Inkább nem is reagáltam a normális emberekről szóló mondatára. Háh, még hogy normális emberek! Mert én mégis mi vagyok? Kettőnk közül ő volt az, akit még távolról sem lehetett volna normálisnak nevezni, bár ezt inkább megtartottam magamnak. Ha nagyon akartam volna, persze egy egyszerű varázslattal simán kideríthettem volna a korát, de nem fecséreltem most erre az időmet, annyira nem érdekelt. Azt már magamtól is sejtettem, hogy valószínűleg nem kölyök lehet, ha pedig a pajzsa nem lett volna felhúzva, talán az energiája is jobban megrohamoz, mint ahogyan most történt. Jó, mivel nem vagyok farkas, még abból sem tudnám, maximum következtetéseket levonni. - Akkor meg miért nevetett ki? – érdeklődtem még mindig szigorú arckifejezéssel, ráncolva a homlokomat és még a szemöldökömet is kérdőn vontam össze. – Nem szeretem, ha kinevetnek. Az teljesen más, ha velem együtt teszi, de mint látta, én most kivételesen nem találtam olyan mulatságosnak ezt a helyzetet – mutattam újra a csalános felé, mintha az volna életem megrontója. A mai napomé egészen biztos, hogy az volt, de ez azt hiszem, hogy most mellékesnek mondható. - Egy magafajta pasasnak meg sem kottyan volna, ha átesik a biciklimen. Abban bizonyára sokkal nagyobb kárt okozott volna még maga is… - magyaráztam neki, a magafajtát pedig érthette úgy, ahogyan akarta. Őszintén szólva én sem tudtam, hogy mire akartam azzal utalni. A magasságára, a testalkatára, vagy pusztán arra, hogy vérfarkas. Nyilván ő inkább a két előbbit fogja számításba venni, mert ha nem így történne, akkor szerintem én lennék a leginkább meglepve. – Miért, mi maga, ápoló? – a mosoly máris ott bujkált a szám szegletében. – Nem tűnik éppenséggel ápolónak… - válaszoltam meg a saját kérdésemet, mielőtt ő még bármit is mondhatott volna. - Nem, én ezt nem mondtam. Én magam tartóztattam volna le! – világosítottam fel, miközben kihúztam magam, bár így sem értem néhány milliméternél fentebb a vállánál. Sebaj, valakinek ilyen kistermetűnek is kell lennie, nem? Én meg amúgy is szerettem, hogy ilyen vagyok, és nem valami égimeszelő hölgyemény. Azok szerintem nem voltak nőiesek, és én például kicsit még meg is rettentem tőlük, talán a férfias méreteik miatt. Már ami a magasságot illeti. Míg ő megközelítette a követ, én addig összefontam két karomat a melleim előtt, de rá kellett jönnöm, hogy nem ez volt életem legjobb ötlet. Hogy miért? Mert máris húzódott mind a két kezem, arcom pedig grimaszba is fordult egyetlen másodperc alatt. Még jó, hogy mire megfordult, máris rendeztem a vonásaimat, különben megint mondott volna nekem valami roppant szellemeset, ebben biztos voltam. - Hát igen, a magáéban! – bólogattam felháborodottan, hogy így ledegradálta az engem megtámadó követ. Sziklát. Tök mindegy, hogy minek nevezzük, én átestem rajta. – De nézze csak meg az én tenyerem! – hívtam fel rá a figyelmét, és még ki is nyújtottam, hogy láthassa. Az enyém bőven elveszett az övében, amúgy is kicsi kezeim voltak. Furcsán is néztem volna ki az alacsony magasságommal, és hatalmas lapát kezekkel. - Szerintem majd veszek rá valami hűsítő krémet a patikában, vagy ilyesmi – vontam meg a vállaimat, és már vissza is húztam a kezemet, ismét összefonva a másik karommal. – Vagy egy hideg zuhany, ilyesmi. Jobb ötletem nincs rá… - azt már nem osztottam meg vele, hogy elég elmennem a barátnőmhöz, aki elég jó és képzett gyógyító hírében áll. Egyelőre nem akarta még vele megosztani, hogy őrző vagyok. Talán egyáltalán nem is fogom, még nem voltam benne biztos. – Mivel láthatóan nem kocsival van, így arra sem tudom megkérni, hogy vigyen vissza a városba. Szerszámok sincsenek magánál, hogy megjavítsa a biciklimet, úgyhogy nincs ötletem, hogyan segíthetne, de azért kedves, hogy felajánlotta! – igen, ezt mindenképpen értékeltem, és őszintén sajnáltam, hogy nem tudtam tőle segítséget kérni.
- Nem is tudom. Talán élveztem a helyzetet - csócsálom meg a szavakat, hogy mégis milyeneket mondjak anélkül, hogy akárcsak vérig sérthetném. Ha van egy kis humora, akkor belátja, hogy tényleg elég vicces szitu az övé, és egy épelméjű ember tud rajta röhögni. És ha nem veszi véresen komolyan, akkor ha más nem is, legalább elmosolyog rajta egy kicsit. Talán magában... Ismét megjelenik egy mosoly a szám szélén, s egy nagy fújtatást követően csak megforgatom a szemeimet. - Jól van jól van tényleg nem önnel nevettem, hanem önön, és elnézést kérek miatta. De nem tudtam visszatartani. Én kérek elnézést - dörgölöm meg a szememet, ahogy próbálok némi komolyságot erőltetni magamra. - Lehet, de akkor se szerettem volna pofára bukni, remélem ezt elnézi nekem - pislogok rá gyermeki ábrázattal. - Ápoló? Jó, hogy nem madárnak néz... maradjunk a pszichiáternél oké? Épp ezért mondtam, hogy nem tudok sok mindent kezdeni a csaláncsípéssel tekintettel arra, hogy nem az elsősegély nyújtásból doktoráltam - fejtem ki hosszabban, mikor viszont azt vallja, hogy ő maga rendőr, meghökkenve vonom fel a szemöldökömet. - Nem úgy néz ki mint egy rendőrnő, bocsánat - köszörülöm meg a torkom - amúgy nem vagyok benne biztos, hogy emiatt letartóztathatott volna, mert nem én voltam az okozója, így még cserbenhagyásos balesetnek se lehet mondani. De ha ön szerint megért volna egy imát, akkor nem veszekszek - hajtok fejet előtte. Legyen ahogy ő gondolja, és ahogy látja. Viszont kénytelen elfogadni, hogy segítettem neki még akkor is, ha jót mulattam és ezzel sikerült megkoronáznom a napomat. Lelkes megállapításom, hogy nem tűnik túl nagynak a kő, és tény, hogy nagy a tenyerem, az övé elveszne benne, de az én mércémmel ez akkor is kicsi! Hogy ő mit lát, az az ő dolga. És nem változtat semmin tekintettel arra, hogy tele van csípéssel, és a biciklije is pórul járt. - Én se tudnék mást ajánlani - vonok vállat mikor a krémet és a hidegzuhanyt említi. - Vissza vinni nem tudom, de nincs messze a házam, odáig eljöhet velem, és kocsival bedobom a városba, vagy ha szüksége van valamire akkor ötletelhet is. Vagy ha így nem jó, akkor elcipelem a biciklit ameddig gondolja, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez a saját kerekén gurulni tudna - húzom el a szám, ahogy megérintem az említett részét. Egy-két küllő eltört, van benne egy nagy csorba és valószínűleg a kerék is kilyukadt, mert puhább mint a fürdőszivacsom. - Szóval ahogy látja, én felajánlottam amit tudok - tárom szét a karjaimat, ahogy felegyenesedek és ismét a szőkeségre pillantok.
Már nem kezdtem el amiatt megdorgálni, hogy élvezte a helyzetet. Mármint konkrétan azt a helyzetet, ahol egy nő pórul járt és egy férfi segítségére volt szüksége. Konkrétan arra a férfiéra, aki olyan remekül szórakozott. Hát még mindig felháborított a dolog, de nagyon úgy tűnt nekem, hogy a méltatlankodásom süket fülekre talált. Rendben, én is nevetségesnek találtam volna a helyzetet, de valószínűleg egyből segítek a bajba jutottnak és csak azt követően kezdek el ténylegesen is nevetgélni rajta. Vagy közben, még az is jobb. - Elnézem! – emeltem fel a fejemet úgy, mintha valami gőgös perszóna lennék, de egyébként közöm sem volt egy olyan nőhöz. – Talán… - itt már újra egyenesen ránéztem nyílt tekintetemmel, ajkaim szegletében pedig mosoly volt kibontakozóban. Nem vagyok én haragtartó típus, csak időnként fel szoktam kapni egy kicsit a vizet. Jól példázta ezt a mostani helyzet is egyébként, bizonyára neki is feltűnt már, hogy viszonylag könnyen megemésztettem a dolgot. - Az elsősegélynyújtás alapjait szerintem mindenkinek kötelező lenne ismerni – vélekedtem az álláspontomról, és aztán kihúztam magam nagy büszkén, amikor arról lett szó, hogy én rendőr vagyok. – Tisztában vagyok vele, és egyáltalán nem is baj – utaltam itt arra, hogy nem néztem ki zsarunak. Sokszor nagyon hasznos volt ám ezen tulajdonságom, nem is képzelte volna, hogy mennyire. – Egyébként pedig, maga sem éppen egy tipikus pszichiáteralkat. Hamarabb mondanám katonának – méregettem a továbbiakban, és úgy sejtettem, hogy a falkájában tényleg valamiféle harcos szerepét töltheti be. Persze ezt hangosan nem mondtam ki, csak úgy magamban állapítottam meg diszkréten. - Én meg biztos vagyok benne. Méghozzá hivatalos közeg ellen elkövetett testi sértés lett volna a vád – tájékoztattam, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Azért voltam többek között ennyire laza, mert én csak felvetés szintjén beszéltem erről, inkább csak viccből, semmint komolyan. – Mivel senki nincs itt, így a maga szava lenne az enyémmel szemben, és hát… - nem fejeztem be, csak vállat vontam és elvigyorodtam a magam nemes egyszerűségével. Egyébként azt mindenképpen értékeltem, hogy megpróbált segíteni nekem, hogy egyáltalán felajánlotta és megpróbált gondolkozta rajta. - Maga itt lakik kint? – kérdeztem egy kissé csodálkozva. Jó, persze nem volt abban semmi rossz, de egy kicsit azért meglepődtem. – Van magánál otthon valamilyen krém? – kockáztattam meg a kérdést, bár nem láttam rá sok esélyt. Egy farkasnak minek kéne krém? Ők meggyógyulnak saját maguktól is, és most az egyszer ezt nagyon bántam. – Túl hosszú lenne a séta a városig – húztam el a számat, így mindenképpen kénytelen leszek elfogadni a felajánlását, ez máris világos volt számomra.
Amikor az ember fia békésen akar vadászgatni - nem, nem Bambi család mortal combat, mint legutóbb -, akkor persze olyanokba botlik, akik cseppet sem békés vadászgatásról álmodoztak. Persze, amikor szükségem lett volna rá, sehol egy pattogó kóbor, csak egy csapat riadsz szarvas. Most, hogy riadt szarvason kívül másra nagyon nem vágyom, hát miket kapok? Pattogó kóborokat. Két kétszázas évei elején járót, akik nem bírnak mit kezdeni a bennük zubogó tesztoszteronnal, szegény ők és szegény én, akin mindezt megpróbálták levezetni. Nos, levezetni levezették, meg én is őket a föld alá, kettő-nullra nyertem, ez ám a diadal! Kár, hogy nem tudok győzelmi táncot járni, mert egy egészen pindurkát leszedáltak - nagyjából annyira, mint Ryan, amikor egymásnak estünk, szóval nem festettem épp csodásan, s ami a nagyobb baj: nem a mi területünkön voltam, itt meg túlbuzgó betolakodótól kezdve gyilkolásra vágyó kóborokig mindenféle népekkel összefuthattam. A cuccaim pedig messzebb voltak, addig el is kellett vánszorogni valahogy. Az elhagyatott birtokon hagytam a gönceim meg a mobilom, igaz, hogy düledező a rajta álló ház, de jobb, mint egy bokor töve és ott legalább elleszek, míg értem nem jön valaki. Csak szédelegjünk el az épphogy látótávon belül lévő épületig. Ja, mert ez nem olyan egyszerű ám, ha hiányzik a bal combodból egy tekintélyes darab - izomcsócsálás is volt, hogy teljes legyen a mámor -, a mellkasod is csontig felnyitva egy tenyérnyi részen - a szívemet akarták, de a közhiedelemmel ellentétben nem osztogatom mindenfelé -, több karomlás és harapás nyom itt-ott-amott, egyik-másik mélyebb, főleg a jobb oldalamon lévő, ugyanezen oldalamon a pofámból is patakzott a vér, a számból is csorgott, a bal fülemből pedig hiányzott egy kisebb darab. Több opcióm is volt: vagy elvérzek, vagy a sok vér alapján megtalál pár dögevő, gyilokmán farkas, vagy rosszul lépek és önmagamnak megteszem a szívességet, hogy beszedek még valamilyen sérülést. Minden megtett méterrel kisebb (de talán inkább nagyobb) vértócsa maradt utánam, enyhén szédültem.
Az illat, amit hirtelen felém libbentett a szél, szinte mellbe vágott. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára ezt az illatot éreztem, s egyből fordítottam is a forrása felé a fejem, pajzsomat negyedrészt leengedtem és vártam. Vártam, hogy mit tesz, Nathalie: ott hagy, segít, megöl, tudomást se vesz rólam? Nem tudtam, mennyire sértettem meg azzal, hogy elvettem rangot, falkatagságot, de neki kellett kölyök, viselje a következményeit. Ahogy most én is, az esetleges bosszúnak.
...Letettem a kezemből a papírt és a tollat. Olyan hideg volt. Olyan fémes, és kemény, ahogy a fáradt falevelek közé hullott. Egy ideig követtem a pillantásommal, majd röpke másodperc elteltével már Vincent kihűlt, vérben tocsogó tetemére emeltem villanó íriszeimet. A fejem parányit oldalra dőlt, ahogy futkosó tekintetem a húscafatokban ázó, merev halált halt kölyköt járta körbe. - Vincent, Vincent... Kár volna azt állítanom, hogy sajnálom. Simítottam végig finom ujjbegyeimmel a sápadt, élettelen arcon, majd könnyed mozdulattal fellöktem magam mellőle. Mintha mi se történt volna. A megkínzott levelet - amit Kirillnek szántam - a testem mentén lágyan végigfutó kabát belső zsebébe csúsztattam, majd gondosan magam köré tekertem a szél tépte ruhadarabot. Ugyanis fújt az az átkozott, sőt! Több ízben tépte a hajamat, karcolta végig arcom karakteres vonalát.
Sötét volt. Jobban mondva: egyre sötétebb. Szikráztak az éji csillagok, a hold is már dúsan ragyogott odafenn. Csak az járta fejemben, csak azt reméltem, hogy azzal, hogy véget vetettem Vincent elenyésző életének, azzal örömöt okoztam apámnak. Bárcsak ennyi lett volna a képzelgések sorozata, bárcsak itt megállt volna. De nem... Vészesen ömlött az agyamba az a megannyi fáradt gondolat, amik immáron Edward körül forogtak. Rohadt tahó...! Nem is értem miért kattogok ezen egyáltalán. És mégis... Elvégre kitagadott, elküldött, mintha az utolsó numerája lettem volna, akire reggel már nincs szükség! Jó-jó... bőségesen tehetek erről én is, szó se róla. De hogy így? ÍGY? És mindezek után még nekem kell visszakuncsorognom őt! Nekem! Meg sem érdemli, hogy egyáltalán emberszámba vegyem...
Igen, mérges voltam, dühös, és hihetetlenül kétségbeesett. Szinte száguldott bennem a vér, zúdult végig az ereimben, mikor ismerős, a hátamat borzoló illat szökött az orromba. Az erdő fájdalom ittasan borult fölém, ahogy államat kissé megemelve szippantottam be a fák és a(z) - egyértelműen - tocsogó vér illatát, ami... Az istenit! kénytelen voltam megtorpanni, kénytelen voltam háromszor is végigtaposni a lábam alatt elterülő vöröslő folyamot. Az illat újra és újra körül járt; belezsibbadt a fejem. - Edward... Sziszegtem csupán magam elé, ahogy élénk íriszeimet elhomályosította a köd. És megindultam... előre... egyet, majd még egyet. Dacosan húzva ki vállaimat, ívesen emelve hosszú lábaimat. Csak lássam meg... És kérnem sem kellett többet, ugyan! A hosszú, végtelennek tűnő vérfolyam végén csakhamar megpillantottam őt. Hát... elég bizarr látvánnyal szolgált, még úgy is, hogy méterekkel arrébb voltam tőle. A testét több helyen éles vájatok, mély sebek tarkították... Halovány mosolyra húztam a számat, miként bal szemöldököm íve a magasba emelkedett.
- Nocsak... nocsak... Nyögtem fel, ahogy a háta mögé érkezve fékeztem le lépteimet. - Csak nem elfenekelt egy csúnya mackó, Ed? Szarul nézel ki. És bár nem hazudtam, ettől még hihetetlenül felvillanyozott a tény, hogy ennyire kiszolgáltatott állapotban vonaglik előttem. Belekacagtam a száraz, hűvös éjszakába. - Mit műveltél? Vágtam hozzá komoran a szavakat, mihelyst elé sétáltam. Hangom csaknem olyan volt, mintha számon kívánnám kérni. Nos... megeshet, mélyen így is volt.
A kölykének vérét éreztem felőle, de nem firtattam egyelőre a dolgot inkább feszülten figyeltem, lestem minden mozdulatát mereven, mintha támadásra készülnék, vagy inkább azt várnék. Enyhén felborzolódott a szőr a hátamon, de nem morogtam, csupán... nem lehettem biztos benne, hogy nem kívánja itt helyben tettleg megtorolni a büszkeségét ért sértést, mert tuti annak vette a dolgot. A mosolya hűvös volt, macskaszeme élénken csillogott, a maga valójában ott a hideg havon maga volt a két lábon járó kicsattanó egészség a szememben. Fricska, gúny, aki büszkén hirdette minden lépésével, hogy látod, én könnyedén megteszem azokat a métereket, amik neked kínkeserves erőfeszítésbe kerültek, s még utána is van kedvem beszélni, élcelődni, faggatni. Fújtam egyet és mordulva hátráltam egy lépést, bal combomba kíméletlenül belenyilallt a fájdalom, amitől kicsit megrogyott a lábam, de talpon maradtam. ~ Te viszont majd' kicsattansz ~ küldtem felé gondolati úton. Nem, nem voltam hajlandó egyelőre emberi alakot ölteni, egyrészt mert így gyorsabban gyógyultam, másrészt mert nem óhajtottam nudistázni, harmadrészt úgy még kiszolgáltatottabb lennék. Azt pedig nem tudtam, hogy most megengedhettem-e magamnak. És még nevet is. Ha tudnám, faképnél hagynám egy pillanat alatt, de nem tudom, szóval csak mordultam egyet és folytattam a kitartó sántikálást a ház felé. Eszem ágába se volt tőle segítséget kérnem, mert habár volt némi bűntudatom, annyira pofátlan nem vagyok, hogy ahhoz menjek támogatásért,akit kiraktam. Igazság szerint tartottam tőle, hogy nem összevarrná, hanem még nagyobbra tépné a sebeimet, ami köszönöm, nem hiányzott. ~ Pudli frizurát próbáltam magamnak nyírni, de megcsúszott az olló ~ feleltem nem kevés iróniával a hangomban, majd megálltam és pihentem kicsit. Ilyen messzinek még soha semmi nem tűnt. ~ Két kétszázasnak nem volt jó a helyi vadállomány, én meg túl nagy falat lettem nekik ~ summáztam, majd egy pillanatnyi megtántorodás után tovább mentem. Biztosra vettem, hogy még sose hullámzott annyira talaj, mint jelenleg én alattam, de már csak azért se akartam összeesni. Igaz, hogy a büszkeségre nem sokat adtam, az elvakult dominanciát is hülyeségnek tartottam, ugyanakkor gyűlöltem gyengének tűnni. ~ Vincentet hol hagytad? ~ kérdeztem rá a kölyökre. nem lopta be magát a szívembe, szó mi szó, most sem a nagybácsi kelt életre bennem, és nem is tudom, mit szerettem volna igazán hallani. Hogy belehalt végül a sérüléseibe? Hogy megkeseríti a mindennapjait Natnek? Hogy jót keféltek, amire a kölyök mohó, irodai pillantása utalt? Nem tudom, igazából mindegyikben találtam volna kivetnivalót és olyat, amiért legszívesebben falat fejeltem volna.
Nem zavartak a csipkelődései, az ironikus megnyilvánulásai. Ha neki ettől jobb, hát miért is kéne vele foglalkozzak? Csak a szája jár, az mindig ment neki... Mondjuk, a pudlis verzióján akaratlanul is felengedtem egy röpke, lágynak tűnő mosolyt ajkaimra, de az hamar tova is suhant. Főleg, mihelyst valóban elkezdett beavatni a történések sorozatába. Picit talán kétkedőn öveztem őt pillantásommal, ahogy beszélt, ahogy a gondolatai az elmémbe rohantak, szinte üldözték az enyémeket. - Látom, mindenesetre nem ízlettél nekik eléggé. Engedtem el egy újabb - ezúttal - fanyar vigyort, ahogy tébláboló mozgását követve elindultam mellette. Igen, igen, mintha csak hívott volna, hogy tartsak vele egy rövid esti sétára. Persze, az is igaz, hogy ő inkább bukfencezett lassan, mintsem könnyedén lépdelt, de engem kifejezetten jól szórakoztatott. Még akkor is, ha valahol... mélyen aggódtam érte. Kérdésére mégis lefékeztem, fejemet ívesen emelve feljebb, hogy csupán lapos, semmitmondó, hűvös pillantással díjazzam szavait. - Megöltem. Nem mintha rá tartozna - egy kicsit azért de... -, mégis úgy vágtam rá, mintha csak épp azt ecsetelném, hogy lenyírtam a füvet délelőtt. Mondjuk nem ártana... Kirill úgyse figyel a részletekre, azt azért valljuk be. Szerintem spontán rászáradhatna a fél erdő, az is hidegen hagyná. - Jól van, most már elég lesz a hősködésből... Morrantam fel egészen illetlenül, ahogy ujjaim meggyötört teste után nyúltak. Azok pedig finoman, szinte már-már gyöngéden futottak a csapzott bunda alá, hogy megállj-ra parancsoljam őt. - Nem mondom, hogy megérdemled, hogy segítsek, sőt... szívesen okoznék még nagyobb fájdalmat, de lásd kivel van dolgod... Igen-igen, erősen kívántam a tudtára adni, hogy bizony haragszom. És az sem érdekelt igazán, hogy valahol tudtam: amit tett, az teljes mértékben jogos volt. Na de kérlek... akkor is a büszkeségembe, a női dominanciámba trappolt bele sáros, meztelen lábakkal, úgyhogy ennyi járt. Nagyon is járt!
Letérdeltem mellé, és ha hagyta, kicsit oldalrább löktem őt - jó, meglehet ez utóbbi kissé agresszívebbre sikerült -, hogy közelebbről is felmérjem a sebeit. Csúnyák voltak... túlságosan is, és ami talán még engem is megrémisztett az az volt, hogy még mindig omlott bőre alól a forró, híg vér. Ettől függetlenül mondjuk szívesen beletenyereltem volna a mellkasán ékeskedő mély vájatba, de egyelőre elkerültem a "fizikai megtorlás" gyönyöreit. - Elkötöm a vérzést. Magyaráztam egyszerűen, ellenkezésre esélyt sem adva neki, hiszen szavaim nyomán máris lekanyarodott testemről a könnyed kabát, teret adva fedetlen vállaimnak. Végül egyszerűen csak lehántottam belőle egy nagyobb darabot, hogy elsőként megzúzott - szerintem több porcon át tört - lábára tekerjem az anyagot. Persze a mozdulat durva volt, kevésbé sem kíméltem sajgó sebeit, sőt, azt sem merészeltem elhagyni, hogy "véletlenül" bele ne vájjam a körmeimet. Aztán a csomó megszorult, fojtón kapaszkodott rá Ed combjára. - Örülnék, ha nem ficánkolnál úgy, mint egy bébi fóka... Villantottam sárgálló íriszeibe az enyémet, ahogy egyik térdem megérezte a hideg, fagyos avart alattam. Nem volt kellemes, de jelenleg messze nem érdekelt. - Ezt össze kéne varrni... Húztam végig mutató- és középső ujjamat a vérben ázó, félig nyitott mellkason. Remélem csíp, te rohadék! Mosoly futott az arcomra, miközben még egy darabot lehasítottam a kabátomból, majd némi hatásszünetet hagyva, egyszerűen csak a tenyérnyi kráterre nyomtam azt. Mondanom sem kell, abban nem volt semmi nőiesség... Na mi lesz Ed? Ordíts...! Csak egy kicsit. A kedvemért!
Láttam ám azt a kósza mosolyt! És magamban csendben megjegyeztem, hogy többször megengedhetne ilyeneket... ~ Nem, lehet meg kellett volna sóznom magam előtte. ~ Elvileg amíg a humorom a helyén, addig nincs nagy baj, vagy ez már ilyen kínlódós figyelemelterelés a bajról, franc tudja. Mellettem lépkedett, még mindig pofátlanul dörgölve könnyed lépteivel az orrom alá, hogy mennyivel jobb bőrben van, mint én. Az nem baj, hogy jól van, az a probléma, hogy az ő oldalán még lestrapáltabbnak tűnök, s habár nem áldott meg az anyatermészet eget rengető húsággal, azért férfiúi büszkeség belém is szorult, így akadtak olyanok - nőstények, naná! -, akik előtt nem akartam gyengének mutatkozni. A kérdésemre megtorpant. Hűha! Visszapillantottam rá, mire kimondta azt az egy szót, amit valahol hallani szerettem volna, másrészt viszont: ~ Hát ezért tényleg sok értelme volt átharapni ~ prüszköltem és morcosan tovább mentem. Átharapja, elveszít rangot, falkát, aztán megöli, ezzel pedig az egész korábbi hajcihő értelmét veszti, bár megnyugtató, hogy még a régi, így viszont még annyira se tudom hova tenni ezt a kilengést. Megrezzentem, mikor a bundámba túrt, de nem néztem rá, tekintetemet mereven előre szegeztem, állkapcsom megfeszült, ahogy egész testem is, s csak fülemet fordítottam felé, mintegy radarozva fogva fel szavait. Hiába próbáltam lassan, egyenletesen lélegezni, ziháltam, lihegtem, kimerült voltam, ahhoz se maradt igazából fölös energiám, hogy valamiféleképpen visszavágjak neki, vagy reagáljak gondolatban a szavaira, csak hagytam magam. Aztán levett a lábamról - szó szerint! Fogott és oldalra döntött, nem volt nehéz dolga, egyébként is alig álltam a lábamon, úgyhogy a lökése azonnal eredményhez vezetett. Nyekkenve érkeztem az oldalamra és csak szusszanva vettem tudomásul vízszintes helyzetem; be nem vallanám, de örültem neki, jól esett feküdni. Laposakat pislogtam, hangja távoli morajnak tűnt és csak nyüsszentettem arra, hogy elköti a vérzést, mintegy "oké" gyanánt. Felmordultam és a keze felé kaptam fogaimmal figyelmeztetőn, mikor durván nekilátott az ellátásomhoz, plusz fájdalmat köszönöm, nem kértem, de nem haraptam meg, mert azt se akartam, hogy lelépjen, ha már ledöntött. Arra már csak szusszantam egy nagyot, mikor szorosra húzta a kötést. ~ Csináld ügyesebben... és nem... ficánkolok... Felmordultam, amint ujjai a mellkasi sebhez értek, ne szadizzon és simogassa a csontig feltépett húsom, basszus! Megpróbáltam felállni, elhúzódni, de addig jutottam, hogy a hasamra fordultam - imádtam, ahogy a fagyos föld a sebemet érte -, és félig felemelkedtem. Akkor aztán felköhögtem egy adag vért. Megpróbáltam felemelni a fejem, hogy a cél, a ház felé nézzek, de nem ment, úgyhogy bosszankodva visszaroskadtam inkább és hagytam, hogy Nat tovább játssza az ápolónőt. Mindenem fájt, de olyan tompa voltam, hogy ha elkezdett volna kizsigerelni, azt se fogom fel, érzem meg - az egész testem egy nagy lüktető fájdalom volt, grátisz impulzusnak nem maradt hely, már csak az ájulás volt hátra, de azt tényleg nagyon nem akartam! ~ Házban... ruha... ~ csak hogy tudja, közérdekű közleményt hallott.
Roppant humoros. Valóban... Ha nem kapnék tőle éppen sikítófrászt - majdhogynem -, akkor biztosan értékelném ezt a határtalan humort. De nem... jelenleg nem tudom, szóval maradt továbbra is a fanyar, oldalra húzott félvigyor reakcióként. Nem szeretem, mikor hülyét csinál belőlem, sőt... többnyire ilyenkor szoktam azt érezni, hogy nagyon szívesen felrúgnám. Mondjuk a csillagos égig. De sajnos... mindettől függetlenül képes volt minden hülyeségével szórakoztatni. Hát ez van... Persze... mihelyst kommentálni kezdte, kevésbé sem életerős hangfoszlányok sorozatával azt, hogy megöltem Vincent-et... nos, akaratlanul is felkacagtam rajta. Hülye majom! ...és képes még félholtan is az orrom alá dörgölni a dolgokat, meg áll az eszem! Felmorrantam. Nem kicsit, csak épp annyira, hogy érezze: továbbra is sértő, és továbbra is haragszom rá! Mert haragudtam, mindattól függetlenül, hogy ez inkább volt dac és makacsság, mint sem konkrét düh. Hogy is lehetne...? Hiszen tudom, hogy mit rontottam el, és hol... tudom. Fölösleges újra és újra az arcomba dobnia, mint egy műsoros zsebkendőt... - A felét se érted, kár ezen ropogtatnod a kis buksidat... Szólaltam meg végül hűvösen, egykedvűen, mintha mélységesen nem hatnának meg a szavai. Jó... valójában nem is igazán hatottak meg, ha már itt tartunk, de erről kár tudnia. Rontaná a helyzetemet, azzal meg már így is eleget játszottam. Szóval... helyette inkább lefékeztem őt, majd döntöttem le a lábairól - jelen esetben nem úgy, ahogy azt talán kellett volna -, hogy elhúzott időpocsékolós formában kezdjem el ellátni a sérüléseit. Az az egy szerencséje van ennek a mocsoknak, hogy tényleg érdekel. Bár érteném, hogy miért...
- Lehet azt kéne, Ed. Lehet... De megeshet, ha így kapálózol még jobban fog fájni. Engem nem zavar ugyan, de... azért fontold meg. Villantottam meg kéklő íriszeimet felé, kacér, játékos mosollyal szám szegletében. Én változatlanul jól szórakoztam, még akkor is, mikor kezem felé kapott, pedig... legszívesebben ívesen lekevertem volna neki mindezért egy pofont! Az addig rendben van, hogy én fájdalmat okozok neki - jelezném: megérdemli; szerintem -, de hogy ő próbálkozzon... nem, az nem! Kicsit visszább is húztam a kezem, komor, ráérős pillantással keretezve szőrbe forduló arcát, mígnem egyszerűen csak nyílt sebére nem szorítottam a letépett ruhadarabot. Erre meg felmordul! Hát most akkor segítsek, vagy ne? Mindegy is... csak hagytam eltávolodni, beleborulni a hideg talajba. Még sóhajtottam is egyet, ahogy lassan leereszkedtem mellé, térdeimet felhúzva, finoman ölelve át egyik karommal. Tekintetem követte az övét, a ház felé. Igazából már szavak nélkül is tudtam, mit szeretne. Megingattam a fejem, majd puhán végig simítottam hófehér; nyomokban vér ittas bundáján. - Sokba lesz ez még neked... Ejtettem el könnyedén, ámbár szelíden a szavakat, ahogy ruganyosan fellökve magam megindultam az erdei ház felé. Lépteim ezúttal már szaporábbak voltak, mégis kimértek; az ajtót pedig olyan hanyag kézmozdulattal löktem be, hogy még az ellenszél is belenyalt hosszú tincseimbe.
Odabenn sötét volt, csupán az esti hold fény vetült át a koszos, poros ablakon. Nem zavart... egyrészt, mert így is tökéletesen láttam, másrészt pedig eltéveszthetetlenül is megéreztem Ed illatát a ruhái felől. alsó ajkamba haraptam, ahogy azokat elemelve helyükről először csak magam elé lógattam őket, majd egy felszakadó félmosollyal jutalmazva a percet a vállamra hajtottam minden darabot. - Jobb lenne, ha idebenn haldokolnál... Pillantottam fel az égre, mely borongósan, szürkült fellegek mögé bújva lihegett felettünk. Remek... már csak az kell, hogy essen... Mégis visszasétáltam hozzá, hosszú, nyújtott, ágakat kikerülő léptekben, hogy végül egyszerűen - újfent - mellé ereszkedve terítsem le a ruháit. - Nem fogok elfordulni. Most szólok. Jegyeztem meg egyhangúan, felrántva jobb szemöldökömet, ahogy végigpillantottam rajta. Igazából csak cukkoltam őt - továbbra is -, ellenben... tényleg nem állt szándékomban elfordulni...
Nevetett... örülök, hogy neki ennek kapcsán ez még megy, nekem nagyjából azóta nem sikerült még csak kényszeredettet se kipréselnem magamból, hogy beállított azzal a hímmel. És még szép, hogy megjegyzést tettem a megölésére! Ha ember alakban lettem volna, megdörzsölöm az orrnyergem, így viszont csak nagyot szusszantam. Ez a nő sírba visz! Most meg morog... az agyam eldobom, hát én meg visszamordultam, erélyesebben, mint ahogy ő tette az előbb. Nekem, ezen ügy kapcsán ő ne morogjon, mert semmi joga hozzá, én pedig nem vagyok abban a hangulatban, hogy ezt elnézzem. Ami azt illeti, ezzel kapcsolatban soha nem is leszek. ~ Ne rám mordulj, magadnak köszönd! El kellett ismernem, hogy ennek a flancos rangnak megvan az az előnye, hogy a farkas megtanul igazán kellemetlen döntéseket is meghozni, olyan lépéseket tenni, amikhez barmira nem füllik a foga. Ami pedig nem öl meg, az tényleg csak erősebbé tesz. Anyám, sok lesz a bölcsesség, még megfekszi a gyomrom, s ha már fekvés, hát fekszem én is, bár nem épp önszántamból, de ellenállást se sokat tanúsítok. Ne ficánkoljak, kösz szépen... Láttam és éreztem rajta, hogy fenemód jól szórakozott, amitől csak zsémbesebb lettem, de nem szólaltam meg, mert tényleg képes és kicsinál, már az se tetszett neki, hogy a keze felé kaptam, amin nem csodálkoztam, de ne provokáljon és nem leszek zabos. Igazából az lett volna a legjobb, ha egy csettintéssel teljesen helyre tudna hozna, hogy utána ne szoruljak semmiféle támogatásra, ám ha ilyen hatalom birtokában lenne, fix, hogy már csak azért se csettintene. Megértette, amit a ház felé vetett pillantásom sugallt, s ezért végtelenül hálás voltam, ennek pedig egy halk nyüsszentéssel adtam hangot, miközben megsimította vérfoltos bundám. Hálás is tudok én lenni, nem is kérdés, csak megcsócsáltan kifejezetten elviselhetetlen vagyok, ez a szomorú valóság. Nyugton, egyhelyben heverve vártam, hogy visszajöjjön, minden aktivitásomat a pislogás tette ki, ennyire futotta egyelőre, s még ha sokba is lesz, ahogy ő mondta, azért még örültem, hogy úgy döntött, marad és segít. Még ha csak azért is, hogy az adósa legyek. Egyből rá kaptam a pillantásom, amint visszaért, majd figyeltem, ahogy leterítette a ruháim. Nagyot szusszantam, mert most nem lesz kellemes a visszaalakulás - alig vártam, hogy a sebeim húzódva, feszülve, szúrva jelezzék, mennyire díjazzák a mutatványt -, de valamit kezdeni kellett magammal. ~ Sejtettem... nem is kell... ~ Több tucat évtizeden vagyunk túl mind a ketten, elég ciki lenne, ha bármelyikünknek is problémát jelentene a meztelenség, akár a sajátunkéról, akár máséról legyen szó. Arról meg ne is beszéljünk, hogy éppenséggel mennyire ismerjük egymás testét. A hasamra fordultam, abban a helyzetben emberként majd jobban fel tudom tornázni magam - legalábbis ebben bíztam; aztán nagy levegőt vettem és visszaváltoztam. Igen, jól sejtettem, ez most eléggé fájt, de annyira azért nem, hogy üvöltsek, csak az arcom volt eltorzult, mikor már emberként négykézláb álltam és ziháltam. Foltok táncoltak a szemem előtt, fantasztikus átváltozás volt! - Köszönöm... - nyögtem ki a ruhákra intve fejemmel, majd lassan a sarkamra ültem, de továbbra is görnyedtem, mert így nem húzódott annyira a seb a mellkasomon. Enyhén szédültem a vérveszteségtől és azon ritka alkalmak egyike volt ez, mikor határozottan fáztam. És most valahogy rángassuk magunkra a göncöket... Nadrághoz fel kéne állni, a felső meg hozzáérne a sebhez, csodás kilátások. Fogtam és magamra kanyarítottam a dzsekimet, csak a hasfalam tetejéig húztam fel a cipzárt és nagyon ügyeltem, hogy az anyag ne érjen a mellkasomhoz. Csak tudnám, minek van ilyen hideg... - Fázok... - közöltem, mert közlési kényszerem volt, és ha már felcsapott segítőnek, tudjon az állapotomról. - Nem tudom... így felvenni... Segíts kicsit... - kértem - igen, ez már határozottan kérés volt, csak a "kérlek"-hez nem maradt bennem elég szufla -, s a nyomaték kedvéért ránéztem. Kicsit elkínzott voltam és baromi szánalmasan festhettem, aminek cseppet se örültem. Gatyát akartam, ahhoz pedig fel kellett volna állnom, ami egyedül nyilvánvalóan nem ment. Ha segített, akkor esélyesen még azelőtt elvonszolhattam magam - vagy inkább ő engem - a házba, mielőtt leszakadna az ég. Nem hiányzott, hogy meg is ázzak, így se sokon múlt, hogy vacogni ne kezdjek.
Morog... morgok... mint valami idétlen animal dráma... de tényleg. Inkább csak megingattam a fejemet, halkan felnyögve mellé, ahogy szavait szinte már figyelembe se vettem. Még, hogy magamnak köszönjem... Azért nála is akadnak kisiklások, még akkor is, ha a nagyobb baromságot én csináltam! Mert ezt aláírom. Na, nem Ed előtt, arra várhat még vagy kétszáz évet! Vagy még többet... Szóval, kétségtelen: nem kívántam volna belemenni a felesleges körökbe, a tökéletesen elcseszett vitázásba, aminek sem eleje sem vége nem lett volna. Talán hálás is voltam - egy egész percig -, hogy a ruhájáért kezdett el nyavalyogni. Jó volt kicsit távolabb lenni tőle... jó volt nem arra gondolni, hogy egyszerre kínoznám, és csókolnám... Fene se érti ezt. Én gyűlölöm őt! Akkor is gyűlölni fogom, hogyha nem így lesz! És kész...
Visszaérve végül hagytam, hagy bontakozzon ki. Szó szerint... Igazából már vártam is, hogy visszaöltse azt a tenyérbemászó képét; noha meg lehet csak azért, hogy kedvtelésből pofán vágjam! Persze nem tettem... Inkább egyszerűen csak élveztem, ahogy a csontjai ropognak, ahogy a bőre felsajdul a reszkető átváltozás súlya alatt. El is mosolyodtam, finoman, pengeéles vonallá formázva ajkaimat. Szenvedj csak... Végül pedig csak sóhajtottam egyet a köszönetére, lapos, elúszó pillantással követve ujjait, ahogy a ruháiért nyúlt, majd tekerte magára a dzsekit. - Mert meztelen vagy. Vontam vállat egykedvűen, iróniával telve, ahogy óvatosan fellöktem magam mellőle. Hosszú lábaim körbejárták, szinte inni tudtam volna a bőrén reszkető hideget. Persze... mihelyst a segítségemet kérte lefékeztem, gyöngéden ejtve le fejemet, hogy tekintetem véletlenül se vétse el az övét. Kért... még, ha nem is szó szerint, de... lássuk be, azért már tényleg elég ramaty állapotban lehet, ha engem kér fel segítségre. Jó-jó... jelen helyzetben nem igen tudna másra "támaszkodni", leszámítva pár korhadt fatörzset... Sóhajtottam. Újra. - Ed... Nyögtem bele forró lehelettel a bőrébe, ahogy ismét mellé guggoltam. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak bele a fagyosra mart nadrágba, hogy végül azt lábain át, lassacskán - meglepő, de egészen óvatosan - felsegítsem rá. - Annyira utállak... Nem, érezhető volt, hogy - sajnos - a legkevésbé sem gondolom komolyan. Hangom inkább elhaló volt, lemondó, nyomokban: keserű. Aztán egyszerűen csak megpróbáltam őt két lábra állítani, amennyire engedte, hogy még tényleg az előtt beérjünk a házba, mielőtt bőrig ázunk. Neki... most a legkevésbé sem tett volna jót. - Na, nem mintha számítana...
Beérve egyszerűen csak elengedtem őt, tőlem aztán fel is nyalhatta a padlót, nem érdekelt. Legalábbis igyekeztem úgy tenni, mint akit hidegen hagynak a fájdalmai, a sebei. - Nem sokára el kezdesz regenerálódni. Döntsd el, hogy bekössem-e rendesen a sebeidet, vagy szenvedsz tovább, mint akinek ez a fétise... Távolodtam el tőle hangtalan, lágy léptekkel, hogy mindeközben ujjaim már a megfáradt fiókokra csavarodjanak. Igen, valami kötszer után kutattam, remélve, hogy a valaha itt élt ősember már ismerte a gézt. Vagy legalább valami elkötő anyagot... - Annyira barom vagy... Ejtettem el a szavakat puhán, mihelyst megint mellé érkeztem. Időközben találtam valami kötözésnek megfelelő anyagot, ha pedig engedte, úgy ezúttal már finomabban igyekeztem elfedni vele a sebeket. - Ki kéne... Pillantottam fel rá, villanó szemekkel, néhány másodpercig állva a sötét íriszek rabságát. - ...tisztítani is. Eléggé beszennyezted... Tekergettem rá gondosan(?) a talált géznek valót, ezúttal már nem nézve rá, nem keresve pillantását. Csak a saját mozdulataimat követtem, a saját kezem nyomát, mely néhány másodpercre forróságot adott fagyos bőrének...
Az egy dolog, hogy ádámkosztümöztem, de eddig az ilyesmi nem szokott meghatni. Északi vagyok, ha hideg, az nekem jó, úgyhogy most egyáltalán nem tartottam jó jelnek, hogy szabályosan dideregtem. Lenéz rám - azért valahol ez most kicsit megalázó, még úgy is, hogy az állapotomnak köszönhetem a szintkülönbséget -, sóhajt megadón, s ebből tudom, hogy segíteni fog. Nem mondom, hogy nincs más választása, mert van, de akkor biztos, hogy a gyanakvás tetőfokát kapta volna részemről, még úgy is, hogy tudom, dühös rám. Már a közelében is melegebb volt a levegő kicsit, úgy húzódtam felé, mintha legalábbis hordozható radiátor vagy hősugárzó lett volna, amint elkezdte rám segíteni a nadrágom. Halványan elmosolyodtam a "vallomását" hallva, fejemet pedig egy pillanatra az övének döntöttem. - Tudom... - mondtam halkan, laposakat pislogva. Fáradt volt és megtépett, egyre kevésbé tudtam még arra is erőt fordítani, hogy vele hadakozzak, akár csak verbálisan is.
Bevánszorogtunk a házba - pontosabban én vánszorogtam, ő ment volna, ha én s tudok rendesen, de nem tudtam, szóval segítségre voltunk kárhoztatva: én annak kérésére/elfogadására; ő a megtételére. Amint beértünk elengedett, én pedig némi tántorgást követően egy koszos kanapé mellett kötöttem ki a poros padlón, porfelhő kísértében, amitől tüsszentettem egy nagyot... aztán fojtottan, fájdalmasan nyögtem egyet, mert a seggre esés nem volt épp kellemes. Hátamat a kanapénak döntöttem és ziháltam. - Na vajon? - kérdeztem vissza nem kicsit kínlódva, aztán feltornáztam magam a rozoga heverőre. - Kösd be... kérlek... - mondtam végül és pár másodpercre lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy az illata lassan szétterjed, s habár nem akartam, mégis megnyugtatott, hogy itt van. - Most miért? Hagynom... kellett volna... hogy kicsináljanak? - emeltem fel nehézkesen a fejem és néztem rá, innentől pedig végig követtem a mozgását a tekintetemmel. Jó lett volna arra fogni, hogy csak szemmel tartom, de a múltkori kocsikázásunk óta sajnos mindketten tudtuk, hogy ez nem így van. Lehúztam a dzsekim cipzárját és amennyire tudtam, meg nem fáztam még nagyon tőle, lehúztam a vállaimról, hogy jobban a mellkasomhoz és az azon tátongó sebhez férjen. Az arcát fürkésztem, egy leheletnyit oldalra döntöttem a fejem, úgy hallgattam. Az "árulása" fölötti háborgásom kezdett elcsitulni, a tőle ritkán tapasztalt gondoskodás tett róla. A kitisztításra biccentettem, igazság szerint azt csinált velem, amit akart, nem tudtam volna megakadályozni akkor se, ha épp gyilkolni készül. Tanúsítottam volna ellenállást, de hasztalanul. Szerencse, hogy épp helyrehozni akart. - Bocs, de... muszáj... lefeküdnöm... - mondtam, s már mozdultam is, hogy megint vízszintesbe kerüljek. Nem igazán éreztem stabilnak a kanapét, pedig csak koszos és öreg volt, nem széthullófélben lévő. Ebben a testhelyzetben viszont fix, hogy nem kell attól tartani, hogy egyszer csak elvágódok, nyugton is maradok, szóval tényleg azt és úgy csinál már, amit és ahogy akar. Oldalra fordítottam a fejem, hogy nézni tudjam, kicsit hálásan, kicsit sóvárogva, kicsit megbánón és megbántottan, kicsit csalódottan, kicsit boldogan. Túl sok minden kavargott bennem és egyik érzés se volt igazán domináns ahhoz, hogy határozott képet mutasson, egyszerre lehetett kiolvasni energiáimból, tekintetemből mindent és semmit a kusza egyvelegnek hála.
Hagynod kellett volna. Mennyivel egyszerűbb lett volna az életem, te barom... Persze csak egy újabb sóhajra futotta, ahogy már-már egészen óvatos mozdulatokkal kötöztem be a lábát. Ezt pedig nem sokkal később már a mellkasa követte, ami jóformán úgy nézett ki, mintha kimászott volna önmagából. Szarul festett. Nem csak a seb, hanem Edward is. Kicsit sajnáltam... azt hiszem. De mielőtt még ez a feltehetően megzavarodott érzés felüthette volna a fejét bennem ő már mozdult, hogy lejjebb csúszva ültéből elfeküdjön. Előttem... Egy másodpercre rávillantottam a tekintetemet, tüzesen lobogtatva benne... valami rohadtul nem oda illőt! Szóval, több sem kellett, máris kaptam el róla íriszeimet, mielőtt még neki is feltűnne.
És nézett... szinte éreztem égető pillantását a bőrömön. Nem, nem Ed... nem fogok rád nézni, nem érdekelsz! A kezem pedig járt, ahogy némileg neki kezdtem a seb kitisztításának. Jobb híján persze csak a kint rákezdő esővíz maradt... Cseppjei kopogtak a koros fán, mely egybe tartotta az ezeréves cölöpöket. Fellöktem magam, és könnyed léptekben - letépve egy újabb adag textilt magamról - kisétáltam az esőre. Aztán csak hagytam, hagy áztasson, hagy járja be a testem minden szegletét, simítson végig arcom vonalán, miközben a ruhadarab is jócskán átnedvesedett. - Lassan meztelen leszek, ha ennyi sebet szedsz össze... Morogtam csak játékosan, ajkam sarkába engedve egy halovány vigyort. Kacér volt inkább... azt hiszem.
Ujjaim finoman siklottak fel a vállára, míg másik kezem görcsösen szorítva a ruhadarabot kezdte el gyöngéden - nyomokban persze... néha kicsit durván - tisztogatni a kosztól zsongó nyílt sérülést. - Mi történt? Kérdeztem némi beálló csendet, hatásszünetet és kínos hallgatást követően, egyetlen másodpercre keresve meg a sötét íriszek fényét. - Pont most untad meg az életed, Ed? Felkacagtam, csak szolidan, miközben lassacskán végeztem a "fertőtlenítéssel". A talált géz továbbra is jól jött, így miután valóban tisztának ítéltem meg a mellkasát, sietősen felrántottam a kötöző anyagot. - Próbáld... kicsit megemelni magad. Hajoltam egészen közel hozzá, mondhatni fölé, miközben igyekeztem a háta alá csúsztatni a géz egyik felét.
Ez a közel másfél hónap annyira kikészített, hogy arról nem is álmodtam volna. Azt hittem, hogy erős vagyok és az életben már nem történhet semmi olyan velem, ami képes lenne a padlóra küldeni, vagy egyáltalán meglepni. Azonban úgy látszik, hogy már megint tévedtem, méghozzá hatalmasat. Direkt minden olyan dolgot kizártam és elhagytam, ami gyengévé tehetett volna. Nem volt semmi az üzleten kívül, ami igazán felkeltette volna az érdeklődésemet, és pont azért csináltam magamból ilyen üres életű nőszemélyt, hogy ne legyen egyetlen gyengepontom se. Csak én legyek, aki számíthat is magára, de más közeli egyén senki. Erre fogta magát és majdnem szó szerint berobbant az életembe az apám. Háromszáz évet kellett leélnem nélküle, és ha pusztán nem lett volna sok már az is, hogy egyáltalán még a világon van, ráadásként még azt is közölte velem, hogy nem csak, hogy élnek a vérvonal alapítók, de ő is egy közülük. Aztán jött habnak a tortán, hogy tudomást szereztem a nőről, akivel együtt él és még csak nem is tőle. A nőről, aki pontosan úgy néz ki, mint a háromszáz éve halott anyám. Mi jöhet még? Most komolyan! Ilyen súlyok cipelése bárkinek többnek bizonyult volna, mint elégnek. Most, hogy csak úgy ültem a kanapén és bámultam a kandallóban lobogó tüzet, hirtelen erősen rám jött a légszomj. Egyszerűen szükségem volt térre és friss levegőre. Régen volt már, hogy rám törtek ezek a rossz érzések, de akárhogy pörgettem is magamban a közelmúlt eseményeit, csak még tovább fokozódott bennem a feszültség. Nem is kellett olyan sok idő, hogy magamra kapjam a kabátomat meg a csizmát, és már kint is voltam. A szél jegesen simított végig az arcomon, majd kapott bele néhány kósza tincsbe. Kicsit fentebb húztam a sálamat, de annyira nem zavart. Sőt, inkább felé tartottam az arcomat, hadd ne érezzek szinte semmit. Azt akartam, hogy a szél fújja el a gondolataimat is, méghozzá egytől egyig, de sajnos tisztában voltam vele én is, hogy ez nem fog ilyen egyszerűen menni. Így hát, a kerten át hátul kimentem az erdő fái közé. Nem voltak messze, úgyhogy túl sokat nem is kellett azzal vesződnöm, hogy átkeljek a fél városon azért, hogy egy kicsit kint járhassak a szabadban. Még az is megfordult a fejemben, hogy megfuttatom a farkasomat, de végül letettem róla. Bőven elég volt most így is, és legalább magamra sem kellett annyira odafigyelni, mielőtt meglátna valaki. Nem is nagyon figyeltem, hogy merre vitt az utam. Már csak a ház hívta fel magára a figyelmemet, ami nem olyan messze bújt meg a fák között. Tudtam, hogy ott van, elég jól is ismertem ezt a környéket, de egyszerűen teljesen kiesett, hogy miként jutottam el egészen eddig. Csak álltam előtte, háttal mindennek és mindenkinek, aki esetleg szintén ide jöhetett volna. Úgy, mintha várnék valamire, pedig igazából az égvilágon semmire nem vártam, csak hogy a világom visszazökkenjen végre a normális kerékvágásba. Valami azt súgta azonban, hogy ez nem fog megtörténni, bármennyire szeretném is.
Szinte kerültem a többieket, kínosan ügyeltem rá, hogy lehetőség szerint senkivel se fussak össze a testvéreim közül. Ha valóban mindenki visszatért, akkor ezt a bujkálást egyébként se folytathatom sokáig, kiváltképp, mert Nagi és Unalaq már így is tudták, hogy élek, ennek ellenére nem szándékoztam még nagyobb dobra verni. Teljesen felvont pajzzsal jártam-keltem, az egyetem területének elhagyását is kétszer meggondoltam, annak ellenére, hogy volt már saját házam, hála Sakarinak. Óvatosabb lettem, bár ez az én szememben majdhogynem a gyávaság szinonimája volt. Az erősnek semmi szüksége óvatosságra, mindenki más legyen óvatos a környezetében. Pontosan az ilyen pökhendi magatartás juttatott oda, ahova. Nehezemre esett egyébiránt meghúzni magam, hiszen annyi felfedezni való akadt, hiszen alig másfél hónapja, hogy visszatértem. Mi az nekünk? Egy pillanat tört része talán. A Saaristo testvéreken kívül más farkasokkal nagyon nem kommunikáltam. Igaz, hogy szellemként lecsillapodtam, hogy az évszázadok alatt mondhatni benőtt a fejem lágya, de testetlen, tehetetlen szellemként minden sokkal másabb, mint élőként. Amikor szinte szétfeszít a vágy, hogy kiéljem a bennem szunnyadó fenevad minden vágyát. Könnyű lenne visszaesni, és túlságosan is csábító a könnyű út... Ennek leküzdésére naponta több órát is töltök az erdőben, vadászok, futok, szokom, hogy élek, és remélem, hogy így elkerülhető a hevesebb reagálás, ha összefutok egy-egy ismerőssel esetleg. Vagy ami még rosszabb: örökségem egyik-másik képviselőjével. Magamnak is szégyellem bevallani, de rettegek attól, hogy egyszer csak Ohanzee egyik kölyke jön velem szembe. Nem tartom lehetetlennek, a szellemek aligha hagytak fel a megleckéztetésemmel. Napokkal ezelőtt rábukkantam az erdő szélén egy birtokra, romos épület állt a közepén, engem mégis megfogott. Képes voltam órákat róni a folyosóit, hallgatni, ahogy a csizmám talpa alatt nyikorog a padló, mintha mesélne a ház... Ma is azt terveztem, hogy kísértet módjára bolyongok benne, míg az éhség rám nem talál és vadászatra sarkall, ám nem sokkal azután, hogy elindultam volna az emeletre, kintről léptek neszét hallottam. Rettenetesen gyávának tartottam volna kiugrani a legközelebb üvegét vesztett ablakon, s úgy tenni, mintha sose jártam volna itt, így inkább a kidőlt-bedőlt ajtóhoz sétáltam vissza és kiléptem a düledező épület elé, mintha csak házigazda volnék. A jövevény nem más volt, mint Holly. Korábban a falkához tartozott, de elhagyta, amit annyiból nehezményeztem, hogy így eggyel kevesebb örökösöm tartózkodott itt. Összezavarodottnak és elrévedtnek tűnt, nem láttam még ilyennek, így enyhén oldalra biccentett fejjel vettem szemügyre. Úgy véltem, nem épp élete legszebb szakaszát élte, legalábbis a vonásai erről árulkodtak. Volt időm a megfigyelés művészetét gyakorolni, igaz nem voltam benne született tehetség, de észreveszek dolgokat. Pláne, ha az illetőt nem először látom. Vigasztalásban vagy támasznyújtásban azonban sose voltam kiemelkedő, így ebben a helyzetben se tudtam, mit léphetnék, vagy mondhatnék. Ha szüksége van valamire, talán mondja, ha magányra vágyik, akkor pedig úgyis tovább áll.
A hozzászólást Declan S. Callaghan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 13, 2014 9:33 pm-kor.
Szerettem volna egy kicsit még jobban belesüllyedni az önsajnálatba, mert ez most jól esett. Valahogy később úgyis túl kell majd lépnem a történteken, de addig legalább kicsit szánakozhattam azon, hogy milyen rossz is most nekem, nem? Senki nem tiltotta meg, ráadásul eszem ágában sem lett volna nyilvánosan így viselkedni és azt várni, hogy simogassák meg a hátamat is nyugtassanak meg, hogy minden rendben lesz. Nem, a külvilág számára ugyanúgy továbbra is azt mutattam, hogy kemény vagyok, nincs semmi bajom és jobb, ha tartanak tőlem. Most azonban hiába nem a négy fal között ültem, mégsem akadt társaságom, aki előtt tartani kellett volna magam. Gondolataimba merülve, kifejezéstelen arccal bámultam magam elé, hol a földre, hol a ház elhanyagolt állapotát vizslatva. Meg sem gondoltam, hogy bárki is lehet ebben a romhalmazban, de ezt inkább csak a figyelmetlenségemre fogtam ebben az esetben, semmi másra. A pajzs ellenére akkor is haloványan érzékelhettem volna a bent tartózkodó élőlényt, vagy a szívdobbanásainak neszét a kifinomult hallásomnak köszönhetően. Milyen kár, hogy az ember olyan sokszor törődik inkább magával ahelyett, hogy a környezetére figyelne, igaz? Azért szerencsére még mindig nem voltam teljesen reménytelen, szerintem néhány másodperccel a felbukkanása után mégiscsak rájöttem, hogy már nem vagyok egyedül. Nem riadtam meg vagy váltam idegessé, helyette tekintetem csigalassúsággal vándorolt fel rá a cipője orrától, egészen az arcáig. Akkor azonban a meglepettség és a rémület valamilyen furcsa elegye száguldott végig a testemen, ami valószínűleg még az arcomra is kiült. Szemeim elkerekedtek a csodálkozástól, ajkaim tétován nyíltak el, miközben léptem volna egyet hátra. A lábaimat mintha odabetonozták volna a talajhoz, egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Lefagyott minden egyes porcikám, kivéve a szívemet. Az olyan hevesen vert, hogy attól féltem, menten kiugrik a helyéről. - Ez nem lehet igaz… - suttogtam alig hallhatóan, inkább csupán tátogás volt. – Te nem lehetsz itt! – ráztam a fejemet tagadóan, mintha nem is hinném el, amit látok. Igazából tényleg nem hittem a tulajdon szemeimnek sem. Azt hittem, hogy a képzeletem tréfált meg, vagy valami egészen más. Valaki más… - Elegem van már a rohadt illúziókból! – szitkozódtam még mindig, arról meg kétségem sem volt, hogy hallott mindent, amit mondtam. Mármint, ha tényleg ott állt, de annyira valóságosnak tűnt, hogy végül mégis léptem egyet felé tétován. - Declan… - ejtettem ki végül azt a nevet, amit már hosszú évtizedek óta nem. – Valóság vagy, vagy csak egy látomás? – természetesen nem tőle kérdeztem, hanem inkább saját magamtól. Még mindig nem voltam képes közelebb menni hozzá, pedig legszívesebben elkezdtem volna tapogatni ész nélkül, hogy ezzel győződjek meg arról, hogy nem csak a képzeletem szüleménye, hanem igazi hús-vér ember áll előttem. – És ha valóság vagy, akkor mégis mi a francért pont most?! – kellett ugyan pár perc és némi gondolkodás hozzá, de végül a csodálkozásból kezdett kibontakozni a harag is, ami mostanság még inkább a jellemzőmmé vált, amióta ilyen stresszesek a mindennapjaim. – El sem tudod képzelni, hogy mennyit gondoltam arra, hogy milyen lesz, amikor újra találkozunk – azért a fejemet most is megráztam, mintha eddig nem hasonlóképpen tettem volna. Hiába láttam, hiába éreztem az életet benne, mégis képtelen voltam elhinni.
Tetőtől talpig végigmért, ahogy lassan az arcom felé kúszott a pillantása, ám amire nem számítottam, az a kifejezés, amivel konstatálta a megjelenésem. Rám ismert. Pontosabban inkább a testemre, mert aligha tudhatta, ki is lakozik benne valójában. Azt tudtam Declanről, hogy frissen érkezett erre a vidékre, így nyugodtan járhattam-kelhettem az egyetemen, nem kellett attól tartanom, hogy "ismerős" őrzőkbe botlok, s lám most... most mégis olyasvalaki áll előttem, aki ismerte ezt a fiút. Az egyik leszármazottam is mindennek a tetejében, hogy még szebb legyen a kép. Nem tudtam még megítélni, hogy milyen lehetett a viszonyuk, pedig az most sokat segített volna, így az egyetlen, amit az első percekben éreztem az volt, hogy bajban vagyok. Nyeltem egyet a kérdésére. Az egyik legutolsó, amire vágytam, az volt, hogy megtudják, ki vagyok. Az biztos, hogy fontos voltam neki. Pontosabban Declan. Jobb kezem mutatóujjával az álla alá nyúltam és kissé megemeltem a fejét, hogy nyílegyenesen a szemembe nézzen. - Örülök, hogy viszontláthatlak, Holly - mondtam csendesen, tekintetemet az övébe fúrva. Fürkészőn méregettem, hogy mi változhatott még rajta, találgattam, mennyire lehet pillanatnyi az állapota. Mi tagadás, nem repestem volna a boldogságtól, ha kiderülne, hogy végérvényesen szétcsúszott. Majdnem úgy méregettem, ahogy annak idején engem Alignak, mikor valamiféle próba elé készült állítani. Igaz, hogy míg a falka tagja volt, Sakarinak köszönhetően szemmel tarthattam őt is, ám így mégis másabb. Vajon... őt hogyan avassam be? Megérdemli, hogy beavassam? Most tegyem? Hm, talán előbb meg kéne tudni, kije volt Declan, bár nem tudom, miféle válasz volna kielégítő számomra. Egy áldozat, egy megkímélt, egy kölyökjelölt, egy szerető, egy jó barát, egy tisztelt ellenség? Túl sok a lehetőség... - Tudod... nemrég érkeztem a városba, de arra nem számítottam, hogy te is itt leszel. - Lehet, hogy volt itt is üzlete, de alig láttam már, az utóbbi két év pedig teljesen kiesett nekem. - Űzöttnek tűnsz - hangom nyugodt volt, egyenletes tónusú, egyik kezemet pedig az arcára simítottam. Majd elválik, hogy mihez-hogyan viszonyul. A tekintetem valamelyest árulóm lehetett, ennyit hagytam jelenleg még neki, a pillantásomat, mint nyomot. Abban ugyanis biztos voltam, hogy legfeljebb a szülei és a Teremtője nézhettek rá úgy, ahogyan most én. Az utódom volt, az örökségem, a kölyköm, ha úgy tetszik. Kíváncsi voltam, ilyen zilált állapotában feltűnik-e neki. Ha igen, az egyfelől mutatja, hogy résen van, emellett azt is, hogy Declan nem szülőszerű szerepet töltött be nála. Különös is lenne.
Nem tudtam egyelőre, hogy miként reagáljak a közöttünk lecsökkenő távolságra. Amennyire kívántam a közelségét, olyannyira el is akartam innen futni. Arra gondoltam, hogy nekem ez most túl sok. Arra, hogy ennyire rövid idő alatt ilyen sok mindennel találkozni és szembesülni már az én idegeimet is kezdte kikezdeni. Eddig sem arról voltam híres, hogy olyan türelmes lélek lennék, de ez még egy olyannak is soknak bizonyulhatott volna, aki a szöges ellentétem az alaptermészetét illetően. Hibáztathatnám mindezért a vérvonalamat, az időnkénti heves reakciókért, de valószínűleg az életem eseményei is közrejátszottak abban, hogy ilyenné váljak. - Valóban? – kérdeztem meglepetten, miközben hagytam, hogy az állam alá nyúljon és felemelje a fejem. Fájt látnom a kíséretiesen ismerős szempárt, mert hirtelen nagyon sok emléket zúdított rám. Olyanokat is, amiket legszívesebben elfelejtettem volna, mert fájt rájuk gondolnom. Hangomban mindezek ellenére azonban felismerhető volt az a kicsendülő cinikus él, ebben az egyetlen szóban is. Nem egészen hittem el, amit mondott. – Nem csupán udvariasság ez részedről? – kontráztam rá, amiből akár már sejthette is, hogy én nem feltétlenül örültem ennek a találkozásnak. Elég összezavaró lehetett a viselkedésem, de mostanság ez nem volt meglepő. Sőt, úgy alapvetően sem lett volna az, hiszen rólam volt szó. - Ó, ebben egészen biztos voltam! – nevettem fel keserűen, miután közölte, hogy nem számított rá, hogy itt leszek. – Mert ha tudtad volna, akkor nem jössz ide, így van? – felvont szemöldökkel néztem rá, és ahogyan megsimította az arcomat, egy pillanatra mindent elfelejtettem. Felrémlett bennem, amikor utoljára ért így hozzám, amikor utoljára álltam előtte ugyanígy, és belesajdult a szívem abba, hogy tudatára ébredtem annak, mit veszítettem. Persze nem rajtam múlt, és ez máris elég erőt adott ahhoz, hogy ne lágyuljak el egyből, hogy ne legyen rám akkora hatással egy kedves gesztus, mint amekkora szükségem volt rá most egyébként. – Igen, talán az is vagyok… - értettem egyet, miközben arcomat egy pillanatra belesimítottam a tenyerébe, és felé is döntöttem a fejemet. Jó lett volna ebben az állapotban maradni, egyszerűen annyira vágytam rá, mint mostanság semmi másra. Szemeimet behunytam, és elraktároztam mélyen a pillanatot. - Az apám életben van… és én találkoztam vele – suttogtam halkan, megválaszolva a fel sem tett kérdését, miszerint miért vagyok űzött. Tudta, hogy mi a helyzet a családommal, mert elmeséltem neki sok mindent. Azokat a részleteket is, amikre nem voltam túlzottan büszke, de ő azokkal együtt is elfogadott és szeretett engem. Legalábbis azt hittem, és itt volt az a perc, amikor végül szemhéjaim lassan felnyíltak, könnyel fátyolozott tekintetem pedig rávetettem. Ahogyan őt is, úgy engem is elárulhatott a tekintetem, ahogyan a valamikor kapcsolatunk természetére is következtethetett ebből a néhány reakcióból. - Meg kéne, hogy öljelek – továbbra is alig hallható hangon beszéltem, de nem is volt szükségem arra, hogy kiabáljak, hiszen elég közel állt hozzám. Ebből most már azt is tudhatta, hogy annak idején valami félresiklott, és azt, hogy sokat gondoltam a találkozásunkra, nem úgy értettem, hogy örömmel vártam. – Azt terveztem, hogy meg fogod fizetni az árát annak, amit tettél. Tíz év, Declan… és te szó nélkül képes voltál elmenni. Most meg eljátszod azt, hogy örülsz a viszontlátásnak? – kérdeztem hitetlenkedve, aztán megráztam a fejemet. Egészen eddig annyira el voltam foglalva magammal és az érzéseimmel, hogy elsőre fel sem tűnt a tekintete. Az sem tudatosult bennem, hogy a simítása is másabb volt, mert azt akartam, hogy ismerős legyen. Valami olyan, amit régen szerettem, amihez ragaszkodtam, mert a világ jelenleg teljesen a feje tetejére állt. Szükségem volt valamire, ami normális volt, ám ahogyan most felpillantottam rá, mégsem azt láttam, amire olyannyira vágytam. - Talán majd máskor… - mondtam végül arra, hogy nem fogom most megtorolni a tettét. – Most nem vagyok olyan hangulatban – tettem hozzá, miközben lassan elhúztam az arcomat az érintésétől, szemeim pedig összeszűkültek, ahogyan felegyenesedve ránéztem. Mivel elég magas termetű vagyok, így nem kellett rá nagyon felfelé pislognom, csak egy egészen kicsit voltam kénytelen hátradönteni a fejemet. Pont ezért nem lehetett nehéz elkapnia a pillanatot, ahogyan tekintetem metszőn villant meg. – Ha én űzött vagyok, akkor te meg ijesztően más, mint ahogyan emlékszem rád! – sziszegtem megfontoltan. Szipogtam ugyan, az arcomon végig folyt egy aprócska kis könnypatak, de szemeimben mégis értelem villant, megcsillogtatva az éles elmét, ami a bájos arc mögött bújt meg. Ez nem az a pillantás volt, amit megszoktam, mégis ugyanaz a szempár nézett rám. A mondanivaló viszont… nem, ennyire régen azért nem találkoztunk! Kicsit talán pont arra emlékeztette, ahogyan az apám nézett rám néhány nappal korábban, és ez valahol mélyen megrémített és gyanakvóvá tett valami olyan miatt, ami egyelőre nem fogalmazódott még meg bennem, vagy legalábbis nem tudatosult egyelőre. – Ki vagy te? – kérdeztem homlokráncolva. A kérdés kétértelmű volt ugyan, de én konkrétan úgy értettem, hogy ki lett belőle, ha már ennyit változott. Ő azonban érthette ezt másként is, még ha ez meg sem fordult az én fejemben.
Kusza, kavargó és bonyolult. Nem egyszerű történet az övék, ez szinte biztos volt abból, ahogy nézett, ahogy a fejét a kezembe fordította, mintegy menedéket keresve és lelve egy pillanatra. Egyszerre kapaszkodott Declan jelenlétébe és töltötte el valamiféle... keserűséggel a közelség. - Ha tudtam volna... talán előbb jövök. Gyűlöltem a beharapottjaimat, azokat, akiket én tettem vérfarkassá, mert mindben Alignak parancsa visszhangzott, mind kényszer volt, kelletlen kötelesség, s mindből eszköz lett később, hosszabb-rövidebb időre. Nem így képzeltem el az örökségem megteremtését. Most viszont látni akartam, hogy mi sarjadt ki végül az én átkozott magomból, mivé lettek a vérvonalam tagjai. Jóvátenni a múltat... Ha ez ugyan valamilyen formában lehetséges, meg akarom tenni,változtatni akarok, és elsősorban magamon, de ehhez az is kell, hogy másképp tekintsek az örökségemre. Némi szeretettel és törődéssel. - Hát ő is farkas? - kérdeztem, mikor ziláltsága okát elárulta. Rám nézett, könnyes tekintettel és egy pillanatra belém mart a kelletlen bűntudat, amiért ezt a testet bitorlom. Hamarosan megértem a könnyeket, a terhet, amit a felbukkanásom rótt rá, s ami még csupán a jéghegy csúcsa. Tíz éve Declan elhagyta... tíz hete megszűnt létezni. Érdekelt, hogy ezt miképp fogadná, miképp dolgozná fel, de bizonytalan voltam még azt illetően, hogy mi az, ami kegyetlenség volna és mi az, amit magától értetődően várhatok el mind tőle, mint a többi utódomtól. A megölésem gondolata azonban akkor sem tetszett, egy ösztönös mordulással adtam ennek hangot. Egyszer egy kölyköm már megölt, eléggé maradandó élmény volt ahhoz, hogy ne kívánjam az ismétlést. Leengedtem a kezem szinte egyidőben azzal, hogy elhúzódott és zsebre tettem, úgy figyeltem őt tovább, s azt, ahogy az észrevétel megállapodik benne, majd hangot is ad neki. - Sok idő telt el, mindenki változik. A pillantása gyanakvóvá, vagy inkább még csak fürkészővé vált, mint aki sejti, hogy valami nagyon hibádzik, tudja, hogy az a valami a szem előtt van, de pont azért, meg rémisztő a lehetőség, inkább még nem mer belegondolni. A kérdése tapogatózás volt, óvatoskodás, a kétely kiszivárgása. - Más, mint akinek gondolsz, mint akit látsz most. A lényeg mindig a felszín alatt van. Sötét íriszembe karmazsinvörös derengés lopakodott, halvány, alig észrevehető, a pajzsomat azonban még nem engedtem le, még nem hagytam, hogy mögé lásson. Apró morzsák, ennyit hintetem csupán el neki, s figyeltem, ahogy szépen sorban felszedegette őket, miközben olyan ingerült és ingatag volt, mégis... ott volt az erő is.
Inkább nem mondtam semmit arra, hogy hamarabb jött volna, ha tudja, hogy itt vagyok, mert ezt nehezen hittem el. Az elkövetkező pár napra azonban bőven eleget veszekedtem az utóbbi időben, úgyhogy nem szándékoztam most vitába keveredni vele azon, hogy nem hiszek neki. Valószínűleg ugyanis ez történt volna. Persze lehet, hogy tévedek, de inkább meg akartam előzni az efféle feszültséggel teli helyzeteket. Nem is tudom igazán, hogy mikor lettem ilyen konfliktuskezelő. Biztosan csak elfáradtam, mert máskülönben nem hátráltam volna el egyetlen összeszólalkozás elől sem, a szemeimből azonban kiolvashatta, hogy kételkedtem a szavában. Mielőtt még meggondolhattam volna jobban is, máris kimondtam azt, ami a szívemet nyomta. Valahol akartam, hogy minden olyan legyen közöttünk legalább egy pillanatra, mint régen, habár tisztában voltam vele én is, hogy ez lehetetlen. Már csak a düh és sértettség miatt is, amit iránta éreztem az elmúlt néhány évtizedben, már amikor egyáltalán eszembe jutott. Sok esetben inkább próbáltam túllépni rajta, hiába voltak szép emlékeim róla. - Ó, még ha tudnád, hogy micsoda farkas… - kínomban felnevettem, pedig semmi öröm nem vegyült a hangomba. Boldognak kellett volna lennem, hogy az apám életben van, és most itt van, de mégsem voltam rá képes, hogy maradéktalanul belezuhanjak az örömbe és elfelejtsek minden mást, ami rossz volt. Akartam én, tényleg, de ennél több eszem volt azért. – Ő is itt van a városban – tettem még hozzá, bár ez amúgy is egyértelmű lehetett számára, ha egyszer most találkoztam vele, én meg itt voltam. Azt mondjuk Declan nem tudhatta, hogy az itt tartózkodásom nem olyan egyértelmű, de ez már az én titkom volt most. Az még a szomorúság ködén át sem kerülte el a figyelmemet, hogy nem tetszett neki a megölésének gondolata. Ám a reakciója nem éppen az volt, amire számítottam, vagy amit régen vártam volna tőle. Inkább tűnt most a morranás miatt farkasnak, mint őrzőnek, de akkor még nem fogalmazódott meg bennem ezzel kapcsolatban a kétely. Némi haladékot kapott, egészen két percet, amíg olyan irányt nem vett a beszélgetés és úgy nem pillantott rám, mintha legalábbis az apám lenne. Ez már olyan vészjelzéssel sípolt a fejemben, hogy hülye lettem volna, ha végre nem figyelek oda rá. A kérdés már csak az maradt, hogy mi történt vele és hogyan lehetséges mindaz a változás, ami beállt nála. - Igen, talán ez így is van – bólintottam. Noha a szomorúság és tanácstalanság még mindig ott volt bennem, ennek ellenére a kétkedés nem szűnt meg, továbbra is gyanakvóan méregettem. – Viszont az ötven év még így is kevés ahhoz, hogy ekkora változást eredményezzen, igaz? – vontam fel a szemöldökömet, hiszen ennyi idő telt el azóta, hogy szó nélkül kisétált az életemből. Most határozottan kezdett dühíteni. – Már akkor rájöttem, hogy más vagy, mint akinek gondoltalak, amikor tíz együtt töltött év után nem értem neked annyit, hogy legalább elköszönj tőlem! – vágtam vissza szinte gondolkodás nélkül. – Most pedig megint más volnál? – arcomon valamiféle gunyoros, cinikus kifejezés jelent meg. Legalábbis addig, amíg a vöröses fény láttán át nem adta helyét a hitetlenségnek és a tagadásnak. Igaz, hogy csupán alig volt látható, ám én végig a szemeit néztem, így nem volt nehéz észrevenni. - Ez nem lehet… - még le sem esett, hogy ez a felismerés, a tény mit jelentett. Csak a fejemet ráztam kétségbeesetten, mint akivel megfordult a világ. Megint. Hátráltam is egy lépést, próbálva tagadni azt, ami immár biztosan vetette meg a lábát a fejemben. – Újra megkérdezem… ki vagy te? – kérdeztem suttogva, ám egyelőre valószínűleg még nem esett le neki, hogy tudok az Elsők létezéséről. Ha mégis, akkor kifejezőbb volt az arcom, mint gondoltam volna, bár a meglepettséget így sem játszottam meg. Mivel a pajzsot még nem engedte le, így nem tudtam a vérvonalat besaccolni, aminek segítségével megállapíthattam volna a valódi kilétét. Fájt is miatta a szívem, ám a feszült figyelem mit sem csökkent részemről. Ő ismert engem, és ez már éppen eléggé nyugtalanított.
Kis híján mondtam, hogy biztosan nem olyan farkas, mint én, ám ez egyfelől túl öntelten hangzana, másfelől... igaz, hogy kicsi esélye volt, de volt annak, hogy az egyik Fivérem legyen az apja. Ebbe azonban nem akartam belegondolni, mert valami azt súgta, hogy csak felidegesíteném magam, az pedig általában nem vezet semmi jóhoz. - Mióta van itt? - firtattam, hátha ezzel közelebb jutok némi támponthoz. Valójában két dolog érdekelt: Testvérem-e az apja, vagy esetleg leszármazottam vérvonalon belül? Amennyiben egyik sem, úgy legfeljebb járulékos tartozék a szememben Holly mellett. Az arcát fürkésztem,a változás, felismerés, vagy legalábbis a gyanú árnyékát kutatva a tekintetében, egyre inkább kétségekre adva okot neki. Ismerte Declant, ami nekem most pech, méghozzá hatalmas. Ha így folytatom, lassan a homlokomra tetováltathatom, hogy ki is vagyok valójában. - Sajnálom, őszintén... - mondtam, mert hátha Declan is ezt mondta volna neki, de még mindig csak találgatni tudtam, ami az igazat megvallva, felettébb bosszantó tud lenni egy idő után. - A világ csupa változás, a változás az életet jelenti, ami stagnál, az halott. - Épp elég volt abból az állapotból. - Mit gondolsz... - lejjebb engedtem a pjazsom, így már biztosra vehette még inkább vérfarkas mivoltom - ki vagyok? - A vérvonalamat is kiérezhette finoman, energiáimból pedig az a leheletnyi hívást, ami a farkasára hatott, ami szinte édesgette őt magam felé. Kíváncsi voltam, hogy van-e bármi sejtése, ha igen... akkor lehetséges, hogy az apja közülünk való. Évekig volt a szemem előtt, semmi jelét nem mutatta, hogy tudna az Elsőkről, vagy a testcserélési lehetőségükről. Akkor talán én is korábban megtudom és előbb kelek életre. Ha tud rólunk, akkor most porrá zúztam minden reményét, arra nézve, hogy valaha is találkozhat még az igazi Declannel ebben az életben.
//Bocsánat a várakoztatásért és a hosszért, lesz jobb is! //
- Fogalmam sincs – vontam meg a vállaimat tanácstalanul, hiszen én sem voltam mindig a városban. Ha pedig így is lett volna, tőle nem kérdeztem, megfigyelőként pedig már rég nem működtem, hogy minden egyes ide érkezőről információim legyenek. Azért sok tekintetben megkönnyítette az életemet az, hogy nem voltam tagja a falkának, másfelől azonban tényleg magányossá tett, mindenféle értelemben. Csakis ezért igyekeztem a jó oldalát nézni, ami nálam abban merült ki, hogy odafigyelhettem a saját dolgaimra. Egészen pontosan a karrieremre, mert már nem igazán akadt, ami fontos lett volna számomra jelenleg az életemben. - Igazából nem is kérdeztem tőle… - vallottam be őszintén. Az volt az utolsó dolog, amire kíváncsi voltam vele kapcsolatban, hogy mióta van itt. Arról viszont megkérdeztem, hogy miért jött ide, de ez most nem tartozott erre a férfira. Sőt, kezdtem azt gondolni, hogy semmi más sem tartozik rá velem kapcsolatban, mivel túlzottan gyanúsan viselkedett. Azt még nem tudtam volna megmondani, hogy miért volt furcsa, de határozottan bizalmatlannak kezdtem érezni magam vele kapcsolatban. Amúgy is elég gyanakvó lettem mostanában, de amikor valaki olyan bukkan fel a múltból, akit jól ismertem, és mégsem hasonlít önmagára, ezekben az időkben igencsak érdekes számomra. Valószínűleg nem ok nélkül. - Hát én is – mondtam halkan, hangomból azonban kihallhatott valamiféle feszültséget. Az egész helyzetnek szólt, és az egyre növekvő bizonytalanságomnak vele kapcsolatban. Tényleg sajnáltam, hogy úgy alakultak annak idején a dolgok, de valami azt súgta, hogy ezen már úgysem tudunk majd változtatni, ahogyan helyrehozni sem lesz lehetőség. Túl nagy volt a kár, tényleg túl sokat változtunk mind a ketten, ezt el kellett ismernem. – Nem szeretem az efféle bölcsességeket… - fűztem hozzá kissé mogorván, elutasítóan. Tény, hogy sokat változott a világ, de én nem mindig szerettem, ha körülöttem is megváltoztak a dolgok. Akkor sem, ha tisztában voltam azzal, hogy ez elkerülhetetlen velejárója az életnek. Ahogy a pajzsát lentebb engedte, hirtelen meglepetésemben elnyíltak az ajkaim. Szemeim nagyra nyíltak, és most először történt meg, hogy semmit nem tudtam mondani, csak tátogtam, mint a halak. Reflexszerű reakcióm az volt, hogy automatikusan elhátráltam tőle egy lépéssel, és elkezdtem rázni a fejemet. Így már nem volt nehéz kitalálni, hogy melyikük az, hiszen a vérvonal egyértelműen csak egy Elsőhöz tartozhatott. Túl ismerős volt, már-már ijesztően az. Valahol nevetni támadt kedvem, hogy annak ellenére, hogy apám óvva intett tőle, mégis belé botlottam. Bár sosem tudhatom, hogy hány Elsőhöz volt már szerencsém életem során, hiszen csak most szereztem tudomást arról, hogy még mindig éltek. - Sangilak… - suttogtam alig hallhatóan. Most már legalább mind a kettőnk számára egyértelmű volt, hogy ki kicsoda. Sajnos jelenleg a sokktól még nem esett le, hogy ez mit jelentett Declanre nézve. Amúgy sem voltam teljesen képben arról, hogy ez hogyan zajlik, hiszen azt is jelenthette volna, hogy valami másik testben ő tovább élt. Azt nem tudhattam, hogy az előttem álló férfi most tért vissza újra az élők közé. – A Sors biztos, hogy valami nagyon gonosz tréfát űz velem – még mindig nem tértem magamhoz, igazából azt sem gondoltam át teljesen, hogy mit mondtam. Tétován beletúrtam inkább a hajamba, hogy elrejtsem a kezem remegését, legalább a látszatot fenntartva.
Nem tudja, mióta van itt az apja. Nagy kár, így nem lettem előrébb, ő viszont egyre inkább azzal, hogy nőttön nőtt a felém táplált gyanakvása. Nem siettem nagyon elébe, csak elcsepegtettem az észrevehető dolgokat, hadd rakja össze magában szép lassan a képet. - Sajnálom - mondtam halványan elmosolyodva arra, hogy nem szereti az ilyen bölcsességeket és finoman vállat vontam. - Korral jár. Leeresztettem a pajzsom, erőm, energiáim lassan hömpölyögtek körülöttem, mint egy medréből kilépett, megáradt folyó, olykor felkorhadt, hogy körbejárja az örökségét, hogy most végre életünkben is szemügyre vegyük, megnézzük, hogy Holly milyen. A farkasa, az életereje, a benne zubogó erő, minden, ami hozzánk köti őt és ami elválasztja, vagy másabbá teszi tőlünk. Egy ponton hasonlított Saaristoékra a vérvonal ezen ágának első foka miatt, de utána semmi több. Csak ott kapcsolódott hozzájuk. Amikor kimondta a nevem, egy leheletnyivel feljebb szegtem az állam, mintegy jelzésképp, hogy bizony, ezt eltalálta. - Személyesen - bólintottam lassan, már-már ünnepélyesen. Olykor őszintén kedvem lett volna örömtáncot járni, hogy igen, itt vagyok, én vagyok fizikai valóban, még h nem is a saját testemben, de igen, én vagyok! Ez viszont aligha lett volna méltó hozzám, így megmaradtam annál, hogy gondolati síkon szórakoztattam el magam ezzel a képpel. - Hogyan raktad össze? - firtattam, mert érdekelt. Sakari mellett évszázadokon át ott voltam és még neki is be kellett mutatkoznom, Holly annyi előnnyel indult, hogy ismerte korábbról Declant, a farkas energiáim pedig elárulták, hogy valami történt, valamint azt, hogy a vérvonalba tartozom, de... egyből kiszúrni, hogy Elsővel van dolga... Kellett már találkoznia valamelyikünkkel, vagy legalábbis valahonnan megtudni, hogy miképp lehetünk még életben, ha életben vagyunk.
Kezdőlap
//
