A szavaimra csak elneveti magát, amit nem tudok hova tenni. Ilyen vicceset mondtam volna, vagy ennyire hülye vagyok? Mindenesetre nem jött pont e legjobbkor ez a reakciója, de nem mondok rá semmit csak felállok. Miután fél kézzel nem sikerült kinyitnom a vizes üvegemet inkább egy növényt kezdek el figyelni. Igazából nincs rajta semmi különlegesebb dolog, de most nem tudok mit mondani neki és zavarba hozott. A pirulásom nehezen akar elmúlni, így amíg csak lehet nem pillantok rá, Igazából ezt az egész szituációt nem értem. Nem most találkoztunk először egymással. Jó talán ennyi időt kettesben még nem töltöttünk el, de akkor sem voltunk már idegenek egymásnak...Most meg mégis olyan furcsa ez az egész. Úgy érzem magam, mint egy tini. A nagy gondolkozásomból az ő hangja zökkent ki. Csak ekkor veszem észre, hogy már mellettem áll és felém nyújtja az üvegemet. Egy mosolyt varázsolok arcomra, majd át is veszem az üveget a jó kezemmel. -Nagyon szépen köszönöm!-Kortyolok is párat a vízből, de becsukni már nem tudom, így ha elveszi tőlem azt is megköszönöm neki. Utána ismét a növényt kezdem el nézni, de csak addig míg meg nem hallom a nevem. Érdeklődve pillantok rá, de félbe hagyja a mondatot végül össze-vissza beszél. Összeráncolt homlokkal figyelem őt és próbálom megérteni, hogy mit is szeretne most mondani nekem. De szavak helyett végül mást választ. Az ajkaink egy rövid pillanatra egymáshoz érnek. Érzem ahogy az egész arcom vörösbe borul. Bár a mozdulat igen hirtelen jött és igen gyors volt mégis sikerül teljesen zavarba jönnöm, de ez hamar elmúlik mikor arra leszek figyelmes, hogy már csak egyedül vagyok az üvegházban. Értetlenül pislogok az ajtó felé, ahol kiviharzott. De ez most mi volt?...Nem biztosan nem gondolta komolyan. Még pár percig csak értetlenül állok az üvegházban, majd a táskámhoz sétálok, hogy összeszedjem a holmijaimat. Érzem közben, hogy kezem kezd rendbe jönni így elő is veszem a telefonom és írok egy smst Velkannak. Biztosan tudni akarja, hogy meddig sikerült elérnie a bénulást nálam. Szerintem elég jól sikerült. Remélem majd nekem is menni fog ennyire. Miután elküldtem az üzenetet és össze is pakoltam fogom magam és én is haza indulok. Egész úton, sőt még otthon is csakis a történteken jár az agyam. Próbálok nem rág gondolni, de azt a puszit nem tudom kiverni a fejemből.
Nem hittem volna, hogy valaha az életben szükségem lesz egy csajos beszélgetésre, de most van. Tudom, tudom, szánalmas, de most mégis, melyik jóérzésű pasi nem kaparná a falat attól a témától, amit szívem szerint megvitatnék valakivel? A gondolatot részemről hamar tett követte, felhívtam Jennyt, és megkértem, hogy találkozzunk a botanikus kertben egy könnyed csevejre. Jó, nyilván kamuztam, mert nem feltétlenül lesz ez egyszerű móka, de ezt nem kell előre elhinteni, nemde? Csak megkértem nagyon szépen, hogyha van ideje, töltse velem ezt a délutánt, mert szükségem van egy barátra. Nincs sok barátom, főleg nem nőnemű barátaim, és valahogy most az ő könnyed világszemléletére kell nekem. Azt hiszem, remélem. Markot nem fogom egyik témával sem felhívni, ami égeti a bőrömet, szóval maradjunk annyiban, hogy ez nem férfi fülnek való nyűg. A helyszín ellenére is csinosan öltöztem fel, magas sarkú csizma, mert hát az kötelező darab volt az én termetemhez, és egy melegebb, kötött egyberuha, szerettem az ilyesmiket, bármennyire nem volt adott esetben szupernőcis. Nos, most nem is szándékoztam annak lenni, hiszen Jennyvel találkoztam, vele meg már rég lefutottuk a körünket, újabban pedig már nem igazán szeretném felpróbálni ilyen téren a nőket, meg úgy senkit, és ez az, ami a leginkább aggaszt. Barna tincseim lazán göndörödtek alá, hanyagul kiengedve, nem foglalkoztam vele túl sokat, elvégre ma nem dolgoztam, az egész hetet kivettem végül Cassie miatt, muszáj a lehető legtöbb időt töltenem vele, hogy ne legyen gáz majd, ha találkozik Castorral. Fogalmam sem volt, mi lesz ebből, és nagyon is aggódtam, de ezt ő nem érezhette meg rajtam. Épp ezért volt szükségem egy kis levegőre, hogy összeszedjem a gondolataimat, és talán némi segítséget is kaphassak az ügyben. Nem ténylegeset, inkább lelkit, néha még nekem is szükségem lehet ilyesmire, nem? Így hát már pár perce megérkeztem, és rögtön az üvegház felé vettem az irányt, ahová megbeszéltük a találkozót. Gond nélkül idetaláltam, pedig még sosem voltam erre. A tegnap este után nem vágytam a hegyekbe, de természetközelségbe igen, így jutott eszembe ez a megoldás. Fel, s le sétáltam a különböző, szebbnél-szebb növények között, és közben akaratlanul is eszembe jutott, hogy Sura biztos mindről pontosan meg tudná mondani, mifélék, meg úgy a legapróbb részletekig mindent. Legalábbis én így hittem, elvégre biológus, és a növényekkel foglalkozik leginkább. Jó érzés volt, hogy ő van nekem, még ha nem is láttam gyakran, nem akartam sokszor zavarni, bár legszívesebben megtettem volna. Elég nagy szerepet játszott a jelenléte abban, hogy nem hajtottam el rögtön Cassiet, mert igenis vágytam családra, nem arra, amit a falka adhat, hanem amit a vérvonalunk által nyerhetünk. Nem mondom, hogy most azonnal gondoltam, de azért bíztam abban, hogy egyszer majd megérek egy kölyökre. Ám határozottan nem ilyen hamar számoltam ezzel a lehetőséggel.
Amikor Emma felhívott, először azt hittem, hogy valami hatalmas baj van. Így is elég rossz történt már velem mostanában, nagyon nem örültem volna neki, ha vele is megesett valami olyan, ami miatt a segítségemre van szüksége. Ez azonban szerencsére nem következett be, ugyanis csak azt szerette volna, hogy találkozzunk beszélgetni egy kicsit. Ennek már annál inkább örültem, mert rám fért már egy kis csajos cseverészés. Oké, hogy Darrennel mindent meg tudtam beszélni, ami a szívemet nyomta, de mégiscsak más, ha azt egy nőnemű egyeddel vitatom meg. Yetta már nem volt itt, egy barátnőre pedig minden nőnek szüksége van. Ez alól én sem voltam kivétel, még az olykor-olykor férfias viselkedésem mellett sem. Időben indultam el egyébként, ráadásul nagyon jól tudtam azt is, hogy hol kell keresnem az üvegházat. Elég régóta éltem már ebben a városban ahhoz, hogy a kedves barátnőmmel ellentétben én megforduljak ott néhányszor. Szóval, kivételesen nem voltam késésben, éppen ezért beszaladtam a Starbucksba, és beszereztem két kávét, meg egy kis csokoládés muffint is a nagy találkozásra. Fogalmam sem volt róla, hogy ivott már ma némi koffeint, vagy sem, esetleg pont nemrég ebédelt-e, de nem zavart. Szeretettel vettem, úgyhogy nagyon elégedettnek éreztem magamat, amikor leállítottam az autómat a parkolóban, és kopogó léptekkel kísérve bevonultam a botanikus kert megfelelő végébe. Már az előtt megéreztem Emma jelenlétét, hogy ténylegesen is megláttam volna az alakját, de amikor már ez is megtörtént, akkor ajkaimon végigszaladt egy vidám mosoly. Annak ellenére is, hogy milyen gondterhelt voltam az elmúlt napokban. Castor elé még mindig nem sikerült odaállnom, de olyannyira ráérzett a nő arra, hogy mikor hívjon, hogy még Darren sem érkezett meg, nekem meg túl sok időm lett volna gondolkozni. Ez van, ha az ember kivesz egy kis szabadságot, mert úgy érzi, hogy egyszerűen muszáj kifújnia magát. Így is olyan sokat dolgoztam, mint talán életemben még soha. Kijár egy kis szabadidő, igaz? Csak elég rosszul időzítettem, amikor pont le kellene kötnöm magamat a gondolkodás elkerülése végett. - Szia! – üdvözöltem közben, hiszen odaértem hozzá. Most is, mint máskor, jó fél fejjel magasabb voltam nála, mivel mind a ketten magas sarkú csizmát viseltünk. Én egy kicsit elegánsabban voltam felöltözve, de beszaladtam délelőtt a rendelőbe is, meg a Síparadicsomba némi egyeztetésre, ami abszolút elkerülhetetlen volt. – Ugye nem késtem nagyon sokat? – kérdeztem máris, viszonylag fesztelenül. Valami azért még mindig lappangott a felszín alatt, de egyelőre próbáltam elfedni előle. Úgyis szóba fog jönni, legalábbis valószínűnek tartottam. - Hoztam egy kis kávét, meg muffint, hátha megéheznénk! – tartottam fel a két kezemben tartott poharat, meg a másikban ott volt egy emblémázott papírzacskó is, ami az édességeket rejtette. – Hogy vagy? – nyomtam két puszit az arcára, amikor már olyan közel kerültem hozzá, hogy ezt megtehettem. – Úgy örültem, hogy hívtál, már én is gondoltam rá… - magyaráztam tovább, hogy annyival is kitolhassam a komolyabb témát, abban ugyanis biztos voltam, hogy olyanra is sor fog kerülni. Csak úgy biztosan nem hívott volna el találkozni, bár ki tudja…
Nem sétálok fel, s alá olyan régen, mikor megérzem közeledni, elég rég nem találkoztunk, még azt is ki merném jelenteni, hogy hiányzott. Mégiscsak ő az egyetlen, aki évtizedekkel ezelőtt is találkozott velem, így hát ismert már akkor is egy leheletnyit. Édes, nosztalgikus érzések járnak át most is, ahogy visszaemlékszem, jó volt, na... - Szia! De jól nézel ki! Mosolyogtam rá, nekem a héten muszáj volt némileg visszább vennem az extrább nőies vonalból, a kényelem elsődlegesebb volt, hisz bármikor ugranom kellett Cassie miatt, bár a magas talpaktól még így sem voltam hajlandó lemondani. - Ugyan, dehogy késtél sokat. Csóválom meg a fejem rögtön, majd a fejemre csapok a kávé láttán. Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe, még jó, hogy Jennynek igen. El is veszem az egyiket, bár ma már volt bennem, noha azt nem tudom, minek, inkább csak megszokás, hiszen hatni aligha hat ránk. - Köszönöm, szuper ötlet! Pillantok rá hálásan, és belekortyolok rögtön, majd jóleső sóhajt hallatok, a muffin sem fog ártani később, remélem csokis… ahh, ejnye, ajándék lónak nem nézzük a fogát, kedves Emma. A hogy vagy kérdéskörre megvakarom a tarkóm, na ez az, ami jelenleg egészen komplex téma volt az életemben, és halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mit mondjak rá, végül egy sóhaj szökött ki ajkaimon mielőtt megszólaltam volna. - Ez elég… bonyolult. Mondhatjuk, hogy jelenleg jól, bár történtek dolgok, és most is aggaszt valami. Igazán nem szándékoztam ködösíteni, egyszerűen valóban úgy véltem, hogy egyik dolog sem olyan, hogy csak úgy belecsapunk a közepébe, és csacsogunk róla. Ez a barátnő téma tök új dolog volt nekem, inkább pasikkal közösködtem mindig is, de ezt tényleg nem tudtam volna egy hímmel megtárgyalni. - Ezek szerint neked sem teljesen fenékig tejföl az élet? Kérdezek rá, miközben felvonom a szemöldököm, igencsak érdekel, hogy vele mi történhetett, jobban is, minthogy a saját dolgaimról csacsogjak, bár ez általában nálam így van, nehezebben nyílok meg, bár hallgatóságnak sem vagyok épp elsőrendű, mert nem szokásom semmit sem szépíteni. Közben iszogattam a kávémat, és ha kaptam egy muffint, azzal be is tömtem a számat, mert tulajdonképpen nem bántam volna, ha inkább ő beszél, minthogy én hozakodjak elő az abszurd dolgaimmal.
- Ó, köszönöm, te is igazán csinos vagy! Mint mindig! – viszonoztam a dicséretet, mert tényleg így gondoltam. Az egy másik dolog, hogy én most tényleg viszonylag kiöltöztem, de Emmának biztosan nem volt olyan dolga a mai nap folyamán, amely ezt megkívánta volna. Nekem viszont annál több jelenésem volt, még több is, mint szerettem volna. Mindegy, a lényeg, hogy a legtöbb találkozómon mára már túl voltam, és csak egy maradt koraestére, de addig még órák maradtak, amit a barátnőmmel tölthettem, egy kis beszélgetés miatt. - Akkor jó, igazából a kávé a hibás érte, mert viszonylag időben elindultam. Gondoltam, ez majd kellőképpen kárpótol érte – próbálkoztam be, miközben felvillantottam egy vidámnak szánt mosolyt is. Ugyan nem volt teljesen őszinte, de egy próbálkozást azért mindenképpen megért. Már napok óta ezt gyakoroltam amúgy is, szóval nem ment olyan nehezen, mint az elején, amikor még friss volt a megrázkódtatás, amit fel kellett dolgoznom. – Örülök neki! Pont ott jöttem el előtte, és gondoltam jól fog esni mind a kettőnknek… - tettem hozzá, majd követve a másik nőstény példáját, én is belekortyoltam a kávéba. Nagyon finom volt, pont ahogyan szeretem, ráadásul a melege át is járta a testemet egyből. Tudom én, hogy nem ugyanúgy fázunk, mint az egyszerű emberek, de azért én is megéreztem a hűvös időjárást ilyenkor télen. Észrevettem a kérdésem után a zavart reakciót, de nem tettem szóvá. Az a dolgom, hogy az ilyeneket észrevegyem, de mivel most nem egy páciensemmel töltöttem éppen az időmet, ezért inkább nem kezdtem el erről beszélni, mert a végén még elküldene a fenébe inkább dolgozni. Sajnos nálam sokszor volt ez afféle szakmai ártalom, pedig igyekeztem uralkodni az efféle késztetéseken, mint amilyen a mostani is volt. - Azt látom! – jegyeztem meg végül, mert tényleg nem olyan volt, mint amilyennek eddig láttam. – Nem hangzik túl biztatóan! – sóhajtottam végül fel, és előszedtem inkább a mini muffinokat rejtő zacskót. – Mi lenne, ha keresnénk valami padot, és ott megennénk ezeket a csokis csodákat, aztán sétálhatunk tovább! – vetettem fel az ötletet, és ha benne volt, akkor máris az egyik irányába fordítottam a lépteimet, hiszen tudtam, hogy merre találok egy ülőalkalmatosságot. - Igen, mondhatjuk úgy is. Nem gondoltam, hogy ennyire látszik rajtam! – nevettem fel kínomban, miközben leültem a padra, amihez lassacskán azért odaértünk, még a ráérős tempó ellenére is. Amint a viszonylag kényelmesen elhelyezkedtem, máris felé kínáltam a süteményt, a kávémat pedig leraktam a testem és a táskám közé a padra. – Elég sok dolog történt velem, mióta nem találkoztunk. Na, jó, talán csak egy, de az annyira nyugtalanít, mintha sokkal több gondom lenne… - félig hangosan gondolkoztam, félig pedig inkább meséltem. – De kezdd te, hiszen te hívtál fel, nem akarom elterelni a témát! Szóval, mi aggaszt? – biztatónak szánt mosolyt kapott a szavak mellé, és ha elkezdett beszélni, akkor én beleharaptam az első muffinba. Addig nem akartam enni, mert udvariatlan lett volna. Jó, barátok között ilyesmi nem számít, de ez afféle beidegződés nálam a nyilvános helyeken.
Csak bólintottam, általában valóban ilyen vagyok, többnyire persze még erre is ráteszek egy lapáttal, hacsak nincs maratoni fotózásom, még közben is jöhet a magas sarkú. Néha úgy tűnik, le sem rohad a lábamról, de hát istenem, roppant alacsonyra faragtak az égiek, szóval valahogy ki kell köszörülni a csorbájukat. Már rég nem érzem, hogy itt-ott fájna, az új darabok kényelmetlensége is lepereg rólam, valószínűleg a vérvonalamnak, na meg a mazochizmusomnak is köze lehet a dologhoz, nem is kevés. - Ne is törődj vele, a társaságod is bőven elég lett volna. Legyintettem, de persze a kávét azért elfogadom, ám eszemben sincs haragudni egy ilyen semmiség miatt. Egyébként is, nekünk kicsit másképp telik az idő, csak épp a munkánkban az emberekhez kell idomulnunk, nekik közel sincs annyi belőle, mint amennyi nekünk megadatott. - Ma csak jó ötleteid vannak. Kacsintottam rá, nem mintha máskor rosszak lennének neki, egyszerűen csak próbáltam valami jóba kapaszkodni, nem mintha olyan rosszul lennék, vagy a dolgaim mennének pocsékul, de vannak olyan helyzetek, amikkel nem igazán tudok mit kezdeni, és be kellé látnom, nekem is kell egy bizalmas, máskülönben mi értelme? Mark nincs itt, de ha itt lenne, ezeket akkor sem vele beszélném meg. Van, ami csak női fülekre tartozik. Az utóbbi időben pedig rájöttem, hogy már nem kell egyedül lennem, és mindent egymagam feldolgoznom, van kihez fordulnom. Lecsüccsentem hát a padra, és elkezdtem falatozni egy muffinti is a kávém mellé, Jenny szavaira pedig bőszen bólogattam. - Egy kicsit… nem úgy mosolyogsz, ahogy megszoktam, az a dolgom, hogy kiszúrjam az ilyeneket. de nyugi, ha valaki kevésbé ismer, biztosan nem szúrja ki. Nem biztos persze, hogy annyira ideges lenne emiatt, de én nem szeretem, ha látszanak rajtam a problémáim, így mindig igyekeztem elkerülni, hogy felbukkanjanak a mimikámban, gesztusaimban. Most erről nem volt szó, hisz beszélni akartam róluk. - Több dolog is, na jó, csak kettő, vagyis inkább három. Vakartam meg a tarkóm, majd hátradőltem a padon, nem is tudom, hogy a két komolyabb közül melyik az, amelyikkel nehezebb megbirkóznom, de azt hiszem, nagyon is fej-fej mellett haladtak, szóval azzal kezdem, amelyik előbb volt. - Azt hiszem, hogy túlságosan közel kerültem valakihez... és… nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a dologgal. Nem, még neki sem fogom kimondani azt a lelkem mélyét kaparászó szócskát, megfogadtam, hogy többé nem teszem, de szerintem érti, hogy ha rólam van szó, már az is problémát képez, hogy úgy érzem, valaki túlságosan fontos. Felsóhajtottam, majd a kávémba temetkeztem önmagam elől. Fogalmam sincs, mit fogok kezdeni ezzel az egésszel, az érzéseimmel, még most sem, hogy tudom, én is fontos vagyok neki, hiszen éreztem azt a parttalan haragot, olyat nem vált ki belőlünk az, ha valaki olyannal szórakoznak a falkánkból, aki csak annyira számít, mint egy átlagos falkatag.
- Ennek örülök! – mondtam őszintén, mert jól esett, hogy volt egy rendes barátnőm, akire számíthattam. Hiába nem voltunk olyan közeliek Emmával, mint Yettával annak idején, ennek ellenére valahogy mégis megbíztam benne és tudtam, ha bajban vagyok, akkor számíthatok rá. Vagy legalábbis reméltem, mert fordított esetben én egyből ugrottam volna érte. Én ilyen vagyok, ha valakit megszeretek, akkor ahhoz ragaszkodni szoktam, és kiállok érte, ha gondba kerül. Azért azt nagyon reméltem, hogy most nem erről van szó. - Igyekszem! – nevettem fel egy kicsit jobb kedvvel, mint ahogyan megérkeztem az üvegházhoz. Már be is céloztam a padot, hogy mind a kettőnket abba az irányba navigálhassam. Azért úgy mégiscsak kényelmesebb, mert hiába bírjuk a strapát, enni szerintem határozottan nem egészséges állva. Pedig ráfoghatnánk, hogy egyenesebb útja van az ételnek, de ez szerintem ostobaság és csak viccnek jó. Magamban el is mosolyodtam ezen, de inkább nem mondtam ki, helyette egyből a másik nőstény felé fordultam, amint helyet foglaltunk. - Ez igazán megnyugtató. Nem lenne jó, ha a pácienseim vagy az üzleti partnereim a savanyú ábrázatomat bámulnák minden találkozás alkalmával – közben szétnyitottam a kabátomat egy kicsit, hogy kényelmesebb legyen, és míg Emma beszélt, addig belekortyoltam a kávémba. Nem nagyon akartam harapófogóval kihúzni belőle mindent, mert úgy gondoltam, hogy ha nem akarna beszélni, akkor nem hívott volna fel, hogy találkozzunk. Jó, azért láttam rajta valamit, amit kicsi zavarnak tudtam be, de biztató mosolyommal reméltem, hogy a folytatásra sarkallhatom. - Akkor kezdd az elsővel, ami leginkább aggaszt! – végül csak megszólaltam, nem bírtam ki, hogy ne tegyem. Akaratlanul is figyeltem a viselkedését, a gesztusait, mert a kezeléseim során is sokszor támaszkodtam ezekre a fogódzókra, hogy szavak nélkül is érthessem, mi játszódik le az adott emberben. Felderítőként ez amúgy is jól jöhetett, mert nekem nem volt olyan jó szokásom a megjátszás, nekem annyira nem ment. Most mégis bele lettem kényszerítve egy ilyen helyzetbe, ha úgy nézzük, és ennek egyáltalán nem örültem. - Komolyan? – meg sem próbáltam leplezni a meglepettségemet. Nem számítottam ilyesmire, de határozottan örültem neki, mert ajkaim mosolyra húzódtak. Láthatóan Emma nem osztozott velem az örömben, de valahol megértettem érte, ismertem már annyira, hogy tudjam, ez rá mennyire nem jellemző. Ellentétben velem, bár jelen esetben nem szerelembe estem és úgy követtem el őrültséget, hanem csupán alkohol hatása alatt voltam. Ez azonban még várhatott, örültem neki, hogy nem a saját problémámmal kellett egyelőre foglalkoznom. – És azt is elmondod, hogy kiről van szó, vagy ki kell húznom belőled? – kérdeztem türelmesen, őszinte érdeklődéssel. Nem bírálni akartam én, hanem meghallgatni és segíteni, ha tudok. - Sosem könnyű, ha úgy férkőzik be valaki az életedbe, hogy észre sem veszed, csak amikor már a mindennapjaid része, és ott van a gondolataidban minden áldott nap – sóhajtottam fel kissé álmodozóan. Nekem Olen volt ilyen, megadtam neki az esélyt, és újabb csalódás lett a vége. Most talán jobb is, hogy Rahim esetében tudtam objektívebben nézni, és nem zavartak be az érzelmeim, amik általában mindent megbonyolítanak.
- Az tényleg nem lenne jó, kész szerencse, hogy ez a veszély nem fenyeget. Kacsintottam, sokszor játszadoztam már azzal a gondolattal, hogy egyszer el kellene mennem meglátogatni egy rendelés keretein belül is. Vajon mit tudna mondani az én szexuális dolgaimra? Azt hiszem, inkább nem is érdekel a dolog, túlságosan bizarr lenne ilyen módon kitárulkozni. Nem mintha más módon nem tettük volna egymásnak korábban, de az nagyon különbözik ettől a helyzettől. Általában könnyen pofázok mindenféléről, de ahhoz nem voltam szokva, hogy a saját dolgaimról beszéljek, valahogy nem volt szükségem rá, megbirkóztam egyedül a problémáimmal, meg aztán, nem olyan falkában voltam, ahol lenni akartam. Mindig is tudtam, hogy Detroitból el akarok jönni, csak idő kérdése volt, hogy mikor lesz belőle valami. Az sem segít, hogy mi aggaszt a leginkább, mert mindkét eset hasonlóképp fajsúlyos egy olyan jellemű személy esetében, mint amilyen én vagyok, majd rájön ő is, úgyhogy inkább haladok időrendbe, jelenleg jobb ötletem nincsen. - Igen. Én sem értem. Kész is vagyok tőle... Minden lehetséges értelemben, de túlzottan nem fogom ragozni a dolgot, mert nincs értelme. A ’baj’ már megtörtént, nincs mit tenni ellene, és egy részem nem is szeretne, hiszen jó így, csak a kisördög a vállamról duruzsolja mindig a fülembe, hogy most ugyan jó, de ki tudja, meddig fog tartani. - Elmondom. Sóhajtok fel, és csak ekkor nézek rá, azt hiszem, látni szeretném az arcán is a reakcióját, nem csak hallani. Fura ennyire bizonytalannak lenni, de ez szörnyen ingoványos terep nekem, és tudom, hogy bármelyik pillanatban léphetek rosszul, minek hála már áshatom is el az egészet, nem oly rég majdnem sikerült. - Castorról... A szavai hallatán tudom, hogy így van, azt hiszem, a fürdőszoba adta fel ilyen téren nekem az utolsó kenetet, sosem kellett volna ennyire elkapatnom magam, akkor nem lenne az, hogy hiányzik, ha egy-egy este nem tudok bekukkantani hozzá egy pancsira, és ha már ott vagyok, egyebekre. Hiányozna, hogy nem aludhatok nála, ha kicsinál valaki, mint a Vörös Hold vagy a Carlosos eset után. - Én ehhez nem vagyok hozzászokva, a beharapásom óta senki nem jelentett nekem ennyit, félek az egésztől. Toldom meg bónuszként ezzel is a nagy hírt, ami egyeseknek már nem lenne olyan meglepő, de talán a Farkaslakba még nem jutott el a dolog híre pletyka szintjén sem. Ha mégis, hát biztosan nem fog meglepődni.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet az, ami Emmát ennyire aggasztja, ugyanis tőle ez számomra szokatlan volt. Rendben, azt el kell ismernem, hogy nem olyan régen találkoztunk egymással újra, de attól még annyira már megismertem ennyi idő alatt is, hogy tudjam, nem jellemző rá ez a viselkedés. Most mondjam, hogy aggódtam miatta? Nem, ez túlzás lenne, mert tudott ő magára vigyázni, efelől semmi kétségem nem volt. Meg sajnos nekem is megvoltak a magam problémái, de máséval törődni még mindig könnyebb volt, mint szembenézni a sajátjaimmal. - Csak nyugodtan, kezdd az elején! – biztattam tovább, és amikor végre kibökte, hogy miről van szó, elkezdte nagyon furdalni az oldalamat a kíváncsiság. Hogyne lett volna így, amikor tudni akartam, hogy ki az, akinek sikerült elcsavarnia ennek az öntörvényű nősténynek a fejét? Bizonyára valaki olyan lehetett, aki maga is elég határozott és céltudatos fickó. Már ha fickó, az is lehet, hogy nő. Végül is, a mai világban már egyáltalán nem lenne kirívó, köztünk is volt már egy-két dolog, ráadásul lehet, hogy pont ezért akasztotta ki annyira. Ám amint elhangzott az az egyetlen név, még az állam is leesett. Ahogy ott ültem, a szemeim hatalmasra nyíltak, és csak úgy pislogtam rá, mint hal a vízben. Ez nem lehet igaz! Ugye csak a fülem csengett és nem az Alfa nevét mondta ki? - Hogy micsoda? – hápogtam tovább, a hangomat meg alig lehetett hallani. – Ezt nem mondod komolyan! Te jó ég! – szótagoltam a szavakat, mintha valami hülyéhez beszélnék. Pedig nem ez volt a helyzet, egyszerűen csak annyira letaglózott az információ, hogy hirtelen nem is tudtam, mit kezdjek ezzel. Így már érthető, hogy nem nagyon reklámozta a dolgot senkinek sem. – Ez meg hogy történt? – érdeklődtem tovább, mert most már komolyan kíváncsi lettem, hogy miként gabalyodhatott össze éppen vele. - Elhiszem tényleg, hogy ez így most ijesztő. Főleg tudva, hogy kiről van szó… - ismertem el, mert nem egyszerű helyzet, az már egyszer biztos. A szerelem és a ragaszkodás amúgy sem az soha, de főleg nem olyankor, amikor a másik fél ennyire befolyásos, ennyire ismert. Mi lesz, ha kiderül? Ezt inkább nem kérdeztem meg Emmától, bizonyára őt is ez foglalkoztatta és egyúttal idegesítette a leginkább. Meg tudtam érteni miatta. – De ha nem félnél, akkor nem is lenne neked olyan fontos, igaz? – kérdeztem végül mosolyogva. – Szerintem hiába tartasz attól, hogy közel engedj magadhoz valakit, az érzéseidet úgysem tudod befolyásolni. Tudom, hogy milyen rohadt idegesítő, de te is tudod, hogy akkor is így áll a helyzet – bölcselkedtem egy kicsit, de szerintem felesleges szófosás volt a részemről, mert ezekkel ő is tisztában kellett, hogy legyen. Nem ostoba, máskülönben nem lennénk ilyen jó viszonyban. - És ő hogy áll ehhez az egészhez? – ez volt a másik kérdés, ami megfogalmazódott bennem ezzel kapcsolatban. – Milyen veled? El sem tudom képzelni róla, hogy tud gyengéd lenni… - csak azért mondtam el neki, mert tudtam, hogy úgyis köztünk marad és vele megoszthatom ezeket a gondolataimat is. – Fontos vagy neki? Érzékelteti? – jó, kicsit talán átmentem pszichológusba, de mondjuk csak munkahelyi ártalomnak.
Nos, pontosan valami ilyesmi reakcióra számítottam. Nem elég maga a tény, hogy közelebb kerültem valakihez, mint szerettem volna, ráadásként az illető pont az Alfám. Szerintem ennél jobban akkor sem tenyerelhettem volna a dolgok közepébe, ha szándékosan azt akarom. Megért volna pár fényképet az arckifejezése, az egyszer biztos, de arra azért nem vetemedtem, hogy nevetni kezdjek rajta, annál sokkal, de sokkal komolyabb volt számomra ez az egész. - De, komolyan mondom. Ilyennel azért nem viccelnék, annyira hülye azért nem vagyok. Igazából, most is csak azért érzem úgy, hogy beszélhetek róla, mert tisztában vagyok vele, hogy a bálon láttak minket együtt távozni, meg némi kis flörtöt eszközölni egymás közt, szóval aki nem teljesen vak, feltételezheti, hogy némi ágytorna van köztünk. Mondjuk, részemről jobb, ha csak ennyit hisz mindenki, elég gáz lenne, ha mondjuk az a genyó Dominic megneszelné, hogy csak úgy mellékesen sikeresen belebolondultam az ő féltve óvott Castorjába. Vajon egy huzamban mennyit lenne képes röhögni? Nem akarom megtudni. - Hát… úgy… másfél év alatt. Az első estémen találkoztam vele… Mondjuk, akkor még nem történt semmi, ellenben a második alkalommal már igen, bár akkor még azt hittem, hogy megmaradhat ez az egész egyszerű örömforrásnak, de azt hiszem, ott kezdett az egész átalakulni bennem, amikor megcsókolt a vidámparkban. - Igen, maga a dolog is bőven elég lenne, erre sikerült kifognom pont a város Alfáját, mert Emmácska élete amúgy is csupa játék és mese, nem még így. Tökéletesen tökkelütött idióta vagyok. Nyafogok, mint egy kislány, de egyszer az életben én is megtehetem nem? Amúgy is, jó, ha évszázadonként egyszer megengedek magamnak egy ehhez hasonló kifakadást. A felfogásomat tekintve nem vagyok egy csajos csaj, egyszerűen a mának éltem mindig, fűvel-fával-bokorral. - Amióta ismerem, nem feküdtem le mással. Érted te ezt? Pedig istenemre mondom, én megpróbáltam, de nem ment, még a gondolatától is rosszul voltam. Csóváltam meg a fejem lemondóan, mintegy eltemetve azt a nőt, aki azelőtt, Detroitban voltam. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha a könnyed iszogatáshoz társuló mélyebb, célzásokkal teletűzdelt első találkozásunk beszélgetése helyett inkább nekiesek, hogy megölte a Teremtőmet. Bár… azt hiszem, már halott lennék. - Hát ez az, hogy fontos, a legfontosabb. Sebezhető vagyok miatta, és ő is az miattam, bár nem mondja, de tudom, hogy az. A múltkor összeakadtam egy magányossal, aki… megcsókolt, és megfenyegetett, hogy a legközelebbiért én fogok könyörögni, ráadásként belevéste a hátsómba a neve kezdőbetűjét. Ne is kérdezd, mekkora tahó, gyökér, undorító dolog ilyet tenni, legszívesebben kitépném a torkát, ha nem lenne erősebb nálam. Na szóval, iszonyatosan kiakadt miatta, én nem láttam még ennyire idegesnek soha. Majdnem rossz vége lett… Itt azért elszorul a szívem, mert ha megteszi, ha kivágja belőlem a magányos hím szignóját, akkor én már nem lennék a városban, összetört szívvel innám sakál részegre magam valahol nagyon messze, és leszarnám, mi zajlik körülöttem. - És persze, ha tudnám befolyásolni az érzéseimet, akkor közel sem így állna a helyzet, mindig is kivert a víz az érzésektől, most meg… tele vagyok velük, megőrülök. Egy röpke fejcsóválást követően beleittam a kávémba, túl sokat dumáltam egy lendülettel, kell egy kis nedvesség a torkomnak. Ha kívülről látnám magam az utolsó kérdésére, totál biztos, hogy szívem szerint pofán verném magam egy péklapáttal, mert nevetségesen ábrándos tekintettel pillantok magam elé. - Én… velem sosem volt olyan, mint másokkal, nem tudom, hogy miért, de én addig nem is igazán tapasztaltam a durvábbik oldalát, amíg be nem állítottam hozzá egy J betűvel a fenekemen. De utána kaptam egy csomó édességet, meg… nála aludtam. Csak… aludtam. Megcsóváltam a fejem, ez már a vég, de komolyan, az, hogy én egy hím mellett csak aludjak, az… nagyon furcsa, és egyben nagyon jó. - Te jó ég, végem van. Mi lesz, ha… nem leszek elég neki? Vagy ha rájön, hogy egy nővel csak a baj van? Pláne velem, én egy kicseszett baj mágnes vagyok.. Megőrülök magamtól, komolyan. Sosem hittem volna, hogy ez az egész idáig jut, de basszus igen, és nem tudok vele mit kezdeni, miközben oda meg vissza vagyok tőle. Mert… tudom, hogy fontos vagyok, és azt is, hogy ő is közelebb engedett, mint akart volna. Azt nem állítanám, hogy úgy érez, mint én, de nekem ilyen téren már az is óriási előrelépés, hogy nem lök el magától.
- Akkor ezek szerint már egészen régóta tart ez az egész… - vontam le az elmés következtetést. Azért volt ilyen lassú a felfogásom, mert még mindig nem tudtam teljesen megemészteni, hogy éppen Castor az, akire szemet vetett. Vagy fordítva történt? Egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogyan alakultak így a dolgok, bár arról volt némi fogalmam, hogy miként gabalyodhattak össze. Az érzelmek kialakulásához azonban sokkal többre van szükség egyszerű szexnél, ez világos. A nőknél ez nem mindig feltétlenül igaz, de Emma esetében biztos voltam benne, hogy sokkal több kellett hozzá. Olyasmi típus volt, mint én, úgyhogy ezért is értettük meg egymást olyan remekül. Szívből örültem én neki, hogy itt van, annak is, hogy éppen velem osztotta meg a nagy gondját, ami a szívét nyomta, de mégsem tudtam mit kezdeni egyelőre az információval. Felhasználni természetesen eszem ágában sem volt, ez egyértelmű. - Dehogy vagy az! – paskoltam meg a combját biztatásképp, míg arcomon valamiféle morcos kifejezés jelent meg, amivel azt próbáltam érzékeltetni, hogy butaságokat beszél. – Ezért igazán felesleges ostoroznod magad, higgy nekem! Előrébb semmiképpen sem leszel tőle – segíteni akartam neki, mert bizonyára nem véletlenül fordult éppen hozzám. Azon túl, hogy ki kellett magából beszélnie egy ilyen régóta érlelődő titkot, talán a tanácsomra is számított, a megértésemre, vagy legalábbis egy vállra, amin kisírhatja a bánatát. Én mind a hármat szívesen megadtam neki, erre valók a barátok. - Akkor ez tényleg komoly… - állapítottam meg somolyogva, de nem akartam, hogy azt higgye, rajta szórakozom ilyen jól. Inkább aranyosnak találtam, hogy ennyire kiakasztotta, de tényleg meg tudtam érteni. A Rahimmal kapcsolatos dolgok engem is alaposan kikezdtek, de egyelőre ezt még próbáltam félretenni és nem foglalkozni vele. Addig jó, amíg nem kell szemtől-szemben állnom vele, és tisztázni a helyzetet. Meg persze Castorral is, ha már ennyire téma a pasas. – Ha még sosem volt ilyen az életedben, talán pont most jött el az ideje annak, hogy teret engedj neki. Nem mondom, hogy nem ütheted meg a bokádat, de ez minden alakuló kapcsolatnál benne van a pakliban, nem? Ha nem kockáztatsz, nem nyerhetsz vele semmit – bölcselkedtem tovább. Ugyan nem szerettem közhelyeket mondani, de erre a szituációra mégsem tudtam mást mondani, mint ami az előbb elhangzott általam. - Te jó ég, erről nem is hallottam! – a szemeim újra nagyra nyíltak a megdöbbenéstől. – A lényeg ebben az esetben a majdnem, igaz? – újabb mosollyal próbálkoztam, de ezúttal nem ment olyan könnyen. – Gondolom nem tetszett neki, hogy valaki rátette a kezét arra, ami az övé. Ez valamilyen szinten jó, de éppen olyan veszélyes is. Az ő esetében pláne az, ha van egy gyengepontja, de ha belegondolsz, neki több is akad… - utaltam itt a kölykeire, vagy akár az egész falkára, ha már itt tartunk. Az Alfa mindig felelős mindenkiért, és mindenkinek ugyanolyan fontosnak kellene lennie, legalábbis ideális esetben. - Azt látom, hogy megőrjít! – akaratlanul is elnevettem magam, miközben kivettem egy csokis muffint és odatoltam a szája elé. – Egyél egyet, a csoki jobb kedvre derít! – közöltem nemes egyszerűséggel, és ha hagyta, még a szájába is dugtam, hadd egye csak meg az édességet. Az most nem fog ártani, még szerencse, hogy gondoltam erre. Ha tudtam, volna, hogy ilyen téma lesz, még többet hozok, az is biztos. – Nos, drágám, te szerelmes vagy! – mondtam ki tényszerűen, amit talán még magának sem mert bevallani. De pont azért fordult hozzám, hogy én a szemébe mondjam, nem? Ha nem, akkor így járt, mert nekem bizony ritkán szokásom kertelni, nem olyan típus vagyok, mint ő, hogy behízelgek. Jó, tudom, hogy ő is elég nagyszájú, de az más. - Már hogyne lennél elég? Ilyen ostobaság meg se forduljon a fejedben! Ha nem lennél neki elég, akkor meg sem érdemel téged, muszáj így felfognod! – tanácsoltam, szigorú arckifejezéssel toldva a mondandómat. – Tudja nagyon jól, hogy a nőkkel csak a baj van, biztosan volt már az életében más nő is ilyen sok év alatt, de mégis téged akar most, és ez nem véletlen. Nem az a típus, aki csak heccből kiállna egy nőért, legalábbis szerintem. Nem ismerem annyira, mint te… - a sunyi mosolyom újra megjelent, és mielőtt tovább kötekedtem volna csak úgy finoman, inkább ittam egy újabb hatalmas kortyot a már hűlő kávémból.
- A mi világunkban mi számít régnek? De valóban, sokkal régebben tart, mint amivel számoltam, annál pedig még régebben, mint amit magamból kinéztem. Ha úgy hittem volna, hogy visszaél azzal, amit most hall, nem kerestem volna fel, bíztam benne, és farkasok közt ez még többet számít, mint emberek esetében. Álmomban sem fordult volna meg a fejemben, hogy akár csak továbbadja bárkinek is. Csakis ezért meséltem el pont neki. - Tudom, hogy nem leszek, de egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni ezt az egészet. Csóváltam meg a fejem. Egy magamfajta céda, akinek a teste csak eszköz, nehezen szokja meg, hogy bizonyos dolgok megváltoznak, például azzal a rohadt hevesebb szívdobogással sem tudok mit kezdeni, ha meglátom. Agyrém, komolyan mondom. - Az. Temettem arcomat a tenyereimbe, miután leraktam magam mellé a kávémat. A komoly és én nem szoktunk egy mondatban szerepelni semmiféle kontextusban. - Ez valami pszichoblabla? Az életben nem akartam kapcsolatot, Jenny… Semmilyet, ami a szextől egy kicsit is több. Nálam aztán nehéz életigenlőbb és optimistább némbert találni, de nem hiszem, hogy ebből kijöhetek jól, túlságosan makacs, akaratos lelkek vagyunk mindketten. Ha egy kicsit is félresiklik a legutóbbi eset, akkor mi nem beszélgetnénk itt. Néha örülnék, ha csak egy cseppet kevésbé volnék forrófejű, de hát nem ez a helyzet. Ettől még persze őt mélységesen tisztelem, mint Alfa, és mint valami más is, amit inkább nem öntenék szavakba, mert gőzöm sincs róla, mi az. Főbérlő, fürdőpajtás, bizalmas némi extrával… Franc tudja. Az övé, hát basszus, érzem, hogy erre már megint mosolyognom kell. Nem mondta ki, de ott volt a levegőben, hogy igenis nem tehet meg velem akárki olyasmit, amire az a hím utazott, s én sem tehetek meg bárkivel bármit. Csakhogy én már nem is akarok, és hülyeség, tudom, de zavar, hogy nem bánom cseppet sem ezt a birtokos jelzőt. - Azt azért nem hinném, hogy az vagyok neki, mármint… van nálam gyengébb is neki, ez biztos. Ilyen téren nem ringattam magam illúziókba, de nem is akarok az lenni a számára, hisz a gyenge pontoktól esetünkben olykor jobb megszabadulni. Attól még nekem ő kétségkívül az volt, és ezt közöltem is vele, akkor csitultak el a viharfelhők… Attól még persze túlzottan nem örvendek a ténynek, hogy van olyan pontja az életemnek, amit nem lennék képes egyik pillanatról a másikra csak úgy felrúgni és itt hagyni a picsába. Hát, ha már így bedugta a számba a muffint, akkor elnyammogom, egészen addig, amíg ki nem mondja kerek perec, aminek az ilyen pontos kifejezését igyekeztem elkerülni. Félre is nyelek, mint annak a rendje, és majd megfulladok, de remélem, lesz olyan kedves, és jól hátba ver. Arcon is üthetne egy ilyen bomba után. - Muszáj volt ezt így kimondani? Nyüszítek fel, tudom én, valahol mélyen tisztában voltam vele eddig is, de sosem vágytam arra, hogy kimondjam. Számomra ez a szó nem létezik mióta farkas lettem, mióta Toddot szerettem, és majdhogynem beleroppant a lelkem. - Jó, tudom, nem vagyok épp rossz bőr, szellemes vagyok, agyam is van, ráadásul hasznos falkatag is vagyok… én csak… nem tudom, hogy kell az ilyesmit csinálni, hogy ne szúrjam el. Vagy egyszerűen csak legyek önmagam, és ne görcsöljek rá? Tutira nem kellene rágörcsölni... Csóváltam meg a fejem, istenem, hát tudom én, miért kerültem én a szívügyeket mindig is. Az persze elgondolkodtatott, amit mondott. Castor szemében a nők többnyire csak dísznek valók, legalábbis, a kezdetektől úgy érzem, még a légy ép, szép és csöndes szlogen is arra utalt, de valahogy ennek ellenére sem éreztem magam soha kevésnek a közelében. S igen, emlékszem olyan esetre, mikor nagy ívben tojt arra, hogy egy-egy nősténnyel mi történt, esetemben viszont erről szó sincs… - Ne mosolyogj így... Öltöttem rá végül nyelvet nevetve, s úgy döntöttem, ha már ilyen jól szórakozik, hát én is szeretnék mókázni egy kicsit, ideje, hogy kiteregessük az ő szennyesét is. - Na és mesélj csak, veled mi a helyzet? Rólam egyelőre eleget beszéltünk, és bár még Cassieről említést akarok tenni neki, de egyelőre átpasszolom neki a labdát, mert bizony az én oldalamat is furdalja a kíváncsiság.
- Igen, én is erre értettem azt, hogy régen. Meg arra is, hogy ennyi időn át titokban maradt a dolog… - egészítettem ki a gondolatmenetemet. Azt is elhittem neki, hogy nem tudja feldolgozni most ezt a helyzetet, mert merőben más volt, mint amihez ilyen hosszú életen át hozzászokott. Ilyenkor nagyon rossz tud lenni, amikor kikerülünk egy kicsit a komfortzónánkból, de attól még nem tudott most változtatni az érzésein. Én csak annyit tudtam tenni azért, hogy jobb legyen a helyzet, hogy itt voltam mellette és meghallgattam, valamint elmondtam a véleményemet is neki. Amint a kezeibe temette az arcát, megértően megsimogatta ma hátát, hátha ezzel egy kicsit megnyugtathatom. Nem ringattam magam olyan hiú ábrándokba, hogy ezzel most csodát tettem, mindenesetre minden tőlem telhetőt megpróbáltam annak érdekében, hogy enyhítsek ezen az egészen, ami kialakult most benne. Erre valók a barátok, vagy nem? Főleg egy olyan, akinek diplomája van abból, hogy másokon segítsen. - Akár úgy is mondhatjuk, igen – nevettem el magam akaratlanul is annak hallatán, hogy minek nevezte a bölcselkedésemet. Néha tényleg aggasztott, hogy ilyen sokszor előbújt belőlem a pszichológus akkor is, amikor nem feltétlenül kellett volna, de aki kedvel, az bizonyára így is kedvelni fog, ugye? – Tudod, az téves feltevés, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Igazából pont a hasonló emberek vonzódnak egymáshoz a leginkább! – osztottam meg vele ezt a kis apróságot, amit egyébként egyúttal biztatásnak is szántam. – Ne mondj le előre erről, meg láss rémeket, mert lehet, hogy jól fog elsülni! Csak bízz benne, rendben? – kértem őt, mert én aztán helyette is bizakodtam. Meg az is megfordult a fejemben, hogy akkor talán Castor egy kicsit jobb hangulatnak örvendene, ha közöttük minden rendben lenne. - Az lehet, hogy van gyengébb, de attól még fontos vagy neki. Ez van! – közöltem nemes egyszerűséggel, pontosan úgy, ahogyan azt mondtam meg neki, hogy szerelmes. Nem bírtam ki, elnevettem magam a visszakérdezésére, mert pontosan valami ilyen reakcióra számítottam tőle. – Igen, valakinek muszáj volt kimondania, ha már te nem teszed meg! – bólogattam még mindig vigyorogva. – Ráadásul, szerintem azért mesélted el éppen nekem, mert azt szeretted volna, ha én a szemedbe mondom – persze lehet, hogy tévedek, de attól még ez volt a határozott meggyőződésem jelenleg, és emellől nem is óhajtottam tágítani. - Igen, meg szerény is vagy… - szúrtam közbe, csak úgy piszkálódásképpen, hogy oldjam a helyzet komolyságát. – Pontosan ezt tedd, jól mondod! Ne görcsölj rá, úgyis az lesz, aminek lennie kell. Vannak dolgok, amikbe nincs teljesen beleszólásunk. Az rajtad múlik, hogy mennyire zárkózol el ettől, de hogy utána mi lesz, az már kettőtöktől és még sok más tényezőtől függ – ilyenkor olyan bölcsnek éreztem magam, hogy kedvem lett volna vállon veregetni magam. Talán majd meg is teszem, ha senki nem látja, most azonban kiélveztem még a helyzetet, hogy nem kellett magamról beszélni. Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, máris elterelte a témát. Jellemző. - Nem-nem! – ráztam a fejemet, bár a mosolyom, ami miatt rám szólt, már nem volt az arcomon. – A másik dolgot még nem mondtad el, ami nyugtalanít! – igen, és még mindig húztam az időt. – Ne hidd, hogy elfelejtettem, csak mert egy ilyen hírt közöltél velem! – megint próbáltam viccelődni, addig is nem magamról beszéltem.
- Azt hiszem, a bál óta sejtik páran, de egyébként én igyekeztem a lehető legfeltűnésmentesebben művelni. Azt hiszem, nem akartam, hogy bárki azt higgye, bekeféltem magam a falkába, nem volna túl hízelgő... A szóhasználat remélhetőleg nem bántja a füleit, de most mit szépítsem, akkor még így álltak a dolgok köztünk, nem nagyon szólt másról, és erről sem gyakran, fogalmam sincs, miért nem szűrtem össze a levet senkivel időközben, talán a feketeségem gondoskodott róla, hogy ne járjon az eszemben ilyesmi. Jól esett, ahogy a hátamra fektette a tenyerét, és megsimogatott kicsit, annyira nem voltam szokva az ilyesmihez, hogy van kihez fordulni, aki meghallgat. Furcsa, de határozottan jó érzés, fel kell még dolgoznom ezt is. Valahogy túl sok minden történik egyszerre. - Azt nem tudom, mennyire vagyunk hasonlóak... Azért nyilván észleltem én is, hogy vannak közös jellemvonásaink, szokásaink, de összességében én nem kifejezetten láttam a képet, az holt biztos, hogy én bizonyos szempontból sokkal intenzívebb személyiség vagyok, ami őt általában feldobja, de ki tudja, mikor lesz számára idegesítő. Basszameg, hát én sosem paráztam attól, hogy mit gondol rólam egy férfi. Annyira idegesít, hogy most érdekel. - Próbálom nem temetni, nem is teszem, csak azért némileg aggódom, de legyen igazad, süljön el jól. Az mondjuk nehéz, ha valaki annyira képtelen megülni a fenekén, mint én, de próbálok kevésbé harsány és szemet kiszúró egyéniség lenni, talán akkor a baj is nagyobb ívben kerül majd el. - Nem is fogom kimondani, soha. Egyszer megtettem, azóta is bánom, nincs értelme, és kicsit félek is tőle, hogyha megteszem, azzal megölök valamit, tudod, eddig olyan egyszerűnek tűnt az egész, komplikáció mentesnek, se könnyek, se szenvedés, csak az élvezetek. Nem örülök neki, és szerintem ő sem, de visszafordítani nem tudom. Talán tényleg azt szerettem volna, ha valaki kimondja helyettem, hisz akkor biztos lehetek benne, hogy nem tévedek, hogy valóban ez az, amit érzek. Rég volt, és nem is hasonlított ehhez, az egy kétségbeesett kislány ragaszkodása volt, most már nagyon is más személy vagyok, hiszem, hogy képes vagy érett nőként kezelni a helyzetet. - Főleg szerény. Kacsintottam, megbántani nem fog ilyesmivel, tekintettel arra, hogy nagyon is egészséges önképem volt, épp úgy tisztába voltam a negatív oldalammal is, mint a pozitívval, szóval senki sem mondhatta nekem, hogy elfogult lennék önmagammal kapcsolatban. - Én nem is a kettőnktől függő dolgok miatt aggódom, hanem a sok más tényezőtől... Ő nem az a fajta, aki hagyná, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajta, sokadrangú a szemében, tetszik, nem tetszik, ez van. Valahol megértem, sőt, nagyon is értem, hisz én is szerettem volna tőlük távol tartani magam. Iszonyatosan félek tőlük, pedig azt hittem, hogy jöhet bármi, megbirkózom vele. Szar érzés, hogy tévedtem. Hanyag vállrántással próbálom lerázni magamról saját gyengeségem gondolatát, de persze nem sikerül. Ettől még kicsit talán megkönnyebbültem, egy egész picit. Mindez addig tart, amíg rá nem kell térnem a másik kérdésre, de közben nem vagyok rest kiszúrni, hogy nagyon nem akaródzik neki beszélni a saját problémájáról. - Remélem, nem az a célod, hogy én kitálalok, te meg jól parlagon hagysz ilyen téren. Közlöm vele, de utána már folytatom is, mert a másik téma is hasonlóan nagy fejfájásokra késztet. - Feltűnt a múltamból valaki, egy nőstény, kölyök, annyira már nem, de azért még a szememben annak számít, a detroiti falkából ismerem. Azért jött a városba, hogy engem megtaláljon, és megkérjen, hogy harapjam át… Szerintem ez lesz a második tökéletes döbbenete a mai nap folyamán, éppen ezért megvárom az első reakciót, addig nem folytatom.
Azt meg tudtam érteni, hogy nem szerette volna, ha ezt gondolják róla a falkatársai. Így bólintottam egyet, hogy kifejezzem a hasonló véleményemet. Nem is tudtam még mindig, hogy miért nem tűnt fel előbb, de ez úgyis változni fog majd, ha már mások is felfigyelhettek rá. Hamarosan már nem lesznek képesek úgysem titokban tartani, főleg, ha egyre fontosabbak lesznek egymásnak, mint ahogyan nekem tűnt jelenleg. Lehet, hogy Castorral nem beszéltem erről és valószínűleg soha nem is fogok, de attól még az elmondottak alapján le tudtam vonni a következtetéseket, hiszen ebből élek gyakorlatilag. - Ne aggódj, Emma! A dolgok anélkül is meg fognak történni, ha úgy kell lenniük. Elsülhet jól, sok esély van rá… még ha most nem is hiszel benne – igen, ezt biztatásnak szántam, mert tényleg nem tartottam annyira elképzelhetetlennek, neki hiába tűnt annak. Lehet, hogy a helyében én is tele lennék kétségekkel, sőt, egészen nagy a valószínűsége. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ne tudtam volna az ő helyzetét most objektíven nézni, és ezáltal némi pozitív hozzáállással segíteni őt. Én örültem volna neki, ha összejönnek, ráadásul ki tudja, hogy az milyen hatással lenne Castorra. Lehet, hogy semmilyennel azon túl, hogy mindig Emmán tartaná a szemét, de az is lehet, hogy egy kicsit másképpen nézne dolgokat. Mondjuk az én problémámat, ami egyelőre még ugyebár nem került szóba. - Így van, visszafordítani nem tudod, ezért jobb, ha csak elfogadod és hagyod, hogy a dolgok menjenek a maguk útján – jelentettem ki határozott meggyőződéssel, és még rá is mosolyogtam mellé. Megértettem, hogy félt, én is voltak olyanok, amiktől tartottam a kapcsolatok terén, hiába foglalkozom azok megjavításával nap, mint nap. Ez még nem jelenti azt, hogy száz százalékban meg tudnám fogadni a saját tanácsaimat akkor, ha rólam lenne szó. Amikor egyetértett velem a szerénységét illetően, jókedvűen felnevettem, és még mindig nagyon igyekeztem odázni a pillanatot, amikor majd nekem kell kiöntenem a szívemet neki és beszélni a problémáimról. Szerintem ez még mindig nem volt olyan vészes, mint az én helyzetem, ráadásul protekciósként sem tündökölhetek majd Castor előtt, ha a beszélgetésünkre sor fog kerülni a közeljövőben. Már előre görcsbe rándult tőle a gyomrom, de hinnem kellett, hogy ki fogunk tudni találni valami olyan megoldást, ami mindenkinek megfelelő lesz, Rahim pedig túlélheti ezt a házasságot. - A tévedés az mindig szar érzés, de az érzésektől mind megijedünk ugyanúgy, ezt hidd el nekem! Én is szeretem magamról azt gondolni, hogy legyőzhetetlen vagyok, és bármivel szembe tudok nézni, de nincs így. És ez így normális… - esetünkben persze semmi nem számított annak, de legalább érzéseink terén embereknek mondhattuk magunkat továbbra is, hiszen az állatok nem agyalnak ennyit feleslegesen. Azt hiszem, hogy ők teszik jól, és néha hagynom kéne, hogy a kislány irányítsa a fejemet, de abból nagy gondok lehetnének idővel. - Nem, semmi ilyesmi! – tartottam fel mosolyogva, megadóan a két kezemet. Ki akartam beszélni magamból, csak még fel kellett rá készülnöm lelkileg. Fogalmam sem volt, hogyan fog reagálni, de ha ő is kinevet, mint elsőre Darren, akkor még mindig nyakon vághatom, elég közel ült hozzám. Szerencsére erre még nem került sor, mert helyette folytatta a gondjai sorolását. Ezen is meglepődtem ugyan, de immár nem látszott rajtam annyira, mint a Castoros történetnél. Azért megnyugtató, hogy másoknak is vannak problémái, nem csak nekem. – És mit akarsz vele tenni? – kérdeztem kíváncsian, őszinte érdeklődéssel. Én nem tudtam, hogy mit tennék a helyében, ezért is akartam tudni, hogy ő mire jutott eddig ezzel kapcsolatban. - Ígéretes, vagy van egyáltalán valami, amit le tudna tenni Castor elé? - jutott még eszembe hirtelen.
- Más választásom egyébként sincs, ha erőltetném, abból tutira nem sülne ki semmi jó. Maximum a frászt hoznám rá, bár ami azt illeti, magamra is. A hideg kiráz ettől az egésztől, komolyan, és egyszerre mocorog valami lágy, bizsergető érzés a hasamban, amitől nem tudok szabadulni, és talán nem is akarok. Hiszen, ha akarnék, akkor megtettem volna, nem? Bárkivel, aki szembejön? Én mégsem voltam képes rá, noha hűséget sosem fogadtam, és bár nem is kérte tőlem, de mikor kiderült, hogy talán tettem valami olyasmit, akkor nem pont úgy reagált, mintha letojná az egészet. - Ezt ugyan senkinek sem hirdettem, de én pontosan az érzelmektől féltem a legjobban mindig is, legalábbis, mióta Todd ott hagyott a francba. Azóta ez nekem olyan sötét folt, nem is akartam soha megismerni, és most nesze nekem, esélyem sincs ellene. Ez annyira dühítő... Csóválom meg a fejem, de végül ennyiben hagyom a Castor témát, egyrészt, elegem van már magamból is, másrészt ott van még Cassie esete is fontos tényező volt, hasonló komolysággal számoltam azzal is, lévén ez sem épp könnyed teadélutáni téma. - Halvány lila gőzöm sincs róla. Mármint, az egész tökre nevetséges… én, mint Teremtő. El tudod te ezt egyáltalán képzelni? Mert nekem nem megy… ugyanakkor ott van bennem az is, hogy nem hagyhatom cserben, kicsit magamra emlékeztet, csak neki a farkasával is meggyűlik a baja. Szeretnék segíteni, de így nem biztos, hogy tudok, meg aztán, kötve hiszem, hogy Castor pont engem jelölne ki, hogy harapjam már át… év mi van, ha valaki olyanhoz kerül, aki semmivel sem jobb, mint a gyökér beharapója... Példákat ugyan nem fogok sorolni, de attól még köztünk is voltak elviselhetetlen egyedek. Nem is akartam tudni, mi lenne, ha közülük valaki markában végezné szegény lány. - Jelen pillanatban úgy vágná ki, mint macskát szarni. Nekem is néha az az érzésem, hogy szeretnék lekeverni neki egy tisztességes pofont, hogy ne sajnálja már annyira magát, mert így semmire sem fog jutni. Néha kicsit felcsillan a remény, de annyira sok rossz beidegződése van, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek vele, pedig régebben szerintem nagyon is jó alapanyag volt… Csak azt tudom, hogy szüksége van rám, és én mindent meg akarok tenni, amit csak tudok. Istenem, egyszerűen fogalma sincs róla, mit is kért tőlem… és ha végül átharapom, mi van, ha olyan genyó leszek, mint Todd volt? Ha ott hagyom, hagy boldoguljon, ahogy tud? Nyilván sehová sem akartam jelen pillanatban menni, de nem is ez volt a szavaim lényege. Egyszerűen kiborított a téma, és nem tudtam kezelni, és féltem, hogy tényleg el fogják küldeni, és nem tudom, mit kellene tennem, hogy ne így legyen.
- Azt elhiszem… - húztam el egy kicsit a számat, mert ugyan nem meséltem neki, de az én viszonyom sem volt felhőtlen a teremtőmmel, ráadásul az érzelmektől is azóta tartottam, hogy ő olyan csúnyán kihasznált és átvert. – Sőt, még át is érzem igazából – tettem hozzá, felfedve egy kicsit a múltamból én is. – Tényleg nincs esélyed az érzelmekkel szemben, azok akkor is jönnek, ha mi nem akarjuk. Sajnos, bár még kisülhet belőle jó. Annak idején nekem sem alakultak jól a dolgok a teremtőmmel, de már nem az életem része. Nemrég ugyan újra felbukkant több évtized után, fel is bolygatott egy kicsit a nyugodt kis állóvizemben, de már megbékéltem ezzel mostanra. Még az érzelmeknek is engedek valamennyi teret, de csak finoman – a keze után nyúltam, és biztatóan megszorítottam. Azért meséltem ezt el neki, hogy tudjon róla, ez a probléma egyáltalán nem egyedi. A legtöbb embert egyébként meg szokták ijeszteni az érzelmek. Miután áttértünk a másik témára, azért valamelyest megnyugodtam, hogy egyelőre az én problémám még később kerül megvitatásra. Nem tudtam, hogy mit fog szólni, de az biztos, hogy már nem is fogja annyira borzasztónak érezni a saját problémáját. Ellenben az enyémhez fogalmam sincs, hogy mit fog szólni Castor, de az egészen biztos, hogy nem fogja megsimogatni a fejemet dicsérően. - Fogalmam sincs. Nem lehetetlen végül is… - néztem végig rajta, mintha azt latolgatnám, hogy milyen lenne, ha hozzá tartozna egy kölyök. Mivel hasonló cipőben jártam megint csak, tekintve, hogy nem tudtam mi lesz Rahim sorsa, így megértettem őt. Én sem tudtam magamat elképzelni ilyen szerepben, de sohasem lehet tudni. – Igen, tényleg van nálunk is néhány nem túlzottan kedves egyed, de azért a többség talán normálisnak mondható. Csak nem lenne olyan kegyetlen, hogy alkalmatlanra bízza a kölyköt. Ennyire nem lehet szívtelen, ha már az a kislány eddig menekült pont egy rossz teremtő elől! – jó, tudom, hogy az én női szívem érzékenyebb és az Alfánk magasról leszarná az ilyen gyengeségeket, de néha szerettem azt képzelni, hogy tud megértően is viselkedni. A saját érdekemben is nagyon reménykedtem ebben. - Ha régen az volt, akkor lehet, hogy még mindig ott rejtőzik benne, csak meg kell keresni. A kihívások mindig izgalmasabbak, mint az egyszerű megoldások – mosolyogtam halványan. – Szerintem te magadban már meghoztad a döntést, még ha nem is vallod be még magad előtt sem. Kezdetnek szerintem bőven elég, ha tudod, hogy rád van szüksége és te tenni akarsz az ügye érdekében. Ez elhivatottság, és elhatározás, Emma! Előbb-utóbb úgyis be kell ismerned, hiába halogatod – próbáltam finoman fogalmazni, de ilyenkor azzal nem sokat szoktunk érni. – Tudod, már én is rengetegszer elgondolkoztam azon, hogy milyen lennék teremtőként. Egyszerűen fogalmam sincs, eddig nagyon távol állt tőlem az ilyesmi, és lehetőségem sem adódott rá. Te viszont, szerintem pont a rossz tapasztalatok miatt lennél jó. Tudnád, hogy milyenné nem akarsz válni és csak azért is bizonyítani akarnád, hogy nem vagy olyan, mint Todd – ez persze csak az én véleményem volt, nem jelentette feltétlenül azt, hogy tényleg igaz rá. - Én legalábbis ezt tenném a helyedben… - toldottam meg azért ezzel az aprósággal, hogy ne érezze úgy, mintha egyszerűen kijelentettem volna valamit, aminek nem mondhat ellent.
- Az tuti, hogy jól meg tudják kavarni a szart. Ezt kapd ki, én is találkoztam vele, szellemként. Vicc ez az egész, nemde? Nem is értem, miért nem tud jó messze maradni innen, de az tuti, hogy még a síron túlról is tönkre akarja tenni mások életét. Nem bírom az ilyesmit, miért nem bír egyszerűen halottnak maradni? Erről nem feltétlenül akartam beszélni, de ha már szóba került, említést azért teszek róla, de aztán térjünk vissza a jelenleg lényegesebb pontokra, azzal valahogy jobban megbirkózom, hogy a Castort kísértő Toddal, ez persze attól még nem lesz könnyen emészthető dolog, de még mindig kevésbé visel meg. - Nem hiszem, hogy ez a rossz teremtő kérdéskör annyira meghatná, és valahol meg is értem, másnak is jutott rossz, megtanult élni vele, igazából, nagyon keveseknek adatik meg az, hogy kapjanak egy második esélyt. Ezt Cassienek ugyan nem mondtam, de őszintén, vajmi kevés esélyt látok arra, hogy Castor rábólintson a dologra, még ha Cassie jöhet is a falkába, akkor sem biztos, hogy nem kapok stop táblát a beharapásra, főleg úgy, hogy nem vagyok biztos benne, hogy én is szeretném. Márpedig, ha nem vagyok, őt sem tudnám meggyőzni arról, hogy de képes vagyok rá, és akarom is. - Ez tény és való, de két perc alatt nem tudom megváltani azokat az éveket, amit elszúrt neki a Teremtője. Márpedig a kora miatt nincs sok időnk, ő nem tudja megvédeni magát az idősebb farkasoktól. Az ég szerelmére, még én is állandóan szétveretem magam. Csóváltam meg a fejem, noha nálam ez afféle hobbi volt, de a legutolsó eset óta nem kifejezetten vágyom ilyesmire. Akkor megfordult a fejemben, hogy fűbe haraphatok, és hogy nem csupán egy egyszerű kis egymásnak esés, némi adok-kapok, hanem véresen komoly. Meghalhattam volna aznap, én pedig ragaszkodnék még az életemhez, de néha úgy érzem, hogy domináns mivoltom lehetetlenné teszi ezt. - Ez nem ilyen egyszerű, meg fogok tenni mindent, hogy biztonságban tudjam, de ezt nem biztos, hogy képes leszek. Egyszer majd szeretnék kölyköt, de ez olyan hirtelen jött, hogy még felfogni sem volt időm, nemhogy alaposan átgondolni. Szeretném, ha jóra fordulna az élete, és tök jó, hogy mert tenni érte azzal, hogy idejött, de még abban sem vagyok biztos, hogy az én farkasomat jobban viselné. Néha olyan érzésem van, hogy gyűlöli ezt a létet, és hogy óriási hiba volt farkassá tenni, persze az sem jól megfontolt cselekedet volt. Mi lesz, ha később sem akarja majd? Ha én sem tudom elérni, hogy szeresse ezt az életet? Nem tudom, mihez kezdenék akkor, ha a kölyköm lenne, és ugyanezt látnám… Az a baj, hogy valójában nagyon is tudom, és nem akarom megtenni, nem szeretném elvenni tőle az életet, mert ezt nem érdemli, de mivel arra nincs mód, hogy ne legyen farkas, ezért sajnos nem ajándékozhatom meg az újsütetű halandósággal. - Biztosan nem vagyok olyan, mint Todd, egyszerűen nem vagyok akkora elmebeteg faszkalap, és hiszem, hogy sosem lennék képes elhagyni a kölyköm, bármennyire is történt esetleg hirtelen felindulásból a dolog, de attól még semmi sem biztos, tudom, az sem, hogy minden elcsesződik, jól is elsülhet, de talán nem ilyen helyzetben kell kockáztatni. Sóhajtottam fel némileg kétségbeesetten, mert tényleg fogalmam sem volt, miként fogom ezt az egészet megoldani, csak azt tudtam, hogy valahogy meg fogom, máskülönben eláshatom magam. - Meglátjuk, még alszom rá párat, ha egyre kevésbé leszek ideges, ha erre gondolok, akkor van remény. Engedtem meg magamnak egy kisebb mosolyt, adja az ég, hogy úgy érezzem, lehetne ő az első kölyköm… - Na de most már nem úszod meg, ki vele, a te füled mögött mitől vajas?
- Fogalmam sincs! – válaszoltam kissé elképedve. Nem utasítottam én el a spirituális dolgokat, de még sohasem tapasztaltam olyasmit, amiről most Emma beszélt. – Én még sohasem láttam szellemet. Úgy igazából… - árultam el kisvártatva neki is, amikor végre egy kicsit összeszedtem a leesett államat a földről. Biztosan érdekes arcot vághattam, de ez van akkor, ha valaki olyan dolgot közöl, amit távolról sem lehetne hétköznapinak titulálni. - Ez igaz – ismertem el szomorkásan. Nekem adatott második esély. Nem új farkassal, viszont új családdal, új körülményekkel, új névvel. Új lapot dobott a sors, és én kapva-kaptam utána, amint lehetőségem volt megszabadulni a régi életemtől, a régi énemtől. Azóta már nem voltam árnyéka önmagamnak, helyette sokkal inkább lehetett volna a magabiztos, céltudatos jelzőkkel illetni, ha már olyannyira menő a feminizmus manapság. Minden karrierista nőre rá lehetett volna ezt húzni, az utóbbi pár hónapban pedig én is erősen kezdtem ebbe a vonalba átmenni. Nem feltétlenül jó ez, de azt bizonygattam magamnak, hogy ez csupán egy múlandó időszak. - De ha rajtad múlik, hogy az illető kaphat-e egy második esélyt, akkor én azt mondom, hogy meg kell adni. Mindenki megérdemli, mert sokszor nem mi választunk, nem lehetünk mind szerencsések. Azért én a nehézségek ellenére is jól kijövök a farkasommal, de nem jöhet össze mindenkinek – ez bizony tényleg szomorú volt, de nem válthattuk meg mindenki számára a világot. Emmának azonban lehetősége adódott arra, hogy valakinek szebbé, könnyebbé tegye az amúgy sem egyszerű életét. Én biztosan éltem volna vele. Jó, inkább csak valószínűleg, és bizonyára csak azért ekkora a szám, mert nem vagyok benne ebben a helyzetben. - Persze, hogy nem, de szerintem nem is várja senki, hogy két perc alatt vidd véghez mindezt. Ennek szépen, fokozatosan kell bekövetkeznie, és az idő majd rendezi a problémákat – ó, nagyon bölcsnek éreztem magam addig, amíg nem az én gondjaimmal kellett foglalkozni. Azt hiszem, hogy pont ezért is szerettem annyira a munkámat. Segíteni bárkinek szívesen segítettem, csak magamról ne kelljen beszélni. Annak sohasem lett jó vége… - Néha a jó dolgok hirtelen jönnek, máskor meg abból vannak a legnagyobb bonyodalmak – mind a kettőre volt már példa az életemben, ám a jelenlegi bajt éppen ez a hirtelenség okozta, aminek az árnyoldalát is megemlítettem. Nem mindig jó az, ha felelőtlenül, a pillanat hevében döntünk, de Emmának még volt ideje azért átgondolni, ha eddig nem is tette meg. Én viszont már nem tudtam visszacsinálni azt, amit elkövettem. Pech! – Amíg nem próbáljátok meg, addig úgysem derül ki, hogy miként viszonyul hozzá. Láttam már én is olyanokat, akik nem éltek úgy együtt vele, mint mi. Nekem sem volt mindig könnyű, de lehet elérni áttörést! – próbáltam őt biztatni és mellette állni, viszont nem akartam megmondani, hogy mit tegyen. Azt kell majd tennie, amit leginkább diktál a szíve, mentesen mindenféle más befolyásolástól. - Akkor ez van, Emma! De legalább majd nem fog amiatt fájni a fejed, hogy nem próbáltad meg és esélyt sem adtál neki, nem? – biztató mosolyom kisvártatva ismét felragyogott, hogy egy kis lelket öntsek belé ezzel az aprósággal. Nem volt egyedül a problémával, csak ennyit akartam szavak nélkül is kifejezni. – Van jobb helyzet a kockáztatásra, mint az, hogy egy számodra kedves ember életét jobbá teheted? – tettem fel a nagy kérdést, de aztán hagytam a témát. Tényleg az lesz a legjobb, ha még ad magának pár napot a döntésre. Helyette következtem én, aminek az eredményeképpen most én lettem tele ideggel. Azért nem rossz teljesítmény, hogy egészen eddig sikerült elodáznom. - Férjhez mentem Vegasban – böktem ki néhány másodpercnyi mérlegelés után, hogy mi lenne a legjobb módja a közlésnek. Végül arra döntöttem, hogy a ragtapaszos megoldáshoz folyamodom, és egyszerűen csak kimondom. – Ráadásul olyan kápolnában, ahol a házasság teljesen törvényes és nem lehet csak úgy érvényteleníttetni – tettem hozzá, hogy érezze a súlyát. – Ó, és ha elfelejtettem volna, az illető ember és lövése sincs arról, hogy mi vagyok… - zártam le a gyors mesélést, de egy percig sem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, ezzel véget is ért a vallatásom.
- Szerintem jobban jártál, hogy nem, én nagyon kiakadtam tőle, meg úgy egyáltalán, tök bunkó volt, abszolút nem hiányzott az életemből a dolog. Mindenesetre egy vállvonással túlteszem magam a dolgon, mert jelenleg Todd az utolsó, akiről beszélni óhajtok, nem fontos annyira, egyelőre nem keseríti meg az életünket, később talán másként lesz, de úgy vagyok vele, hogy egy problémával akkor foglalkozzunk, ha már égeti a kezünket. Tudom, nem ez a legjobb hozzáállás, de ha egyszer ilyen vagyok… - Szerintem ez leginkább csak rajta múlik, nem hiszen, hogy én változtathatok bárki álláspontján, ha elutasító lenne. Felsóhajtok, őszintén, nem is szeretném megtenni, nem fogok szívességet kérni Castortól, ha elutasítja, ez nem így működik, és nem szeretném, hogy azt higgye, én kihasználom azt az akármit, ami köztünk van, nem, nekem az sokkal fontosabb annál, mintsem vissza akarjak élni vele. - Az persze más kérdés, hogyha bejut a falkába, és új teremtő kell neki, akkor szeretné, ha én lennék az. Ez ugyan szintén nem kívánságműsor, és nem tudom, mennyire menne, de ha nem lesz más út, akkor azt hiszem, valóban illene megenyhülnöm a kölyök témát illetően. Én ugyan még nem érzem, magam késznek rá, de a sors útjai kifürkészhetetlenek, talán most jött el az ideje, fogalmam sincs, egyelőre jussunk el addig, hogy Castor ne röhögje arcon szegény Cassiet, mert sokkal fejletlenebb, mint a vele egykorú társai. Idő, igen, mindig az idő az, ami lerendezi a problémákat végül, vagy csak a megoldásukhoz vezető utat helyezi más megvilágításba. Teljesen mindegy, én tudom, hogy nekem még több kell belőle, ahhoz hogy gondolkodjak, és ahhoz, hogy meggyőzzem magam róla, Cassieben képes leszek újra látni azt az életerős, magabiztos, karakán kiscsajt, akinek megismertem, mielőtt a Teremtője kiölte volna belőle. - El lehet, ha akarja valaki, de ha eleve nem akar farkas lenni, úgy nehéz. Hogy állítsam úgy Castor elé, hogy a puszta létét utálja? Fogalmam sincs, hogyan tudnám tudatosítani benne, hogy ez nem rossz dolog, hogy csodás oldalai is vannak, csak nem hajlandó észrevenni őket. Meg fogom próbálni megmutatni, de ha nem elég? Áhh, tudod mit? Mindegy, majd aggódom a dolgon akkor, ha nem sikerül. Sóhajtok fel, azt hiszem, igaza van, végső soron Cassie mindig is fontos volt nekem, csak azért nem reagáltam a megkereséseire, mert úgy hittem, jobb lesz mindenkinek, ha ténylegesen eltűnök az ottani életből, és nem emlékeztetem arra őket, azt a pár lelket, akik szerettek, hogy elveszítettek, és magamat sem, hogy otthagytam őket. Amint kiböki, hogy mit művelt, az én szemeim kerekednek el, és jó pár pillanatig szólni sem vagyok képes, igyekeztem uralni a vonásaimat, de nagyon nehezemre esik nem elröhögni magam. Vajon mennyire kellett részegnek lennie ahhoz, hogy ilyet műveljen? Én mondjuk alapból is tök poénnak tartanám a dolgot, bár utólag kétlem, hogy olyan vicces lenne. - Akkor igencsak sikerült beletenyerelned a tutiba. Kicsit jól sikerült kirúgni a hámból, vagy hogy történt? Pislogok rá kissé még mindig döbbenten, és annyit sikerült megtennem az érdekében, hogy nem röhögtem ki, de a vigyor azért ott csücsül az ajkaimon, azt nem vagyok képes elűzni. - Legalább jó pasi? Tudom, tudom, nem ez a lényeg, de azért legyen már valami jó is a dologban, ha már alapból ennyire elcseszett. Egyébként meg, őszintén, gőzöm nincs róla, mit kellene tenned. Az tuti, hogy kénytelen vagy jelenteni, nem szabad elsunnyogni, rosszabbul jársz te is, ő meg főleg. Vakarom meg a tarkómat, nyilván addig már ő is eljutott, hogy nincs mese, el kell válnia, gondolom nem olthatatlan szerelemből született a frigy, szóval nem muszáj ragaszkodni hozzá.
Csak vágtam valami furcsa grimaszt azzal kapcsolatban, hogy jobban jártam a szellem mentes életemmel. Azért én kíváncsi lettem volna, de egyszerűen ilyen típus vagyok. Szeretem az újdonságokat megtapasztalni, és ez pont olyan lett volna. Beszéltünk róluk mindig, azt mondták a vének, hogy régiek szellemei irányítanak bennünket a háttérből, de nem tudtam ebben feltétel nélkül hinni, amíg nem láttam. Bár egyre inkább elhittem, hiszen mostanság annyi véletlen sorozata esett meg velem, ami igazából ne mis lehetett véletlen. Ráadásul most Emma is a létezésükről számolt be, és neki hajlamosabb voltam elhinni, amit mondott. Talán hiba, talán nem. - Lehet, hogy nem is lesz olyan vészes a dolog, csak most vagy képtelen elképzelni magadat a Teremtő szerepében – vontam meg a vállaimat, a hangos gondolkodást követően. Én sem tudtam magamat, de lövésem sem volt arról, hogy mi lesz majd a teendőm Rahimmal kapcsolatban. Mondjuk azon eléggé meglepődtem volna, ha Castor azt adja ki feladatként, hogy harapjam be, de talán még mindig inkább hajlanék erre a megoldásra, mint arra, hogy kioltsam az életét. Szerintem, ha valaki olyat kéne megölnöm, aki rászolgált, akkor képes lennék megtenni, de egyébként elképzelhetetlen volt számomra ez is. Túlságosan távol állt tőlem, na! - Igazad van… - húztam el picit a számat. Az, ha valaki nem akar farkas lenni, csak még inkább megnehezíti az életet a kezdeti időkben, meg persze utána is. Én sem szerettem volna azzá válni, ami ma vagyok, és szerintem a mellettem ülő nősténynek sem efféle tervei voltak annak idején. Mégis, itt voltunk és már nem is csupán öt-hat éve. Remekül boldogult mind a kettőnk, pedig az elején én is elég elutasító voltam. – Talán nincs még veszve minden – mondtam ki végül azt, amit gondoltam is a néma eszmefuttatásom végén. – Meg kell neki mutatni, és akkor hátha lassacskán rájön. Vagy becsukja a szemét és nem lesz hajlandó tudomást sem venni róla, de talán erre kicsi az esély, ha már változást szeretne és utánad jött – sokkal egyszerűbb volt Emmát biztatni és az ő problémájára koncentrálni, mint a sajátomra fecsérelni a szavakat. Vagy legalábbis én időpazarlásnak éreztem, ezért is halogattam a színvallást még előtte is. Végül nem nagyon maradt más választásom, de még most sem volt egyszerű kimondanom, pedig tudtam, hogy ő nem fog ítélkezni. Csak úgy, ahogyan Darren sem, és mégis, neki is olyan nehezen böktem ki, hogy mi történt. Azt hiszem leginkább nem is az ő reakciójuktól tartottam, hanem attól, hogyha kimondom, akkor tényleg valósággá válik és nem csupán egy rossz álomnak tűnik. Nyilván tudtam, hogy nincs olyan szerencsém, de beleringatni magam ebbe még mindig könnyebbnek bizonyult egy egészen kicsit. Erre a pár napra, amit magamnak adtam. - Igen, egy kicsit… jó, nagyon sokat ittam! – csak kínomban nevettem fel, miközben beletúrtam zavaromban a hajamba. – Az abszint és a pezsgő kettőse valahogy nem hat túl jól még egy magunkfajtára sem. Főleg, hogy sunyiban nekem többet kellett innom, mint neki, hogy ne legyen feltűnő a remek alkohol bírásom… - forgattam a szemeimet. Ezt sose felejtem el, ez a része valahogy egyáltalán nem volt könnyű. Talán jobb lett volna, ha inkább csak megjátszom a részeg libát, de sajnos nem volt kedvem, ráadásul tényleg lazítani akartam és szórakozni, nem csak úgy tenni, mintha. - Nagyon jó pasi! – sóhajtottam gondterhelten. – Szőke haj, igéző kék szemek, és rogyásig van pénzzel, szerintem még a bőre alatt is az van. Igazi mesekönyvből kilépett szőke herceg, csak fehér ló helyett sportkocsival jár. Minden nő álma lenne, én meg... – magyaráztam egy kicsit lelkesebben, mert ezzel próbáltam meg magamat is biztatni és lelkesíteni azzal kapcsolatban, hogy mégsem olyan rossz ez, mint amilyennek tűnik. Egyébként de, pontosan olyan rossz volt, mint amilyennek tűnt. Rahimmal nem volt ám semmi baj, csupán a helyzettel. – Igen, tudom. Már készülök rá, csak egy kicsit még szerettem volna gondolkozni, hogyan csináljam. Ja, egyébként a slusszpoén, hogy ismeri Castort, mert a hotelben szállt meg! – tettem hozzá, amikor hirtelen eszembe jutott. - Fogalmam sincs, hogy mi fog ebből kisülni, Emma! Komolyan mondom, szerintem évtizedek óta nem féltem ennyire. Abban bízom, hogy Castornak kelleni fog a pénze esetleg, és akkor nem kell őt elintézni. Vagy akad majd valami mindenki számára egészségkímélő megoldás… - kínomban az ujjaimat tördeltem az ölemben, mint valami rossz tizenéves, amikor elmondja az anyjának, hogy már nem szűz többé.
- Nem tudom, gyereket sem akartam sosem, valahogy hasonlónak képzelem el, bár legalább megszülni nem kell. Lehetséges, hogy kissé érzéketlen vagyok, minden tiszteletem az anyáké, nekem holt biztos, hogy nem kéne egy visongó karon ülő babaszörnyeteg. Az összes szál hajam kitépném tőle. Ha mondjuk olyan 5-6 évesen kerülne hozzám egy gyerek, talán jobban viselném, de szerintem reménytelen eset lenne az is. - Tudom, és nagyon is bízom benne, hogy így lesz, mert ha nem fogom látni benne azt, hogy élni akar, farkasként épp annyira, mint emberként, akkor olyan lépésre kell majd elszánnom magam, amibe egy részem belehalna. Mérhetetlenül sajnálnám, de meg kellene tennem, és hiszem, hogy felszabadítanám vele egy gyűlölt lét alól, ám még közel sem tartunk ott, hogy reménytelennek lássam a helyzetet, és alig vártam, hogy végre eljussunk oda, hogy legyen némi képünk a jövőről, és legyen értelme beszélni bármiről is, addig úgysincs, amíg Castor nem dönt úgy, hogy befogadja. - Atya isten, de ennyit inni? Elképelni sem tudok annyi piát, hogy én férjhez menjek akárhol is. Józanul soha a büdös életben nem tenném meg, elvégre mégis mi értelme lenne a dolognak? A mi világunkban nem ettől fog összetartozni két farkas. Meg aztán, egy személy van, aki ilyen téren szóba jöhetne, de szerintem instant szívelégtelenségben halálozna el, ha ilyen hülyeségről beszélnék neki. Meg amúgyis, tök rosszul hangzana az Emma de Luca. Esküszöm, most jutott eszembe először ez így, de azt hiszem, ez már a vég. - Te meg mi? Nehogy már még magadat hibáztasd, szerintem egyetlen normális ember sem örülne egy véletlenül, részegen megkötött házasságnak Las Vegasban. Ez már a Jóbarátokban is kiderül Rachel és Ross esetében. Amúgy ő mit mond? Nem válhattok egyszerűen el? Az csak hab a rothadó tortán, hogy az illető jól néz ki, és mocskosul gazdag, legalább nem hányja el magát az ember, ha teljesítenie kell a hitvesi kötelességeit. Erre a gondolatra majdnem felvihogok, de iszonyat nagy parasztság lenne szegény Jennyvel szemben. Egyébként komolyan sajnálom, átérezni nem tudom, férjem sosem volt, vagy lesz, de az egyértelmű, hogy pocsék lehet neki, az energiáiban is érzem. - Ne gondolkodj sokáig, nem fogja jól kivenni magát, ha sokat vársz. A kevés sem. Igazság szerint, az első utadnak hozzá kellett volna vezetnie, bármennyire kellemetlennek is tűnik. Reméltem, hogy nem lesz ebből baja, de sajnos attól tartottam, hogy nem lesz ez egyszerű kör, kivéve persze, ha Castor hasznosnak látja majd a pénzmagot, amivel rendelkezik a pasas. - Ohh, tudom már, kiről beszélünk, tényleg nem néz ki rosszul. Nem sütöm el, hogy remélhetőleg az ágyban is jó, tényleg nem illene ide, bár anélkül minden házasságot megehet a fene. Cseppet sem vagyok egysíkú, ohh, dehogy… - Ne félj, próbálj meg bízni abban, hogy ő is a megoldást fogja keresni, nem rögtön fejek fognak hullani. Nem akartam glóriát emelni Castor feje fölé, de én hittem, hogy nagyon is igazságos, és mindenekelőtt a falka érdekeit nézi. Ha ez a férfi probléma lesz, és nem lehet belőle semmit kihozni, akkor is ott van még a lehetőség, hogy emléktörlést eszközölnek rajta. Finoman rátettem a kezemet az ő kézfejére, és csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. - Jenny, ez egy falka, nem mészárszék, bízz egy kicsit benne, nem rossz ez az oldal sem, hidd el. Próbáltam rávilágítani, hogy szerintem nem reménytelen a helyzet, értettem az aggodalmát, de az igencsak szép ütőkártya volt a férje részéről, hogy a bőre alatt is pénz van.
- Ez igaz! – szomorkásan mosolyogtam azon, amit mondott. Nem gondoltam érzéketlennek, hiszen az anyaság tényleg nem való mindenkinek. Hiba lett volna Emmának gyereket szülnie, viszont egy kölyök szerintem teljesen más lapra tartozott. Én egyébként annak idején szerettem volna gyereket, kölyköt viszont egyáltalán nem. Már csak azért sem, mert nem akartam, hogy más is erre a sorsra jusson. Én ugyan már értékeltem, de kezdetben megtapasztaltam minden negatívat ezzel a léttel kapcsolatban, és nem akartam senkit akarata ellenére erre kárhoztatni. Ezt azonban nem mondtam ki hangosan, inkább megtartottam magamnak a gondolataimat. – De itt legalább nem egy gyerekkel kell foglalkoznod, nem kell már úgy megnevelned, és még sorolhatnám. Bár nem mondtad, hogy ez a leányzó hány éves, de úgy sejtem, hogy már nem gyerek – ezt biztatásnak szántam, de nem akartam rábeszélni semmire. Úgy kell majd döntenie, ahogy neki a legjobb. - Nem lesz baj! – igen, magamnak is ugyanezt a pár szót hajtogattam már hosszú napok óta, de az égvilágon semmit nem értem el vele. Éppen úgy görcsbe rándult a gyomrom, ha a Castorral való találkozóra gondoltam, mint akkor, amikor először tudatosult bennem, hogy ez elkerülhetetlen lesz számomra. És ezzel csodásan át is eveztünk az én ügyemre, aminek cseppet sem örültem ugyan, de hajlandó voltam megosztani a barátnőmmel, mert kivel mással vitattam volna meg, mint vele? Ő legalább tudtam, hogy nem fog ítélkezni felettem, és ez most fontos volt számomra. Bár Darrenre sem lehetett egyetlen rossz szavam sem, ő is kérdés nélkül mellém állt. - Én sem tudtam, de látod, a képzelet nem szabhat határt a valóságnak ebben az esetben – kínomban már én sem tudtam mit tenni, mint jót mosolyogni a történteken. Valójában egyáltalán nem találtam mulatságosnak, mivel mind a kettőnk testi épségét veszélyeztettem a meggondolatlanságommal. Rahim csak a függetlenségét veszítette el az elvei ellenére, nekem viszont nagyobb felelősség nehezedett a vállaimra, mint azt el tudta volna képzelni. – Én meg a pokolba kívánom az egészet… - fejeztem be a mondatot egy hosszú sóhajtás kíséretében. – Szerintem lenne olyan ostoba liba, aki ráharapna egy ilyen lehetőségre és úgy gondolná, hogy megfogta isten lábát – fejtettem ki szépen a véleményemet. – Ó, hát a legjobbat elfelejtettem volna mondani mindezeken túl? – a mosolyom erőltetett volt, közelében sem volt az őszinte örömnek. - Ő meg akarja ezt próbálni, nem akar anélkül belemenni a válásba. Mókás, nem? – egyáltalán nem volt az. - Ezzel én is tisztában vagyok, csak ki kellett találnom, hogyan tálaljam mindezt. Igazából még mindig nem vagyok benne teljesen biztos… - vallottam be őszintén, tanácstalanul túrva szőke tincseim közé. – Azért én remélem, hogy csak én félek jobban a kelleténél – szögeztem le gyorsan, hátha ezzel lezárhatom a témát. Gyenge próbálkozás volt, ám Emma reakciója egy kicsit meglepett. – Nem gondoltam volna, hogy ismered… - mondtam végül csupán ennyit. Igazából nem kellett volna meglepődnöm annyira, hiszen a hotelben lakott ő is, de attól még nem számítottam rá, hogy tudni fogja kiről beszélek. – Nem csak a kinézete jó… - tettem hozzá, mintha csak hallottam volna a gondolatait. - Nagyon remélem, hogy igazad lesz! – pillantottam a szemeibe kissé reményvesztetten. – Majd hiszem, ha látom, Emma! Nem hiszem, hogy sűrűn fordulna elő ilyen helyzet… - fejtegettem tovább. Nem csak ezzel az egy mondattal, de még jó néhánnyal megtoldottam a beszélgetést és az elmélkedést, amely során igyekeztem megtalálni a megfelelő megoldást. Szerettem Emma társaságát, ezért is nem siettem a dolgomra valamilyen kifogással, hogy ne kelljen foglalkoznom a problémával. Helyette szívesebben veséztem ki vele, akárcsak a bátyámmal.
Kezdőlap
: 
//
