kéziféket leállítom a motort a ház mellett parkolva le. A másik izgatottsága tükröződik energiáimban, s még lassítok is kicsit mozdulataimon észrevétlen, hogy legyen ideje minden csomagom összeszedni - nekem már csak a nyulak hordozója marad. Ajkaimon kíváncsi kis mosollyal, mellkasomon ülő izgatott érdeklődéssel lépek be az épületbe, ahogy ajtót nyit előttem a kedves és már az előszobában megválok a csomagomtól (ha ennyit kibírtak, egy kicsit még igazán ellehetnek a kényszer szülte ketrecükben), hogy kérdő pillantást vessek Darrenre; merre tovább? Nem nehéz leszűrnöm, hogy mely helyiség is az, ami kapcsán leginkább kíváncsi véleményemre, hát lépteim az épület belsőbb szegmense felé visznek. Benyitva megugrik pulzusom száma a meglepettségtől, tekintetem őszintén kerekedik el és kissé hátrálok is, Darrennek ütközve ez által, ahogy szám elé kapom kezeimet. A szürke betonfalaknak nyoma sincs, minden világos, fénnyel és... élettel teli. Friss, festék és megmunkált fa illatú. - Ó, te jó ég! Biztos, hogy jó házba jöttünk? - Szakad fel belőlem a lelkes kérdés, ahogy beljebb lépdelve veszem szemügyre előbb egészében a teret, majdan részleteiben is, körbejárva. Ajkaimon állandósulni látszik a széles mosoly. - Ez eléggé megúszós megoldás... - Kaccantam a tükörfal előtt állva, azon át keresve tekintetét, hisz pontosan tudtam, sokkal inkább exhibizionizmusa áll a választás mögött, semmint, hogy gyorsan letudja a "Mihez kezdjünk ezzel a fallal?" kérdéskört. - De nagyon tetszik. Az egész. - Tártam szét karjaimat, megfordulva felé. - Imádom!
Ha akartam volna se tudom leplezni izgatott várakozásomat és nagyon örültem, hogy ennyire átlát rajtam, ennél fogva pedig nem húzta az időt. Mondjuk... az se lett volna meglepő tőle - mesterien tudtuk húzni egymás agyát, mint két rossz kölyök. Ezúttal viszont megkímélt tőle, s hamar eljutott a hálóig. A reakciója magáért beszélt, egyből széles, elégedett mosolyt csempészett képemre vele. Derekára siklik kezem kétoldalt, mikor visszalépve háta mellkasomnak koccan. Az érintés könnyű, szeretetteljes. Kérdésére jóízűen felnevettem, majd engedtem, hogy felfedező utat tegyen, kedvtelve nézve őt közben. Minden kis lelkes, örömteli rezdülése megnyugvással tölt el, ezek jelzik számomra, hogy valóban nem lőttem mellé, vagy legalábbis nem akkora mértékben, hogy az egyből, jól láthatóan tükröződjön rajta. És ha már tükrök... - Lusta voltam - vontam vállat, az se zavart, hogy érezhette, ez erőteljes füllentés. A pillantásom a tükörben úgyis elárult, tekintetem sötétebb lett, a szám sarkában megbújó mosoly állatias árnyéka ígéretekkel teli, ahogy közvetetten szemébe néztem. - Plusz, gondoltam jobb ha minél több van ezekből, amikor a száz ruhád közül választasz, afölött sopánkodva, hogy nincs mit felvenned - öltöttem rá nyelvet szemtelenül, játékos fénnyel szememben. Ellöktem magam az ajtótól a végítéletet hallva, kényelmesen zsebre tettem kezem, közelebb léptem hozzá, s így nagyjából mindketten a koszlott matrac végében álltunk. Néhány hosszúra nyújtott másodperc erejéig csak néztem őt, magamba ittam a rég látott öröm apró nyomait, s csupán ezután fordultam a gyászos terület felé egy sóhaj kíséretében. - Akkor már csak ez van hátra. Igazság szerint ezt is meg akartam csinálni - vakartam meg tarkómat -, aztán nem jött össze. Nem mondom, mi? - nevettem fel röviden, s újfent találkozott tekintetünk. - Ha bármin változtatnál, szabad a terep, mondd, hogyan képzeled inkább és segítek... most és mindörökké, ámen - hülyéskedtem el a végét. - Az ágyat viszont nem tudtam nélküled összehozni, mármint... voltak tervek, meg vázlatok, de az összes olyan... semmilyennek tűnt - húztam fel vállam. Tökéletes elégedetlen voltam az összes rajzzal, ami végül galacsinként végezte a kukában. - De ez - rugdostam meg a matracot finoman - menni fog. Felöntjük benzinnel és kerti partit csapunk a hamvasztása fölött. - Utálom. Nem szoktam, vagy legalábbis elvétve gyűlölök tárgyakat, viszont ezt a matracot teljes szívemből. Arra emlékeztetett, ahogy eszméletlenül feküdt rajta, ahogy folyamatosan az ébrenlét határán táncolva feküdtem mellette akkor, ahogy minden este magára hagytam, mert a magány jobb társ volt nálam, ahogy az utolsó együttlét lezajlott. Egyik se fogom feledni, lehetetlen volna, épp ezért akartam legalább attól megválni, ami mindezt szüntelenül az arcomba dörgölte. - De ha nagyon ragaszkodsz hozzá, egye fene, besúvasztom a gardróbba. - Még mindig vannak gondjaim ezzel az "előbb kérdezzek utána a véleményének és közösen döntsünk" dologgal, de bárki lássa lelkem, rajta vagyok! Igyekszem. Így is annyi mindenben igazodott már hozzám, s tudom, hogy nem elvárása felém, nem is amiatt tenném, ám szeretném, ha érezné, hogy van beleszólása, rámhatása. Több, mint bárkinek, ami azt illeti.
Lusta volt, aha. Képemen a cinkos mosoly árulkodó, egy percig se veszem be a megúszós dumát tőle, csupán pulzusom az, mi pillantására lelve a tükör felületén, megugrik kissé. Lénye minduntalan hatással van rám, ha akarja, ha nem és... én őszintén nem tudom, lehetek-e még ennél is szerelmesebb, ám maga a gesztus, a tény, hogy az én kedvemért, nekem készítette mindezt a sok bútort így és ekképp, az önkéntelenül is beljebb taszajt egy végelátahatatlanul fekete, mégis őrülten jó érzésekkel teli gödörben. Olyannyira, hogy replikájára egy rosszalló, pimasz mosolyon túl nem is reagálok különösebben - birtoklóan vonom karjaim ölelésébe csupán vállait, arcát cirógatva, ahogy közelebb lép hozzám. Feltekintve rá leplezetlen hagyom energiáimat az övéi közé szaladni, nem titkolva mindazt, mit gesztusa nyomán iránta érzek. Haza jöttem hozzá. Otthon vagyok.
- Ugye tudod, hogy bármit adsz ki a kezeid közül, tökéletesen megfelelő? - Szélesedik szabadkozása hallatán szelíden játékos mosoly képemre, s nem állom meg, hogy közelebb ne húzódjak a lehetetlennél is, vállai, tarkója mögött fonva össze tenyereim ujjait. - Feltéve, ha elég strapabíró. - Szúrom oda kiszélesedő vigyorral, s csillogó-csalfa tekintettel fürkészve vonásait. - Egy négyzetcentit se változtatnék rajta, komolyan! Bár azok a jegyzetek érdekelnének, ha már így felhoztad... - Ha tippelnem kellene, nem őrizgeti mindet gondosan, nem olyannak ismertem meg alkotói folyamatát, így pedig különösen jólesett húzni kicsit az iménti konyhás megszólalását követően. Egész lényében édes volt, ahogy magyarázta bizonyítványát az ágy hiánya kapcsán. - Még ha ez a legkevésbé férfias jelző is a világon, mivel hímet illethetnek. A matrac iránti gyűlölet és gyújtogatós tervei hallatán fel kell nevessek. - Abban úgy is remekelünk mind a ketten, nem igaz? - kaccanok, majd fejemet ingatva tekintek a bútordarabról vissza fel rá. - Dobjuk ki. A gadróbban sokkal szívesebben néznék mást, ami azt illeti. Színezi cinkosan szerelmes csalfaság hangomat, energiáimat.
Kezdőlap
//
//
//
