Nincsen semmi dolgom, és ez fura. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fog zavarni, ha nincsen mivel lekötnöm magamat. Egyszerűen megnyugtató, ha az embernek kell csinálnia valamit, de nekem most nincsen semmi dolgom. Még nem találkoztam az hely Protektorával, így őrzői feladataimat még nem kaptam meg. Még nem sikerült beférkőznöm a helyi bérgyilkosos közé, már ha egyáltalán vannak helyiek. Már ha egyáltalán akarom ezt tovább csinálni. Ez még számomra is egy nagy kérdés. Harmadik elfoglaltságom, a kurválkodás pedig már kezdi idejét veszteni: egyszerűen ráuntam az élvezeti szexre. Ezt sosem kényszerből csináltam, sokkal inkább csak amolyan beteg ’hobbiként’. Nem éppen hétköznapi, az biztos. Jó pár végigunatkozott óra után a motelban – aminek még a nevét sem tudom -, úgy döntök, hogy keresnem kell valami elfoglaltságot, különben itt helyben fogok megőrülni. Mivel nem kellett semmire sem koncentrálnom, gondolataim mágnesként közelítettek a ’vasreszelékhez’: Leonardóhoz és Jameshez. Mindenre akartam gondolni, csak erre a két férfira nem, de nem jártam sikerrel: agyam átvágott. Azonnal, amikor csak volt lehetősége visszakanyarodott hozzájuk. És révén, hogy róluk szólt az életem – ami lassan a száz évhez konvergál -, egyik gondolat vonzotta a másikat. Utálom a megoldatlan rejtélyeket, főképp, ha azok engem érintenek. Így az ördögi körben ragadva saját magamat generáltam haragra és más egyéb érzelmekre. Vicces, hogy mennyire tudok érezni… Huszonöt évig küzdöttem az összes érzelem ellen, és már majdnem sikerrel jártam, amikor jött az a hülye levél, ami mindent megváltoztatott. És hiába jöttem egy Buenos Airesből, a levél és az újjá éledt érzelmeim velem tartottak. - Elég! – kiabálom a szoba falának, és felpattanok. Fél napig feküdtem egy szál bugyiban az ágyon. a hányásszínű plafont bámulva. Szerencsére a fűtés magasra van kapcsolva, így nem fáztam; kint azonban fogok. Felveszem a bugyihoz illő csipkés fekete melltartót, majd keresgélni kezdek valami egyszerű ruha után. A gyilkoláshoz használt szürkemintás anyagból készült összes holmit félre rakom – ezeket csakis és kizárólag bérgyilkosként veszem fel. Bőröndömbe nézek, a tiszta ruhákra – mióta itt vagyok még nem tudtam mosni –, és majdnem elnevetem magamat. A színskála elég gyér, a feketén, és a vörösön kívül elvétve akad csak egy-egy kék, fehér vagy zöld ruhadarab. Megvallom, nincsen körülöttem túl nagy rend, de sosem voltam híres erről. Előkeresek egy – a változatosság kedvéért – fekete farmert és inget, a kedvenc összeállításomat. Ingmániás vagyok, egyszerűen imádom. A derekát betűröm a nadrágba, majd előkeresem a széles bőrövemet. A tükörbe csak egy pillanatra nézek, zöld szemem éppen csak megvillan benne. Felhúzom térdig érő fekete (miért is lenne más színű) bőrcsizmámat és a hosszított – már megint – fekete szövetkabátomat, és kilépek a motelszobából. Céltalanul vezetgetek ide-oda a tragaccsal, amit sikerült szereznem, míg látok egy nekem tetsző kiírást: Georgeson Botanikus Kert – 1000 m. A tábla alatt nagy jobbra mutató nyíl látható, így egy kilométer múlva elfordulok arra. Leparkolok, majd a pénztárhoz megyek, és veszek egy jegyet. A pénztárosra nem is nézve lépek tovább, és indulok el a rengeteg növény között. A virágok szépek, mindig is azok voltak és lesznek. Szerencsére se Leonardóval se Jamesszel nem jártam virágok között, így végre találok egy dolgot, amiről nem ők jutnak az eszembe. Haleluja! Kissé elrévülten sétálok körbe az üvegházban, alig vannak emberek rajtam kívül. Sőt: nem is látok csak egy nőt tőlem egy sorral arrébb sétálni. Éppen az egyik orhideát csodálom menet közben hátrafordulva, amikor megfizetem figyelmetlenségemet: nekimegyek az egyik állványnak, és meglököm azt. A növényállvány kileng jobbra és balra; ketten figyeljük, ahogyan a sok rajta lévő cserép lassú táncot jár. Odaugrok, de hiába: egymagamban nem fogom tudni megtartani. Nem merek hátranézni, csak a fejem felett ugráló nagy kerámiacserepet szuggerálom, és csak remélem, hogy a nő segíteni fog. Különben nekem – de főleg a virágoknak - végem.
Sosem szerettem a dudvákat, fogalmam sincs arról, hogy mi a szent eget keresek itt. Ettől függetlenül kedvtelve nézelődök, meg-megszimatolok egy-egy növényt, de csak óvatosan, nem akarok valami mérget magamba szívni. No meg az sem lenne éppen kedvemre való, hogyha a liliomfélék – vagy mik, ért hozzá a halál! – porzója megszínezné az orromat. - Nem vagy százas te nő! Korholom magam annak okán, hogy idekavarodtam a szabadnapomon, méghozzá egyedül. Persze a megjegyzésem egészen másnak is felfogható, ugyanis éppen a mondat kiejtésekor borul meg mögöttem egy egész állvány egy nőszemély áldásos tevékenységének nyomán. - Mio Dio! Szalad ki a számon olaszul a szitokkezdés, s folytatom is ékes olasz nyelven, összeszedve mindenféle ocsmányságot, amit csak magamra kavartam a nyelvből a hosszú évek során. Ugrom az állványhoz, hogy segítsek megtartani, bár igazság szerint csak az visz rá erre, hogy nem szeretnék vért takarítani. Cseppet sem fűlne a fogam ahhoz, hogy egy kilapult nővel időzzek egy helységben. Teljes erőmet nem viszem bele a nagy segítésbe, mert akar a nyavalya lebukni azzal, hogy nem olyan hamvas kis vörös, mint amilyennek látszik. Így is elegek leszünk feltételezésem szerint ketten ahhoz, hogy helyére billentsük azt az állványt, még akkor is, hogyha néhány növény lebucskázik róla. - Begyógyult a szeme? Kérdezem közben igen udvariasan vakkantva. Hát na! Ne várjon tőlem senki csodát ebben a helyzetben.
A táncoló cserepet nézve csak azt hallom a hátam mögül, hogy a nő úgy káromkodik olaszul, mint egy dokkmunkás. A felét sem értem, de minden elismerésem neki: én több, mint húsz év alatt sem tanultam ennyi csúnyát spanyolul, pedig elég sokat tartózkodtam a gettóban. Segít megtartani az állványt, mozdulata könnyed, mégis erős. Talán túl erős… Rájövök, hogy nem ezzel kellene foglalkoznom, ugyanis az egyik cserép leesni készül. Szinte lassított felvételként nézem, ahogyan zuhanni kezd, majd nem sokkal a föld felett macskaügyességgel kapom el. Némi virágföld a földre hullik, de ezen kívül semmi sem utal arra, hogy majdnem mi történt itt. Visszateszem a cserepet a helyére, és segítségem felé fordulok. Vékony, vörös hajú nő áll előttem, akiből ránézésre biztosan nem nézem ki, hogy meg tud tartani egy ilyen állványt. Az egy dolog, hogy belőlem se nézhető ki sok dolog, de egy őrző fizikuma csak azért nagyobb egy embernél, mert rengeteget edz. Mi vagy…? Kérdésére felhúzom a szemöldökeimet. Amennyire szép, annyira bunkó – fut át a fejemben. - Nem szokásom üvegházban járni – válaszolom neki flegmán. És tényleg: aki sokat jár ehhez hasonló helyeken, az egy idő után megtanul közlekedni. Én eddig nem igazán voltam még üvegház közelében sem. - És köszönöm – mondom némi hálát tanúsítva. Végülis, ide vagy oda minden, ha ő nincs itt, akkor biztosan az egész felborul. Tekintve, hogy a legkülönlegesebb orchideákkal van tele… Nem lett volna jó vége.
Az ő húszasa az én röpke majdnem háromszázamhoz képest eléggé smafuszámba menne, de akkor se tennék megjegyzést rá, hogyha hallanám a gondolatait. A búbánatnak sincsen kedve fellebbenteni a fátylat a valós koráról, jó nekem abban tetszelegni, hogy alig nézek ki huszonegynek. Vicces, ami azt illeti. Szeretem ezt a családi vonásunkat. - Hű, milyen csodás reflexek! – kacsintok a nőre, látván ahogy elkapja azt a cserepet. Ehhez képest az, hogy én a testalkatomhoz képest nagyobb erővel tartottam meg egy állványt, az igazán semmiség. Valami tuprisság van a dologban, s mivel nem érzek felőle farkas-energiát, arra a feltételezésre jutok, hogy őrzővel lehet dolgom, hacsak nem keveredett elő egy általam még nem ismert, mágikus faj a világ dagonyájából. Nyilván nem, de szeretek olykor ökörségeken elmerengeni. Felnevetek, megvonom a vállamat. - Legalább akkor nem lesz melletted kisebbségi komplexusom azt illetőn, hogy nekem is új ez a hely. – jelzem ezzel, hogy nekem sem tartozik mindennapi szokásaim közé az üvegházlátogatás. - Szépek, amúgy. Kár lett volna értük. – nézek fel az orchideákra. Számomra eszmei értékük ugyan nincs, de tisztában vagyok azzal, hogy különlegességekkel van dolgunk, pláne abból lehetek biztos ebben, hogy egy tőlünk nem messze ácsingózó – feltehetőleg személyzeti tag – éktelen sipákolásra fakad. - Minden a legnagyobb rendben! – tagolom jól érthetőn szavaimat, majd a számomra egyelőre ismeretlen, állványos történetben pórul járt nő felé fordulok. - Azt hiszem nem vagyunk itt kívánatosak.. – kacsintok rá a bűntelen bűnösök cinkosságával. Felőlem maradhatunk, nem érzem a fergeteges harag energiáinak szagát, így nem hiszem, hogy baj lesz. De ha már így összeverődtünk az orchideák alatt, akár valamerre el is vonulhatunk. Kíváncsian várom a nő reakcióját. Annak fényében lehet, hogy majd a nevét is megkérdezem.
Ma csodálatosan sütött a nap, és egyre jobb idő köszöntött reánk. A ZH-k jól sültek el, a tanárok se panaszkodtak most rám, az Őrzők se mondták, hogy szarul haladok, Alice-al pedig ha tudtam, sülve-főve együtt voltam. Néha meg is kérdeztem nem-e gond, vagy kellemetlen számára, hogy folyton a nyakán lógok. Persze a hajnali edzések, a suli, meg a délutáni edzés sok időt elvesz, és Alicenak is megvan a maga edzés és munka terve, de esténként a koliban, vagy a Pincében gyakran összeülünk, vagy ebéd szünetben, és igyekszem a ranfis időnket is egyre gyarapítani. Bár néha úgy zuhanok be az ágyba éjjelenként, hogy azt se tudom, fiú vagyok-e, vagy lány. Ráadásul kis pöttöm sólymomat is gondozni kell, de mindez a sok elhalmozás jól esik, van mivel töltenem az időm, és amit észrevettem, Alice is egyre jobban érzi magát, legalábbis én úgy látom, ha velem van. Mára edzést beszéltünk meg, s első találkozásunk színhelyét, az üvegházat választottuk, amolyan nosztalgia hangulatként. Meg is érkezem a helyszínre, s a magammal hozott nagy bálás zsákokat kibontva szerelem és rakom össze a madárijesztőnek kinéző bábokat. 5 db, összevissza, egy kisebb, nyitottabb térben bár van, amit a növények közt állítok fel. Levetem a cipzáros pulcsit, alatta fekete, sportos testre feszülő atlétát viselek. Összeborzolom a hajam, majd próbaképp belerúgok az egyik bábba, ami szilárdan meg is tartja magát, csak egy kisebb kilengést mutat. Helyes! A táskámhoz lépek, előveszek egy kis süteményt, meg innivalót, s Alice kedvenc csokoládéját, amivel várom a mai gyakorlós edzésünk keretei között.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
....Eye of the tiger.... (Azaz amikor két tanonc gyakorol)
Izgulok a mai nap miatt, no de nem azért mert vele találkozom, vagy hogy edzeni kell... Hanem azért, mert most Ő fog tanítani engem. Még sosem próbáltuk ki ezt. Tanulni tanultunk már együtt, de az is egy másik helyzet. Most ő lesz a tanár én meg a diákja. Mondjuk attól is félek, hogy mennyire fogom bírni a dolgot, főleg a lábam. Azóta nem igen próbálkoztam meg ilyesmivel, de úgy láttam épp itt lenne az ideje. Gondoltam, hogy Adamhez fordulok, de nem akartam őt feltartani és így legalább Velkan is gyakorolhat kicsit. Mondjuk lehet, hogy a nap végére teljesen kiábrándul belőlem, amiért olyan béna vagyok, de azért reménykedem benne, hogy nem égetem le magam előtte. Szinte egyszerre fordult meg a fejünkben az a gondolat, hogy mi lenne ha ismét az üvegházban tartanánk a gyakorlást. Oké igaz nem a legalkalmasabb hely, de ott kezdődött minden és már vagy egy éve nem jártam arrafelé. Megérdemli, hogy ismét megtiszteljük őt jelenlétünkkel. A múltkorival ellentétben most időben érkezem meg. Nem hívnak, hogy sürgősen a rendelőbe kell rohannom, mert... A telefon egész nap csendben volt, aminek valahol nagyon is örültem. Az öltözékem természetesen az alkalomnak megfelelő. Azaz egy sima egyszerű kék trikó, egy fekete hosszú szárú nadrág és sportcipő. Lehet, hogy Vel már látta a lábam, de arra még nem készültem fel, hogy másik is lássák, így ha nem a szobámban vagyok olyat veszek fel, ami eltakarja a vas szerkezetet.
Belépve az Üvegházba meg is pillantom Őt. Azonnal mosoly kúszik az arcomra. Körbenézve a helyen szinte leesik az állam. Nos ő aztán készült erre rendesen. Nem semmi! Bevallom őszintén nem hittem volna, hogy ennyire komolyan veszi majd, de örülök neki, hogy mégis. Most nem egy pár leszünk. Nem szabad, hogy így gondoljunk egymásra, mert az csak hátráltatni fog minket. -Szép napot Mr. Bouver!-Mondom halálosan komolyan. Na jóó... Amíg nem kezdődik el az edzés addig még azok maradunk, így el is nevetem magam, majd odaérve hozzá máris lopok tőle egy csókot. -Szia!... Látom nagyon felkészültél!-A táskámat az ő cuccai mellé dobom, majd a csuklómon lévő hajgumival össze is fogom hajam, hogy az a későbbiekben ne zavarjon.
- Szép napot Miss Lavant! - köszöntöm vigyorogva, és elkapom kezét, hogy máris csókkal illessem kacsóját, hogy utána ajkaira tapadjon a szám. Tény, hogy edzeni vagyunk itt, de attól még ez nem azt jelenti, hogy ne élvezzük a közös munkát. - Hát, muszáj, ha erős Őrzők akarunk lenni. - kacsintok rá, s kinyitom előtte a csokis dobozt, hogy vegyen belőle - Kis boldogság hormon, aztán neki is állunk rendben? - veszek ki egy darabot én is, majd a bábok közé sétálok, s szembe fordulok Alice-al. - No, első lépésként állj ide mellém, oké? - megvárom, míg így tesz. - Vegyük föl a támadó állást, így. - kilépek kissé jobb lábbal, két kezemet mellkas elé felemelem, bal lábam a támasztó pont. Figyelem, ahogy ő is felveszi ezt a testtartást. - Oké, most pedig figyelj! - kacsintok rá, s bal kezemet lendítve, kisebb félhurkot leírva a levegőben, ütök előre, bal lábbal kilépek előre, majd jobb karral egyenesen ütök előre. Ha vége a mozdulatsornak, visszatérek a támadóállásba. Kétszer, háromszor megismétlem, utána fordul csak tekintetem Alice felé. - Most te, rendben? - mosolygok rá bátorítóan.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
"Ha erős őrzők akarunk lenni!"... Vajon nekem sikerül majd elérnem azt? Bevallom félek attól, hogy nem tudok majd teljes mértékben túllépnem az eseten és ez fog meggátolni abban, hogy rendesen végezzem a munkám, hogy egy olyan gyógyító legyek, akire szükségük van... Csak egy pillanatra kalandoznak el a gondolataim, így mikor észhez kapok már előttem is van a doboz tele finomsággal. Egy mosoly kúszik arcomra, ahogy kiveszek egy darab csokoládét, ám mielőtt megenném köszönetképpen egy puszit nyomok az arcára. Annyira jól esik, hogy ennyire gondoskodik rólam. Néha már bűntudatom van, hiszen nem érdemlek ennyi figyelmet. Ezért is próbálom meghálálni ezt a sok törődést ahogy csak tudom. Miután megeszem én is a csokit az utasításának megfelelően mellé sétálok. Próbálok most úgy tekinteni rá, mint egy mentorra és nem úgy, mint Velkanra, a barátomra... Nem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz. A mozdulatait követve én is beállok a támadó állásba. Eddig nagyon egyszerűnek tűnik, ahogy a további mozdulatsor is. Üt, lép üt... Nagyon könnyűnek tűnik, így magabiztosan állok neki a feladatnak. Ám mikor az első ütés leutánozom megfeledkezem a lábamról, így ez a lépés teljesen kimarad, amit csak a végén veszek észre. -A francba!...-Rázom meg a fejem, hogy ismét megpróbáljam leutánozni a mozdulatsort, de ismét kihagyom a lépést... Ne mááár. Nem lehet ennyire béna... Csak egy egyszerű lépés, nem bonyolult. Koncentrálj oda Alice. Nem ronthatod már el az elején! Nem fordulok Vel felé, csak tovább próbálkozom. Annyira elkezdek koncentrálni a lépésre, hogy a negyedik próbálkozásnál bár igaz megmozdul a lábam, de rossz pillanatban. Lép, üt, üt... Ez tényleg ennyire bonyolult lenne? -Azt hiszem hű vagyok a hajam színéhez!-ALICE szedd össze magad!
Mostanában olyan szinten belemélyedtem a növények kutatásába mágia és varázserő tekintetében, hogy már Killian is szóvá tette, hogy szinte minden szabadidőmben a könyveket bújom. Rendben, rendben, igaza van, néha a friss levegőre sem árt kimozdulni, így kötöttem ki végül a Botanikus kert üvegházában, ahová korábban a találkozót beszéltem meg Emmettel. Kint egész kellemes meleg volt, ennek köszönhetően pedig a búra alatt egész meleg, párás mikroklíma alakult ki, mely akaratlanul is Indiát idézte fel bennem. Bár ahhoz az időjáráshoz képest még ez sem elviselhetetlenül meleg, kellemesen lubickolok benne, megpihenve a kis betonmedence magasított peremén. Egész elcsodálkoztam rajta, hogy a számtalan pálma és páfrányféle között milyen sok orchidea is fellelhető idebent, ám a szívem számára legkedvesebb virágot, a lótuszt hiányoltam, hisz mennyi kellemes emlékem kötődött hozzá! Az viszont már kevésbé meglepő, hogy nem sikerült helyet szorítani neki, hisz igencsak kényes és helyigényes egy növény. És még ráadásul varázserőt is tulajdonítanak neki… Nem tudom, hogy Emmett mennyire kávés, viszont nem akartam üres kézzel jönni, úgyhogy hoztam neki is egyet – mást nem, ha nem szeretné, akkor duplázok és az esti alvás helyett is a könyveket bújom, ellenben ha sikerül kiszúrnom az alakját , akkor már pattanok is fel a helyemről, hogy elé siessek. - Szervusz, Emmett. Nem tudom, szereted-e a kávét… -emeltem meg az egyik poharat előtte, majd ha elfogadta, akkor át is nyújtottam az italt. Annyira még nem volt itt régóta, hogy túl sok alkalmunk lett volna beszélgetni, így abban sem voltam biztos, hogy a többiekkel már oly természetesnek számító puszi, ölelés féle köszöntésekre hogyan reagálna. - Sikerült teljesen megszoknod az itt létet? -érdeklődtem kedvesen, mielőtt kapásból rátérnénk a tanulásra. Tudom, hogy már itt volt egy ideje, de nem mindenkinek megy könnyen ez az egész költözködős téma, mire mindent elrendez maga körül, és manapság a harcosok edzéseire sem kellett olyan sűrűn kilátogatnom, hogy kövessem a dolgaikat. - Ne sértődj meg, de… Hihetetlen, hogy milyen kis kölyökképű vagy… -mosolyodtam el a beszámolóját követően, ahogy sétára invitáltam az üvegházon belül - Sokszor teljesen megfeledkezek róla, hogy valójában mennyivel idősebb is vagy tőlem… -csóváltam a fejem nevetve, és volt annyi önuralmam, hogy ne paskoljam meg a pofiját ezzel egy időben, helyette inkább lassacskán elkezdtem az ittlétünk témája felé terelgetni a beszélgetés folyamát. - Azt megkérdezhetem, hogy mikor volt a legutóbbi vizsgád? És hogy van-e elképzelésed, mit szeretnél a következő mesterszavadnak? -kíváncsiskodtam tovább. Kíváncsi vagyok, ő melyik csoportba tartozik, aki minél előbb túlesik minden vizsgáján, vagy csak akkor vág neki a következőnek, ha már teljesen rutinszerűnek és biztosnak érzi a tudását. Mondjuk az életkorát tekinve inkább az utóbbira gyanakszom.
Magam sem emlékszem pontosan, mikor is kellett utoljára a tanulópadba ülnöm, így egészen furcsa lesz ismét a másik oldalról szemlélni a dolgokat. Merthogy Tanoncokkal egész sokat fogllakoztam az előző Protektorátusaimban is, itt is akadt már néhány, de, hogy most én legyek az, akit okítani kell… Hát egészen új dolog lesz, ha mondhatom így. Ismerős új, de mégiscsak új. Arról nem is beszélve, hogy meg kell majd emberelnem magam, hogy normálisan viselkedjek, hiszen mégiscsak Abigail tesz szívességet nekem azzal, hogy bevállalt. Nem tudom, mennyire ment híre annak, miféle személyiség is vagyok valójában, mert ha Abigail tisztában van vele és így bólintott rá a dologra, akkor minden elismerésem az övé. Bár hozzá kell tenni, hogy amióta kezdenek helyre jönni a dolgaim a húgommal, azóta én magam is kissé szebben látom a világot. No meg azért az is hozzátartozik, hogy elég sűrűn találkozunk Lilivel, mondhatni ennél jobb már aligha lehetne. - Szervusz, Abigail! - köszöntöm egy biccentéssel a Gyógyítót, halovány mosoly kúszik a képemre a kávé láttán. Máris szimpatikus - Nem vagyok koffeinfüggő, de néha nem árt egy kis plusz löket - vettem el tőle a poharat, miközben az a halovány mosoly egy kicsivel szélesebbre húzódott. - Köszönöm - biggyesztettem még oda a végére, mégse tűnjek már olyan faramuci alaknak, ráadásul tényleg jól esett, hogy nem üres kézzel jött. Velem ellentétben, ugyebár. De ha sikerül majd a vizsgám, úgyis meg fogom neki hálálni a rám áldozott idejét, úgyhogy.. - A teljes még azért kissé túlzás lenne, de hála égnek már sikerült megbarátkoznom az ittléttel. No meg a szűkös, ablaktalan kis szobámmal az alagsorban - újabb kis lépcső ahhoz a bizonyos, ritkán látott vigyorhoz. Néha még én is próbálok viccelődni, akkor is, amikor nem Lili társaságában vagyok. Mondjuk múltkor Veronie-val is egészen kellemes volt lakást keresni neki, de azért nem megy minden olyan könnyen. Mondjuk az újabb piros pontot eredményez a kávé mellé, hogy nem egyből a tanulásba ugrunk, hanem érdeklődik és lássuk be, az ilyen még azért nekem is jól tud ám esni. - Kölyökképű? - pillantottam rá tágra nyílt szemekkel, aztán persze elmosolyodtam - már majdnem vigyor! - Pedig ez még semmi ahhoz képest, amilyen látványt nyújtok, ha teljesen megborotválkozom - tudósítottam őt erről a dologról is, bár alapjáraton nyilván nem ilyenekről cseverészünk, de ő hozta fel a témát, szóval gondoltam csak nem árthat, ha ezt is hozzáfűzöm. Amúgy meg tényleg, ha teljesen megborotválkozom.. na, akkor tényleg kölyök képem van. - Annyira vészes a korkülönbség? - tapogatóztam finoman, mert mégsem tolhatok egy „miért, tehány éves vagy?” kérdést egy hölgy képébe, de bevallom derekasan, a valós korával nem igazán voltam tisztába. Persze tippelni tudtam volna, de inkább maradjunk a biztos dolgoknál. - Hm, elég régen - húztam el a számat egy korty kávét követően. - Körülbelül tizenöt éve - válaszoltam egy gyors matekozást követően. Valóban rég volt már, bár az utóbbi években nem is a fejlődésemre koncentráltam és nem is volt állandó állomáshelyem, szóval annyira talán így nem meglepő a dolog. Arról nem is beszélve, hogy inkább a harcképzettségre gyúrtam mindig is, mint a mágiára. A tudást biztosabbnak éreztem, mint a mágiát, hiába mozgok már ennyire régóta ilyen körökben. - Az asztrális kémlelést, a holtakból olvasást és a méregtelenítést alapból kizártam, hiszen egyik sem volna túl előnyös a kasztomat tekintve - kezdtem bele a bővebb kifejtésbe. - Ezeken kívül marad az elemi kapocs és a minden vadak lelke, de, hogy ez a kettő közül… - vakartam meg szabad kezemmel a tarkómat, mielőtt ismét kortyoltam volna a kávémból. - A minden vadak lelke vonzónak tűnik, hiszen nem csak egy állatra specializálódik, hanem eléggé sokrétű ahhoz, hogy akármilyen helyzetben megtaláljam a tökéleteset. Ugyanakkor.. hiába kasztspecifikus, mit kezdek mondjuk egy órán keresztül a hódfogakkal, ha egy adott szituációban utána mondjuk erőre volna szükségem? Azt tudom, hogy egyszerre csak egy ilyen állati lelket hívhatok, de… lehet ez buta kérdés lesz, de egymás után például lehet többet? Amolyan cserélgetéssel - egészen megered a nyelvem a témát illetően és lehet, hogy tök evidens dolgot kérdezek és tiszta ciki, hogy nem vagyok ezzel képben, de mint már mondtam, én mindig is inkább a kézzel fogható dolgokra helyeztem a hangsúlyt. - A másik ugye az elemi kapocs, ami kézen fekvő lenne, hiszen elég brutális tud lenni, hiába nagyobb a hatás magasabb szinten, ami nálam már annyira nem játszik. Mondjuk ezzel kapcsolatban még azzal sem sikerült dűlőre jutnom, melyik elemet is választanám, a tüzet, vagy a vizet, mert mindkettő tetszik és hasznos is volna, ráadásul mindkettő úgy vélem kellőképpen passzolna is hozzám… - újabb tarkó vakarás érkezik a részemről, mert egyáltalán nem vagyok biztos a dologban. Pedig eskü, hogy készültem a mai napra, nem csak úgy beestem ide, hogy majd lesz valami, de így sem jutottam egyről a kettőre. - Ajh, neked is ilyen nehéz volt? Vagy.. mások is ennyit szoktak vacillálni? - nem tudom, hogyan, kiket és milyen sűrűn vesz a szárnyai alá, de talán több tapasztalata van ezen a téren, mint nekem és valljuk be, megnyugtatná a kis lelkem, ha tudnám, hogy nem csak én vagyok ennyire mamlasz ezen a téren.
- Meghiszem azt. -mosolyodok el ahogy átnyújtom a poharat, igaz, közben azért még vetek egy gyors pillantást a sajátomra is, nem kevertem-e össze a kettőt – ciki lenne, ha pont most kapná ő a koffeinmenteset egy ilyen megjegyzés után. - Az a lényeg, mármint hogy annyira nem idegenkedsz tőle, úgyhogy csak idő kérdése, és majd eljön az is. Ami pedig az alagsort illeti, minden tiszteletem a tiéd, hogy képes vagy ott élni. Nekem biztos nem menne. -borzadok el kissé, hisz semmi természetes napfény, nő létemre az is lehetetlen lenne, hogy minden motyómat ilyen kis helyen rendezzem el, nincs saját kert, na meg Koda sem rajongana érte túlzottan… Áh, nekem nem menne. - Ühüm. -bólintottam mosolyogra az elcsodálkozó tekintete láttán, amikor pedig arról tesz említést, hogy ha még megborotválkozna… te jó ég. - Igen, igen… ez nálatok, férfiaknál gyakori különleges képesség, elég megborotválkozni és már kérik a személyit egy üveg sör vásárlása után is. -csóváltam a fejemet, mondjuk tény, hogy mi nők meg a sminkkel tudunk hasonló hatást elérni, ha már elszakadunk az őrző-tetoválás témakörtől, mert az ugyebár nem csak látszat, valóban lassítja az öregedést. - Annyira nem vészes. Akár az apukám is lehetnél… vagyis, apám egy évvel fiatalabb mint te, ha jól emlékszem. -tettem hozzá nevetve, bár tekintve, hogy őrzők vagyunk, valóban nem mondanám nagynak a korkülönbséget. Amikor először férjhez mentem, Zach akkor is kétszer annyi idős volt, mint én – legalábbis hittem én akkor, azóta már kiderült, az sem épp úgy volt, ahogyan. Ahogy lassan szóba kerül a tanulás, csak a kávémat kortyolgatva hallgatom, hogy milyen következtetésre jutott a varázslatok kapcsán, amikor pedig közli, hogy mik azok, amik kiestek a körből, csak egyetértően tudok nyilatkozni a dologról. - Én is hasonlóan látom, bár mindegyik hasznos a maga módján, nem hinném, hogy olyan túl sokszor lenne szükség rá. Például annak ellenére, hogy a méregtelenítés kimondottan gyógyító varázslat, nekem sem ez a mesterszavam, mert csak nagyon ritkán van szükségem rá. Igaz, ha használni kell, akkor nagyon jó, hogy van. -fejezem ki a véleményem, jelezve, hogy eddig korrektnek érzem a döntését, ezzel pedig kapásból két varázslatra szűkült a lehetségesek listája. - Nos, ha már nincs szükséged az adott varázslatra, akkor egész egyszerűen megszüntetheted a hatását. A te mágiád táplálja a dolgot, szóval nem sokból tart megszakítani, vagy épp feloldani. -feleltem arra a félelmére reagálva, hogy akár egy órán át egy hódot megszégyenítő lapátfogakkal kéne mozognia - És a Minden vadak lelkénél akár cserélgetheted is őket, igaz, akkor újból meg kell idézned az állat lelkét, ez pedig egész kimerítő tud lenni, szóval túl sok csereberélgetésre nincs lehetőség. Egyébként nekem is ez a mesterszavam, és egyszer, amikor Killiant kísértem el egy vadászatára, hol a Szarvas lelkét hívtam segítségül, hogy könnyebben lépést tartsak vele, hol a Bagolyét, hogy jobban lássak hazafelé menet az erdőben, miután ránk sötétedett. -osztottam meg vele egy személyes példát, hisz azokkal általában sokkal kézzel foghatóbb a dolog. - Ami pedig az Elemi kapcsot illeti, az én elemem a víz, szóval arról tudok bővebben mesélni, viszont… úgy emlékszem, hogy a Protektorátusban Adam az, aki a tüzet választotta, szóval akár őt is felkeresheted. Lényegében mindegyiknek megvannak a maga előnyei és hátrányai, a kérdés azt, hogy te melyiket érzed leginkább magadénak, melyiket tudnád legjobban használni az életben? Nálam, tekintve, hogy gyógyító vagyok, egész hamar eldőlt, hogy a víz lesz ez az elem. Mást nem, ha nagyon nem tudsz dönteni, akár felsorakoztathatunk néhány dolgot, ami mellettük vagy épp ellenük szól, hátha úgy könnyebb döntened akár az elemek, akár a mesterszavad kapcsán. Tudom, nem egyszerű, pláne, hogy utána nincs lehetőség váltani… -gondolom, számára sem újdonság a dolog ennyi idősen, de azért jobb biztosra menni, mint hogy valami ilyen félreértés miatt kerüljön tévútra, és megbánja később. - És igen, nekem is… Az Elemi kapocs kapcsán nálam a levegő volt a másik esélyes, de csak mert a mentoromnak ez volt az eleme, és hihetetlen, mikre volt képes vele. Ami pedig a mesterszót illeti, ne tudd meg… Bár szerintem ez mindenkinél hasonlóan megy. –nevettem fel röviden, hisz ez is egy életre szóló kérdés, az meg már más téma, hogy ki hogyan oldja meg a dolgot… pillanatnyi szeszélyében dönt, hosszas tanakodás után, érvek-ellenérvek, mások döntenek helyettünk, vagy még sorolhatnánk. - Mit szólsz egy kis szerepjátékhoz? Mondjuk… képzeld el, hogy egy erdőben sétálunk, és ránk támad néhány kóbor vérfarkas, és az már biztos, hogy ha csak a fizikai erőt nézzük, fölényben vannak ellenünk. Melyik varázslatot hívnád segítségül először? Most nyugodtan szárnyalhat a fantáziád, mindent lehet. - igaz, most nem éreztem egy vérfarkast sem a közelben, de egyébként jó módszernek tartottam azt, hogy kipróbáljuk – élesben hogyan reagálnánk egy adott helyzetben?
- Volt már rosszabb is - vontam meg a vállam - Bár tény, hogy hosszútávon biztos meg fogok ott őrülni - fűztem még hozzá ezt az aprócska információt is. Nem hosszútávra rendezkedtem be odalent, ez inkább most csak olyan átmeneti jellegű nálam, majd ha sikerül annyit összeszednem, hogy fenntarthassak egy saját lakást is, akkor minden bizonnyal habozás nélkül fogom magam mögött hagyni az alagsori szobámat. A sörös megjegyzést hallva csak szélesen elmosolyodom, többet hozzáfűzni amúgy sem tudnék, de teljes mértékben igaza van, ez már csak így megy nálunk, Őrző körökben meg különösen. - Hát így már valóban nem vészes - húztam el a számat, persze aztán magam is elmosolyodtam - vagy valami olyasmi -, mert tény, hogy Őrző években mérve ez valóban nem sok, de azért a tény, hogy az apja is lehetnék.. Ebbe inkább nem gondolok bele, több okból sem. Menjünk tovább. Belekezdek inkább a tanulásos részébe a dolognak, az első megjegyzéseire pedig csak egyetértően bólogatok. Így van, biztosan hasznosak ezek a varázslatok is, de kétlem, hogy olyan sokszor szükségem lenne rá. Nem árt, hogy ott vannak a tudatomban, de inkább azokra fektetném a hangsúlyt, amiket minden bizonnyal gyakrabban fogok majd használni. - Mhm - hümmentettem egyet az elhangzott szavai után, forgattam őket, töprengtem rajtuk és csak egy újabb korty kábé után szólaltam meg ismét. - Így kifejezetten hatásosnak hangzik, főleg azét, mert elég sok állat lelkét meg lehet idézni. Az viszont már kellemetlenebb, hogy ennyire költséges, ha kifejezhetem így magamat - húztam el a számat, lévén ha nekem egy adott szituációban mondjuk három állatnak az erejére is szükségem volna, azzal jócskán megcsapolom a „készletemet”. Viszont hatásos, az egészen biztos. - Nos, igen, most kell okosnak lennem - értettem egyet azzal a részével is, hogy egyáltalán nem egyszerű a döntés, mert.. mert ez egy életre szól. Viszont ismét elgondolkodom kissé, próbálom legalább gondolatban összeszedni azokat a dolgokat, amiket az eddig előnyben részesített elemek ellen és mellett tudok felsorakoztatni. - A tűz egészen kézenfekvő lenne, hiszen úgy vélem, eléggé passzolna a jellememhez, hozzám. Viszont, ha jobban belegondolok, kimondva nagyon veszélyesen hangzik, mégis, a többi elemmel is ugyanaz a helyzet, adott esetben lehet a vízzel például nagyobb pusztítást tudnék véghez vinni. Bár ez szintén helyzetfüggő - vakartam meg az arcom, körmöm alatt sercegett a borosta. - Szerintem a tűz inkább támadó elem lehet, míg a víz védekező, mert oké, hogy egy erős vízsugár például elég kellemetlen, de vizesen még lehet támadni és harcolni, míg megégve már nem biztos, hogy olyan könnyű - próbáltam harcos feladatokban mozogni és ott elképzelni egy adott szituációban a helyzetet. Hol erre billen a mérleg, hol arra, talán Abie-nek is van valami épkézláb ötlete és tanácsa még ezek mellé. - Mi alapján döntöttél végül? - teszem fel a kérdést, mert kíváncsi vagyok, mi mozgatta, miért döntött inkább a víz mellett, vagy, hogy egyáltalán volt-e akkora dilemmában, mint én most. Nem, hogy a mesterszavam nem tudom, de azzal sem vagyok tisztában, melyik elemet is válasszam. - Hm, lássuk csak - tanakodtam el ismét kicsit, tudom, hogy éles helyzetben nyilván nem lenne lehetőségem ilyesmire - Hányan vannak a farkasok? - teszem fel először a kérdést, mert azért nem árt tudni, mennyit is jelöl az a néhány megnevezés. A továbbiakban ezzel trükközöm és próbálom fejben is elképzelni a szituációt. - Az biztos, hogy egy páncél varázslat lenne az első, ha pedig mondjuk te sokkot kapsz, amit azért kétlek, vagy valamiért nem tudnád magad megvédeni, akkor rád is - gondolni kell a társamra is, persze Isten ments, hogy olyasmit feltételezzek róla, hogy nem képes megvédeni saját magát, de adódhatnak olyan körülmények, hogy önhibáján kívül következzen be ilyesmi, akkor pedig az én felelősségem. - Az egyik farkast egy időre mindenképpen kiiktatnám egy bénítás varázslattal, hogy egyszerre csak kettővel kelljen megbirkózni. Aztán.. mivel erőben még mindig felettem állnak, nem ártana kicsit rádobni pluszban a dologra, segítségül hívnám hát a medve lelkét. Sokkal inkább bízom a két kezemben és a fegyvereimben, mint a varázslataimban, így innentől inkább a fizikai erőre hagyatkoznék. Persze, ha így sem sikerül, még mindig be tudok vetni egy esetleges bénítást, sorvasztást, vagy ott van a sípszó vagy a villanás, adott helyzetben ezek is hatásos figyelem elterelő varázslatok lehetnek - merülök bele a bővebb kifejtésbe, fejemben pedig szépen sorjában peregnek le a képek, mit hogyan képzelek el. Nyilván könnyű okosnak lenni így kívülről, éles helyzetben elképzelhető, hogy egyáltalán nem így reagálnék, nagyban függ a támadók reakcióitól is. - Ugye azt mondtam az előbb, hogy jobban bízok a fizikai erőmben, mint a varázslataimban, így például az elemi kapcsot is csak végső esetbe használnám, így, ha ezt veszem alapul, a minden vadak lelke sokkal praktikusabb és előnyösebb választás volna mesterszónak. Tekintve, hogy ugyebár minden egyes állat lelkének hívása megcsapolja a mágiámat - gondolkodtam hangosan, azért vagyunk itt, hogy kitaláljuk, nem igaz? Ráadásul kíváncsi vagyok, Abigail hogyan vélekedik a dologról, simán lehet, hogy elcsúszok valami felett. Több szem többet lát, ugyebár.
- Ó, a legtöbben így vannak vele. Mármint csak átmenetileg rendezkednek be odalent. Csodálom, hogy William, Adam, Gina, meg még néhányan hogyan bírják, bár tekintve, hogy évek óta ott élnek, gondolom, megszokták. -felelem, amikor pedig pontosítunk az életkorokon, csak elmosolyodok. Különösebben nem szoktam titkot csinálni belőle egyébként, legalábbis őrzők előtt semmiképp, mi értelme lenne? Mindenki más előtt meg… más téma. - Kimerítő varázslat, az biztos, de ha belegondolsz, általában egy adott szituációban úgy sincs szükséged az összesre, csupán 1-2-re, úgy meg annyira nem vészes. Pláne, ha az a mesterszavad. -feleltem, nem kell itt egyszerre az összes, ráadásul akad köztük olyan, amit például egy kezemen megszámolok, hányszor használtam, mert egyszerűen sosincs szükségem rá. Mondjuk a hód harapására… - Úgy bizony. -bólintottam a szavaira, de aztán hallgattam az okfejtését, miképp vélekedik a dologról, csak a végén szólaltam meg ismét, egy mosollyal az arcomon - Biztos vagy benne? Tekintve, hogy a legtöbb állat ösztönösen fél a tűztől, szerintem védekezésre, távoltartásra is kiváló… ha felperzseled magad mögött az utad, nehezebben követnek. Ahogy a víz is lehet támadó, ha például a másik tüdejében idézed meg… Vagy ha kellő tapasztalattal rendelkezel, akár a testében lévő vizet is irányíthatod, bábként mozgatva a másikat… Esetleg ha azt nem is, mert ahhoz tényleg nagy tudás szükségeltetik, de ahhoz bőven elegendő, hogy egy-egy mozdulatába bezavarj, és gondolom biztos jobban tudod, hogy egy harc során az mekkora előny tud lenni. -hoztam egy-egy példát arra is, hogy lehet épp a tüzet használni védekezésre, vagy épp a vizet támadásra, azonban volt itt még egy fontos apróság, amiről nem ártott megfeledkezni - Az sem mindegy, hogy neked kell megidézned az adott elemet, vagy már eleve a rendelkezésedre áll, és csak manipulálnod kell. Ha a tüzet választod, nem árt, ha hordasz magadnál öngyújtót, nagy segítséget tehet! Víz esetében pedig… -csak körbemutattam az üvegházban. Magas páratartalom, apró kis díszmedence, bőven rendelkezésre áll - Arról nem is beszélve, hogy a víz különböző formáit is tudod használni. Télen a havat, a jeget… -magyaráztam tovább, arról nem is beszélve, hogy akár ő maga is tud hasonlót varázsolni a jégből. - Tekintve, hogy gyógyító vagyok, az bizonyult a leghasznosabbnak számomra. -feleltem végül a döntés kapcsán, majd jöhet a kis szituációs feladatunk, amivel talán sikerül könnyebbé tennem a választást Emmett számára, hogyan is döntsön. Ahogy visszakérdez a farkasok számára, csak felmutatok 3-at az ujjaimmal, szerintem annyi bőven elég lesz. Úgy is csak képzeletbeliek, a lényeg meg annyi, hogy túlerőben legyenek, és kénytelen legyen varázslatot is használni az ereje mellett, akár segítségként vagy figyelemelterelésként. Ahogy hallgatom, úgy képzelem magam elé a történetet, aprókat bólintva az egyes választásokra, ám ismét hamar mosoly kúszik az arcomra, ahogy meghallom az esélyes mesterszavak egyikét. - Látod? Eddig milyen nehéznek tűnt a választás, de ezek után azt hiszem, egyértelmű, melyiket érzed közelebbinek magadhoz. Ha a fizikai erődben jobban bízol – ami harcosként nem meglepő – akkor a helyedben én is olyat választanék, amivel ezt tudom erősíteni, támogatni, ahhoz pedig ez a varázslat az egyik legjobb. Tudom, hogy az erő nem minden, de azért nem kevés pluszt jelent a harcban, ha megduplázódik, nem igaz? -kérdezem nevetve, majd visszatérve az elemi kapocsra - Egyébként pedig, ha úgy hozná a szükség, attól, hogy még használhatod a választott elemedet is, hogy nem mesterszavad. Visszatérve az előzőhöz, így, hogy nekem is a Minden vadak lelke a választott mesterszavam, nyugodt szívvel tudom ajánlani. Próbálkoztál már vele korábban, vagy még teljesen ismeretlen terep számodra? Vagy mennyire ismered…? -kérdeztem rá, hisz sosem lehet tudni, hogy ki épp hogy áll a tanulmányaival. Nekem viszont nem árt tisztában lenni vele, mert akkor úgy próbálom elmagyarázni.
- Elméletileg nálam is átmeneti, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle - vontam meg a vállam, a jövő még képlékeny, bár az biztos, hogy nem szeretnék okáig ott maradni. Amint összejön majd a pénz, habozás nélkül költözök ki. Bírom ám a mostoha körülményeket, de az a szoba… az azért nagyon durva. - Igen, ez mondjuk igaz - értettem egyet a dolog kapcsán és már most átkoztam magam, amiért nem hoztam jegyzetfüzetet, hogy szép kis táblázatban írjam össze a pro és kontra érveket. Igyekeztem így azonban mindent fejben felvésni, nehogy valamit kifelejtsek. Kíváncsian fordultam vele, amikor visszakérdezett, hogy biztos vagyok-e abban, amit mondtam és belekezdett a kifejtésbe. - Egyre vonzóbbá válik a víz… - jegyzem meg egy halovány mosollyal a képemen a szavai végeztével, mert azért ez nem semmi. Míg a tűzzel adott esetben csak lángra lobbanthatom, vagy távol tarthatom a delikvenst, a vizet sokkal több mindenre képes volnék felhasználni, ha tényleg sikerül jobban kiaknázni a dolgot. A válaszára csak bólintok, új dolgot már nem tudnék hozzáfűzni, inkább jöhet a szituációs feladat, aminél úgy tűnik, sikerül is kitalálni, mit is válasszak mesterszavamnak. Egészen furcsa, hogy úgy jöttem ide, az elemi kapcsot fogom mesterszónak választani, méghozzá a tűz elemmel, most pedig már ott tartok, hogy minden bizonnyal a minden vadak lelke lesz a nyertes és sokkal inkább a víz felé billen most már a mérleg. - Persze, hogy nem kevés - válaszoltam kissé kiszélesedő mosollyal. Mindenképpen hasznos tud lenni, bár azért így sem panaszkodhatom, de ezen a helyen, ahol ennyi az idősebb farkas, minden erőmre szükség lehet, ha a helyzet úgy hozza. - Tényleg? - kérdezek vissza kissé csodálkozva, amikor megtudom, hogy neki is a minden vadak lelke a mesterszava. Nincsen ezen mit csodálkozni, csak meglepődtem rajta így első hallásra. - Teljesen ismeretlen terep - húztam el a számat kissé - Az utóbbi években nagyon sokat vándoroltam, egyetlen Protektorátusnak sem voltam a tagja, így a tanulás szóba sem jöhetett. Most meg, hiába vagyok itt már pár hónapja, még csak most sikerült odáig eljutnom, hogy keressek egyáltalán valakit, aki hajlandó okítani a kemény fejem - mosoly görbül a képemre. Tisztában voltam vele, hogy nagyon is nehéz eset tudok lenni, arról viszont nem volt tudomásom, Abie mennyit hallott rólam és miként állt hozzá ehhez az egészhez. - Kapásból az összes állatot sem tudnám felsorolni, amit segítségül hívhatok, de talán a varázslat ezen részét a legkönnyebb elsajátítani - elég türelmes típus vagyok ahhoz, hogy végig üljem a fenekemen azt az időt, amíg megtanulom az állatokat és, hogy melyik milyen tulajdonsággal ruház fel.
- Én szóltam! Mindegyiknek vannak olyan előnyei a többivel szemben, amik vonzóvá teszik a választás tekintetében. A lényeg az, hogy megtaláld azt, amelyik a legközelebbinek érzed magadhoz. Jól emlékszem, hogy neked is július elején van a születésnapod? -kérdezek rá a dologra, mert úgy rémlett, mint hogy ha ő lett volna az, akivel csupán egy pár nap eltéréssel van a születésnapunk, de az is lehet, hogy rosszul emlékezem – elég sok őrző aktája megfordul a kezemben, mostanában meg pláne sok évszámmal és dátummal találkozok, hogy a saját kis kutatásaimat végzem az új védelmi varázslatok kapcsán. - Csak mert… nem tudom, mennyire hiszel az asztrológiában, de a Rák csillagjegyet egyébként is „víz eleműnek” tartják. Ami nem jelenti azt, hogy feltétlenül ezt kell választanod, de ahogy én tapasztaltam az évek alatt, a saját elemünk irányítását talán valamivel egyszerűbb elsajátítani, mint a többit. Persze ez nem jelenti azt, hogy a többi lehetetlen lenne, csupán ez is egy támpont, ha már döntésről van szó. Nálam működött, és ha jól emlékszem, akkor a Dimitris és a Savannah által választott elemek is összhangban állnak a csillagjegyeikkel. Williamnél azonban ilyen logika alapján a víz lett volna a tökéletes, mégis a földet választotta helyette. És rémlik valami, hogy Dimitrisnek meg nagyon választási lehetősége sem volt, csak közölte a mentora, hogy ez lesz és kész…-tornáztatom az agyamat, hogy felidézzem a többiek adatait és választott elemét, mert korábban már másnak is meséltem erről, de tekintve, hogy milyen gyakran váltakoznak az emberek erre felé, sokra ment volna, ha olyan kollégákkal példálózok, akiket még csak nem is ismert. - Mindezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy a döntés végül úgy is a tiéd, olyat válassz, amit igazán szeretnél, és amit később nem fogsz megbánni. -mosolyodtam el, azzal azt hiszem, hacsak nem ezt választja mesterszónak, vagy szeretné most azonnal elsajátítani a víz manipulációját, úgy ezt a témát le is zárhatjuk. Legalábbis egyelőre, otthon meg majd megálmodja, hogy melyik az igazi számára. A visszakérdezésére csak vidáman bólintok, úgy bizony, hogy az… Lehet, hogy sokaknak talán logikusabb lett volna egy gyógyítói varázslatot választani, de én annak idején nem sok értelmét láttam. - Személy szerint én sokkal nagyobb hasznát veszem ennek a varázslatnak, ha terepre kell mennem ellátni valakit, mint bármelyik másnak. Látod? Én gyógyítóként teljesen másként használom, mint valószínűleg te tennéd harcosként, és azt is biztosra veszem, hogy egy informátor vagy mágus is más-más állatok lelkét idézné meg, de pont ez a sokszínűség a szép benne. -nevetek halkan, aztán hallgatom, hogyan áll a tanulmányaival. Ahogy elhallgat, csak megértően bólintok. Nincs ebben semmi szégyellni való, inkább dicséretes, hogy úgy döntött, tovább képezi magát. - Értem. Akkor sikerült döntened, hogy végül melyiket szeretnéd mesterszónak? Vagy inkább még alszol rá párat? Mert első esetben akkor akár meg is próbálkozhatunk azzal, ha pedig még inkább várnál a választással, akkor meg amelyik szimpatikus, azzal kezdünk. Ha meg eljutsz a vizsgáig, majd meglátod, hogy melyik megy jobban, vagy melyik az igazi. És ne aggódj, mire eljön a vizsga napja, álmodból felkeltve is tudni fogod az összes állat előnyét. –tettem hozzá nevetve, emiatt aztán végképp nem kell aggódni. És tény, hogy egyszerűbb bemagolni a listát, mintsem gyakorlatban megtanulni használni, de az is igaz, hogy pár használat után már úgy is megragad a fejében, mihez mit társítson.
- Nehéz döntés, hogy csak egyet lehet választani. Mennyivel könnyebb lenne, ha választhatnék mondjuk kettőt! - nevettem fel röviden, hiszen tudom, hogy ez nem lehetséges. Egy elemet elsajátítani is elég sok időbe fog telni, hát még ha kettőt kellene! Csak így nehéz, úgy kell döntenem, hogy már tényleg nem fogom tudni megváltoztatni azt a későbbiek folyamán, ez pedig baromi nagy felelősség. - Igen, jól - bólintottam egyet értően, kicsit meghökkenve ugyan azon, hogy tudja, július elején születtem, de közel sem annyira, hogy fennakadjak rajta. Figyelmesen és érdeklődve hallgattam az asztrológiával kapcsolatos kifejtését, aminek a végén csak meglepetten pislogtam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez is befolyásoló tényező lehet, mert közel sem biztos, hogy ez tudományos tény, de nyilván Abigail is azért mondja, mert valóban van tapasztalata ilyen téren. - Nahát, ez egészen érdekes és meglepő dolog! - reagálok először csak ennyivel, mert először is beletelik néhány másodpercbe, mire rájövök, ki is a Dimitris. De nem is ez a lényeg - Nem is gondoltam volna, hogy ez is közrejátszhat a dologban. Mindenképpen megjegyzem ezt is, aztán majd valamikor összegyűjtöm mindkét elemhez az előnyöket és hátrányokat, aztán megálmodom, melyik is legyen pontosan - osztom meg a gondolataimat a Gyógyítóval, hiszen képtelen volnék itt és most eldönteni, melyiket is válasszam. A tüzet némileg közelebb érzem magamhoz azért, mert én magam is elég heves természet vagyok olykor, viszont a víz azért is szimpatikusabb, mert így első nekifutásra hasznosabbnak tűnik, mint a tűz. Ezen még biztos elég sokáig fogok kattogni, de a vizsgáig még úgyis van időm megálmodni a dolgot. - Igen, valóban érdekes, mennyi lehetőség rejlik egyetlen varázslatban - bólogatok egyetértésemben a dolgot illetően és azt kell mondjam, tényleg egyre szimpatikusabb a minden vadak lelke varázslat. Ráadásul mivel a fizikai érzékeket és adottságokat erősíti fel, amit sokkal inkább preferálok, azt hiszem egészen biztossá váltam a mesterszavamat illetően. - Igen, sikerült döntenem - bólintásom és a hangom is határozott - A minden vadak lelkét választanám. Mennyire furcsa, hogy idefelé jövet szinte majdhogynem biztos voltam benne, hogy az Elemi kapocs lesz a nyerő, sokkal inkább afelé billent a mérleg, most meg... - tárom szét a karjaimat mosolyogva. - De valóban sokkal inkább passzol hozzám és a mentalitásomhoz ez a varázslat, biztos, hogy többször fogom használni a gyakorlatban, mint az Elemi kapcsot, meg.. ez „csak” mesterszó. Attól még a másik varázslatot is bármikor használhatom, amennyiben futja még az erőmből - vonom meg a vállam, gondolkodva hangosan kicsit. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha megint gyerek lennék, hatalmas felfedezések és nagy döntések. - Abban nem kételkedem - válaszolok mosolyogva az utolsó megjegyzésére, hiszen minden bizonnyal minél többet gyakorlom, annál jobban megmaradnak majd a tulajdonságok, amik egy-egy állathoz tartoznak. - Én készen állok, ha te is - rázom meg kicsit a vállaimat, miután az utolsó korty kávémat is megittam. Nem sürgetés, csak azt hiszem kellőképpen izgatott lettem ahhoz, hogy mielőtt szeressek belevágni, megtanulni és kipróbálni a varázslatot.
- Ilyen az élet. Igaz, az kényszeríthet minket sokkal nehezebb vagy kíméletlenebb választások elé is, nemde? -kérdezek vissza mosolyogva, hisz csak a saját és Killian életét tekintve is számos ilyenre akadt példa, és biztosra veszem, hogy Emmett is találna hasonlót a múltjában, ha akarna... ahhoz képest, ez még egész kellemes választási "kényszer". - Sok érdekes dolog van a világban, ha az ember nyitott szemmel jár. Vagy épp elrugaszkodik a megszokott normáitól, és kicsit más szempontból próbálja megközelíteni a dolgokat. -vallottam egyik nézetemet, talán épp ezért is volt az, hogy én magam is annyira szerettem az idegen kultúrákat, vagy mások történeteit hallgatni, véleményét kikérni egy-egy téma kapcsán. Néha olyanokkal rukkolnak elő, ami mintegy szempillantásra megold egy-egy dolgot, és olyan hihetetlenül egyszerűnek tűnik, hogy még csak nem is gondolnék rá. - Rendben, akkor legyen úgy. Ha pedig esetleg a víz mellett döntenél, akkor örömmel állok rendelkezésedre a későbbiekben is. Ha pedig más lenne a nyertes, akkor kerítünk neked valakit. -hiába, hogy hivatalosan nem vagyunk túl sokan mentorok, de ahogy tapasztaltam, egész segítőkész az itteni csapat, legalábbis nem rémlik, hogy valaha, bárki is elküldte volna bármelyik őrzőt, hogy bocs, nem segítek, keress egy mentort magadnak... - Nem mint ha a másik varázslatot le kéne becsülni, de... jó választás! - nevetek csendesen a levezetése hallatán, aztán ahogy folytatja, csak egyetértően bólintok a szavaira - Persze. Attól, hogy nem választod mesterszónak, még bármikor használhatod azt is, csupán annyi a különbség, hogy ez kevesebb varázserődet fogja felemészteni. Mellesleg... a Minden vadak lelke harcosok számára még némi kasztbónuszt is nyújt. -árulok el egy újabb hasznos kis apróságot, ha már emellett döntött végül, szerintem egyáltalán nem fogja megbánni. Aztán ahogy jelét adja, hogy kezdhetjük, elgondolkozok egy pillanatra, hogy hogyan is tovább? - Őszintén szólva, egy kicsit gondban vagyok azzal, hogy mégis hogy lehetne legjobban megtanítani ezt a varázslatot, mert korábban még senkinek sem kellett tovább adnom ezt a tudást... De megoldjuk. Mást nem maradunk annál, ahogy én tanultam annak idején... -kúszik talányos mosoly az arcomra, majd mielőtt még bármi rosszra gondolhatna Emmett, már folytatom is - Annak idején, amikor ez a varázslat következett nálam, az őrző társammal napokra elutaztunk a Protektorátustól... Volt némi ismeretsége egy vadasparknál, és úgy gondolta, hogy a legjobb megoldás az, ha először összebarátkozok az egyes állatokkal, megfigyelem őket természetes élőhelyükön, és megtanulok a legjobban azonosulni velük, hogy aztán a varázslat is könnyebben menjen. Mondjuk az vicces volt, amikor kiderült, hogy míg számomra teljesen normális az, hogy kígyókat fogdosok, addig ő retteg tőlük... Hiába, Indiában elég gyakori volt, hogy a házba is be-besurrantak. Valakinek ki kellett paterolni őket. -vonok vállat, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Mondjuk... lehet, hogy nem itt kéne nekiállni tanulni, hisz ha sikerül, akkor annak igencsak látható eredménye lesz, az állat lelkinek asztrális kivetülése végett... Szóval mit szólnál, ha mondjuk holnap találkoznánk a vadasparkban? Megbeszélem Williammel, de nem hiszem, hogy bármi kifogása lenne ellene. -ajánlottam fel, aztán így jó eséllyel még valamelyik erdőlakóhoz is szerencsénk lesz.
[ azt néztem, hogy szabad topic nem igazán van a nemzeti parkon belül, szóval akár egy timejump után szerintem folytathatjuk ugyanitt, ha neked megfelel ]
- Persze, ez így van - fáradt mosollyal bólintottam a kérdést hallva. Bizony, hogy így van, sokkal nehezebb döntéseket is hoztunk már meg és kegyetlenebb választások elé is kerültünk már. Abigail szavaiból úgy veszem ki, hogy nem vagyok ezzel egyedül, neki is akad hasonló az életében, múltjában, de nem vagyok olyan viszonyban, hogy erről kérdezzem, ahogyan én sem tudnék neki mesélni, amúgy sem vagyok egy lelkizős típus. Koncentráljunk csak arra, amiért idejöttünk. - Valóban, egészen meglepő, miket észre nem vesz az ember, ha eltér kicsit a megszokottól - ismét csak egyet kellett értsek vele. Bizonyára éppen elég lesz a képemre néznie, vagy a szavaimból kiindulnia, hogy egyértelmű legyen számára, sok esetben választom inkább a kitaposott ösvényt, a bevált módszereket az új, az ismeretlen helyett. Túl sok mindent veszítettem már, hogy képes legyek még többet kockáztatni. - Rendben, köszönöm - pillantottam hálásan a nőre a válaszát hallva. Akár ő segít majd, akár kerítünk valakit, mindenképpen hálás voltam neki, hogy egyáltalán időt szakított rám. - Eszem ágába sem jutna lebecsülni - mosolyodtam el - Csak egyszerűen ez valóban ésszerűbbnek tűnik, mint az elemi kapocs - aztán persze a vizsgáig még nyilván változtathatok, ha esetleg mégsem jönne be annyira a minden vadak lelke. Bár kétlem, hogy így lenne, hiszen elég szépen levezettük és jelen pillanatban elég határozott vagyok a dolgot illetően. - És valóban! Ezzel tisztában voltam, de ha nem mondod, nekem szerintem egy darabig még csak az eszembe sem jutott volna! - nevetek fel röviden a kasztbónuszt illetően, mert tényleg kiment a fejemből, így ez megint csak némi plusz dob a minden vadak lelke mellé. Be kell ismerjem, azért a mosoly Abigail arcán nem sok jóval kecsegtet így elsőre, de aztán belekezd és.. nem leszek sokkal nyugodtabb. Azért az elég érdekes lenne, ha ilyen módon kezdenénk meg a tanulást és jelen pillanatban fogalmam sincsen, miként viszonyulnék a dolgokhoz. - Éltél Indiában? - ragadom ki azt a dolgot, ami a kígyók simizése után leginkább megragad bennem. - Rendben, nekem teljesen megfelel a holnap reggeli találka a vadasparkban - bólintottam - De én hozom a kávét! - mosolyodtam el és nem csupán azért mondtam, mert ma ő hozta, hanem legalább valamivel had kedveskedjek neki. - Koffeinmentes, ugye? - akaratlanul is az enyhén gömbölyödő pocakjára siklott a tekintetem, a világért sem szerettem volna mellényúlni a kávéválasztás terén. Aztán ha más nem volt, akkor elköszöntem tőle, ha még itt maradt, ha viszont ő is távozóra fogta, egy darabon még elkísértem, kifaggatva őt az Indiában töltött éveiről.
[Másnap reggel, Vadaspark]
- Jó reggelt! - köszöntöttem halvány mosollyal a képemen, amint megláttam a vadaspark bejárata előtt. Egyből nyújtottam is neki a papírpoharat, nem felejtettem ám el a beígért kávét, csak kicsivel kellett korábban indulnom, hogy hozhassak neki. - Hogy vagy ma reggel? - érdeklődtem kíváncsian, hiszen tegnap is nagyon szimpatikusnak tűnt és hiába a morcos ábrázat, azért én is tudok kedves lenni. Olyanokkal meg főleg, akik velem is azok. Többet azonban nem szerettem volna cseverészni, buzgott bennem a tettrekészség, így én a magam részéről minél hamarabb szerettem volna elkezdeni a dolgot. Egyrészt kíváncsi is voltam, milyen lesz a varázslat, miként fog rám hatni, milyen érzés lesz, másrészről pedig Abigailt sem szeretném egész nap feltartani. Bár aztán ki tudja, mivel készült számomra, ha nekem is kajtatnom kell az állatokat, akkor lehet több napig is elszórakázom majd idekint.
Csak jót mosolygok Emmett egyetértésén. Nem hiába, mentorként igyekeztem eszerint a szemlélet szerint felnyitni a kis tanoncaim szemét a világra... vagy nem csak a kicsikét, a nagyokét is, még ha néhanapján nekem is nehéz volt azonosulni vele. Még gyorsan megosztom vele azt a pár apróságot, ami eszembe jut a varázslatok kapcsán, amikor pedig visszakérdez India kapcsán, arcomon sugárzó mosollyal bólintok. Megbeszéljük, hogy mikor, hol találkozzunk legközelebb, amikor pedig rákérdez a kávéra, megerősítettem benne. Idén sajnos már csak olyat ihatok... Ellenben én is indulok vele együtt, így csak megköszönöm a kíséretét, és örömmel megosztok neki néhány sztorit, vagy érdekességet arról, milyen is volt az élet a világ másik felén.
Másnap reggel már valamivel a megbeszélt idő előtt megjelentem, annak ellenére, hogy este Willel még leszerveztem a dolgot, had menjünk be edzés miatt olyan részekre is, amikre civil látogatókat nem feltétlenül engednének. Reggel már csak egy térképet szerváltam az ügyeletes őrtől, aztán ahogy Emmett megérkezett, egy vidám köszöntéssel fogadtam. - Nagyszerűen, köszönöm! Igaz, kissé hűvös van, de hát mit vártam, Alaszkában vagyunk... itt egész évben hideg van. Legalábbis Indiához képest, az itteni nyár nagyjából az ottani télnek felel meg. -ergo 21 fokban öt réteg pulcsiban mászkál mindenki, és megállás nélkül panaszkodnak, hogy milyen elviselhetetlen ez a kutya hideg... Nem is tudom, hogy voltam képes túlélni az elmúlt pár évben. A kávét átvéve meg is köszönöm, majd bele is kortyolok a forró italba. - És te? Készen állsz? A hideget leszámítva egész szép tiszta az idő, na de úgy is mozogni fogunk. -néztem fel az égre egy pillanatra, mielőtt intettem volna, hogy kövessen... Előtúrtam a térképet, majd elmondtam neki, hogy hová kéne eljutnunk - ahogy azt is, hogy talán jobban járunk, ha ő veszi kézbe a navigálást, mert az, hogy nekem nem erősségem, igencsak finom kifejezés... Ellenben, ha eljutottunk addig a tisztásig, amit Will ajánlott, akkor meg is álltam, hogy a varázslás előtt magyarázzak egy kicsit. - Szóval itt lennénk. Arra gondoltam, hogy megpróbálkozhatnánk a Szarvas lelkét megidézni, ha neked is megfelel, ezáltal az ügyességünkön és a gyorsaságunkon javíthatunk, nagyjából a jelenlegi duplájára. Will szerint erre egész gyakran megfordulnak, a közelben van egy etető kirakva nekik. -magyaráztam csendben, a tisztás szélén állva, ám amíg Bambiékra várakoztunk, addig sem maradtam csendben. - Ha sikerül a varázslat, akkor a szarvasagancsok halvány, hologram-szerű derengés formájában jelennek majd meg a fejed felett. Egész kellemes kikapcsolódás, ezzel vágni keresztül az erdőn, de gondolom, harcban is jó hasznát tudjátok venni. Abban nincs akkora gyakorlatom. -de hát melyik harcos nem örülne némi plusz gyorsaságnak vagy pontosságnak? - Először is, próbálj meg ellazulni, és képzeld magad elé az állatot... mint ha a bőrébe bújtál volna, vagy a lelke a te testedbe költözne át, átadva a képességeit, előnyeit... -meséltem tovább kellemes, nyugodt hangnemben, mint ha nem épp varázslatot tanulnánk, csak Killian egyik érdekes történetét adnám tovább neki - Hunyd le a szemed! Képzeld csak el, milyen lenne az erdőben suhanva cikázni a fák törzsei között, érezni a szél simogatását a bőrödön, kiélvezve, hogy akár az utolsó pillanatokban is képes vagy kitérni egy-egy akadály elől, vagy egy kecses mozdulattal átszökellni felette... Mindezt a mágia segítségével! Ahogy tovább duruzsoltam, megosztva vele ezen varázslat által szerzett apró benyomásaimat, érzéseimet, tapasztalataimat, közben néhány őz is felbukkant a tisztás túlfelén. Igaz, nem szarvasok, de elég közeli a rokonság, így óvatosan megérintettem Emmett vállát, némán feléjük intve, jelezve, hogy nézze csak! Itt vannak. - Egy darabig csak próbáld figyelni a mozgásukat, a mozdulataikat, és ha úgy érzed, készen állsz, akkor jöhet a varázslat! Aztán a nyomukba szegődhetünk, megkísérelve utolérni őket, hisz úgy is a "mesterektől" lehet a legjobban tanulni. -mosolyodtam el cinkosul, majd újra belekortyoltam az italomba... Szeretném legalább a nagyját meginni, mire Emmettnek sikerül a varázslat, mert kár lenne érte.
- Fogalmam sincsen, mikor fogok hozzászokni az itteni klímához és még nincs is igazán tél - értek egyet abban, hogy tényleg kissé hűvös van. Nem picsogok, mert egy harcos férfihoz nem illik az ilyesmi és bírnom is kellene a hideget. - Te mennyi idő alatt szoktál hozzá? - érdeklődtem tovább, hiszen India után valószínűleg sokkal nagyobb a változás, mint ahonnan én jöttem. - Persze! Készen állok, kissé ugyan furcsa érzés ismét a tanuló szerepében lenni - rándult meg szám sarka, megosztva vele a helyzet felett érzett érdekes érzelmemet. Régen volt már ilyen, még egészen zsenge Őrző voltam, utána már inkább a harcképzettségre koncentráltam, hiszen abban jobban bízom, mint a mágiában. A térképet átveszem és minden nehézség nélkül kezdem navigálni magunkat afelé a hely felé, amit Abigail mutat a térképen. Hála égnek nem okoz nehézséget a dolog, így hamarosan már egy tisztáson állhatunk, a térképet pedig Abie-nek nyújtom és kortyolok a kávémból egy nagyot. - Tehát akkor ez egy derengés, ugye? Nem kell attól tartanom, hogy teszem azt, beleakad majd valamibe? - kérdezem közben magam is csendesebbre fogva a hangomat, hiszen ha tényleg elképzelhető, hogy szarvasok forduljanak meg errefelé, akkor nem árt minél halkabbra fogni a neszezésünket. - Persze, a harcban is nagy hasznát vehetjük egy kis extra gyorsaságnak és ügyességnek. Az ilyesmi sosem árt - mert ugyebár nem minden az erőn és a termeten múlik. Erőben jó voltam, ám elég nagyra nőttem ahhoz, hogy ne ártson meg egy kevés gyorsaság és ügyesség még pluszban. A tanácsokat hallgatva bólintok és próbálok mindent úgy tenni, ahogyan azt hallottam. Először is a legfontosabb, hogy ellazuljak, nem ám olyan egyszerű feladat, de próbálok úgy tenni, mintha csak meditációra készülnék, így hála égnek nem vesz olyan hosszú időt igénybe a folyamat. Magam elé képzelem az állatot, egy nemes szarvas, büszke tartással, majd ahogyan Abigail mondja, úgy próbálom magam a helyébe képzelni, belebújni a bőrébe. Egyszerűbb kissé a folyamat, amikor arra kér, hunyjam le a szememet, elképzelem, amint szarvasként cikázok a fák között, kikerülve az utamba kerülő akadályokat. Olyan egyszerűnek tűnik így a feladat… Csak akkor nyitom ki a szemeimet, amikor megérinti a vállamat, egy pillanatra feszülnek csak meg az izmaim, mert első gondolatom az, hogy valami veszély közeleg, de hamar megpillantom a néhány őzet, amint nem is olyan messze tőlünk kóstolgatják meg a friss füvet. Abigail szavaira bólintok, kár lenne beszéddel elrontani a pillanatot, így jó ideig csupán azt nézem, ahogyan mozognak, kiszemelek magamnak egyet és azt veszem alaposabban szemügyre. A kávém maradékát a földre teszem, csak zavarna, majd az Őrző nőre pillantok, hogy azt hiszem, igen, készen állok. Ismét lehunyom a szemem, hagyom, hogy a mágia jótékonyan öleljen körbe, majd megpróbálkozom a varázslattal, mintha nem csak képzeletben, hanem a valóságban is valóban a szarvas bőrébe szeretnék bújni. Azonban bárhogyan is próbálkozom, ez sajnos nem akar összejönni. - Neked mennyi idő volt, mire először sikerült? - kérdeztem felé fordulva, szintén nagyon halkan. Persze nem adtam fel, próbálkoztam tovább, hátha a második alkalommal sikerrel járok. Azonban újabb nekifutásomat sem koronázza siker, úgyhogy egy halk szusszanást követően fordulok Abigail felé. - Kérek szépen valami tanácsot, mert nem tudom, mit csinálok rosszul...
// Oh my... köszönöm a 700-ast! *___* <33 és hatalmas gratuláció hozzá! //
- Hogy én? Szerintem amíg élek, nem fogok hozzászokni... -sóhajtok Emmett kérdésére, azt hiszem, kellően kifejezve érzéseimet a hideg időjárás kapcsán. Hiába, életem nagy részét Indiában éltem le, ott a telek voltak olyan hidegek, mint amilyen meleg itt van nyáron, szóval képzelheti. Igaz, Angliában is éltem, de azért ott se nagyon ment 0 fok alá az idő, a tenger közelségének köszönhetően. Arra, hogy furcsa érzés lehet ennyi idősen tanuló-szerepben tetszelegni, csak elmosolyodok, maximálisan képes vagyok átérezni a helyzetet, még ha egy generációnyi korkülönbség is van köztünk. - Igen, ahogy mondod. Nem akad bele semmibe, viszont emberek előtt kissé problémás használni, mert mivel magyarázod ki magad, ugyebár... -erősítettem meg a mondandójában, mielőtt nekiálltam volna osztani a tanácsokat. Azonban úgy tűnik, hiába, hisz akármennyire is igyekszik Emmett, az első két próbálkozása mégsem jár sikerrel - ami nem is meglepő, ritka az, ha elsőre sikerül valakinek ráéreznie, és az ilyen szintű varázslatok azért mégiscsak komolyabbak, így aztán nem is türelmetlenkedek, csak az őzeket figyelve várok szép türelmesen, amíg meg nem szólít a férfi. - Óóó... elég sok. Bár azt hozzá kell tenni, hogy nekem napokon keresztül csak néma megfigyelés volt előtte, és már teljesen be voltam sózva, hogy mikor próbálhatom meg végre... De ne aggódj, veled nem terveztem semmi ilyesmit, mert ilyen időben minimum hússzor megfagynánk addig. -magyaráztam csendesen, majd amikor egy újabb próbálkozást követően még mindig semmi előrelépés, úgy döntök, hogy inkább másképp próbálom megközelíteni a dolgot. - Jól csinálod, egyszerűen csak rá kell érezni. -felelem nemes egyszerűséggel, majd miután levettem és a zsebembe mélyesztettem a kesztyűmet, Emmett felé nyújtottam a kezem, hogy fogja meg. Van, amit egyszerűbb megmutatni, mint elmagyarázni, és a mágia azt hiszem, tipikusan pont ilyen. - Megosztom veled a mágiámat, hátha úgy könnyebben megy elsőre. -adtam szóbeli magyarázatot hozzá, majd ha készen állt, én magam is lehunytam a szemem, miközben koncentrálni kezdtem. Nem siettem el a varázslatot, sőt, kimondottan lassan próbáltam megidézni, hogy Emmett minél jobban nyomon követhesse a mágiámban érzékelhető változásokat, rezdüléseket. Néhány perccel később, amikor újra kinyitottam a szemeimet, már ott derengtek a fejem felett a halvány színű agancsok, s amennyiben Emmet eddig nem próbálkozott volna meg újra a varázslattal, akkor intettem neki, hogy ismét rajta a sor. - Csak semmi kapkodás vagy idegeskedés, menni fog. Amúgy sem sietünk sehová. -küldtem felé egy bátorítónak szánt mosolyt, ám a kezét továbbra sem engedtem el - így én is jobban érzékelem az ő mágiáját, s ha esetleg továbbra is nehézsége adódna vele, a saját varázserőmet megosztva vele igyekszem sikerhez segíteni.
- Igen, azt egyből gondoltam - suhant át valami mosolyféle az arcomon. Érdekes volt egyébként elképzelni, vajon mit szólnának az emberek, ha ilyen agancsokkal a fejemen mászkálnék az utcán, de túl komoly voltam ilyen tréfákhoz és bajt sem szerettem volna, mert valóban necces lett volna kimagyarázni, vagy egyáltalán bármiféle magyarázatot adni a dologra. Aztán nekilátok a próbálkozásnak, ám az első nekifutást nem koronázza siker, úgyhogy inkább kérdezek, hogy tudjam, mennyire nyújtok gyatra teljesítményt. Nem tudom, mi az átlagos az ilyenben, mennyire hamar szokott sikerülni a többieknek az ilyesmi, de Abigail szavait hallva azért némiképp megnyugszom, hogy nem kell annyira aggódni, nem megy azért ez olyan könnyen. - Ezért kifejezetten hálás vagyok - mosolyodtam el, mert habár biztos érdekes tapasztalás lett volna több napig megfigyelni az állatokat, de tuti nem bírnám sokáig, hiszen hideg van. Inkább megpróbáltam ismét, de ezúttal sem sikerült. Nem keseredtem el, hiszen ez elég erős varázslat, talán éppen az lett volna a meglepő, ha egyből sikerül. Én elhiszem, hogy csak rá kell érezni, a legtöbb varázslatnál ez így van, ha egyszer sikerül, akkor onnantól már gyerekjáték lesz újra és újra előidézni. Mindig az első lépések a legnehezebbek, ugyebár. Felém nyújtja a kezét, hezitálás nélkül fogom hát meg, szavaira pedig bólintottam. A szemem is lehunytam, próbáltam ismét teljesen ellazulni, kitárni az elmém és a mágiám, hogy az övére figyelhessek, elcsípjek minden rezdülést, megtapasztaljam, milyen az, amikor tényleg sikerül a varázslat, amikor a mágia célt ér és megfogan. Éreztem, mikor ért véget, mikor öltött más alakot, így kinyitva a szemeimet egyből észre is vettem a nő fején díszelgő agancsokat. Oké, akkor most én jövök. Mély levegőt véve hunyom le ismét a szemem és amellett, hogy ismét próbálok a szarvas bőrébe bújni, arra is támaszkodom, amit Abigail varázslása közben érzékeltem. A kezét nem eresztettem, valamilyen szinten magabiztosságot kölcsönzött és a tudat is megvolt, hogy megvan a kapocs. Ismét próbáltam életre hívni a varázslatot, lépésről lépésre formálva a mágiámat, nem siettem, szépen lassan haladtam, hiszen sehova sem rohanunk, nem igaz? Ahogyan a folyamat végéhez közeledtem, megjelent a derengés a fejem felett, ezúttal már első nekifutásra sikerült. Éreztem, nem kellett látnom, tudtam, hogy ezúttal megfogant a varázslat, éreztem a zsigereimben, hogy sikerült azonosulni a szarvassal, hogy az ügyessége ott pulzál az ereimben, az izmaimban, én pedig már attól voltam bezsongva, hogy menjünk, had próbáljam ki élesben is, milyen érzés így közlekedni, rohanni a fák között. - Fantasztikus érzés - suttogtam, arcomra pedig a szavaimat igazolandó vonások ültek ki. A nőre pillantottam, tekintetemben pedig ott csillogott a vágy; reméltem, hogy tényleg nekiiramodunk, szerettem volna egyből a fák közé ugrani, követni az őzeket, futás közben is megfigyelni a mozgásukat, élvezni és kihasználniaz az ügyességet, amit tőlük kaptam.
Csak türelmesen várok, amíg Emmett igyekszik ráhangolódni a varázslásra, eszem ágában sincs sürgetni vagy siettetni, elvégre azért vagyunk itt, hogy megtanulja. Kinek mennyi idő kell hozzá, elég változó, másrészt pedig harcos, értelemszerű, hogy a harcban messze nagyobb rutinnal rendelkezik, mint a varázslásban. Egyébként is, egy ilyen szintű varázslat azért mégsem vetekedik az alapokkal, jóval bonyolultabb és összetettebb, nem hiába. Egészen addig nem is teszek semmit, amíg nem kér segítséget, csak akkor nyújtom felé a kezeimet, hogy részben megosztva a mágiámat vele, úgy idézzem meg magam is a szarvas lelkét - elvégre van, amit egyszerűbb megmutatni, érezni, mint szavakkal elmagyarázni. Ahogy nem sokkal később az ő feje felett is megjelenik a szarvasagancs halvány derengése, csak bátorítóan megszorítom a kezét, elmosolyodva a sikerén. - Akkor mire várunk még? - kérdeztem vissza halkan nevetve, azzal intettem is a kezemmel, hogy csak hajrá, indulás! Azzal megfordulva neki is indultam az erdő fái között futva, játszi könnyedséggel térve ki egy-egy fa elől, vagy ugorva át éppenséggel a kidőlt, korható fatörzsek felett. Először csak egy kisebb kört írtunk le, amíg Emmett kitapasztalja a varázslatnak köszönhetően kifinomultabbá váló érzékeit, bár feltételezem, harcosként hamar rá fog érezni erre is, ez már csupán a könnyebb feladat a varázslat megidézése után. Ha pedig ezzel is megvoltunk, akkor jöhetett a fogócska a szarvasokkal! - Mit gondolsz, le tudod hagyni őket? - intettem a fejemmel feléjük, majd tehettünk is egy próbát vele. Igaz, jómagam nem versenyeztem a kecses erdőlakókkal, inkább kissé lemaradva, a magam tempójában követtem őket, elvégre már nem csak magamra kellett vigyáznom. Mindenesetre, ha Emmett kiszaladgálta-ugrálta magát, vagy letelt az idő, pihenésképp hazafelé veszem vele az irányt, út közben pedig ha még van hozzá kedve, vagy maradt elég energiája, akár egy másik állat lelkének megidézésével is tehetünk egy próbát. Ha meg nem, akkor csak kikérdezem tőle a többi megidézhető lelket, mik vannak és milyen előnyt adnak a viselőjüknek, ha pedig úgy látom, hogy hiányosságai lennének ilyen téren, akkor segítek neki a memorizálásban. Mondjuk ha párszor mindegyiket megidézi, utána ha akarná, sem tudná elfelejteni őket. Mindenesetre, ha nincs ellenére, felajánlom neki, hogy egy párszor még összefussunk gyakorlás végett, ha nem is az összest az én jelenlétemben szeretném, ha megidézné, de egy párat mindenképp - utána a többi már gyerekjáték lesz, menni fog az magától is.
// bocsi, hogy csak most... és hacsak nem lenne más, úgy részemről ez most záró lenne Köszönöm a játékot! //
Kezdőlap
]
//
//
