Az egyik központi útvonal a városközpont felé. Jellegzetes kőkorlátai és az év minden napján zászlókkal díszített oszlopai már-már helyi nevezetességgé emelik az utat.
Utálom a gondoskodást, kifejezetten dühít, még jobban szétzilál mint az, hogy csak megjelent és láttam valamit éreztem őt. Nem kell elkezdeni engem tutujgatni, amikor szerettem volna, akkor mind fostak a fejemre nagy ívben, szóval elég volt, eső után köpönyeg és le lehet kattanni szerénytelen személyemről. Szinte belerúgok a nagy segítőkészségébe, eltaszítom magamtól, farkasom acsargásával kísérten hessentve el mindent, ami kedvességnek is felfogható lenne. Arcul csap azzal, hogy a testvérének nevez. Nem is tudja, hogy mennyire rühellem ezt, fogalma sincs róla, hogy mit okoz bennem ezzel az egy kis szócskával és nem is akarom, hogy tudja. Elég, hogyha halványan érzi a sértődöttségemet, hogyha csak egy falatot kóstol meg a „nem vagyok a testvéred”-ből, a sebből eredeztetendőn magáévá teszi a gondolatot, mely szerint ők csak a Többiek, míg én én vagyok. - Most viszont tudni akarom, úgyhogy esetleg el is árulhatnád. – jegyzem meg. Nem, határozottan nem fogok kérvényt benyújtani, a nevét akarom, s nagyon jól tudhatná már, hogy meg is kapok mindent, amit csak akarok. - Miért kísérnélek figyelemmel? Semmit sem jelentesz nekem. – bukik ki belőlem, s már amikor kimondom, akkor tudom, hogy nem kellett volna. Meg fogja érezni, hogy ez nem igaz, nem is kicsit hazugság, de már mindegy, nem érdekel. Jelen valamit, persze, hisz a Többiek közé tartozik, higgye, hogy fontos, de ezt kimondani akkor sem fogom. Mint ahogy oly sok mindent nyeltem már magamba róla, miatta nyolcszázhét év alatt. Azok sem fognak kitörni belőlem soha. Ha elsőre nem értette, akkor nem kap második lehetőséget, mert egyszerűen nem érdemli meg. Az acsargó kivillantja fogait, csattogtatja őket és indulataim korbácsként fordulnak Biisha torkára. ~Meg ne halljam még egyszer!~ célzok az indián nevemre. Ott tartok, hogy itt nyílt színen fogok a torkának ugrani, s csak azért nem teszem meg, mert emberek között vagyunk. Nyelem a mérgemet, de ez sem jelent jót. Ha egyszer innen kimegyünk, akkor csőstül fog előtörni, s kő-kövön nem marad. - Még mindig hidegen hagy, hogy mit szeretsz. – hallatok kis kuncogást, mely mögött ott bujkál egy ajánlat is a kéménybe róva korommal, mely szerint jobban jár mindenki, hogyha megmarad a Triánál kedves Biishánk is. A függetlenségre nem reagálok, felesleges lenne, hasztalan. Hülye kérdés és választ sem érdemel. Hogyne szeretném? Cö. Ostobább vagy, mint emlékeztem rád. Talán kiköhögted az agyadat is, kedvesem? - Semmi közöd hozzá! – morranom. Nagyszerű! Fél másodperc kellett neki ahhoz, hogy kihozzon a sodromból. Legszívesebben a képébe üvölteném, hogyha ilyen vak rá, akkor így járt, de nem teszem. A végén még kiszagolná az igazat. A múltkor sem véletlenül nem mondtam semmit, csak zabáltam meg kicsit az életét. - Szóval, az éneklés lett a te asztalod? – térek rá erre igen célzatosan. A többi erősen hagyjuk már kategóriás.
Nem foglalkozom az acsargásával. Gyerekként is csak akkor hagytam… nem hagytam. Ha már nem dobtak ki, ha már maradhattam és megvolt ez a képességem, akkor megtettem. Tőlem nem kellett tartani, mit tudtam volna ártani? Így aztán most is azt teszem, amit szoktam tenni. Elvégre ezért vagyok, ezért létezem. Azelőtt Annakpokkal sem tettem kivételt, és akkor is ugyanúgy semmibe vette ezt is és engem is. Nem tudtam megvetni, semmi jogom nem volt hozzá. Szinte zsigerből válaszolok az érzésére. - Ha nem tartasz testvérednek, attól még azok vagyunk. – szögezem le. – Gondolj akármit, ez nem változtat azon, hogy fontos vagy nekem. Tessék, most sértődj meg. - Akarod? – lepődök meg, majd nevetek egy rövidet. – Ha akarod, akkor pláne nem mondom meg. – hallgatok egy rövid időre. - Persze, ha tudni szeretnéd – nyomom meg a szót – akkor szívesen és örömmel megmondom. Megérzem a hazugságot, de csak magamban mosolyodom el. A szög a zsákból lassan ki. Komolyan nézek rá. - Ha így lenne, akkor …. még arra se vennéd a fáradtságot, hogy ezt elmondd. – kortyolok az italba ismét. Visszavillanak farkasom fogai. ~ Ne merd a saját akaratod rám kényszeríteni! ~ Magamban behúnyom a szemem Tria indulataira, majd egy rántással tükört tartva elé, visszafordítom felé a saját érzelmeit. - Attól én még azt szeretem, amit szeretek és nem te mondod meg nekem. Igen, hergelem. És azt is tudom, hogy ezt nem itt fogjuk befejezni. Annyiban viszont nem fogom hagyni. - De igen, van. Tehát mindenki tegye azt, amit te akarsz és a többiek le vanank tojva, hogy mit szeretnek? – direkt hallgatok egy kicsit. – És mi van, ha csak szeretnének jobban szeretni és megismerni? Más szabadnak lenni és más akaratos kiskölyöknek maradni, aki csak önzően magára tud gondolni. Lehet, csak akkor a fenének morogsz folyton, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy te akarod. Felhajtom az utolsó kortyot is, az asztalra teszem a poharat. - Pont rám vagy a legdühösebb mindannyiunk közül. – jegyzem meg csendesen. - Mit tettem, amivel a haragod rám zúdítod? Mert nekem jelentesz. Sokat. És teszek arra, hogy mit akarsz vagy nem, magasra tartott orral. Te-te-te és te. Nézz körbe. Sértett vadkanként csörtetsz folyton körbe és nem veszed észre, hogy fontos vagy nekik. Nekem az vagy, de nem hagyod, közelebb léphessek hozzád. De tudod mit, ezt ne itt folytassuk. – állok fel. Tudom, hogy már van annyira dühös, hogy ne menjen el. Direkt tettem, igazat mondva, hogy végre tegyünk már pontot ennek a végére. Ha velem tart, akkor a kocsiba vágódunk és egy elhagyatott helyet keresünk, távol lakott területtől.
The world slows down But my heart beats fast right now I know this is the part Where the end starts
- Sose voltam fontos! – fröcsögöm telve megvetéssel. Nem, nem sértődöm meg, mert nem fogok az akarata szerint cselekedni, főképpen, mert itt én vagyok a domináns fél, akkor is, hogyha mást akar hinni magáról. Megforgatom a szememet, majd legyintek egyet. - Tudod mit? Nem érdekel. – jegyzem, s ez igaz is. Nem fogok pincsiként könyörögni azért, hogy megtudjam a most viselt nevét, ha nagyon akarom, akkor a helyi őrzőktől is ki tudom csikarni, de mint ahogy eddig sem, úgy eztán sem ez lesz a legfőbb beszédtémám, akárkivel is társalogjak. Tartsa csak meg magának a csodás nevét, nem leszek kevesebb attól, hogy nem tudom. Arról pedig szó sem lehet, hogy én bármire is szépen megkérjem. Legfeljebb arra, hogy takarodjon a picsába az életemről, amennyiben ezt egyáltalán szépnek lehet nevezni. Provokál. Gyűlölöm a képességét és azt is, amilyen ember van, volt és feltehetőleg lesz is, hogyha valaki egyszer el nem intézi, megölve őt újra, s ezzel elvéve belőlem is egy darabot. Amost is az szülte olyanná a világra, ami, az ezerkilencszázas év mocska rakta össze élveteg hippivé, s bármilyen élvezetes is volt benne élni, a fájdalmat a mai napig nem felejtettem el. Nem, nem a kör fájt, hanem valami egészen más. Sokan haltak meg, de sem addig, sem azóta nem érkezett életembe olyan pont, ami az akkori tompa, elviselhetetlenül üres fájdalomhoz hasonlatos érzéseket keltett volna bennem. Úgy vonaglik bennem a farkas, mintha le lenne kötözve, s nem eresztenék el. Vérben forgó szemeket mereszt a másikra, nyakát akarja szaggatni, a képességét akarja kirángatni belőle, hogy írmagja se maradjon. Gyűlölöm! Legalább annyira, mint amennyire irtózom Kaskae tudásától vagy Kilaun álmaitól. - Pontosan úgy van, ahogy mondod.- szegem fel államat büszkén. Nem fogom felvenni a sértegetését, elég volt nekem az, hogy mocskos módon használta ellenem az indulattükrözést. Szeretnének jobban szeretni? Meg egy nagy lócseszt! Amikor szerettem volna, hogy szeressenek, akkor egyik sem volt nyitott rám, most meg, hogy egy cseppet sem érdekel a nyomorul, máris szeretetrohamot kaptak volna? Nem ma jöttem a falvédőről, hogy ezt el is higgyem. - Ezt már egyszer hallottam tőled és akkor sem volt több köze a valósághoz. – reflektálok ennyiben arra, hogy akaratos kölyöknek nevez. Igen, mondta már. Meg azt is, hogy önző vagyok. Én meg mit reagáltam? Megcakkoztam a bundáját. Nem, ezért nem fogom megtenni még egyszer. Viszont van sok olyan dolog, ami csak forgatja bennem a mérget, ereimben vér helyett is az csordogál lassan, s mint iylen biztos lehet benne, hogy nem ússza meg ma sem szárazon az éjszakát. Nem érdekel, ha én is megsérülök. Legutóbb is olyan kicseszettül toleráns volt, hogy alig tépett meg. Hát persze, mert még ahhoz is töketlen, hogy megtegye. Bezzeg majdnem elhányta magát, amikor megnyaltam ajkait. Vajon most is kiborulna? Akarom. Azt, hogy kiboruljon. Pontosabban azt is. - Mert te vagy itt. – jegyzem meg tettetett hanyagsággal. Ez nem hazugság, ő van itt. De nem ezért vagyok dühös rá. Felfordul a gyomrom a szavaktól. Ujjaim az asztallapra szorulnak, majd egy heves felpattanást követőn a képébe vágom a bútordarabot. Nem volt lecsavarozva a talajra, így csak átlagos módon lepődhetnek meg rajta azok akik jelen vannak a helyiségben. Leszarom, mondhatni. Arra sem méltatom egyiket sem, hogy felháborodásukra odafigyeljek, vagy bármit reagáljak rá. „Nem akarom, hogy közelebb gyere!” - sikítanám, de akkora hazugság lenne, mint ide Asztana, így nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy ki is nyilatkoztassam a véleményemet. Egy röpke „rohadék” azért kicsúszik a mentális csatornán még azelőtt, hogy kivonulnék a teremből, kecses csörtetéssel követve le a tömeg értetlenkedő acsargását. Kapják be mind! Ez csak egy asztal, nem a kibaszott Mona Lisa! - Félsz tán, hogy el akarsz menekülni innen oda, ahol nem látnak kíváncsi szemek? – feszülök neki akkor, ha ő is kijött. Egyelőre szó nincs autóról, elvagyok én ott, ahol vagyok, nem érdekel senki és semmi azon kívül, hogy olyan magasan van bennem a pumpa, amiylen magasra csak Biisha tudja emelni. Nem váltok alakot, hogyha nem akarok. - Nincs miről beszélnünk. – jegyzem konokul, mellkasom előtt keresztbe font karokkal állva meg előtte. ~Ugyanaz történne, ami legutóbb. Kell még egy megaláztatás, Biisaiyowaq?~
- Nagyon bizonygatod az igazadat. – tekintek rá komolyan. Ezzel utalva arra, hogy erőlködésnek nyögés a vége. A nem érdekelre már sokat sejtetően mosolygok rá. Ha makacs, akkor az. És megsajdul a szívem. Rossz így látni. Vajon tényleg én vagyok az, aki megteheti ezt? Nem szolgáltam rá éppenséggel. Fontos nekem Annakpok, és nem értem, miért ennyire elutasító velem szemben. Ennyire akarnok… mintha megbántottam volna valamivel. Eltöprengve vonom össze a szemöldököm. Csendben maradok és figyelem őt. Ami Benne zajlik. És nem értem…. Nem ingerlem a farkasát, csak amennyire szükséges. Nem vagyok domináns típus, de megvédem, ami az enyém. Nem véletlen, hogy a dominanciaharcban alulmaradás után is úgy viselkedek Triával, ahogy. Főként, hogy közöttünk, tizenhármak között már az elején elbukott ez a rész. - Hajrá! Vezeted a rekordot durcaságban. Vagy inkább ostobaságban. Van nyolcász év előnyöd bárkivel szemben. Ha neked így jobb a világ. – vonok vállat. - Ettől sem fog változni bennem az, hogy fontos vagy nekem. És hogy törődni szeretnék veled. Különben már rég nem lennék itt. Egy ilyen: „aha, persze” nézéssel tekintek rá. Nem vagyok most az a kedves Biisha, aki embergyerekként voltam. Az voltam vele előzőleg és a földbe döngölt minden téren. Akkor jön ez a próbálkozás. Nem fogom feladni, egészen addig, míg az kemény, magas és masszív fal össze nem omlik, hogy átölelhessem Annakpokot. Éreztem a szenvedéseit. De sosem hittem, hogy azon képes leszek enyhíteni. Akkor még fiatal voltam és sokkal inkább lábbal odaát, mint ideát. Nem mentség, tudom. Csak a szemeim forgatom, hogy mert én vagyok itt. Jó kifogás, de nem hiszem el. Érzékelem, hogy tenne valamit, de csak ennek köszönhetően vágom az alkaromat az asztal közepére, amitől az megadja magát és kettétörve összeomlik. - Bocsi, megcsúsztam. Kifizetem a kárt. A pultra teszem az összg másfélszeresét, amit tippelek. Attól a karomnak el kellet volna törnie, vagy repednie, és kutyabajom. Jobb is, ha húzunk kifelé. - Általában az fél, akinek ilyenkor a szája jár. – muszáj vagyok húzni, mert különben nem fog eljutni a pontig, ahol már lehet tenni valamit. ~Nem is azért jöttem ki. A kérdés, hogy neked kell-e egy-két józanító pofon, hogy ráébredj, ezzel semmire sem mész, csak ellököd azt, aki melletted van?~ Már nem érdekel a kocsi. Futásba kezdek, a városon kívül felé. ~Az erdőben találkozunk…~ Nincs messze. Se kamera, se emberek, se senki. Még nem váltok alakot, csak ha már együtt vagyunk, ekkor teljes erőmből neki vágódom, és mire hozzá érek, teljes farkas alakomban nyomom a hóba, a torkának ugorva, ahogy tudok. ~Most én kérdezem: behódolsz?~ Nem vagyok domináns. De nem is vagyok hajlandó eltűrni, hogy elnyomjanak.
Whatever it is, it feels like it's laughing at me through the glass of a two-sided mirror Whatever it is, it's just laughing at me And I just wanna scream
Fú, de megütném! Nem itt és nem most, de kiverném belőle azt a bizonyos szart is, ahogyan az ékes mondás tartja. Mindig midnenre van mit mondjon és csak azért nem állok le szájkaratézni vele, mert arra sem méltatom, hogy azt higgye: neki van igaza. Bizonygatja a halál, igazam van és kész, nincs miről beszélni. Egyébként meg hogy jön ő ahhoz, hogy kioktasson valamiben, ami tény? Le se tojták a fejemet, egyiküket sem érdekelte, hogy egy barlangban tengődtem, mint valami kevert kutya, egyedül tanulva a képességemet, míg ők vígan paroláztak a maguk világában. Ne csináljunk már Krisztusból bohócot, akármilyen vicces is lenne egy szentképet bohócnak maszíkrozni a templomban. - Vigasztal a tudat, hogy te mindig idősebb és mindig hülyébb leszel, mint én. Mimóza-herceg! – fintorodom el pimaszul. Most erre mit lehet mondani? Meg tudnám fojtani, ezt nagyon is jól tudhatja, hiszen előtte tök felesleges fent tartsam a pajzsomat. Csak a külvilág miatt van és azért, mert nem akarom, hogy esetleg valami farkas erre vetődtében megneszelje, hogy két vendég – vén deg, ha pontosabb akarok lenni – egymásnak ugrott a kulturális házban, vagy mi a szent szar ez. - Nem is kell itt lenned. – közlöm vele burkoltan, hogy felőlem elmehet a halálnak a nemesebbik szervére. A hangom egy fokkal emeltebb, mint eddig volt, de nem kiabálok vele. Úgyis azzal jönne, hogy csak az üvölt, akinek nincsen igaza. Üres frázis, de mit várok? Erre képes, szegény. Kecsesen lejtek ki a teremből, körülbelül úgy, mint egy fúria. Lenyugodni sincs időm – nem, mintha menne és nem mintha akarnék – máris jön nekem az újabb szemétségeivel, melyektől az egekbe ugrik bennem az ideg. - Ki kell tépjem a nyelvedet ahhoz, hogy befogd a pofád? – morgom, s hogy teljes legyen a kép, azon a csatornán folytatom, ami csakis a miénk. ~ Ennyire meg akarsz sérülni, Biisha? Neked..~ hangsúlyozom ki ~ ..kell az a pofon?~ Nincs mellettem, nem volt és nem is lehetne. Mi értelme lenne? Hogyha tudná, amit én tudok, akkor se menne vele semmire. Mert ez nem olyan egyszerű, amilyennek kinézhetne, nagyon nem. És az dühít, hogy ostoba, de mégis azt hiszi, hogy mindent tud, mert ő a Megoldó, Mr. Okostojás. Hát én meg szabad vagyok, mint a madár, s senki sem köthet meg. Se szavakkal, se sehogyan. Szárnyalnak a gondolataim, a haragom, a gyűlöletem és minden más életcselekedetem is. Én vagyok a szél, mely kénye kedve szerint fúj, egyik percről a másikra változtatva útirányt. Hagyhatnám a fenébe, engedhetném, hogy eltakarodjon, s nem kéne utána mennem. De nem ilyen vagyok. Győznöm kell, máshogy nem működik. A normál farkas az, melynek alakjában elrohanok az erdőig, követve a nyomát, megelőzve, hogyha emberként akar rohanni. Nem vagyok Tipvigut, de talán megvan az az előnyöm, hogy négy lábra váltottam, bár hogyha ő is, akkor az győz, aki többet futott életében. Ő halott volt, hát gyorsabbnak kell lennem, van néhány évtizednyi előnyöm. Nem, mintha ne lenne mindegy, amikor nekem pattan a mocsadék. Velőt rázó morgás az, amit kap válaszul, s a teljes farkas is kirobban belőlem, remélhetőleg a méretváltással lelökve őt magamról valamennyire. Az se érdekel, ha közben a torkomba mélyesztette a fogsorát, s a saját húsommal együtt kell őt ellökjem. Mindenképpen megpróbálok fölébe kerekedni, hogyha nem sikerült lerúgjam magamról, akkor rámarok karmaimmal a vállára hogy magamon tartsam, s úgy próbálok gördülni vele együtt, így tolva magam alá. ~ Akarod, hogy válaszoljak? Megint vérrel akarod áztatni a havat? ~ küldöm felé, egyelőre nem sebezve őt annál jobban, amennyire az átlökési próbálkozással járt. Nagyban attól függnek az esetleges sérüléseink, hogy ő mit reagál. Nem, nem fogok behódolni. Soha. Senkinek. Neki meg pláne nem!
- Tudom, hogy mit mondtam, nem kell kioktatni, oké…? – Bal kezemmel átöleltem a felsőtestemet, míg a jobbommal a mobilomat tartva a fülemhez sétáltam visszafelé a Lifestyle-ból a hotel irányába. Elmúlt már fél tizenegy is este, ezért a város szinte teljesen kihalt. A zászlókat szabdalta a jeges szél, fekete Nike hótaposóm jól passzolt steppelt fekete Nike kabátomhoz és a kesztyűimhez is. A fejembe kék sapkát húztam, a nyakamat kék vastag sállal tekerem körbe… ezek a kék színű, gyárilag tépett fazonú farmeremhez tökéletesen mentek, aminek nem mellesleg a szárait a tótaposómba tűrtem, hogy ne legyen hólatyakos. A vonal túloldalán egyáltalán nem kedves hangnem a menedzserem osztotta nekem az észt immáron tizenhárom perce, és negyvenegy másodperce. - Nyitottam itt egy tánciskolát, és jól elvagyok. Nincs ezen mit ragozni. – Fújtattam ingerülten, amitől kisebb gőzfelhő alakult ki az arcom körül. Persze, hogy azt akarja, hogy térjek vissza Hollywood-ba, hiszen én vagyok az aranytojást tojó tyúkja, akin az elmúlt években rengeteget keresett. Egyébként valahol nem hibáztathatom a felháborodása miatt, hiszen azt mondtam neki, hogy csak egy év szünetre van szükségem, és ő volt az, aki mondjuk úgy: felfedezett. Neki köszönhetem azt, hogy a világ megismert… de ettől függetlenül se fogom eltűrni azt, hogy egy ötven éves ember akarjon dirigálni nekem. A dolgaimba egyedül Castor dumálhat bele, és ő utasítgathat… na meg a Béta… de úgy ennyi. - Figyelj. Szerintem napoljuk el ezt a beszélgetést, oké…? Nincs most kedvem folytatni, mert úgy érzem, nem jutunk egyről a kettőre. Késő van, fáradt vagyok, szeretnék venni egy forró fürdőt, és lefeküdni aludni, mert fárasztó napom volt. – Ez nem teljesen fedi az igazságot, mert nem a napom volt az, ami igazán lefárasztott, hanem az elmúlt közel negyed órás vita, amit lefolytattam vele. Én már döntöttem, szóval jobb, ha beletörődik. Itt maradok Fairbanksben, és nem térek vissza a „sztár-életbe”, ahogy arról szó volt egy évvel ezelőtt. Persze elhúzta előttem a mézes madzagot, mert megpendített pár olyan munkalehetőséget, amik elég csábítóan hangzanak… de ha rábólintanék, akkor megint nem lenne megállás évekig. Castor meg biztosan nem tűrné el, hogy átjáró háznak nézzem a falkát, hogy néha csak benézzek, ha épp nincs jobb dolgom… nekem pedig nincs kedvem új falkához csapódni… nem hiába tértem vissza a régihez. Jelenleg nekem is, és a bennem élő dögnek is fontosabb az, hogy a „mieink” között lehessünk. Miután végre sikerült leráznom, a telefonomat eltettem a zsebembe, és összehúztam a cipzárt, aztán folytattam tovább az utamat.
Kedveltem Castort több dolog miatt is. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy volt stílusa. Megérkezésem utáni első beszélgetésünk ugyan meglehetősen kurtára sikerült, de nem mulasztotta el, hogy átadjon egy ajándékot. Egy fekete posztó kabát volt az, az a fajta amelyet malaclopónak csúfolnak. Persze a belső zsebében ott lapult a cél is, amiért sebtiben kellett elhagynom eddigi helyem és idejönnöm a világ vége után három buszmegállónyira. Egy lista volt a zsebben pár névvel. Még szerencse, hogy eme kis lajstromot szabadon bővíthettem. Az irodából kifelé ismerős illat csapott meg. Számítottam hasonlóra, mármint rég nem látott társakra de ezt az illatot sok-sok emberöltő óta nem volt szerencsém ízlelgetni. Hirtelen azt hittem az orrom űz velem tréfát de egy kis kérdezősködés és immár biztossá vált a sejtésem és az illat tulajdonosának kiléte. A fent nevezett listára hamarjában fel is véstem az első általam választott nevet.
Kellett pár nap kutató munka, hogy képbe kerüljek a papíroson szereplő nevek kapcsán. Azt már biztosan tudom, hogy az általam felvezetett névvel fogom kezdeni. Ennek megfelelően a kocsiban trónolok már vagy egy órája és figyelem az intézmény kijáratát, melyet szívem egyetlen Fifikéje magáénak mondhat. Nem az első nap, vagyis nem az első este amit itt töltök ebben a picsahidegben és tartok tőle, hogy nem is az utolsó. Nyílik az iskola ajtaja és a szöszke kis ribi sasszézik ki sietősen. Ezaz, akkor pár perc és Sofia is megjelenik. Nem is történik ez másként, pár perc és már ő is kint van a fülére tapadt telefonnal. Pár percet várok, hogy láthassam merre indul, de nem lett meglepetés. A hotel felé tart. Behergelem a verdát és szépen lassan megindulok én is abba az irányba. Pár száz méter múltán hagyom el. Nem mondhatni, hogy sietősre venné lépteit, bár kissé szedi a lábacskáit, talán a hideg miatt. Hát mit ne mondjak, valóban csípős az idő. Jó egy saroknyira parkolok le. Jócskán elébe kerültem, szóval beletelik pár percbe, mire ideér. Összehúzom magamon a kabátom, lesz itt egyáltalán tavasz? Szerencsémre az esti szél nekem dolgozik. Csak úgy árasztja egyre nagyobb mennyiségben Fifi illatát és ha a szélirány nem változik meg, akkor ő csak akkor érez meg engem, ha ideért. Persze ha megfordul a szél, akkor biza rábasztam és oda a meglepetés. Egyre közelebbről hallani a lépteit és mikor már egészen közel van hozzám... -Jó estét! Bocsásson meg kisasszony, de megfoghatom a fenekét? - mondom a legnagyobb természetességgel, mintha csak az időt kérdezném meg. Persze lilám nincs róla, hogy emlékszik-e még a jó öreg Lio-bácsira. Maximum pislog nagyokat. Közelebb lépek és vigyorogva hajtom le az eddig pofázmányomat takaró jókora gallért. -Száz éve nem láttalak.... de ha jobban utána számolok volt az már százkettő is. Micsoda véletlen, pont rád gondoltam ma reggel.
Nem vagyok paranoiás típus, ezért nem feltételeztem, hogy bárki is lesben állna, vagy követni akarna. Na jó, igazából volt még Kaliforniában néhány beteg rajongóm, akik követtek az utcán, de mivel mindegyike ember volt, ezért különösen nem csináltam össze tőlük a tangámat, mert ha csak nem ezüsttel támadnak rám, esélyük se lehetne ellenem. Most ráadásul a menedzserem boldogított, ami miatt igazából nem is foglalkoztam a környezetemmel. Ha nem telefonálok, vélhetően feltűnt volna, hogy valaki a megengedettnél kisebb sebességgel gurul mögöttem egy darabig a verdájával, így viszont nem. El voltam gondolkodva… puffogtam magamban a telefonbeszélgetés miatt, egyszóval nincs épp jó kedvem. Kinézem a menedzseremből, hogy képes idetolni a képét személyesen, hogy ugyan legyek olyan drága, és vállaljam el a munkákat, mert éhen deglik. Azt hiszem ez egyáltalán nem lenne életbiztosítás neki, ha csak abból indulok ki, hogy Castor milyen nyomatékosan kérte, hogy a sztár-múltam ne okozzon itt plusz gondot. Mivel órákat tartottam, ezért lefürödtem indulás előtt. Nem szeretem az izzadt testemre felhúzni a tiszta, illatos ruháimat… annál meg nincs visszataszítóbb, amikor valaki az izzadtságszagát dezodorral akarja elnyomni, szóval igen… van olyan nap, amikor akár ötször is fürdök. Megszoktam, engem ez egyáltalán nem zavar. A parfümömből is kentem a füleim mögé, amit én szinte már meg se érzek, annyira hozzászoktam az illatához. Aki viszont ismeri, az rögtön hozzám társítja, mert ilyet nem kapni a boltokban, és a jövőben se tervezem kiadni a titkos receptjét. Befordulok a sarkon, már félúton járok a hotel felé, mikor megpillantok egy ismeretlen kocsit, és egy mellette ácsorgó alakot. Először nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, lévén nem vagyok paranoid alkat, és a szélirány miatt a szagát se érzem meg. Csak akkor támad egy furcsa érzésem, amikor elhaladok mellette. Fordulnék vissza, hogy jobban megnézzem magamnak, mikor ő is megmozdul, és utánam lépve megszólal. Szemöldökeimet felvonva teszek száznyolcvan fokos fordulatot a kérdés hallatán, majd végig mérem a pasit. - Nahát… micsoda lovag… előbb engedélyt kér… - Bukik ki belőlem a szarkazmustól tocsogó megjegyzésem. Amikor közelebb lép, és lehajtja a gallérját, szemeim rávillannak. Mélyet szippantok a levegőből, most ő az, aki felől fúj a szél. Az illata ismerős, s mintha nagyon halványan érezném is rajta a falka illatát, bár ebben nem vagyok teljesen biztos. Ha közénk is tartozik, akkor nagyon új lehet. Bár ez a pofa, és ez a vigyor ismerős. - Grumpy Cat? – Kérdezem szórakozottan. - Ja, nem. – Válaszolom meg saját magam a kérdést. - Száz éve? Lássuk csak… - Gondolkodok el, kesztyűs ujjammal röviden megérintve az ajkaimat. - Ha nem csal az emlékezetem akkortájt talán Argentínában lógattam a virgácsaimat, de nem rémlik, hogy ismernélek onnan. Azért kedves tőled, hogy rám gondolsz… reggel… - Tűnődtem el. - Szóval… megtennéd, hogy felfrissíted az emlékezetemet, és elárulod, hogy honnan is kellene ismernem téged? – Villantottam rá egy széles vigyort, amiből aztán marhára nem tudja kihámozni, hogy most szórakozok-e vele, vagy tényleg gőzöm sincs kicsoda. Talán ez, talán az…
Az apró mozdulatok melyekből egy nagy egész lesz. A hangok és a stílus. Megkopott emlékek sorát hozzák felszínre több emberöltő távlatából. Olyan ez az egész, mint egy régi könyvet lapozgatni, mely lapokat befedett a por. A szemnek fáj mire meglátja mit is rejt az írás, hunyorít, hogy az emlék még élesebb legyen, de nem minden tér vissza azonnal. Száz egynéhány év még ordasbőrben sem kevés, főként ha rég elveszett ismerősökről van szó. Nem mondhatom, hogy sok közös volt kettőnk múltjában, mármint biztosan téptünk szét másokat egymás oldalán, de ez most nem is számít igazán. A parfüm ismerős, vagy csak ismerősnek hat. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy Fifi az a felvágott nyelvű csenevész nőstény volt a huszadik század első éveiben, vagy csak alaposan összekeverem valakivel. Jócskán megmosolyogtat, hogy ugyan csak szavakkal, de lovaggá lettem ütve. Mint ahogyan a zsémbes macska említése is. Ha jól rémlik és ezek a képek egyre tisztulnak Fifi régen is ilyen volt, legalábbis hasonló. Kicsit flegma, kicsit szemtelen, persze ezeket régen is erénynek tartottam ámbár soha nem adtam ennek hangot. Hevesen adtam az ellenkező véleményt, mintha a sajátom lenne és majd megszakadt a szívem, mikor egy, két, sok nyakonverést ki kellett osztanom hasonló megnyilvánulásokért, de a tekintélyelv szent volt, ahogyan most is az. Ennek megfelelően most sem vagyok rest lefagyasztani eddigi mosolyom és előszedni a fapofát a szekrényből, ami semmi jót nem jelentett soha. Ez a már-már bárgyúnak ható dühösebb ábrázat talán jobban ismerős is lesz Fifinek, hiszen ez volt akkoriban az elvárás a kölyök korból még éppen csak megszabadulók felé. -Elég lenne, hogy én tudom ki vagy. De lásd, hogy kedves vagyok és aranyos..... - ropogtatom meg kezeim, mikor azok ökölbe szorulnak. Persze most kivételesen ez nem fenyegetésnek címzett cselekedet. A hideg, ez a kurva hideg teszi csupán. Nem, eszem ágában nincs megagyalni, persze ez rajta is múlik. Felmérni viszont szeretném mivé lett az évek alatt. Szélirányban áll meg, ez mindenképpen dicséretes, vagy ezt már régen is tudta? Fránya emlékek. -Illene emlékezned a hajdani Todd Ridley egykori jobbkezére! Mert én emlékszem rád Fifi! Nagyon is jól emlékszem. Bár így lenne és minden pillanatkép tiszta lenne és világos. Igazság szerint még mindig nem vagyok biztos benne, hogy valóban jó személyhez kapcsolok megfelelő arcokat és helyeket. Korosodom bassza meg az ég, és reméltem idáig, a szenilitásig már nem jutok el, mondjuk azt sem hittem volna soha, hogy erőm is átkeveredik a lecsengési fázisba. Legnagyobb szerencsémre erről kevesen tudnak és a fiatalabbak olyan buta legendának tartják ezt a pillanatot, ami soha nem jön el.
Egyet lépek felé, miközben félrebiccentem a fejem. Farkasom ismerkedik a hím szagával, és az energiáival… emlékeiből próbálja előhalászni, hol is találkozhatott vele. - Ezzel nem vagy egyedül. – Álltam meg, könnyed mozdulattal széttárva a karjaimat. Most komolyan… kb a fél világ ismer. Legalábbis azt hiszi ismer csak azért, mert „közszereplő” vagyok. – Sokan ismernek. – Vigyorodok el. Elég mozgalmas volt az a bő évszázadnyi időm, amit magányos farkasként töltöttem. Úgy érzem, hogy nagyon jól sikerült kihasználnom az időmet. Rengeteg helyen megfordultam, és rengeteget tanultam, de még így is sikerült lazítanom, és élveznem az életet… a pillanatnak élnem. Amikor Fifinek szólít, egyértelművé válik, hogy a Chicago-iak között volt akkor is, amikor én. A homlokomat látványosan ráncolni kezdem, majd mutatóujjammal megérintem az ajkamat. - Igaz, hogy elég rég volt már. – Szólalok meg elgondolkodva. - De nekem úgy rémlik, hogy a Béta… azaz Castor volt, Todd jobb keze. – Emeltem meg finoman a vállaimat, majd hanyag rándítást mímeltem. - Persze, hogy a századforduló után hogy alakultak a falkán belüli dolgok, én azt nem tudom. Tavalyig nem is tudtam, hogy Todd meghalt, és a falka jó része átcuccolt ide. – A hideget annyira nem komálom, hiszen azért attól függetlenül, hogy Észak-Itáliában is volt hó, de ennyire hidegek nem, mint itt. Annyiból jobb nekem, hogy a falka ide költözött, mert Alaszkában nem vagyok annyira szem előtt, mint Chicago-ban lennék. Persze itt is vannak olyanok, akik felismernek… de itt nincsenek akkora számban a pszichopatákhoz hasonló rajongók, akik mindenhova követik az embert… pardon, vérfarkast. Ráadásul itt jobban tudom kamatoztatni is a tudásomat, mint bármelyik másik államban. Fairbanks nem olyan frekventált város, ahol tömegével rohangálnának a megfelelő szakmai tapasztalattal rendelkező tánctanárok… márpedig minden generációban születnek kiugró tehetségek, akiknek a körülményeik miatt nagyon nehéz kitörni. Szóval azt hiszem, hogy a Fairbanks-i fiatalságnak mindenképp jót tettem azzal, hogy itt nyitottam ezt a tánciskolát. Persze nem csak gyerekek járnak hozzánk, hiszen nincs korhatár megszabva, szóval nem korhoz kötött az, hogy ki alkalmas táncra, vagy ki nem. - Na és, mire emlékszel… Lionel? – Közben a farkasomnak sikerült kibányászni poros emlékei közül az energiához, és szaghoz társuló hím nevét. Nem épp a finomkodásairól volt híres… vagy inkább hírhedt. Kérdésem közepette a hím mellkasára csúsztatom a tenyerem…
Csodálkozó, már-már értetlen tekintettel nézek vissza rá, mint aki nem nagyon érti miért kellene sokaknak ismernie. Ugyan nem vagyok és nem is voltam naprakész de azért figyelemmel kísértem Fifi szépen épülő karrierjét a múlt és jelen században is. Nehéz is lett volna nem figyelni rá, hiszen volt idő mikor a csapból is Fifi folyt. Befutott, mint a new yorki gyorsvonat és ez így is volt rendjén. Nem tudok mást mondani, megérdemelte a sikert. -Todd nem balkezes volt? - ütöm el a mondandójának élét és hacsak ő nem ragozza tovább nem is fűzök hozzá többet, de nagyon is megjegyzem. Erre az estére vár még ez az újabb kiderítendő talány, hogy azért méltatja Castort mert valóban így is érez, vagy csak egyszerűen luk van a hordón és az információ csak úgy patakzik kifelé. -Kemény idők voltak. - idézem fel emlékezetemben azt a sorsfordító napot, mikor Ridley utoljára ugathatta a holdat. Castor talán csak egy hibát követett el amikor kihívta, túl sokat várt vele. Az idecuccolásról meg...... csak összehúzom magamon a kabátot. Szerencsémre az északi telet most először kell „élveznem” és értelmet nyert a közhely, farkasordító hideg. Ha még pár fokkal hidegebb lesz valóban ordíthatnékom támad és ezen üvöltésben sírhatom vissza a Lake Michigan partján átvészelt mínusz tízeket. Mit hallok? A nevemen szólít. Ezek szerint csak sikerült előásni pár kopott emléket. Nem is vártam mást, elmosolyodom. -Hogy mire emlékszem? - mutató ujjammal végigsimítom mellkasomon nyugvó kezének fonákját. - Arra igen, hogy bár a kezed is figyelemre méltó, de a lábaddal tudtál te csudát művelni. Kopogásra. Apró cipők talpának kopogására. Táncolsz még baby? Persze tudom a választ, de egy kis játék sosem jön rosszkor. Továbbra is teszem a tudatlant és tájékozatlant. Ez mindig ment. Azt ugyan csak remélhetem, hogy meg is kajálja. Mint mondottam a csapból is Fifi folyt és ezt tudta ő jól. -Be kell számolnod erről a száz-egynéhány évről. Merre jártál bogaram? - ugyan nem azok voltunk, akik esténként az ágy szélén ülve beszámoltak egymásnak a „mi történt aznap”-ról, de munka ide vagy oda, valóban érdekelt az egész történet az ő szemszögéből. A magányos lét minden előnyével és hátrányával együtt. Ugyan picsa régen volt, de én is voltam egyedül. Azt viszont nem tudom és nem is tudhatom, hogy ezt egy nőstény hogy éli meg. -Gyere, elviszlek! Le ne fagyjon az a két csoda. - pillantok le a lábaira. - Meg aztán mi még nem is kocsikáztunk. Élmény velem kocsikázni, majd meglátod. Nem is kocsikázhattunk, hiszen az első Ford-T-t ha jól rémlik kilencszáz nyolcban vettem, akkor meg már Fifi ki tudja hol meresztette a hátsóját.
Csak a szemöldököm ugrik meg a visszakérdezésre, de nem válaszolok rá semmit. Egyébként is csak behülyíteni szándékozik vele. Bizonyára kemény idők voltak… a huszadik században nagyon sokszor voltak kemény idők, hacsak a két világháborút nézem, akkor is. Én leszartam mindkettőt. Hagytam, hadd szedjék szét egymást az emberek, ha úgy jól esik nekik… én még így is tudtam élvezni az életet, és tenni azt, amiért leléptem a falkából: tanultam, fejlődtem, világot láttam. A simításra nem veszem el a kezem, hiszen én voltam az, aki oda tettem, csak a szemem sarkából nyomon követtem a mozdulatot. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól a bókja, el is vigyorodok annak hallatán, majd a kérdésre bólintok. - Mióta csak kibújtam anyám hasából… - Kacsintok. Anyám mindig azzal szédített, hogy előbb tudtam táncolni, mint sétálni. Az mondjuk tény, hogy a tánc az életem. Én erre születtem. - Csak kicsit jobban, mint akkor. – Hunyorítok cinkosan. Bár konkrétan nem válaszoltam meg, hogy jelenleg is táncolok-e, de annyira nincs húgyagyú, hogy ebből ki ne következtethesse. Egy kicsit mondjuk meglep, ha ennyire nem figyelt a világra, hogy még csak nem is tudott arról, hogy meddig vittem. Ha a TV-ben nem is, de plakátokon azért láthatott. Persze lehet, hogy jobb dolga volt, hiszen ki tudja hogy… és hol töltötte el az utóbbi évtizedeket, nem igaz? Az is lehet, hogy le volt zárva egy pincébe, és csak nemrég szabadult ki onnan. Hát… sose lehet tudni… A „kell”-re megugrik a szemöldököm, de betudom annak, hogy bizonyára csak rosszul fogalmazott. Elszámolással én ugyanis csak Castor… és ha nagyon muszáj, akkor a Béta felé tartozom, aki jelenleg Dante. - Merre nem? – Kérdezek vissza széles vigyorral. - Egyszerűbb lenne, ha így tennéd fel a kérdést, Lionel… - Kabátja cipzár kocsijával játszadoznak ujjaim, miközben évődő hangon válaszolok neki. Mikor felajánlja, hogy elvisz, a kocsija felé pillantok. Hm… azért nem vagyok teljesen hülye. Nem kicsit gyanús az, hogy csak így felbukkan a semmiből. Biztosra veszem, hogy van valami a háttérben. Ahhoz viszont, hogy kiderítsem mit is akar pontosan, be kell szállnom abba a kocsiba, és bele kell mennem a játékba. Rossz fát nem tettem a tűzre, ami miatt tartanom kellene Castortól, vagy attól, hogy büntetést kapok, úgyhogy nem sokat vacillálok az ajánlat elfogadásán. - Rendben van. – Lépek el tőle, kezem kissé késleltetve követi testem mozdulatát, ahogy ellépek tőle… futólag végighúzom ujjaimat álla vonalán. Nem kell nekem kinyitni az ajtót, ügyes kisfarkas-lány vagyok, megy ez nekem magamtól is, úgyhogy betessékelem magam az anyósülésre, aztán állítok is az üléstávolságon, hogy a lábaimat kényelmesen elnyújtóztathassam.
-Jobban mint akkor? Lehet azt még felülmúlni? Majd egyszer foroghatunk egyet. - kacsintok a mondatom végén. Egy kis hízelgés sosem jön rosszkor, de felfoghatjuk előjátéknak is. Akárhogy is alakul az este a végén több mint valószínű, hogy egyedül én fogok mosolyogni. Dicsérő szó, ami melengeti a pici lelkét talán kijár. Bassza meg, érzelgős lettem? Ez már tényleg a vég kezdete. Soha sem voltam a humánusság szobra. Jobb kedveltem az olyan „munkákat” ahol szabad kezet kaptam a rosszfiúk és lányok méltó büntetését illetőleg. Ilyenkor persze kényesen ügyeltem az időre, nem szerettem elsietni a dolgokat. A kedvenc talán a betoncsizma volt, mikor az illető térdig beöntetett és csak ezt követően mehetett a folyó fenekére. Purgatórium volt a javából és mielőtt kilehelte a lelkét volt ideje átgondolni, hogy mi volt a hiba és főleg mikor. Mikor baszta el annyira, hogy melyik cselekedete volt a fordulópont. Ha akkor másként dönt talán nem így alakul. Ez soha nem változott, most sem. Ellenben soha nem adtam a könyörgő szavakra és most? Még csak el sem hangzottak de már bókolok Fifinek, még egy kis mézet csepegtetve az utolsó édes pillanatokra. Persze neki van választása, ami sokaknak nem adatott meg. Még előtte a lehetőség a jó döntésre. Na majd kiderül ha beborul. Nem kezd el locsogni, hanem visszakérdez. És kacérkodik is nem gyengén. Ha az a cipzár érző lény lenne már bizonyára összenedvezte volna a gatyáját. Ha emlékezetem nem csal régen is ilyen volt. Kacér kis céda de egyet nem lehet tőle elvitatni, helyén az esze. Biztos vagyok benne, hogy valamit gyanít. Ezen gyanúm csak beigazolódni látszik mikor a vártnál gyorsabban belemegy az ajánlatomba. Mikor még a falkával volt ugyan nem autóval jártam, egy szép postakocsim volt, de ha emlékszik a nevemre akkor minden bizonnyal arra is, hogy bármely járművembe való beülés nem jelent életbiztosítást. Pajzsom most is a homlokomig felhúzva, így ugyan biztos nem lehetek benne, hogy gyanús neki valami, persze ez a tény már alapból gyanúra adhat okot. Persze jelenthet bizalmatlanságot is, ami meg ugyebár érthető. A kocsi felé lép és mielőtt kinyithatnám az ajtót bepattan az anyósülésre. Kevesen utaznak ott, jobb szeretem a csomagtartót használni, de ez megnehezítené a beszélgetést. Jómagam is beszállok és már indítom is a motort. Egy hétköznapinak tűnő Cadillac amiben ülünk édes kettesben, persze volt néhány változtatásom. Az egyike ezeknek, hogy az összes ajtó csak kívülről vagy az én ajtómról nyitható és a legerősebb farkasoknak is komoly nehézség lenne kitörnie ha már egyszer bent vannak. Szeretem ezt a verdát na. Örülök, hogy magammal hoztam. -Nos kedvesem? - közben kihajtok az úttestre, egyenlőre még a hotel felé – Merre nem jártál? - teszem fel a kérdést vigyorogva, adva még egy pár percet a fecsegésnek. Ugyan már sejtheti, hogy nem csak egyfajta különös véletlen miatt futottunk egymásba és azt sem hiszem, hogy oly naiv lenne, hogy azt feltételezné csak a bugyit akarom levarázsolni róla. -Be kell vallanom, azért párszor belefutottam a mi Fifikénket ábrázoló plakátokba. Milyen volt a csillogás? És ami talán még jobban érdekel, milyen a csillogás utáni hosszú és sötét északi télben? Biztosan kihámozza a szavak mögött rejlő valódi kérdést, mi szerint mi vezette vissza az övéihez?
- Tényleg? – Kérdezem kissé meglepetten, és nevetve. - Flynn felvette a nyúlcipőt, amikor a minap meg akartam táncoltatni a tornateremben… Van, ami soha nem változik, nem igaz? – Sóhajtom kicsit sajnálkozva. Lucast már annak idején se lehetett a parkettre csábítani, és most se hagyta magát. Milyen kár érte… Végül is meglett így is az a koreo… a párt is sikerült betanítanom, úgyhogy mindenki boldog. Feltűnik, hogy nincs belül kilincs az ajtón, de nem teszem szóvá. Lehúzom a fejemről a sapkámat, lazán hátra hajítom a hátsó ülésre, majd széthúzom magamon a kabátom cipzárját is, mert bár kint elkelt a hidegben, itt jóval kellemesebb idő van. A változatosság kedvéért Nike pulcsit viselek alatta. Nem látszik, de amúgy kapucnis. Nem csatolom be az övemet, utálom, hogy akadályoz a szabad mozgásban. A középső tükörbe pillantok, amikor gázt ad, és behajt az úttestre. Egyáltalán nem feszengek, vagy ha mégis, azt nagyon jól leplezem. - Az Antarktisz például kimaradt, pedig nagyon szívesen megnézném a pingvineket… de így jobb híján csak a pincérek farát lesegethetem… - Vontam vállat vigyorogva. Még ha röhejesen is hangzik elsőre, tényleg szívesen ellátogattam volna oda. Szerintem a farkasom csípné a pingvinhúst. - Korea is kimaradt… mindkettő. Sajna a menedzserem, meg a stáb úgy gondolta, hogy nem elég biztonságos odautazni. Nem sikerült eljutnom Finnországba se, pedig kötöttem egy fogadást, hogy Joulupukin ölébe csüccsenve csinálok egy selfie-t… szóval buktam az egyik kocsimat. Kár érte… - Sóhajtom. - Afrika is kimaradt, pedig legalább Algériába el szerettem volna menni. – Hiszen anyai ágon onnan származnak a felmenőim. - Amerika, Európa, Ázsia és Ausztrália minden olyan országát kipipáltam, amit látni szerettem volna. A többségét az elmúlt bő tíz évben. Majd talán valamikor Afrika is sorra kerül… ki tudja!? – Pillantok rá mosolyogva. - Áááá, tudtam én! – Bokszolok egyet a vállába… úgy konkrétan nem zavartatom magam amiatt, mert épp vezet. Nagyon nagy szemellenzővel kellett volna eddig járnia, hogy ne lássa meg az óriásplakátokat. - Az elején még jó volt… - Pillantok az útra. - Tényleg élveztem, de aztán az utóbbi két évben már kezdett nagyon maga alá temetni ez az egész. Fárasztó, amikor folyton a figyelem középpontjában vagy, és szinte még azt is megírja a bulvársajtó, hogy milyen öntettel szoktam enni a Kebabot… - Forgatom meg a szemeimet. Ez a része egyáltalán nem hiányzik a dolognak. Én nem azért vágtam bele annak idején ebbe az egészbe, mert azt akartam, hogy folyton a nyakamban lihegjenek. Az ismertség velejáróra. - Mielőtt megkérdeznéd, csípőssel! – Vigyorodok el. - Nyugis. – Foglalom össze egyetlen szóban azt, ami az itteni életem jellemzi. Az elmúlt tíz évhez képest mindenképp nyugis. Jó, hát volt egy balhém Duncan-el, de annak már több hónapja… és azóta ha igazak a pletykák, már nincs is a városban. Nekem nem hiányzik, speciel. - Élvezem, hogy itt nem minden második… csak minden huszadik ember ismer fel… Nyitottam egy tánciskolát… most ezzel foglalkozom. Nem azért szedtem magamra annyi tudást, hogy ne adjam át a jövő reménységeinek. Ilyen szempontból nem vagyok önző. És… a farkasom lelki békéjének is határozottan jót tesz, hogy ismét a mieink között élünk. – Az útról visszaviszem Lionelre a tekintetemet. - Miért van olyan érzésem drágám, hogy ez nem egy véletlen találkozás? – Kérdezem, miközben kissé felé fordulva az ülésen… tenyerem a combjára csúsztatom. Vajon sikerül-e kizökkentenem a vén rókát farkast a nyugalmából!?
Még egy könnycsepp is kicsordul, olyan nevetés vesz erőt rajtam. Elég volt csak elképzelni, hogy Lucas fülét-farkát behúzva eloldalog a parkettről, miközben Fifi amolyan durcás kislány pofival bámulja az egyre távolodó alakját. Az én cimborám mint beszari kis nyulacska? Ez nem semmi. Csak fussak össze vele. Nem nagyon foglalkoztat, hogy keresett-e már most menekülési útvonalat és meggyőződött a kilincs hűlt helyének megléte, azaz nemléte felől. Én ugyan ezt tettem volna, de nem szól felőle. Egyenlőre nincs is mitől tartania és ha jól válaszol nem is lesz. -Ezt nehezen hiszem el. A napfényes Itália szülötte a déli sarkra vágyna? - csóválom meg a fejem. Ízlések és pofonok különböznek, ez szent igaz. Az azonban nem fér a fejembe, hogy mit esznek az emberek és a farkasok a hidegen. Nyár, napfény és bikinik amerre a szem ellát. Ez az élet, nem más. Mégiscsak nőstény a javából. Olyan hévvel áll neki csipogni, hogy vétek lenne közbeszólnom. Így inkább csak bólogatok néha és hallgatom az élménybeszámolót. Az én utolsó tíz évem mondhatni eseménytelen volt, ha csak nem annyi, hogy minden századik szétzúzott állkapocs után elmentünk ünnepelni. Erre is megvolt a jól bejáratott sztriptízbár. -Ki tudja, talán Afrikába veled tartok. - mondom ezt meglehetősen komoly ábrázattal. Ott legalább nincs ez a kurva hideg és a teve sem utolsó falat. Meg a beduin se lehet olyan rágós. -Sőt mi több.... Még videoklippet és tévéreklámokat is láttam, de ha a következő vállon veregetés miatt összetöröm a kocsit úgy éljek nagyon kiporolom a feneked! - pillantok rá mosolyogva. Ha nekiállna itt foggal körömmel hadakozni sem veszíteném el a kocsi feletti uralmam, főként most, hogy számítok az előbbihez hasonló megnyilvánulásra. -Nem voltam ilyen helyzetben, így nehezen tudom beleélni magam, de el tudom képzelni milyen lehet ha percről percre nyáladzó embereket kell kicibálnom a seggemből, hogy aláírást körmölgessek napestig. Megértem, hogy elég lett egy időre. Időd meg van bőséggel, ha újra megkívánod. Fiatal még, mondhatni harmatos. Ha egy szép napon arra ébred, hogy újra a csillogást akarja még száz év múlva is megteheti. Bírná, semmi kétség. -Tánciskola? - kérdem mű csodálkozással. Na nem mondja.... hiszen ott vártam az említett intézmény előtt mint tegnap és azelőtti nap. -Ilyen gondom szerencsére nincs már. Az évek meghozták a gyümölcsüket. A farkasommal olyan harmóniában élünk, mint még soha. Azt teszi, amit akarok. Gyanít valamit, ezt már biztosan tudom. Nem csak a kérdés, de a combomon nyugvó keze is erre utal. Kihasználja nőstény mivoltát és keresi a gyenge pontot. Minden elismerésem Fifi, tudod te jól hogy lehet a picike ujjacskáid köré csavarni egy hímet, persze pár bájos pillantással nem mész túl messzire. -Vág az eszed baby, mint régen. - jobbom elengedi a kormányt és mutató ujjam végigsiklik Fifi fülétől indulva az állán. - Valóban nem puszta véletlen, amiért pont most és pont itt jártam. Azóta akarok veled pár szót váltani, amióta tudom, hogy visszatértél. Itt az útkereszteződés, ahol le kellett volna kanyarodnunk. Lassítás nélkül hajtok át rajta. Kifelé tartunk a városból. Talán észre sem veszi. Ha mégis, majd azt mondhatom megzavart a lábamon pihenő keze, mint egy ártatlan iskolás fiút. -Nem voltál ott Fifi, mikor Todd kimúlt. Az egész eset előtt valami különös, rossz érzésem volt. - sóhajtok egyet, egy jó mélyet. Olyan igazi hiteleset. -Ugyan ez a szar érzésem van mostanság is és mikor ide kellett jönnöm az ördög valagába csak erősödött ez az érzés. Te voltál „odakint” és egész jól boldogultál. Vagyunk egy páran, akik menni akarnak. Gyere velünk édes! Valami jó meleg helyre. Legyen Afrika, ha oda vágysz. Na erre mit lép? A válaszon sok minden múlik majd.
- Szivi, Észak-Itáliában sincs mindig plusz 30 fok. Ilyentájt azért általában ott is nulla fok alá megy a hőmérséklet. – Verona közel fekszik a hegyekhez, ezért ott nincs mindig olyan meleg. Persze az emberek többsége azt gondolja, hogy Olaszországban mindig süt a nap, és mindig jó idő van, de ez nincs így. Az itteni hideg viszont nekem is kicsit borzolja a tűréshatáromat, de ha Dél-Amerika klímáját meg tudtam szokni… és meg is tudtam szeretni, idővel majd ezt is megszokom, nem? Nem vagyok az a típus, aki olyan könnyen kihátrál valamiből csak azért, mert nem olyan egyszerűen érheti el a célját. Sőt! Szeretem a kihívásokat. - Tényleg? – Kérdezem meglepetten, miközben próbálom kifürkészni az arcát… vajon komolyan gondolja, vagy csak viccel velem? Nem gondoltam rá eddig, hogy bárkivel is betársulnék így. Eddig jól elvoltam egymagam az utazásaim során, nem kellett alkalmazkodnom. - Tudtam én, hogy felfedezted te már a tv-t… mint Kolumbusz Amerikát! – Naná, hogy már csak azért is megint belebokszolok a karjába, és jót vigyorgok a fenyegetésén. Nem vagyok az a kényes kis liba, aki egy fenekeléstől maga alá kaksizna. - Na és jársz még sztriptíz bárba, vagy megelégszel a Private Spice-al? Esetleg vegyíted a kettőt? – Emelgetem meg a szemöldökeimet kaján vigyorral. Sose voltam az a típus, aki az ilyen témákat tabuként kezelte volna. Simán felteszek olyan kérdéseket másoknak, amiket én természetesnek gondolok, de a másiknak már túl személyes terület. Ha nem akarja ezt boncolgatni, hát van kicsi szája, majd úgyis jelzi, nem!? - Hű, váo… ez aztán tényleg harmónia! – Nevetem el magam. Én azért még tényleg fiatalnak számítok, és nagyon sokat lett az utóbbi időkben a háttérbe szorítva a farkasom. Nem engedtem neki elég teret, és egy idő után már rám is átragadt a frusztráltsága. Besokalltunk a túl nagy tömegtől, a túl sok embertől… a folyton csörgő telefonoktól, a vakuk villanásától. Szerintem még így is nagyon jól bírta… szóval megérdemli, hogy nyugiban legyünk. Tényleg totál felüdülést jelent a Fairbanks-i élet, még ha ennyire rohadtul barátságtalan is az időjárás. A simításra szemeim egy pillanatra borostyánszínűen felizzanak… farkasom lelkesen üdvözli az erős hím közelségét. Lionel mindig is nagyon sunyi volt, de stílusosan sunyi, és ezt már régen is kedveltem benne. - Igazán? Csak nem beiratkoznál rúdtáncra? – Görbülnek kaján vigyorra az ajkaim, és egy pillanatra el is képzelem magam előtt a hímet, ahogy bőrtangában pörög az egyik rúdon. Én már csak ilyen kéjenc vagyok. Persze sejtem, hogy nem emiatt akart velem beszélni, ezért nem is ragozom tovább, inkább a poén ellövését követően kíváncsian hallgatom. Észreveszem, hogy nem kanyarodunk le. Ennyire azért nem tudta elvonni a figyelmemet. A fejemet el is fordítom egy pillanatra az út irányába, amerre le kellett volna kanyarodnunk, de továbbra sem szólok. Talán hosszabb lesz a mondókája, mint amennyi beleférne a hotelig tartó útba, és nem akarja ezt éles fülek mellett megvitatni. Kezd kíváncsivá tenni, hogy vajon mire is megy ki ez az egész. Amikor Todd kerül a terítékre, felsóhajtok. - Én ezt nem igazán bánom. Tudod, hogy mennyire közel álltam hozzá… - Pillantok rá vissza. Semmilyen szexuális kapcsolatom nem volt a régi Alfával. Sőt! Furcsa mód még csak meg se fordult a kis buksimban, hogy dugjak vele. Persze jól nézett ki… de nekem ő inkább amolyan mentor… apa karakter volt, és ő is úgy bánt velem, mintha a lánya lennék. Nem is csoda, hogy azzal a feltétellel engedett el, hogy ha kitomboltam magam, akkor majd visszatérek. Az egyezségünket pedig a zseton jelképezte. Az volt a „visszatérő” adum a falkába. - A Chicago-ban maradottaktól tudtam meg, hogy mi történt. Talán másfél éve… - Hirtelen most nem is tudom pontosan, mikor voltam ott. Azokban a hónapokban a Nike ide-oda ráncigált a promóciók miatt. Amikor végre kibújik a szög a zsákból, összevonom a szemöldökömet, és egy kicsit hátrébb csúszok az ablak irányába, hogy jobban megnézzem magamnak. - Ezt te sem gondolhatod komolyan! Lionel, elment az eszed? – Ujjaimmal a hajamba túrok, úgy pillantok ki az ablakon a sötét… utcai lámpák által gyéren megvilágított egyforma lakóházakra. - Nem azért jöttem vissza, hogy megint elmenjek. És különben is… nem szegem meg az adott szavamat. Talán Castor megölte Todd-ot, de ez nem változtat semmin. Igen… szerettem őt, és nem mondom azt, hogy amikor a hírt először meghallottam, ne lettem volna marha pipa, de minden Alfa tisztában van vele, hogy csak addig Alfa, amíg egy erősebb, rátermettebb farkas le nem győzi. Todd is tisztában volt ezzel. Lionel, a fenébe is! Ne csináld ezt velem, kurva szar helyzetbe hozol azzal, hogy ezt megosztottad velem! Én nem akarok innen elmenni, és marhára szeretnék valamelyik bokorból előrángatni egy mágust, hogy az elmúlt pár percet radírozza ki a fejemből, mert nem is akarok tudni erről. A picsába már, én engedéllyel mentem el, nem csak úgy leléptem! Castor számít rád, te pöcs! Állj meg, és engedj ki! MOST!!! – Csapok dühösen a kocsi ajtajára. Én ebben nem kívánok részt venni, se tudni róla. Lehet, hogy sokszor meggondolatlan vagyok, lehet, hogy a stílusom hagy kivetnivalót maga után, hiszen Corvinnal se hiába akasztottam össze a bajszomat, de az adott szavam sose szegném meg. Behódoltam Castornak, aki visszaengedett a falkába. Nem fogom itt hagyni a szarban, bármekkora szar is közeledjen…
-Nulla alá, stimm..... de nem kibaszott mínusz negyven. Most tényleg. Szép a táj és itt van mindenki, majdnem mindenki aki fontos nekem, de a fasz kivan a tizenöt órás hideg éjszakákkal. Farkas vagyok nem kibaszott jegesmedve! Ha az elsőknek lettem volna, valami fasza kis Amazonas menti törzset nézek ki magamnak. Mondjuk magamat ismerve akkor meg a pára és a kurva szúnyogok miatt menne a rinya. Senki sem tökéletes és én szeretek panaszkodni. -Tényleg! Algériába szíves örömest. - mondjuk az országgal valóban nincs bajom, de eszem ágában nincs. Nyárra úgyis terveztem, hogy megnézzem hogyan fest most Rotterdam. Rég nem az otthonom már, de azért megnézném. Onnan Afrika már tényleg csak egy köpés lenne. De lássunk tisztán, a beszélgetés végével erősen kétlem, hogy Fifi pont engem szemelne ki útitársként. -Kolombusz, ez jó. - nevetem el magam. - A sztriptízbárokat pedig nekem találták ki. Látom emlékszel, bár akkor még nem így hívták őket. Hogy micsoda? Az ilyesféle szórakozás televízión bámulva? Olyan felfújható macákat ne szerezzek be? Az újabb bokszolásra megmutatom neki a tenyerem. Ezzel is nyomatékosítandó, hogy tényleg el lesz picsázva még egy ilyen mutatványért. Talán jól is mutatna a hátsóján egy megtermett vöröslő tenyérnyom. Elmosolyodom a gondolatra. Eme mosoly nem is tűnik el a képemről, de a rúdtánc említése egy csapásra elsöpri onnan. Most inkább olyan képet vághatok, mint aki megpenészedett uborkába harapott és a társaság miatt azt nem akarja azonnal kiköpni. Van egy olyan érzésem, hogy most ezt maga elé képzeli és hát.... ezt gyorsan kiverheti a fejecskéjéből. -Tudom! - bólintok elismerően. Már hogyne tudnám. Ez lenne az okok közül a leginkább nyomós ok, ami miatt pont Fifit látogattam meg először. Ridley rajongott érte és ennek többször hangot is adott és a nősténynek sem volt közömbös Todd. Itt az ideje előadnom a nagy monológot, közben persze nem mulasztom el figyelni minden apró reakciót, minden pici rezdülését. A pajzsom most ellenem dolgozik. Jó lenne ismerni az érzéseit a mondandóm hallatán, de maradnak a vizuális jelek és persze a szavai. Ki is bukik belőle apai anyai. Nem is vártam mást, vagyis ez nem teljesen igaz. Titkon reménykedtem benne, hogy valami hasonlót fog mondani. A fejemhez vágni, hogy öregségemre félkegyelmű lettem. Nem is vagyok képes kaján vigyor nélkül hallgatni. Persze ezt betudhatja mélyen gyökeredző perverziónak, vagy akár valódi észvesztésnek. -Nem ment el az eszem Fifi! - kissé emelt hangon – Nekem is fontos volt! Mint ahogyan Castor is az! Nem nézem végig, ahogyan még egy alfát lemészárolnak mellőlem! Köszönöm szépen, egyszer bőven elég volt! Tenni bármit is, egyedül úgyis kevés vagyok. Kezemmel végigsimítom képem, hallgatva a borosta sercegését ujjaim alatt. Lassítok, olyan kényelmes futó tempóra. -Négyszázharmincöt év nagy idő, de ilyen mágusok nem léteznek. Szóval tudsz róla és ezen nem változtat már semmi és senki.... Na jó! Visszaviszlek! De.... volna itt még valami! Lépés-tempóra lassítom a Cadillacet, majd megfordulok a kihalt külvárosi úton. Ám mielőtt ismét a gázra lépnék félrehúzódok. -Azt ugye nem is kell mondanom..... Számítok rá, hogy nem jár el a pofikád! Ismerlek Fifi de van valami, amit nálad is jobban ismerek. A fájdalmat! És pontosan tudom, hogy neked hol fáj a legjobban. Jobb kezem a térdére rakom és oly mértékben szorítom meg, hogy szinte hallani ropogását. Egy normál embernek már eltört volna a térde, de pár napig Fifi sem fog szoknyában mutatkozni hacsak nem akarja azokat a szimpatikus zöld foltokat mutogatni. -Ugye megértesz édes? - Biztosra veszem, hogy felfogta. A farkaslét talán legnagyobb előnye, hogy hamar begyógyul minden, de egy szilánkosra tört térd azért nem lesz olyan mint a régi pár pillanat alatt. Heteken át lábra sem lesz lépes állni, nemhogy táncolni... és ez Fifinek jobban fájna, mint ezer meg ezer ezüst tőr szúrása.....
Mint egy nyafka picsa, komolyan! Én nem hisztizek ennyit a hideg miatt, pedig én se rajongok érte túlzottan. - Majd megszokod, baby! Max itt nem kefélsz a motorháztetőn… - Ennyi. Nem mintha annyira képben lennék Lionel szexuális életével, vagy a szexuális szokásaival, hiszen már bő száz éve nem láttam a képét, de nem értem minek siránkozik. Mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. Én se rinyálok, hogy befagy a picsám, pedig a jeges szél lefagyasztotta a farpofáimat. - Oké, majd visszatérünk rá! – Persze nem veszem komolyan én sem a dolgot. Ha el is utaznék mostanában Algériába, inkább egymagam mennék, mint díszkísérettel. Amikor egyedül vagyok, akkor nem szeretek másokhoz alkalmazkodni. A guminők említésére óhatatlanul is elröhögöm magam, mert elképzelem… - Arra nem adnak garit, anyagilag becsődölnél, ha ezzel a szőrös képpel kényeztetnéd a jó kis lufimellét! – Arról meg már nem is szólva… nem… nem, akkor sem akarok belegondolni, ahogy farkasa alakjában nyakon harapja a babát, az meg nagyot durran. A fél falka összecsődülne a hotelben, hogy mi volt ez a durranás, ami lövés hangra emlékeztető. Kész. Szakadok! A jó kedv azonban nem tart túl sokáig, hiszen totál lesokkol azzal, amit elém tár. Bárcsak ne tette volna! Hallgatom az érveit, de totál abszurdan hangzik, amit mond. Hallja egyáltalán saját magát, felfogja, amit mond!? - Egy önző pöcs vagy, Lionel… a kurafibb fajtából! – Mordulok fel mérgesen. - Mindjárt megszakad a szívem a sötét lelkedért… - folytatom gunyorosan. - …mert az jobb, nem ha szarban hagyod!? Klassz! Komolyan mondom, nem értelek! – El akartam menni. Nagyon mehetnékem volt, de ha Todd azt mondta volna, hogy Chicagoban van rám szüksége… szüksége van rám a falkának, akkor nem léptem volna le. Vártam volna néhány évet, és amikor úgy láttam volna, hogy nyugi van, bepróbálkoztam volna újra azzal, hogy elmehessek. De így nem! Ez kurvára nem egyenes dolog! - Tudod mi van!? Te önmagadat szereted, nem Castort… az van… ! Mint egy hülye tini picsa, úgy viselkedsz! – Leszarom, ha ezért szájba ken, akkor is kimondom a véleményem. - Ideje. – Horkanok fel bosszúsan, ujjaimmal idegesen csavargatom hosszú hajamat. Amikor lelassít a kocsival, és félreáll - Mi van még!? – Morgok mérgesen, majd rápillantok. A burkolt fenyegetőzés azt hiszem ezek után meg se lep. Hát ez marha jó! Elvárja, hogy legyek a cinkosa… Az is árulás, ha nem szólok arról, hogy árulás készül. Miért pont engem kellett belerángatnia ebbe a szarságba!? Amikor a térdemre markol, szemeim sárgán felizzanak a dühtől. Ezt nem hiszem el… komolyan mindenki a lábaimat basztatja!? Inkább szorongatná a torkomat! Megfeszülök ültömben, az arcomon grimasz fut át, de fel nem szisszenek. Az agyam úgy kattog, mint a fogaskerék. Az tuti biztos, hogy én ebben nem leszek partner, még ha ezért megint el is töri a lábaimat. Viszont ha most ellenkezek, lehet darabokban végzem valahol az erdőben. Tisztában vagyok Lionel erőfölényével. A legjobb védekezés a támadás. Végül is… színésznőnek is beváltam, nemde!? - Felesleges fenyegetőznöd… - Szűröm a fogaim között. - Ez a beszélgetés meg se történt… - Szemrebbenés nélkül hazudok. Csak érjünk vissza a hotelbe, első dolgom lesz Castort felkutatni, az se érdekel, ha valami picsa lovagol az ölében, akkor is beszélni fogok vele. Senki másnak nem merek szólni, mert Lionel azt mondta többen is benne vannak. Nem tudhatom, hogy kik. Senkiben se bízhatok… - Engedd el a lábam baby, feleslegesen csinálod itt a feszkót… olyan jól elbeszélgettünk nemrég. – Míg ő a térdemet szorongatja, addig én az álláért nyúlok, s ha el nem kapja, akkor ujjaimat cirógatóan alá simítom… akárcsak egy alattomos kígyó, úgy fonom körbe feromonjaimmal. Odahajolok hozzá, hogy megcsókoljam… talán ezzel elterelem a gondolatait, és a legkisebb gyanúját is annak, hogy be fogom köpni!
A motorhá....micsoda? Na ezt hol és ami fontosabb, kitől hallhatta? A Watergate balhé idején történt. Az időpontban biztos vagyok, mert újságokat terítettem a kocsira, nehogy a cafka szétkarmolja nekem a fényezést. Az egyik papíros címlapjáról pedig Nixon grimaszoló arcára emlékszem, amint esküdözik, hogy ő bizony semmit nem tud az egészről. De ki a picsa pletykált egy negyven éves sztoriról? Flynn! Édes testvére a fasznak! Ezért nyakon verlek! Jobb is ha hanyagoljuk a témát. Ennek megfelelően a gumimancira vállalt garanciát említve is csak kajánul vigyorgok. Ez ügyben természetesen ártatlan vagyok, mint egy ma született bárány. Ettől függetlenül Lucas cimbinek érik az a füles és ha most nem pattanunk le a témáról még ma este át is adom neki. Arról nem is beszélve, hogy fennáll a veszélye annak is, hogy Fifi kisterpeszben hagyja el a kocsit. Foglalkozzunk a feladattal, ami hát.... ebből róka lesz otthon, az is fix. Régebben ha csak egy kósza ilyen irányú gondolatot elkaptam, hogy valaki le akar lécelni a bűzös trágyalében hagyva akár csak egyetlen testvérét... a szart is kiverem belőle, hogy aztán megetessem vele és kezdjem elölről. Most meg? Faszom! Az én pofámat hagyják el ilyen rebellis szavak. De mit lehet tenni? A Hülye feladat is feladat és valakinek el kell lapátolni a már oly sokat említett szart. Nem hittem volna, hogy ez is eljön, és mégis. Itt állok, jobban mondva ülök. Kezemben az a képzeletbeli szívlapát és vadul piszkálom vele a latrinát. Még szerencse, hogy Fifi eme gondolatsorba nem kap bepillantást, nem venném a lelkemre, ha magára venné. Nem neki szól, de mint már mondtam, a hülye feladat is feladat. Én sem látok az ő fejébe, pedig mennyivel könnyebb lenne a dolgom. Azt azonban a vak is látja, hogy alaposan felbaszta a mondandóm. Dühöng és kigúnyol és biza az is nagy szerencse, hogy szemmel nem lehet ölni. Ki vinné haza akkor a verdát és a dögöt se etetné senki. -Vigyázz a szádra kismacska! - mordulok rá mikor tini picsának bélyegez. Vagy csak eljátsza a dühödt kis méregzsákot és az erdőben ott lapul két félnótás egy szépen feltekert vörös szőnyeggel csak az alkalmat várva, hogy a művésznő kiszálljon a limuzinból? És egy harmadik, aki szorongatja az Oscar-szobrocskát? Nem hiszem! Ez a harag igazi és ez így is van rendjén. Száz év nem volt elég rá, hogy Fifi elfeledje hová is tartozik. Szinte hallom a követ, ahogy koppan az aszfalton, mikor lehullik arról az egykor szívnek nevezett izémről. Félreállok, most már velünk szemben a városka fényeivel. Nem vagyunk ugyan messze, de gyalog azért belefájna jó pár percbe. Ideális a helyszín. Ha sikerült megvezetnem, akkor simán betudhatja a helyet, mint ahol már nem hallani az ordítást. Ha mégis, hát betudhatják vadállatoknak. Nem mintha nem azok lennénk. -Ha jó és főleg csendes kislány leszel – szorítom meg a térdét satuként – nem eshet bajod! Egy pillanatra sem veszem le róla a szemem. Látványosan feszeng és abban is biztos vagyok, hogy okoztam némi fájdalmat. Félteni azonban nem féltem ennyitől. Élt már meg rosszabbat. A biztatást, hogy tartani fogja a kenyérlesőjét betudom némi parának. Így kétszáz felett ő sem kölyök már. Tisztában van az erőviszonyokkal. Ám, ami ezt követően történik, arra nem számítottam. Vagyis számítottam, de nem egy ilyen szituban. Szorításom alábbhagy és tenyerem is elhagyja térdét, persze a kontaktust folyamatosan fenntartva. Combjának belső felére csúszik a kezem, lassan. -Hé Fifi! Te tüzelsz? - pillantok rá amolyan kérdő és egyben csodálkozó képpel. Mit ne mondjak, Fifi baszott jól néz ki és az ingyen pina jó pina. De túl hirtelen a váltás. Ha a sakk nyelvére kellene lefordítanom, akkor az mondanám, hogy Fifi sakkhelyzetből rosált egyet, ezzel kellemetlen perceket okozva a királynőmnek. Valamit be kell áldozzak. Szívem szerint most elröhögném magam és a képébe vágnám, hogy nem igaz az egész, de ezt az egyet nem tehetem! Bár tehetném, hiszen a gyomrom jó párszor átfordult a tengelye körül a saját mondandómtól. -Most akkor vissza akarsz menni a városba vagy nem? - hagyok teret neki. Mint ahogyan azt is hagyom, hogy keze csintalankodjon a képemen. Túl sok időt és energiát fektettem bele az évek során, hogy felépítsem az „agyatlan barom” szobrát. Kár lenne ezt veszni hagyni.
Én vigyázzak a számra!? Hát mindjárt lemegyek hídba… vagyis nem, idebent nincs elég hely hozzá, de ha lenne, akkor lemennék. Épp az imént közölte, hogy el kívánja árulni Castort, és ezzel az egész falkát, de én vigyázzak a számra. Ejj Lionel… ha négyszáz fölött ilyen az élet, és pusztulnak az agysejtek, akkor inkább szúrjanak át ezüstkarddal 399 éves koromban. - Ha nem bántasz, akkor nem eshet bajom, nem? – Kérdeztem, miközben megpróbáltam jó pofát vágni a dologhoz. Ha nem a Legerősebb vérvonalából lenne, és nem lenne dupla annyi idős mint én, talán megpróbálnám átrendezni a képét, de nem vagyok hülye, hogy kinyírassam magam. Ha meghalok, akkor annak már legyen is értelme, és legyen látványos… ne csak egy jelöletlen sírban végezzem a fagyott föld alatt… A női kifinomult praktikák általában el szokták érni a kívánt hatást. Ha nekitámadtam volna, akkor csak rosszabbul járok, mert tuti összeroppantja a térdem, de ha totál ellentétesen cselekszem, az megzavarja. Ilyen egyszerű. Sokan valószínűleg elkönyvelnek egy hedonista picsának, akit nem érdekel más, mint a tánc és a dugás… de több ész szorult a fejembe, mint amennyit gondolnak. Megmondtam Castornak is, hogy ha kifinomult módszerekkel akar információkat szerezni, akkor csak szóljon nekem. Vagyok annyira ismert az emberek számára, hogy könnyedén közel férkőzhessek bárkihez. A keze máris elvándorol a térdemről a combom belsejére. Tudtam én, hogy a farok csóválja a fejét! Ujjaimmal lágyan cirógatom a bőrét, a kérdésére elvigyorodok. - Ó, már régóta nem… - Búgom, majd ajkaimat megállítom az ajkaitól egy centire, és ahelyett, hogy megcsókolnám, nyelvem bukkan elő az ajkaim közül, és évődve végighúzom alsó ajka húsán. Legyen még egy szép élménye, mielőtt Castor a fejét veszi, nemde!? Mert biztos vagyok benne, hogy amint Castorral beszéltem, neki befellegzett. - …csak bírom, ha egy hím kemény, és határozott… és te Lio… te tudod mit akarsz, nem igaz? – Hangzik kihívó kérdésem, miközben orrom hegyével megérintem az orrát, aztán lejjebb húzódva fogaimmal végigkaristolom állcsúcsát. A kérdésre felsóhajtok, majd elhúzódok, és visszadőlök az ülésem támlájának. - Menjünk. – Mondom úgy, mintha roppantul csalódott lennék, holott nem vagyok az. Alig várom már, hogy kitegyen a Holiday Inn-nél ebből az átokverte mozgó koporsóból.
A tököm kivan ezzel az egésszel és ez nem kicsit lep meg. Régebben egy ilyesfajta munka inkább szórakozásnak számított. Mindig szerettem a macska szerepét kiváltképp akkor, ha az egér nem egy csatornából kirántott kis ázott bűzcsomó volt, hanem kicicomázott fehér egér és Fifi remek egérke. Kíváncsi vagyok Alaszka milyen meglepetéseket tartogat még. Előbb erőm hagy cserben, most meg egy ilyen szórakozást adnék fel szívem szerint... mi jöhet még ez után? Vagy egyszerűbb a válasz és simán elpuhultam a nagy semmittevés közepette, amely az utóbbi években jutott osztályrészemül? Illinoisban volt ugyan munka ezerrel, de a falka nagy részének távozásával lényegesen kevesebb mint annak előtte. És hát lássuk be, egy jól bejáratott gépezet volt Chicago. Ment minden magától. -Ha bántani akarnálak nem itt ülnél, hanem hátul! - intek szabad kezemmel a csomagtartó felé, ahol többeknek volt szerencséje, vagy inkább szerencsétlensége utazni. Ó, bassza meg, a cuccom meg éppen ott van. Akkor ez az opció kihúzva. Még a végén Fifi kárt tenne a motyómban.... vagy a motyó Fifiben. A hirtelen és hát valljuk be őszintén számomra meglepő váltás kizökkent. Míg az iménti dühről kétségem sem volt, hogy valódi a tüzelő szukáról már kevéssé tudom eldönteni igaz-e vagy sem. Éhes disznó makkal álmodik, tartja a mondás és hát arra a következtetésre kell jutnom, hogy a közhely megalkotója hajlamos volt mondandóját szó szerint érteni és bizony megfigyeléseihez nőstény sertéseket használt. De ez a gyors váltás. Basszamegahegyikecske! -Hát persze Fifi. Én is úgy érzem. - mondom cinikusan. Van is erre némi alapom, hiszen a combja úgy süt, mint amit most rántottak le a tűzről. Kénytelen leszek még alvás előtt felfegyverezni magam egy súroló szivaccsal és némi vízzel a nyomok eltüntetése végett, amit ha nem tévedek most nedvedzi oda és hagy a kárpiton. Szavai nem kicsit hízelgőek, a cselekedeteiről nem is beszélve. Nem szégyenlem bevallani, hogy a kényeztetés testi kellemességén felül hím-hiúságomnak is picsa jól esik. Hagyom, hogy mókázzon és mint egy maharadzsa nem teszek semmit. Egy paraszthajszálnyira van tőle, hogy jó alaposan aköré a pajkos kis ujjacskái köré csavarjon, hogy aztán megrágjon és kiköpjön, mint csak egy rágósabb falattal tenné. Én meg mint egy megrészegült kiskutya minden csóválni valómat csóválva egyek a tenyeréből és akár kamasz kölyökként szófosástól szenvedve tálaljam ki neki, hogy mi is a valódi apropója a mi kis véletlen pásztoróránknak. Ha még az ajkamra is ráharapna, az talán előcsalná zsebemből a fehér zászlót. Az utolsó pillanatban sikerül a vérbeli bakfarkast kicibálnom a láthatatlan hálóból és visszatérnem a földre. Nem hagyhatom, hogy szó szerint elbasszak egy melót! Direktbe nyomom a váltót és egy indulattal teli gázadással parancsolok a kocsinak indulást. Fifi meg amolyan durci kislányként dől hátra, mint aki nem kapta meg a beígért nyalókáját. Újfent közeledünk a városhoz, immáron szótlanul.
//Itt jegyezném fel, hogy élve elővásárlási jogommal igényt tartok a 200-ra is :*** //
Ha igazán az ujjaim köré akarnám csavarni, már megtettem volna… de valahogy nincs ingerenciám egy árulóval kefélni a hátsó ülésen, amúgy alapvetően nem zavarna a helyszín, nem vagyok az a típus, aki csak ágyban csinálja. Húzni az agyát viszont annál szórakoztatóbb. Ennyi még belefér, legalább a magam módján megbosszulhatom azt, amilyen helyzetbe hozott ezzel az egész dologgal. Ebből is látszik, mennyire nem ismer. Ha igazán ismerne, akkor meg se fordult volna a fejében, hogy hallgatásra motiváljon, hanem egyszerűen letépte volna a fejemet a nyakamról. Amikor elindulunk vissza, a város irányába, csend telepszik kettőnk közé. Érzem rajta, hogy kissé feszült, ami valós elégedettséggel tölt el. Legalább nem csak én feszengek. Mivel azt mondtam neki, hogy a korábbi beszélgetést úgy veszem, hogy meg se történt, ezért a témával kapcsolatban nem nyilvánulok meg a továbbiakban. Azt hiszem jobb, ha nem kezdem fel újra, mert akkor már kevésbé lenne esélyem meglepni őt egy másfajta „visszatámadással”. Beszélgetni sincs kedvem igazán, inkább azon kattog az agyam, hogy tudjak úgy beszélni Castorral, hogy az ne legyen olyan feltűnő. Ki tudja, hogy a testőrségből ki van benne ebben az egészben. Flynn eléggé elkötelezettnek tűnt, de nem lehetek most már az ő hűségében sem teljesen biztos. Mindenképp négyszemközt kell beszélnem Castorral, és lehetőleg úgy, hogy ne legyen túl feltűnő. Lionel se teljesen hülye, és biztos vagyok benne, hogy mivel nem reagáltam pozitívan a „világmegváltó ötletére”, egy darabig figyelni… vagy figyeltetni fog. Még azelőtt fülön csípnének, hogy átemelhessem a virgácsaimat Castor irodájának, vagy lakosztályának küszöbén. El kell érnem, hogy ő keressen fel… vagy egy teljesen semleges helyen találkozzunk. Minél előbb! Ezzel a saját biztonságomat is garantálni tudom legalább addig, amíg nem tájékoztatom az Alfát az árulásról. Hogy utána meg mi lesz velem!? Nos… Én bízom abban, hogy a hűségemért cserébe Castor nem engedi, hogy egykönnyen eltegyenek láb alól, csak azért, mert feldobtam Lio-t, és a társait. A társak. Jó lenne tudni, hogy kik azok, de ha most elkezdenék kérdezősködni, az túlságosan feltűnő lenne. A fenébe is! A rádióhoz nyúlok, majd bekapcsolom, mert egyre nyomasztóbb a csend. A felcsendülő dalnak sikerül egy őszinte vigyort csalnia az arcomra. Ezer éve nem hallottam… tuti, hogy valami retro adóra sikerült bekapcsolnom. Ujjaimmal dobolni kezdem a combjaimon a zene ütemét, majd egy idő után én magam is bekapcsolódok, és énekelni kezdek:
„[…] Sweet Home Alabama Where the skies are so blue Sweet Home Alabama Lord, I'm coming home to you Here I come Alabama
Now Muscle Shoals has got the Swampers And they've been known to pick a song or two Lord they get me off so much They pick me up when I'm feeling blue Now how about you?
Sweet Home Alabama Where the skies are so blue Sweet Home Alabama Lord, I'm coming home to you […]”
A visszaút meglehetősen borzongással teli. Persze nem a szinte már kínzóvá váló némaság ezért a felelős és nem is az a kibaszott kóbor macska, kinek szemeiben visszatetszett a reflektor fénye. Természetesen nem a hólatyaktól tocsogó főút a felelős sem pedig az a szembe jövő Pickup, melynek a vélhetően satu részeg pilótája úgy kacsázott az úttesten, mint egy tökön rúgott puffogó vipera. -Anyád picsája! - mordulok meg mikor kénytelen voltam elkapni a kormányt elkerülve ezzel a koccanást. Még a fejem is utána fordítom a kamikaze vezető tovatűnő hátsó lámpája irányába, persze hamar el is feledem azt a barmot. Agyam máshol jár, mégpedig eme kellemesnek hitt mégis skandalumba fulladó munka körül. Nem tudok napirendre térni felette. Ez is csak egy meló és máskor remekül szórakoztam volna rajta. Puhapöcs lettem? Ó, a fasz kivan. A lista többi nevével nincs semmi gond, talán majd ott helyrerázom magam. Hiszen azok tényleg nem mások, mint nevek egy kibaszott borfoltos papíron. Életemben nem láttam őket, legalábbis nem tudok róla. Nem olyan valakit kell meggyúrni, akit régről ismerek. De szent ég, ezzel sem volt gondom eleddig. Nagy gondom volt rá, hogy olyan hímnek tartsanak, aki a saját anyját is képes kerékbe törni ha erre kap parancsot.... és most elég rámnézni. Tényleg már csak pár esztendő kell és megalapíthatom a Puhapöcs-klubbot. A hotelban majd összeverődünk, kakaót szolgálnak fel és mint az anonim alkeszek egy valaki majd középre áll és rinyál. ~Sziasztok! Lio vagyok. Nyámnyila!~ ~ Sziaaaa Liooo ~ köszön vissza a többi puhapöcs kórusként és szépen előadhatjuk egymásnak sajnálkozva, hogy ki mikor kit szánt meg. Talán még valami kisállat símogatóba is szervezünk buszkirándulást. Eskü, mint valami nyugger banda. Lehetne ez a nevünk, Arany-Agyar Nyugalmazott és magtalan farkasok klubbja. Beszarás! Vajon mi járhat Fifi buksijában? Csak remélni tudom, hogy lelki szemei előtt éppen a szívemet tartja a kezében és vadul lakmározik belőle. ~Basszus Lio, az utat nézd!~ és már magamban is beszélek? Hirtelen nem vagyok biztos benne, hogy kimondtam-e a szavakat. Baszogatja a rádiót és mi szól éppen. Boldog hetvenes évek. Ha boldog nem is, de nem rinyáltam ennyit, az egyszer biztos. Ujjammal a halk éneklést kísérem a kormányon, már majdnem el is felejtem, hogy pár perccel ezt megelőzően milyen dolgokról folyt az eszmecsere. Még az utolsó refrén előtt érünk vissza a hotelhez. Elmúlt már talán éjfél is, persze az időérzékem alaposan megkavarta a sarkkörhöz közeli hosszú éjszaka. Leparkolom a verdát és egy gombnyomás csak, mikor a központi zár nyögve visszaadja Fifi szabadságát. Rápillantok, de nem szólok semmit. Jól tudja a dolgát, legalábbis merem remélni.
Lionel se volt túlzottan beszédes a Holiday Inn-ig tartó pár perces úton. Csak egy szitkozódás hagyta el a száját, amikor egy barommal majdnem összekoccantunk. Nekem jelenleg feszültség levezetés gyanánt a legjobb megoldásnak az éneklés bizonyult. Az legalább valamelyest elterelte a gondolataimat. Mire megérkeztünk, a dalnak is vége szakadt. Az épületre pillantottam, majd hallottam a kattanást, ahogy a central zár kiold. Ujjaim a rádió kapcsolójára siklottak, majd lekapcsoltam a zenét, és az ülésben megemelkedve hátrafordultam a sapkámért, majd belehúztam a fejembe. - Köszi a fuvart… - Szólaltam meg, miközben felhúztam a kabátom cipzárját. Az ülést visszaállítottam az eredeti pozíciójába, aztán Lio álláért nyúltam, és magam felé fordítottam a képét. - Élményt volt. – Tettem hozzá, majd odahajolva egy búcsúcsókot nyomtam a szájára. Neki talán egy átlagos csókot jelentett, én viszont ezzel búcsúztam el tőle… vélhetőleg örökre. Talán még pár óra, és kileheli azt a sötét lelkét, vagy Castor játszóterén végzi előbb, ahol kiveri belőle az Alfa, hogy kik a társai az árulásban. Így vagy úgy, de a homokóra lepergőben van, ami a hátralevő életének idejét jelzi. Ezután kiszálltam a kocsiból, majd nyugodtnak látszó léptekkel sétáltam el egészen a bejáratig. Amikor már odabent voltam, és nem láthatott, azonnal beszálltam az egyik liftbe, és előkaptam a mobilomat, hogy egy gyors sms-t pötyögjek Castor telefonjára. „Életbevágóan fontos, hogy minél előbb beszéljünk! Nem tudom épp mit csinálsz, de amint tudsz, gyere a szobámba, kérlek! Ha én mennék, nem lenne biztonságos. Amíg velem nem beszéltél, ne szólj erről senkinek. Ez a te érdeked! Fifi” Habozás nélkül kattintok a „küldés” gombra, majd visszarejtem a telefont a zsebembe, és kilépek a liftből. A szobámba indulok egyenesen, remélve, hogy Castor minél előbb felbukkan. Csak nehogy bárkinek is szóljon, és elhallgattassanak, mielőtt figyelmeztetném az árulásról…
Kezdőlap
//
:*** //
//
