A röhögésének köszönhetően az alkoholtól bűzös lehelete az orromba mászik, ami talán más körülmények között iszonyatosan zavarna is, felforgatná a gyomrom, de most csak egy kis köhögéssel reagálok rá. Amint ismét megérint ismét összerezzenek. Minden izmom megfeszül. Nem tudom, hogy mit tervez, még sejtésem sincsen, de azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy nem virágokkal, csokival vagy édes csókokkal akar elhalmozni. Próbálom is elhúzni a lábam, elmászni a közeléből, de túl szorosan fog ahhoz, hogy mozdulni tudjak. A körmök láttán már rájövök, hogy mi is lehet a terve (vagy legalább is az egyik fele), de mindaddig míg a húsomba nem mélyeszti őket nem teszek semmit. Viszont abban a pillanatban amikor megteszi hangosan ordítok fel, pedig még nem is tudom, hogy ennél rosszabb is vár rám. A könnyeim megállás nélkül potyognak a szemeimből. A fájdalom egyre elviselhetetlenebbé válik és ismét próbálom magam kiszabadítani a szorításából, de mind hiába. Túl gyenge vagyok én ahhoz. A szorítása csak még erősebbé válik, majd egyre feljebb emeli a lábam, míg végül a csont meg nem adja magát. Soha életemben nem üvöltöttem úgy igazán, de most az egész Földet felriasztottam vele. Az eddigi fájdalmak a mostanihoz képest csak picik, hangya méretűek. Az ordításom hirtelen ér véget, amikor is minden elsötétül körülöttem és a békés mélységbe zuhanok. Ám ez nem tart sokáig, csak pár másodperces békével ajándékoz meg az élet. Mikor észhez térek nyöszörögni kezdek, szemeimet lassan nyitom ki. Ekkor pillantom meg a kezében fogott lábat, amiből csöpög a vér, amiből kiáll egy törött csont. Hallom őt, de olyan távolinak tűnik a hangja, mintha több kilométerre lenne tőlem. Az éberségem sem tart sokáig. Ismét a sötétségbe zuhanok, most hosszabb időre. Semmit sem érzek a kötözésből, úgy fekszem a földön, mint egy halott test. Azt szokták mondani, hogy ilyenkor az embernek lepörög az élete, de ez nincs így. Én csak a félelmet és a fájdalmat éreztem. Nem gondoltam semmire, senkire. Ebben a sötétségben meg csak élvezem a békét, a nyugalmat, ahonnan ismét kirángat az iszonyatos fájdalom. Ismét nyílnak a szemeim. A karjaimat erőtlenül emelem fel, mintha csak meg akarnám őt ütni. De mozdulatom inkább valamiféle légy hessegetésre hasonlít, mintsem egy komolyabb ütésre. Minden erő kiszállt belőlem.
Az üvöltése baromira idegesít, de szerencsére a sokktól egészen hamar abbahagyja. Még ő üvölt? Van pofája üvölteni, amikor engem basz szét az ideg miatta? A kurva életbe már... Miután elláttam, igazából már nem nagyon érdekel, hogy mennyire van magánál, miképp nyöszörög. Csak olaj a tűzre, túl sok a vér, túl sok volt a stressz és a farkasommal együtt a férfiállat is a jussát követeli. Ahogy gondoltam, csak néhány pillanat szinte az egész, de az elsőtől az utolsóig kiélvezem. Sajnálom, hogy nem hallja a zihálásom, elszomorít, hogy nem látja az elégedett borostyán izzást a pupilláim körül. És hogy lemarad arról a pillanatról, amikor a csúcsra jutok, és mintha egy pillanatra elgyengülnék, egy villanásnyi időre sebezhetővé válhatok a világ számára. - Ahhhh baszki. - rázom meg a fejem egy érces sóhajjal, amikor végül kiszállok belőle - Ez már kellett. - feltolom magam, és nyújtózom egyet, aztán elrendezem magamon a ruhámat - Dohányzol? Nem? Helyes. - kutakodok a cigim után, amikor megtalálom, rögtön rá is gyújtok - Mondjuk az a kerékcserés barátnőd tudta, mi a dörgés, de lefogadom, hogy te még szűz voltál. Vagy kevésbé bejáratott. - úgyse hall belőle egy kurva szót sem sejtéseim szerint, de valahogy megoldotta a nyelvemet a kielégülés, és úgyis ráérek, amíg bagózom - Greenpeace. Huh. Miközben bagózom, elgondolkozom. Nem áll túlságosan jól a szénánk. Meg amúgy is lelépünk nemsokára, szóval lehet érzékeny a búcsúnk vagy éppen hatásos is. De mivel most nem tudok belőle kiszedni semmit a belein kívül, így arra az elhatározásra jutok, hogy hazaviszem. Felnevelem, meg ilyesmik. Meg a lófaszt, csak használom még egy kicsit, ne érezze magát olyan értéktelennek, hogy csak a szexre kellett, amikor majd magához tér.
***
Miközben felrántom a földről és a bal vállamra fektetem, azon filozofálok, hogy legalább nem nehéz. A táskáját felakasztom a vállamra, biztos marha jól festek egy retiküllel, de azt hiszem, hogy ez most pont nem foglalkoztat. Indulnék is kifelé a sikátorból, azonban úgy négy-öt lépés után eszembe jut, hogy valamit elfelejtettem. - Bazmeg. Morgom csak úgy, amikor leesik, hogy otthagytam a lábát. Kelletlenül sétálok vissza és hajolok le érte. Míg a bal kezemmel a seggét fogom, hogy ne csússzon le, addig a jobbal felkapom a lábát, majd újra felegyenesedem. Az arcomhoz emelem a végtagot, a vadállatok érdeklődésével szaglászom meg, aztán beleharapok a vádli hús- és izomkötegébe, és amíg megrágom a falatot, nyugiban elindulok kifelé a sikátorból - ezúttal már hiánytalan menetfelszereléssel.
***
- Nem látod, hogy vészhelyzet van? Pöcsfej. Ugatom le a bordó Toyota vélt tulajdonosát, aki már éppen beszállni készült a kocsijába, amikor kiszúrtam. Pompás, úgyis kell egy verda, én innen biztos nem mászok vissza a sajátomig. Majd holnap betaxizom érte. Meglóbálom a pasas arca előtt a lábat a jobb kezemben, kissé oldalasan a háta mögé lépek és az alkarom fonákját a tarkójához illesztve lendülök meg, hogy előrelökjem a fejét, istenesen lefejeltetve vele a saját kocsija tetejét. Szerintem csak elájult. A nő testét elfektetem a hátsó ülésen, bedobom a táskáját is, majd rázárom az ajtót. Az ájult pasas kezéből kiveszem a kulcsot, beülök a vezetőülésre, a kezemben tartott lábat - amit menet közben tervezek benassolni - az anyósülésre dobom. Hogy indítás után az a bucka a járdaszegély vagy a fickó feje volt-e, nem tudom, de valamin kétség kívül sikerült áthajtanom. - Büdös japó szakadék. Elégedetlenkedek a kocsi márkája kapcsán, aztán elindulok hazafelé. A városból kiérve rádiót kapcsolok.
***
- Felejtsétek el, én szereztem! Szóval az enyém, ti ketten meg leszophattok. Vetem oda a farkasommal nagy egyetértésben, amikor hazaértemkor az öcséim túl nagy érdeklődéssel fogadják az új barátnőmet. - Ja és van kint egy kocsi, azt tüntessétek el. Cserébe egy hétig tietek a tv reggelikor és megkapjátok a csokis Cornflakes-emet. Kiabálok le az emeletről, már a szobám ajtajában állva, aztán becsapom magam mögött az ajtót. A lányt az ágyamba fektetem, én meg bontok egy sört és rágyújtok, mert már egy ideje elég csúnyán pang a tüdőm. És persze a későbbiekben nem felejtem el jó alaposan átböngészni a táskáját, és mindent, ami benne van. Gázspray, hm? Szóval ezt fogdostad annyira...
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Abból már semmit sem érzek, hogy mit művel velem miután bekötözi a lábam. Csak erőtlenül fekszem a földön. Még a karomat sem bírom megemelni, nemhogy tovább tiltakozni a dolog ellen. Arcomat elfordítva bambulok bele a sötétségbe miközben távolról hallom élvezettel teli zihálását. Nem teszek semmit, csak fekszem és hagyom, hogy megtörténjen. Összetörtem, legyőzött és minden erőmet ellopta. Az egész testem sajog a fájdalomtól, a fejem búbjától kezdve a nagy lábujjamig. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi és hol, egyszerűen egybeolvad a fájdalom és vágyom a sötétségre, mert tudom, hogy ott a nyugalom vár rám. Érzem is, hogy nem kell sokáig áhítoznom a sötétség után. Bár a lábamat bekötözte, de ettől még a testem egyre csak gyengül. Már most próbálja helyrehozni a károkat, de nem vérfarkas vér csörgedezik az ereimbe, így ami nekik percek alatt gyógyulnak be nálunk embereknél napikig eltarthat, vagy akár örök életig. Bár az őrzőknek is megvan a maguk varázslatai, de most nincsenek itt, hogy segíthessenek rajtam és én sem tudok magamon. Nem fogom fel, hogy mit is mond nekem. Már nem jutnak el szavai az agyamhoz. Hallani hallom őt, de inkább csak hangfoszlányok, semmi több. Könnyedén felemel engem a földről, hogy aztán mint egy zsákot a vállára hajítson. Nem ellenkezem, csak lógok rajta. Még azon sem kezdek el aggódni, hogy esetlegesen lecsúszok a válláról és a fejemre esek. A szemeimet behunyom és nem akarom többé kinyitni őket. Elfáradtam. Pihenni szeretnék, de a fájdalom még nem hagyja.
Nem fogom fel, hogy miután elindul visszafordul valamiért és lehajol. Már nem foglalkozom a dologgal, csak hagyom, hogy történjen ami. Hallom ahogy ismét beszélni kezd, de továbbra sem tudom, hogy mit. Még azt sem veszem észre, hogy egy másik férfi is itt van mellettünk, bár igaz nem sokáig marad eszméleténél. A szemeim továbbra is becsukva hagyom, amikor bedob a kocsiba. Egy hang sem jön ki a torkomon a huppanás pillanatában, pedig a fájdalom egy pillanatra iszonyat erősen ismét végighatol a testemen. A kocsiban sikerül valamilyen szinten ismét belemerülni a sötétségbe, a békességbe. A fájdalmat mintha egy csapással eltűntették volna. Boldog vagyok, amiért nem érzek semmit, csak a nyugalmat. Nem is akarok innen elmenni. Jó itt nekem, ahol senkise bánthat. Azt a részét már fel sem fogom, meg sem érzem mikor ismét a vállára dob és végül az ágyában kötök ki. Már teljesen elvonultam a messzi békességbe és ott is maradok, amíg csak lehet.
//A táskában egyébként igen sok mindent találhat a gázsprayen kívül. Először talán arra számíthat, hogy mindenféle női piperét fog találni, de az igazság az, hogy ez nem egy olyan női táska. Az alap dolgok, mint a telefon, egy némi pénzzel teli pénztárca, meg egy igen súlyos kulcscsomó megtalálhatóak, de mind e mellett a mindig magával cipelt fényképezőgép is helyet kapott benne. Ha esetleg a drága farkasunk bekapcsolja a gépet észre veheti, hogy bizony a memóriakártyája telis tele van képekkel. Az utolsó képek a Nemzeti Park védelme alá bevont farkasokról készült, de páron még Alice is rajta van, sőt valaki galád módon még egy videót is készített az őrző tanoncról, ahogy a farkasokkal valami csodálatos módon barátkozik. Látni lehet rajta, hogy nagyon is jól ért az állatokhoz, de ezen kívül valami más is rejtőzik ott benne. Mind e mellett tájképek, városi életpillanatok és egyéb állatokról készült képek vannak még elmentve a gépen. Ezen kívül már csak egy kis elemózsiát, egy üveg vizet és a zsúfolásig teleírt naptárját találhatja meg. A holnapi napra egy több órás műtét van feljegyezve nála.//
Now playing on iPod: 010: Love The Way You Hate Me - Like A Storm
Az előző részek tartalmából...
Úgy látszik, hogy az északi élet ellenségemmé tüntette ki a napfényt, a nappalt, s a láthatóságot magát. De a sötétségbe annál több elégtételt töltött, csillagokkal rajzolta tele a sötét eget, Holdat hányt a közepére jutalmamul. Mert jutalmat érdemlek, ehhez nem férhet kétség. Két hónap. Kettő teljes hónap rabszolgasors szabad lábon, láncok és bilincsek nélkül, nem feszült ostor hátam bőrének, és ha őszint akarok lenni, kiváltképp érdekessé és élvezetessé vált Dominic társasága. Csupán a vasárnapok hoztak fényt a szürkeségbe, a bánya mélyére és a mérgek asztalára, mert akkor misézhettem, sőt, a gyóntatási rend szerint jöhetett hozzám a sok elkószált lélek, de sok értelme nem volt egyiknek sem. A sebeim nem tették lehetővé, hogy teljes képet mutassak Gazdámnak mindabból, amit csinálok, amihez értek és amiben jó vagyok. Igazán sajnálhatja. Talán még a részese is lehetett volna, ha úgy parancsolja, de így csupán a szavaimmal kényeztethettem minden csütörtökön és vasárnap. Ő pedig cserébe eme kedves cirógatásért, nem volt rest hagyni, hogy vért öklendezzek, habzó szájjal kaparjam a padlószőnyegbe az A-betűket, és még azt is kéknek lássam önkéntelen bódulatomban, mi fakó, színtelen és sohasem volt élő. Ma reggel Dominic arcomba csapta a szabadulást jelképező hófehér zsebkendőt, s megvallom, hitetlenséggel fogadtam, hiszen ahogy magam, úgy ő sem volt rest a megtévesztés édességével cirógatni másokat, ezáltal engem is. S bár már elhagytam a hotelt, egyedül a magam uraként, mégis úgy érzem magam, mintha valaki a sarkamban loholna és mohón nyaldosná a lábam nyomát. De a sötét egyébként is a barátom. Jótékonyan fedi arcomat a nyilvánosság előtt, s csak az látja valómat, akinek én magam felfedem. Hamar kiderült azonban, hogy kiket rejt az idegességem forrása. Rég éreztem már ekkora megnyugvást, mint most, amikor lealacsonyodom a földre, a hotel térségében a folyópartra ülve, akár egy gyerek, ahogy Shadow és Light fékezhetetlen boldogságának áldozatul esve hagyom, hogy a viszontlátás örömét kifejezve ledöntsenek a lábamról. De dolgom akad, a városba nem viszem be őket magammal, tudják és értik: élek és már nem hagyom el többé őket, de mennem kell. Hív a szabadság. Az a szabadság, amit a rabságommal nyertem el. Alison mellett ébreszt már a hajnal, és ezért ez a két hónapnyi szolgasors cseppet sem volt nagy áldozat. Megtaláltam, és már egy felsőbb kötelék láncol hozzá. A falka. Ettől pedig elemi elégedettséggel telik meg molyrágta lelkem maradéka.
És érhet-e nagyobb szerencse egy hozzám hasonló kígyót, mint az, hogy szabadulásom első éjszakáján pontosan az áldozatom karjai közé lök az élet? Ha rajtam kívül létezik Isten, egész biztosan a tenyerén hordoz. Jobbra fordítom a fejem, ahogy megtorpanok: melyik vagy? A vak vagy a néma? Olyan hasonló és mégis más. Ám a beszélgetés zavaros foszlányaiból egyértelművé válik, Angie. Jaj Angie, bocsáss meg, amiért ennyire megvárattalak. Mélyet szippantok a hűs esti frissességből, hangtalanul illan a levegő orrcimpáim közé, beeresztve a hercegnő ismerősen kedves illatát, a férfiét és az anyagét, ami nagyjából annyira tiszta, mint az én lelkiismeretem. Ha volna. Teszek egy lépést hátra, a sarokfal takarásába, nekivetem a hátamat és csendben létezem. Hagyom, hogy végigmenjen az üzlet, és mivel Angie hátát láttam csupán, így bízom benne, hogy erre fog majd megindulni az otthona felé. Ha így van, hát úgy zárkózom el a pajzsom mögött, hogy még a létezésemet is elfelejthesse a világ, hiszen játszani óhajtok. Vele. Hogy együtt vagy egyedül, az tőle függ. Hagyom, hadd menjen, ha megy. Csak biztos távolságot tartva lököm el magam a faltól és kezdem el követni. Ha megáll, úgy megtorpanok én magam is. Ha cseppet sem vesz észre abból, amit lépteim halk zaja áraszt felé, úgy kénytelen leszek kissé felzárkózni, de az energiáimat egyelőre megtartom magamnak. Félj. Vagy kiabálj. De még ne tudd, kivel állsz szemben.
Nem is tudom, hogy vagyok képes mostanában túlélni a napokat. A héten legalább húsz vizsgálaton voltam, mert valami barom a kórházban kitalálta, hogy félrenéztek valamit, és lehet, hogy mégis segíthetne rajtam műtéttel egy specialista. Megint számtalan fölösleges órán keresztül kergettek az őrület határára, hogy aztán sűrű elnézések közepette közöljék, hogy tévedtek. A helyzet orvosilag reménytelen, ellenben leszek szíves végre elmenni egy pszichológushoz. Meg egy nagy paripafalloszt, azt… Nem megyek dilidokihoz, nem vagyok kattant, valószínűleg csak nem akarom látni a sok szart, ami körülvesz. Nem mintha így nem tapasztalnám nap, mint nap, de legalább látnom nem kell. Ennek örömére elküldtem Margaretet melegebb éghajlatra, és közöltem, hogy lehetőleg ne jöjjön holnap sem, mert inkább telezokogom a párnámat, meg minden, rendelek valami kaját, és mondjuk sajnálom magam egy egész napig. Mivel úgy hitte, komolyan beszélek, nem jött. Hála a magasságosnak, úgyhogy jobbára egész nap bugyiban flangáltam, és telefonálgattam, hogy végre fülön csípjek egy idióta dílert Jared fülese alapján. Esküszöm, ezek idiótábbak, mint a sok éves átlag, szerintem egy külön állatfajt képeznek, de mindegy is, mert megbeszéltük a randit pár utcával arrébb, addig röhögve eltalálok, nem probléma. Fogtam hát a kis botomat, és elindultam, ahogy elütötte a nyolcat az óra, ezeknek vajon sosem jutott eszébe, hogy az ilyen üzletekre egyébként is éjszaka lesnek? Mindegy, nem érdekel, csak az, hogy megkapjam a részem, és csókolom, sose láttuk egymás. Jah, én tényleg nem. Egyébként voltam olyan élelmes kis némber, hogy magamra aggattam egy rózsaszín parókát, meg egy vastag kapucnis pulcsit, még napszemüveg is díszelgett a fejemen, csak vagy vagyok, nem dilis. A pénz a zsebemben, összetekerve, leszámolva, több még véletlenül sincsen nálam. Ilyen csodás formámban vitatkozom ezzel a majommal egy sort, nem vagyok hülye, szaglásztam már eleget kokaint, biztos vagyok benne, hogy átcseszi a fejem, még akkor is tudnám, ha nem lenne valamelyest jobb a szaglásom. Ám mivel erőteljesen függő vagyok, és túl rég nem volt szerencsém hozzá, egy menj az anyádba, itt a kibaszott pénzed után rámarok a zacsira, majd mint aki jól végezte dolgát, kisétálok a sikátorból. Isteni szerencse, hogy nem megyek neki semminek a botom nélkül. Nem, igazából nem az, leszámoltam minden lépést, amit megtettem, volt időm már alkalmazkodni a helyzetemhez. Csak a szomszéd sikátorig kell elcsámborognom segítség nélkül, nem sok lépés, csak huszonhárom, normál tempóban. Nyolcnál esik le, hogy valami nem okés. A szert beletuszkolom a pulcsi alatti ruha mellrészébe, a melltartóm alá, aki oda nyúlkál, annak eltöröm a kezét, vagy legalábbis megpróbálom, szóval úgy ítélem meg, hogy biztonságban van. Ha a szerre utazik, úgyis bukta, ha meg rám, hát azt is, nem vagyok egy ijedős liba, rossz helyen kopogtat. Nem gyorsítok a lépteimen, nyugisan elmegyek a következő utcáig, amint a fal takarásának nyugalmában állok lerántom magamról a pulcsit, és azzal együtt a parókát, fekete tincseim fellélegezve simulnak bele az éjszakába. A kukában landol mindkettő, a kesztyűim csak azért nem, hogy ne nagyon hagyjak nyomot magam után. A botomra simul jobbom, és azzal a lendülettel már fordulok is ki a kis utcából, vélhetőleg egyenest vagy annak a karjaiba, aki követ, vagy lazán elhúzok mellette, lévén nem pont így számít rám az illető, hiszem én. Amennyiben a szer kell, biztos, hogy meg tudom téveszteni, ha más, nos, úgy kétséges a helyzet, de bármelyik is, én senkinek sem fogom megadni azt az örömet, hogy fülem, farkam behúzva összepisilem magam a félelemtől, és megpróbálok elfutni.
Nem fél. Ezt mondjuk sajnálom, nem hazudnak a National Geographic adásaiban: a vadat tényleg sokkal jobban feltüzeli, ha a prédája fél, és ez alól én sem vagyok kivétel. Ellenben azt is tudom, hogy észrevette, hogy valami nincs rendben, és ez mosolyt fakaszt az orrom alatt. Nem vagyok rest puha léptekkel követni, nem sietek, nem lenne értelme. Egyrészt, mert otthon mindig megtalálom. Másrészt ha nem látom, a szaga elvezet hozzá. Harmadrészt... van még kérdés? A léptei megszűnnek, ahogy elfordul, elvesztem a szemeim elől, de neszezést hallok. Talán vetkőzik? Helyes, ebben a parókában egyébként is förtelmesen festett, az ilyesfajta szélsőségek távol állnak a gusztusomtól, valljuk be őszintén. Újra mozdulni hallom, ám vele ellentétben én teljesen mozdulatlan maradok és hagyom, hogy újfent ne kelljen tennem semmit. Csak várni rá, várni a jutalmamra, olyan szépen elrendezi magának tőlem függetlenül is. Egek, hogy mennyire hiányzott... Csak némi pozicionálás, és már minden meg is történik. A mellkasomnak ütközik, és én abban a pillanatban levetem magamról a sárkány pikkelyeit, puha testű csúszómászóvá alacsonyodva le, de kétség kívül tűzben születtem, és ha akarom, hát őt is felgyújtom. Hagyom, hogy leessen neki a tantusz, nem ostoba, sőt, pontosan tudom, mennyire nem az, ezért nem is adok neki túlságosan sok időt az évődésre. - Tudom, tudom... szólhattam volna, hogy egy ideig házon kívül leszek, sajnálom. Kérek fennhangon elnézést a távollétemért, holott biztos vagyok abban, hogy ez számára talán örömforrás volt, esetleg megkönnyebbülés... Azóta sem láttam a templomban. Viszont most van alkalmam először mindenféle megjátszás nélkül találkozni vele, és ez a tény már önmagában is mosolyra fakaszt. Ha esetleg megpróbálna kikerülni, úgy vele együtt táncolok, hogy ne eresszem útjára. - Kokain? Tényleg? - húzom teljesen irreleváns kérdésekkel, ha éppen nincs jobb - Én a helyedben nem szívnám fel, szerintem rövid úton kicsinálna, annak meg nem túlzottan örülnék. Beleszippantok a levegőbe, hát persze, hova máshová rejtené el, mint a melltartójába... És mintha csak egy borítékot bontanék, olyan egyszerűséggel igyekszem a pólója alá nyúlni, hogy magamhoz vehessem a tasakot, bár kötve hiszem, hogy ezt egyszerűen véghez tudom vinni. Emberi mértékkel, legalább is. Ha már a követés nem működött, legalább a mostani helyzetből hozzuk ki a játék örömét, nem igaz?
Mindenre számítottam, de erre határozottan nem. Abban a szent másodpercben lépek is hátrébb, amikor rájövök, ki áll előttem. Ha nem takarná napszemüveg bosszúság színezte kékjeimet, tán ő is láthatná, hogy mennyire de nem örülök ennek a felettébb kellemetlen meglepetésnek. Sarkon fordulok, elvégre, a haza arra van, ezzel is jelezni vágyom felé, hogy köszönöm kitüntető figyelmedet, de nem kérek belőle. - Továbbra is lehetsz házon kívül, igazán nem nagy probléma. Indulnék meg, de megint beleütközöm, az, amilyen nagy levegőt veszek, készségesen elárulja, hogy mennyire felidegesít a puszta jelenléte. Most komolyan, Ethan, miért kell ez? Hagyjuk szépen békén egymást, nem mondom, hogy nem élveztem a műsort az előszobámban, de annyi éppen elég volt. - Kokain. Tényleg. Nem hagynál békén? Esküszöm, meghülyülök ettől az embertől, nekem is rohadt vastag bőr van a képemen, de azt hiszem, ő fényévekkel rám ver ebben a kérdéskörben. Gőzöm sincs róla, hogy mennyivel többet gyakorolhatta, mint én. - Szerintem meg jogom van eldönteni, hogy mivel csinálom ki magam. De ha gondolod, versenyezhetsz, hogy te, vagy a szer készít ki hamarabb. Amikor van pofája még a ruhám dekoltázsa körül ólálkodni, ami mellesleg nem kifejezetten szolíd darab, először rácsapok a kezért, és el is fordulok, most komolyan, álljon már meg a menet, de tényleg… - Mit akar tőlem, Ethan tiszteletes? Kérdezem végül, mintha csak emlékeztetni vágynám arra, mi is ő az emberek szemében, márpedig egy tiszteletes ilyet nem csinál. Tudom, hogy szórakozik, biztos vagyok benne, és ettől csak még mérgesebb leszek. Miért nem tud egyszerűen békén hagyni? Mit csináltam, amiért vissza-visszatér? Nem hiszek a véletlenekben, bár képes lennék rá. S hogy valójában miért haragszom? Volt az a meglehetősen kellemes kis közösködés otthon, aztán elrángattak egy templomba. Engem. Templomba. Ahol ő volt a pap. Az, aki pár nappal előtte kétségkívül készségesen elégítette ki velem épp aktuális vágyát. Aztán, ha ez nem lenne elég sokkoló, felszívódik két hónapra, ami még nem is zavarna, sőt, soha többé nem akartam a közelemben tudni, erre most felbukkan a semmiből, és még a kokómra is rátenné a mancsát. Pofám leszakad. - De amúgy... nem tök mindegy neked, hogy élek-e vagy halok? Bukik ki végül belőlem, mert az én életem nagyon rég nem érdekelt senkit, én olyan lány vagyok, aki nem számít igazából senkinek, mert nem is akarom, hogy számítsak, egyszerűen így szoktam meg...
Ha valamit most sajnálok, az csupán az, hogy Angie nem látja az elégedett és szemtelen vonások együttesét, amik veszélyes fényt borítanak az arcnak nevezett vászonra a nyakam felett. A sértése úgy pereg le rólam, mint víz a viaszról, ahogy kitáncolna előlem, úgy már lépek is utána, négy-kézzel dobbanva elé, ahogy el kívánna fordulni. - Ez nagy kár, igazán kellemes a fürdőszobád. Sóhajtok fel hatalmas műgonddal, és élvezem, hogyan szúr apró tüskéket a lány ellenszenves haragja a bőröm alá. Ezer és ezer apró seb, amik mintha sosem léteztek volna: egy pillanat alatt hegednek be, helyet adva az újabb támadásoknak. - Abban nem lenne semmi szórakoztató. Felelem vállvonva a kérdésére, hiszen ez a két hónap bőven elég nyugalom lehetett számára, hiszen békén hagytam, azt pedig csak nem várhatja el tőlem senki, hogy bárki mást hozzászoktassak a nyugalomhoz magamon kívül. Ez nekem jár, én játszom, és azt csinálok, amit úri szeszélyem kíván. Édesen nevetek fel, drága Angie, igazán kár volna versenyre hívnod, hiszen mindketten tudjuk, hogy mint mindenben, valószínűleg ebben is én győzedelmeskednék. Energiáim kihívóan ölelik körbe a kettősünket, ám azt mégsem hagyhatom, hogy idejekorán távozz az élők sorából, nem igaz? Hiszen most lettem csak teljesen szabad, láncokon bár, de mégis önmagam ura, és még annyi dolgunk van... Elképzelésed sincs róla, mennyi. Borostyánba fordul a két fekete pont az arcomon, ahogy az ütése ér, magamba nyelem az indulatos morranást, hát micsoda modor ez? Némán, erővel ragadom meg a csuklóját, hogy elvehessem azt, ami jár, édes emlékeket idéz a puha ívben domborodó bőr érintése a kézfejemen, hiába gyors és határozott a mozdulat, amivel illetem. - Igazán nem kellene a szememre vetned, én mondtam, hogy nem örülnél, ha tudnád, mivel foglalatoskodom. Mondjon, amit akar. Mégis ki előtt mocskolna be? Úgy, ahogy a Néma képtelen volna vallani személyem ellen bármilyen fórumon, úgy ki adna hitelt egy vak kislánynak, aki azt állítaná, hogy megrontotta őt a helyi egyház vezető személyisége? És ha mégis megtörténne... Még mindig vannak titkok, amikek nem vagy tudatában, kedves hölgyem. A kérdése az csupán, ami néhány pillanatra megállásra késztet. Való igaz... Nem mindegy? Szeretném rávágni, hogy de, a maga tökéletességében az, valamiért mégsem tolul a nyelvemre a hirtelen megerősítés. Mit akarok? És miért akarom én egyáltalán? - Szerintem te nem akarod, hogy mindegy legyen. Adom tudtára a véleményemet halkan, némileg késlekedve, de igyekszem folytatni a gondolatot, mielőtt még túl sok időt lophatna el tőlem ahhoz, hogy gyerekes makacssággal kezdjen halva született ellenkezésbe. - Mitől borultál ki ennyire, Angie? - ejtem ki a nevét túlcsorduló gyengédséggel - Kettőnk közül nem én őrizgettem a másik emlékét, amit a szőnyeg csomói közt felejtett... - kacagok fel röviden, és egyik pillanatról a másikra fordul át a hangszínem kemény és követelőző válaszkeresésbe - Az a bajod, hogy visszavittem? Az, hogy hallottalak Radnótit szavalni az utcán és válaszoltam a kis... játékodra? Hogy találtál valakit, aki még nálad is nagyobb játékosa az életnek? Zavar, hogy többet vagyok a sarkadban, mint ahányszor erről tudomást szerzel? Avass be, minden részletre kíváncsi vagyok... Suttogom az utolsó mondatot egészen közelről az orcája mellett, továbbra is kitartóan útját állva, ha esetleg távozni próbálna.
Flegmán megrántom a vállam, őszintén, leszarom milyen a fürdőszobám, úgysem látom, hát nem teljesen mindegy? Csak szemtelenül az orrom alá dörgöli az egészet, nekem is lenne mit, de annyit nem ér ez az egész. Csak szeretném, ha lehetőleg az elkövetkezendő éveimben, mondjuk úgy addig, ameddig élek, ott lenne, ahol az elmúlt két hónapban volt. Vagy, igazából teljesen mindegy, hogy hol, stílusos lenne mondjuk a pokol legmélyén, csak ne a közelemben. - Roppant mód sajnálnám, ha nem lelnél benne semmi szórakoztatót. Természetesen hazugság színezi szavaimat, de aligha lehetne másmilyen az előző kérdésem fényében. Egyúttal arra is fény derül, hogy tulajdonképpen szórakozik velem. Csak tudnám, miért… mi oka van rá? Nem, igazából nem akarom tudni, csak szeretnék elmenni, mintha a belső vészjelző rendszerem figyelmeztetne, hogy kislány, ha jót akarsz magadnak, eddig, és ne tovább. Általában belerohanok a veszélybe, mert az őrülete édesget, hívogat, aztán magával sodor, de most nem érzem ezt. Csak az el innen megmásíthatatlan vágyát. - Nem vetek én a szemedre semmit, csak eressz! Sejtéseim szerint hiába beszélek, és erősebbnek is tűnik nálam. S van még valami, érzem, látom a borostyán lángolást körülötte lelki szemeim előtt. Más esetében azt mondanám, éledező harag, még mielőtt áthajlana az agresszív vörösbe, ám most… nem tudom, valami más. Valami, amit nem értek, de oly sok minden van vele kapcsolatban, amivel így vagyok. Túlságosan furcsa, mintha nem evilági lenne. - És most, hogy nem létező erkölcseimet megóvtad az újabb pusztító rohamtól, mehetek? Ráhagyom, vigye, nem érdekel, megoldom másképp, mindig megoldom. Próbálom kihúzni a csuklóm a szorításából, de ha túl nagy ellenállásba ütközöm, nem fogom erőltetni, nem óhajtok még ezzel is orvoshoz járni. Egészen hajmeresztő marhaság a részéről, hogy bárkinek is beköpném, nem vagyok ostoba, ezt már tudhatná, hovatovább azt is, hogy engem magamon kívül nem igazán érdekel senki sem. Mit számít ugyan, hogy ki minek tartja az új tiszteletest? Én tudom az igazságot, báránybőrbe bújt farkas, nem más, s ha azt is tudnám, mennyire tökéletesen illik rá a hasonlat, tán még inkább elvágynék a közeléből. - Szerintem meg túl nagy jelentőséget tulajdonítasz saját magadnak. Vágom a képébe gondolkodás nélkül, nem érdekel, mennyire kavarok a felszínen saját bizonyossága, hogy mennyire hiszi, hogy számít amit mond, hogy mennyire akar félelembe kergetni. Egy nagy frászt. Nem fogok tőled félni, Ethan, bármennyire is akarod ezt. Mekkora szerencse, hogy én Mira vagyok, hogy mindig is annak tartottam magam, hogy Angie csak az eltávolodásom jelképe a múltamtól, ám legbelül nem ő vagyok, így nem édesgeti egy pillanatra sem magát vissza a kegyeimbe a gyengédséget méregként köpő ajkaival. - Túlzás volna őrizgetésnek nevezni, de vissza akartam adni. Vallok színt, mert igen, úgy ítéltem, hozzá tartozik, s mivel énelőttem minden találkozásunk véletlennek tetszett, hát kézenfekvő volt magamnál hordani. Láthat bele akármit, attól még nem lesz ott. Nem hízelgek előtte kislányos vágyálmokkal, hisz olyanokra én már rég nem vagyok képes. Azok meghaltak Zsuzsannával és Péterrel. Pillanatnyi emlékük is elég ahhoz, hogy lelkem először felragyogjon, majd mélységes szomorúságba zuhanjon. - Kívánom, hogy egyszer tényleg találkozz valakivel, aki veled játszik, aki téged rángat dróton, aki ellen nem tudsz tenni. Mert mindenkinél van jobb, Ethan… Én nem szégyellem beismerni. S hogy mi bajom? Találd ki, te vagy a nagy lélekguru, ahogy látom. Nyomom meg az utolsó szót, mert nem, nem látom, hogyan is láthatnám. Itt a kulcs, Ethan, látod már? Elhintettél valamit, odadobtad elém a remény morzsáit, mit felcsipegettem, de hiába. Eltűntél, és vittél magaddal mindent. Egy könnyed fejfordítás oldalra, edd meg, amit főztél, Ethan, tudod jól, hogy ismerem egy gyenge pontodat, mégis tálcán kínálod. Vajon szándékosan becsülsz le, hogy lásd, mennyi mersz szorult belém, vagy csupán pillanatnyi helyzeted ragad annyira magaddal, hogy elfeledkezel róla? Tudom, hogy fel fogom idegesíteni, mégis mellőzök minden megfontolást, csak cselekszem, hogy ajkait érinthessem ajkaimmal oldalról, hogy érezze, milyen az, amikor valaki tudja, mi az, amivel árthat, és nem is rest használni. Játszadozz csak, de ne csodálkozz, ha válaszlépésbe kergetsz vele.
Nos, legalább egy dolog, amiben - ugyan csak színleg, de egyet értünk. Túlmagasodva azonban látszat barátság gyomorforgató szópárbaján csak lefogom, minél inkább választja az ellenkezést, én annál erőteljesebben kényszerítem "térdre". Ha jó lesz, ha csitul és képes mozdulatlan maradni, útjára engedem, és még csak ki sem kérem magamnak a modorát, elégedjen meg a borostyán víziókkal, s bár nem vagyok mindennek tudatában, mégis csak gerjesztem benne az indulat kivételesen aranyló árnyalatait. - Nem érdekelnek az erkölcseid. Osztom meg vele, bár szerintem mindketten tudjuk, hogy ezzel nem mondok újat. Egyre csak azon járnak a gondolataim, hogy mennyire faragatlan ez a pimaszság, és hogy mégis mennyire széppé és nemessé lehetne faragni ezt a stílust, ezt a fejetlenséget. Untat és dühít ez a tinédzser hisztéria, az ő korában én már sosem-felnőtt férfiként igazgattam egy egész udvartartást, s azt kívánom, bár cserélhettünk volna, bár én lettem volna vak a körülöttem lélegző világra, akkor talán nem kellene ma itt lennem, itt élnem, nyugodhatnék a hamis család hamis gyászával hintve Derby családi sírkertjében, a föld alatt, kukacok közt, ahová való volnék igazán. Ne fecséreljünk szót arra, hogy én mit tulajdonítok magamnak. Rosszak a körülmények, rosszak a résztvevő személyek, vakon is látná, hogy mennyivel tbbet érek, mint amennyit ő tagadásában feltételez rólam. - Te pedig sokkal kevesebbet tudsz, mint amennyit hiszel. Vágok vissza foghegyről, nem alacsonyodok odáig, hogy ilyen dolgokban vívjak vele szócsatát, az azonban egészen mulattat, hogy csak vissza óhajtotta adni a láncot. Milyen kedves, milyen figyelmes, nemde? Ruhája nem itatja fel ugyan a hazugságot, de mestere vagyok a hamis igazmondásnak, ámbár ehhez még az is túlságosan durva feltételezés lenne, hogy ehhez kényszerült folyamodni. Egyszerű - számomra teljesen egyértelmű - logikai következtetés csupán. - Hízeleg a kedvességed, de akár ki is dobhattad volna. Utalok arra, hogyha valóban olyannyira múló kalandnak bélyegezte volna a miénket, akkor gondolkodás nélkül megszabadult volna tőle, teljességgel háttérbe szorítva a tényt, hogy nekem esetleg jól esne a gesztus. Nem azt állítom, hogy kötődik hozzám, nem, de érzem, hogy akar, valami kell neki abból a mocsárban született fenevadból, ha más nem, hát válaszok, amik hiánya ki tudja meddig kísértené őt, ha teljességgel megtagadnám tőle magamat. - Mi a baj? Megijesztheti tán a kérdés, hiszen a fejébe belelátni képtelen vagyok is, minden rezzenését érzem a lelkének, ami pontosan olyan megtört és hibás és romlott, mint a sajátom. Melenget lágy békéje, nyakamnál fogva ránt le tapintható szomorúsága. A szóáradata mindazonáltal baljós ingert formáz a gyomromban. Felkúszik a nyelőcsövemen, számból a karjaimba buggyan, lezsibbasztva a végtagjaimat, ahogy a szavak képekké formálódnak elmém ködfátyolán át. Nincs szerep, amibe kapaszkodhatnék, csak én vagyok, teljességgel kapaszkodó nélkül, és ingerem volna szájon vágni arcátlansága okán, de képtelen vagyok szót emelni, tenni bármit is. Ajka az enyémre tapad. Tehetetlenül állok, mintha lódarázs volna, egy dongó, aki szúr, ha óvatlan vele az ember. De mindennek ellenére belém mar, eddig megfagyasztó ijedtségem pánikkal mérgez, ahogy egy teljesen kontrollálatlan mozdulattal lököm el magamtól, erővel, tán földre döntve, tán falnak csapva. Hogy tehetted ezt velem? Vak dühömben felmordulok, és nyúlok is a vékony torokért, hogy ujjaim közt roppantsam össze a gégéjét, elnémítva a kiáradni vágyó szavakat, ellenkezést, segélykiáltást, úgy nyomva fel a falra, mint egy plakátot, elemelve a talaj biztonságából. - Van fogalmad arról, mi történt azzal, aki utoljára ezt megengedhette magának, Angie? - a kérdés a fizikai nyomásnál nagyobb súllyal feszül a mellkasának, akár csak a Fenevad zihálása a mellkasom alatt. Képek, vér és belsőség, átkozott méh, elárult, megtagadta magát, nem kellett, elrohadt a csók, többé nem volt édes, másnak adta helyettem, mert nem lehettem ott - Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek. - az őrület csendjévé hatalmasodik el a suttogás, idegen, dallamos nyelven peregtetve a szavakat - Csak szép játék vagy, összetörlek. - nyomom meg az utolsó szót a Fenevad hangján, erősítve a szorításon, homlokomat az övének támasztva - Fényét veszem... - lehelem azokra az átkozott ajkakra a szavakat, karistolva őket, és már nem Angie az, már szőke és fáj, nagyon fáj - ...nagy, szép szemednek. Ó, nem tudom. - fújtatom nyögve, elhalóan, hogy végül lassan távolodjak el tőle, lassan eresszek a torkán, újra földre tegyem és elforduljak tőle... Nagyon szeretlek. - Nincs kedved átjönni? Kitesz kettőt... - rázom meg a zacskót az ujjaim közt. S ha volt is bármi gőg, bármi dac, bármi tehetetlen nyomorban vergődő harag a lelkemben, most nem maradt más, csak a semmi. Fekete és üres. A tűz hagyta parázs már csak nem is melegít, elszenesedett korom, esőszagot érzek. Mindjárt ránk szakad az ég, mert az eső még jót nem hozott soha.
Nem érdekel, hogy mi érdekel. Csak hagyjuk egymást békén. Mennyivel nyugodtabb lenne az életem, noha azt be kell ismernem, hogy kellőképpen intenzív a közelében lenni, valahogy mindig, rejtély, hogyan csinálja, de nem óhajtom megfejteni. Van, hogy nem éri meg. Vajon mi vette rá arra, hogy pap legyen? Hogy bort igyon, s vizet prédikáljon. Vajon ez is egyfajta szórakozás a számára, vagy valami más, valami sokkal mélyebb? Már megint egy ostoba kérdés, amit nem is értem, minek teszek fel. Talán érdekel, hiába akarom tagadni? Egy kicsit? A lelkem egy részét? Hogy valahol igenis izgatja a fantáziámat, hogy valószínűleg leköröz romlottságban? Hogy nekem ez tulajdonképpen tetszik? - Úgy vélem, ez az emberiség nagy részére igaz. Ettől aztán nem fogom rosszul érezni magam, ez biztos. Eldobhattam volna, jobban jártam volna, ha eldobom, nem tudnám, amit tudok, nem lennék biztos benne, hogy nem én játszottam vele, hanem ő velem. Nem szeretek mások játék babája lenni, nem vágyom a keserű pirulára, én akarok dróton rángatni másokat. Szavaim azonban nem szöknek szárba ajkaimon, ennyire nyílt és egyenes nem leszek. Nem érdemli, soha nem is fogja, ám az őszinteség többnyire egyébként is ritka vendég nálam. - Semmi... …közöd hozzá. Megrázom a fejem. Bármi is a bajom, arról te nem fogsz tudni, a legszebb, legféltettebb emlékeimnek bizonyosan nem foglak a közelébe engedni. Nekem csak ennyi jó maradt, senkinek sem engedem bemocskolni őket. Meghökkentségem mégis szinte kézzel fogható. Honnan tudja? Hogyan? Nem értem… Mikor megdermed, tudom, hogy ebben a pillanatban sikerült revansot vennem, apró győzelem, de kétségkívül az, tökéletesen beigazolódik ez a hirtelen mozdulattól, mivel a földre taszít. Tessék, belém marsz, visszakapod, én így játszom. Ha tudom, miként bánthatlak, meg fogom tenni, mindaddig, amíg nem hagysz békén. Nem vagyok áldozat. Senkié. Az életé talán, de másé nem leszek, épp eleget szenvedtem már, csak azt akarom, hogy békén hagyj. Olyan nagy kérés volna? Sajog a hátsóm, miként földet érek, meg sem próbálok felállni, nem, míg el nem csitul lelkének haragja, még visszalökne, vagy valami hasonló. Ám nem múlik, inkább kirobban, torkomat fojtogatja, dühe perzsel. Szólni képtelen vagyok, de ha nem torkomat szorongatná, akkor is belém fagyna minden annak okán, hogy milyen egyszerűen emel meg, s szegez a falhoz. Lábujjaim sem képesek elnyújtózni a talajig, csak vékony ujjaim fonódnak a karjára, ösztönös, mit sem érő mozdulattal, hisz elvenni onnan aligha tudom. Minek kérdez, ha nem hagy beszélni? Nem számít. Tűrök, várom a pillanatot, hogy röpke életem végére pont kerüljön, hogy a mesém véget érjen. Végre. Nincs miért koptatnom a földet, s bár el tudnám tölteni az időmet, jelen formámban valószínűleg nem ragaszkodom annyira hozzá, mintha ép volna a látásom. Valami indokolatlanul erőteljesen feszül a gyomromnak, nem tudom, mi az, ismeretlen, még elmém számára is láthatatlan, nem létező, ami talán egy kicsit ijesztő, de csak ismeretlensége okán. Ahogy ajkaira tolulnak szavai, rájövök, már nem hozzám intézi őket. Már valaki másnak, talán pontosan annak, aki csókolta. Hogy mi történt vele? Nem tudhatom, de ha képes volnék szólni, akkor sem kérdezném meg. Pedig, talán megtehetném, hisz biztosra veszem, hogy gyötörném vele, de nekem is van szívem, és úgy vélem, most épp elég volt neki ez a túra önnön múltjába. A bőröm magába issza ujjainak lenyomatát, fáj, bizonyosan hamar elszíneződik majd, s már azt gondolnám, nem ereszt el, csak mikor már lélektelen tükreimhez hasonulok, és nem dobban többé szívem. Mégis megtörténik, hogy utána saját ujjaim fonódjanak önnön torkomra, és képes elérni, hogy tökéletesen őrültnek gondoljam következő kérdése nyomán. Sokat elmond rólam, hogy szó nélkül ugyan, de bólintok. Nála a kokóm, amire nem szeretnék keresztet vetni, amennyiben csak úgy juthatok hozzá, hogy vele megyek, hát megyek. Függő vagyok, és túlságosan rég volt hozzá szerencsém. Kell. Így hát, ha megyünk, megyek, nem miatta, hazudom magamnak is, mert a beteg lelkem mondhatni szomjazza a hasonszőrűt, beteges, őrült gondolat, s tett, tudom, mégsem vagyok képes egyszerűen hazasétálni. Ő már beszennyezte lenyomatával a kuckómat. Most megtehetem én is. Eszemben sincs elmenni ezen lehetőség mellett.
//Köszönöm ezt a röpke, meglehetősen intenzív szösszenetet. ^^//
Csak úgy nekivágtam a városnak az egyik délelőttön, amikor különösen unatkoztam. Úgy voltam vele, hogy miért is ne fedezhetném fel egy kicsit Fairbankset, hiszen eddig úgysem volt rá lehetőségem. Persze még nem volt teljesen biztos, hogy lesz maradásom idefent északon, de én nagyon szerettem volna bízni abban, hogy sikerülni fog megnyerni magamnak az Alfa áldását. Hogy hogyan és miként, az még számomra is rejtély volt, de magamat is meg akartam győzni, mert egy csomó önsegítő könyvben azt írták, hogy pozitívan kell hozzáállni, és akkor meg is fog valósulni. Eddig nekem annyira nem jöttek be ezek a fajta próbálkozások, de talán majd most! Szóval, nem ártott volna, ha egy kicsit jobban eligazodom az új lakóhelyemen, még ha az csupán ideiglenes is lesz végül. Akartam tudni, hogy mit merre találok, így aztán beültem a kocsiba és nekivágtam a nagy felfedező körútnak. Voltam mindenféle irányban, és ahol lehetett, ott leparkoltam a kocsival és gyalog folytattam az utamat. Mindez olyan jól ment nekem, hogy legalább háromszor álltam át más részekre, és egy bizonyos részről már azt is elmondhattam, hogy akár vissza is tudnék találni oda. A figyelmem azonban lassanként lankadni kezdett, és elég volt egyszer elbambulnom ahhoz, hogy rossz sarkon kanyarodjak le. Először fel sem tűnt, hogy ismeretlen terepen járok, hiszen nekem minden ismeretlen volt most, kivéve, amit már láttam korábban. Ezen a helyen azonban semmi olyat nem tudtam felidézni, amivel már találkoztam volna előtte, így aztán lassacskán megijedtem. Persze nem olyan pánikszerűen, de határozottan tanácstalanná váltam azzal kapcsolatban, hogy mit kellene most tennem. Hogyan fogok innen kikeveredni? Még arra sem emlékeztem, hogy merre álltam meg az autómmal, pedig onnantól már nem lett volna nehéz visszatalálni a hotelhez. Bolyongásba kezdtem hát, két kezemet mélyen belerejtve a kabátom meleg zsebeibe, mert igencsak lehűlt a levegő. Nem voltam még ehhez hozzászokva így szeptember derekán, én naivan azt gondoltam, hogy csak pár fok különbség van ahhoz képest, amiben eddig éltem. Nos, elég hatalmas tévedésnek bizonyult, de idővel úgyis hozzá lehet szokni, ugye? Mások is hozzászoktak, pedig kötve hiszem, hogy az egész város lakosságából mindenki ide született. Nem, egészen biztos, hogy nem! Remek példa lehetett volna erre Duane, nem is nagyon értettem, ő hogyan tudta elviselni a meleg után, amibe ő belecsöppent a születésekor. Miközben ezen gondolkoztam, sikerült még inkább elkeverednem, és most már azon imádkoztam magamban, hogy csak bukkanjak rá valami emberre ezen az elhagyatottnak látszó utcán, aki majd útba igazíthat. Nem ártott volna azt is tudni, hogy pontosan hol álltam meg a kocsival, mert ennek az információnak a hiányában elég nehéz lesz útbaigazítást kérni, igaz? Mintegy varázsütésre vettem észre távolabb egy fiatalnak tűnő lányt. Mielőtt tovább mérlegelhettem volna, már fel is gyorsítottam a lépteimet, hogy hallótávolságon belülre érjek. - Várj! Kérlek! – szóltam utána félig-meddig kiabálva. – Nem tudsz véletlenül segíteni? – még egy kedvesnek szánt mosollyal is megpróbálkoztam, hátha nem néz komplett idiótának, vagy valami pszichopata gyilkosnak.
Kicsit ki voltam lelkileg az utóbbi napokban, azt hiszem, túl sok minden történt túl gyorsan. Elképzelni sem tudtam jelenleg, hogyan is tovább, de nem is nagyon szerettem volna túl sokat gondolkodni ezen. Egyszerűen túlságosan is fáradt voltam, mostanra már a munka és a suli, meg a sok próba hármasa egészen kikészített. Mégis, úgy döntöttem, hogy ma inkább sétálok egy nagyot a városban, és próbálom felfedezni, ahelyett, hogy apa körül járnának a gondolataim, vagy épp anya körül. Egyik sem sokkal jobb, mindkettőtől szomorú leszek. Az egyik sarkon látok besétálni egy édes kiscicát, elég panaszosan nyávog, lehet, hogy csak éhes, remélem legalábbis, hogy nincsen semmi baja. Nekem mindenesetre maradt egy szendvicsem a suliból, abból szívesen odaadom neki a sonkát és a sajtot, úgyse kérem. Szegény Catherine néni talán még szívrohamot is kapna, ha tudná, mire készülök, de most ezzel nem foglalkoztam. Vagy a macska, vagy egy kuka, mert persze abból is csak a baj van, ha érintetlenül hazaviszem. - Cicc-cicc... Szólongattam a kis cirmost, reméltem, hogy előbújik, mert egyre beljebb mentem a szűk utcában, ami persze inkább tűnt barátságtalan sikátornak kisvártatva, mint utcának. Remélhetőleg nem esek hasra egy hajléktalanban, de őket is maximum a szendvicsemmel tudnám megkínálni, pénzem az nincs, maximum egy-két péksütire meg egy kávéra való, többet sosem hordok magamnál, bankkártyát sem, mert úgy legalább tutira nem költöm el azt a keveset, ami van. Összerezzentem, amikor meghallottam a majdnem kiabálást, de az kétségtelennek tűnt, hogy nekem szól, hiszen mást nem láttam erre, hacsak időközben nem jelent meg mögöttem valaki. Akkor mondjuk nagyon figyelmetlennek kellene lennem… Mindenesetre a lány felé fordulok, aki közben közeledik is felém, a macska hangjára már nem is tudok figyelni. - Segíteni? Miben? Kérdezem kicsit meglepetten, bár nyilván nincs a homlokomra írva, hogy nem vagyok helyi, meg az sem, hogy csóró vagyok. Mondjuk, ő nem tűnik épp hajléktalannak, szóval csak nem pénzt akar kérni… Mindenesetre, mindjárt kiderül, én bizonyosan figyelmesen fogom hallgatni. Nem nézek ki belőle rossz szándékot, én senkiből, épp ezért ütöm meg olykor a bokám.
Meg sem fordulna a fejemben soha, hogy ijesztő jelenség lehetnék. Legalábbis emberi formámban egészen biztos, hogy senkire nem hoznám rá a frászt a pöttöm termetemmel és az állandóan mosolygós arcommal, úgyhogy most is csak ezért kiáltottam oda olyan bátran a tőlem nem is olyan messze lévő lánynak, mivel nem gondoltam, hogy megijeszthetném. Sajnos még ilyen távolságból is elkaptam a pillanatot, ahogyan ráeszmélt a hangomra és egy kicsit megrezzent, de annyi baj legyen! Szerintem még mindig nem nézek ki baltás gyilkosnak, főleg, hogy most már meg is jelent egy mosoly az arcomon, hogy még inkább oldjam a helyzetet. Amint felém fordult, lassacskán beértem őt. Lépteim lelassultak, kezeimet pedig még mindig a kabátom zsebeiben tartottam, de csakis azért, hogy ne fagyjanak le az ujjaim, amíg idekint vagyok. Nem lapult ott semmiféle fegyver, becsszó! - Hát, azt hiszem, hogy egy kicsit sikerült eltévednem… - vázoltam a helyzetet, amint rákérdezett, hogy mégis miben lehetne a segítségemre. Egy kicsit azért kellemetlenül éreztem magam, amiért ilyen ostoba szituációba keveredtem, de szerintem akárkivel megeshet, ha új helyre kerül. Nem ismerhetem betéve a térképet egyből az első pár napban, igaz? Másként meg nem tudnám felfedezni a várost, csak ha nekivágok, így meg benne vannak a pakliban az efféle kis malőrök. Alapvetően nem is lenne ezzel probléma, de nekem hamarosan vissza kellene mennem a hotelbe, ráadásul az autóm hollétéről sem volt semmiféle elképzelésem. Erre mondják, hogy pech? - Igazából halványlila gőzöm sincs, hogy merrefelé jutok vissza az autómhoz, úgyhogy reméltem, hogy esetleg útba tudsz igazítani – reménykedve néztem rá, és próbáltam a lehető legkedvesebb arcomat elővenni. Fiatal lánynak tűnt, a hozzá hasonlók pedig mindig jobb, ha tartanak az idegenektől. Én sajnos nem fogadtam meg ezt a tanácsot annak idején, és tessék, látszik, hogy milyen rossz vége lett. Ha nem történt volna úgy, akkor most nagyon más életem lehetne, legalábbis én szeretem ezt gondolni. Most nem is lennék itt, az is biztos, de az élet ilyen. Valamiért nekem ez volt megírva, az meg már csak rajtam múlik innentől kezdve, hogy hogyan élek a lehetőségeimmel. Reménykedve pislogtam a velem szemben álló lányra, mert másban nem tudtam bízni, hiszen nem volt körülöttünk senki eddig. Mégis kibe fektettem volna akkor minden reményemet? Olyan szerencsétlennek éreztem magam néha, hogy az valami hihetetlen. És akkor még eszembe sem jutott, hogy esetleg a telefonon megnézhetnék egy térképet, vagy valami segítséget kérhetnék. Nem, ez teljesen kiment a fejemből, én tőle vártam a választ. Egyébként is kedvesnek és barátságosnak látszott, nem annak a nagyszájú típusnak, aki manapság fellelhető a gimnáziumokban, úgyhogy nem tartottam attól, hogy elküldene melegebb éghajlatra, amivel felbőszíthetné a bennem lapuló vadállatot.
Így, ahogy közelebb ér, egész bájos teremtésnek tűnik, kicsit olyan fajta lehet, mint én, a kutya nem feltételezne róla rosszat. Én sem teszem, valahogy nem hiszem, hogy bántani akarna, igazából, nem sokat változtatott rajtam ilyen téren az, hogy megkíséreltek megerőszakolni. A férfiakkal persze sokkal óvatosabb vagyok, de nem feltűnően, egyszerűen csak kevésbé vagyok nyílt, ami úgysem tűnik fel valakinek, aki addig nem ismert. - Ohh, igazán? Új vagy a városban? Én is, bár most azt hiszem, nem tévedtem el, csak egy cicát láttam, és oda akartam adni neki a szendvicsemből a sonkát meg a sajtot. Sajnos úgy tűnik, hogy felszívódott. Némileg csüggedten csóváltam meg a fejem, elvégre tökre nem normális az, hogy ennyire lelomboz az ilyesmi, vagyis, szerintem az, de úgy egyébként sokan nem így állnak a világhoz, szóval pilloghatnának rajta. Mondjuk, róla pont nem feltételezek ilyesmit, kedvesnek tűnik. - Megpróbálhatom, de ahhoz tudnom kellene, hogy hol álltál meg az autóddal. Tudod, én is csak alig egy hónapja vagyok a városban, de hátha arra pont jártam. Szóval, ha utcanevet nem is, egy ismerős épületet, logót, fel tudsz idézni? Kíváncsiskodom, elvégre anélkül kicsit nehézkes lenne a dolog. Én mosolyogtam rá, nem esett nehezemre, szimpatikus vonásai voltak. Meg úgy alapjaiban is egész sokat görbül felfelé ajkaim sarka, most mondjuk kicsit sok minden foglalkoztatott és aggasztott egyszerre, de annyira azért nem, hogy elfelejtsek olykor derűsnek mutatkozni. - Szerintem akkor induljunk is vissza, mert tutira nem itt parkoltál le. Nagyon vicces vagyok, tényleg, istenem… nem is csodálkoznék, ha fogná a fejét miattam, mindenesetre én elindultam, és reméltem, hogy akkor ő is követ, mert itt ácsorogni aztán semmi értelme sem volt. Nem is szerettem a sikátorokat, volt valamiféle kellemetlen atmoszférájuk, amitől futkos az ember hátán a hideg. - Egyébként, Sienna vagyok, Sisi vagy Nana, amelyik jobban tetszik. Téged hogy szólíthatlak? Emeltem rá barátságos tekintetemet, aztán már kinn is voltunk a nyílt utcán, és bár én nem voltam épp a szerencsétlen kislány kategóriájába sorolható személyiség, de abban a szent pillanatban, ahogy kiléptem, már vágódott is belém egy gördeszkás srác, és úgy ahogy voltam, eltarolt, az már csak Cassie lélekjelenlétén múlott, hogy ő is velünk repült, vagy megúszta. Azon múlt az is, hogy rajta landolok, és hármas kicsi a rakást játszunk, vagy a betonon kényszerülök a kezeimmel tompítani az esést…
- Igen, csak néhány napja érkeztem – osztottam meg vele ezt a nem túlzottan fontos információt, ajkaimon pedig egy barátságos mosoly is ott virított most már. A múltkor megismertem Florát, most meg őt, úgy látszik, hogy csupa kedves emberhez van itt szerencsém. Még Duane is az volt, csak róla éppenséggel nem lehet elmondani, hogy ember lenne, erre azonban inkább nem is akartam most gondolni. Még mindig nem tudtam feldolgozni teljesen, hogy van egy olyan ismerősöm, aki az őrzők közé tartozik. Határozottan fura! - Lehet, hogy én ijesztettem el… - vetődött fel bennem a gondolat. Vajon a macskák megérzik a farkasomat? Minden bizonnyal igen, és ha így van, akár hihette azt is, hogy veszély közeledik, és inkább kereket oldott még a balhé előtt. Pedig én nem szoktam szabadidőmben cicákat reggelizni, de még csak uzsonnára sem fogyasztóm őket. Már a gondolattól is rossz érzés kerített hatalmába, úgyhogy inkább a velem szemben álló leányzóra koncentráltam, mert ő legalább üde színfolt volt itt a kihalt utcán. Vagy sikátorban, ki tudja, hogy mi ez pontosan… - Ó, akkor pont jó emberbe akadtam bele! – nevettem el magam akaratlanul is. Ez is csak én lehetek, hogy amikor eltévedek, akkor pont olyan embert sikerül találnom az utcán, aki szintén nem olyan régóta a város lakója. Valahol tényleg nevetséges volt a helyzet, de abban azért reménykedtem, hogy nem veszi magára a dolgot. Egyáltalán nem szerettem volna megbántani, ráadásul lehet, hogy tényleg tud segíteni, anélkül pedig nem jutnék vissza az autóhoz. – Öhm… - dünnyögtem magam elé elgondolkozva. Az a baj, hogy annyira nem figyeltem meg ott pont a környezetet, de azért próbálkoztam felidézni. – Hát, elég sok kocsi parkolt a járda szélénél, és volt ott kocsma, meg azt hiszem egy barkácsbolt is… talán… - nem voltam benne biztos egyáltalán. – Sőt, talán egy mosoda is! – jutott eszembe hirtelen, de ezekből valószínűleg nem is egy akadt a városban. - Nem sokat segítettem, igaz? – kérdeztem kissé elszontyolodva, pedig én tényleg próbálkoztam használhatót mondani. – Hát nem! – én azért mosolyogtam rá, még ha egyértelmű volt is, hogy nem itt álltam meg a kocsival. Azért annyira nem voltam béna, hogy ilyen rövid távolságot ne tudjak megjegyezni. Mire észbe kaptam, legújabb ismerősöm meg is indult kifelé a sikátorból, vissza a kicsit bizalmat keltőbb utcára. Gyorsan felvettem a tempóját, és mellé szegődtem, most már odafigyelve arra, hogy merre is járunk pontosan. Tényleg kelleni fog egy térkép! - Én meg Cassie vagyok! – árultam el én is a nevemet udvariasan, még mindig mosolyogva. – Nagyon örülök, Sisi… - folytattam volna a mondatot, de a semmiből tűnt fel a gördeszkás. Jobban mondva én már hallottam a jellegzetes kerékhangot, ahogyan felénk zörgött, de nem gondoltam volna, hogy egyenesen belénk fog csapódni. Egy kicsit én is kibillentem az egyensúlyomból, de csupán néhány pillanatra. Aztán a másodperc törtrésze alatt kaptam is Sienna után, hátha még sikerül az előtt elkapnom a karját, hogy közelebbi barátságba kerülne a betonnal. Persze én is megborultam előre, de nem annyira, hogy én is ráessek teljesen. - Te jó ég, jól vagy? - kérdeztem riadtan. Azért még magamat is felülmúlnám, ha farkas létemre most kifeküdtem volna velük együtt a földön, de nem sokon múlt. Ebből is látszik, hogy van még hová fejlődnöm.
Valahogy jó volt úgy érezni, hogy nem csak én vagyok új és idegen errefelé, nem, közel sem éreztem magam kirekesztettnek, de azért nem volt egyszerű beilleszkedni, új barátokat találni, gyakorlatilag új mindent találni. Igyekeztem nagyon, de esténként, amikor az anyával közös tv-zések ideje jött el, mindig úgy éreztem magam, mintha én lennék a legszerencsétlenebb ember a földön. Tudom én, hogy közel sem volt így, de olyankor végtelenül hiányzott. - Az is lehet, hogy én, de most már úgyis mindegy, ma magának kell kaját találnia. Nem fogom tovább kajtatni, ez teljesen bizonyos, de azért sajnáltam, hogy nem tudtam rásózni legalább a szendvicsem feltéteit, így az egész mehet a kukába. Nem szerettem ételt kidobni, de Charlotte néninek sem akarok csalódást okozni, hogy nem ettem meg a szendvicsét. Lehet annyira nem is számítana neki, ezt még nem tudom, de a volt sulimban egy lány mindig tisztességesen betúrta a méretes szendvicsét, esküszöm, vastagabb volt, mint a karom, ami mondjuk alapjában nem teljesítmény, de szendvicsben azért nagyon is. Egyszer megkérdeztem, mi volt az oka, és azt mondta, hogy mert kikap, ha nem eszi meg, és az anyukája valahogy mindig tudja, ha hazudik. Ez olyan anyás dolog lehet, az enyém is belém látott mindig is. - Így is mondhatjuk, de reméljük, megtaláljuk a megoldást. Próbáltam bíztatóan mosolyogni rá, addig fölösleges aggódni a helyzet szerencsétlensége fölött, amíg nem biztos, hogy teljesen el van veszve. Én ugyan innen hazatalálok, de ha sokat bolyonganék másfelé, már lehetséges, hogy bajban lennék. Ilyenkor a taxi egész jó megoldás lehet annak, akinek van rá pénze. Hát nekem nem volt. - Na lássuk a medvét. Ennyiből nem vagyok biztos semmiben sem, de azt hiszem, a legközelebbi mosodához el tudlak vinni, a kocsmákat sosem figyelem sajnos, és a barkácsbolt sem olyan fontos dolog, hogy megjegyezzem. Úgyhogy reméljük, az lesz, amit keresel. Fejtegetem, és remélhetőleg nem kell majd csalatkoznia, de azért az is pár saroknyira van… saroknyi, hát azért ez nem olyan nagy város, és nem is úgy építkeznek, mint mondjuk Los Angelesben, szóval itt ilyesmiről nem nagyon lehet beszélni, de szerencsére nem is mondtam ki hangosan. - Cassie! Szép neved van! Kedveskedtem, bár szerintem nem csak a neve volt szép, nem vonzódtam a lányokhoz, vagy ilyesmi, abszolút nem, de nagyon is úgy találtam, hogy a vonásai is kellemesek a szemnek, és a göndör haja miatt egészen irigyeltem, ez nálunk lányoknál már csak ilyen, akinek egyenes van, göndört akar, akinek göndör, az egyenest. Sosem jó nekünk semmi a külsőnkkel kapcsolatban. Aztán estünk, azaz majdnem, mert Cassie valahogy elkapott, a srác meg belém kapaszkodott, de őt vitte tovább a lendület, és húzott is le magával, így egy ilyen furán csimpaszkodós dologba keveredtünk, mindenesetre az biztos, hogy köszönhetően a szőke lánynak, egyikünk sem sérült meg komolyabban, pedig elég csúnya lehetett volna. - Jól, hála neked! Azzal próbáltam ilyen félig állós, félig földön fetrengős pózból felverekedni magam, és a srác is kapcsolt végre, hogy el kéne engednie. Ő kicsit gyorsabban pattant fel nálam, és már kezdett is beszélni. - Basszus, nagyon sajnálom, remélem, mindenki jól van! Csúcs volt a mentés! Hogy csináltad? Rohadt jók a reflexeid! Én észre sem vettem, hogy jöttök. Csak úgy dőlt belőle a szó, én pedig elnéző mosollyal poroltam le össze sem koszolódott ruháimat. - Semmi baj, a lényeg, hogy nem történt semmi komoly. Mosolyogtam rá, az nekem nem is ütött szöget a fejemben, hogy Cassie mennyire ügyesen kapott el, valahogy még most sem tűnik fontosnak, a lényeg, hogy megtette.
Nos, én is csak remélni mertem, hogy megtaláljuk a megoldást. Valószínűleg a négylábú szörnyeteg visszatalált volna, ha tudja, hogy hová kell mennie. Annyit azonban nem ért, hogy átadjam neki az irányítást, és amúgy is túl nagy feltűnést keltett volna egy megtermett vadállat a város kellős közepén. Nem, inkább akkor el fogok tévedni ezzel a lánnyal, és majd szégyenszemre felhívom Emmát, hogy mentsen ki ebből a helyzetből. Milyen ciki, hogy farkasként nem elég jó hozzá az orrom, hogy visszataláljak! Bár a sok szemét bűze kissé elnyomta azokat a szagokat, amik talán segíthettek volna nekem valamelyest a tájékozódásban. - Tényleg?! – kérdeztem vissza teljes lelkesedéssel, amikor kiderült, hogy talán egy mosodát megtalálunk. Ha nem is az lesz az, amit én keresek, attól még lehet, hogy onnan már el fogok találni a kocsimhoz. Micsoda ostoba nőszemély vagyok, hogy még ennyit sem tudok megjegyezni! Valószínűleg ezt gondoltam volna Sisi helyében is, Emma pedig egészen biztos, hogy erre fog magában jutni. Talán olyan szerencsétlennek fog bélyegezni, hogy nem is pazarol rám több időt, mert úgyis reménytelen eset vagyok. Nem! Ezzel most kellett leállnom, mert nem lesz jó vége. Ő is pont erről a negatív hozzáállásról akart leszoktatni még a múltkor, és én tényleg nagyon igyekeztem, hogy el tudjak vonatkoztatni az időről-időre rám törő borús gondolatoktól. Azok nem jók semmire, csak arra, hogy megkeserítsék az ember életét, és elrontsák a napját. Éppen ezen gondolkoztam, amikor megkaptam a nevemért járó dicséretet. Csak mosolyogva köszöntem meg, máris egy kicsit jobb kedvre derített egy ilyen aprósággal. Hihetetlen, hogy milyen kevés kell néha ahhoz, hogy az embernek máris jobb kedve legyen. Nekem se kellett sok ahhoz, hogy valaki örömet okozzon, csak mostanában túl kevés ilyen esetre volt példa. Főleg, amíg Colin a nyakamba lihegett még Detroitban. Az, hogy a baleset bekövetkezésekor automatikusan nyúltam az éppen elboruló lány után, inkább csak ösztönös volt. Ám abban a pillanatban meg is bántam, ahogy ráeszméltem, hogy mi történt. Pontosan olyan szituációba keveredtem már megint, mint az első napomon annál a verekedésnél. Akkor is indulatból szorítottam meg a srác kezét annyira, hogy megreccsenjen még a csontja is, pedig alapvetően én igazán nem tűnök erőembernek. Sokkal inkább a törékeny testalkat lenne rám a megfelelő jellemző, erre én olyat teszek, amit talán egy megtermett férfi is nehézkesen tudna kivitelezni. Most pedig már megint! Nem szabadott volna felhívnom magamra a figyelmet, és erre tessék! Szerencsére olybá tűnt, hogy Siennának szinte semmi nem tűnt fel abból, amit tettem. Leginkább a hála látszott rajta, ami megnyugtatott. Egészen addig a pillanatig, amíg a srác el nem kezdett áradozni a kiváló reflexeimről. A mosolyom nem volt túlzottan őszinte, sokkal inkább lehetett volna valami szájrándulásnak nevezni, ha az ember jobban ismert, akkor látta a különbséget. - Hát, biztosan csak az adrenalin. Igazából elég béna szoktam lenni… - magyaráztam ki a helyzetet egyből, ami úgy véltem, hogy nem is volt olyan rossz mentése ennek a kínos szituációnak. Jobban mondva csak számomra volt kínos, természetesen a saját hibámból. – Igen, lehetett volna rosszabb is – erősítettem meg Sisi szavait, és néhány pillanatig még a srácot néztem, hogy tényleg jól érzi-e magát. Bár elég hamar felpattant, szóval nyilván semmi komoly baja nincsen. – Gyere, keressük meg azt a mosodát! – invitáltam legújabb ismerősömet, mert valahogy feszélyezett az, ahogyan a srác nézett rám az előbb. Nem szerettem, ha körülrajongtak ennyire, meg azt is tudtam, hogy elég furcsán jött ki ez a helyzet. Nem kellett felhívni rá a figyelmemet, jobb volt egyszerűen csak minél távolabb kerülni tőle, hogy elfelejtsen engem is, meg ezt az egészet is.
Megvakartam a tarkóm, nem is tudom, miért, volt valami leheletnyi kényelmetlenség ebben az egész helyzetben, már azon túl, hogy majdnem istenesen felnyaltuk a járdát. Túl sok jelentőséget persze nem tulajdonítottam neki, és igyekeztem volna elfelejteni az egészet, de a srác csak tovább firtatta. Nem szokásom elzavarni senkit sehonnan, de most valahogy zavart, elég lett volna egy bocsánatkérés, aztán viszont látásra. Cassie viszont tök kedvesen lereagálta a szóáradatát, szóval én sem akartam bunkózni, nem is szokásom. Egyszerűen csak nehezebbnek tűnt azok után jópofizni, hogy úgy eltarolt, és ha nincs Cassie, elég csúnyán járhattam volna. - Mint a nagymama és az unoka esete? Kérdezem kuncogva, mert bár senkije nem vagyok, de azért valahol jól esik, hogy egy tök idegenből ilyet váltott ki az esetleges pórul járásom. Abszolút nem látok bele egyebet a dologba, eddig sem tűnt furának, a fiú kérdése okán már kicsit talán érdekesebbnek tűnt a dolog, de számomra ez a kijelentés eloszlat minden viharfelhőt. - Azt viszont ezek után nem hiszem el, hogy béna szoktál lenni. Mosolyogtam rá kedvesen, mindenféle gyanakvástól mentesen, aztán én is végigmértem a srácot, nem volt baja, egy kis horzsolás talán befigyelt, de mivel ő meg belém kapaszkodott, illetve félig rajtam csüngött, ő is sokkal kisebbet esett. - Izé… Figyu… megadnád a telefonszámod? Mindig ilyen menő csajsziról álmodtam! Ecseteli Cassienek, nyilvánvalóan neki sem esik le, hogy nem egy súlycsoportba tartoznak kor tekintetében, mert bár nagyon fiatalnak tűnik a másik, de szerintem azért pár évet biztos ráng ver. - Oké, menjünk! Szia, és legközelebb figyelj jobban légyszi! Én is úgy fogok tenni. Mosolyogtam még rá, aztán attól függetlenül, hogy történt-e telefonszámcsere, szerintem indultunk is, én legalábbis szorgosan tettem egymásután a lábaimat, és közben magyaráztam, hogy épp hol jártunk. - Ha bármi ismerőset látsz, ne habozz szólni! Még jobban csak nem kellene eltévedned. Azért reméltem, van kit felhívnia legvégső esetben, bár egy taxi hívása is megfelelő lett volna, de ezt nem javasoltam, én sem tettem volna, ilyesmire nem volt pénzem. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy neki ne lett volna, de ez még tényleg ráért akkorra javaslatnak, ha egyértelműen nem fogjuk megtalálni a célállomást.
Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg Sienna is rosszul érezheti magát. Az már más kérdés, hogy engem feszélyezett, amiért a srácnak feltűnt, hogy egy kicsit gyorsabban reagáltam, mint az normális lenne. A legnagyobb baj ezekkel az ösztönökkel az, hogy nem gondolkozom előtte. Egyszerűen csak jön, ha valami olyan történik. Pont ez történt akkor is, amikor megismertem Duanet, és ugyebár megtámadtak minket. Akkor sem mérlegeltem, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy közbe kell avatkoznom és meg kell fognom a támadó csuklóját. Most is valami ilyesmiről volt szó, csak itt nem volt ilyen drasztikus a fellépésem. A leheletnyi zavaromban csak a vállaimat vonogattam és halványan mosolyogtam. Nem tudtam, hogy mi egyebet mondhatnék, azon viszont mindenképpen nevetnem kellett, hogy nem tűnök bénának. Ó, ha tudná, hogy igazából mennyire jellemző rám pedig az ilyesmi. - Nem elég bizonyíték az, hogy nem találom a saját kocsimat és eltévedtem? – kérdeztem kissé piszkálódva, megpróbálva oldani a saját és a többiek feszültségét is. Jobban mondva a srác lelkiállapota túlzottan nem aggasztott, Sisire viszont jobban oda akartam figyelni, ha már volt ilyen kedves és segít nekem. Ha nem terelem el a sikátorból, most talán nem keveredett volna ilyen helyzetbe. Akkor valószínűleg nem erre jön, vagy nem ilyenkor jön erre, és össze sem ütközik a fiúval. Azt hiszem, hogy ez volt most a sors közbeavatkozása. - Öhm… - kezdtem zavartan, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Elég régen volt már példa arra, hogy kikezdett velem egy fiú, ráadásul a korkülönbségről már ne is beszéljünk. Látszólag is feltűnő lehetett, hogy idősebb vagyok nála, hát, még ha tudná az igazat is! Akár még az anyja is lehetnék. Elég fiatalon kellett volna szülnöm, de simán beleférne, az ilyesmi pedig engem nagyon tudott feszélyezni. Attól még, hogy ő nincs ezzel tisztában, én még tudtam, és ez éppen elég volt a megzavarásomhoz. – Ne haragudj, de csak átutazóban vagyok itt, igazából lent lakom New Yorkban! – hárítottam végül udvariasan, egy kegyes kis hazugsággal. Legalábbis New York mindenképpen az volt, a másik pedig reméltem, hogy idővel válik azzá és maradhatok a városban. Megragadtam végül a menekülési lehetőséget, és búcsúzások, meg csalódott kiskutyaszemek közepette megindultam az ellenkező irányba, magunk mögött hagyva a srácot. Egy kicsit még mindig kellemetlenül éreztem magam, de Sienna legalább nem hozta szóba, hogy milyen gyors volt a reakcióm a krízishelyzetben. Reméltem, hogy ez így is marad! Elég bőven nekem egy ember is, aki látta, hogy mit tettem. - Igen, igyekszem! – mosolyogtam, figyelve a környezetet. Egyelőre még semmit nem találtam ismerősnek, de bíztam benne, hogy újdonsült ismerősöm majd elvezet legalább a mosodáig, utána talán már menne egyedül is. – Hihetetlen, hogy az ilyen srácok még ezekben a helyzetekben is képesek kikezdeni egy lánnyal! – forgattam a szemeimet rosszallóan. – Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, még azt is megkockáztatnám, hogy direkt csinálta… - tettem hozzá viccelődve, szélesen mosolyogva.
- Az más, az ilyesmi szerintem sokakkal előfordulhat egy idegen városban. Legyintek, elhessegetve a dolgot, ettől nem lesz valaki béna, figyelmetlen esetleg, de ez meg nem akkora dolog, hogy érdemes legyen beszélni róla. Mindenesetre engem nem zavart az sem, ha tényleg nagyon ügyetlen, az egész bájos is tud ám lenni. A poént mondjuk értékeltem, mosolyogtam is ezerrel, mondjuk én általában így teszek, szóval nem lett volna meglepő senkinek, aki ismer egy kicsit is. Nos, ők nem ismerhettek, de legalább gondolhatták azt, hogy begolyóztam a sok mosolygásból. A mai világban nekem néha az az érzésem, hogy az emberek egyszerűen elfelejtettek mosolyogni, én meg szeretem őket emlékeztetni arra, hogyan kell. Nem is tudom, miért, de valahogy úgy éreztem, hogy nem esik jól a kis lelkemnek ama információmorzsa, hogy csak átutazóban van itt. Kedves lánynak tűnt, és jó, ha az embernek vannak ilyen ismerősei, már a közelben, és nem a világ másik végén. Az viszont csöppet sem érdekelt, hogy mint fiú és lány mit kezdenek egymással, ez a téma engem hidegen hagyott, szerintem sosem leszek szerelmes, de nem is akartam. A régi sulimban a csajok állandóan csak nyavalyognak a pasik miatt, a mostanit még nem tudom, annyira nem ismerek még senkit, hogy pletykálni akarjanak nekem. Ezért mondjuk áldom az eget, nem vagyok az a pletyis fajta, szívesen beszélgetek bármiről, de másokat ne beszéljünk ki, az nem szép dolog. Jó, kicsit azért sajnálom a srácot, amikor faképnél hagyja Cassie, de nem az én dolgom, majd kiheveri. Bár legalább volt mersze elkérni annak a lánynak a számát, aki tetszik neki, ez legalább nyomokban férfias cselekedet volt. Szeretem az ilyesmit. - Szerintem egész aranyos dolog volt tőle egyébként. Megtetszettél neki, megragadta az alkalmat. Jobb, mintha otthon ostorozná magát, hogy meg sem próbálta. A bizonytalanság rosszabb a visszautasításnál. Nem sokszor utasítottak ugyan vissza, lévén nem szoktam kikezdeni senkivel, de azt tudom, hogy majd megőrültem addig, amíg nem tudtam, mi lesz velem, mikor anyát börtönbe zárták. Aztán amint eldőlt, iszonyatosan megkönnyebbültem. Az továbbra is zavart, hogy anyát nem láthatom, de legalább nem kerülök árvaházba, meg nem kell idő előtt nagykorúsításra kérvényt benyújtanom. - Miért, szoktak ilyesmit direkt csinálni a fiúk? Bocsi a kérdésért, de elég zöldfülű vagyok ilyen tekintetben, nagy homály nekem a másik nem. Vonom meg a vállam, persze még mindig felfelé görbülnek az ajkaim, nekem ez igazából nem gond. Végül percek múlva be is fordulunk azon a sarkon, amit mondtam neki, és már tudom is, hogy pár lépés múlva rálátni majd a mosodára. - Ez az az utca, ismerős? Kérdezek rá rögtön, és remélem, jó nyomon vagyunk, ha nem, akkor egyelőre tanácstalan vagyok, de majdcsak lesz valahogy.
Én ebben erősen kételkedtem, de ezt Siennának nyilvánvalóan nem mondhattam el. Sajnálatos módon, farkasként elég cikinek éreztem, hogy eltévedtem. Akár idegen hely, akár nem, attól még tudnom kellett volna tájékozódni, de nem mertem a nyílt utcán teret engedni a bennem élő szörnyetegnek, mert attól féltem, hogy utána már nem lennék képes visszafogni, és itt változnék át. Annak pedig beláthatatlan következményei lennének, de ezt a gondolatot olyan gyorsan el is hessegettem, amilyen hirtelen jött. - Gondolod? – kérdeztem vissza elgondolkozva, némi hümmögés kíséretében. Nem is tudtam igazán eldönteni, talán tényleg aranyos volt tőle, de én újabban elkerültem a férfiakat, a fiúkat meg pláne. Egyszer már megjártam, amíg nem leszek eléggé ura önmagamnak, addig szóba sem jöhetett, hogy erre gondoljak. Kivéve, ha az illető farkas, de még azokban az esetekben is csak ritkán engedtem meg magamnak, hogy potenciális jelöltnek tekintsek valakit és eljátsszak a gondolattal. – Igen, ezt elismerem… - vallottam be egy sóhajtással. – Talán túl kemény voltam vele? – pillantottam oldalra a mellettem sétáló lányra tanácstalanul. - Tényleg? – nevettem hitetlenkedve. – Amikor én annyi idős voltam, mint te, akkor nagyon érdekeltek a fiúk. Egyébként én sem vagyok a nagy szakértőjük, nehogy azt hidd! – ingattam a fejemet, de ez az egész leginkább Colin hibájának volt tekinthető, mert én aztán tényleg adtam esélyt a szerelemnek, ő vette el a kedvemet még attól is, hogy fiúkkal ismerkedjek. A kritikus életszakaszban szerintem elég csupán egyetlen rossz élmény ahhoz, hogy az örökre rányomja a bélyegét valamire. Az én esetemben pontosan ez történt, amit azóta is nagyon bánok. - De én simán kinézem belőlük, hogy direkt is produkálnak ilyesmit, hogy megteremtsék a szituációt az ismerkedésre. Végül is, nem lett volna rossz taktika, ha jobban belegondolsz. Csak én nem voltam vevő rá… - vonogattam a vállaimat, tekintetem pedig az előttünk lévő utcaszakaszra kalandozott, amikor rákérdezett, hogy ismerősnek találom-e a környéket. – Fogalmam sincs, igazából! – néztem rá hatalmas, tanácstalan szemekkel. – Azt hiszem, hogy talán jártam itt, de nem vagyok teljesen meggyőződve róla – a bizonytalanságom valószínűleg a hangomból is sütött, nagyon kellemetlennek éreztem ezt a szituációt most. Két kezemet mélyen a zsebembe rejtettem, úgy vizsgálgattam tovább az ismerős illatokat, a talán már látott épületeket. Mivel még semmi egyedi boltot nem fedeztem fel erre, ezért nem is tudtam miben kapaszkodót találni. Elég rossz volt ez így nekem is, de tenni ellene nem nagyon tudtam sajnos. - Hogy hogy ideköltöztél, ilyen messze a civilizációtól? – kérdeztem kíváncsian, ha már együtt baktattunk itt a láthatatlan célunk felé. Szeretek én ismerkedni, ez pedig egy olyan kérdés volt, ami egy emberrel szemben egyáltalán nem lehetett gyanús, egy farkas esetében azonban már benne lett volna a pakliban, hogy esetleg nyomozok.
- Szerintem egy kicsit igen, de remélhetőleg hamar kiheveri. Nem voltam ilyen szinten naiv, hogy azt higgyem, szegény majd könnyeket hullajt egy visszautasítás miatt. Aligha volt erről szó, sokkal inkább gondoltam valami ilyesmire, hogy öt percre rá bepróbálkozik másnál is, hogy megkísérelje kiköszörülni a büszkeségén esett csorbát. - Tényleg, nem igazán szoktam ismerkedni velük, úgy értem, a suliban beszélgetek fiúkkal, de nem úgy, hogy érdekeljenek is úgy, mint fiúk. Szóval érted... Valahogy ez eddig kimaradt az életemből, lehet későn érő típus vagyok, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre nem hiányoznak, ráérek még az ilyesmire. Különösen a felsülésem Liammel okolható ezért az álláspontomért, jó ideig még nem vágyom arra, hogy pasi közelébe kerüljek ilyen módon, és az sem fog zavarni, ha esetleg még éveket kell várnom. Nem hiányzik az életemből, na. Épp elég dolgom van anélkül is, hogy egy pasi összezavarna, és állandóan a nyakamon lógna. Az ég szerelmére, még a legjobb barátnőmre sincs időm. - Mondjuk, ha innen nézzük, szerintem tök jó lehet, ha valaki képes ilyesmire csak azért, hogy megismerjen. Nyilván az ügyeleten nem kötöttem volna ki szívesen, de ha mondjuk megtervezett lett volna, biztos úgy csinálná, hogy ne essen baja a kiszemeltnek, sem pedig a kíséretének. Nem is tudom, lehet, hogy egyszer majd szeretném, hogy valaki kitaláljon valami ehhez hasonló őrültséget, csak mert meg szeretne ismerni. Nem most, nagyon nem, de ahogy így beszélünk róla, elég hamar rájöttem, hogy jól esne a lelkemnek. Talán majd az egyetemi évek alatt, most bizonyosan semmi esélye egy pasinak nálam, egyszerűen képtelen lennék még több érzelmet elbírni, ez is túl sok. - Nem is mondod túlságosan meggyőzően. Mosolyodtam el, aztán persze gyorsan besiettem a mosoda melletti éjjel-nappaliba, hogy megérdeklődjem, tud-e a környéken másik mosodát. Kaptam egy címet, és az sem volt messze, és szerinte nincs is másik ezen a környéken, meg úgy a városban sem, elvégre Fairbanks nem túl nagy, és viszonylag kevés igény van ilyesmire. Irány akkor arra, még útmutatást is kértem, nem voltam tökéletesen biztos benne, hogy az eladó tudja a pontos helyet, de kiindulási alapnak jó lesz. - Na, akkor most elmegyünk a másikhoz, és meglátjuk, ott mire jutunk. Mosolyogtam rá Cassiere, aztán indulhattunk is tovább. Akkor ért a kérdése, amire egy kicsit meglepetten pislogtam azért. - Itt is van civilizáció, nem? Persze, értem én, ennek a helynek olyan világvége jellege van, ahová a gyerekek szöknének, mikor ezzel fenyegetőznek. Ecsetelem mosolyogva, igazából, összességében nekem tetszett a város, nagyon más volt, mint Los Angeles, ez egyértelmű, és a klímától egyenesen falnak tudtam volna menni, de összességében nem volt rossz. - Nem én akartam, sejtheted, de bizonyos okokból kifolyólag a nagynénémhez kellett költöznöm, viszont erről nem beszélnék, ha nem baj. Azért, az biztos, hogy nem itt tervezem leélni életem hátralévő részét. És te? Honnan és hová vagy átutazóban itt? Kérdezek most én is, tényleg érdekel, nem csupán udvariassági kör, bár tény, hogy elég udvarias kis lélek vagyok, de annak most ehhez vajmi kevés köze van. Közben azért haladunk, és őszintén remélem, hogy kiszúr majd valamit, ami adhat egy kis támpontot, mert így vaktában mászkálni nem lesz nyerő hosszútávon. Elsétálgatok én szívesen, csak épp ő attól nem fog visszatalálni a kocsijához.
Kezdőlap
