Azt meg tudtam érteni, hogy nem szerette volna, ha ezt gondolják róla a falkatársai. Így bólintottam egyet, hogy kifejezzem a hasonló véleményemet. Nem is tudtam még mindig, hogy miért nem tűnt fel előbb, de ez úgyis változni fog majd, ha már mások is felfigyelhettek rá. Hamarosan már nem lesznek képesek úgysem titokban tartani, főleg, ha egyre fontosabbak lesznek egymásnak, mint ahogyan nekem tűnt jelenleg. Lehet, hogy Castorral nem beszéltem erről és valószínűleg soha nem is fogok, de attól még az elmondottak alapján le tudtam vonni a következtetéseket, hiszen ebből élek gyakorlatilag. - Ne aggódj, Emma! A dolgok anélkül is meg fognak történni, ha úgy kell lenniük. Elsülhet jól, sok esély van rá… még ha most nem is hiszel benne – igen, ezt biztatásnak szántam, mert tényleg nem tartottam annyira elképzelhetetlennek, neki hiába tűnt annak. Lehet, hogy a helyében én is tele lennék kétségekkel, sőt, egészen nagy a valószínűsége. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ne tudtam volna az ő helyzetét most objektíven nézni, és ezáltal némi pozitív hozzáállással segíteni őt. Én örültem volna neki, ha összejönnek, ráadásul ki tudja, hogy az milyen hatással lenne Castorra. Lehet, hogy semmilyennel azon túl, hogy mindig Emmán tartaná a szemét, de az is lehet, hogy egy kicsit másképpen nézne dolgokat. Mondjuk az én problémámat, ami egyelőre még ugyebár nem került szóba. - Így van, visszafordítani nem tudod, ezért jobb, ha csak elfogadod és hagyod, hogy a dolgok menjenek a maguk útján – jelentettem ki határozott meggyőződéssel, és még rá is mosolyogtam mellé. Megértettem, hogy félt, én is voltak olyanok, amiktől tartottam a kapcsolatok terén, hiába foglalkozom azok megjavításával nap, mint nap. Ez még nem jelenti azt, hogy száz százalékban meg tudnám fogadni a saját tanácsaimat akkor, ha rólam lenne szó. Amikor egyetértett velem a szerénységét illetően, jókedvűen felnevettem, és még mindig nagyon igyekeztem odázni a pillanatot, amikor majd nekem kell kiöntenem a szívemet neki és beszélni a problémáimról. Szerintem ez még mindig nem volt olyan vészes, mint az én helyzetem, ráadásul protekciósként sem tündökölhetek majd Castor előtt, ha a beszélgetésünkre sor fog kerülni a közeljövőben. Már előre görcsbe rándult tőle a gyomrom, de hinnem kellett, hogy ki fogunk tudni találni valami olyan megoldást, ami mindenkinek megfelelő lesz, Rahim pedig túlélheti ezt a házasságot. - A tévedés az mindig szar érzés, de az érzésektől mind megijedünk ugyanúgy, ezt hidd el nekem! Én is szeretem magamról azt gondolni, hogy legyőzhetetlen vagyok, és bármivel szembe tudok nézni, de nincs így. És ez így normális… - esetünkben persze semmi nem számított annak, de legalább érzéseink terén embereknek mondhattuk magunkat továbbra is, hiszen az állatok nem agyalnak ennyit feleslegesen. Azt hiszem, hogy ők teszik jól, és néha hagynom kéne, hogy a kislány irányítsa a fejemet, de abból nagy gondok lehetnének idővel. - Nem, semmi ilyesmi! – tartottam fel mosolyogva, megadóan a két kezemet. Ki akartam beszélni magamból, csak még fel kellett rá készülnöm lelkileg. Fogalmam sem volt, hogyan fog reagálni, de ha ő is kinevet, mint elsőre Darren, akkor még mindig nyakon vághatom, elég közel ült hozzám. Szerencsére erre még nem került sor, mert helyette folytatta a gondjai sorolását. Ezen is meglepődtem ugyan, de immár nem látszott rajtam annyira, mint a Castoros történetnél. Azért megnyugtató, hogy másoknak is vannak problémái, nem csak nekem. – És mit akarsz vele tenni? – kérdeztem kíváncsian, őszinte érdeklődéssel. Én nem tudtam, hogy mit tennék a helyében, ezért is akartam tudni, hogy ő mire jutott eddig ezzel kapcsolatban. - Ígéretes, vagy van egyáltalán valami, amit le tudna tenni Castor elé? - jutott még eszembe hirtelen.
- Más választásom egyébként sincs, ha erőltetném, abból tutira nem sülne ki semmi jó. Maximum a frászt hoznám rá, bár ami azt illeti, magamra is. A hideg kiráz ettől az egésztől, komolyan, és egyszerre mocorog valami lágy, bizsergető érzés a hasamban, amitől nem tudok szabadulni, és talán nem is akarok. Hiszen, ha akarnék, akkor megtettem volna, nem? Bárkivel, aki szembejön? Én mégsem voltam képes rá, noha hűséget sosem fogadtam, és bár nem is kérte tőlem, de mikor kiderült, hogy talán tettem valami olyasmit, akkor nem pont úgy reagált, mintha letojná az egészet. - Ezt ugyan senkinek sem hirdettem, de én pontosan az érzelmektől féltem a legjobban mindig is, legalábbis, mióta Todd ott hagyott a francba. Azóta ez nekem olyan sötét folt, nem is akartam soha megismerni, és most nesze nekem, esélyem sincs ellene. Ez annyira dühítő... Csóválom meg a fejem, de végül ennyiben hagyom a Castor témát, egyrészt, elegem van már magamból is, másrészt ott van még Cassie esete is fontos tényező volt, hasonló komolysággal számoltam azzal is, lévén ez sem épp könnyed teadélutáni téma. - Halvány lila gőzöm sincs róla. Mármint, az egész tökre nevetséges… én, mint Teremtő. El tudod te ezt egyáltalán képzelni? Mert nekem nem megy… ugyanakkor ott van bennem az is, hogy nem hagyhatom cserben, kicsit magamra emlékeztet, csak neki a farkasával is meggyűlik a baja. Szeretnék segíteni, de így nem biztos, hogy tudok, meg aztán, kötve hiszem, hogy Castor pont engem jelölne ki, hogy harapjam már át… év mi van, ha valaki olyanhoz kerül, aki semmivel sem jobb, mint a gyökér beharapója... Példákat ugyan nem fogok sorolni, de attól még köztünk is voltak elviselhetetlen egyedek. Nem is akartam tudni, mi lenne, ha közülük valaki markában végezné szegény lány. - Jelen pillanatban úgy vágná ki, mint macskát szarni. Nekem is néha az az érzésem, hogy szeretnék lekeverni neki egy tisztességes pofont, hogy ne sajnálja már annyira magát, mert így semmire sem fog jutni. Néha kicsit felcsillan a remény, de annyira sok rossz beidegződése van, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek vele, pedig régebben szerintem nagyon is jó alapanyag volt… Csak azt tudom, hogy szüksége van rám, és én mindent meg akarok tenni, amit csak tudok. Istenem, egyszerűen fogalma sincs róla, mit is kért tőlem… és ha végül átharapom, mi van, ha olyan genyó leszek, mint Todd volt? Ha ott hagyom, hagy boldoguljon, ahogy tud? Nyilván sehová sem akartam jelen pillanatban menni, de nem is ez volt a szavaim lényege. Egyszerűen kiborított a téma, és nem tudtam kezelni, és féltem, hogy tényleg el fogják küldeni, és nem tudom, mit kellene tennem, hogy ne így legyen.
- Azt elhiszem… - húztam el egy kicsit a számat, mert ugyan nem meséltem neki, de az én viszonyom sem volt felhőtlen a teremtőmmel, ráadásul az érzelmektől is azóta tartottam, hogy ő olyan csúnyán kihasznált és átvert. – Sőt, még át is érzem igazából – tettem hozzá, felfedve egy kicsit a múltamból én is. – Tényleg nincs esélyed az érzelmekkel szemben, azok akkor is jönnek, ha mi nem akarjuk. Sajnos, bár még kisülhet belőle jó. Annak idején nekem sem alakultak jól a dolgok a teremtőmmel, de már nem az életem része. Nemrég ugyan újra felbukkant több évtized után, fel is bolygatott egy kicsit a nyugodt kis állóvizemben, de már megbékéltem ezzel mostanra. Még az érzelmeknek is engedek valamennyi teret, de csak finoman – a keze után nyúltam, és biztatóan megszorítottam. Azért meséltem ezt el neki, hogy tudjon róla, ez a probléma egyáltalán nem egyedi. A legtöbb embert egyébként meg szokták ijeszteni az érzelmek. Miután áttértünk a másik témára, azért valamelyest megnyugodtam, hogy egyelőre az én problémám még később kerül megvitatásra. Nem tudtam, hogy mit fog szólni, de az biztos, hogy már nem is fogja annyira borzasztónak érezni a saját problémáját. Ellenben az enyémhez fogalmam sincs, hogy mit fog szólni Castor, de az egészen biztos, hogy nem fogja megsimogatni a fejemet dicsérően. - Fogalmam sincs. Nem lehetetlen végül is… - néztem végig rajta, mintha azt latolgatnám, hogy milyen lenne, ha hozzá tartozna egy kölyök. Mivel hasonló cipőben jártam megint csak, tekintve, hogy nem tudtam mi lesz Rahim sorsa, így megértettem őt. Én sem tudtam magamat elképzelni ilyen szerepben, de sohasem lehet tudni. – Igen, tényleg van nálunk is néhány nem túlzottan kedves egyed, de azért a többség talán normálisnak mondható. Csak nem lenne olyan kegyetlen, hogy alkalmatlanra bízza a kölyköt. Ennyire nem lehet szívtelen, ha már az a kislány eddig menekült pont egy rossz teremtő elől! – jó, tudom, hogy az én női szívem érzékenyebb és az Alfánk magasról leszarná az ilyen gyengeségeket, de néha szerettem azt képzelni, hogy tud megértően is viselkedni. A saját érdekemben is nagyon reménykedtem ebben. - Ha régen az volt, akkor lehet, hogy még mindig ott rejtőzik benne, csak meg kell keresni. A kihívások mindig izgalmasabbak, mint az egyszerű megoldások – mosolyogtam halványan. – Szerintem te magadban már meghoztad a döntést, még ha nem is vallod be még magad előtt sem. Kezdetnek szerintem bőven elég, ha tudod, hogy rád van szüksége és te tenni akarsz az ügye érdekében. Ez elhivatottság, és elhatározás, Emma! Előbb-utóbb úgyis be kell ismerned, hiába halogatod – próbáltam finoman fogalmazni, de ilyenkor azzal nem sokat szoktunk érni. – Tudod, már én is rengetegszer elgondolkoztam azon, hogy milyen lennék teremtőként. Egyszerűen fogalmam sincs, eddig nagyon távol állt tőlem az ilyesmi, és lehetőségem sem adódott rá. Te viszont, szerintem pont a rossz tapasztalatok miatt lennél jó. Tudnád, hogy milyenné nem akarsz válni és csak azért is bizonyítani akarnád, hogy nem vagy olyan, mint Todd – ez persze csak az én véleményem volt, nem jelentette feltétlenül azt, hogy tényleg igaz rá. - Én legalábbis ezt tenném a helyedben… - toldottam meg azért ezzel az aprósággal, hogy ne érezze úgy, mintha egyszerűen kijelentettem volna valamit, aminek nem mondhat ellent.
- Az tuti, hogy jól meg tudják kavarni a szart. Ezt kapd ki, én is találkoztam vele, szellemként. Vicc ez az egész, nemde? Nem is értem, miért nem tud jó messze maradni innen, de az tuti, hogy még a síron túlról is tönkre akarja tenni mások életét. Nem bírom az ilyesmit, miért nem bír egyszerűen halottnak maradni? Erről nem feltétlenül akartam beszélni, de ha már szóba került, említést azért teszek róla, de aztán térjünk vissza a jelenleg lényegesebb pontokra, azzal valahogy jobban megbirkózom, hogy a Castort kísértő Toddal, ez persze attól még nem lesz könnyen emészthető dolog, de még mindig kevésbé visel meg. - Nem hiszem, hogy ez a rossz teremtő kérdéskör annyira meghatná, és valahol meg is értem, másnak is jutott rossz, megtanult élni vele, igazából, nagyon keveseknek adatik meg az, hogy kapjanak egy második esélyt. Ezt Cassienek ugyan nem mondtam, de őszintén, vajmi kevés esélyt látok arra, hogy Castor rábólintson a dologra, még ha Cassie jöhet is a falkába, akkor sem biztos, hogy nem kapok stop táblát a beharapásra, főleg úgy, hogy nem vagyok biztos benne, hogy én is szeretném. Márpedig, ha nem vagyok, őt sem tudnám meggyőzni arról, hogy de képes vagyok rá, és akarom is. - Ez tény és való, de két perc alatt nem tudom megváltani azokat az éveket, amit elszúrt neki a Teremtője. Márpedig a kora miatt nincs sok időnk, ő nem tudja megvédeni magát az idősebb farkasoktól. Az ég szerelmére, még én is állandóan szétveretem magam. Csóváltam meg a fejem, noha nálam ez afféle hobbi volt, de a legutolsó eset óta nem kifejezetten vágyom ilyesmire. Akkor megfordult a fejemben, hogy fűbe haraphatok, és hogy nem csupán egy egyszerű kis egymásnak esés, némi adok-kapok, hanem véresen komoly. Meghalhattam volna aznap, én pedig ragaszkodnék még az életemhez, de néha úgy érzem, hogy domináns mivoltom lehetetlenné teszi ezt. - Ez nem ilyen egyszerű, meg fogok tenni mindent, hogy biztonságban tudjam, de ezt nem biztos, hogy képes leszek. Egyszer majd szeretnék kölyköt, de ez olyan hirtelen jött, hogy még felfogni sem volt időm, nemhogy alaposan átgondolni. Szeretném, ha jóra fordulna az élete, és tök jó, hogy mert tenni érte azzal, hogy idejött, de még abban sem vagyok biztos, hogy az én farkasomat jobban viselné. Néha olyan érzésem van, hogy gyűlöli ezt a létet, és hogy óriási hiba volt farkassá tenni, persze az sem jól megfontolt cselekedet volt. Mi lesz, ha később sem akarja majd? Ha én sem tudom elérni, hogy szeresse ezt az életet? Nem tudom, mihez kezdenék akkor, ha a kölyköm lenne, és ugyanezt látnám… Az a baj, hogy valójában nagyon is tudom, és nem akarom megtenni, nem szeretném elvenni tőle az életet, mert ezt nem érdemli, de mivel arra nincs mód, hogy ne legyen farkas, ezért sajnos nem ajándékozhatom meg az újsütetű halandósággal. - Biztosan nem vagyok olyan, mint Todd, egyszerűen nem vagyok akkora elmebeteg faszkalap, és hiszem, hogy sosem lennék képes elhagyni a kölyköm, bármennyire is történt esetleg hirtelen felindulásból a dolog, de attól még semmi sem biztos, tudom, az sem, hogy minden elcsesződik, jól is elsülhet, de talán nem ilyen helyzetben kell kockáztatni. Sóhajtottam fel némileg kétségbeesetten, mert tényleg fogalmam sem volt, miként fogom ezt az egészet megoldani, csak azt tudtam, hogy valahogy meg fogom, máskülönben eláshatom magam. - Meglátjuk, még alszom rá párat, ha egyre kevésbé leszek ideges, ha erre gondolok, akkor van remény. Engedtem meg magamnak egy kisebb mosolyt, adja az ég, hogy úgy érezzem, lehetne ő az első kölyköm… - Na de most már nem úszod meg, ki vele, a te füled mögött mitől vajas?
- Fogalmam sincs! – válaszoltam kissé elképedve. Nem utasítottam én el a spirituális dolgokat, de még sohasem tapasztaltam olyasmit, amiről most Emma beszélt. – Én még sohasem láttam szellemet. Úgy igazából… - árultam el kisvártatva neki is, amikor végre egy kicsit összeszedtem a leesett államat a földről. Biztosan érdekes arcot vághattam, de ez van akkor, ha valaki olyan dolgot közöl, amit távolról sem lehetne hétköznapinak titulálni. - Ez igaz – ismertem el szomorkásan. Nekem adatott második esély. Nem új farkassal, viszont új családdal, új körülményekkel, új névvel. Új lapot dobott a sors, és én kapva-kaptam utána, amint lehetőségem volt megszabadulni a régi életemtől, a régi énemtől. Azóta már nem voltam árnyéka önmagamnak, helyette sokkal inkább lehetett volna a magabiztos, céltudatos jelzőkkel illetni, ha már olyannyira menő a feminizmus manapság. Minden karrierista nőre rá lehetett volna ezt húzni, az utóbbi pár hónapban pedig én is erősen kezdtem ebbe a vonalba átmenni. Nem feltétlenül jó ez, de azt bizonygattam magamnak, hogy ez csupán egy múlandó időszak. - De ha rajtad múlik, hogy az illető kaphat-e egy második esélyt, akkor én azt mondom, hogy meg kell adni. Mindenki megérdemli, mert sokszor nem mi választunk, nem lehetünk mind szerencsések. Azért én a nehézségek ellenére is jól kijövök a farkasommal, de nem jöhet össze mindenkinek – ez bizony tényleg szomorú volt, de nem válthattuk meg mindenki számára a világot. Emmának azonban lehetősége adódott arra, hogy valakinek szebbé, könnyebbé tegye az amúgy sem egyszerű életét. Én biztosan éltem volna vele. Jó, inkább csak valószínűleg, és bizonyára csak azért ekkora a szám, mert nem vagyok benne ebben a helyzetben. - Persze, hogy nem, de szerintem nem is várja senki, hogy két perc alatt vidd véghez mindezt. Ennek szépen, fokozatosan kell bekövetkeznie, és az idő majd rendezi a problémákat – ó, nagyon bölcsnek éreztem magam addig, amíg nem az én gondjaimmal kellett foglalkozni. Azt hiszem, hogy pont ezért is szerettem annyira a munkámat. Segíteni bárkinek szívesen segítettem, csak magamról ne kelljen beszélni. Annak sohasem lett jó vége… - Néha a jó dolgok hirtelen jönnek, máskor meg abból vannak a legnagyobb bonyodalmak – mind a kettőre volt már példa az életemben, ám a jelenlegi bajt éppen ez a hirtelenség okozta, aminek az árnyoldalát is megemlítettem. Nem mindig jó az, ha felelőtlenül, a pillanat hevében döntünk, de Emmának még volt ideje azért átgondolni, ha eddig nem is tette meg. Én viszont már nem tudtam visszacsinálni azt, amit elkövettem. Pech! – Amíg nem próbáljátok meg, addig úgysem derül ki, hogy miként viszonyul hozzá. Láttam már én is olyanokat, akik nem éltek úgy együtt vele, mint mi. Nekem sem volt mindig könnyű, de lehet elérni áttörést! – próbáltam őt biztatni és mellette állni, viszont nem akartam megmondani, hogy mit tegyen. Azt kell majd tennie, amit leginkább diktál a szíve, mentesen mindenféle más befolyásolástól. - Akkor ez van, Emma! De legalább majd nem fog amiatt fájni a fejed, hogy nem próbáltad meg és esélyt sem adtál neki, nem? – biztató mosolyom kisvártatva ismét felragyogott, hogy egy kis lelket öntsek belé ezzel az aprósággal. Nem volt egyedül a problémával, csak ennyit akartam szavak nélkül is kifejezni. – Van jobb helyzet a kockáztatásra, mint az, hogy egy számodra kedves ember életét jobbá teheted? – tettem fel a nagy kérdést, de aztán hagytam a témát. Tényleg az lesz a legjobb, ha még ad magának pár napot a döntésre. Helyette következtem én, aminek az eredményeképpen most én lettem tele ideggel. Azért nem rossz teljesítmény, hogy egészen eddig sikerült elodáznom. - Férjhez mentem Vegasban – böktem ki néhány másodpercnyi mérlegelés után, hogy mi lenne a legjobb módja a közlésnek. Végül arra döntöttem, hogy a ragtapaszos megoldáshoz folyamodom, és egyszerűen csak kimondom. – Ráadásul olyan kápolnában, ahol a házasság teljesen törvényes és nem lehet csak úgy érvényteleníttetni – tettem hozzá, hogy érezze a súlyát. – Ó, és ha elfelejtettem volna, az illető ember és lövése sincs arról, hogy mi vagyok… - zártam le a gyors mesélést, de egy percig sem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, ezzel véget is ért a vallatásom.
- Szerintem jobban jártál, hogy nem, én nagyon kiakadtam tőle, meg úgy egyáltalán, tök bunkó volt, abszolút nem hiányzott az életemből a dolog. Mindenesetre egy vállvonással túlteszem magam a dolgon, mert jelenleg Todd az utolsó, akiről beszélni óhajtok, nem fontos annyira, egyelőre nem keseríti meg az életünket, később talán másként lesz, de úgy vagyok vele, hogy egy problémával akkor foglalkozzunk, ha már égeti a kezünket. Tudom, nem ez a legjobb hozzáállás, de ha egyszer ilyen vagyok… - Szerintem ez leginkább csak rajta múlik, nem hiszen, hogy én változtathatok bárki álláspontján, ha elutasító lenne. Felsóhajtok, őszintén, nem is szeretném megtenni, nem fogok szívességet kérni Castortól, ha elutasítja, ez nem így működik, és nem szeretném, hogy azt higgye, én kihasználom azt az akármit, ami köztünk van, nem, nekem az sokkal fontosabb annál, mintsem vissza akarjak élni vele. - Az persze más kérdés, hogyha bejut a falkába, és új teremtő kell neki, akkor szeretné, ha én lennék az. Ez ugyan szintén nem kívánságműsor, és nem tudom, mennyire menne, de ha nem lesz más út, akkor azt hiszem, valóban illene megenyhülnöm a kölyök témát illetően. Én ugyan még nem érzem, magam késznek rá, de a sors útjai kifürkészhetetlenek, talán most jött el az ideje, fogalmam sincs, egyelőre jussunk el addig, hogy Castor ne röhögje arcon szegény Cassiet, mert sokkal fejletlenebb, mint a vele egykorú társai. Idő, igen, mindig az idő az, ami lerendezi a problémákat végül, vagy csak a megoldásukhoz vezető utat helyezi más megvilágításba. Teljesen mindegy, én tudom, hogy nekem még több kell belőle, ahhoz hogy gondolkodjak, és ahhoz, hogy meggyőzzem magam róla, Cassieben képes leszek újra látni azt az életerős, magabiztos, karakán kiscsajt, akinek megismertem, mielőtt a Teremtője kiölte volna belőle. - El lehet, ha akarja valaki, de ha eleve nem akar farkas lenni, úgy nehéz. Hogy állítsam úgy Castor elé, hogy a puszta létét utálja? Fogalmam sincs, hogyan tudnám tudatosítani benne, hogy ez nem rossz dolog, hogy csodás oldalai is vannak, csak nem hajlandó észrevenni őket. Meg fogom próbálni megmutatni, de ha nem elég? Áhh, tudod mit? Mindegy, majd aggódom a dolgon akkor, ha nem sikerül. Sóhajtok fel, azt hiszem, igaza van, végső soron Cassie mindig is fontos volt nekem, csak azért nem reagáltam a megkereséseire, mert úgy hittem, jobb lesz mindenkinek, ha ténylegesen eltűnök az ottani életből, és nem emlékeztetem arra őket, azt a pár lelket, akik szerettek, hogy elveszítettek, és magamat sem, hogy otthagytam őket. Amint kiböki, hogy mit művelt, az én szemeim kerekednek el, és jó pár pillanatig szólni sem vagyok képes, igyekeztem uralni a vonásaimat, de nagyon nehezemre esik nem elröhögni magam. Vajon mennyire kellett részegnek lennie ahhoz, hogy ilyet műveljen? Én mondjuk alapból is tök poénnak tartanám a dolgot, bár utólag kétlem, hogy olyan vicces lenne. - Akkor igencsak sikerült beletenyerelned a tutiba. Kicsit jól sikerült kirúgni a hámból, vagy hogy történt? Pislogok rá kissé még mindig döbbenten, és annyit sikerült megtennem az érdekében, hogy nem röhögtem ki, de a vigyor azért ott csücsül az ajkaimon, azt nem vagyok képes elűzni. - Legalább jó pasi? Tudom, tudom, nem ez a lényeg, de azért legyen már valami jó is a dologban, ha már alapból ennyire elcseszett. Egyébként meg, őszintén, gőzöm nincs róla, mit kellene tenned. Az tuti, hogy kénytelen vagy jelenteni, nem szabad elsunnyogni, rosszabbul jársz te is, ő meg főleg. Vakarom meg a tarkómat, nyilván addig már ő is eljutott, hogy nincs mese, el kell válnia, gondolom nem olthatatlan szerelemből született a frigy, szóval nem muszáj ragaszkodni hozzá.
Csak vágtam valami furcsa grimaszt azzal kapcsolatban, hogy jobban jártam a szellem mentes életemmel. Azért én kíváncsi lettem volna, de egyszerűen ilyen típus vagyok. Szeretem az újdonságokat megtapasztalni, és ez pont olyan lett volna. Beszéltünk róluk mindig, azt mondták a vének, hogy régiek szellemei irányítanak bennünket a háttérből, de nem tudtam ebben feltétel nélkül hinni, amíg nem láttam. Bár egyre inkább elhittem, hiszen mostanság annyi véletlen sorozata esett meg velem, ami igazából ne mis lehetett véletlen. Ráadásul most Emma is a létezésükről számolt be, és neki hajlamosabb voltam elhinni, amit mondott. Talán hiba, talán nem. - Lehet, hogy nem is lesz olyan vészes a dolog, csak most vagy képtelen elképzelni magadat a Teremtő szerepében – vontam meg a vállaimat, a hangos gondolkodást követően. Én sem tudtam magamat, de lövésem sem volt arról, hogy mi lesz majd a teendőm Rahimmal kapcsolatban. Mondjuk azon eléggé meglepődtem volna, ha Castor azt adja ki feladatként, hogy harapjam be, de talán még mindig inkább hajlanék erre a megoldásra, mint arra, hogy kioltsam az életét. Szerintem, ha valaki olyat kéne megölnöm, aki rászolgált, akkor képes lennék megtenni, de egyébként elképzelhetetlen volt számomra ez is. Túlságosan távol állt tőlem, na! - Igazad van… - húztam el picit a számat. Az, ha valaki nem akar farkas lenni, csak még inkább megnehezíti az életet a kezdeti időkben, meg persze utána is. Én sem szerettem volna azzá válni, ami ma vagyok, és szerintem a mellettem ülő nősténynek sem efféle tervei voltak annak idején. Mégis, itt voltunk és már nem is csupán öt-hat éve. Remekül boldogult mind a kettőnk, pedig az elején én is elég elutasító voltam. – Talán nincs még veszve minden – mondtam ki végül azt, amit gondoltam is a néma eszmefuttatásom végén. – Meg kell neki mutatni, és akkor hátha lassacskán rájön. Vagy becsukja a szemét és nem lesz hajlandó tudomást sem venni róla, de talán erre kicsi az esély, ha már változást szeretne és utánad jött – sokkal egyszerűbb volt Emmát biztatni és az ő problémájára koncentrálni, mint a sajátomra fecsérelni a szavakat. Vagy legalábbis én időpazarlásnak éreztem, ezért is halogattam a színvallást még előtte is. Végül nem nagyon maradt más választásom, de még most sem volt egyszerű kimondanom, pedig tudtam, hogy ő nem fog ítélkezni. Csak úgy, ahogyan Darren sem, és mégis, neki is olyan nehezen böktem ki, hogy mi történt. Azt hiszem leginkább nem is az ő reakciójuktól tartottam, hanem attól, hogyha kimondom, akkor tényleg valósággá válik és nem csupán egy rossz álomnak tűnik. Nyilván tudtam, hogy nincs olyan szerencsém, de beleringatni magam ebbe még mindig könnyebbnek bizonyult egy egészen kicsit. Erre a pár napra, amit magamnak adtam. - Igen, egy kicsit… jó, nagyon sokat ittam! – csak kínomban nevettem fel, miközben beletúrtam zavaromban a hajamba. – Az abszint és a pezsgő kettőse valahogy nem hat túl jól még egy magunkfajtára sem. Főleg, hogy sunyiban nekem többet kellett innom, mint neki, hogy ne legyen feltűnő a remek alkohol bírásom… - forgattam a szemeimet. Ezt sose felejtem el, ez a része valahogy egyáltalán nem volt könnyű. Talán jobb lett volna, ha inkább csak megjátszom a részeg libát, de sajnos nem volt kedvem, ráadásul tényleg lazítani akartam és szórakozni, nem csak úgy tenni, mintha. - Nagyon jó pasi! – sóhajtottam gondterhelten. – Szőke haj, igéző kék szemek, és rogyásig van pénzzel, szerintem még a bőre alatt is az van. Igazi mesekönyvből kilépett szőke herceg, csak fehér ló helyett sportkocsival jár. Minden nő álma lenne, én meg... – magyaráztam egy kicsit lelkesebben, mert ezzel próbáltam meg magamat is biztatni és lelkesíteni azzal kapcsolatban, hogy mégsem olyan rossz ez, mint amilyennek tűnik. Egyébként de, pontosan olyan rossz volt, mint amilyennek tűnt. Rahimmal nem volt ám semmi baj, csupán a helyzettel. – Igen, tudom. Már készülök rá, csak egy kicsit még szerettem volna gondolkozni, hogyan csináljam. Ja, egyébként a slusszpoén, hogy ismeri Castort, mert a hotelben szállt meg! – tettem hozzá, amikor hirtelen eszembe jutott. - Fogalmam sincs, hogy mi fog ebből kisülni, Emma! Komolyan mondom, szerintem évtizedek óta nem féltem ennyire. Abban bízom, hogy Castornak kelleni fog a pénze esetleg, és akkor nem kell őt elintézni. Vagy akad majd valami mindenki számára egészségkímélő megoldás… - kínomban az ujjaimat tördeltem az ölemben, mint valami rossz tizenéves, amikor elmondja az anyjának, hogy már nem szűz többé.
- Nem tudom, gyereket sem akartam sosem, valahogy hasonlónak képzelem el, bár legalább megszülni nem kell. Lehetséges, hogy kissé érzéketlen vagyok, minden tiszteletem az anyáké, nekem holt biztos, hogy nem kéne egy visongó karon ülő babaszörnyeteg. Az összes szál hajam kitépném tőle. Ha mondjuk olyan 5-6 évesen kerülne hozzám egy gyerek, talán jobban viselném, de szerintem reménytelen eset lenne az is. - Tudom, és nagyon is bízom benne, hogy így lesz, mert ha nem fogom látni benne azt, hogy élni akar, farkasként épp annyira, mint emberként, akkor olyan lépésre kell majd elszánnom magam, amibe egy részem belehalna. Mérhetetlenül sajnálnám, de meg kellene tennem, és hiszem, hogy felszabadítanám vele egy gyűlölt lét alól, ám még közel sem tartunk ott, hogy reménytelennek lássam a helyzetet, és alig vártam, hogy végre eljussunk oda, hogy legyen némi képünk a jövőről, és legyen értelme beszélni bármiről is, addig úgysincs, amíg Castor nem dönt úgy, hogy befogadja. - Atya isten, de ennyit inni? Elképelni sem tudok annyi piát, hogy én férjhez menjek akárhol is. Józanul soha a büdös életben nem tenném meg, elvégre mégis mi értelme lenne a dolognak? A mi világunkban nem ettől fog összetartozni két farkas. Meg aztán, egy személy van, aki ilyen téren szóba jöhetne, de szerintem instant szívelégtelenségben halálozna el, ha ilyen hülyeségről beszélnék neki. Meg amúgyis, tök rosszul hangzana az Emma de Luca. Esküszöm, most jutott eszembe először ez így, de azt hiszem, ez már a vég. - Te meg mi? Nehogy már még magadat hibáztasd, szerintem egyetlen normális ember sem örülne egy véletlenül, részegen megkötött házasságnak Las Vegasban. Ez már a Jóbarátokban is kiderül Rachel és Ross esetében. Amúgy ő mit mond? Nem válhattok egyszerűen el? Az csak hab a rothadó tortán, hogy az illető jól néz ki, és mocskosul gazdag, legalább nem hányja el magát az ember, ha teljesítenie kell a hitvesi kötelességeit. Erre a gondolatra majdnem felvihogok, de iszonyat nagy parasztság lenne szegény Jennyvel szemben. Egyébként komolyan sajnálom, átérezni nem tudom, férjem sosem volt, vagy lesz, de az egyértelmű, hogy pocsék lehet neki, az energiáiban is érzem. - Ne gondolkodj sokáig, nem fogja jól kivenni magát, ha sokat vársz. A kevés sem. Igazság szerint, az első utadnak hozzá kellett volna vezetnie, bármennyire kellemetlennek is tűnik. Reméltem, hogy nem lesz ebből baja, de sajnos attól tartottam, hogy nem lesz ez egyszerű kör, kivéve persze, ha Castor hasznosnak látja majd a pénzmagot, amivel rendelkezik a pasas. - Ohh, tudom már, kiről beszélünk, tényleg nem néz ki rosszul. Nem sütöm el, hogy remélhetőleg az ágyban is jó, tényleg nem illene ide, bár anélkül minden házasságot megehet a fene. Cseppet sem vagyok egysíkú, ohh, dehogy… - Ne félj, próbálj meg bízni abban, hogy ő is a megoldást fogja keresni, nem rögtön fejek fognak hullani. Nem akartam glóriát emelni Castor feje fölé, de én hittem, hogy nagyon is igazságos, és mindenekelőtt a falka érdekeit nézi. Ha ez a férfi probléma lesz, és nem lehet belőle semmit kihozni, akkor is ott van még a lehetőség, hogy emléktörlést eszközölnek rajta. Finoman rátettem a kezemet az ő kézfejére, és csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. - Jenny, ez egy falka, nem mészárszék, bízz egy kicsit benne, nem rossz ez az oldal sem, hidd el. Próbáltam rávilágítani, hogy szerintem nem reménytelen a helyzet, értettem az aggodalmát, de az igencsak szép ütőkártya volt a férje részéről, hogy a bőre alatt is pénz van.
- Ez igaz! – szomorkásan mosolyogtam azon, amit mondott. Nem gondoltam érzéketlennek, hiszen az anyaság tényleg nem való mindenkinek. Hiba lett volna Emmának gyereket szülnie, viszont egy kölyök szerintem teljesen más lapra tartozott. Én egyébként annak idején szerettem volna gyereket, kölyköt viszont egyáltalán nem. Már csak azért sem, mert nem akartam, hogy más is erre a sorsra jusson. Én ugyan már értékeltem, de kezdetben megtapasztaltam minden negatívat ezzel a léttel kapcsolatban, és nem akartam senkit akarata ellenére erre kárhoztatni. Ezt azonban nem mondtam ki hangosan, inkább megtartottam magamnak a gondolataimat. – De itt legalább nem egy gyerekkel kell foglalkoznod, nem kell már úgy megnevelned, és még sorolhatnám. Bár nem mondtad, hogy ez a leányzó hány éves, de úgy sejtem, hogy már nem gyerek – ezt biztatásnak szántam, de nem akartam rábeszélni semmire. Úgy kell majd döntenie, ahogy neki a legjobb. - Nem lesz baj! – igen, magamnak is ugyanezt a pár szót hajtogattam már hosszú napok óta, de az égvilágon semmit nem értem el vele. Éppen úgy görcsbe rándult a gyomrom, ha a Castorral való találkozóra gondoltam, mint akkor, amikor először tudatosult bennem, hogy ez elkerülhetetlen lesz számomra. És ezzel csodásan át is eveztünk az én ügyemre, aminek cseppet sem örültem ugyan, de hajlandó voltam megosztani a barátnőmmel, mert kivel mással vitattam volna meg, mint vele? Ő legalább tudtam, hogy nem fog ítélkezni felettem, és ez most fontos volt számomra. Bár Darrenre sem lehetett egyetlen rossz szavam sem, ő is kérdés nélkül mellém állt. - Én sem tudtam, de látod, a képzelet nem szabhat határt a valóságnak ebben az esetben – kínomban már én sem tudtam mit tenni, mint jót mosolyogni a történteken. Valójában egyáltalán nem találtam mulatságosnak, mivel mind a kettőnk testi épségét veszélyeztettem a meggondolatlanságommal. Rahim csak a függetlenségét veszítette el az elvei ellenére, nekem viszont nagyobb felelősség nehezedett a vállaimra, mint azt el tudta volna képzelni. – Én meg a pokolba kívánom az egészet… - fejeztem be a mondatot egy hosszú sóhajtás kíséretében. – Szerintem lenne olyan ostoba liba, aki ráharapna egy ilyen lehetőségre és úgy gondolná, hogy megfogta isten lábát – fejtettem ki szépen a véleményemet. – Ó, hát a legjobbat elfelejtettem volna mondani mindezeken túl? – a mosolyom erőltetett volt, közelében sem volt az őszinte örömnek. - Ő meg akarja ezt próbálni, nem akar anélkül belemenni a válásba. Mókás, nem? – egyáltalán nem volt az. - Ezzel én is tisztában vagyok, csak ki kellett találnom, hogyan tálaljam mindezt. Igazából még mindig nem vagyok benne teljesen biztos… - vallottam be őszintén, tanácstalanul túrva szőke tincseim közé. – Azért én remélem, hogy csak én félek jobban a kelleténél – szögeztem le gyorsan, hátha ezzel lezárhatom a témát. Gyenge próbálkozás volt, ám Emma reakciója egy kicsit meglepett. – Nem gondoltam volna, hogy ismered… - mondtam végül csupán ennyit. Igazából nem kellett volna meglepődnöm annyira, hiszen a hotelben lakott ő is, de attól még nem számítottam rá, hogy tudni fogja kiről beszélek. – Nem csak a kinézete jó… - tettem hozzá, mintha csak hallottam volna a gondolatait. - Nagyon remélem, hogy igazad lesz! – pillantottam a szemeibe kissé reményvesztetten. – Majd hiszem, ha látom, Emma! Nem hiszem, hogy sűrűn fordulna elő ilyen helyzet… - fejtegettem tovább. Nem csak ezzel az egy mondattal, de még jó néhánnyal megtoldottam a beszélgetést és az elmélkedést, amely során igyekeztem megtalálni a megfelelő megoldást. Szerettem Emma társaságát, ezért is nem siettem a dolgomra valamilyen kifogással, hogy ne kelljen foglalkoznom a problémával. Helyette szívesebben veséztem ki vele, akárcsak a bátyámmal.
Nincsen semmi dolgom, és ez fura. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fog zavarni, ha nincsen mivel lekötnöm magamat. Egyszerűen megnyugtató, ha az embernek kell csinálnia valamit, de nekem most nincsen semmi dolgom. Még nem találkoztam az hely Protektorával, így őrzői feladataimat még nem kaptam meg. Még nem sikerült beférkőznöm a helyi bérgyilkosos közé, már ha egyáltalán vannak helyiek. Már ha egyáltalán akarom ezt tovább csinálni. Ez még számomra is egy nagy kérdés. Harmadik elfoglaltságom, a kurválkodás pedig már kezdi idejét veszteni: egyszerűen ráuntam az élvezeti szexre. Ezt sosem kényszerből csináltam, sokkal inkább csak amolyan beteg ’hobbiként’. Nem éppen hétköznapi, az biztos. Jó pár végigunatkozott óra után a motelban – aminek még a nevét sem tudom -, úgy döntök, hogy keresnem kell valami elfoglaltságot, különben itt helyben fogok megőrülni. Mivel nem kellett semmire sem koncentrálnom, gondolataim mágnesként közelítettek a ’vasreszelékhez’: Leonardóhoz és Jameshez. Mindenre akartam gondolni, csak erre a két férfira nem, de nem jártam sikerrel: agyam átvágott. Azonnal, amikor csak volt lehetősége visszakanyarodott hozzájuk. És révén, hogy róluk szólt az életem – ami lassan a száz évhez konvergál -, egyik gondolat vonzotta a másikat. Utálom a megoldatlan rejtélyeket, főképp, ha azok engem érintenek. Így az ördögi körben ragadva saját magamat generáltam haragra és más egyéb érzelmekre. Vicces, hogy mennyire tudok érezni… Huszonöt évig küzdöttem az összes érzelem ellen, és már majdnem sikerrel jártam, amikor jött az a hülye levél, ami mindent megváltoztatott. És hiába jöttem egy Buenos Airesből, a levél és az újjá éledt érzelmeim velem tartottak. - Elég! – kiabálom a szoba falának, és felpattanok. Fél napig feküdtem egy szál bugyiban az ágyon. a hányásszínű plafont bámulva. Szerencsére a fűtés magasra van kapcsolva, így nem fáztam; kint azonban fogok. Felveszem a bugyihoz illő csipkés fekete melltartót, majd keresgélni kezdek valami egyszerű ruha után. A gyilkoláshoz használt szürkemintás anyagból készült összes holmit félre rakom – ezeket csakis és kizárólag bérgyilkosként veszem fel. Bőröndömbe nézek, a tiszta ruhákra – mióta itt vagyok még nem tudtam mosni –, és majdnem elnevetem magamat. A színskála elég gyér, a feketén, és a vörösön kívül elvétve akad csak egy-egy kék, fehér vagy zöld ruhadarab. Megvallom, nincsen körülöttem túl nagy rend, de sosem voltam híres erről. Előkeresek egy – a változatosság kedvéért – fekete farmert és inget, a kedvenc összeállításomat. Ingmániás vagyok, egyszerűen imádom. A derekát betűröm a nadrágba, majd előkeresem a széles bőrövemet. A tükörbe csak egy pillanatra nézek, zöld szemem éppen csak megvillan benne. Felhúzom térdig érő fekete (miért is lenne más színű) bőrcsizmámat és a hosszított – már megint – fekete szövetkabátomat, és kilépek a motelszobából. Céltalanul vezetgetek ide-oda a tragaccsal, amit sikerült szereznem, míg látok egy nekem tetsző kiírást: Georgeson Botanikus Kert – 1000 m. A tábla alatt nagy jobbra mutató nyíl látható, így egy kilométer múlva elfordulok arra. Leparkolok, majd a pénztárhoz megyek, és veszek egy jegyet. A pénztárosra nem is nézve lépek tovább, és indulok el a rengeteg növény között. A virágok szépek, mindig is azok voltak és lesznek. Szerencsére se Leonardóval se Jamesszel nem jártam virágok között, így végre találok egy dolgot, amiről nem ők jutnak az eszembe. Haleluja! Kissé elrévülten sétálok körbe az üvegházban, alig vannak emberek rajtam kívül. Sőt: nem is látok csak egy nőt tőlem egy sorral arrébb sétálni. Éppen az egyik orhideát csodálom menet közben hátrafordulva, amikor megfizetem figyelmetlenségemet: nekimegyek az egyik állványnak, és meglököm azt. A növényállvány kileng jobbra és balra; ketten figyeljük, ahogyan a sok rajta lévő cserép lassú táncot jár. Odaugrok, de hiába: egymagamban nem fogom tudni megtartani. Nem merek hátranézni, csak a fejem felett ugráló nagy kerámiacserepet szuggerálom, és csak remélem, hogy a nő segíteni fog. Különben nekem – de főleg a virágoknak - végem.
Sosem szerettem a dudvákat, fogalmam sincs arról, hogy mi a szent eget keresek itt. Ettől függetlenül kedvtelve nézelődök, meg-megszimatolok egy-egy növényt, de csak óvatosan, nem akarok valami mérget magamba szívni. No meg az sem lenne éppen kedvemre való, hogyha a liliomfélék – vagy mik, ért hozzá a halál! – porzója megszínezné az orromat. - Nem vagy százas te nő! Korholom magam annak okán, hogy idekavarodtam a szabadnapomon, méghozzá egyedül. Persze a megjegyzésem egészen másnak is felfogható, ugyanis éppen a mondat kiejtésekor borul meg mögöttem egy egész állvány egy nőszemély áldásos tevékenységének nyomán. - Mio Dio! Szalad ki a számon olaszul a szitokkezdés, s folytatom is ékes olasz nyelven, összeszedve mindenféle ocsmányságot, amit csak magamra kavartam a nyelvből a hosszú évek során. Ugrom az állványhoz, hogy segítsek megtartani, bár igazság szerint csak az visz rá erre, hogy nem szeretnék vért takarítani. Cseppet sem fűlne a fogam ahhoz, hogy egy kilapult nővel időzzek egy helységben. Teljes erőmet nem viszem bele a nagy segítésbe, mert akar a nyavalya lebukni azzal, hogy nem olyan hamvas kis vörös, mint amilyennek látszik. Így is elegek leszünk feltételezésem szerint ketten ahhoz, hogy helyére billentsük azt az állványt, még akkor is, hogyha néhány növény lebucskázik róla. - Begyógyult a szeme? Kérdezem közben igen udvariasan vakkantva. Hát na! Ne várjon tőlem senki csodát ebben a helyzetben.
A táncoló cserepet nézve csak azt hallom a hátam mögül, hogy a nő úgy káromkodik olaszul, mint egy dokkmunkás. A felét sem értem, de minden elismerésem neki: én több, mint húsz év alatt sem tanultam ennyi csúnyát spanyolul, pedig elég sokat tartózkodtam a gettóban. Segít megtartani az állványt, mozdulata könnyed, mégis erős. Talán túl erős… Rájövök, hogy nem ezzel kellene foglalkoznom, ugyanis az egyik cserép leesni készül. Szinte lassított felvételként nézem, ahogyan zuhanni kezd, majd nem sokkal a föld felett macskaügyességgel kapom el. Némi virágföld a földre hullik, de ezen kívül semmi sem utal arra, hogy majdnem mi történt itt. Visszateszem a cserepet a helyére, és segítségem felé fordulok. Vékony, vörös hajú nő áll előttem, akiből ránézésre biztosan nem nézem ki, hogy meg tud tartani egy ilyen állványt. Az egy dolog, hogy belőlem se nézhető ki sok dolog, de egy őrző fizikuma csak azért nagyobb egy embernél, mert rengeteget edz. Mi vagy…? Kérdésére felhúzom a szemöldökeimet. Amennyire szép, annyira bunkó – fut át a fejemben. - Nem szokásom üvegházban járni – válaszolom neki flegmán. És tényleg: aki sokat jár ehhez hasonló helyeken, az egy idő után megtanul közlekedni. Én eddig nem igazán voltam még üvegház közelében sem. - És köszönöm – mondom némi hálát tanúsítva. Végülis, ide vagy oda minden, ha ő nincs itt, akkor biztosan az egész felborul. Tekintve, hogy a legkülönlegesebb orchideákkal van tele… Nem lett volna jó vége.
Az ő húszasa az én röpke majdnem háromszázamhoz képest eléggé smafuszámba menne, de akkor se tennék megjegyzést rá, hogyha hallanám a gondolatait. A búbánatnak sincsen kedve fellebbenteni a fátylat a valós koráról, jó nekem abban tetszelegni, hogy alig nézek ki huszonegynek. Vicces, ami azt illeti. Szeretem ezt a családi vonásunkat. - Hű, milyen csodás reflexek! – kacsintok a nőre, látván ahogy elkapja azt a cserepet. Ehhez képest az, hogy én a testalkatomhoz képest nagyobb erővel tartottam meg egy állványt, az igazán semmiség. Valami tuprisság van a dologban, s mivel nem érzek felőle farkas-energiát, arra a feltételezésre jutok, hogy őrzővel lehet dolgom, hacsak nem keveredett elő egy általam még nem ismert, mágikus faj a világ dagonyájából. Nyilván nem, de szeretek olykor ökörségeken elmerengeni. Felnevetek, megvonom a vállamat. - Legalább akkor nem lesz melletted kisebbségi komplexusom azt illetőn, hogy nekem is új ez a hely. – jelzem ezzel, hogy nekem sem tartozik mindennapi szokásaim közé az üvegházlátogatás. - Szépek, amúgy. Kár lett volna értük. – nézek fel az orchideákra. Számomra eszmei értékük ugyan nincs, de tisztában vagyok azzal, hogy különlegességekkel van dolgunk, pláne abból lehetek biztos ebben, hogy egy tőlünk nem messze ácsingózó – feltehetőleg személyzeti tag – éktelen sipákolásra fakad. - Minden a legnagyobb rendben! – tagolom jól érthetőn szavaimat, majd a számomra egyelőre ismeretlen, állványos történetben pórul járt nő felé fordulok. - Azt hiszem nem vagyunk itt kívánatosak.. – kacsintok rá a bűntelen bűnösök cinkosságával. Felőlem maradhatunk, nem érzem a fergeteges harag energiáinak szagát, így nem hiszem, hogy baj lesz. De ha már így összeverődtünk az orchideák alatt, akár valamerre el is vonulhatunk. Kíváncsian várom a nő reakcióját. Annak fényében lehet, hogy majd a nevét is megkérdezem.
Ma csodálatosan sütött a nap, és egyre jobb idő köszöntött reánk. A ZH-k jól sültek el, a tanárok se panaszkodtak most rám, az Őrzők se mondták, hogy szarul haladok, Alice-al pedig ha tudtam, sülve-főve együtt voltam. Néha meg is kérdeztem nem-e gond, vagy kellemetlen számára, hogy folyton a nyakán lógok. Persze a hajnali edzések, a suli, meg a délutáni edzés sok időt elvesz, és Alicenak is megvan a maga edzés és munka terve, de esténként a koliban, vagy a Pincében gyakran összeülünk, vagy ebéd szünetben, és igyekszem a ranfis időnket is egyre gyarapítani. Bár néha úgy zuhanok be az ágyba éjjelenként, hogy azt se tudom, fiú vagyok-e, vagy lány. Ráadásul kis pöttöm sólymomat is gondozni kell, de mindez a sok elhalmozás jól esik, van mivel töltenem az időm, és amit észrevettem, Alice is egyre jobban érzi magát, legalábbis én úgy látom, ha velem van. Mára edzést beszéltünk meg, s első találkozásunk színhelyét, az üvegházat választottuk, amolyan nosztalgia hangulatként. Meg is érkezem a helyszínre, s a magammal hozott nagy bálás zsákokat kibontva szerelem és rakom össze a madárijesztőnek kinéző bábokat. 5 db, összevissza, egy kisebb, nyitottabb térben bár van, amit a növények közt állítok fel. Levetem a cipzáros pulcsit, alatta fekete, sportos testre feszülő atlétát viselek. Összeborzolom a hajam, majd próbaképp belerúgok az egyik bábba, ami szilárdan meg is tartja magát, csak egy kisebb kilengést mutat. Helyes! A táskámhoz lépek, előveszek egy kis süteményt, meg innivalót, s Alice kedvenc csokoládéját, amivel várom a mai gyakorlós edzésünk keretei között.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
....Eye of the tiger.... (Azaz amikor két tanonc gyakorol)
Izgulok a mai nap miatt, no de nem azért mert vele találkozom, vagy hogy edzeni kell... Hanem azért, mert most Ő fog tanítani engem. Még sosem próbáltuk ki ezt. Tanulni tanultunk már együtt, de az is egy másik helyzet. Most ő lesz a tanár én meg a diákja. Mondjuk attól is félek, hogy mennyire fogom bírni a dolgot, főleg a lábam. Azóta nem igen próbálkoztam meg ilyesmivel, de úgy láttam épp itt lenne az ideje. Gondoltam, hogy Adamhez fordulok, de nem akartam őt feltartani és így legalább Velkan is gyakorolhat kicsit. Mondjuk lehet, hogy a nap végére teljesen kiábrándul belőlem, amiért olyan béna vagyok, de azért reménykedem benne, hogy nem égetem le magam előtte. Szinte egyszerre fordult meg a fejünkben az a gondolat, hogy mi lenne ha ismét az üvegházban tartanánk a gyakorlást. Oké igaz nem a legalkalmasabb hely, de ott kezdődött minden és már vagy egy éve nem jártam arrafelé. Megérdemli, hogy ismét megtiszteljük őt jelenlétünkkel. A múltkorival ellentétben most időben érkezem meg. Nem hívnak, hogy sürgősen a rendelőbe kell rohannom, mert... A telefon egész nap csendben volt, aminek valahol nagyon is örültem. Az öltözékem természetesen az alkalomnak megfelelő. Azaz egy sima egyszerű kék trikó, egy fekete hosszú szárú nadrág és sportcipő. Lehet, hogy Vel már látta a lábam, de arra még nem készültem fel, hogy másik is lássák, így ha nem a szobámban vagyok olyat veszek fel, ami eltakarja a vas szerkezetet.
Belépve az Üvegházba meg is pillantom Őt. Azonnal mosoly kúszik az arcomra. Körbenézve a helyen szinte leesik az állam. Nos ő aztán készült erre rendesen. Nem semmi! Bevallom őszintén nem hittem volna, hogy ennyire komolyan veszi majd, de örülök neki, hogy mégis. Most nem egy pár leszünk. Nem szabad, hogy így gondoljunk egymásra, mert az csak hátráltatni fog minket. -Szép napot Mr. Bouver!-Mondom halálosan komolyan. Na jóó... Amíg nem kezdődik el az edzés addig még azok maradunk, így el is nevetem magam, majd odaérve hozzá máris lopok tőle egy csókot. -Szia!... Látom nagyon felkészültél!-A táskámat az ő cuccai mellé dobom, majd a csuklómon lévő hajgumival össze is fogom hajam, hogy az a későbbiekben ne zavarjon.
- Szép napot Miss Lavant! - köszöntöm vigyorogva, és elkapom kezét, hogy máris csókkal illessem kacsóját, hogy utána ajkaira tapadjon a szám. Tény, hogy edzeni vagyunk itt, de attól még ez nem azt jelenti, hogy ne élvezzük a közös munkát. - Hát, muszáj, ha erős Őrzők akarunk lenni. - kacsintok rá, s kinyitom előtte a csokis dobozt, hogy vegyen belőle - Kis boldogság hormon, aztán neki is állunk rendben? - veszek ki egy darabot én is, majd a bábok közé sétálok, s szembe fordulok Alice-al. - No, első lépésként állj ide mellém, oké? - megvárom, míg így tesz. - Vegyük föl a támadó állást, így. - kilépek kissé jobb lábbal, két kezemet mellkas elé felemelem, bal lábam a támasztó pont. Figyelem, ahogy ő is felveszi ezt a testtartást. - Oké, most pedig figyelj! - kacsintok rá, s bal kezemet lendítve, kisebb félhurkot leírva a levegőben, ütök előre, bal lábbal kilépek előre, majd jobb karral egyenesen ütök előre. Ha vége a mozdulatsornak, visszatérek a támadóállásba. Kétszer, háromszor megismétlem, utána fordul csak tekintetem Alice felé. - Most te, rendben? - mosolygok rá bátorítóan.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
"Ha erős őrzők akarunk lenni!"... Vajon nekem sikerül majd elérnem azt? Bevallom félek attól, hogy nem tudok majd teljes mértékben túllépnem az eseten és ez fog meggátolni abban, hogy rendesen végezzem a munkám, hogy egy olyan gyógyító legyek, akire szükségük van... Csak egy pillanatra kalandoznak el a gondolataim, így mikor észhez kapok már előttem is van a doboz tele finomsággal. Egy mosoly kúszik arcomra, ahogy kiveszek egy darab csokoládét, ám mielőtt megenném köszönetképpen egy puszit nyomok az arcára. Annyira jól esik, hogy ennyire gondoskodik rólam. Néha már bűntudatom van, hiszen nem érdemlek ennyi figyelmet. Ezért is próbálom meghálálni ezt a sok törődést ahogy csak tudom. Miután megeszem én is a csokit az utasításának megfelelően mellé sétálok. Próbálok most úgy tekinteni rá, mint egy mentorra és nem úgy, mint Velkanra, a barátomra... Nem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz. A mozdulatait követve én is beállok a támadó állásba. Eddig nagyon egyszerűnek tűnik, ahogy a további mozdulatsor is. Üt, lép üt... Nagyon könnyűnek tűnik, így magabiztosan állok neki a feladatnak. Ám mikor az első ütés leutánozom megfeledkezem a lábamról, így ez a lépés teljesen kimarad, amit csak a végén veszek észre. -A francba!...-Rázom meg a fejem, hogy ismét megpróbáljam leutánozni a mozdulatsort, de ismét kihagyom a lépést... Ne mááár. Nem lehet ennyire béna... Csak egy egyszerű lépés, nem bonyolult. Koncentrálj oda Alice. Nem ronthatod már el az elején! Nem fordulok Vel felé, csak tovább próbálkozom. Annyira elkezdek koncentrálni a lépésre, hogy a negyedik próbálkozásnál bár igaz megmozdul a lábam, de rossz pillanatban. Lép, üt, üt... Ez tényleg ennyire bonyolult lenne? -Azt hiszem hű vagyok a hajam színéhez!-ALICE szedd össze magad!
Mostanában olyan szinten belemélyedtem a növények kutatásába mágia és varázserő tekintetében, hogy már Killian is szóvá tette, hogy szinte minden szabadidőmben a könyveket bújom. Rendben, rendben, igaza van, néha a friss levegőre sem árt kimozdulni, így kötöttem ki végül a Botanikus kert üvegházában, ahová korábban a találkozót beszéltem meg Emmettel. Kint egész kellemes meleg volt, ennek köszönhetően pedig a búra alatt egész meleg, párás mikroklíma alakult ki, mely akaratlanul is Indiát idézte fel bennem. Bár ahhoz az időjáráshoz képest még ez sem elviselhetetlenül meleg, kellemesen lubickolok benne, megpihenve a kis betonmedence magasított peremén. Egész elcsodálkoztam rajta, hogy a számtalan pálma és páfrányféle között milyen sok orchidea is fellelhető idebent, ám a szívem számára legkedvesebb virágot, a lótuszt hiányoltam, hisz mennyi kellemes emlékem kötődött hozzá! Az viszont már kevésbé meglepő, hogy nem sikerült helyet szorítani neki, hisz igencsak kényes és helyigényes egy növény. És még ráadásul varázserőt is tulajdonítanak neki… Nem tudom, hogy Emmett mennyire kávés, viszont nem akartam üres kézzel jönni, úgyhogy hoztam neki is egyet – mást nem, ha nem szeretné, akkor duplázok és az esti alvás helyett is a könyveket bújom, ellenben ha sikerül kiszúrnom az alakját , akkor már pattanok is fel a helyemről, hogy elé siessek. - Szervusz, Emmett. Nem tudom, szereted-e a kávét… -emeltem meg az egyik poharat előtte, majd ha elfogadta, akkor át is nyújtottam az italt. Annyira még nem volt itt régóta, hogy túl sok alkalmunk lett volna beszélgetni, így abban sem voltam biztos, hogy a többiekkel már oly természetesnek számító puszi, ölelés féle köszöntésekre hogyan reagálna. - Sikerült teljesen megszoknod az itt létet? -érdeklődtem kedvesen, mielőtt kapásból rátérnénk a tanulásra. Tudom, hogy már itt volt egy ideje, de nem mindenkinek megy könnyen ez az egész költözködős téma, mire mindent elrendez maga körül, és manapság a harcosok edzéseire sem kellett olyan sűrűn kilátogatnom, hogy kövessem a dolgaikat. - Ne sértődj meg, de… Hihetetlen, hogy milyen kis kölyökképű vagy… -mosolyodtam el a beszámolóját követően, ahogy sétára invitáltam az üvegházon belül - Sokszor teljesen megfeledkezek róla, hogy valójában mennyivel idősebb is vagy tőlem… -csóváltam a fejem nevetve, és volt annyi önuralmam, hogy ne paskoljam meg a pofiját ezzel egy időben, helyette inkább lassacskán elkezdtem az ittlétünk témája felé terelgetni a beszélgetés folyamát. - Azt megkérdezhetem, hogy mikor volt a legutóbbi vizsgád? És hogy van-e elképzelésed, mit szeretnél a következő mesterszavadnak? -kíváncsiskodtam tovább. Kíváncsi vagyok, ő melyik csoportba tartozik, aki minél előbb túlesik minden vizsgáján, vagy csak akkor vág neki a következőnek, ha már teljesen rutinszerűnek és biztosnak érzi a tudását. Mondjuk az életkorát tekinve inkább az utóbbira gyanakszom.
Magam sem emlékszem pontosan, mikor is kellett utoljára a tanulópadba ülnöm, így egészen furcsa lesz ismét a másik oldalról szemlélni a dolgokat. Merthogy Tanoncokkal egész sokat fogllakoztam az előző Protektorátusaimban is, itt is akadt már néhány, de, hogy most én legyek az, akit okítani kell… Hát egészen új dolog lesz, ha mondhatom így. Ismerős új, de mégiscsak új. Arról nem is beszélve, hogy meg kell majd emberelnem magam, hogy normálisan viselkedjek, hiszen mégiscsak Abigail tesz szívességet nekem azzal, hogy bevállalt. Nem tudom, mennyire ment híre annak, miféle személyiség is vagyok valójában, mert ha Abigail tisztában van vele és így bólintott rá a dologra, akkor minden elismerésem az övé. Bár hozzá kell tenni, hogy amióta kezdenek helyre jönni a dolgaim a húgommal, azóta én magam is kissé szebben látom a világot. No meg azért az is hozzátartozik, hogy elég sűrűn találkozunk Lilivel, mondhatni ennél jobb már aligha lehetne. - Szervusz, Abigail! - köszöntöm egy biccentéssel a Gyógyítót, halovány mosoly kúszik a képemre a kávé láttán. Máris szimpatikus - Nem vagyok koffeinfüggő, de néha nem árt egy kis plusz löket - vettem el tőle a poharat, miközben az a halovány mosoly egy kicsivel szélesebbre húzódott. - Köszönöm - biggyesztettem még oda a végére, mégse tűnjek már olyan faramuci alaknak, ráadásul tényleg jól esett, hogy nem üres kézzel jött. Velem ellentétben, ugyebár. De ha sikerül majd a vizsgám, úgyis meg fogom neki hálálni a rám áldozott idejét, úgyhogy.. - A teljes még azért kissé túlzás lenne, de hála égnek már sikerült megbarátkoznom az ittléttel. No meg a szűkös, ablaktalan kis szobámmal az alagsorban - újabb kis lépcső ahhoz a bizonyos, ritkán látott vigyorhoz. Néha még én is próbálok viccelődni, akkor is, amikor nem Lili társaságában vagyok. Mondjuk múltkor Veronie-val is egészen kellemes volt lakást keresni neki, de azért nem megy minden olyan könnyen. Mondjuk az újabb piros pontot eredményez a kávé mellé, hogy nem egyből a tanulásba ugrunk, hanem érdeklődik és lássuk be, az ilyen még azért nekem is jól tud ám esni. - Kölyökképű? - pillantottam rá tágra nyílt szemekkel, aztán persze elmosolyodtam - már majdnem vigyor! - Pedig ez még semmi ahhoz képest, amilyen látványt nyújtok, ha teljesen megborotválkozom - tudósítottam őt erről a dologról is, bár alapjáraton nyilván nem ilyenekről cseverészünk, de ő hozta fel a témát, szóval gondoltam csak nem árthat, ha ezt is hozzáfűzöm. Amúgy meg tényleg, ha teljesen megborotválkozom.. na, akkor tényleg kölyök képem van. - Annyira vészes a korkülönbség? - tapogatóztam finoman, mert mégsem tolhatok egy „miért, tehány éves vagy?” kérdést egy hölgy képébe, de bevallom derekasan, a valós korával nem igazán voltam tisztába. Persze tippelni tudtam volna, de inkább maradjunk a biztos dolgoknál. - Hm, elég régen - húztam el a számat egy korty kávét követően. - Körülbelül tizenöt éve - válaszoltam egy gyors matekozást követően. Valóban rég volt már, bár az utóbbi években nem is a fejlődésemre koncentráltam és nem is volt állandó állomáshelyem, szóval annyira talán így nem meglepő a dolog. Arról nem is beszélve, hogy inkább a harcképzettségre gyúrtam mindig is, mint a mágiára. A tudást biztosabbnak éreztem, mint a mágiát, hiába mozgok már ennyire régóta ilyen körökben. - Az asztrális kémlelést, a holtakból olvasást és a méregtelenítést alapból kizártam, hiszen egyik sem volna túl előnyös a kasztomat tekintve - kezdtem bele a bővebb kifejtésbe. - Ezeken kívül marad az elemi kapocs és a minden vadak lelke, de, hogy ez a kettő közül… - vakartam meg szabad kezemmel a tarkómat, mielőtt ismét kortyoltam volna a kávémból. - A minden vadak lelke vonzónak tűnik, hiszen nem csak egy állatra specializálódik, hanem eléggé sokrétű ahhoz, hogy akármilyen helyzetben megtaláljam a tökéleteset. Ugyanakkor.. hiába kasztspecifikus, mit kezdek mondjuk egy órán keresztül a hódfogakkal, ha egy adott szituációban utána mondjuk erőre volna szükségem? Azt tudom, hogy egyszerre csak egy ilyen állati lelket hívhatok, de… lehet ez buta kérdés lesz, de egymás után például lehet többet? Amolyan cserélgetéssel - egészen megered a nyelvem a témát illetően és lehet, hogy tök evidens dolgot kérdezek és tiszta ciki, hogy nem vagyok ezzel képben, de mint már mondtam, én mindig is inkább a kézzel fogható dolgokra helyeztem a hangsúlyt. - A másik ugye az elemi kapocs, ami kézen fekvő lenne, hiszen elég brutális tud lenni, hiába nagyobb a hatás magasabb szinten, ami nálam már annyira nem játszik. Mondjuk ezzel kapcsolatban még azzal sem sikerült dűlőre jutnom, melyik elemet is választanám, a tüzet, vagy a vizet, mert mindkettő tetszik és hasznos is volna, ráadásul mindkettő úgy vélem kellőképpen passzolna is hozzám… - újabb tarkó vakarás érkezik a részemről, mert egyáltalán nem vagyok biztos a dologban. Pedig eskü, hogy készültem a mai napra, nem csak úgy beestem ide, hogy majd lesz valami, de így sem jutottam egyről a kettőre. - Ajh, neked is ilyen nehéz volt? Vagy.. mások is ennyit szoktak vacillálni? - nem tudom, hogyan, kiket és milyen sűrűn vesz a szárnyai alá, de talán több tapasztalata van ezen a téren, mint nekem és valljuk be, megnyugtatná a kis lelkem, ha tudnám, hogy nem csak én vagyok ennyire mamlasz ezen a téren.
- Meghiszem azt. -mosolyodok el ahogy átnyújtom a poharat, igaz, közben azért még vetek egy gyors pillantást a sajátomra is, nem kevertem-e össze a kettőt – ciki lenne, ha pont most kapná ő a koffeinmenteset egy ilyen megjegyzés után. - Az a lényeg, mármint hogy annyira nem idegenkedsz tőle, úgyhogy csak idő kérdése, és majd eljön az is. Ami pedig az alagsort illeti, minden tiszteletem a tiéd, hogy képes vagy ott élni. Nekem biztos nem menne. -borzadok el kissé, hisz semmi természetes napfény, nő létemre az is lehetetlen lenne, hogy minden motyómat ilyen kis helyen rendezzem el, nincs saját kert, na meg Koda sem rajongana érte túlzottan… Áh, nekem nem menne. - Ühüm. -bólintottam mosolyogra az elcsodálkozó tekintete láttán, amikor pedig arról tesz említést, hogy ha még megborotválkozna… te jó ég. - Igen, igen… ez nálatok, férfiaknál gyakori különleges képesség, elég megborotválkozni és már kérik a személyit egy üveg sör vásárlása után is. -csóváltam a fejemet, mondjuk tény, hogy mi nők meg a sminkkel tudunk hasonló hatást elérni, ha már elszakadunk az őrző-tetoválás témakörtől, mert az ugyebár nem csak látszat, valóban lassítja az öregedést. - Annyira nem vészes. Akár az apukám is lehetnél… vagyis, apám egy évvel fiatalabb mint te, ha jól emlékszem. -tettem hozzá nevetve, bár tekintve, hogy őrzők vagyunk, valóban nem mondanám nagynak a korkülönbséget. Amikor először férjhez mentem, Zach akkor is kétszer annyi idős volt, mint én – legalábbis hittem én akkor, azóta már kiderült, az sem épp úgy volt, ahogyan. Ahogy lassan szóba kerül a tanulás, csak a kávémat kortyolgatva hallgatom, hogy milyen következtetésre jutott a varázslatok kapcsán, amikor pedig közli, hogy mik azok, amik kiestek a körből, csak egyetértően tudok nyilatkozni a dologról. - Én is hasonlóan látom, bár mindegyik hasznos a maga módján, nem hinném, hogy olyan túl sokszor lenne szükség rá. Például annak ellenére, hogy a méregtelenítés kimondottan gyógyító varázslat, nekem sem ez a mesterszavam, mert csak nagyon ritkán van szükségem rá. Igaz, ha használni kell, akkor nagyon jó, hogy van. -fejezem ki a véleményem, jelezve, hogy eddig korrektnek érzem a döntését, ezzel pedig kapásból két varázslatra szűkült a lehetségesek listája. - Nos, ha már nincs szükséged az adott varázslatra, akkor egész egyszerűen megszüntetheted a hatását. A te mágiád táplálja a dolgot, szóval nem sokból tart megszakítani, vagy épp feloldani. -feleltem arra a félelmére reagálva, hogy akár egy órán át egy hódot megszégyenítő lapátfogakkal kéne mozognia - És a Minden vadak lelkénél akár cserélgetheted is őket, igaz, akkor újból meg kell idézned az állat lelkét, ez pedig egész kimerítő tud lenni, szóval túl sok csereberélgetésre nincs lehetőség. Egyébként nekem is ez a mesterszavam, és egyszer, amikor Killiant kísértem el egy vadászatára, hol a Szarvas lelkét hívtam segítségül, hogy könnyebben lépést tartsak vele, hol a Bagolyét, hogy jobban lássak hazafelé menet az erdőben, miután ránk sötétedett. -osztottam meg vele egy személyes példát, hisz azokkal általában sokkal kézzel foghatóbb a dolog. - Ami pedig az Elemi kapcsot illeti, az én elemem a víz, szóval arról tudok bővebben mesélni, viszont… úgy emlékszem, hogy a Protektorátusban Adam az, aki a tüzet választotta, szóval akár őt is felkeresheted. Lényegében mindegyiknek megvannak a maga előnyei és hátrányai, a kérdés azt, hogy te melyiket érzed leginkább magadénak, melyiket tudnád legjobban használni az életben? Nálam, tekintve, hogy gyógyító vagyok, egész hamar eldőlt, hogy a víz lesz ez az elem. Mást nem, ha nagyon nem tudsz dönteni, akár felsorakoztathatunk néhány dolgot, ami mellettük vagy épp ellenük szól, hátha úgy könnyebb döntened akár az elemek, akár a mesterszavad kapcsán. Tudom, nem egyszerű, pláne, hogy utána nincs lehetőség váltani… -gondolom, számára sem újdonság a dolog ennyi idősen, de azért jobb biztosra menni, mint hogy valami ilyen félreértés miatt kerüljön tévútra, és megbánja később. - És igen, nekem is… Az Elemi kapocs kapcsán nálam a levegő volt a másik esélyes, de csak mert a mentoromnak ez volt az eleme, és hihetetlen, mikre volt képes vele. Ami pedig a mesterszót illeti, ne tudd meg… Bár szerintem ez mindenkinél hasonlóan megy. –nevettem fel röviden, hisz ez is egy életre szóló kérdés, az meg már más téma, hogy ki hogyan oldja meg a dolgot… pillanatnyi szeszélyében dönt, hosszas tanakodás után, érvek-ellenérvek, mások döntenek helyettünk, vagy még sorolhatnánk. - Mit szólsz egy kis szerepjátékhoz? Mondjuk… képzeld el, hogy egy erdőben sétálunk, és ránk támad néhány kóbor vérfarkas, és az már biztos, hogy ha csak a fizikai erőt nézzük, fölényben vannak ellenünk. Melyik varázslatot hívnád segítségül először? Most nyugodtan szárnyalhat a fantáziád, mindent lehet. - igaz, most nem éreztem egy vérfarkast sem a közelben, de egyébként jó módszernek tartottam azt, hogy kipróbáljuk – élesben hogyan reagálnánk egy adott helyzetben?
- Volt már rosszabb is - vontam meg a vállam - Bár tény, hogy hosszútávon biztos meg fogok ott őrülni - fűztem még hozzá ezt az aprócska információt is. Nem hosszútávra rendezkedtem be odalent, ez inkább most csak olyan átmeneti jellegű nálam, majd ha sikerül annyit összeszednem, hogy fenntarthassak egy saját lakást is, akkor minden bizonnyal habozás nélkül fogom magam mögött hagyni az alagsori szobámat. A sörös megjegyzést hallva csak szélesen elmosolyodom, többet hozzáfűzni amúgy sem tudnék, de teljes mértékben igaza van, ez már csak így megy nálunk, Őrző körökben meg különösen. - Hát így már valóban nem vészes - húztam el a számat, persze aztán magam is elmosolyodtam - vagy valami olyasmi -, mert tény, hogy Őrző években mérve ez valóban nem sok, de azért a tény, hogy az apja is lehetnék.. Ebbe inkább nem gondolok bele, több okból sem. Menjünk tovább. Belekezdek inkább a tanulásos részébe a dolognak, az első megjegyzéseire pedig csak egyetértően bólogatok. Így van, biztosan hasznosak ezek a varázslatok is, de kétlem, hogy olyan sokszor szükségem lenne rá. Nem árt, hogy ott vannak a tudatomban, de inkább azokra fektetném a hangsúlyt, amiket minden bizonnyal gyakrabban fogok majd használni. - Mhm - hümmentettem egyet az elhangzott szavai után, forgattam őket, töprengtem rajtuk és csak egy újabb korty kábé után szólaltam meg ismét. - Így kifejezetten hatásosnak hangzik, főleg azét, mert elég sok állat lelkét meg lehet idézni. Az viszont már kellemetlenebb, hogy ennyire költséges, ha kifejezhetem így magamat - húztam el a számat, lévén ha nekem egy adott szituációban mondjuk három állatnak az erejére is szükségem volna, azzal jócskán megcsapolom a „készletemet”. Viszont hatásos, az egészen biztos. - Nos, igen, most kell okosnak lennem - értettem egyet azzal a részével is, hogy egyáltalán nem egyszerű a döntés, mert.. mert ez egy életre szól. Viszont ismét elgondolkodom kissé, próbálom legalább gondolatban összeszedni azokat a dolgokat, amiket az eddig előnyben részesített elemek ellen és mellett tudok felsorakoztatni. - A tűz egészen kézenfekvő lenne, hiszen úgy vélem, eléggé passzolna a jellememhez, hozzám. Viszont, ha jobban belegondolok, kimondva nagyon veszélyesen hangzik, mégis, a többi elemmel is ugyanaz a helyzet, adott esetben lehet a vízzel például nagyobb pusztítást tudnék véghez vinni. Bár ez szintén helyzetfüggő - vakartam meg az arcom, körmöm alatt sercegett a borosta. - Szerintem a tűz inkább támadó elem lehet, míg a víz védekező, mert oké, hogy egy erős vízsugár például elég kellemetlen, de vizesen még lehet támadni és harcolni, míg megégve már nem biztos, hogy olyan könnyű - próbáltam harcos feladatokban mozogni és ott elképzelni egy adott szituációban a helyzetet. Hol erre billen a mérleg, hol arra, talán Abie-nek is van valami épkézláb ötlete és tanácsa még ezek mellé. - Mi alapján döntöttél végül? - teszem fel a kérdést, mert kíváncsi vagyok, mi mozgatta, miért döntött inkább a víz mellett, vagy, hogy egyáltalán volt-e akkora dilemmában, mint én most. Nem, hogy a mesterszavam nem tudom, de azzal sem vagyok tisztában, melyik elemet is válasszam. - Hm, lássuk csak - tanakodtam el ismét kicsit, tudom, hogy éles helyzetben nyilván nem lenne lehetőségem ilyesmire - Hányan vannak a farkasok? - teszem fel először a kérdést, mert azért nem árt tudni, mennyit is jelöl az a néhány megnevezés. A továbbiakban ezzel trükközöm és próbálom fejben is elképzelni a szituációt. - Az biztos, hogy egy páncél varázslat lenne az első, ha pedig mondjuk te sokkot kapsz, amit azért kétlek, vagy valamiért nem tudnád magad megvédeni, akkor rád is - gondolni kell a társamra is, persze Isten ments, hogy olyasmit feltételezzek róla, hogy nem képes megvédeni saját magát, de adódhatnak olyan körülmények, hogy önhibáján kívül következzen be ilyesmi, akkor pedig az én felelősségem. - Az egyik farkast egy időre mindenképpen kiiktatnám egy bénítás varázslattal, hogy egyszerre csak kettővel kelljen megbirkózni. Aztán.. mivel erőben még mindig felettem állnak, nem ártana kicsit rádobni pluszban a dologra, segítségül hívnám hát a medve lelkét. Sokkal inkább bízom a két kezemben és a fegyvereimben, mint a varázslataimban, így innentől inkább a fizikai erőre hagyatkoznék. Persze, ha így sem sikerül, még mindig be tudok vetni egy esetleges bénítást, sorvasztást, vagy ott van a sípszó vagy a villanás, adott helyzetben ezek is hatásos figyelem elterelő varázslatok lehetnek - merülök bele a bővebb kifejtésbe, fejemben pedig szépen sorjában peregnek le a képek, mit hogyan képzelek el. Nyilván könnyű okosnak lenni így kívülről, éles helyzetben elképzelhető, hogy egyáltalán nem így reagálnék, nagyban függ a támadók reakcióitól is. - Ugye azt mondtam az előbb, hogy jobban bízok a fizikai erőmben, mint a varázslataimban, így például az elemi kapcsot is csak végső esetbe használnám, így, ha ezt veszem alapul, a minden vadak lelke sokkal praktikusabb és előnyösebb választás volna mesterszónak. Tekintve, hogy ugyebár minden egyes állat lelkének hívása megcsapolja a mágiámat - gondolkodtam hangosan, azért vagyunk itt, hogy kitaláljuk, nem igaz? Ráadásul kíváncsi vagyok, Abigail hogyan vélekedik a dologról, simán lehet, hogy elcsúszok valami felett. Több szem többet lát, ugyebár.
- Ó, a legtöbben így vannak vele. Mármint csak átmenetileg rendezkednek be odalent. Csodálom, hogy William, Adam, Gina, meg még néhányan hogyan bírják, bár tekintve, hogy évek óta ott élnek, gondolom, megszokták. -felelem, amikor pedig pontosítunk az életkorokon, csak elmosolyodok. Különösebben nem szoktam titkot csinálni belőle egyébként, legalábbis őrzők előtt semmiképp, mi értelme lenne? Mindenki más előtt meg… más téma. - Kimerítő varázslat, az biztos, de ha belegondolsz, általában egy adott szituációban úgy sincs szükséged az összesre, csupán 1-2-re, úgy meg annyira nem vészes. Pláne, ha az a mesterszavad. -feleltem, nem kell itt egyszerre az összes, ráadásul akad köztük olyan, amit például egy kezemen megszámolok, hányszor használtam, mert egyszerűen sosincs szükségem rá. Mondjuk a hód harapására… - Úgy bizony. -bólintottam a szavaira, de aztán hallgattam az okfejtését, miképp vélekedik a dologról, csak a végén szólaltam meg ismét, egy mosollyal az arcomon - Biztos vagy benne? Tekintve, hogy a legtöbb állat ösztönösen fél a tűztől, szerintem védekezésre, távoltartásra is kiváló… ha felperzseled magad mögött az utad, nehezebben követnek. Ahogy a víz is lehet támadó, ha például a másik tüdejében idézed meg… Vagy ha kellő tapasztalattal rendelkezel, akár a testében lévő vizet is irányíthatod, bábként mozgatva a másikat… Esetleg ha azt nem is, mert ahhoz tényleg nagy tudás szükségeltetik, de ahhoz bőven elegendő, hogy egy-egy mozdulatába bezavarj, és gondolom biztos jobban tudod, hogy egy harc során az mekkora előny tud lenni. -hoztam egy-egy példát arra is, hogy lehet épp a tüzet használni védekezésre, vagy épp a vizet támadásra, azonban volt itt még egy fontos apróság, amiről nem ártott megfeledkezni - Az sem mindegy, hogy neked kell megidézned az adott elemet, vagy már eleve a rendelkezésedre áll, és csak manipulálnod kell. Ha a tüzet választod, nem árt, ha hordasz magadnál öngyújtót, nagy segítséget tehet! Víz esetében pedig… -csak körbemutattam az üvegházban. Magas páratartalom, apró kis díszmedence, bőven rendelkezésre áll - Arról nem is beszélve, hogy a víz különböző formáit is tudod használni. Télen a havat, a jeget… -magyaráztam tovább, arról nem is beszélve, hogy akár ő maga is tud hasonlót varázsolni a jégből. - Tekintve, hogy gyógyító vagyok, az bizonyult a leghasznosabbnak számomra. -feleltem végül a döntés kapcsán, majd jöhet a kis szituációs feladatunk, amivel talán sikerül könnyebbé tennem a választást Emmett számára, hogyan is döntsön. Ahogy visszakérdez a farkasok számára, csak felmutatok 3-at az ujjaimmal, szerintem annyi bőven elég lesz. Úgy is csak képzeletbeliek, a lényeg meg annyi, hogy túlerőben legyenek, és kénytelen legyen varázslatot is használni az ereje mellett, akár segítségként vagy figyelemelterelésként. Ahogy hallgatom, úgy képzelem magam elé a történetet, aprókat bólintva az egyes választásokra, ám ismét hamar mosoly kúszik az arcomra, ahogy meghallom az esélyes mesterszavak egyikét. - Látod? Eddig milyen nehéznek tűnt a választás, de ezek után azt hiszem, egyértelmű, melyiket érzed közelebbinek magadhoz. Ha a fizikai erődben jobban bízol – ami harcosként nem meglepő – akkor a helyedben én is olyat választanék, amivel ezt tudom erősíteni, támogatni, ahhoz pedig ez a varázslat az egyik legjobb. Tudom, hogy az erő nem minden, de azért nem kevés pluszt jelent a harcban, ha megduplázódik, nem igaz? -kérdezem nevetve, majd visszatérve az elemi kapocsra - Egyébként pedig, ha úgy hozná a szükség, attól, hogy még használhatod a választott elemedet is, hogy nem mesterszavad. Visszatérve az előzőhöz, így, hogy nekem is a Minden vadak lelke a választott mesterszavam, nyugodt szívvel tudom ajánlani. Próbálkoztál már vele korábban, vagy még teljesen ismeretlen terep számodra? Vagy mennyire ismered…? -kérdeztem rá, hisz sosem lehet tudni, hogy ki épp hogy áll a tanulmányaival. Nekem viszont nem árt tisztában lenni vele, mert akkor úgy próbálom elmagyarázni.
Kezdőlap
