Ha tudnám, hogy kikkel azonosít gondolatban drága kisunokám, csak jót derülnék a dolgon - honnan tudja, hogy a gondolataiban járó személyeket nem az én „alkotásaim” ihlették? Lehet, meglepődne… Így viszont marad a nevelés. Kilyukasztom a torkát, erre elejti a cigijét, s mialatt azt a pár gramm dohányt siratja, én nem vagyok rest minden lelkiismeret-furdalás nélkül beletaposni a cigaretta maradványait a rothadó avarba. A képviselőfánkhoz meg inkább nem fűzök semmit. Ki kell azt érdemelni, de ha így folytatja… a végén még ő fog nekem sütni. Igen, látom, hogy magasról tesz arra, amit mondok. Igen, csak azért is folytatom. Igen, jól esik nézni azokat a fájdalmas grimaszokat, amivel tudtomra adja, hogy mennyire is unja. Igen, végig fog hallgatni. Már úgy sem sok van hátra, amit elkezdtem, azt pedig be is fejezem. Amikor szemmel láthatóan mocorogni kezd valami apró, gondolat a kölyök fejében, bennem is feléled némi kíváncsiság – vajon mi lehet csöpp szívének titkos kívánsága, amit általam kíván valóra váltani? Meg úgy egyébként is, mi motiválja manapság a fiatalokat? Ám ahogy meghallom, elég vegyes érzelmek törnek rám… Először is, csalódottság. Milyen tipikus… Ó, ha tudná, hogy hányan próbálkoztak már be ilyesmivel nálam! Ó, ha tudná, hogy egyetemen is tanítottam annak idején. Ó, ha tudná, hogy milyen tanár voltam! Azt hiszem, néhány még a mai napig terjed az egykori tanítványaim leszármazottai között, mint anekdota… Ha megunom a kutatást, lehet, ismét visszamegyek tanítani valamelyik egyetemre. Másodszor, akar fogadni? Még olyan igazán nem is próbáltam jó módorra nevelni… Harmadszor, ez viccnek is rossz. Hogy őt harapjam át első fokra? Pont őt? Na ne. Nem sokon múlik, hogy nem nevetek fel hangosan, legyen akármilyen komikus is a kérése, de ha már üzletelünk, és pont én példálózok a jólneveltséggel, akkor viselkedjek már én is jól, nem igaz? Néhány hosszú, hosszú pillanatig nem is reagálok a szavaira, csak a tekintetét állva közelebb lépek hozzá, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Ahogy pedig egyik másodperc a másik után röppen tova, én is átgondolom újra az ajánlatát, és lehet, nem is akkora hülyeség. Mire ismertetem vele az átharapással járó feltételeket és kötelezettségeket, úgy is elmegy az életkedve az egésztől. Legalább háromszor. Akkor kezdjük is az elkedvetlenítést… -Biztos, hogy ezt akarod? Ennyi idősen megválni a farkasodtól, és egy újjal mindent előröl kezdeni? Pláne azok után, hogy mennyire odáig van a teremtőjéért, fura, hogy most meg ilyen könnyedén megszabadulna tőle. -Mert ha igen… remélem tisztában vagy vele, hogy az nem most lesz. Nem lenne szerencsés „újszülött” farkasként csatlakoznod a falkához, arról nem is beszélve, hogy ennyi idősen már elvárom tőled, hogy bizonyítsd - megérdemled. -akár azzal, hogy a szavát betartva tényleg jól viselkedik a falkában. Hibáztam már eleget a múltban kölyöknevelés terén, igyekszem hát minimálisra szorítani a hibalehetőségeket. -Most is nehezen viseled, ha beleszólok az életedbe. Ha a közvetlen leszármazottammá fogadlak, akkor még inkább gyakori lesz, mint most. De gondolom Rotstein révén már tudsz róla, mire számíts. -közlöm tárgyilagosan a tudnivalókat.
Nem sürgetem a választ, most teljes kussban várok, szükség esetén erre is képes vagyok. Az élből elutasítást megúsztam, vagyis fontolóra vette, amit mondtam. Na, most már tényleg figyelünk egymásra. Hogy ez célom volt-e. A legkevésbé sem, egyedül a kapzsiságom hajtott, ám a beálló, árnyalatnyi változás érzékelhető még bennem is. Eddig hisztiztem, puffogtam és olyan kibaszott kölykösen viselkedtem, ahogy a korombeliek zömének derogált. Nem puszta provokálás volt, ez igaz, tényleg tele volta tököm pár dologgal, de az üzlet az üzlet. Azt mindig komolyan veszem, ilyen téren nincs se viccelődés, se faszkodás, mert azért nem csak hisztizek. Amint megszólal, már hegyezem is a fülem, minden figyelmem az övé. Nem szólok közbe, hagyom, hogy minden végigmondjon - tényleg nincs baromkodás a bizniszben. Aki ezt nem tudja, azzal nem érdemes foglalkozni, legalábbis a saját hitvallásom szerint. Ezzel együtt pedig nekem plusz időm van végiggondolni a hallottakat, meghányni-vetni magamban a feltételeket, a felhozott ellenérveket. Az arcom a legvégéig érzelemmentes, kifejezéstelen, amikor viszont végzett, féloldalas mosolyra rándult a szám. - Nem leszek már fiatalabb én se, most még állom a sarat, de hamarosan semmi más nem marad nekem, mint a regenerációban rejlő erő. Abból pedig sosem lehet elég. - Ritka őszinte pillantásaim egyikét vetettem rá, Dijonon kívül nem volt más takargatnivalóm. - Sose várnám el, hogy a semmiért harapj át, szeretem a nyertes-nyertes játszmákat, mert akkor következő alkalommal is le tudok ülni ugyanazzal tárgyalni. Ha kicsinálom, oda egy opció, annyira meg nem vagyok hülye, hogy kivárjam: én kerüljek vesztes helyzetbe. Az új farkas... kettőnk közül nem a szőrösebbik felem az állat, maradjunk ennyiben - húztam vigyorra a szám, de meg is bántam, mert a sok beszéd, meg ez együttvéve nem tettek jót a nyaki sebemnek. - Franc! A beleszólásaid... heh, tényleg nem csípem, ha valaki belepofázik az életembe meg dirigál. Igen, Heinrich mesélt, viszont ha eljutunk valaha odáig, hogy átharapj, valószínűleg leszünk olyan viszonyban, hogy én elfogadjam az utasításaid, te pedig ne direktbe gecizésből küld ide-oda. - Elmázoltam a nyakamon a vért, letörölni akartam, de az nem jött össze. Fasza. Zsebkendőt meg nem hordok magammal, mert se bőgni se búcsúzkodni nem szoktam. Minden másra azt mondják, ott a MasterCard. - Én hozom a formám, meg azt, aki vagyok. Ez pedig vagy megfelel majd az igényeidnek, lieber GroßMutter, vagy nem. Én pedig vagy világgá futok ettől az egésztől, vagy végigcsinálom, veszíteni valónk igazából nincs, ahogy nézem. Ha meg attól tartasz, hogy eljárhat a szám... - vállat vontam. - Kurvára nem érdekem, hogy a nyomomba eredj vagy utánam küldj pár talpnyaló pribéket. Számomra egyértelműen a falkás rész a leghúzósabb. A hideg futkosott tőle a hátamon, elvagyok én a magamfajták között, Anchorage tök fasza hely, de eeeez... Hierarchia, szervezettség, talpnyalás, hűségeskü meg anyámkínja... Túl van ragozva. A falkaélet a vérfarkaslét megnyomorítója. Kissé oldalra biccentettem a fejem - ezt se kellett volna, ó az a kurva seb! -, úgy vártam, mit szól mindehhez. Telhetetlen vagyok, a saját érdekeimet nézem elsősorban és bizony pár évtized múlva nem ártana, ha olyas valaki úti társa lehetnék, aki egy bolhapöccintéssel a szart is kiveri a másikból. Nem menedék kell. Csak életbiztosítás, mert oké, halál, de ha elodázhatom hát biztos nem mondom azt, hogy nem. Azt pedig bőségesen volt időm megtanulni, hogy az életben semmi sincs ingyen, nekünk pedig dönteni kell, megfizetjük-e valaminek az árát, vagy kidobjuk a picsába. Ó, ezt a filozófiát, beszarok...
Öröm látni, hogy azért tud viselkedni a gyerek, ha akar. Kár, hogy többnyire nem akar... Kíváncsi vagyok, meddig tart majd ki ez a csodálatra méltó komolysága és lelkesedése, remélem, nem lesz túl… tiszavirág életű. El sem hiszem, hogy úgy sikerül a mondandóm végére jutnom, hogy egyszer sem szól bele, annyira meghat a dolog, hogy szinte már kívánkozik egy buksisimivel jutalmaznom a dolgot. Szinte. Végül megállom, lerombolná a hangulatot. Érdeklődő tekintettel hallgatom végig a véleménykifejtését, az okait, a magyarázatot arra, hogy miért akar belevágni ebbe az egészbe, játsszunk tiszta lapokkal, inkább most derüljenek ki a buktatók, mint később. No meg nem árt, ha ő is tisztában van vele, hogy mit vállal ezzel az egésszel. -Azt hiszem, ez így elfogadható magyarázat. -felelem, hisz vérfarkasok között csak a hülye nem örülne annak, ha jobb regenerációs képességekkel bírna. Ha elvárnád, sem tenném meg a jótékonyságból-átharapást. Azok az idők már elmúltak. -amikor megesett a szívem a félszemű, béna Rotstein-on, a süketnéma Emilie-n, a magára hagyott csecsemő Diegón, meg a többieken. Na jó, a hánytatott sorsú gyerekek miatt a mai napig képes vagyok elérzékenyülni. Arról nem is beszélve, hogy Heine már így is bizonyította az életben, hogy életképes példány, az átharapás nélkül is minden gond nélkül boldogulna a későbbiekben, így aztán elhiszem, hogy tényleg csak az üzlet motiválja. Ha még a megtiszteltetés is hajtaná, hogy az első fokúm lehet, akkor meg tényleg itt olvadnék el a meghatottságtól. -Akármennyire is úgy tűnik, nem szoktam ok nélkül „szívatni” a másikat. -jegyzem meg szigorúan -Attól, hogy nem kötöm az orrotokra, miért teszem. Egyébként meg egy szavad nem lehet arra, hogy a nyakadon élősködnék, vagy semmi nyugtod nem lenne tőlem. -teszem hozzá, hisz a legutóbbi találkánk óta nem is kerestem, feladatot sem kapott tőlem, amivel foglalkoznia kellett volna. Arra, hogy mennyire tisztában van az esetleges következményekkel, dicséretre méltó, ha ennyire tájékozott e témában, akkor nem is untatom vele én is. -Akkor azt hiszem, megegyeztünk. Határidőt nem tűztem ki a próbaidődre, majd követem, mennyire igyekszel és hogy teljesítesz, hogy alakulnak a dolgaid, így aztán mondhatni, tőled függ a „mikor”. -utalok az átharapás időpontjára. Enyém a világ minden ideje, az ő érdeke, hogy ne 50 évig húzza-halogassa a dolgot a bizonyítással… bár amilyennek ismertem, addig úgy sem kínlódna, inkább lemondana erről az egészről, csak hogy szabadulhasson. -Ennyi idősen vagy olyan nagyfiú, hogy elintézd magadnak a falkához való csatlakozást, vagy én keressem fel Castort emiatt? -tértem a lényegre, csak hogy legalább elindulhasson a „projekt”, de aztán ismét a gyerek felé fordultam: -Van még bármi kérdésed a témához kapcsolódóan? Vagy bármi, amiről tudnom kellene? Felmerülő problémád, nézeteltérésed, balhéd az elmúlt pár hónapból, amit nem sikerült megoldanod? Ha sikerül, akkor is szeretném hallani őket. -kértem meg a magam módján, hogy meséljen, hogy telt számára az idő a legutóbbi találkozásunk óta? Azt meg már nem is mondom, hogy ha bármi baja van, amin segíteni tudok, akkor ne legyen rest mondani… a végén még túlságosan beleélné magát és mindent velem akarna megcsináltatni, viszont ha valóban úgy kívánja a helyzet, akkor majd utána nézek. Ezért is vagyok itt.
Jó tudni, hogy csak okkal szívat. Nem, nem jó tudni, mert kurvára semmin nem változtat, ennél a mellbősége is hasznosabb infó lenne, tudnám, mit vegyek neki karácsonyra!Az "ok nélkül nem szívat" maximum egy porszívót eredményezne neki, de egyáltalán mi a rossebet agyalok azon, milyen ajándéknak lenne értelme és milyennek nem? Zápul az agyam, öregszem, itt a bizonyíték, hogy sürgősen kell az első fok. - Oké - biccentettem a határidőre, aminek amúgy örültem, fasznak hiányzott volna, hogy folyamat a nyakamba lihegjen a homokórájával, hogy már csak 75493715384282 szem van hátra! Simán kinéztem belőle, hogy megtenné. És jól sejti, előbb intek be és húzok el a vérbe, minthogy én sokat várjak. Ha ráunok az egészre és úgy érzem, nem haladok sehova, úgy elhúzom a csíkot, mintha sose jártam volna itt, Dijon se fog érdekelni, nagyfiú, majd lesz vele valami. Ha meg nem... így járt. Felnevettem arra, hogy ő járjon közben az érdekemben a Digónál, de rögtön meg is bántam, mert a torkomba hasított a fájdalom és köhögnöm kellett, amitől még szarabb volt. GroßMutti és a büntetései... - Kösz nagyi, de nagy unoka vagyok, elintézem - vigyorogtam rá némileg talán ördögien. - Nem kell emiatt szülői értekezletet összetrombitálni. - Elég gáz lenne: szevasz, hoztam a porontyot az oviba, vigyázz rá, majd jövök érte. Hogyne! Egy falkába se lehetetlen bekerülni, csak abba, amelyik megszűnt, amíg meggyógyul a torkom, azt is kitalálom, hogyan nyaljam be magam és lehetőleg úgy, olyan helyre, ami nem derogál, plusz nem unom halálra magam. Biznisz. Ó baszki, így még Anchorage-et is el kell intéznem! - Tudom, hogy hihetetlen, de lófasz se történt eddig. - Megvakartam az állam. - Két kérdésem van csak: mire figyeljek majd főképp? És milyen rendszerességgel meg hogyan gondoltad a közvetítést? Jelentés? Drótleadás... SMS-ezés? Az olyan romi! Nyüsszögtem a végére, mintha tényleg a flancos pötyögés lenne minden vágyam. Amint erről is megkaptam a magamét, elővettem egy zsebkendőt és miközben hátráltam azt lobogtatva felé könnytelen könnyes búcsút vettem tőle. Az elmebaj korral jár.
//Nos, én köszöntem szépen a játékot, nagyon élveztem, mint mindig, GroßMuttikám! //
-Helyes. Ezt akartam hallani. -feleltem elégedetten amikor hangot adott neki, hogy megy ez neki az én segítségem nélkül is. Számítottam rá, de na, mégis milyen nagyanyja lennék, ha nem segítenék neki, ahol tudok? Egy kissé így is tartok tőle, hogy Castor hogy fog reagálni rá. Azok után, hogy felfedtem magam előtte. Azok után, hogy a találkozót követően az egyik leszármazottam akar csatlakozni hozzá. Nem irigylem Heinét, az egyszer biztos, de ha nagyobb hatalmat szeretne, akkor itt a lehetőség, hogy bizonyítson. -Az aztán nem sok. Épp itt az ideje összekapni magad, hogy valami értelmeset is csinálj. -vontam fel a szemöldököm. Vagy csak előttem próbál eltitkolni valamit – igaz, azt valószínűleg úgy is megérezném – vagy valóban nem történt semmi említésre méltó vele – ami sajnálatos dolog. -Hogy mire figyelj… -sóhajtok a kérdés hallatán, hol is kezdjem? -Elsősorban Castorra. Kapott némi baráti jó tanácsot, hogy nagyon finoman fogalmazzak. -legyünk őszinték és mondjuk ki, ultimátumot adtam neki, de mindenről Heinének sem feltétlen kell tudni. Sőt… azt hiszem, ilyen helyzetben csak védem azzal, hogy nem kötök minden információt az orrára - Kíváncsi vagyok, hogy mennyire fogadta meg. A falka vezetése mellett kivel, mikor, milyen gyakran, mennyit, hogyan… edz. -felelem teljes komolysággal, ám eszembe jut még egy - A másik pedig, a családunkból többen is a falka tagjai, szeretném, ha rájuk is odafigyelnél. Ami pedig a jelentést illeti, meglep, hogy ennyi lehetőségből választhatok, de ha már ilyen nagylelkűen felajánlotta, miért ne éljek az ajánlattal? -Hetente, hétfő esténként 8 óráig. Legyünk környezettudatosak, szóval ha nem történik semmi eget rengető dolog, akkor elég e-mailben átküldened a jelentést, legalább 3000 karakteres esszé vagy jegyzet formájában. Ha valami fontosabb történik, akkor egy telefonos egyeztetést követően majd egyeztetünk, hogy hol találkozzunk, túlságosan is gyanút keltene, ha mindig a házamban fogadnálak. Ha nincs több kérdésed, akkor tessék, az elérhetőségek. -varázsoltam elő egy névjegykártyát a zsebemből, így ha az említett kommunikációs csatornákhoz bármilyen elérhetőségemre szüksége lenne, erről tájékozódhat. -Hals- und Beinbruch, mein Enkel. -vettem én is búcsút a gyerektől, a zsebkendős mutatványát látva pedig csak annak szurkoltam, bár keresztezné útjait hátramenetben egy kidőlt fa. Hátha beveri a fejét és megjön az esze, mert szüksége lesz hozzá a csatlakozáshoz…
// Köszöntem a játékot, drága kis mazsolám, aztán nem megfeledkezni azokról a jelentésekről! A csatlakozáshoz meg - “Happy Hunger Games! And may the odds be ever in your favor.” //
A kubai a zenészi pályafutása, a rendszeres próbák és fellépések mellett nem hanyagolta el az edzéseket se. Nem tunyult el azzal, hogy talált biztos munkát. Már a bőrök püföléséhez is kell egy fajta kondi és erő, egy Őrzőnek pedig ennél sokkal többre is van szüksége. A kubainak a mágia volt a nehezebb, az a terület igényelt több segítséget, amit általában Judy-tól megkapott. Barátnője mágus volt és mindenben támogatta Duane-t. A harcot több társával is tudta gyakorolni, mikor kivel sikerült. Már többen mondták neki, hogy van egy Gina Wang nevű nagyon kemény nő a csapatban, akivel csak akkor kezdjen, ha el bírja viselni a nehéz természetet és nem fél a kihívásoktól. Duane-nek ez inkább csalogató hír volt. Ki mástól lehetne tanulni, mint egy tőle tapasztaltabbtól? Ha meg az Őrző kolleginával elszaladna a ló és olyat mond, amivel mélyen belegázol Duane lelkivilágába, akkor legfeljebb veszekszenek egyet. A kubai ennél sokkal rosszabb dolgokat élt már át, nem félt egy nagyszájú vagy nem túl barátságos nő hírében álló Őrzőt társától. Fel is vette vele a kapcsolatot és egyeztették a fegyvernemeket. A pusztakezes harc közös pontnak tűnt, amit mindketten kedveltek és amivel szívesen foglalkoztak. A nő még az íjászatot említette, amit Duane tanult, mert erre szükség volt a kiképzés alatt és lövésztudás nélkül nem Őrző az Őrző, de nem szerette meg. Volt már saját íja, tegeze és nyílvesszői, mind ott porosodtak otthon a fegyverszekrényben. Az izomzata megvolt hozzá, ki tudta húzni a húrt, ezzel sose volt probléma. Most úgy látta, hogy van egy megfelelő partner, aki majd kihajtja, hogy javuljon a teljesítménye zeen a fegyveren. Nem árt egy lőfegyver alaposabb ismerete és ha jobb Őrző akar lenni, erősebb farkasokkal is ki akar állni, akkor készen kell lennie ilyesmire is. Senki nem lép úgy előre az Őrzők között, hogy leragad egy dolognál. Szóval ebben a két fegyvernemben maradtak. Még Willel is egyeztettek a helyszínről és megbeszélték, hogy kimennek a Denali Parkba, az Őrzők szokásos kültéri gyakorlóhelyére. Ott lehet íjászkodni, aztán levezetésként kézzel-lábbal egymásnak esni. Vagy épp fordított sorrendben. Ahogy jónak látják majd. Duane elhozta a saját íját, egy klasszikus, tradicionális íjat a legegyszerűbb fajtából. Semmi dísz nem volt rajta, semmi hivalkodás. Nem is volt oda érte nagyon. A világosbarna tegezért már inkább, arra varratott egy vadászsólymot is. A santería hit szerint Ochosi, az igazság és a vadászat ura ezeket a madarakat a kezében tartja, irányítja. Duane legalább ennyivel tisztelegni akart az ősök előtt, akiknek a megbecsülésére tanították gyerekkorától és akiket néha megpillantott a maguk szellemi valójában. Az erdősávba mélyen behatolt, oda, ahová már mezei turisták, városlakók nem nagyon mehetnek észrevétlenül. Sportosan öltözött, sárga ballonkabátot vett fel, alá zöld V-nyakú pulóvert és legalsó rétegnek világoskék pólót, nadrágnak pedig kényelmes vajszínű farmert fehér sportcipővel. Késő délutáni időpontban maradtak, amikorra már Gina el tud szabadulni. Duane itt ácsorgott és szemeivel kereste a közeledő mongoloid hölgyeményt. A baljóslatú figyelmeztetéseknek már nem hitt. Ha annyira borzasztó lenne a nő, nem sikerült volna egyezségre jutni abban se, hogy mikor, hogyan gyakoroljanak. Vagy hogy egyáltalán gyakoroljanak. Szóval nem tartott a lehetetlentől, inkább csak egy jó kemény edzésre számított, egy közös harci gyakorlatra. Ezeket kedvelte és mindig fel is készült. Ma is átgondolta a kiképzésen tanultakat, elismételte az alapdolgokat. És egy jó kis meditációt iktatott be még délutánra pluszba, hogy csúcsformában érkezzen.
Be kellett mennem a Tatushoz, s bár tudtam, hogy nemet fogok kapni válaszul én mégis feltettem a szokásos kérdéseket. Tudtam, amit tudtam, nem volt új számomra a Duane Alvarez név, így nem a megerősítésre vágytam, csak társaságra két edzés között. Ha nem volt dolgom a kórházban, akkor gyakran tettem ilyen kitérőket. Kölyök még – ezzel távoztam a Krónikák Terméből, hogy összeszedjek mindent, ami a tervezett edzéshez szükségeltetett. Nem akartam leragadni a pusztakezes harcnál, úgy gondoltam, hogy abból majd edz a hasonszőrűekkel, engem nem érdekel. Megfordult a fejemben a folyosón haladva, hogy bedörömbölök Revenornak, jöjjön el esetleg velünk, de végül a társam nélkül érkezem a megbeszélt helyszínre. Természetesen időben, hiszen soha nem kések és nem is bírom elviselni azt, aki megteszi. Nem véletlenül nem a szívem csücske a tetoválómesterünk. De ugye erről sem beszélek senkinek, egyrészről nincsen hozzá közül, másrészről pedig én aztán tudom, hogy mi az a tisztelet. Megfordul a fejemben, kiszúrva a várakozót, hogy felajzom az íjamat és nemes egyszerűséggel ellövök egy nyílvesszőt a kubai füle mellett, de nem cselekszem ilyesmit. Csak belső, réveteg mosolyra fakadok, melyből semmi nem ül ajkaimon, ahogy közeledem. Kezet nyújtok, ez az első lépcsőfok. Érdekel a kézszorítása, a kézfogásának mikéntje és az, hogy milyen arcmimikát párosít mindehhez. Ezek a játszma részei, s nem kell ahhoz informátornak lenni, hogy tudjak olvasni az ilyesmikből. - Üdv, Duane! – köszönök szóban is. Nincs akcentusom, anyanyelvemként beszélem ezt a nyelvet is a kínai mellett, de ezt nyilván leszűrte már az egyeztetések során. Kérdőn nézek rá, enyhén összevont szemöldökkel méregetem egy darabig. - Ismételjük át újra! – nem, nem azért, mert feledékeny lennék. ~ teszem hozzá gondolatban - Miért is vagyunk itt? – kérdezem. A válasza is ugyanannak a játszmának a része lesz, mint az előbbi kézszorítás. Kíváncsian várom hát.
Az erdő talajszintjének őszi levélborítása megzizzent már többször és Duane mindig odakapta a fejét. Vagy kis szélfúvás volt vagy apró élőlények, rovarok, mókusok, madarak. Aztán megjött Gina, határozott léptekkel végiggyalogolva az avaron. - Helló, Gina! - köszönt vissza Duane, akinek viszont a kubai akcentusa megmaradt. Talán sose vetkőzi le. Őt magát nem zavarta és csak kevesen tették szóvá, azoknak a véleménynyilvánítása is inkább csak kíváncsiság vagy rosszindulat volt, semmi nem múlt rajta. Talán az idő koptatja majd az akcentust, de Duane nem fekszik rá nagyon erre a témára. A kézfogása normális kartartásban zajlott le, nem egyenes karral, távolságtartóan, hanem nagyjából derékszögben, kinyújtott ujjakkal és határozott szorítással, mellé pedig vigyorgás társult egyenest a másik szemébe. Duane jókedvű volt és nem titkolta. A méregetést a kubai megszakította. Minek szemezzenek szótlanul, mint a macskák, mikor felmérik, mit várjanak a másiktól? Egyszerűbb megbeszélni. A kubai a vállán lévő íjra és a tegezére mutatott. - Kezdhetjük ezzel? Aztán a nő ismétlést akart, hogy tisztázzák, miért is jöttek ide és mit akarnak, mit fognak csinálni. Ez az egyenes és lényegretörő magatartás szimpatikus volt a kubainak. És kezdte érteni, mit nem bírnak egyesek ebben a harcosban. Semmi bevezető érdeklődés vagy hasonló, amit sokan elmaradhatatlannak tartanak. Duane is szeretett beszélgetni, tudott is, de most gyakorolni jöttek, ilyenkor nem feltétlenül a nyelvet kell edzeni. A kezeit széttárta a kérdésre és vidáman válaszolt: - Gyakorolni, amit megbeszéltünk. Az íjászkodás nekem nem az erősségem, de szívesen fejlesztem. Arra gondoltam, hogy kezdjük álló helyzettel, így lőjünk el párat egy kiszemelt fára, aztán lehet mozgás közbeni lövést gyakorolni, a végén fekve tüzelést. Ameddig bírjuk. Aztán levezető pusztakezes harc egymás ellen, fogások, tompítások, dobások gyakorlása. Duane félrefordított fejjel vigyorogva várta Gina reakcióját és ha ez a menetrend megfelelt, akkor kézbekapta az íját és indult is kiválasztani egy fát, aminek elég jellegzetes a mintázata ahhoz, hogy ne kelljen összerajzolgatni. Megbeszélés alapján akarta volna a célt kijelölni és kiértékelni a lövéseket.
Nem érdekel az akcentusa. Nem hogy nem zavar, egyszerűen nem érdekel. Vannak sokkal fontosabb dolgok annál, semmint erre figyeljek oda. Ha jobban belegondolok, Duane is csak azért érdekel, mert vette a fáradtságot, hogy megkeressen engem, s az ilyen bátor emberek – őrzők – amennyire idegesítenek, annyira le is nyűgöznek. Az első baklövésükig, természetesen. Mert baklövés az mindig van, ez kétségtelen. A kézfogása kielégítő, a vigyorgása tenyérviszkettető. Előbbivel szimpatizálok, utóbbi meg halálosan forralja a véremet, de nem szólok semmit, egyszerűen azzal tiltakozom az infantilis megnyilvánulás ellen, hogy a magam részéről még csak mosolyra sem fakadok, mondjon akármilyen választ a kérdésemre. - Majd! – szúrtam közbe. A válaszok előtt nem kezdünk semmit, semmivel és különben is illik tudomásul venni, hogy a gyeplő az én kezemben van, s olyan mederben fognak itt folyni a dolgok, amilyenbe én terelgetem őket. Ez nem az egoizmusomból fakad, s még csak nem is abból, hogy ilyen nyers a személyiségem. Akárhonnan nézzük, ez a mostani munkaszámba megy, szóval ehhez mérten állok is hozzá. Lassan jelentkezhetnék mentornak, de komolyan. Amennyi újonccal és fiatallal – Duane az utóbbi kategóriába tartozik – volt dolgom mostanában, simán beleférhetne. Ha Adam nem jött volna vissza, akkor még be is teljesült volna. Olyan áron nem kéne. De komolyan forog a fejemben, hogy magasra emeljem a fenekemet. Egyenlőség és testvériség, hja, szép álom. Mindig van egyenlőbb az egyenlőbbeknél, s ha ez szükségszerű, akkor már természetesen én legyek az. - Milyen előrelátó. – közlöm. Elég nehéz ebből megállapítani a száraz hangszín miatt, hogy tetszik-e a gondolatmenete, vagy ellenemre van. - Majd kiderül, hogy mi fog történni. – veszem kezembe az íjat, s illesztek egy nyílvesszőt a húrra. Duane felé fordulok, kihúzom a húrt, megfeszítem azt, mintha legalábbis a férfit akarnám lelőni ilyen közelségből. Végül ellövök a füle mellett, figyelve rá, hogy akkor se találjam el, hogyha belemozdulna a folyamatba. Magam mellé dobom az íjat, harcosi kihívásból szüleő szemvillanással nézek rá. - Nem lőjük szét a fákat! A kocsimban van céltábla, állvánnyal. A kulcs a zsebemben van. Vedd el! – utasítom, s egyelőre nem moccanok, de számítok arra, hogy ő cselekedni fog. A céljaim nem félreérthetőek. Az első kör a pusztakezes játék. Nem a nyúl viszi a vadászpuskát, hanem én. Gyere, gyere!
Gina rövid válasza tömör volt, határozott és kérlelhetetlen. A kubai nem értette, miért olyan fontos ezt így leszögezni, mikor egy közös gyakorlásra jöttek. Nem találta kardinális problémának a feladatok sorrendjét. Ezt a hideg, sőt rideg hanghordozást még szoknia kellett. Nem háborította fel, csak annyit értett meg, hogy ebben a nőben belül valami megsérült és szép nagy védőburkot épített aköré. Ezt látta már másnál is és többnyire igyekezett kiugrasztani a nyulat a bokorból, feldobni a hangulatot egy kis mosollyal, vidámsággal, nevetéssel. Eddig nem sok viszonzást kapott. Nem számított, ez a latin, temperamentumos, vidám alaptermészete nem hagyta el ennyitől. Gina minden előkészület nélkül nyilat rögzített a húrra és közölte, hogy elkezdődött a gyakorlás. Nem így mondta, de amit csinált és amit mondott, az egyértelműen modellezett egy helyzetet, ami az utcán is így történik. Nem tudni előre, majd kiderül és váratlanul érheti az Őrzőt. Duane nézte, hogy mit csinál, hova fog célozni, mikor még meg se beszélték, melyik fa lesz szimpatikus. Amikor rá irányult a nyíl, reflexből elfordult és közelebb ment a nőhöz, lehetőleg kerülve az íjat. Olyanról még nem hallott, hogy konkrétan agyonlőtte volna a társát a mongoloid. A reflex azonnal jött, aztán leesett a kubainak, hogy ez is a próba része lehet. A füle mellett szállt el a nyíl, a süvítő hang élesen vette be magát Duane hallójárataiba. Itt harc lesz, véres komolysággal, vicc nélkül. Ezt látta és a vigyora visszatért felváltva a figyelő-koncentráló arckifejezést, amit a menekülés közben vett fel. Duane éles helyzet esetén első körben nem az erőszakhoz folyamodott volna. Megpróbálta volna meggyőzni az illetőt, hogy erre nincs szükség és csak akkor jött volna a harc, ha nem tudnak megegyezni. Szemmel tartotta a nőt, amíg letette az íjat, hátha már rögtön próbálja fejberúgni. Ez esetben ballal a földre tenyerelt és a nő másik lábát, konkrétan a térdét célozta meg, hogy kiüsse egy jobbegyenessel. Amennyiben a kezdeményezés teljes egészében az övé volt, nem beszélt. Nem tudta volna komolyan előadni azt, amit egy utcai támadónál vagy vérfarkasnál kellene, nem sok színészi véna szorult belé. A kubai értette, hogy Gina úgy gondolja, itt ő dirigál, nem az ifjonc. Ezzel nem is volt problémája, csak még hitelesebb lett tőle a helyzet. A vigyort felváltotta a méregetés, a kézállás, a testtartás megfigyelése. Duane nem tette meg az első lépést, szándékosan maradt tétlen. Gina a jelek szerint számított a kezdeményezésre és a kubai nem akarta azt csinálni, amire az ellenfél számít. Az előbb a nyíl használatából már meg tudta állapítani, hogy a mongoloid balkezes vagy jobbkezes és most a kevésbé ügyesnek tűnő oldala felé indult, mintha meg akarná kerülni. A terve az volt, hogy amikor Gina követi a fordulásban, akkor a rögzítőlábat egy gyors rúgással kirúgja és elkapja a nő vállát, hogy a földre lökje.
/ 1. dobás: rúgás 1 - talál, erős rúgás 2 - talál, kis rúgás 3-6 - nem sikerül
2. dobás: lökés 1 - sikeres, erős lökés 2 - gyenge lökés 3-6 - nem sikerül /
Nincs kezdeményezés, ez nem az a játék. Az íjat csak leteszem, simán azzá varázsolva a mozdulatot, aminek látszik is, nem kell a kubainak attól tartani, hogy bármi baj éri közben. A szavaim azok, amikkel egyértelműsítem, hogy mit is akarok, vegye el a kulcsot, ha van hozzá mersze és közben lepjen meg valamivel. Ajánlom, hogy tegye, mert ha nem fogja, akkor nagyon kemény edzéseknek nézhet elébe. Mondjuk az is tény, hogy nem hiszek én ebben a nagy meglepetésben, hiszen elég ideje vagyok ahhoz a pályán, hogy zsigereimben legyen a harc, Duane fenekén pedig ott figyel a tojáshéj, ha harcos már, ha nem. Mindenesetre keményen, sziklaszilárd vonásokkal várom, hogy mit cselekszik, s közben minden idegszálammal felkészülök. Nem, nem vagyok izgatott. Még csak kíváncsi sem igazán. Talán azt sem tudom már, hogyan is kell azt. A kivárás jó játék, csak unalmassá tud válni. Nem sürgetem viszont, csak tekintetmben fedezheti fel a „mi lesz már, ennyit tudsz csak?” kezdetű provokációt. Elindul, fordulok, de megtartom magam. Sose hagyok támadási felületet, pláne nem egy ilyesmi szituációban. Nem vagyok tökéletes, de a semminél azért többet tudok ár a harcról, így talál, rúg, de nem vesztem el az egyensúlyomat, a lökése pedig pláne nem sikerül. A vállaimra maró kezébe kapok, hogy ott tartsam őt, ahol eddig volt, majd megindítom lábamat, áthelyezve a testsúlyomat. Térddel kívánok a lábai közé mászni, megkeresve a férfiak legérzékenyebb pontját. (Dobás: sikeresség – 4. „páros: siker”) Nem apellálok viszont arra, hogy összehúzza magét és vinnyogjon, mint egy kutya, mert remélem, hogy nem is teszi. A kezeit eleresztem, s igyekszem fellökni őt, vállainak támaszkodva. Remélhetőleg kizökkentettem annyira, hogy hanyatt tudjon esni, s ha ez így lesz (sikertelen dobás) akkor bizony a nyakára taposok. Nem nagyon, nem az a cél, hogy fájdalmat okozzak, csak az, hogy éreztessem vele: legyőzetett. Nem lököm viszont fel, így hátrébb szökkenek, helyet adva neki a támadásra. A beszédnek nem most jött el az ideje.
Duane óvatoskodott, mert nem ismerte még Gina harci stílusát. Akadhat olyan, aki képes íjjal a hátán egy jó kis fejberúgást kivitelezni, hogy amíg leteszi a fegyvert, addig az ellenfél már a fájdalommal küzdjön. In medias res, ahogy az irodalomórákon az imádott tanárnő tanította. Itt nem ez volt. Mindketten megváltak az ősi harci eszközöktől és még ősibb módszerrel próbálkoztak. Test a test ellen, semmi eszközhasználat. A fegyvert ugyebár el lehet ejteni, tönkremehet és utána marad a kéz és a láb, bár vérfarkasok elleni harcban ez se mindig mondható el. A közelmúltban is volt rá példa, hogy elszaladt a ló az egyikkel. Duane nem rögtön a zsebre célzott, hanem körmönfontabb módszerrel próbálkozott. A provokációkat nem szokta felvenni. Gina is csak egy változatlanul koncentráló, figyelő tekintetet láthatott. A kubai nem hagyta, hogy a büszkeségére hatva húzzák csőbe és indulatoktól fűtve hibázzon. Egy rúgást bevitt, de nem túl erőset. A nő pedig közben elkapta a kezét, amivel a férfi megfogta őt. Gyors volt és precíz, ahogy Duane-be kapaszkodva tökönrúgta. Arra a pontra nem igazán lehet gyúrni. Felvehet védőeszközt vagy a fájdalomküszöbét feltornászhatja, hogy ilyeneket is kibírjon, de a gyenge pont az gyenge pont. Duane arca grimaszba fordult a sikeres rúgástól és egy görnyedéssel válaszolt a teste a fájdalomra. Lökni akart, helyette ő kapott, mert úgy állt, hogy lehetővé tette a támadást. Gina se tudott épp belevinni annyi erőt a taszításba, hogy Duane a földön landoljon. A kubai most kettős taktikával próbálkozott. Mocskos hadviselés, de reális. A havannai utcákon mindent felhasználtak, amit lehetett. Amíg a nő hátraugrott, a kubai előredőlt, egyenest a földre és jobbjával abba belemarkolva az erdei talaj darabkáit és a közéjük kerülő, őszi színekben pompázó levelek egy részét próbált Gina arca felé dobni. Ha egy kis por megy a szemébe, az előnyt jelenthet és megzavarja a látásban. Rögtön a dobás után pedig megtámaszkodott a bal kezén és és páros lábbal nekiugrott a nő lábainak, hogy elkaszálja azokat.
/ 1. dobás: szemetelés 1 - sikeres, belemegy a szemébe 2 - a szemébe nem megy, csak megzavarja kicsit 3-6 - eredménytelen
2. dobás: rúgás 1 - talál, erős rúgás 2 - talál, kis rúgás 3-6 - nem sikerül /
Nem akartam én provokálni senkit, jelen helyzetben nem ez volt a módszerem. Volt rá precedens, hogy azt éreztem kifizetődőnek, de ez a szituáció nem kívánta meg a szóbeli vagy nonverbális provokálást. Csak vártam és figyeltem Duane reakcióit, s közben reagáltam is rájuk, illetve közbeavatkoztam egy hirtelen meglepetéssel, hogyha elérkezettnek láttam az idejét. A rúgás talál, a férfiak ilyen szinten elég kiszámítható gyenge ponttal rendelkeznek. Mondjuk az egy nagy tévhit, hogy a nőket nem érinti rosszul, hogyha a lábuk közé rúgnak. Fájdalmas, s bár nem annyira, mint egy férfinak – nem, mintha tudnám, s őszintén nem is akarom tudni, elég nekem a férfias jellem nem kell még az empátia is ilyen téren irányukba – ezt mondja a szakirodalom. Vagy a pletykanyelv. Jelen helyzetben teljesen lényegtelen. Lököm, de nem nagyon. Be nem vallanám semmi pénzért, hogy szerettem volna ennél precízebben is kivitelezni a mozdulatot, de így jött össze. A suhanc egészen jó ellenfélnek bizonyul. Nem gondoltam rá, hogy talaj megy a szemembe, s ha számítottam volna erre, akkor sem tudok sokkal másképpen reagálni. Van ahhoz elég időm, hogy valamennyire lehunyjam a szemeimet, de a szemhéjrésen így is behatol a mocsok. Hogyha nem lennék olyan vén már ebben a szakmában, amilyen, akkor most káromkodnék is, szigorúan angolul, mert kínaiul azt sosem teszem. Szerencsére a vakharc is tananyag a kiképzésen, így ahelyett, hogy vad szemdörzsölésbe kezdenék, hagyom, hogy égjen a szemem és könnyezni kezdjen, én magam pedig igyekszem más érzékszerveimre fókuszálni. Hallgatom az avar neszezését, a férfi mozdulatai nyomán születő zajokat, s úgy próbálom belőni, hogy merre is lehet és vajon mi az, amit csinálni akar. Lassan sikerül csak kipislognom szememből a port, s közben a rúgását sem kell védenem, mert nemes egyszerűséggel nem talál el. Kezemet nyújtom felé, mintha fel akarnám a földről segíteni, amolyan gratulációképpen. Egyelőre mást nem cselekszem, talán csak egy valamit. Elmosolyodom.
A férfiaknak bizony gyenge pontja a lágyék és nem is nagyon lehet rá gyúrni, legfeljebb beöltözni. Azért egy páncélozott alsógatya nem egy jó viselet a hétköznapokban. A pankrátoroknak, sportolóknak, harcba készülőknek megfelelhet, Duane ilyennel nem készült. Az utcán se így járkál és most reális harcot akart. Kapott is egy reális tökönrúgást a hölgytől, akinek ez a megnevezés erős túlzás lenne. Nem volt valami nőies jelenség ez a Gina. Sikerült teleszemetelnie a nő arcát és szemét, a mocskos utcai hadviselést alkalmazva. Időt nyert és egy rúgással próbálkozott, de az már nem jött össze. Elfeküdt a szétdobált, szétrúgott avaron, ahogy leérkezett. Szebben nem tudott most érkezni. Gina kéznyújtását rögtön trükknek gondolta. A tét a kulcs volt és mivel Duane még nem tartotta azt a kezében, nem tekinthette lezártnak a csatát. Ha trükk, hát legyen trükk, gondolta. Mindkét talpát a földre helyezte, mintha fel akarna állni. - Köszi! - mondta egy kedvesnek szánt mosollyal és két kézzel nyúlt a nő kinyújtott karja felé, látszólag elfogadva a segítséget. A terve az volt, hogy mikor megragadja a kezet, mindkét lábával elrugaszkodik a földről, a súlyával elrántva, húzva az ellenfelét és megpróbálva kirúgni a lábait, hátha most sikerül. Utána pedig rá kell tehénkedni egy fordulattal és kirántani a zsebéből a kulcsot. Ezt próbálta meg összehozni és igyekezett a lágyékfájdalomtól elvonatkoztatni. Nem volt egyszerű és sokszor ilyeneken múlik a lényeg.
/ 1. dobás: rúgás 1 - sikeres, kibillenti Gina-t 2 - kis rúgás, Gina megáll a lábán 3-6 - eredménytelen
Ha az 1. sikeres: 2. dobás: leterítés-kulcsszerzés 1 - sikerül ráfeküdni és kiszedni a kulcsot 2 - Duane ráhengeredik, de nincs meg a kulcs 3-6 - semmi nem sikerül /
Nem mondom, hogy nem néznék meg egy férfit sem páncélozott alsógatyában, de leginkább anélkül. Mondjuk itt Alaszkában elég rémes viselet lenne, lévén szó szerint fagyási sérüléseket lehetne szenvedni tőle. Ránőne az emberre, az is biztos. Mondjuk szerintem sikítva röhögtünk volna anno a sürgősségin egy ilyentől, s tiportuk volna egymást, hogy melyikünké legyen az eset. Az én kedvencem a törött hímvessző volt, amit aktus közben sikerült a tapasztalatlan csajszinak leamortizálni. Azon hetekig szakadtunk. De régen is volt már! Valóban nem vagyok a nők mintapéldánya, bár mindenem megvan, amivel egy nőnek rendelkeznie kell. Nyilván ez nem boldogítja a mogyorózúzott Duanet, s őszintén? Nem is szeretném, hogy boldog legyen, mert ez nem az a helyzet. Nos, a tehén szép és szent állat Indiában, de itt most igencsak nem szívlelendő, főleg mivel olyan cselekvéssel áll hasonlati összhangban, ami cseppet sincs ínyemre. Elismerően füttyentek, amint a ráhengeredést sikerre tudja vinni, s a kulcs után való sikertelen matatását egy karcos nevetéssel jutalmazom. - Öreg vagyok én már a te ízlésednek, de ha ez sem tántorít vissza, akkor se ezen a helyszínen kezdjük el a duhajkodást. – célzok arra, hogy minek is néz ki ez a rajtam fekszik és a zseben felé matat dolog. Vannak, akiket zavarba lehet hozni ezzel, s bár én nem vagyok egy tipikus évődő, azért tudok nő lenni, ha ilyen pimasz fortélyokról van szó. - Tessék! – adom a kezébe a kulcsot, majd azzal a lendülettel lököm is le magamról, nem kis erőt beletolva a mozdulatba, ugyanis azért a nyúl még mindig nem vitte el a vadászpuskát. - Van víz is a kocsiban, hozz két palackkal! – adom ki kedélyesen a parancsot, s miközben várom, hogy visszatérjen, leporolom magam. Kedvemre való volt ez a találkozás már eddig is. Kíváncsi vagyok mit tartogat még. Szeretem, ha egy harcos elszánt, s Duane láthatólag az.
Duane úgy érezte, nem sikerült megfelelő pontot eltalálni, az Őrző nő mégis felborult. Más értelemben talán már rég vette le férfi a lábairól, a hírek szerint nagyon rég, de most a szó szoros értelmében sikerült ezt megtenni. Gina borult, Duane gördült és nehezékként feküdt a nőn. Harcban nincs helye a finomkodásnak és az intimitás kerülésének. A nő is ugyanígy gondolta, ezt már a diótörő mutatvánnyal bebizonyította. A kubainak nagy elismerés volt az a füttyentés. Lehet, hogy nem kéne hinnie a híreszteléseknek és Gina mégse eszik embert elevenen. Kitelik tőle egy ilyen dícséretnek számító hanghatás. A nevetés már a helyzetnek és a fura harcba hengeredő technikának szólt. - Nyugi, nem az erényöved kulcsát keresem - vágott vissza a kubai a nagyhajúnak és ő is nevetett egyet. Duane nem jött zavarba, ismerte a különbséget helyzet és helyzet között. Bocsánatot se kért, mert harcban farkastörvények uralkodnak és úgy kell megtanulni, mintha most is az élete lenne a tét. Olyankor pedig nem szokás visszatáncolni a Lordok Házának illemtani formulái közé. Utcai harcmodor, kőkemény és kíméletlen. Még nem győzött, sőt le lett lökve úgy, hogy a kulcs még Gina-nál maradt. A nő talán megunta a harcot vagy elég volt neki egyetlen jó pillanat, amit értékelhet és tovább akart lépni. Aki ellébecolja a feladatokat, az örülhetne egy ilyennek. Potya ötös a vizsgán, véletlen találat a lottón. Duane-ben ez viszont hagyott egy kis űrt. Engedték nyerni és nem a saját erején múlt a győzelem, hanem az ellenfél kegyességén. Egy vérfarkas vagy más támadó ellen erre nem lehet alapozni. Nagyot kap, aki az ellenfél jóindulatára építi a harci technikáit. - Ezt most miért? Jobban örültem volna, ha addig püfölsz, amíg mozgok, amíg küzdeni tudok, amíg van erőm. Bevallom, fordítva nem sok esélyt látnék erre, de egy harcot végig kell csinálni, nem? Félbehagyni mi értelme van? Duane átvette a kulcsot, de bosszúsan (és lágyékfájósan) állt ott. Nem ment az autóhoz, nem hozott vizet se. Választ akart kapni, hogy mégis mi ez? Gina egész jókedvűnek tűnt. A kubai nem értette, mi olyan fenemód jó ebben. Viccnek tényleg megtette az utolsó mozdulat, de a nőt komolyabbnak gondolta. Ha mókázni akar, akkor Judy-val hemperegnek és a rúgások mellé becsúszik egy kis csikizés, dögönyözés is meg hasonlók, amiket a szerelmesek már megengedhetnek maguknak. Itt most értetlenül állt a történtek előtt és még csak le se porolta magát. Neki ez nyitva hagyott küzdelem volt.
- Megnyugtató! – replikázok, s még egy kis nevetést is megeresztek, hogy aztán belefulladjon a csalódottság keserű, mérgező ízébe. A kubai reakciója becsapja a közvetlenségem kapuját. - Íjászkodni jöttünk. – közlök csak ennyit, meglehetősen szárazon, tárgyilagosan. Nem vagyok hajlandó magyarázkodni, örüljön, hogy megkapta azt a kulcsot és lendüljön túl a problémán, mert eszi, nem eszi, nem kap mást. Sőt, már azt sem kapja, amit akar. Nem érdemli meg. Leporolom magam, kezemet nyújtom az autóm kulcsai után. - Felejtsd el a mai edzést, leszerepeltél Duane Alvarez! Add a kulcsom és menj amerre látsz! – adom parancsba, szinte csak odavakkantva a szavakat. Nem vagyok sértődött és mérges sem, csak előjött belőlem a szokásos foghegyről odalapátolt énem. És hogy miért? Mert ezt érdemli, ez jár annak, aki reklamál. A nyúl nem viszi a vadászpuskát, ami azt illeti. Várok, de nem sokat. Hogyha nem veszi a fáradtságot arra, hogy körülbelül fél percen belül a kezembe nyomja a kulcsot, akkor valóban megnézheti magát! De persze nem, nem úgy fogok cselekedni, ahogy elvárja. Ott még nem tartunk, hogy nekem egy kölyök diktáljon, márpedig egyenlőség ide vagy oda, Duane fenekén ott van a tojáshéj hozzám képest, szóval örölnék, hogyha tudná mihez tartsa magát.
A vidámságnak sajnos hamar vége szakadt, mert Gina-ból előtört a dac és a büszkeség. Eleinte még csak bejelentett, hogy nem, nem úgy lesz, ahogy Duane szeretné, aztán kész, lehúzta a rolót. A kubainak megfordult a fejében, hogy ezt se kell komolyan venni. Ha annyira felhúzta volna a nőt, az kikapta volna a kezéből a kulcsot. Most még egy reakciót vár. Persze, szívesség, hogy edzett eddig is a kubaival és érthető, ha ő érzi magát felül. Duane viszont nem kért nagy dolgot. Gondolt rá, hogy zsebrevágja a kulcsot és így kényszeríti ki a folytatást, de az erőviszonyok és az indulat miatt abból csak verés lenne, nem verekedés. A szavak mellett döntött és kezét előrenyújtva odaadta a kulcsot. - Tessék! Ha nem bírod tovább, akkor köszönöm, hogy eddig edzettél velem. Elfelejteni viszont nem fogom - mondta vigyorogva. Emlékezetes edzés marad. Tudta, hogy Gina nem erre gondolt, hanem hogy a folytatást felejtse el, ezt viszont oda kellett böknie. Cseppet se bánta meg, amit kért, csak azt bánta, amit kapott. Gina kezét-lábát figyelte, hogy nem készül-e újabb trükkel, mert ha igen, akkor kész volt elugrani és viszonozni, mondjuk egy távolabblökéssel, amit teljes erőből végez. A büszkesége nem volt alaptalan, sok tapasztalat volt mögötte. Ezt Duane értette és épp ezért nem is utálta meg egy ilyen reakció miatt. Nem hódolt be, nem utálta, elfogadta. Találkozott már elviselhetetlen emberekkel is és ez a nő egyáltalán nem volt olyan. Nehéz esetnek számított, de nem lehetetlennek. Szóval Duane várta a fejleményeket és egyetlen dolgot kérdezett még: - Akkor csak megsétáltattuk az íjainkat?
- Hogy nem bírom tovább? Villan tekintetem legalább olyan élesen, mint hangom, hogy aztán tompábbá váljon mondkettő, már-már unottá és fitymálóvá. - Túl nagy a szád, Duane és ez nem tetszik nekem. Majd akkor edzünk, ha megtanultad, hogy mikor kell befogd. Engem felesleges provokálni, ugyanis nem fog működni. Viszont a te fejlődésedet jócskán visszavetheti, hogyha elesel egy edzőtől a személyemben. Közlöm vele igen tárgyilagosan a véleményemet. Tulajdonképpen kicsit úgy beszélek, mintha egy lexikonból olvasnám, pont annyi érzelem is van a szavaim mögött. Valóban nem háborított fel azzal, amit mondott, s én sem az egomat akarom fitogtatni és fényezni azzal, amit közlök vele. Tényekről szólok, ahogyan ő is a maga nemében tényekkel ajándékozott meg. Ez már csak így megy mifelénk. - Szó sincs róla! Enyhülök meg kissé, s egy kacsintást is megeresztek magamnak, olybű tűnve, mintha csak meglágyultam volna. Egész kellemesek így a vonásaim, bár az igazat megvallva számomra sosem volt erény egy személyben, hogy kellemesek-e az arcának ívei vagy sem. Olyanok, amilyenek. Magamat sem ez alapján ítélem meg, mint ahogy másokat se el. - Igen hasznos, hogy elhoztuk őket, ugyanis maradnak itt. Mutatok egy helyre a fák között. Egy fa odva, mely tökéletes rejthelye lehet az íjaknak és a nyílvesszőknek is. [color=lime]- Holnap éjfélig. Világosban minden félszemű tud célozni. Ebben nincsen semmi élvezet. Közlöm vele kedélyesen azt, hogy az én malmomra hajtotta a vizet, ugyanis végül minden úgy lett, ahogy eredetileg elterveztem. Példastatuálásképp én fogom először elhelyezni az íjat a megfelelő helyen. Egyetlen dolgot sétáltattunk - gurultattunk igazából - csak és az a céltábla, mely a kocsimból nem került elő.
//Részemről itt zárnám, köszönöm szépen! Amennyiben újabb - időben frissebbre datált - edzésre lenne gusztusod, csak pmezz //
- Nem a kondidra értettem - mondta Duane elvigyorodva. Gina büszkesége volt az, ami bemondta az unalmast, ez egyértelműen kiderült. Lelkileg nem bírta, úgy tűnt a kubainak. A nőt nehéz volt elviselni ilyen körülményes természettel. Duane-nek nagy volt a szája, teljesen igaza volt. - Nem szoktam senkit provokálni, csak szeretem elmondani, amit gondolok. Sajnálom, hogy az egód nem engedi át mindezt... A kubai látta Gina-n, hogy köti az ebet a karóhoz és nem lehet meggyőzni. Most nem. Van más edző is, nem szerepelt a helytálló érvek között, hogy ha Gina-ról lecsúszik, akkor egyedül lesz, mint a kisujja. Szép is lenne, ha egy személyen múlna a fiatalok felzárkóztatása az Őrzőknél! Ettől persze nem becsülte le a nőt, nem legyintett, hogy akkor tudja, hova tegye a panaszkodását. Sajnálta, hogy így válnak el, nem ezt akarta. Kommunikálni akart volna, nem sikerült, a másik erre a fajta kommunikációra nem volt vevő. Kemény volt és érzéketlen, nem sértett, hanem flegma. Duane-t meglepte, hogy máris érkezett a folytatás. Itt mutatkozott meg, hogy Gina mindezt tanító szándékkal mondta és nem állhatta, hogy más akarjon irányítani. A nő akarta kezében tartani a gyeplőt. A kubai csak nézett rá, aztán az éjszakai lövészet gondolata felvillanyozta. Elvigyorodott és kezet rázott az ázsiaival. Egy nap alatt csak nem lopják el egy ilyen rejtekhelyről a felszerelést. - Á, értem már! Oké, oké, remek! Ezek után mindkét Őrző mehetett a dolgára, hogy következő éjszaka visszatérjen. Nehéz edzés lesz ez, mert a kubai máskor se fogja befogni a száját. Talán finomabb lesz egy kicsit, annyit még megtehet. Ugyanis értékelte, hogy foglalkoznak vele és a kompromisszumra se volt képtelen.
Kezdőlap
//
//
//
