Valahol az "igazi" kertváros és a belváros határán helyezkedik el, megadva a közelség előnyét a nyüzsgéshez, de épp elég távolságot biztosít a csendhez és a viszonylag szellősen elhelyezkedő szomszédokhoz. Az emeleti tetőtérben rendezte be a dolgozószobát, ezen kívül csak az üresség lakja. Az élet egyértelműen a földszinten zajlik minden tekintetben. Berendezését tekintve keveredik benne a modern gót stílus, néhány új-viktoriánus elemmel vegyítve - sosem volt lakberendező, mindig megvette, ami tetszett neki, aztán kapott belőle egy masszát, amiben élhetett. Szereti a rendet, csak megtartani nem tudja minden pillanatban, de a vendégei általában egyébként sem azért érkeznek hozzá, hogy a lakás rendje miatt tegyenek szemrehányást.
Nappali/Háló
A helyiségben a fekete és sötétkék színek dominálnak. Maga a ház kellően nagy lenne ahhoz, hogy elszeparálja a hálót a nappalitól, de nem érzi szükségét, az ágy a központi eleme gyakorlatilag az egész háznak, valamint a körülötte uralkodó "rendezett káosz". Az ágy lábánál egy réginek tűnő fa láda pihen, alig nagyobb egy átlagos cipősdoboznál. Ha megpróbálnád kinyitni, nem fog sikerülni, az egyetlen kulcsot, ami nyitja, mindig magánál hordja (általában nyakláncként, van, hogy a pólója mögött, van, hogy a csuklójára tekerve).
Konyha
Mondhatni funkciómentes övezet, ebből adódóan a méretei sem éppen királyiak. Amikor kedve tartja, lefőz egy kávét (teát soha, csak olyankor, amikor valami nagy gáz van), előfordult már, hogy volt bejárónője régen-más vidékeken, akkor ők uralták az éetelek központját. Mint olyan, étkezője sincs, az étkészleteket idővel úgyis megeszi a por, a nappali kanapéján vagy az ágyában elnyúlva eszik - legtöbbször rendelt ételeket. Esztétikailag azonban teljesen megállja a helyét, mint egy múzeumi bemutatóterem, ami azért jön kapóra, mert mivel nem használja, így kuplerájt sem csinál.
Fürdőszoba
Egyszerűen nagyszerű, a ház többi részével ellentétben elég csupasz, dísztelen, az árnyékok és a fények játéka teszi varázslatos hangulatúvá (számára). A bejárattól jobbra található egy fehér porcelánkád, a plafonig szökik fel egy csúsztatással nyitható üvegajtó, ezzel lehetővé téve a közlekedést és a tócsamentes zuhanyzást. Nem az a romantikus fajta, így méreteit tekintve egy fős az egész helyiség, ettől függetlenül többen is kényelmesen elférhetnek.
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 08, 2014 1:18 am-kor.
Hogy mit lát? Hogy mit érez? Hogy milyen halálvágy fonnyasztja szívét? Nem érdekel. Nem látom, nem hallom, pedig ha tudnám, talán még keblemre is ölelném a porcelán testet, hiszen rokona lelkemnek, bár az ő léte céltalan, az enyémet még ide köti egy utolsó szál, vékony fonál ugyan, de aranyból fonták az évtizedek. Kérdésemre csupán bólint, bólintok hát én is, legfeljebb a bőrkabát ropogása tudatja vele, hogy mozdultam egyáltalán. Végigmérem még egyszer, s ha kell, hát a napszemüvegért nyúlok, hogy felszabadítsam vakkék szemeit. Látni akarom. Méghozzá most. Lassú, ám annál határozottabb a mozdulat, amivel ezúttal az egyik keze után nyúlok, kövess, fűzöm forró ujjaim a vékony fehérek közé, s tűnjön bármilyen szentimentálisnak kívülről, annyira nincs benne semmiféle érzelem a valóságban. Út közben megengedem magamnak a némaságot. Célul tűztem ki felszabadulásom időpontját akkorra, amikor a fehér por orromat s ínyemet lepi el. Felesleges volna bármin is gondolkodni, tiszta üzlet csupán, itt mégsem csinálhatjuk, meggondolatlanság volna, nem igaz? Ahogy meggondolatlanság volna azt is feltételezni, hogy egész egyszerűen nem akarok egyedül maradni. Ahogy sosem bírtam, képtelen voltam a magányra olyankor, amikor felemészteni készültek a múlt árnyai. Aprót dörren az ég, szemerkélni kezd, amikor becsukom magunk mögött az ajtót. Ha látná, sem feszélyezne otthonom minősége, így is rend van, csend van és valami túlságosan nyomasztó béke, nehéz és fekete, de hamarosan megtörjük majd ezt is. A nappali ágyának szélére ültetem, az üveg dohányzóasztalt pedig egy rövid hang kíséretében tolom elé. Terítsünk meg. Hanyag mozdulattal szabadulok meg a dzsekimtől, hajítom az ágy kék habjai közé, aztán leülök Angie mellé. Hangos a csend, hangja van a testének, az enyém pedig válaszol rá. - Fogd. Teszek a kezébe egy megtépázott papírpénzt: egyes vagy százas, ki nézi meg, én is legalább olyan vak vagyok az értékére, mint amilyen ő. Az asztalra borítom a zacskó tartalmát, elosztom, nekem kicsit több jut, nekem több kell, hamarabb felejtet, hamarabb dönt majd kétségek közé is. Gyakorlott mozdulattal szívom fel, morranással vegyes sóhajjal kísérve, szinte hallom, ahogy csuklómról leszakadnak a mázsás bilincsek, hátravetett fejjel ereesztem a megkönnyebbülésnek álcázott fájdalmat a bordáim közé. Az arcomat mintha ezernyi hangya lepné el másodpercekkel később, előre dőlök hát, kezembe temetve a képemet és várok. Ideges és mohó mozdulattal nyalom, harapom a szám, aztán hátravetett fejjel sóhajtok megint. Minden különösebb okot mellőzve leveszem a felsőmet. - Amikor kilenc éves voltam... leestem egy lóról. - kezdek bele idült mosollyal az arcomon - Tudod mit csináltam vele? Lelövettem. - le, mert megtehettem, mert hatalmamban állt elpusztítani már akkor is azt, ami fájdalmat okozott - Már akkor is azt csináltam, amit akartam. - röhögök fel, miközben érzem zsibbadni a lábaimat - Inkább ez, mint hogy apám megtudja, hogy szegény kicsi ivadékának baja esett. - biggyesztem le az ajkamat, bár minek, ha úgyse látja? - Te hány éves vagy egyáltalán? És ne hazudj, mert mindig tudom, ha hazudsz. Ezt jegyzed meg. Fordulok felé ültömben, bár egyre nagyobb a kísértés, hogy felkeljek és csak úgy elkezdjek járkálni. Odabent a négykezű is fel-alá járkál, szórakoztat, hogy nem tudja, mihez kezdjen a helyzettel - Mit szeretsz? Rock? Pop? Klasszikus? Erkel? Ha már úgyis beszéled a magyart... Fel is tolom magam, valamiféle számomra is kezelhetetlen hévvel, hogy a zenelejátszóhoz sétálva talpalávalót szolgáltassak, olyan komor ez a ház, igazán ráférne egy kis élet...
Már nem is veszem a fáradtságot arra, hogy a szemüvegem után nyúljak. Úgyis elveszi, ami kell neki, nem? Hidegen hagy a dolog, nekem csak a szer kell, a többi mellékes, vele jár, ha úgy tetszik. Természetesen én vagyok annyira szerencsétlen, hogy pont bele kellett futnom ma éjszaka. Röhej. Na, érzelem holt biztos, hogy nincs benne, főleg annak fényében, hogy még az is megirigyelné flegma fintoromat, aki citromba harapott. Én aztán nem vagyok a más kezét fogdosós lány, de mindegy, nem rántom el, még a végén itt hagy, és akkor megnézhetem magam. A kényszer nagyúr. Nem beszél, én sem, nincs kedvem, csak a drog jár az eszembe, kitörölt minden egyebet, aminek a legcsekélyebb értelme lehetne. Mióta is? Legutóbb Austynnal volt esélyem erre, igen, igen, ő sem volt szent ilyen téren, de ha beszívott, akkor még betegebb állat volt, és olyankor nem volt rest kihasználni a fizikai fölényét velem szemben, hiába vagyok jó az önvédelem terén, legalábbis látásom birtokában, de betépve valahogy nullára redukálódnak a reflexeim. Mondjuk, még így is megéri. Az esőt pont elkerüljük, pedig szeretem, az illata olyan friss és tiszta számomra, amilyen én sosem lehetek. A házban igyekszek megragadni minden benyomást, az illatokat, hangokat, nem vagyok rest a tapintásomat is segítségül hívni, mikor bevezet valahová. Végül érintésem az ágytakarón állapodik meg, nem kanapé, ebben biztos vagyok. Az üvegasztal súrlódása bántja a fülem, de sok mindennel vagyok még így, nem törődök vele sokáig. Elveszem a papírpénzt, megköszönni nem fogom, épp rajtam élősködik ugyanis, mivel elvette a kokaint, de ez persze tök mellékes, már szerinte. Mindegy, visszavenni nem tudom, szóval nyilván jobb, ha belenyugszom ebbe a helyzetbe. Nem mintha könnyen menne, de nincs választásom. Nem teketóriázik, nem most csinálta először. Nekem körülményesebben megy, ki kell tapogatnom a port az asztalon, ám amint megvan, már hajolok is oda, hogy eltüntessem onnan, és végre átreppenhessek egy jobb világba. Nekem jobb, nem véletlenül vagyok függő… Elégedett sóhaj kél szárnyra ajkaimról, majd vágódom hátra az ágyon, akkor is megtenném, ha nem nevezhetném meg a tetteim mögött megbújó mozgatórugót. A kezeim felemelkednek, hogy a fejem fölé emeljem őket, s nyújtózzak egy nagyot. Istenem, mennyire szeretem, ahogy zsong ilyenkor a fejem, mintha nem tudna keresztül jönni a sok szenny, ami tarkítja életem a megannyi szemcsén. Csak az indokolatlan kuncogás van. Meg meleg. - Minek megy a fűtés? Vágok a szavába, fel sem tűnt, hogy beszél, most már figyelek. Úgy ahogy, de valamiért rendkívül viccesnek találom, hogy lelövetett egy lovat. - Volt egy lovam. Vagyis, a gazdámnak… ööö nevelőapámnak. Sose ülhettem rá. Bizony, most még ez is vicces, azt sem tudom, mit beszélek, pedig sokkal mélyebb tartalma van, mint ami jelenleg kihallatszik belőle. - Ivadéééééék! Ez egy mókás szó. Mit jelent? Nem jut eszembe. Kénytelen vagyok lerúgni a cipőimet, és még a harisnyát is legörgetem a lábaimon, mit görgetem, tépem, nem kapnak tőle levegőt a bogarak. - Tizenkilenc. És honnan tudod? Mi vagy te, hazugságvizsgáló? Nem hazudok, előtte minek is titkolnám, olyan mindegy. Az irataim sem hamisak még, csak általában készségesebbek az emberek egy vak szerencsétlennel. Nem olyan vastag rajtam a ruhám, mégis úgy érzem, megfulladok benne, próbálom a nem létező nyakát lejjebb cibálni, de csak a bőrömet marom. - Nem csak beszélem a magyart. Magyar vagyok. Szökik ki az ajkaimon, s felpattanok az ágyból, és kezdem el énekelni a Himnuszt, mintha mi sem lenne természetesebb, bár három sor után megint elröhögöm magam. Elfelejtettem, mit kérdezett. - Szomjas vagyok. Jelentem ki, majd indulnék, de az sem egyértelmű most, hogy ott van a lába, ezért ahogy lépek, elakadok benne, és egész csinos esély van arra, hogy az arcommal megkóstoljam a szőnyeget, ugyanis vélhetőleg sikeresen átbucskázom a lábain…
- Hogy mi? Ja nem, az csak én vagyok... Vonok vállat a fűtéssel kapcsolatban, és ahogy elnyúlik az ágyamon, nekem is kedvem támad mellé nyúlni, bár én az oldalamra fekszem, és megtámaszkodom a bal kezemen, mert túl nehéz a fejem ahhoz, hogy megtartsam. - Gazdádnak? - bukik ki belőlem a röhögés - Szóval cseléd voltál? Lehettél volna az enyém is, mert én Lord vagyok. Akármilyen nevetségesnek is hangzik, mégis igaz, bár ebben a helyzetben ez pont annyira tűnhet viccesnek és komolytalannak, mint az, hogy lelövettem egy lovat. - Rám már rámültél. Bököm meg a hasát és kicsit közelebb kúszom hozzá, épp amikor kibukik belőle nevetés. Igazán nem értem, mi az oka, és milyen mélyértelmű devianciára vall, hogy ilyen szavak hiányoznak a szókészletéből, de helyette becsatlakozom a műveletbe. - Spermát jelent. Azt jelenti, hogy geci. Felelem neki roppant nagy komolysággal, száraz a szám, neki pedig olyan szép a nyaka, amikor a kacagástól reszket a feszes bőr alatt az ütőér... Tizenkilenc? Nos, akkor minden rendben van, ez a tizenkilences valahogy mindig bejön, én is annyi voltam, amikor először megdugtam a húgomat, ő is annyi volt, amikor megöltem és Dana... vagyis Lola is annyi volt, amikor a kurvám volt Bostonban... Hű, egy kicsit elkapattam a szóhasználatom. - Vadászkutya vagyok, az rosszabb. Gyors - és némileg szédelgő mozdulattal - hajolok bele a nyakába és szimatolom körbe, hogy aztán legördüljek róla és saját, meztelen hasam kockás puhaságában gyönyörködhessek... Hogy mennyire jól festek... Milyen kár, hogy Angie nem látja, egész biztosan belém szeretne. - Várjál már... Mászok rá, próbálom lefogni, aztán egy mozdulattal leszaggatni róla a ruhát, nekem sokkal gyorsabban megy, minek húznánk az időt szerencsétlen próbálkozásokkal? - Hű... Hühühűűű, Angie, tudod, milyen erős vagyok? Egészen felcsillannak a szemeim, ahogy a kezemben lévő ruhacafatokat nézegetem, le is pattanok róla, milyen zene legyen, hát a Himnusz az nem lesz, éneklem én is vele, bár ezt nem én írtam, de ez is tetszik, kedvemre való, de nekünk most más kell. Fogalmam sincs, mit állítok be és össze, a lényeg, hogy valami esti bulis rádiócsatornát hozok össze, visszaülök, de már tudom, hogy ott nem lesz jó, mert mozdulni akarok. Angie is mozdulni akar, átesik a lábamban, de gyorsabb vagyok nála is. Gyorsabb vagyok a világon mindenkinél. Az érzékeim méginkább kiélesedtek, a szívem olan hevesen ver, amibe egy ember már háromszor belehalt volna. De megmentem, megmentem Angie-t a zuhanástól. - Adok inni, kussoljál már. Inkább azt kellett volna mondanom, hogy várjál már, nem? Mindegy, azért elröhögöm magam, és magamhoz szorítom a testét, forró, megy a fűtés odabent, de az italos szekrény is közel van. Bourbon, a bourbon tökéletes lesz... Foggal tépem le róla a kupakot, és iszom először én, aztán nem tudom, milyen indíttatásból, de Angie szájához emelem az üveget. Pont olyan szép, mint a cigarettával... Mióta morgok különben? - Igyál... Nevetek halkan, és a testem már a zenére mozog, ahogy elhúzom az üveget a szájától, megtartva annak dőlésszögét annyira, hogy lelolcsoljam, bourbonben fürdessem a testét. És aztán lenyaljam a nyakáról. A maradékot a fejem fölé emelem, és magamra öntöm. - Táncolj velem Angie... Túrok bele a hajamba két kézzel, csöpög és szesz szaga van, de pont annyira csúszik a bőrömmel együtt, hogy kígyóként tekerhessem a csípőmet a rádióból kihányt basszus ütemére.
- Miiii? Meleg vagy? Nem is tudtam. Állapítom meg ezt úgy, mintha egyáltalán semmi közünk nem lett volna egymáshoz szexuális téren, ráadásként, mintha ismerhetném annyira, hogy ezt tudjam róla. Azért, elég sok buziról lesír a dolog, de róla… hát, nos nem. Kár érte. Mármint, nem látok ugyan, de biztos kár. - Lord? Mint Elton John? Nincs több kérdésem. Vagy ő Sir? Mindegy, egy kutya. Na jó, ha ő homokozik, akkor nem fogunk mit itt ketten úgy szórakozni, ahogy férfihoz és nőhöz illik, no de sebaj, így sem érzem éppen rosszul magam, csak ne lenne ilyen meleg. Lehet, hogy én is meleg vagyok? Te jó ég… mondjuk, az vígasztal, hogy ő tutira melegebb, mint én. Ezt leellenőrizendő letapizom a hasát, aztán a saját bőröm. - Hát ez durva, hogy nem gyulladsz fel? Remélem, van poroltód. Amikor megjegyzi, hogy ráültem, csak pislogok, mint hal a szatyorban, meg tátogok is, pont úgy. Ráültem? Hát olyat minek csináltam? Nem volt szék? A röhögés közepette esik le, hogy miről is beszél. Ja hogy… most akkor nem buzi? Elvesztettem a fonalat. Mindegy, nem keresem meg, mert úgyis újra elhagynám, akkor meg minek. Amikor meghallom a geci szót, még hangosabban röhögök. - Ja… hogy az… amit nem tudom, mi a picsának lőtt apám anyámba, hogy utána lepasszoljanak egy árvaházba. Váltok minden átmenet nélkül komorba, de ez sem tart túlságosan sokáig, mert mindig történik valami izgi, vagy vicces, vagy csak hangyák másznak rajta, ami csikiz. - Jah, abban egyetértünk, hogy egy állat vagy. De még mekkora. Mondjuk, szerintem még sosem volt ennyire igazam vele kapcsolatban, de nyilván nem az éleslátásom mondatja velem, a vadászkutya egy állat, ez tény, amivel még így is tökéletesen tisztában vagyok. A szimatolására felvisítok, nagyjából úgy, mint egy malac, akit nyúznak, alapállapotban begerjednék tőle, de most valami iszonytatóan csikisnek találom. Mintha sokkal érzékenyebb lenne a bőröm. - Héééé! Mit művelsz? Nyafogok egy sort, persze le tud fogni, nem igazán vagyok erőember, csak egy gyönge leányzó, és volt, nincs ruha. Meg amúgy melltartó sem, mert azt nem hordok. Minek? Mármint, ha épp csábítani óhajtanék, hogy végre legyen valaki a lábaim között, akkor vennék fel, de most ilyesmi nem volt képben. Amúgy sincs szükségem rá, a melleim kicsik, formásak, kerekek, és igencsak feszesek. Nincs okom panaszra. - Milyen? Mint eeeeegy… mi? Transformers? Sose láttam egy olyan marhaságot sem a moziban, már amikor még amúgy képes voltam látni, de azok erősek, ez jutott épp eszembe. Egy pillanatra megszáll a nagy hazaszeretet, meg a honvágy, meg minden, és még az sem fura, hogy énekli velem a Himnuszt, de aztán ez is nevetésbe fullad, és csak azt hallom, hogy megy a zene, tisztára olyan érzésem van, mintha víz alatt lennék, és úgy hallanám. - Geronimooooo... Kiáltom, mikor esek. - Bungee-jumpingozni akarok. Az nincs itt? Fel se tűnik, hogy elkapott, esküszöm, de elég komfortosan érzem magam, olyan jó meleg, legszívesebben belevackolnám magam, még úgyis, hogy tulajdonképpen majd felgyulladok. Kussolok. Mármint, próbálok, de attól még, hogy makacsul összezárom az ajkaimat, ki-kibukik belőlem a röhögés. Tökre szájra esik a mellbimbója, és valahogy rendkívüli módon vonzza a tekintetem, szóval fogom magam, és ráharapok, az se zavar, ha ettől ledob a földre, az is vicces lesz. Azt nem tudom, hogy végül ezért kezd el morogni, vagy másért. Vagy kutyája van? Lehet… Remélem, nem harap meg, nem akarok tetanuszt, az nem vicces. Iszom, bár nem épp úrinős módon, annyi szent, de jól esik, már csak cigi kéne és dugás, akkor lenne tökéletes a világ. Olyan mondjuk viszonylag ritkán esik meg velem. Amikor rám önti a szeszt, egy pillanatra megfeszülök annak hűvösétől, és minden porcikámra libabőrt csal a dolog, kebleim halmának ékei pedig meglehetősen hamar kezdenek el felfelé nyújtózkodni. - Jó, csak tegyél le! Felelem lelkesen, és megpróbálok kikeveredni a karjaiból valahogy. - Van még pia? A gatyádba elfelejtettél önteni. Kuncogok fel, s ha meglelem nadrágjának korcát, annak segítségével vonom közelebb magamhoz, vagy én riszálok oda, egyre megy, de ha már rajtam csak egy bugyi díszeleg, nem járja, hogy rajta ott a farmer. Kigombolom, majd csúszik a cipzár is, és igyekszem letolni keskeny csípőjén a ruhadarabot. Ki tudja, talán nem is homokos…
A kérdésére puffogva felröhögök, szerintem köptem is egy sort, aztán hirtelen hallgatok el, és megvonom a vállam, hogy idült vigyorra szabadítsam a teljes fogsoromat. - A-aa... Nem teljesen. Legtöbbször nem. Passz. Ha A-betűs meg kék szeme van, akkor jöhet a bré is, kurvára mindegy. Elton? Miért pont ő? Csak mert ő köztudottan meleg? Tényleg ennyire homoerotikus jelenség vagyok vagy mi van? - Meg a nagy szart! Én Earl vagyok! Gróf! Tudod, mint a tea. sose' hallottál még az Earl Gray-ről? Szürke Gróf. Csak én nem vagyok szürke, én fekete és fehér vagyok, és barna és gyűűűlölöm a többi barnát, mert a barnaság az egy átok, vágod? A fiam is barna volt, azért volt olyan nyomorék, mert barna. Volt. Kedvem lenne sírni. Sőt! Akkor már miért ne törhetném be az övegasztalt? Ez nem rossz ötlet. Lendül a kezem, több nagy darabra roskad össze a bútor, a kezemből pedig ömleni kezd a vér, de van még elég, úgysem fáj, sosem fáj, és ha mégis, az kedvemre való. Ez a gondolat pedig van annyira mókás, hogy újra kacagásba torkolljon a művelet, amivel lenyalom az alkaromon csordogáló vörös nedűt. - Kérsz? Kérdezem révetegen, miután szóba kerültek az ivadékok. Újra puffogok. - Árvaház? Na az kemény. Nekem is hasonló kérdéseim voltak a te korodban. Csak én nem voltam árvaházban. Én megöltem az apámat. És a húgomat, és a nagybátyámat és az egész Tully lordságot a Derbykkel együtt. A nyakához fúrom a fejemet, beszívom az illatát, éhes görcsbe rándul a gyomrom és a csípőm, kacagása nem több, mint fűszervaj a sülő húson... Arcába kenem alvadó véremet. Megcsupaszítom a felesleges ruhájától, az enyém a hatalom, enyém minden, amit csak akarok. - Neeeem... Mint egy vérfarkas! Háhááá, jaj Bastien... Nyögök fel kacagva csak úgy magamnak, aztán valahogy kikeveredünk a szőnyegre, át az üvegdarabokon, át a lábamon... - Nincs. Mondom kuss... Ismétlem meg, mert csak akkor itatom meg, ha kussol. Ez még mindig az én házam, én hozom a törvényeket, és ha azt akarom, hogy fogja be, akkor fogja be és kész. Ahogy a testét tartom, apró szúrást érzek a mellkasom tájékán, végigfut a hideg a gerincemen, tűzzé válik a medencémnél, miként a tekintetemben is. Kérése ezúttal parancs számomra: leteszem. Újabb üvegért nyúlok, fogalmam sincs, hogy micsoda, talán vodka, nem én kóstolom, hanem majd ő fogja hamarosan. A nadrágomba kapaszkodva ránt közelebb, újfent morranok, de ezúttal nevetve. Hagyom, hogy levetkőztessen, és ha végzett, a mellkasomra locsolom a vodkát, hagyom, hogy lecsurogjon, a fekete boxerbe ivódva, kicsit csíp, mar odalent, de ez csak még erőteljesebb bizonyosságot alkot arról, hogy nem is vagyok annyira meleg. - Na, elégedett vagy? - szólok le neki, szabad és véres kezemmel a fekete hajába túrok, markolok - Csak a farkamat ne nevezd el, mert elsírom magam. Akarsz látni? Mielőtt megint megduglak, láthatnád az arcomat... - simítom meg az állának vonalát, ámbár kissé szédelegve, és fogalmam sincs róla, hogy képes vagyok-e tükörképem emlékeit a lelki retinájába vésni, de ebben az állapotban semmi sem tűnik lehetetlennek - Lord Derby ma kegyes... - teszem még hozzá és öntelt módon rögöhök fel, aztán nagyokat kortyolok a vodkából.
Ezt a jöhet a bré dolgot kizárja az agyam, nekem amúgy van olyanom, mire nem jó az ember éjjeliszekrénye. Fel is kell vonyítanom hangosan, amikor elképzelem, hogy Margaret megtalálja. Hát az mekkora poén lenne már. Lehet be fogom rakni az evőeszközös fiókba. - Fekete, fehér, és barna tea vagy? Annak meg milyen íze van? Pislogok némileg értetlenül, bár eme tény nem ül ki tükreimre, nincs azokban semmi, csupán lámpa fénye csal bele életet, de hazugság az is. A lényegi rész valahogy kimarad, talán mert nem akarom tudomásul venni, hogy volt egy fia. Pap. Fia, Mellesleg megdugott az előszobámban. Botrány. Érzem a vér illatát, furcsa, de mosolyognom kell rá, olyan finom, nem értem, miért tartom annak, szinte kedvem támadna lenyalni a vért az üvegdarabokról, hogy aztán nyelvem hasadjon, s keveredve a két nedű, olvadjon eggyé, és töltse meg érzékeimet. - Fúj. Szólalok meg saját elmém képeit becsmérelendő pont akkor, amikor ő lenyalja a vért a karjáról. Hihetnénk, hogy arra mondom, ám ez közel sincs így, hisz nem láthatom. Csak megrántom a fejem, nem tudom, mit, de nem kérek. Valahogy most jobbnak tűnik ezt válaszolni, néha nemet is kell mondani. Nem? - Megölted az apádat? Hogy? Valahogy nem tűnik poénnak megütközni a dolgon, noha azért egy pillanatra megdermedek, és némi halvány félelemérzet kúszik elmém mélyére, de nincs esélye megnyilvánulni. Bennem mindig is volt egyfajta vágy az életem veszélyeztetésére, kerestem a bajt, ha meg nem, akkor is megtalált, és élveztem, hogy zajlik, hogy intenzív, hogy nem unalmas. Arcomon a vére, talpamon a sajátom, néhány üvegdarab kacagva kapaszkodott belé, azt harsogva, te sem úszod meg. Esküszöm, hallottam. - Jaj már, Ethan tiszteletes, vérfarkasok nincsenek. Kacagok vele, abban a biztos tudatban, hogy bizony így is van. Vééééérfarkas. Vér az mondjuk van, Ethannak meg van farka, szóval akkor akár nevezhetjük farkasnak is. Ide nekem a kikezdhetetlen logikáért járó érdemrendet. Zseni vagyok, kétségtelen. Újabb üveg kész áldozni tartalmát őrületünk oltárán, a gatyáját letolom, majd amikor meghallom csurogni a szeszt, ujjam az alsónadrágjába akasztom, hogy meghúzzam, szabad utat engedve az italnak. - Tökéletesen. Nem vagyok szent alapjáraton sem, ám most még úgyse, mindenféle gondolkodásszerűséget mellőzve markolok rá az említett testrészére, amit elnevezni tutira nem fogok, hisz aminek nevet adunk, ahhoz kötődünk, bár felsejlik lelki szemeim előtt egy jelenet abból a nyálas filmből, amiben az ostoba szőke le Sofia hercegnőzte a pasi farkát. Na ott volt vége a bulinak. - Te vagy kegyes? Én vagyok kegyes… engem senki nem dug meg kétszer. Csak a férjem. Mintha valami elfajzott verseny lenne, nem hagyom eufóriám közepébe vetődni Austyn pofáját, nem akarom látni soha többé, lelki szemeimel sem. Ellenben az övét… Nos, az már érdekel, kíváncsi vagyok, olyan-e, amilyennek képzeltem. Arról viszont gőzöm sincs, hogyan is akarná ezt megmutatni nekem. - Akarlak... Látni, táncolni veled, magamon, tökéletesen lényegtelen. A kérdésére megadtam a választ, várok, hogy mire, nem tudom, csak azt, hogy most várnom kell. Csípőm ring a zene ritmusára, de ez nem tánc, ez csak valami bizarr kivetülése, valami eszement festmény, mit megálmodni senki sem merne. Az arcod… mutasd.
- Gyilkos. Gyilkos íze van. Persze, ha kicsit is érdekelne, hogy értelmezheti, akkor talán mondanám, hogy olyan szar, hogy pusztítani lehet vele, de így csak rábízom, ezek meztelen tények, csupaszok, mert gyilkos a barnaság, a keverék öl, ez a tökéletes méreg az olyan lánykák számára, mint amilyen Angie. Amikor felfújol a vérnyalásomra, értetlen, maszatos pofámat felé fordítom, de nem engem néz, hisz nem is lát, vak. Akkor sem látna igazán, ha meglenne a szeme világa. Vagy mégis? Te látsz engem, Angie?
A kérdésére először mintha elégedett lennék. Cinkos vigyor szalad fel az orcámig, a fülemig vág, érzem a meg nem fogant rettenetét és saját szégyenem, apám vádját, pokolra kellett volna mennem, az Úristen kegyelmezzen, micsoda fertő... - Álmában téptem szét. Aztán felzabáltam. De kihánytam, mert a húsa is pont olyan gusztustalan volt, mint a lelke. Közlöm egyszerűen, emlékek villannak, húspép a karom-körmök alatt, barna bundás fenevad, érzem a vérét, de lehet, hogy az a sajátom, valaki lerángat róla, és rájövök, hogy szeretem, szerelmes vagyok, ezt az érintést bármikor felismerem, Malcolm... Megrázom a fejem, felberregek, mint a motor. Felejteni jöttem haza, nem a múlt gyilkosságaiba belehalni, a csók tehet mindenről, és az a gyerek... - Hagyd ezt, nem is vagyok pap, kamu az egész... Legyintek türelmetlenül, nem akarom a fehér nyakörvet így, pokoli felszabadulásom pillanataiban, nem is azt kérem ki, hogy a véremet hamisnak bélegzi, a létemtől eresszen el, attól, amit papságnak csúfolnak... Ámbár oltár előtt térdepő áhítattal nyögök fel, ahogy az ujjai közt találom magam, pulzál a testem, nyomást érzek az ínyemben... - Én vagyok kegyes... - vitatkozom suttogva, mégis makacs gyermeklord fejjel gondolkozva, felhorkanok, férje van? Hát ez igazán mókás. Mintha születésem idejéből való lenne, sőt, vénlány lett volna ennyi idősen férj nélkül. Még jobb, tetszik így. Mindig is szerettem a férjes asszonyokat, mindig tudták, hogy bánjanak méltóságommal, talán Angie is azért tud velem ennyire jól bánni... - Annyiszor... duglak meg, ahányszor én akarlak. - nevetek fel, pedig ezt még a szer nélkül is ki merném jelenteni, a fenyegetés valós, nem úgy, mint a révület. - Nem eléggé... Öltök nyelvet, érzem a teste ritmusát, a kezébe táncoltatom az altestem, álláról a mellére csúszik véres sebem, csípi az alkohol, szisszenve morranok fel, mert vágyom rá. A fülcimpájába harapok, tán még a vére is kiserken, a szaga már így is lüktet a tüdőmben, a világ mocsárszínűvé válik ma éjjel. - Csak figyelj... A testem az övére tapad, vállába lehelem minden emlékemet, izzadok, végigpörög életem filmje, villanó képek rólam, a családomnak nevezett hazugságról, a gyilkosságokról, a gyóntatásokról... Valami csak átmegy, átkúszik aljasul, megvillantva a Sárkány vonásait a tűz narancsa mögött... - Na? Láttál? Faggatom türelmetlenül, gyorsan, akár a villám nyúlok a combjai alá, emelem fel a földről és taszítom neki erővel a falnak, csípőm az övéhez fesztíve... - Meg foglak ölni. - jelentem ki belenevetve a bőrébe - De lehet, hogy nem... Még nem döntöttem el... Csak egy kóstoló... Már a múltkor is annyira akartam, de nem tettem, mert nem tudtam megtenni, mert előbb meg akarlak mutatni az ikertestvérednek... És aztán... Vele együtt... De őt nem dugtam meg... Még. De majd... Harapom, egyelőre nem érzem a vérét a nyelvemre tapadni, csak az öle, a hasa forróságát...
- Aha, olyan szar, hogy kicsinál, vágom. Meglepően gyorsan vág az agyam, mintha valahogy minden olyan éles és egyszerű, szerintem nincs is nálam okosabb a világon. Oké, ez nagyon vicces elképzelés. Van, ami nem vicces? Látszik, hogy az utóbbi két évemben milyen agyhalott életet éltem Austyn mellett, mert a gyilkosról meg Doktor Szöszi kutyája jut eszembe. Félelmetes, hogy mik vannak elásva az ember tudatának mélyén. Látlak, jobban, mint hinnéd, annál is jobban, mint ahogy én magam tudatában lennék. Értem, hogy több vagy, mint aminek mutatod magas, s egyszerre kevesebb is. Érzem, hogy fáj, a múlt, a csók, a kék, a szőke, a fekete… Csak valahol elzárva, hogy én magam se jöhessek rá, több ez, mint amit szeretnék érteni veled kapcsolatban. Kulcs. Igen, a kulcs. Minek a kulcsa? Frissen éled lelkem kíváncsisága, emlékszem rá, valahol itt kell lennie a titoknak, melynek nyitója. - Hát… ez… undorító. Vakarom meg a bőröm, ezernyi bogár futkos alattam, már majdnem megkérem, könyörgöm, rágja ki őket belőlem, de gátat szabok szavaimnak, még a végén tényleg megtenné. Megreszketek karjainak fogságában, valami fura, azt hiszem fázom, vagy szédülök, vagy melegem van, vagy mind egyszerre. - Te is egy nagy kamu vagy. Hehe, ez is abban a filmben volt. A kamu szó megint röhögésre késztet, eszement dolog ám, hogy ennyi hülye szó van a világon. - Gondolkoztál már azon, hogy például a dömper szónak mi értelme van? Tök hülyén hangzik, de tényleg, mégis egy… játék. Nekem sosem volt dömperem, játékaim se nagyon… csak egyszer. Neked volt dömpered? Minél többször mondom, annál hülyébben hangzik. Próbáld csak ki… dömper. Borzalom. Ezt nem biztos, hogy ki akartam mondani, de ha már elkezdtem, hát befejeztem, valahol a mondandóm közepén jöttem rá, hogy beszélek is, nem csak gondolom a dolgot. - Te persze… minden te vagy, te vagy a ló lelövető, a gyilkos, a pap, a nem pap, a kegyes… és én akkor mi vagyok? Blablablabla… nem is érdekel, azaz de, jobban, mint bármi más, de eszement sziget partjára hajózott elmém úgysem fog emlékezni ezekre, ködös álomképek lesznek csupán, valami megfoghatatlan, amit üldöz az ember, de sosem csípheti el a foszlányait, vagy ha mégis, hát összerakni képtelen. - Nemnemnem… a nő választ. Kuncogok fel, tőlem szokatlan naivitásba csap át a dolog, tudom én, hogy lehet azt olyan durván is, amennyire még én sem szeretném, de ez most nem érdekel, most csak a farka érdekel a markomban, ahogy nekifeszül a tenyeremnek, és akarom, magamban, érezni, így, most. Máskor nem, csak most. - Mi az elég? Kérdem kissé vágytól színezte rekedt hangon, kissé megugrom a harapásra, a bogarak… kijönnek… úristen, ez mennyire undorító. A hideg ráz, vajon… belemásztak a szájába? Akkor miért nem köpködi ki őket? Figyelek… de csak bogarakat látok. Először, aztán az elmémbe villannak a képek, annyira meglepődöm, hogy levegőt is elfelejtek venni, csak nézek, és fura, hogy látok, tudom, hogy nem a szememmel, de attól még látok. Vér, halál, félelem. Ki vagy te? Mégis, nem engedek önnön sekélyességemből, s végül nagy levegőt véve szólalok meg. - Ha látnék, akkor is megdughatnál. Jelentem ki, ami tulajdonképpen csöppet sem költői megfogalmazása annak, hogy jah, amúgy kedvemre való, még a maga megfoghatatlan tűzokádó mivoltával egyetemben is. Tán ezért nem ereszt, hisz veszély, vonzom. Nyekkenek a falnak vágódva, úgy érzem magam, mint egy kipreparált pillangó, amit feltűznek egy táblára. Mondjuk, legalább nem egy óriás gombostűvel teszi. Ezer hála érte. - Akkor már ketten vagytok. Kuncogok bele az arcába, nyelvem csúfolódva nyúlik felé. Hogy hiszem-e? Talán igen, talán nem. Annyi biztos, nem érdekel. Gyilkoljon csak, ha akar. Legyek én a következő véres tetteinek sorában. Nem számít. - Három csillag. Három. Mint mondtam… félelmetes, mik vannak elásva az ember tudatának mélyén. Szavaim tudatában nem vagyok, de minden valóság pettyezte meggyőződésem átitatja ezt a három szót, értelmetlen, sehová sem illik, mégis fájóan igaz. - Kóstoló? Meg akarsz enni? Tudod mit? Felőlem… legalább kimásznak a bogarak... de tehetnénk ezt… utána? Törleszkedem a csípőmmel felé, vajon mi a francért van még rajtam bugyi? Tök fölösleges ruhadarab, tényleg, nem is értem, ki találta ki. A nyakára hajolok, fogaimmal karistolva bőrét, érezni akarom az ízét, az illatát, bőrének tapintását. A fülébe nevetek, édes, gyermeki kacagással, olyan őszintén csodálatossal és egyszerűvel, ami a maga szépségében, látvány nélkül is simogatja a lelket. Olyannal, amire nagyon rég nem voltam képes. Most sem vagyok… csak lelkem eldugott szegletéből kikukucskál egy kis, boldog csoda. Amilyen én már sosem leszek. Ám most kacagok, csókolok, csípőmmel követelek. Most. Gyerünk már.
- Nekem mondod?! Én ettem meg. Háborodok fel, hát persze, hogy undorító, hogy is lehetne más, hiszen hamis vér, romlott és megtagadott, a húsa sem lehetett jobb vagy több ennél... Reszketése elveszik a bőröm alatt, bizsereg az egész testem az övével együtt, magam sem tudom, hogy miatta, tőle, érte vagy egyszerűen csak a kokain fűszerezi csípősre a bőrömet, de átadom magam neki, elveszek benne, felröhögök a megállapításán. - Az hát... Kurvára kamu. Mi vagyok? Ki vagyok igazából? Néhány pillanatra jó volna ebben a gondtalan delíriumban elmerülni az élet nagy kérdésein, már magam sem tudom, melyik az igazi arcom, de nem is akarom látni, talán túl nagy szégyen lenne belátni, hogy a megtört és mindig megtagadott, szeretetre éhes lélek voltam, vagyok és egy falat figyelemért és törődését, jó szóért ugranék. "Sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van, ezek idegenek." - Az én időmben nem is léteztek játékok, gyönyörűm... Ezért nem röhögtem soha a dömper szón. És a match-boxon se. Egy Lord nem játszik, egy Lord tanul, táncol és viselkedik... És cselédeket kúr a konyhában. Vagy az istállóban. Hideg tenyeret érzek a hátamon, nem szeretem az istállókat, nem tudom, mi az oka, de gyűlölöm a lovakkal együtt, mióta lelövettem azt az éjsötét paripát. Balsorsom előszele, melyről tudomásom a mai napig nem lehet, mert elzártam, egyetlen ígérethez tartom magam ebben az életben, és úgysem szegem meg, nem, azt még ebben az állapotban sem tehetem meg. A kérdése elgondolkodtat. Sötét feketeség borul a tekintetemre, úgy fürkészem fakó szemeit, mintha viszonzásra lelhetnék a tükreiben, válaszokra... Nem tudom, mi vagy. - Az enyém vagy. Ez tűnik most a legvalóságosabb válasznak, az élet sodródó tengerén most én rendelkezem vele, és olyan büszkén jelentem ki ezt, mintha ez lenne a legnagyobb érdem, igen, Lord Derby tulajdonának lenni már több, mint kiváltság, de jó vagyok és kegyes, megjutalmazom hű szolgálóimat, ha mással nem, hát testem szép kellemességével. A lelkem az enyém marad. - Már választottál. Hát nem érzed? Érezd, Angie... Én vagyok a bogársereg a bőröd alatt, ha akarnál, se szabadulnál tőlem. Viccnek, tréfás megszólalásnak tűnhet, el is nevetem magam, hogy lehetnék bogár? Én kígyó vagyok, a Sárkány, a mocsári négykezű, Bastien és Mallory furcsa nászának gyümölcse... Tényleg, Mallory... Hiányzik. Megfogom, lefogom, ne reszkesse ki magát a tenyerem alól, ez csak egy apró harapás, nem több, a neheze még hátravan... - Akarod, hogy soroljam? - búgom a fülébe lágyan, tán még erőteljesebb öblös akcentussal, mint amit valaha hallgatott tőlem, de a kérdés csupán formális, abban a világban, amiben minden tárgy ragyog és beszél, itt, ebben a bogaras hazugságban nem számít a kimondott szó - Ha fáj. Ha annyira akarod, hogy már fáj. Ha ez nem hagy aludni éjjel. Ha sóvárogsz, csak még egy alkalomért... Ha annyira akarod, hogy magadhoz nyúlsz és a nevemet harapod a párnába, mert nem vagyok ott, és mert nem láthatsz, és nincs másod, csak az emlékeid... Ez az elég. Azt sem tudom már, miről beszélek, róla, magamról, a vágyaimról vagy a saját nyomoromról, de én akarok. Annyi mindent akarok, ott van például Alison, ott van Amelia, ott van minden pohár vízben, és minden fullasztó éjjelen. De most csak Angie van, és akarom, hogy akarjon, mert elveszem, ha tetszik, ha nem, és azt hiszem, hogy mindkettőnknek jobb lesz, ha nem ellenkezik. Érzem a szagát, az energiái szinte hullámzásra kényszerítik a bőrömet, ívbe feszül a gerincem, az ínyem még mindig majd' kiszakad, új fogsort növeszt a szűz hús... Engedem, hogy lásson. Érzem, hogy hat rá, tudom, hogy látja, a szívem izgatottan kalapál a bordáim alatt, intim dolog ez, sokkal intimebb, mint a szex, mert ez tényleg én vagyok, engem pedig nem ismer senki. Senki... Vajon mit fog szólni hozzám? Megtántorodva dőlök el nevetve, a válasza elégtétellel telít el, felkapom, és a falnak döntöm, hát persze, hogy megdughatnám, ez nem is volt kérdés. - Elégedett vagyok. Jelentem ki érces hangon, saját ajkamat marcangolom az övéi helyett, az most is tabu, és az lesz mindig is. Kiöltött nyelve azonban szemtelen csíny, odakapok hát, metszőfogaimmal óvatosan harapva rá, ne játszadozz velem Hercegnő, mert meg foglak égetni. Mondjuk... Anélkül is. - Szóval hárman vagy? Még jobb. Több jut nekem... Éhségem és vágyam feneketlen kút most is, mindig is, de ez olyan teher, amibe most nem akarok belegondolni. Meg kell szerezzem a harmadikat is. De hogy? Honnan ássam elő? És ha süket? Gyönyörű kompozíció, annyira gyönyörű, hogy már a gondolat izgalmába is belefeszülök újra. - Ha tudnád, mennyire... ...meg akarlak enni. Felfalni, bekebelezni, de félek, valahol a tudatom tudattalan mélységeiben félek, hogy fájna a hiányod, és különben sem engedhetem meg, hogy ez a királyi, ez a népmesékbe illő hármas miattam fogyatkozzon meg egy taggal idő előtt... Harapja a húsom, nyögés tör ki a torkomból, idő előtt szaladok túlságosan messzire, nem elég, hát csak ennyit tudsz, Angie? És a vérem? Nem kell? Pedig kék, kékesfekete, mert rohadt, de édes, ezt tudom. Kacagása távoli időkbe repít, ártatlan és bájos, tiszta és vonzó... Reccsen a röpke alsónemű, szakad a sajátom is ujjaim rántása nyomán, olvadt narancsba fordul mindkét hazug szemem, ahogy fél kézzel a feneke alá nyúlva tartom, lejjebb eresztve, és ahogy megérzem fiatalsága minden előnyét, elemi erővel tör elő belőlem a túlvilági energia, fullasztóvá válik a lét, és mégis édes. Ziháló levegővétel szaggatja meg a folamatos és erőteljes hörgéseket, torkom karistolja a feltörni vágyó négy kéz, szinte szaggat, türelmes volt, de eleget várt. Az emberi maskara ide kevés, a lökések ereje még tán nem hússzaggató, de karcsú testem önmagától nem lenne képes ekkora erőt kifejteni. - Közben... Érti vajon, mit beszélek? Csak belülről hallom magam, torz és akaratos, vadászkutya, nem utána akar kóstolót, talán a végén, talán a következő másodpercben. Nekem nem kell engedélyt kérnem... De előbb vesszek el benne, tudni akarom, hogy neki is jó, annyira, amennyire nekem, és bár ez a tényező mindig hidegen hagy, most kíváncsi vagyok. És diadalittas. Hamar megtört a férjre vonatkozó szabály, erre még emlékszem. De én nem fogom elvenni, attól mentsen meg a bukott angyalok királya... ~ Nyertem. ~ Jelentem ki eme gondolat hatására, elméje elborult vakfoltjai közé ültetve a szót, és ha most megkérdezi, hogy esetleg tombolán-e, talán még a torkát is átharapom. Fogalmam sincs, mi történik.
Undok mód szövi hálóját rám a pók, vagy a sárkány, teljesen mindegy, minek nevezzem, s józanságom minden cseppjének híján képtelen vagyok menekülni. Lehet, akkor sem tudnék. Kényelmesen ficergek benne, miközben újabb és újabb szál tapad a bőrömre, bekebelezve mindazt, aki én vagyok, voltam, talán leszek. - Lordnak cseléd? Miért nem a sikongató szűzkisasszonyok becsülete inkább? Ha pasi lennék, tutira erre hajtanék, de nem vagyok, talán jobb is, talán még nagyobb féreg lennék, egy gerinctelen mocsok. Használnám, akit csak tudnék, ki és mindenhogy máshogy. Talán pont úgy, ahogy ő teszi. Érzem a vihart, mennydörgése cirógatja meztelen bőrömet, annyira sötét van, minden olyan csöndes, ijesztő lehetne, de szeretem. Nincsenek gondolatok, csak én vagyok, a húsbörtönöm, meg az övé. Egymásnak feszülve, örökösen kergetve valamit, amit sosem érhetnek el. Soha, soha, soha nem lesz már anya és apa, nem lesz már ölelés, boldogságtól mámoros szívdobbanás. Még csak azt sem mondhatom, hogy miattuk boldogan halnék meg, mert ők bizonyosan a mennyországba kerültek, hogy csillagként ragyogjanak alá, én meg… az ördöggel vágyom cimborálni. - Ma éjjel. Vágom rá dac színezte kacajjal, hamar átcsapva önnön fájdalmam hullámain. Nem vagyok senkié, nem lehetek, hisz önmagamé sem vagyok, kimartam mellkasomból a szívem, hogy eldugjam messze, még én se találjam meg soha. Lélektelen csontketrec. Ha nincs, nem fájhat többé. Nem szabadulhatok. Tőle, önmagamtól, értem, érzem, ezelőtt is bizonyos volt. Csak nem ismerem a miértet, ám most nem is érdekel. Fenyegetés, de képen röhögöm, én most nem félek senkitől, még a sárkánytól sem. Olvassza bőröm akár lángoló lehelete, tépjék húsom iszonyatos fogai, nyessék kecses nyakam roppant karmai. - Cssss.... cssss... Sosem lesz hát elég. Ígérem, nem hazug szavak, hiszem, hogy nekem így nem kellhet senki. Most épp igen, pillanatok, elvesznek a semmiben, nem is fogok rá emlékezni, s ha valamire nem emlékszünk, hát meg sem történt. Egyszerűbb kidobni az ablakon. A képek, suhannak, vágtára késztetve holt szívem dobbanásait, talán túl sokat is látok, olyasmiket, amiket fel nem foghatok, ám nem számít, csak az arca érdekel, ott van rajta minden, még a hazugság álarca is, mi alól előbukkan a valóság, fel-felsejlik, az arcomba nevet, azt harsogja, elveszem, amit akarok, és jobb neked, míg nem tudod, tőled mire vágyom. Nem a halálomra, akkor nem játszanál. De akkor mire? - Istenem, miért nincs még... Nyögök fel, akarok még, visszamenni, kérem a kacagást, de tudom, nem a szer hibája, sokszor így megy, rám telepszik a nyomasztóan fülledt valóság, valami nem jó. Fáj, benn. Sírni akarok, sikítani. El akarok menni. Innen, mindenhonnan, Ne perzselj tovább, leszek inkább hamu, oltsd ki a fényem, felejts el, de ne kínozz. Szenvedtem már eleget. - Elégedett. Fura szó, néha érzem, kurtán csak, kikacag, már szalad is el, részegen, kábultan, vagy szex közben, után. Akkor kicsit jobb, mégis, most vajon miért érzem úgy, hogy az nekem jó, ha ő elégedett? Mit számít? Miért érdekel? Nem, nem érdekel… Csitulj már, Mira, csak hagyd, hogy megtörténjen. Akarod, tudod, hogy akarod, aztán mehetsz, és soha többet, tényleg soha többet. Elkapja a nyelvem, erre kuncognom kell, egész bizsergető, közel van az ajka, veszélyesen közel, a kísértés, hogy ártsak, egészen nagy, most mégsem, hisz félő, nyelvem aztán az ő szájában fickándozna. A fenyegetés nem ér el, de egyébként sem számítana, teszek, amit épp tenni akarok, ebbe nincs beleszólása, a lelkem szabad, önálló akarattal, nem tűri a korlátokat, soha nem lesz ez másként. Csillag, csillag, ragyogj rám… három a bölcső, három a hercegkisasszony, három a sárkány feje, három, három, három. Nem értem, nem akarom érteni, kizárom, sőt, be sem engedem. Nem akarok tudni semmit, amit nem kell tudnom. - De nem tudom.. Suttogom, nem is vágyom rá, a tudás tönkreteszi a pillanatot. Most csak lihegjük kéjes őrületünket a másik fülébe, utána már azt teszel a testemmel, amit jónak látsz, nem fog érdekelni. Nevetek. Egy pillanatnyi mennyország földi poklomban. Poklunkban, hisz legalább annyira pokol ez neki is. Biztosan tudom. Csak a test marad, amit a végletekig kizsigerelhetünk, újra és újra, mintha az olthatná lelkünk szomját, mintha bármin is segíthetne. Már rég elbuktunk, halálra ítéltettünk megfoganásunk pillanatában. Holtan élni. Borzalmas. Többnyire. Nem akkor, mikor élvetegen vágom hátra fejem, hogy a falon koppanjon, és szökik a végre sóhajok formájában ajkaimra. Megfulladok. Hogy lehet ilyen erős? Az elmém mintha azt az információt akarná üzenni, hogy ennek most fájnia kellene, mégis van benne valami őrjítően csodálatos, valami megfoghatatlan, valami… nem emberi. Persze, hisz sárkány. - Közben? Értenem kellene, mire gondol? Nem megy, furcsa a hangja, mintha nem is ő lenne, vagy pont hogy ez igazán ő? Nem érdekel, csak a farka bennem, csak az számít, a pillanat mámora, a bujaság démona elaléltan feküdne most mellettünk, annyi bizonyos. - Mit nyertél? Ethan? Egy fogadást? Egy numerát? Egy tönkrement lelket? Mondd csak meg, mit? Biztos vagy a győzelmedben? Hangom akadozik, foszlányokban jut át az információ nyögéseim tengerében, de érti, ez bizonyos. Roppant érdekes, hogy máskor egoizmusom verdesné a plafont, most azonban torkom szakadtáig volnék képes győzködni, hogy ezzel, velem, az ég világon semmit nem nyerhet. Átokfajzata vagyok ennek a földnek, márványfehérségbe faragva, hogy lépre csaljak mindenkit, akit csak megkísérthet a bujaság vétke.
Nem felelek. Úgysem értené. Hogy is foghatná fel ép ésszel vagy éppen rongyosra tépázottal, hogy mi volt azzal a libával? Hogy mi volt azzal a lóval, a birkákkal, és hogy a szűz lány sosem jó, mert ragaszkodik, és tíz körömmel marja le a bőrt tejben fürösztött hátamról, de a cseléd hallgat, a cseléd fél és szolgál, hol így, hol úgy, és nekem csak ez számított, mígnem én lehettem szolgája a Nőnek, és törte állam apám, és fosztott meg mindentől, amit valaha szerettem? Nem kellenek a szűzek, a négy fal közt soha, mert nem tudok előlük elmenekülni. Felnevetek, rendben van. Dacolj, mást úgysem tehetsz, hidd csak el végre, hogy igazad van, hogy fegyvertelen vagyok, csak az ölem öl, mással képtelen lennék bármire is. Nyugodj, csitulj és legyél elégedett, én húsra vágyom és vérre és egy minden gondtól mentes dugásra veled, rajtad, a szavaid nem érdekelnek, süket vagyok rád is és a világ jóakaratára egyaránt. - Ne csitíts... - veszélyesen búg a figyelmeztetés, mégis belevigyorodom, már most elég, már most több, mint aminek lennie szabadott volna, nem igaz? Nem vagy senkié sem, senki lánya, senki szeretője, elátkozott, kitaszított, boldogulásra képtelen féllény, sőt, harmad, de én elhozom majd számodra a megváltást, Laura lesz, aztán a harmadik, ki tudja, és nekem rebeg majd hálát vad szavakat köpködő nyelved, mert én megadom neked. De amit Isten ad, azt el is veheti, így leszek hát a tied én, amíg azt hiszed, szabad vagy. Ha tudnám, ha csak egyetlen józan pillanatomban lehetséges volna tudnom, miként köti hamis vér szeretett lelkekhez úgy, mint ahogy Malcomhoz engem saját idegen rokonaim helyett, ha tudnám, hogy őket is úgy marta el a halál, ahogy engem fosztott meg Malcolmtól, ijedt riadalmamban tán az utcára vágnám, csattanjon a betonon, tűnjön innen, ne legyen vak tükörképe mindent látó szememnek, menjen el, fusson, míg engedem. De így csak a bogarak maradnak, utat rágnak a titkoknak, mint a rüh, alagutak, feltöltve feketével, és barnával és kékkel és naranccsal, és nem marad más, csak vágy és zaj és szédülés és halál, vér és élvezet, csatakos bunda a bőröm alatt - nincs húsbörtön, nekem hatalmamban áll kitörni ezeket a rácsokat. Mindent megtehetek. - Sosem létezett igazán... Hazugság volt Isten is, én is is, ő is, az egész színdarab úgy hullott cafatokra, mint a szélfútta homok, nem tudom, mit akar, mire vágyik, én igen, itt él bennem, és nem engedem el soha. Hol vagy? Miért nem vagy itt? Morranva nevetek fel, persze, hogy nem tudja, de megmutatom, megmutatjuk, mennyire, szónak itt már nincs helye, egyébként sem biztos, hogy képes lennék megszólalni, teszem hát, amit mindketten akarunk, amit sosem akarunk eléggé, mégis mindennél jobban, tudom. "Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is." Kereslek, de nem talállak, gyűlöllek és imádlak Angie, Amelia, Alison - miért tetted ezt? Miért csókoltál? Miért csaltál vágyat ágyékomba olyan arcátlanul engedély nélkül? Morogva lihegek, amilyen jó, amilyen eleven és heves a hús lüktetése az ölünkben, annyira fáj és feszít fentebb, a helyen, ahol valaha volt talán szívünk neki is, nekem is, mindannyiunknak. Arcon csap a jeges verejték, hazugság volt, a por nem áldást hozott, átkot szült, becsapott, hallom, ahogy Amelia hangján kacag a fülembe, az egész világ kékben fürdik, még akarom, az öle olyan forró, és szűk és fiatal, fejezzük be, gyere velem, talán a ma éjjel mindkettőnknek jó lesz a halálra. "Elevenek, minden, mi kíntól megremeg, égjen, hol laktok, kert, vadon táj -s ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjatok velem: Nagyon fáj." A szájára tapasztom a kezem, ne beszélj, fossz meg hangod ármányától, nem akarlak hallani, nem akarom beismerni, hogy nem nyertem valójában semmit, mert mindent elvesztettem, ebből élek, olyan örömökből, minthogy kétszer megkapom azt, aki csak egy alkalmat ígér, mert még elhiszem, hogy van, amiben jó vagyok. Bosszant. A kérdésfoszlányai még így is visszhangzanak a fejemben, velem te ne beszélj, ne merj kérdőre vonni, neked nem áll jogodban megmondani, hogy mit és miért teszek, főleg nem megingatni saját hitemben! Véres, könnyes arcban fürödve nyögök fel, ahogy magamra húzom még egyszer, mielőtt lefektetem a puha szőnyeg üveges bojtjai közé, kemény az érkezés, de lába közé hasalok rögvest, mint bocsánatkérő macska, aki odakap, aztán dorombolva hízeleg, ám hízelgésem tárgya csak az újabb behatolás lehet, feszítve küzdve, kapaszkodva az érzésbe. Az egész testem pulzál, nem érzem a szívem, hiszen csak egy szív, egy vértest vagyok. Sebes kezem a torkát szorítja. Inkább halj meg! Könnyezett, könnyeztem, mindenféle testnedvek keveredtek össze, szorítottam a torkát, még a kék szemek is kiguvadtak nem egyszer, de nem ment, nem ellenkezett én pedig nem leltem benne örömöt, hogy megtegyem. A mellére hajtom a fejem, homlokom a szegycsontjának ütődik a vad iram közben. Faltam a félelmét, majd a húsát, utoljára, kérlelhetetlenül szaggattam a ruháját, ő sikoltott, én üvöltöttem. Elvettem, olyan hévvel, hogy előbb éreztem meg a belőle áradó vér szagát, minthogy sebet ejtettem volna rajta. Ívbe feszült gerincvonalam roppanva dudorodik, a csigolyák teniszlabda méretűre nőnek, saját pofám sértem a megnyúlt agyarakkal, ha valaha is érzett lángot, ha valaha is égette tüzem, hát pislákoló parázs volt a mosthoz képest, nem tudod mennyire akarom? Hát most megtudod. Egy pillanat csupán, míg vére a számat telíti, vállát éri a gyors marás, kígyóé, roppan a csont, szakad az izom, a távolban Shadow üvöltését vélem hallani, ahogy hátravetett fejjel engedem, hogy ez a torz, félig-négy-kezű valami torkán csorgassa a vért. "...és én csak meg akartam mondani neki, hogy sajnálom, hogy el kell mennem, hogy ő az egyetlen nő, akit valaha csókoltam, és tartson velem, de Malcolm ezt nem tartotta volna helyesnek. Legalább is az a darab, ami Malcolm által a részemmé vált, ezt csakhamar nyilvánosságra hozta."
Riadt félelemmel lököm el magam, száz hatvan esztendő felelőtlenségének súlyát egyszerre érezve meg a bőrömön. "Mit mondunk majd? Fogalmam sincs. Bár lehet, jobb lenne még ma, még ezután elvágni a torkomat, miután megtettem az övékkel." Mit tettem? Azt teszek, amit csak akarok. De most mégis józanító hűvösséget csókol nyakamra a kép, a vér íze a számban, a harc ember és állat között. Mit tettem... Bastien, hol vagy?
Minden nő ragaszkodik. Ki erényhez, ki férfihoz, ki elvekhez, ki csupán önmagához. Mégis, hiába minden, hisz amit vasmarokkal szorítanánk, az iramodik ki legkönnyebben karmaink közül. Tükörképen csúfondárosan kacagna rajtam. Látod, Evangeline, Csilla, Mira, akárki is legyél, hibázol, újra és újra, megfosztod magad attól, amitől te leszel te. Hazudod, hogy nem kell senki, hogy jó így, de miért? Értelme semmi, hisz kell. Egyedül… gyötrő, csak a sóvárgás marad az elérhetetlennek hitt felé, a félelem köti gúzsba tagjaid, majd lök el mindenkit, aki kicsit is több lenne a semminél. - Ne parancsolgass... Mondd csak, milyen hercegnő az, aki dacol a sárkány haragjával? Ostoba vagy vakmerő? Esetleg mindkettő? Hol a mese vége? Szenes csontváz a sárkány bendőjében? Nem számít a veszély, csak forralja vérem, nincsenek gátak, szabályok, kérdések. Ez a pillanat van, és a következő, semmi más nem számít. Az sem, hogy igaza van, hogy nekem már ez is sok, több, amit bárkinek önként adnék, egy szelet belőlem, hiba, végzetes. Önmagamat taszítom a homályba. Ostoba vagyok. - Miért… nem… tudtál… elengedni? A semmibe lóg a kérdés, nem értem, miről beszél, azt sem, én miért mondom azt, amit, vádolom, sőt, tárgyalás nélkül ítélem el. Mit akarsz? Még jobban tönkretenni? Elvenni a maradékot is, hogy nekem semmi se maradjon? Gyűlöllek, és gyűlölöm, hogy gyűlöllek, ez is egy érzés, amit nem engedhetek meg magamnak. Túl intenzív, túl sok, elönti minden porcikámat. Hadakozik kéjjel és vággyal, irányítani akar, elködösült elmémbe harag csíráját ültetni el, hogy aztán pillanatok alatt bontson rügyet, kergessen innen messze, csak el tőle. Végzet… nem a romantikus, ömlengős fajta, a véres, halálos. Csak ez a szó pulzál bennem az ő lüktetése mellett. Vakságom mellé némaságomat vágyja, megkapod, de csak mert elveszed, nem azért, mert én szeretném. Se szó, se hang, se szitok, se kéj, egy szem sem szárnyal felé. Jó így? Nekem nem, de neked sem, hisz nem zene füleidnek kéjem kivetülése, nem elég, ebben biztos vagyok, neked több kell, neked minden kell. Elveszed magadtól. Megérdemled. Szőnyeg, megint, ismétlés a tudás anyja, mondják. Ez most nem ismerős, nem barátságos, belém mar, nem ereszt, sem ő, sem a fájó puhaság. Itt kell lennem, sorsom könyvébe vérrel vontak pecsétet erre a napra. Ha hibázol, megkapod méltó büntetésed, az ostoba elbukik, meghal, nem siratja senki, még ő sem ejt egyetlen könnycseppet sem magáért. A levegő sebesen szökik meg tüdőmből, azt dalolva, nekem itt már nincs dolgom. Vékony ujjaim fonódnak karjára, eressz, mit képzelsz, mit csinálsz? Csillagjaim marnak bele, tudatosságom nélkül is segítve, noha sok esélyük még így sem lehet, ha erősebben akarna szorítani, nem is megfojtani, hanem puszta kézzel összeroppantani gégénket, meg tudná tenni, képes lenne rá, érzem. Ám nem így történik, pillanatnyi riadtságom szertefoszlik, mozdulatára reagálván kedvem támadna megkérdeni: Mi baj? Mi emészt? Mondd el, csak most, aztán soha többé, megőrzőm a titkodat éltemben, hisz nem fogok rá emlékezni, vagy holtomban, hisz nem lesz kinek elmesélnem. Mi történik? Mintha csontok roppanását hallanám, de ez badarság, azt sem tudom, milyen az. Felgyulladok, elolvadok, minden intenzív vörös, nem látok mást, csak a harag színét, mintha a retinámba égette volna magát, hogy soha többé ne láthassak mást, csak azt. Mi történik? Nem értem a saját félelmemet, érzem, de… miért? Mitől félek? Idegen az érintése, ez nem is bőr, s bár érzem, sosem mondanám ki, még gondolatban sem. Önnön hitetlenségembe fulladok bele. Ő talán gyorsnak látja, nekem őrületesen lassú ez a tánc, elmém tébolyultan küldene a sötétségbe, ne érezzem a mérhetetlen fájdalmat, ne ordítsam világgá fájdalomtól szennyezett sikolyom, de nem képes rá, valami visszatartja. Kiáltok hát, pokoli a kín, a test fájhat, tudom jól, fájt már bőven, törték be orrom, tört el csuklóm, kút káváján csöpp kobakom, pofon csattant, nem kevés, erőszak szülte foltok, végtelenek, kékek, lilák, zöldek, sárgák… De ez… ez semmihez sem fogható. Ölj meg gyorsan, kérlek… nem bírom. Úgy érzem, képtelen vagyok mozdulni, az már rég nem számít, hogy bennem pulzál férfiassága. Könnyeim vonnak barázdát lángoló bőrömre, párafelhőkben köpve szenvedésem a világra. Mit tettél? Reszketeg, méreg, felzabál, megsemmisít. Félek. Gyűlöllek érte. Valami van bennem, a bogarak… ki akarnak jönni. Érzem, ahogy apró, de gyilkos kis lábaikkal kaparnak. Fáj. Istenem, ennyire még sosem fájt semmi. A szemeim belülről kaparja valami, mintha hollók vágynák kivájni holt tükreimet, hogy ne meredjenek ily semmilyen mód a világra minden pillanatban. Aztán, könnyeimtől terhesen nyílnak fel pilláim, a kékek nem kékek, a holtak nem holtak. Narancsok és élnek. Nincs megállás, meg akarok halni. Most… - Kérlek… Karcos, mélyebb hangom fúrja magát bőre alá, ölj meg, most, mielőtt elpusztítanak a bogarak. Gyönyörű, az arcod, a szemed, a szád… mintha márványból faragták volna, hogy megkísértsen, s ne engedjen el soha többé. Fel sem fogom, nem foghatom, ez nem én vagyok, én nem láthatom. Mindent megtennék érted, ugye tudod? Bármit… a tied vagyok. Jövök. Akár akarod, akár nem. Érzem, rágja magát, kifelé belőlem, minden egyes töredéke a mostnak egyre lejjebb taszít a sötétség felé, csak ölelne már magába. Nem hallom az ordításom, nem érem fel ép ésszel, hogy mennyire gyötrelmes ez az egész. Még így… narancsos ragyogással is tudom, hogy nem bírom ki, hogy az emberi elme gyengesége magával ránt. Bocsánat… én maradni akarok, de nem tudok. Még nem vagyok elég erős. Karmokban végződő mancsaim a szőnyegen landolnak, a békés sötétbe huppanok, megölel, oltalmaz, gyógyít. Vér mindenütt, sok, az enyém, de ez még nem végzetes. Ez még nem.
Ütemes szívdobogás, majd kiszakad a helyéről. Sosem érzett rettegés kerít hatalmába, tehetetlenségérzet, mégis mit kezdjek most ezzel itt, vele, érzem, újabb életet hoztam a világra, és nem akarom, mert talán pont olyan lesz majd, mint a fiam, aki se belül, se kívül nem volt sem ép, sem szép. És nem, nem akarok még egyszer ilyen rothadt életet a világra hozni. Mélyen, belül szétszaggat a tudat, sok aljasságra képes vagyok, de ezt... Ezt nem kívánnám senkinek. Felébred, keres az éteren át, olyan közel van, és mégis, mintha világokkal odébbról kapaszkodna, szeme narancsa immár tükre az enyémnek. Minden tagom reszket, az emberi felem gyenge, elbukott, a mocsári diadalmenete pedig még csak most kezdődik. Bizonytalan, óvatos léptekkel közeledek hozzá, tán meg sem történt, tán a szer volt az oka, hallucinálok, álmot látok, lidércet. A kérése elhaló, mégis visszaránt ide, a nappalimba, létem legtitkosabb szentélyébe, amit most úgy dúltam fel, mint örökké menekülő, űzött vad, köszönjem hát magamnak... A mozdulat gyors, torkáért nyúlok megint, felemelem, a vére a szőnyegemet áztatja, és ott van ez a valami, ez a benne vergődő kis valami, amit a magaménak érzek, de mégis megcsalatva érzem magam. Megdermed a csend, alig hallom a lélegzeted, pedig az előbb még olyan zajosan vert visszhangot a sötétkékre mázolt falakról. Ne könyörögj. Mi nem könyörgünk senkinek. Soha. Semmiért. És ahogy így szorítom, inkább csak tartom, hercegnőbaba lesz belőle, az én saját hercegnőm, egy rongybaba, kicsi és gyenge, és azt teszek vele, amit akarok. Mert az enyém. És mert hatalmamban áll. Arcomat komor érdeklődés sötétíti be, ahogy fürkészem a meztelen testet, látom, hogy lát, látom, hogy tudja. És akkor valami megváltozik. Vékony akjaim lusta macskamosolyra húzódnak, hiszen az enyém vagy, megkaptam, amit akartam, mit nyertem hát? Téged. A tested, és a lelked egy darabját. Szűkölni fogsz, hogy a közelemben légy. És én szeretni foglak, ahányszor csak jössz, én simogatással illetlek majd, amíg arra érdemesnek tartalak. - Nem... Suttogom felmorranva, gyomorból, aztán visszafektetem a földre, de képtelen vagyok levenni róla a szemem, képtelenség elszakadni tőle egy percre is, mert ha jobban végiggondolom, még sosem volt ennyire élettel teli, mint itt, a halál küszöbén. És tőlem függ a sorsa. Tanulja hát meg minél előbb, de tüstént, legyen ez az első lecke: én uralkodom. Szerethetsz vagy gyűlölhetsz, de ez nem ölheti ki belőled a vágyat és a ragaszkodást. Bár talán belőlem sem. Félrehullik a keze, elveszik valahol ott, ahol a halál kacérkodik, de nincs nála a révész pénze, nem fektettem narancs szemére egy ócska vasat sem. Nagy a csend. A zene szól ugyan, de süket vagyok rá. Ki tudja meddig ülök felette, és csak akkor kelek fel, amikor az ajtóm két vad kaparja, s jönnek ők is feltétel nélkül. Nem tudják mi ez. Nem értik, de érzik, jó nekem így, most jó, most lett valami más, ami a kéket narancsra színezte, ez lefoglal. Megölhetem, ha akarom. Ha nem most, hát majd ha eljön a hajnali derengés, lesz még hóvihar és jég és villám, a lehetőség az enyém. Gyűlöltem Bastient. S amennyire gyűlöltem, annyire érzem szükségét, annyira mardos a távolléte, még érzem a pofont, amivel még utoljára megajándékozott, mielőtt az utcára vetett volna. Vajon te is így szeretsz majd? Mint egy koldus, álcázva a rongyaidat, nehogy meglássa a világ, milyen a sorsod valójában? Nem takarom se be, se le, a Fények és Árnyékok melegítik ezen a jéggé forrósodott éjszakán. És én szoborként őrzőm tenyeremben a reggel első sugarait. A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Lezuhanyzom, lemosom magamról a múltat és a jövőt, mert nincs másom, csak a jelenem. Feketébe öltözök, s ha csend van, úgy az ágy szélére kucorodom, hogy végül hanyatt feküdhessek, nézzem, de ne lássam az ujjaim közt forgatott kulcsot. Még béke van. De ha van Isten, ő oltalmazzon majd, amikor levegő szakítja majd az újszülött tüdejét, hogy létét és örök átkát a világba kiáltsa.
Csak nézek rá narancs tükreimmel, és nem értem. Miért bánt? Mit tettem? Hisz alig nyitottam csipás szemem a világra, máris elvenné tőlem? Érzem, ahogy bűzlök a félelemtől, fáj minden, de ha ez az ára, hogy megszülessek, nem érdekel. Engem nem, az ember sem. Nem én könyörgök, a test még az ember foglya, haragszom rá érte. Miért akar meghalni? Nem lehet ennyire önző. Kitörök börtönömből, sokáig tart, de megyek, lépésről-lépésre. Nem akarom, nem tudom, mi történik, de eressz, hagyj békén, engedj utamra, ez így nem jó. Valami nagyon rossz, még én is érzem, ahogy láthatatlanul összekapcsol minket valami. A bogarak. Apró, kicsi férgek rágnak a lelkembe. Dühös vagyok, mérhetetlenül haragszom rád, fogalmam sincs róla, hogy ezzel csak őket segítem. Miért nem? Mit akarsz még tőlem? A szenvedésem nem elég? Összetört lelkem darabkáin kacagni nem elég? Hisz én mondtam ki… sosem lesz elég. Nem kékül a narancs, nem vagyok képes visszatakarodni világtalanságomba. Csak őt látom, az arcát, nem is én látom, de akkor ki? Mi ez az egész? Félek. Félelemmel átitatott fájdalmam ránt a sötétségbe, fenevadam alakja barna és fekete, foltos, koszos, mint a lelkem, mint az övé. Olyan vagyok, mint ő, s nem a pudlis, virágos rétre való mivoltomban. A mérges, dühös, vérre szomjazó alakomban. Gyenge még ugyan, s ájult, de kecsessége elsuttogja, egyszer lesz majd halálos is. Talán rád is. Nem, ő nem gyűlöl, ő szeret, ragaszkodik, tisztán, csodálatosan, miképpen anyjához az újszülött gyermek. Csecsszopód aligha lesz, de mégis tudja, nélküled léte kihunyásra ítéltetett.
Nem álmodom. Csak a sötétség van, a pihentető, gyógyító sötétség, érzem, miként harcol a halállal, nem én, ő. Ők, a bogarak. Meggyógyítanak, azt akarják, hogy éljek, vagy ők akarnak élni. Mindegy, hisz egymás nélkül… nekünk már nincs semmi. Lassan bár, de vérem csorgása elapad, s bár sem a harapás, sem a csontjaim szilánkjai nem kerülnek vissza alapállapotba, de nem fogok belehalni. Kár. Akartam, egy pillanatra, talán kettőre, többre nem. Telnek az órák, nekem mégis csupán pillanatoknak tűnik, mintha képzelődnék, mintha a szer hatása lenne. Soha többet nem akarok szívni, ennyire durva aligha volt bármikor is.
„You loved me and I froze in time Hungry for that flesh of mine”
Álomtalan álmomban összegömbölyödök, mikor már fakó bőrömet simogatja a hajnal, elillant a fekete-barna látomás. Most már én is gyilkos ízű vagyok? Annyira fáj. Nyöszörgök, ahogy eljut tudatomig az újabb és újabb testemet hasogató fájdalom, folyamatos, szűnni nem akaró pulzálás. Már nem fogja elmúlásomat okozni, de ott van, emlékeztet erre, a tegnapra, halványan, csak az utolsó pillanatok derengése képes beférkőzni. Végül fájdalmas, mély levegőtől rázkódom meg, érzem a könnyeim vájta barázdákat, a nedvesség, mely rászáradt, most húzza a bőrömet. Ez csupán egy. Ajkaimra fémes nyomot mart a vére, nem értem, miért akarom lenyalni, de benedvesítem őket, hogy érezhessem az ízét. Hallom a farkasokat. Nem kutyák, farkasok, tudom. Nincs kutyaszaguk. Lágy, orromat kényeztető pézsmaillat. Szeretem. Nem szeretem. Kettő vagyok, és a kettő mást akar. Itt vagy, tudom, hogy itt vagy, hogy égnél el a pokol kénköves bugyraiban. Ökölbe szorul a kezem, még csak meg sem kell szólalnia, hogy gyűlöljem. Mégis, van egy kis részem, ami küzd ellene, mint mikor apró gyertyalánggal akarjuk eloszlatni a sötétséget. Sok esélye nincs, de amíg ott van, addig nem lehet teljesen sötét. Bennem sem lehet az már… soha? Csak a halállal? - Mi vagyok? Tépem át a csendet, de egész halkan, valamiért mégis tudom, hogy éppen elég zavaró lesz ez így is. Nem értem, vagy csak nem akarom érteni, még csak azt sem kérdezem meg, hogy miért. Nem akarom tudni, de azt igen, hogy mit tett velem. Bogarak már nincsenek… de akkor mi motoszkál bennem? Mit érzek? Mi ez?
Neszeznie sem kell, hogy megérezzem, lassan emelkedik fel a tengernyi óceán mélyéről, hogy lassan a felszínre bukjon. Nem zavartatom magam, hanyatt fekszem, bámulva a plafont, tarkómat simítják puha ujjaim, bal lábam nyújtva terül el, a felé eső jobb finom ívbe hajlik térdhajlatomnál, meztelen talpam a drága ágynemű szálain nyugszik. Jó így. Lustán fordítom felé a fejem, szinte billen, mintha önkéntelenül, álomba halva esne félre, szeretem, amit érzel. Nem számítottam gyengédségre, sem törődésre, sem köszönetre, a háládra pedig még rengeteg időm van. Elmosolyodom. Borfelhő, kemény pára, minden vörös az arcomtól a világig... Magam is így lettem azzá, ami ma vagyok, ez lehet talán a mi közös sorsunk újabb mérföldköve. Shadow és Light nyekkenve pattannak fel, körbejárva az ébredezőt, hirtelen sissenek rájuk, el onnan, ő az enyém, és majd akkor játszotok vele, amikor én arra engedélyt adok. Shadow morran felém, nem tetszik neki, amit kap, megszoktam már, Light felugrik mellém az ágyra, fehér fejét a hasamra hajtja, kezem fúrom, ujjaim elvesznek a fehér bundában. - Örökre szép. Idézek félmosollyal egy nem-is-olyan-régi színdarabból, énekes, musicalnek hívják. Mi vagy? Hogy moondhatnám el neked, hogy semmi sem és mégis mennyi minden egyazon időben? Látszólagos nemtörődömségem sóhajba feszíti a mellemet, ahogy újra a plafon felé tekintek. - Örökre fiatal. Nem jön számra a szó, Gyermekem vagy, és szeretőm, és hogy egy a vérünk, megfertőzzük, és elveszem megint és újra. Mit mondhatnék? S míg arcom könnyelmű és hanyag, addig odabent ezernyi kérdéses kétség vív ádáz csatát. - Örökre az enyém. Lángoló, villás nyelvcsapásokkal duzzaszt bennem elégtételt a birtoklás eme kifejezése, vitatkozzék hát, ha kedve úgy tartja. Majd rá fog jönni. - Az vagy, aki eddig is. Egy vad kölyök, mohó és önelégült, holott fogalmad sincs a világról. Én tested adtam a vágyaidnak. Négykezű farkastestet. Visszaadtam a világodat. - mosolyodom el megint - Azt hiszem, most jön az a rész, hogy megköszönd. Perzselem, hergelem, őrjítő egyszerűséggel, fennkölt, provokáló nyugalommal, tomboljon csak, a szoba már egyébként is összetört, mint a sosem létezett álmaink. Sokat nem ronthat a helyzeten.
Hallom a lépéseik neszezését, de csak összehúzom magam. Menjetek innen… Fázom. Mocskos vagyok. Nem értek semmit. Hallgatom a látszólag értelmetlen szavait. Ezzel mégis mit akar mondani? Semmi értelme nincs. Arcom a szőnyegen, puha, legalább kicsit melegít, orromat csiklandozzák a pihét, játszom velük, valamiért olyan jól esik, ahogy csiklandozza az orrom. Mintha ide menekülnék a jelenemből. Örökre. Az örökre nagyon hosszú idő. Túl hosszú egy olyan léleknek, mint amilyen én vagyok. Örökre az övé? Nyitnám a szám, hogy tiltakozzak, de valami visszatart. Valami ott benn nem engedi, hogy olyat mondjak ki, ami nem igaz. Csupán beleremegek a gondolatba. Nem jó ez így, és mégis jó. Ketten vagyok bennem, ez nagyon bizarr, és mást gondol, mint én, nagyon mást, mintha direkt szembe vágyna menni minden akaratommal. Holott ez nincs így, nagyon is hasonlít rám, csak egy valaki van, akivel kapcsolatban talán soha nem fogunk egyetérteni. Lehet fogadni. - Ez nem igaz. Csupán azért vagyok képes kimondani, mert ezzel a ténnyel a szőrös dög sem vitatkozhat. Utálom. Utálom, hogy szereti, hogy a gyűlöletemmel versengve köpi bőrömre ragaszkodását. Én vagyok a vak, mégis én látom őt igazán… Félelmetes. - Új világot adtál nekem... Tán hálának kéne színeznie hangomat, de nincs így. Felülök, a szobahőmérséklet most nagyon hűvösnek tűnik, nem szeretem. Felé meredek, kékjeimmel, de nem igazán rá, nézz csak meg, és lásd, hogy bár a narancsok élnek, a kékek ugyanúgy holtak. Ő az én tökéletes, sebzetlen, bízni képes felem, de ettől még bennem nem változott semmi. Ettől még nem szűntem meg szánalmas, meggyötört léleknek lenni. Ettől még semmi sem lesz jobb a számomra. Túl gyorsan jön a harag, még magamhoz képest is, cikázik a bőrömön, szinte belefulladok. Mit képzelsz? Megköszönni? A fájdalmat? A majdnem halált? - Előbb köpnélek le. Sziszegem, és szokatlan ügyességgel kelek fel, keresek valami támpontot, egy elektromosságtól zizegő órát, bármit, ami megsúgja, merre van fal. Merre van a ki. Elakarok innen menni… Nem érdekel a meztelenségem sem, inkább vigyenek rácsok közé, és dobjanak rám egy takarót, mint hogy még egy percet a közelében töltsek. Ugyanakkor… elég tetemes részem megütközve ágál… Ujjaim, apró körmeim durván szántják mellkasom bőrét. Tűnj el… mássz ki belőlem, és ne gyere vissza, ne szólj bele, nem szólhatsz bele. Semmi közöd hozzám. De igen. Túl sok közöm van hozzád. Meg fogok őrülni.
Lebiggyesztem a szám, majd meglátja, hogy mennyire igaz. De ki vagyok én, hogy siettessem? Előttünk a végtelen idő, és ha csak nem unok rá idő előtt, az nagyon hosszú idő, még az én elfajzott képzeletem egy részének is felfoghatatlan. Ahogy elismétli a szavaimat érzem, hogy inkább a hitetlen kétség, mintsem a hála az, ami megfűszerezi hangját. A szemem sarkából látom csak a mozdulatait, amivel felül, amivel rám néz, és bele kívánna fojtani újra megfakult kékjeinek örvényébe. Haragjának szele meglegyinti még nedves hajamat, nevetést öklendezek fel. Élj, tombolj, érezz úgy, ahogy még sosem voltál képes rá, teljesedj ki, tudd meg, hogy mivé lettél, és én élvezettel fogom nézni, ahogy önkívületedben megfeledkezel majd minden emberségedről. Három szó, három másodperc harsány kacaj tőlem, megindul kifelé, fejcsóválva ülök fel, mozgatva meg görcsbe gémberedett nyakam. - Ismerős. - motyogom az orrom alá, hányszor köptem magam is arcon Bastient, s most nézzenek oda, ő én vagyok, az ő szemén át látom magam Angie viselkedésében, s ezzel együtt valahol mélyen az ő "bölcsességét" is megörököltem, ösztönök hajtanak, nincs kérdésem, belső erő diktálja a tetteimet és a gondolataimat. - Máris mennél? Egy teára sem maradsz? Állok fel ruganyosan és könnyedén, hátam egyenes, tartásom nemes, ahogy hátra kulcsolt kezekkel megindulok irányába, levetem a pajzsom, akár egy fürőköpenyt, felperzselem, hívom a Gyermeket, égjen csontod, borulj térdre előttem... - A helyzet az, hogy nem engedhetlek el. Megtenném, de túl sok forog kockán, szomorú lenne, ha máris láncra kellene verjelek... - elébe igyekszem kerülni, finoman simítva végig az arccsontján - Olyan sokat kell még megosztanom veled, kedvesem. - suttogom lágyan és cirógatva őt, a benne éledező, csámpás kis szörnyeteget, s a pillanat töredéke alatt emelem el a kezem az arcáról, hogy meglendítsem a karom, s tenyerem fonákjával vágjam szájon úgy, hogy vére serkenjen - Amit mondtam, megmondtam. Derby grófja vagyok, akadnak elvárásaim. Többek között az, hogy válogasd meg a szavaidat, ha velem beszélsz. - a játéknak már vége, már nincs kedves és titokzatos srác a szomszédból, csak én, egyik kezem jutalmaz, a másik büntet, s az imént fellibenő sötét erők elcsitulnak megint, szerető és óvó minden apró léptem, amivel körülötte körözök, akár a dögmadár - Nos? Mit szeretnél tudni? Kérdezhetsz. Adom meg az engedélyt, fürkészve őt, lesen lapuló vadászként figyelve és várva a következő óvatlan pillanatot, amiben meginog, s amelyben bele kell vernem a viselkedés legfontosabb szabályait.
Nevetsz rajtam… te szemét. Tudom, talán szánalmas vagyok, így, ahogy az isten, a te istened, akiben tán nem is hiszel, és én sem, megteremtett. Nem számít, csak az el, a messze tőle, a többi majd jön utána. Nem érdekel, mit mond, hallani sem akarom, érezni se, látni végképp, még jó, hogy azt nem tudom. - Kend a hajadra. Súlyosbítom bűnlajstromom, és bár nem vagyok hülyegyerek, de a nyelvemnek gátat szabni nagyjából olyan lenne, mint önkezemmel vetni véget életemnek. Nem megy, sosem ment, bármi is volt a következménye. Ne gyere közel, ne érj hozzám, hagyj békén. Mi ez? Ez az erő? Felbolydul tőle a világom, hányni akarok, kiokádni magamból ezt a fertőt, ami már rohanna is hozzá, ami kaparja a bőröm, ami át akarja venni az uralmat, látni akarok, őt akarja. Egyszerűen minden akar, és el is tudja venni. Felnyögök, csak rémképeim vannak arról, hogy milyen volt. Soha többé nem vágyom érezni azt a fájdalmat, de tudom, hogy ott motoszkál, hogy kúszik, mit kúszik, rohan felfelé. Elhúznám az arcom, de szinte érzem, miként törleszkedik belülről nekem valami, amiről nem akarok tudomást venni. Az állasba belecseng a fülem is, érzem a vérem, ellepi a számat, egyszerre imádom és gyűlölöm. Az arcába köpöm, legyen még több értelme a pofonnak. Nem is gondolkodom, tüzes haragom irányít, és ez az is, ami megkönnyíti a dög dolgát. Nem vagyok képes megállítani, pedig akarom, minden erőmmel akarom, fogalmam sincs róla, mennyire megnehezítem a saját dolgom. A narancsok előtt megnyílik a világ, vér pettyezte arcát figyelem, nem értem… bocsánat? Az ember ostoba, nem én. Szólni azonban nem tudok, már őrületes kínok közt bújnak ki agyaraim, tépve önnön húsomat. Tessék, Derby grófja, fájdalomtól kétrét görnyedek előtted, kínok közt vergődve, akár egy torz festmény. A látványnál bizonyost csak az érzés sokkal rosszabb, és az, hogy ezúttal nem ájulok el. Hogy a harag legyőz, a farkas legyőz. Az ember semmi. Hosszú, kínokkal teli percek, nem is tudom, mennyi, nekem óráknak tűnik, ahogy arcom hol a szőnyegbe préselődik, hol bőrömet marva feszülök meg, hörögve köpve a fájdalmat az arcába. Nincs tudat, nincs lélek, nincs szív. Csak a parttalan düh, egyetlen céltáblával. Illemtanóra? Ugyan már… Csak annyi maradt, hogy neki ugorjak, mellőzve minden észérvet, hisz nincsenek is. Csak az ölni vágyás hajt előre, bármennyire is legyen képtelen ötlet. Saját véremben úszó, torz vicsorral morgok, rugaszkodom el, felé. A vérét akarom…
Modor. A második tétel felvésve a végtelen listára. De legalább is választékosabb szóhasználat, ezen töprengek összeráncolt homlokkal erőtlen és közönséges sértése nyomán. Arcomon csattan a véres nyál, csípi a szemem. Megremeg a szám szeglete, de türtőztetem magam, nem úgy, mint az éjjel, most képes vagyok rá, mutatóujjammal lassan törlöm ki a szememből, maszatolom el, hogy lássak, hogy láthassam eltorzult arcát, s lendülhessen szeretve bántó kezem, csattanhasson a kecses arccsonton. Apróság ez, arcátlanság ugyan, megjegyezendő, ha valamiért veszélyes vagyok, akkor hát azért, mert bosszúm sosem gyors, sosem egyenes. Meglelem még a módját, hogy emlékeztessem arra, mekkora hibát vétett akkor, mikor ilyen arcátlanságra vetemedett. De nem most. Nem kérdez, nem felel, de beszél helyette a gyilkos harag a vérében, összeráncolom az orrom egy pillanatra, mikor a narancs találkozik a barnákkal. Elbűvölt érdeklődéssel és elégedettséggel nézem páholyomból szánalmas vergődését. Segíthetnék... Megtehetném, igazán képes lennék rá. Belé szorítani a feltüzelt vadat, nyugalomra inteni, nyakába csípni, mint a szőnyegre piszkító korcsnak, de nem teszem. És ebbe valahol mélyen beleszakad a szívem. Vérre szomjazik, az én véremre, tiszteletlen és hamis eb, etető kézbe harapna, hát eszed vesztetted, apró szuka? Két farkasom fenyegetően morran, éles agyaraikat csattogtatják felé, s a bennem élő mocsári szörnyeteg szörnypofába torzítja arcomat, gyomrom haragos és fegyelmező morgása mégis üdvözítően várja ivadéka támadását. Ahogy nekem ugrik engedem, hogy lendülete hanyatt vágjon, felröhögök, az arcába kacagom halálvágyamat és a helyzet komikusságát, hogy bár erre van szükségem, tejfoga nem elég ahhoz, hogy megadja, amire vágyom. Torz ujjaim vasmarkába szorítom tépni vágyó pofáját, rángassa csak a fejét, próbáljon csak szabadulni. - Oh, várj, elfelejtettem rettegni... Hörgöm a pofájába köpve a szavakat, aztán egy rúgással lököm le magamról, átreptetve a szobán az egyik vaskos könyvesszekrény felé. Hát nézze meg az ember... - Befejezted? Rivallok rá, már talpon is vagyok, energiáimmal a kölyök fölé tornyosulva, torkát szorítva, rendre intve a kis mitugrászt. Utána lépek, pillanat alatt szelem át a szobát, marjánál kapva el a rakoncátlant, megrázva, mint viharos szél a meztelen őszi fákat, ledobva a földre, karcsú hátával repedést faragva a drága parkett rostjai közé. A szörnyetegem nem tűri ezt a magatartást, haragra gerjed, hálátlansága arra késztet, hogy megfosszam őt attól, ami ajándékot a létén kívül kaphatott tőlem. Karmos ujjaim a narancs szemekbe vájnak, ne nézz, ne láss, nem érdemled meg, zárkózz őrült sötétségedbe, amíg én máshogy nem rendelkezem. Zihálva térek eszméletemre, némiképp megrendülve szemlélve meg művemet, s vonva a szőrös jószágot karjaim közé. - Ne csináld ezt velem még egyszer. - szorítom magamhoz, pulzáló mellkasomnak nyomva fejét, szeretem, kell, ragaszkodom hozzá, és gyűlölöm, hogy bántanom kellett, nem én, a mocsári, dehát ez egy ilyen világ, nem igaz? Gyűlölve szeretünk, azt marjuk, aki valami megmagyarázhatatlan oknál fogva fontossá vált számunkra. Ebben már van gyakorlatom. - Csitulj... Suttogom, miközben saját arcberendezésem is fájdalmasan rendeződik újra emberivé, a földön ülve szorítom magamhoz továbbra is, előre-hátra hintázva, nyugtatva a háborgó haragot a fejetlen nőstényben. Ha kell, hát szeretetemmel fojtom meg, de nem szabadul ölelő karjaim közül.
Eszem. Vesztettem. Igen. A dühöm mindenen felül kerekedik, ami esetleg színezné érzelmeim tengerét. Nincs most sehol a feltétlenül, kérdés nélküli ragaszkodás. Csak ez van, ez a masszív, perzselő őrület, amit előrángatott belőlem. Tehette volna másképp is, de már mindegy. Magának köszönheti. Elhiszem, hogy felülkerekedek, hogy van esélyem, agyaraim csattogtatom, a röhögése csak tovább szítja haragom, már ha ez lehetséges még. Marka olyan, akár egy szájkosár, hiába rángatom pofám, esélytelen, hogy kikeveredjek szorításából. Ám vannak karmos mancsaim is, satnyák még lábaim, de attól még élességük adott. Bőrt akarok hasítani, s mivel a pofámat szorítja, egy keze nem elég, hogy minden végtagom fogoly lehessen. Ha a mellkasát érem, azt szántom, ha a derekát, úgy azt, vérezz, úgy, ahogy én, fájjon úgy, ahogy nekem. Akarom. Nem értem a maró gúnyt, nem is számít, ám annál inkább érzékletes, ahogy a könyves szekrénybe csapódom, ki tudja, mennyi értékes kötetet marva szét felvergődésem közepette. Nem várom meg, míg elindul felém, már rugaszkodom is el, noha az energiái már valamelyest előbukkannak dühöm vöröse mögül, de egyelőre nem elég, nem fejeztem be. Majd akkor fejezem be, ha nem vigyorogsz a világra. A torkom kapar, mintha fogna, pedig nem, a szörnyeteg csitul kicsit, nem tudok ellene küzdeni, nincs fegyverem akaratával szemben. Acsarkodásom mégsem marad abba, amikor felkap, mint egy egyszerű szobacirkálót, majd hamar csattanok a földön, a levegő benn akad. Vajon van az a pont, amikor már nem érezzük a fájdalmat? Nem tudok, de nekem rohadtul fáj. Elviselhetetlen. S mégis. Elveszi tőlem azt a csodát, amit a narancsok hoztak, a reményt, hogy nem visszavonhatatlan semmi, hogy egyszer még, egyszer még… láthatok. Már nem. Akár a dögre éhes keselyűk, vájja ki a szemeim, vonyítok, fájdalomtól szűkölve vergődök a földön. Üres, véres szemgödreim kísérteties, undorító látványt faragnak rám. A fájdalomtól remeg minden porcikám, lábaim bele-belevésik a jelen borzalmait a parkettába. Nem hallom a szavait, nem érzem az érintését, nem érzek semmit. Csak fáj. Nagyon. Ne csináld ezt… A szavai, az érzései, becsapnak, olyasmit kényszerítenek rám, ami lehetetlennek tetszik. Ám mégis… lassan eltűnik minden, vissza tudok kapaszkodni a felszínre, de bár ne tenném. Különös kegyetlenség adni valami érzékeset, hogy aztán azonnal megfosszanak tőle. Remegésem nem szűnik, hiába foszlik le rólam bundám gyönyörűsége. Szívének dobbanása zene füleimnek, így egy kicsit jobb, míg nem tudatosul bennem, hogy mindenem fáj, de főképp a szemeim. Mi történt? Karom emelkedik, nem lehet… istenem… miféle szörnyeteg vagy te? Dühöm nem éled újra, csendes lemondássá szelídül, néma, csupán könnytelen zokogás rázta gyásszá. Arcom vértől csatakossá vált valóját a feketébe temetem, hagy igya be. Legyen csak mocskos megint, kívül is, csak úgy, mint odabenn. Nagyon fáj. A puszta létem gyötrelem, nem is vágyok már tudni semmit. Csak azt akarom, hogy valamiképp vége legyen. Add vissza a szemeim… miért vetted el? Hogy lehetsz ennyire kegyetlen? Nem láttam velük, de legalább voltak… s most… nincs semmi. Csak te vagy nekem. Csak te. Ez egyszerre szörnyű és csodálatos. Félek tőled. Óvni vágyó ölelésben is.
Oldalam húsát marja gyönge kis karmaival, fájdalmat éget a húsomba, és én vágyom rá, tán pont ott sikerül vérző sebet fakasszon, ahol Malcolm tette Derby kastélyparkjának borvirágos éjszakáján. Ismerem az utat, amin jár. Talán ezért is szórakoztat ennyire roppantul, mert pontosan tudom, mit érez. Pontosan tudom ott legbelül, ott, ahol nincs termése az önámító hazugságnak, hogy milyen vágyak hajtják a lelkét. Hogy mi az a kettősség, és hogy milyen áldozatot követel meg magától, saját magától. Halni nem így volna jó, de élni sem, mi marad hát nekünk? A színdarab, amit mi rendezünk, a játék és az önmérséklet, amire majd meg fogom tanítani, mert a hozzánk hasonló csak így maradhat életben a farkasok világában. Nem siratom könyveim értékét, mik kapálózásában szerte szakadnak. Az igazán értékesek az emeleten vannak, legfőbb, s egyetlen valós kincsem láda óvja a féktelenségtől. Ez csak papír és tinta. És vér és fájdalom, ahogy szemeitől fosztom meg, ne sírj, nekem is fáj, az én szemem is csíp, de ez a vér, amit beleköptél, és a könny, amivel éjjel áztattam meztelen válladat. Nem akarom látni. Nem akarok odanézni emberivé rándult arcára, meztelenül ölelem magamhoz, de ebben most nincs semmi démoni, semmi buja vagy kényes. Legszívesebben azonnal megszabadulnék a saját testemet borító ruházattól is, de ahhoz el kellene engedjem, és nem akarom. Jobb neki itt. - Minden rendben lesz. - teszek hamis ígéretet, mert semmi sem lesz úgy, soha nem is volt, és nem is lehetett - Legyél jó kislány, Angie, rendben? Akkor visszaadom a szemeidet. Az emberi szemeidet is. Ultimátum ez, mégis alattomos törődéssel kúszhat bőre alá a csábító ígéret, Robert, a mocsár lakója már elvégezte a beavatkozást, a miértek és a hogyanok azonban nem kerülnek megosztásra. Nem mondom el neki, hogy tőlem független, s nálamnál hatalmasabb erők azok, amik szemei helyét élettel fogják feltölteni kettő, talán három Hold múlva. Csábítom az ígérettel, rózsát hintek a lelkére, még akkor is, ha hozzáérve azonnal aszott, száraz és rohadt lesz. Monoton mozdulattal simogatom a fekete hajat, percekig meredve magunk elé a végtelen és mindent átfogó semmibe. Farkasaim újre körénk telepednek, és így lettünk mi négy helyett öten. - Én huszonnégy éves voltam, amikor vérfarkas lettem. Most százötvenkilenc vagyok. A misén, amin ott voltál... Aznap volt a születésnapom. Te még mindig nem mondtad el, hány éves vagy egyáltalán... - merengek el kissé, halkan beszélek - Angie... Ez az igazi neved? Nekem sok volt már... Én vagyok József Attila. Vagyis, ismertem Attilát. Én írtam a verseit, aztán megöltem. - javítom ki magam, mintha csak egy recept hozzávalóiban tévesztettem volna - Gyere. Állok fel ölembe emelve a meggyötört testet, szinte választ sem várva a kérdésekre, mert nem is tudom igazán, hogy jó-e nekem, ha tudok róla többet annál, mint amit feltétlenül szükséges.
A zuhanyzóba teszem, langyos vízben fürdetném a testét, ha nem mozdulna vagy ellenkezne, rémes, Anchorage-ben érzem magam, ahogy a másik, a Néma, az én Laurám volt ily módon az enyém, őt etettem, őt altattam és fürösztöttem atyai gonddal, és most a képmása került otthonom falai közé. És már valóban az Atyja vagyok.
Minden rendben lesz? Hát persze, tudom, hogy ezt még ő sem hiszi el. Mindezt azok után, hogy ezt tette velem, talán a szemeimet is neki köszönhetem. Biztosan, különben nem szorítana így magához. Talán már megbánta, de ez az, ami rajtam mit sem segít. Jó kislány? Én? Istenem, hisz semmi olyat nem tapasztalhatott tőlem, ami jónak számít, mert én nem vagyok jó, már nagyon rég nem. Miért kíván lehetetlent? Azt, hogy megtagadjam önmagam? Ha ez az egész véletlen volt, még megérteném, de ő mondta még az utcán, hogy a sarkamban volt, csak épp nem tudtam róla. Nem lehetett az… de ha nem volt az, úgy nem is egy bólogató kutya kellett neki. Vagy igen? Megszelídítesz, miként a Kis Herceg vágyott tenni a rókával? Visszakérdeznék, de nem megy. Vajon mi jöhet még? A szemeim után a nyelvem? Nem, köszönöm, inkább befogom, reszketésem uralja úgyis a tagjaim, tán értelmes, érthető szó nem volna képes elhagyni ajkaimat. Hosszú percek telnek el, míg csak halkan nyöszörögve kucorgok az ölében, mint valami sebzett kiscica, aki az utolsó óráit készül ezen a világon tölteni, s hálás minden jó szóért, simításért, de ha tudna, odamarna, hogy ne csak neki legyen ennyire rossz. Végül megszólal, hallgatom, ez a dolgom, nem? A jó kislányok nem pofáznak, csak figyelnek, bólogatnak, egyszerűek, komplikációmentesek. Minden, ami én nem vagyok. Annyira fáj mindenem, és ő csak beszél. Nem érdekel, ki voltál. Annyira, de annyira nem. Mégis az emlékezetembe vések minden szót, ki tudja, mire lesz még jó. Valamire biztosan. Egyszer, ha megélem a holnapot. József Attila… hát ez pofán csap, most komolyan? Mit fogsz még elvenni tőlem? Kérdezett, hát válaszolok. - 1994. november 1. A hangom remeg, még mindig nem nyugodtam meg teljesen, bár tompa vagyok, ez érződik, minden tekintetben kicsinált ez a nap, és nem akarok mást, csak álomba zokogni magam. Nem, még azt sem, ki tudja, hogy vérben ázó szemgödreimet mennyire marnák szét a sós könnyek. Vagy épp, lehet-e sírni így. Nem szoktam sírni, most mégis, csak arra vágyom. - Született Majoros Csilla Mira, most Evangeline Mira Daniels. Vallok színt, de igen, Angie vagyok, most épp, remélem, nem jön rá, hogy a Mira a fontos számomra, bár, ahhoz rendkívül ostobának kell lenni, ő sajnos nem az. Fogalmam sincs, mit csinál, mikor felemel, de a legapróbb mozdulatra is összerándulok a fájdalomtól. Inkább ölt volna meg. Soha, de soha nem éreztem ennyire rosszul magam. Még akkor sem, amikor megtudtam, hogy Zsuzsanna és Péter autóbalesetet szenvedtek. Nem mozdulok, nem tiltakozom, de a mocskomat a víz sem moshatja le. Nem tudom, mit csináljak, nem tudom, hogy csináljam. Nem vagyok képes a jó kislányt játszani örökké, ahhoz túl makacs, túlságosan öntudatos lélek vagyok. Mikor törik el belenyugvó önuralmam tükre? El fog, tudom, és ki tudja, annak milyen vége lesz. Most mégis, nyugodtan, bár reszketve tűröm, bármit tegyen is, a langyos víz még jól is esik, de az biztos, hogy alattam a véremmel színezve kavarog. Nyelek egyet. Nem vágyom a holnapot, nem vágyom már semmire, még élni sem. Én nem, de érzem, miként mar meg belül valami, hogy jelezze, á-á, már nem csak az van, amit én akarok. Pontosítanék, csak az nincs, amit én akarok. Helyette az van, amit ő akar, meg amit Ethan akar. Ez így nekem nem megy. Ha tudok, felhúzom a térdeim, karjaimmal kulcsolva át, rájuk fektetve állam, érzem, ahogy vizes feketeségem az arcomra tapad, rejtse is el, én még nem tudom, hogy nyitott könyv vagyok… azt hiszem, elbújhatok, legalább a lelkemben csak én vagyok…
Élettelen robotként darálja a szavakat, monoton rezgéssel pattannak le fehér fogsoráról a hangok és az adatok. November elseje. Minden szentek és bukottak napja, egy napig ragyognak dicsfényben csupán, hogy másnap már a holtak ünnepeljenek lángba borulva. Ezentúl te leszel... Ti lesztek a legfőbb halottaim, miként az ilyenkor szokásos szertartásokat levezénylem. Értetek fog égni a gyertyaláng, s hogy üdvötökre vagy röpke életetek illanó emlékére, azt határozza meg a jövő. Szépen cseng a neve, megmosolyogtat, békében tart a hangzása, suttogva ismétlem el, megtorpanok, mintha kattanna néhány alkatérsz, aztán ismét szóra nyitom a szám. - Mira. Kedvemre való. Cseppet sem, nekem az A-betűk kellenek, sóhajban, sikolyban, nevekben egyaránt. A lelkem mélyén mindig is Angie marad, ahogyan Alison sem lehet Nora csak azért, mert arra vágyik. Nem engem Norának lenni. De téged kedvesem... Téged engedlek majd Mirának lenni, mert nem vetetted le magadról úgy, ahogyan én hagytam magam mögött Robertet. Papíron. És amíg élek, ez kísérteni fog.
Nem illetem több szóval. A zuhanyban úgy rakosgatom, akár egy játékbabát, összetört és megkopott, elveszett már szemének lakkozott fénye is, üveggolyó volt, de már nincs, összetörtem, de módomban áll sokkal szebbet és jobbat adni helyettük. Megköszöni még. Nyitott könyv előttem, és nem is vagyok rest sem becsukni, mintha csak arcpirító fejezet következne a lapokon, amikre jó ízlésű ember nem kíváncsi. Sőt, azt sem osztom meg vele, hogy mindent érzek, mindennek tudatában vagyok és leszek is, nem csak saját szórakozásom az oka annak, hogy nem mutatom be őt Fairbanks Királya előtt, sem a katonái előtt, ugyan. Nem kíváncsi rá, se rám, egyébként sem taníthatok neki semmit addig, amíg össze nem szedi magát egy kissé. - Azt akarom, hogy összeszedd magad, Mira. - jegyzem meg távolságtartóan, amikor már barna törülközőt csavarok apró testére - Így nem tudok veled mit kezdeni. Szegény lány, azt hitted, te mindent tudsz, hogy te vagy az élet bajnoka, látod, mekkorát estél? Nem tudsz te semmit, nem szenvedtél te semmit, én győztelek le, az élet kerekedett felül rajtad, és most megmutatja neked, hogy semmi vagy. Eddigi léted értelmetlenségébe azonban új esélyt adott, és több lehetsz mindennél, amit valaha hittél. Ha méltó leszel rá. Ha okos vagy. Nem kell szeress, tégy úgy, mintha szeretnél, cserébe én majd eljátszom neked, hogy a mindenem vagy.
súlytalan testét ágyamba fektetem, vastag takaróval terítem be, és már cseppet sem zavar, hogy az illata mostmár örökké ott lesz a bőrömben, a ruháimon és az ágyamban. Majd kap egy szobát. Ha megérdemli. Sőt, a szomszéd házát is megveszem neki, ha lenyűgöz, és ha érdemeim szerint szolgál. - Aludj. Amíg nem vagyok itt Light fog vigyázni rád. És Shadow, őt még nem ismered. De majd fogod. Lehajolok, csókkal illetem vizes haját, belemosolyodom a zuhatagba, aztán felegyenesedem. - Ha felébredtél, eszel. Jót tesz. Nincs itthon semmi, maradék, rendelek hát pizzát, mert ezt szeretik a fiatal lányok, Laura is szerette a motelben... - Ne csinálj ostobaságot, mert felesleges. Ha meg akarnád ölni magad... - nyújtom el a mondatot kissé - Nos, kellemes próbálgatást. A lányok nem fognak kiengedni innen, de bántani sem. Majd jövök. Jelentem ki olyan kedves csengéssel, mintha csak egy távozó férj volnék, ki munkába indulva búcsúzik szerető asszonyától. Most csak ő van, az önsajnálata megfullaszt, nem érdekli tépett lelkemet, megvannak a magam terhei, máséra sosem voltam kíváncsi. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz majd akkor, ha majd fellendül az egészsége, hogy mennyit fog változni rövid időn belül, ha változik-e egyáltalán... Azt hiszem, hogy szeretném. Nem akarom, hogy jó legyen, azt akarom, hogy hitesse el velem, ahogy én is elhitetem másokkal - jó vagyok, és képes vagyok szeretni.
//Szerintem ez akkor záró mostanra És wúúúúúúúú *___* one of the best ever. //
Valamiért nem érzem igaznak a szavait, de ez most igazán nem számít. Szeretem Mirát, MirrMurrt, azt a lányt, aki akkor voltam, aki csodálatosnak tartotta a világot, mert felnyitották látni képtelen szemét, hogy hónapokkal később valóban lásson ismét. Mondják, hogy a feltétlen szeretet mindent legyőz, én úgy szerettem, és mégis én lettem az, aki a végén egyedül maradt, és van azóta is. Nem szólok, mert keresem a kiutat saját szerencsétlenségemből, az érzelmeim valósak, szánalmasak, de közben az agyam folyamatosan jár. Muszáj hinnem, hogy én képes vagyok ebből is felállni, hisz a lelkem annyiszor tépték már darabokra, nem tehet ez tönkre. Egy kis szőrös izé, meg egy pap. Egy pap. Istenem… vajon miféle ördög szállt meg, mikor az utamba vezértelted. Már-már nosztalgia fűszerezi az emlékeimet, a hintát, ott még minden olyan egyszerűnek tűnt. Vajon már akkor is tudta, hogy talán ide fognak vezetni léptei? Biztosan nem véletlen volt Light érkezése sem, tudta, hogy ott lakom. A kirakós darabjai a helyükre kerülnek, de tudom, hogy az egész képet nem láthatom, valószínűleg sosem fogom. - Összeszedem. De nem miattad, magam miatt, ezt viszont nem kell tudnod. Magamért teszem, mert önzőségem újra és újra legyőz. Az leszek, akinek látni akarsz, mert tudom, hogy másképp nem megy. Leszek a hercegkisasszony, az engedelmes, a szelíd, a szavakat szépen forgató. Leszek a szerető, leszek a gyermek, leszek, aminek csak akarsz. Ám önmagam… előtted már soha. A törülköző puha, most abba menekülök, jól esik, szeretem. Az ágyban összegömbölyödöm, talán úgy kevésbé fáj, a párnába fúrom a fejem, az illatától terhes, szeretem, és mégsem. Vajon meddig lesz bennem ez az elemésztő kettősség? Vajon megszűnök valaha én én lenni, ő meg ő, és ketten leszünk együtt? Sosem fogom megérteni, mit szeret benne, mert szereti, érzem. Minden szörnyűség ellenére szeretném megkérni, hogy ne menjen el, ne hagyjon így itt, de nem merem megtenni, félek az elutasítástól, épp úgy attól is, hogy esetleg maradna. Sehogy sem jó. Csak bólintok, azaz, moccan a fejem a párnán, felszisszen alatta a huzat. Érdekes, minden sokkal hangosabb, sokkal szemcsésebb, érdesebb, az illatok mintha apró kis kezükkel hintenék orromra párájukat. Hihetetlen, hogy mennyire intenzív minden most, hogy kissé lenyugodtam. Eszem, értem, persze, nem biztos, hogy megtenném, ha nem utasít rá, de így kétségtelenül fogok. A következő szavai elgondolkodtatnak, nem tiltakozom hevesen, hogy sosem ölném meg magam, mert elgondolkodtam a lehetőségen, de most már tudom azt is, hogy az a kis izé nem engedné, neki túlságosan fontos az élete, pedig épp olyan jelentéktelen, mint én magam. - Szia! Köszönök el, egyszerűen nincs más mondanivalóm, csak beleburkolózom a vastag takaróba, és hagyom, hogy győzzön az ólmos fáradtság, hogy végre egy kicsit máshol legyek. Álmomban, messze innen, messze mindentől, valahol, ahol szép, és jó, nem utolsósorban pedig könnyű. Gondolom, még megvárja, hogy a pizza megérkezzen, ám én már nem, mire elmegy, alszom. S álmomban egész vagyok, nem fél, nem harmad, nem roncs. Tökéletes. Álmomban ott áll mellettem egy pici farkas, törleszkedik, nem hagy békén, megadom magam neki, ismerkedünk. Nem akarom szeretni, mégis imádom, azt akarom, hogy jó legyen neki, hogy jó legyen nekünk. Segíts… kérem, s ő felvonyít. Most már mindig, történjék bármi. Én a Tiéd, Te az Enyém.
//Köszönöööööööööm! *.* Elképesztő volt, imádtam, nagyon-nagyon! //
Kezdőlap
//
*.* 100 *.* 
És wúúúúúúúú *___* 
