*Gyakorlat. Végre! Méghozzá nem is akárhol. Eljött a harmadik szemeszter az egyetemen, ahol nyáron gyakorlatot kell teljesíteni. Már nagyon vártam ezt a dolgot, hiszen most már végre gyakorlatban is használhatom a tudásomat, és akár a gyógyító mágiámat is, hogy megmentsek gyermekeket és segítsek nekik felépülni a betegségükből, vagy sérüléseikből. Nem sok hely van, ahol ilyenféle gyakorlatot lehet végezni, így sejtem, hogy a kórházban nem én vagyok az egyetlen itt lévő személy, aki gyakorlati helyért könyörög. Persze jó lenne, hogyha fizetnének is érte, de nem hiszem, hogy lesz olyan nagylelkű a kórház vezetése, hogy egy iskolai gyakorlatért fizet. A recepcióra érkezvén elmesélem, hogy mit is szeretnék, és közlöm, hogy bizony y gyerekosztályon szeretnék gyakorlati időn lenni, hogyha lehetséges. Egy nevet és egy szobaszámot kapok, válaszokat nem. Kicsit csüggedten indulok meg a lift felé, de remélem, hogy tényleg lesz lehetőségem a gyermek osztályon gyakorlatozni. Kicsit megigazítom magamon a fehér ingemet, és a szürke kosztümömet. Nem sűrűn szoktam ilyen ruhákat hordani, de most egy állás interjúra megyek - vagy mi a fene, úgyhogy nem árt, hogyha kicsípi magát az ember.* ~Remélem, nem valami harapós ember a főorvos ezen az osztályon.~*jut eszembe egy kellemetlen gondolat, hiszen nem lenne jó, hogyha egy határozott, karót nyelt, halál komoly emberrel kellene megbeszélnem a részleteket, és meggyőznöm, hogy segítség lennék itt, és nem teher. A lift halkan kattan, majd kiszállok a megfelelő emeleten. Beszívom az osztály jellegzetes illatát és elmosolyodom. Az egyik nővérke karját elkapom és egy csodálatos mosolyt varázsolok az arcomra.* - Elnézést! Tudna segíteni? Miss Chèvrier irodáját keresem. *a nővér végignéz rajtam, majd egy mosollyal közli, hogy a folyosó végén balra van a főorvosnő ajtaja. Megköszönöm, majd még kicsit közelebb húzom magamhoz a nőt.* - Elnézést... Ugye jól ejtettem ki a nevét? *suttogom, mire a nővér elneveti magát, és biccent egyet, majd elköszön. Veszek egy nagy levegőt és határozottan, mappámat magamhoz szorítva indulok meg a folyosón, néha be-bekukkantva egy-egy szobába. Nincs most olyan sok gyerek, ami örömmel tölti el piciny szívemet. Lassan megérkezem a szoba elé, veszek egy mély levegőt, majd kifújom. Lehunyom a szememet és úgy kopogok határozottan, hármat az ajtón, és fülelek, hogy bebocsájtást nyerek-e. Remélem, hogy nem mögöttem fog megjelenni a főorvosnő. Akkor tuti frászt kapnék...*
Nem voltam a legjobb passzban még mindig, és erről mi sem árulkodott jobban, mint az, hogyha egyetlen szabad percem is akadt, máris azon agyaltam, ami az utóbbi időben történt velem. Épphogy megadtam magamnak a lehetőséget arra, hogy Afrika után visszatérjek az életbe, máris valami olyan történt, ami a múltba rángatott inkább, az új irányok helyett. Arról már nem is beszélve, hogy bármilyen jó szakember vagyok, időnként mégiscsak elvonja a figyelmemet a munkáról vagy éppen a betegekkel való beszélgetéstől. Rémesen éreztem magam emiatt, pedig igazából nagyon szerettem a gyerekek között lenni. Talán azért is, mert nekem soha nem lehetett saját, de valahogy mindig is szerettem őket. Ez volt az oka, hogy inkább bezárkóztam az irodámba, és nem járkáltam kint a szabadidőmben. Jobb volt így mindenkinek, csak nekem nem. Már órák teltek el azóta, hogy bevonultam az íróasztalom mögé és beletemetkeztem a papírmunkába. Nem volt éppen a kedvenc elfoglaltságom, de valakinek meg kellett csinálnia. Átnéztem a lezárt esteket és végigböngésztem az újabbakat is, hátha akad valami érdekes. Az élet eközben folyt tovább odakint, az ajtón túli világban. Minden apró neszt jól hallottam és mindig meg tudtam mondani, hogy ki volt az, aki éppen elhaladt az irodám előtt. Azt is tisztán hallottam, hogy valaki éppen engem keresett, és haloványan el is mosolyodtam, amikor a nevem helyes ejtéséről érdeklődött, név szerint Jane nővértől. Kedves nő volt, jól bánt a gyerekekkel és a munkájára sem volt panasz. Elégedett voltam vele és felém is mindig tisztelettel viseltetett, ami csak plusz pozitívumot jelentett nálam. Szerettem, ha megbecsülnek, de szerintem ezzel mindenki így van. Amikor megérkeztem ide, ő volt az, aki körbevezetett, és óvatosan érdeklődött arról, hogy tényleg jártam-e Afrikában. Azt mondta, hogy régen ő is szeretett volna odautazni. A közeledő léptek zajára arrébb toltam magam elől a laptopot és egy tollal kezdtem játszadozni, hogy kitöltsem a hátralévő néhány másodpercemet. Kíváncsi voltam, hogy vajon mit akarhat a fiatal leányzó. Igen, ezt a hangjából sikerült kikövetkeztetnem, és mire erre gondoltam, már fel is hangzott a bebocsátást kérő kopogása. - Szabad! – szóltam ki határozottan, aztán felnéztem az ajtó irányába, ha a vendégem belépett hozzám. – Jó napot! – köszöntöttem immár ténylegesen is, és félrerakva a tollat, összefontam ujjaimat magam előtt. – Foglaljon helyet nyugodtan! - ajánlottam fel, ha netán nem szeretne állni. Nekem sem volt sok kedvem felfelé nézni rá, egyébként sem voltam valami magas nő, így ülve meg pláne! – Milyen ügyben lehetek a segítségére? – érdeklődtem udvariasan, miközben végignéztem az öltözékén. Nekem kicsit túl hivatalos volt, bár én is szerettem a szép és elegáns ruhákat. Valójában meg tudtam őt érteni, hiszen nem tudhatta, hogy kihez fog jönni, és az hogyan viszonyul ezekhez a dolgokhoz. Nálam nem a ruha tette az embert, hanem jobb szerettem magát a személyiségét megismerni másoknak. Gyűlöltem ezt a mondást amúgy is, hogy a ruha teszi az embert, mert ha éppen úgy öltöztem fel, engem sokan nem néztek többnek, mint egy egyetemista suhancnak, pedig én már jócskán tettem le arra a bizonyos asztalra.
Az ajtó előtt állva veszek egy nagy levegőt, és határozottan kopogok be. Odabentről egy kellemes, fiatal női hang szól ki, én pedig meglepődöm. Azt hittem, hogy egy öreg,vén banyával kell szót értenem, de igazából kicsit fellelkesülök, mikor meghallom a fiatal hangot. Határozottan nyomom le a kilincset, és lépek be a szobába. Körbenézek, ahogy bedugom a fejemet és egyből meglátom a fiatal, szőke nőt az asztala mögött. Nem áll fel az érkezésemre, amiért kisit szomorú leszek, de hát miért is állna fel egy főorvos egy egyetemistának? Mindegy is. - Jó napot Kívánok Dr. Chèvrier! - köszöntöm a nőt és ismétlem el lehetőleg helyesen a nevét, egy fél pillanatra a papírra pislantva. Remélem, hogy nem veszi észre, mert az elég kínos lenne. Érzem, hogy amennyire megnyugtatott és fellekesített a fiatal hang, annyira kezdek most el izgulni, és kétségbe esetten keresgélem a nyelvemet a számba, hogy végre meg tudjak szólalni. Lehet, hogy a nő ezt megérzi, ugyanis hellyel, kínál, és rákérdez, hogy miben is segíthet nekem. Egy félénk mosolyt küldök felé, majd megindulok az asztala felé és leülök a székre, amit mutatott. - Köszönöm szépen. - nézek bele a szemébe és ekkor érzem meg. A furcsa aura, melyet már olyan jól ismerek. Vérfarkas! Kicsit megdöbbenek és kimered a szemem, majd gyorsan lesütöm a szememet és végignézek az irodán, amíg igyekszem visszaállítani a pulzusomat. - Milyen szép irodája van! - nyögöm elfuló hangon, majd nyelek egyet és igyekezve úrrá lenni a megdöbbenésemen - és talán egy halványi pánikon - mélyen a nő szemébe nézek és elmosolyodom. - Köszönöm, hogy tud rám időt szakítani. Nem rabolom olyan sokáig az idejét. - biccentek a nő felé jelezve, hogy megadom neki a kellő tiszteletet. Főleg most, hogy már tudom ,hogy teliholdkor egy másodoperc alatt letépné a fejemet. - Harmad éves orvostanonc vagyok az egyetemen, és a szünetben gyakorlaton kell részt vennünk. Mindig is imádtam a gyerekeket, és szeretném, hogyha engedélyezné, hogy itt dolgozzam, mint gyakornok. - mondom el egy szuszra a dolgot, és büszkén kihúzom magam. Kíváncsi vagyok, hogy mit reagál erre az egészre, hiszen biztosan voltak már itt korábban is gyakornokok, habár fogalmam sincs, hogy milyen régóta van itt a nő. A mappát lágyan lefektetem az ölembe,abba van a lap, amit ki kell töltenie a nőnek, illetve az indexem is, amiben megnézheti a majdnem ötös (elvétve néhány négyest és hármast) jegyeimet. Gyógyító Őrzőként kell is, hogy ilyen kiválóan teljesítsek, és az igazat megvallva hála a fotografikus memóriámnak, elég gyorsan megragadnak a dolgok a fejemben.
Alaposan végignéztem a lányon, és csak ezt követően kínáltam őt hellyel. Valamit éreztem, de egészen addig nem tudtam volna megmondani, hogy mi az, amíg nem láttam az ő arcán a felismerés semmivel sem összetéveszthető jeleit. Tehát egy őrzőbe sikerült belebotlanom, méghozzá egy igencsak fiatalba. Erre egyből elmosolyodtam, mert már elég régen fordult elő ilyesmi, habár a munkám során már nem is egyszer kellett gyógyítókkal együtt dolgoznom. Amíg nem akartak engem megrendszabályozni, addig nekem semmi bajom nem akadt velük. Nem voltam egy balhés alkat, ezért azt hiszem, hogy nekik sem volt okuk különösebben felfigyelni rám. - Köszönöm! – mondtam udvariasan, és még a fejemmel is biccentettem egyet, miközben minden figyelmemmel rá összpontosítottam. Láttam, hogy zavarban van, és hogy egyáltalán nem tud magával mit kezdeni ebben a helyzetben. Csak kíváncsian felvontam a szemöldököm, és az arcát kezdtem tanulmányozni. – Ne féljen, nem fogom megenni! – villantottam rá egy barátságos mosolyt. Ha ember volna, akkor ezt bizonyára csak viccnek venné, de volt egy olyan érzésem, hogy ő pontosan úgy fogja érteni, ahogyan én szerettem volna. - Nos, akkor talán térjünk is rá a tárgyra! – intettem egyet, hogy ezzel is biztassam egy kicsit. Arra, hogy nem akarja az időmet rabolni, nem mondtam semmit, egyszerűen csak bólintottam egyet. Valójában egyáltalán nem zavart, már csak azért sem, mert mostanra nem maradt más, mint a papírmunka. Üde kizökkentésben volt részem most, hála neki, és ennek valamennyire örültem is. Időnként, ha túl sokáig bámulok adatokat, kezdem mindenhol a számokat, meg a betűket látni, ami valljuk be, nem valami kellemes dolog. Egyébként is szerettem volna tudni, hogy mit szeretne, bár miután rájöttem, hogy nem egyszerű halandóval van dolgom, már voltak sejtéseim. Bizonyára nem úgy jött hozzám, mint orvoshoz, jobban mondva nem kezelési célzattal. - Hmm… - dünnyögtem magam elé, ahogyan befejezte a mondandóját. – Ne haragudjon, nem tudom a nevét! – nem akartam felhívni a figyelmét arra, hogy nem mutatkozott be, de mivel nem tudtam megszólítani, így kénytelen voltam rá. – Elég elhívatottságot érez magában ahhoz, hogy gyerekeken segítsen? – kérdeztem tőle nagy komolyan, és kicsit még előrébb is hajoltam az asztalon, hogy ezzel is nyomatékosítsam a szavaimat. – A szakmának ez az ágazata nagyon szép, viszont erős lelkületű embereknek van szükség ahhoz, hogy el tudják végezni a munkájukat. Fel van erre készülve? – érdeklődtem tovább, mert úgy gondoltam, hogy ezt jobb még az elején tisztázni. – Ez nem olyan lesz, mint egy óvoda, ahol aranyos gyerekekkel találkozhat. Lesznek csúnya és kemény esetek is, ha pedig nem elég felkészült hozzá, akkor félő, hogy összeomlik. A gyermekorvosok élete az egyik legnehezebb, ezt elhiheti nekem – vallottam be, kicsit még a számat is elhúztam. Igazából tényleg így volt, és sokszor közülünk kerültek ki a legkeményebb emberek. Valakiknek a gyerekeken is segíteniük kellett, csak az volt a baj, hogy a legtöbben megsajnálták őket. Sokan engem is ezért bélyegeztek érzéketlennek, mert jól tudtam végezni a munkámat anélkül, hogy sokszor elérzékenyültem volna. Azt már senki nem tudta, hogy egy-egy eset milyen érzékenyen érint, és hogy sokszor személyes ügyemnek veszem a pácienseim meggyógyítását. Nem szabadott volna, de nekem ők nem csak betegek voltak, hanem emberek. Név szerint tudtam, hogy ki kicsoda, és milyen betegség miatt került ide. Nem volt egyszerű, de nem is véletlen az, hogy én voltam a főorvosa ennek az osztálynak.
A furcsa felismerés bizony kicsit megváltoztatta a légkört közöttünk, és talán túlságosan is kiült az arcomra a felismerés. Ezt még gyakorolnom kell, hiszen kétszer sem biztos, hogy az arckifejezésem nélkül a nő rájött volna, hogy egy Őrzővel név farkas szemet (muhaha, azért érzed a hasonlatot?). Az aprócska kis mondatra kimered a szemem, és furcsán elmosolyodom. Afféle kínos mosoly ez, és ebből tökéletesen értheti a doktornő, hogy mindketten tisztában vagyunk immár a másik "fajával". - Öhm... Rendben. - motyogom lesütött szemmel és lassan helyet foglalok. Felnézek a nő arcába, és mikor látom a kellemes mosolyt, kezdek én is megnyugodni. Végtére is mit tehet velem? Nem tűnik annak a vérengzős farkasnak, és amúgy is meg tudom védeni magamat. A nő közli, hogy térjünk a lényegre, én pedig határozottan kihúzom magamat, és beszélni kezdek. elmondom, hogy miért is jöttem, azonban elfelejtek bemutatkozni. Mennyire gáz! Bizonyára a meglepődöttségem és az idegességem miatt. - Oh, bocsánat! - pirulok el totálisan, és olyan vörös leszek, mint egy rák. - Allegra Hannah Flemming. - mutatkozom be és nem tudom eldönteni, hogy kezet nyújtsak-e, avagy sem, de végül kezet nyújtok. Legalább hogyha kezet fog velem, akkor érintés útján már fogom tudni, hogy milyen erős is a farkas énje. Hogyha elfogadja a kézfogásomat, akkor erőteljesen megrázom a kezét, majd ismét visszatérek a mappámhoz. Csendben hallgatom a nő szavait, és valami furcsa, megmagyarázhatatlan oknál fogva hevesebben kezd el dobogni a szívem. Ebbe persze nem gondoltam bele, hogy itt nem aranyos kisgyermekek vannak, hanem szenvedő, beteg gyerekek. A kérdést költőinek érzem, így nem válaszolok, hanem hallgatok a nő szavait. - Igen, ezzel tisztában vagyok. Még nem voltam ilyen helyzetben, de szeretem a kihívásokat, és szeretném kipróbálni magam ezen a területen. Azt hiszem, hogy van elég lélekjelenlétem, elég sok érdekes dolgot láttam már. Ezért szeretném kipróbálni magam itt. Esetleg... - válaszolok végül határozottan, kihúzva magamat, majd a mappámba kutatni kezdek és előhúzom az indexemet. - Elhoztam az egyetemi eredményeimet, nézze meg kérem! - nyújtom át az indexet, csúsztatva az asztalon és kíváncsian várom, hogy milyen reakciókat hoz ki a bizonyítványom a nőből. - Természetesen még előttem áll három év az egyetemen, de az életcélomnak tekintem a gyógyítást, és szeretnék segíteni az embereken!
Mikor láttam, hogy elpirult, halványan elmosolyodtam. Gondoltam, hogy így lesz, és igazából zavarba sem akartam hozni, de valahogyan csak szólítanom kellett őt, nem? Ezen ismeret hiányában pedig elég nehéz lett volna ezt kivitelezni. Közben elfogadtam a felém nyújtott kezét, de előtte még a biztonság kedvéért felvontam a pajzsomat. Igaz, hogy nem voltam annyira jártas, ez az őrzőkkel szemben mennyire hatásos, de ha nem muszáj, azért még nem szerettem volna megmutatni neki az összes kártyámat. Nem tartottam sem attól, hogy meg akarnának figyelni, sem pedig attól, hogy rám akarna támadni. Egyértelmű, hogy esélye sem lenne ellenem, a maga néhány évével. Azt hiszem, hogy rohamosan öregszem… - Rendben, akkor Miss Flemming! – raktároztam el magamban a nevét, aztán egy határozott kézszorítást követően visszahúztam magam elé a kezemet. – Nyugodtan szólítson Fayenek. Ha itt akar lenni egész nyáron, akkor nem árt, ha egy kicsit közvetlenebbek vagyunk egymással. A gyerekek amúgy sem igazán rajonganak a túlzott hivatalos hangnem miatt – vontam meg a vállaimat, az meg már egy másik kérdés, hogy egyébként én sem vártam el feltétlenül. A tisztelet nem azon alapult, hogy valakit a keresztnevén, vagy a vezetéknevén szólítanak. A pácienseim többsége csak Dr. Fayenek hívott, bár ebben szerepet játszott az is, hogy a legtöbb kisgyerek nem tudta volna kimondani a vezetéknevemet. Ezen a gondolaton egy kicsit felfelé is görbítettem az ajkaimat. - Nos, a puding próbája az evés, ahogyan a mondás tartja – jelentettem ki határozottan, miközben átvettem az indexet tőle. – Meglátjuk, hogy mennyire megy önnek ezen az osztályon a munka. Nem tudhatja, hogy mennyit bír ki, amíg nem találkozott különösen rázós esetekkel. Még a tapasztaltabbakat is megviseli olykor, nemhogy egy teljesen kezdőt – nem megbántani akartam, egyszerűen csak a tényeket közöltem vele, amelyekkel szerencsés, ha még most az elején számol. – Ha mégis meggondolná magát idő közben, talán el tudom intézni, hogy valamelyik kolléga átvegye. Egyébként az én kezem alatt fog dolgozni közvetlenül, nekem fog segíteni. Egész nap mellettem lesz, ha ez nem okoz problémát – ezzel utaltam arra, hogy farkas vagyok. Tudni akartam, hogy mekkora gondot okoz neki ez az apróság, már ha egyáltalán okoz. Azt már láttam, hogy meglepődött rajta, de ez még nem jelentett semmit ugyebár. - Hm, úgy látom, hogy szorgalmasan tanul! – nem volt szokásom sokszor osztogatni a dicséreteket, de hát ezt még nem tudhatta. – A rátermettségét azonban nem tudom ebből a néhány papírból kiolvasni – ingattam a fejemet, aztán egyszerűen becsuktam a kis könyvecskét és visszacsúsztattam felé. – Jól sejtem, hogy gyógyítónak készül? – érdeklődtem immár az őrzői hivatására terelve a szót. – Szép dolog az elhivatottság, de sok kitartást igényel, bár ezzel gondolom, hogy tisztában van – mosolyodtam el végül. – Ki kell esetleg töltenem valamilyen papírt? Már nagyon régen volt gyakornok a kezem alatt – vallottam be őszintén. – Itt még csak néhány hónapja dolgozom, előtte meg Afrikában voltam – mondtam el, pusztán érdekességképpen, míg a válaszára vártam.
Tényleg eléggé zavarba jöttem attól, hogy egyszerűen elfelejtetem bemutatkozni. Mennyire béna vagyok! De hát mindegy is, mosolyogva fogadta el a kéznyújtásomat a nő, úgyhogy talán nem követtem el akkora hibát és végül is lehet arra fogni a dolgot, hogy ideges vagyok. De még mennyire! Főleg, mikor megérzem, hogy egy vérfarkassal ülök szemben. Ahogy kezet fogunk egy fél pillanatra lehunyom a szememet, hogy érezzek valamit, de... Semmi. Érdekes. Mélyen a nő szemébe nézek, és hamar rájövök hogy vélhetőleg ő is képben van az Őrzőkkel és nyilván felvonta a pajzsát. Mekkora szívás! Mindegy, a nevét tudom, majd megkérdezek az Informátort, hogy megnézhetem-e a nő aktáját. Vagy majd ha nem figyel, varázsolok rá egy információs bűbájt. Jó lenne... Ezen elgondolkozom és egy aprócska mosoly kerül az arcomra. - Rendben. Köszönöm Faye! -biccentek mosolyogva a nőre, és kezd egyre szimpatikusabb lenni. - Akkor Ön pedig hívjon nyugodtan Allegrának. Vagy Legrának. A Hannah-t nem használom annyira, úgyhogy arra lehet, hogy nem fogok hallgatni. - nevetem el magam. Kezdek kicsit feloldódni, és bizonyára ezt a nő is észreveszi. ÉS remélem,hogy jó benyomást hagyok benne. Végül mesélni kezd egy kicsit a nő az itt lévő dolgokról, a munkáról, én pedig csendben hallgatom. Néha hümmögök, vagy bólogatok, hiszen egyetértek vele, mégis ki szeretném próbálni magam ezen a téren. - Igen, biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű, mégis úgy vélem, hogy talpara esett és rátermett nő vagyok, úgyhogy mindenképpen szeretném kipróbálni magam mindenféle helyzetben, amilyenben csak lehet. - húzom ki magam és mondom határozottan a gondolataimat. Mikor Faye elmondja, hogy mellette fogok dolgozni, a szemem felcsillan és közel vagyok hozzá, hogy mint egy kisgyerek felugorjak, a levegőbe boxoljak és felkiáltsak, hogy hurrá! - Ó, hát az nagyon csodálatos lenne! Köszönöm a lehetőséget! - csillan fel a szemem és szólalok meg lelkesen. Megnézi a papírjaimat, azonban kicsit lelomboz az, hogy a jegyeimből nem tudhatja, hogy rátermett vagyok-e. Hát ezért tanultam ennyit és ilyen jól? No, de persze valamilyen szinten igaza van. Mindegy is. Az őrzői kérdésre kicsit meglepődök, majd bólintok. A papírra kicsit megcsóválom a fejemet, majd a mappámból előveszek egy nyomtatványt. - Igen, ezt legyen szíves kitölteni. Ezt kell leadnom az egyetemen. Két hétre gondoltam, aztán majd meglátjuk. - mosolyodom el kicsit szégyenlősen, hiszen nem akarok én irányítani, kétszer sem biztos, hogy a nő megengedi a két hetet... Kíváncsian várom, hogy kitöltse a lapot és hogy mit is mond erre az egészre. Annyira ideges vagyok, hogy az apró megjegyzése, miszerint Afrikából érkezett, totálisan elkerülni a figyelmemet. De biztos vagyok benne, hogy jobban meg fogjuk egymást ismerni a gyakorlati idő alatt.
- Rendben – könyveltem el, amikor felajánlotta, hogy hívjam Legrának. Szerettem a közvetlen embereket, és azt bátran állíthatom, hogy ő az volt. Azt hiszem, hogy a gyerekek mellé nem ártott ez a tulajdonság sem, habár az is igaz, hogy lélekben keménynek kellett lenni. Nekem is csak azért ment olyan jól a bájos mosoly akkor is, mikor sírva fakadtam volna a szánalomtól, mert már nagyon régóta gyakoroltam, és viszonylag profin műveltem. Erre majd neki is rá kell jönnie, és szerintem hamar rá is döbben majd, hogy nem olyan egyszerű ez a munka, mint amilyennek sok kívülálló hiszi. Azt gondolják a legtöbben, hogy az agysebészet vagy más efféle, nehéznek tűnő ágazatok a húzósabbak, pedig beteg gyerekeket látni, ahogyan panaszkodnak a fájdalomra, sokkalta nehezebb. - Higgye el, hogy lesz rá lehetősége. Sok eset hozzám fut be, a legtöbbel tisztában is vagyok, még akkor is, ha nem én kezelem a beteget. Látni fog mindenféle esetet, úgyhogy tapasztalatszerzésre szerintem bőven lesz esélye – magyaráztam tényszerűen. Nem akartam lelkesedni, habár engem is némi izgalommal töltött el, hogy esetleg lesz egy gyakornok mellettem. Ahogyan már neki is elmondtam, elég régen volt már rá példa, pedig szerettem, ha valamilyen szinten átadhatom a tudásomat. Egyetemi tanár nem szerettem volna lenni, de ilyen formában azért mégiscsak kedveltem, ha volt egy tanulni vágyó egyén mellettem. A lelkesedése láttán szívből elmosolyodtam. Jó volt látni, hogy ennyire nagy örömet okoztam neki. Amúgy is szerettem, ha mosolyt csalhattam valaki arcára, így ez alkalommal is elégedettséget éreztem. Úgy gondoltam, hogy nem lesz itt semmi probléma abból, hogy ő őrző, én pedig farkas vagyok. Hány olyan eset volt már, hogy a két csoport találkozott egymással? Attól még lehettünk barátok szerintem egészen nyugodtan. - Azt hiszem, hogy jól ki fogunk jönni – jelentettem ki teljes meggyőződéssel, miután visszaadtam az indexét. – Velem egyébként sem nehéz együtt dolgozni, és mindig jól jön plusz két dolgos kéz, és két figyelő szem – mosolyogtam, közben elvettem az újabb papírt, és gyorsan átfutottam a fontosabb pontjait. – Lehet, hogy tovább is maradhat, ha szeretné beáldozni a nyári szünetéből fennmaradó időt. Meglátjuk, hogyan teljesít a nyomás alatt - néztem rá türelmesen, azután újra belemerültem a nyomtatványba. Gyorsan el is kezdtem kitölteni az adatokat, amiket kértek, és öt perccel később már az aláírásomat firkantottam rá a megfelelő helyen. - Ha kérhetek egy szívességet… - kezdtem bele a kényesebb témába, ami eszembe jutott hirtelen. – A feletteseinek ne nagyon említse, hogy itt vagyok. Már biztosan értesültek róla, hogy a városban vagyok, de amennyire tudom, nincs sok adatuk rólam. Nem akarok titkolózni, nem is sántikálok semmiben, de nem szeretném, hogy rám szálljanak. Nagyon remélem, hogy maga is tényleg a gyógyítás miatt van itt, és nem pedig azért, hogy megfigyeljen engem. Nem örülnék, ha ki lennék rakva erről a helyről – néztem rá olyan pillantással, amelyek nyomatékosították a szavaimat. Tényleg kezdtem egészen otthonosan érezni magam ahhoz, hogy ne akarjak hirtelen elmenni innen. Főleg most, hogy végre megtaláltam Noëlt is. Hiába nem tudtam még mindig, hogy mihez kezdjek vele, ettől függetlenül még nem akartam ezúttal én magam mögött hagyni őt.
Örülök, hogy ilyen közvetlen viszonyba kerültünk ilyen hamar. Habár az elején még kicsit kétségbe voltam esve, hogy egy farkassal kell együtt dolgoznom, de úgy vélem, hogy a nő igen csak kedves és talpra esett, biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi gond. És az is előny, hogy legalább szemmel tarthatom. Az biztos, hogy el fogok menni a Krónikák termébe, és utána fogok nézni a nőket. Biztos vagyok benne, hogy nem fogok olyan hatalmas dolgot találni, de nem árt tudni néhány infót róla. Nagyon megörülök, amikor kiderül, hogy a nő mellett fogok dolgozni, hiszen - ahogy ő is elmeséli - hozzá futnak be a durvább esetek és az esetek nagy részéről ő is tud. - Igen, sejtettem, hogy Ön kapja a komplikált eseteket, ezért is örülök, hogy maga mellett lehetek. Igyekszem majd a segítségére lenni, és nem láb alatt lenni. - mosolyodom el és kicsit el is kuncogom magam, habár tudom, hogy ez most komoly dolog, és nem biztos, hogy el kellene poénkodni a dolgot. Egymásra mosolygunk és tudom, érzem, hogy nagyon jól ki fogunk jönni egymással. Milyen furcsa, hogy immár ő a sokadik farkas, akivel jó viszonyt ápolok. Hát nem ironikus? A papírt átadva Faye megjegyzi, hogy lehet, hogy tovább is maradhatok ,aminek szintén örülök. - Az csodás lenne. Bár azt hiszem, először legyen meg ez a két hét. Ki tudja, milyen fárasztó lesz... - vonom meg a vállamat kicsit elgondolkodva. Az Őrzői feladatokat is el kell végeznem és gyakorolnom kell. Nagyon remélem, hogy lesz időm mindkettőre, és nem fogom elhanyagolni a tanulást a gyakorlat miatt. Figyelem, ahogy kitölti az adatlapot, majd alá is firkantja energikusan, és látványosan. Elmosolyodom, majd mikor ismét megszólal, felvonom a szemöldökömet és úgy hallgatom. A kérésre meglepődöm, majd végül bólintok. - Természetesen a gyakorlat miatt vagyok itt, nem tudtam, hogy Ön... Khmm. Szóval nem hátsó szándékkal jöttem, avagy küldtek ide. Biztosan tudják, hogy itt van, de esetleg ha érdeklődnek Ön iránt, majd szólok, hogy én itt vagyok és nem kell aggódniuk. - jelentem ki határozottan és elmosolyodom. Én sem örülnék, ha Faye-re rászállnának az Őrzők és esetleg ezzel elcsesznék a gyakorlatomat, vagy éppen a kialakuló kellemes légkört. - Akkor ha minden igaz, végeztünk. - mosolyodom el és elteszem a papírt. - Ha Önnek megfelel, Faye, akkor a vizsgák után jelentkezem gyakorlatra. Köpenyem van, és sztetoszkópom is, egyéb felszerelésem azonban nincs. Remélem ez nem jelent majd gondot. - húzom el kicsit a számat. Azonban szememben izgalom csillan. A vizsgaidőszakban még meghúzom a tanulást, aztán bulizok egyet és indulhat a gyakorlat!
- Én is abban bízom, hogy így lesz! – jelentettem ki, arra utalva, hogy nem szeretném, ha láb alatt lenne. Ugyan nem gondoltam, hogy ez bekövetkezne, de sohasem lehet tudni. Annyi biztos, hogy akkor úgyis szóvá tenném, és az értékelését is ennek megfelelően írnám meg. Biztosan kell majd néhány sort a teljesítményéről firkantanom, erre már most felkészültem. Nem szerettem volna rosszat írni róla, de ha nem leszek elégedett a munkájával vagy a hozzáállásával, akkor bizony mégiscsak kénytelen leszek. Eddig azonban úgy gondoltam, hogy biztató a helyzet arra a két hétre nézve, ami előttünk áll majd a nyári szünetében. - Azt már most tudom garantálni, hogy fárasztó lesz. Itt általában nincs megállás – ráztam meg a fejemet rosszallóan. Pedig jó lett volna, ha akad néhány nyugisabb nap, de egy orvosnál erre nem sok esély szokott lenni. Nálam sem volt ez másként, és kételkedtem abban, hogy pont az a két hét lenne kivételes, amíg ő itt tartózkodik majd. – Majd találja ki, hogy akar-e ügyeletben maradni – tettem még hozzá. Igazából nem akartam választási lehetőséget hagyni, de én elég sokszor vállaltam be, tekintve, hogy több kollégámnak is családja volt velem ellentétben, és mindig megesett rajtuk a szívem. Hiába, menthetetlenül vajból van, ez már sokszor bebizonyosodott. Miután visszaadtam neki az immár teljesen kitöltött papírt, figyelmesen szegeztem rá a pillantásomat. Látni akartam, hogy amit mondok, mit vált ki belőle. Szerencséjére csupán a meglepettséget tudtam leolvasni róla, amit a belépésekor is volt alkalmam tapasztalni. Így legalább biztos lehettem abban, hogy igazat mondott és tényleg nem azért jött ide éppen hozzám, mert ezt adták feladatául. Egy informátort szerintem egyébként is hamarabb sóztak volna a nyakamba, mint egy egyszerű gyógyítót, aki ráadásul még valószínűleg tanulta a mesterségét. Ezzel máris kapott tőlem annyi bizalmat, hogy ne küldjem el egyből a fenébe. Nem mintha jellemző lett volna rám, hogy bárkivel is ezt tegyem, de ez csak részletkérdés. - Nos, örülök, hogy akkor ezt tisztáztuk! – jelentettem ki némileg elégedetten, de még mindig nem volt az igazi. – Bár, ha nem sértem meg, akkor szerintem túl fiatal ahhoz, hogy csak úgy magára bízzanak engem. Hogy úgy mondjam… - jobban nem tudtam kifejezni, de így is röhejesen hangzott, hogy az ő felügyelete alatt lennék. Végtére is, pont ő fog az enyém alá jönni és azért, hogy tanítsam. Jó, hogy nem már még meg is figyelne engem! Jobb lenne, ha csak és kizárólag az orvoslásra koncentrálna, nem pedig rám és arra, hogy mi vagyok. Amúgy sem igazán tudott volna nekem ártani, de ezt nem kellett feltétlenül az orrára kötnöm. Előbb-utóbb úgyis rá fog jönni szerintem. - Nem, itt minden lesz a kórházban, amire csak szüksége lehet. Ha műtétre vagy más beavatkozásra kerülne sor, azt majd a megfigyelőből nézheti végig – tájékoztattam, hogy tisztában lehessen a dolgokkal. – Nem tudom, hogy van most az egyetemen. Elég régen végeztem már – mosolyogtam rá. – Nagyjából mikor számíthatok magára? – kérdeztem, csak hogy tudjam, mikorra várjam őt.
Faye megjegyzésére kicsit elpirulok és lesütöm a szememet. Nagyon remélem, hogy nem leszek láb alatt, hiszen nem akarom, hogy amiatt ne sikerüljön a gyakorlatom ,hogy egyszerűen nem tudnak miattam dolgozni a többiek. Főleg egy főorvosnő. -Igen, sejtem, hogy nem fogunk lábat lógászni. Sajnos tudom, hogy igen sok gyermekbetegség van, és sok nyavalyával jönnek be egészen pici babákkal is. Úgyhogy tisztában vagyok vele, hogy itt mindig van munka. De azt hiszem, hogy mindenhol máshol is. Sajnos manapság már annyi betegség üti fel a fejét, hogy lehetetlen mindegyiket megfékezni. – fejtem ki a véleményemet kissé szomorkásan, de a szememben a kihívás lángja is lobog. Az ügyeletre megdöbbenek, és egy kis fintorba szalad az arcom, majd sóhajtok egyet. - Hogyha van választási lehetőségem, akkor az első héten még nem szeretnék, majd talán a második héten. Hogyha így megfelel. – pirulok elegy kicsit. Nem akarom, hogy egyből puhánynak tartson a nő, de az az igazság, hogy tényleg először meg akarok szokni és meg akarom tanulni, hogy mekkora hajtás megy itt és ezt hogyan is kell kezelni. Hamarosan kitölti teljesen a papírt, amit vissza is ad nekem, én pedig mosolyogva, egy hálás pillantással helyezem bele a mappámba. Most már készen vagyunk, irány az egyetem, ahol le kell majd adnom a papírt. Az apró kérésre, miszerint ne nagyon szóljak, hogy ő itt van, elég furcsa választ adok, amit vélhetőleg félreért a nő. -Nem is arra gondoltam, hogy majd úgy figyelem meg, hanem hogy… - harapom be az ajkamat tanácstalanul. - Szóval hogy én itt vagyok, ezért biztos, hogy nem fognak Önre állítani egy másik őrzőt is. Ne haragudjon, nem akartam megsérteni, nyilván nem tudnék elbánni Önnel, hogyha… Hogy ha valami gond lenne. –próbálom kivágni magamat az elég kellemetlen helyzetből, és remélem, hogy tisztáztuk is a dolgot. Rákérdezek, hogy kell-e valamit hoznom, amire nem a válasz, így kicsit megnyugszom. Nem biztos, hogy belefért volna a költségvetésembe néhány dolog. -Június utolsó hetében jelentkezek, hogyha az úgy jó Önnek. Azért itt hagyom a telefonszámomat, és megkaphatnám az Önét is cserébe? – írom fel egy cetlire a telefonszámomat és a nevemet, majd kíváncsian nézek a nőre. Azért nem árt, hogyha kapcsolatban tudunk maradni. Hogyha megkapom a névjegykártyáját, vagy a telefonszámát, akkor lassan felállok. -Köszönök szépen még egyszer mindent, és akkor majd jelentkezem. Viszont látására, Faye! – mosolygok a nőre, és kezet nyújtok, majd ha elfogadja, akkor ki is lépek az ajtón, hogy aztán az ajtó mögött egy „Juhúú!”val a levegőbe boxoljak. Vélhetőleg mindenki hülyének néz, de ez nem számít. És az sem, hogy valószínű Faye is tisztán hallotta a lelkesedésemet.
- Ez így igaz! – bólintottam egyetértően. Persze engem a betegségek már nem nagyon veszélyeztettek, de hát nem volt mindenki olyan szerencsés, mint én. Bár jobban belegondolva, szerintem a velem szemben ülő nő nem így gondolkodott, de ez már csak az ő baja. Én szerettem a farkas létet, megvolt annak is a maga szépsége, meg persze az árnyoldalai is, mint mindennek. Az élet ilyen, én pedig kevés vagyok ahhoz, hogy ezen változtathassak. – De ettől függetlenül azért próbálunk minél többet orvosolni… - jelentettem ki nagy büszkén, miközben küldtem Allegra felé egy halovány mosolyt. - Nekem teljesen megfelel. Ne aggódjon, én nem fogom rabszolgahajcsár módjára hajtani magát. Ha segít nekem, higgye el, hogy meg fogom adnia a megérdemelt érdemjegyet, vagy legalábbis az ajánlást hozzá. Már ha így működik még… - tettem hozzá gyorsan, miközben ujjaimat összefűztem az asztalon, hogy addig se a tollal játszadozzak. – Azt viszont nem mondom, hogy könnyű lesz, de úgy vettem észre, hogy ezzel már nyilván ön is tisztában van. Majd meglátjuk, hogy bírja, lehet azon a bizonyos második héten már magától fogja kérni, hogy hadd maradjon bent velem együtt – közben kicsit oldalra billentettem a fejemet, úgy vizsgálgattam a szőkeséget előttem. Igazából nem akartam előhozakodni ezzel az őrzős-dologgal, de végül mégiscsak úgy éreztem, hogy muszáj. Nem szívesen kockáztattam volna, noha vaj az nem volt a fülem mögött. - Nem vagyok sértődékeny, ne aggódjon! – feleltem könnyeden. Azért még mindig azt akartam, hogy tudja, nem vicceltem, amikor arra kértem, hogy ne küldjenek őrzőt a nyakamra, de nem rajta töltöttem volna ki a mérgemet, ha esetleg így történik. Nem vagyok harcias fajta különben sem, szóval azt hiszem, hogy ezt a lehetőséget ki is lehetne lőni nyugodtan. – Sem bajkeverő, úgyhogy amúgy sem hiszem, hogy szükség lenne arra, hogy bárki is megfigyeljen engem. Maximum az információgyűjtés céljából, de azt is elkerülném, ha lehet… - ingattam a fejemet rosszallóan. Persze, az információ hasznos és hatalom is, de sohasem értettem, hogy az őrzők miért akartak mindig mindent tudni, ami az adott városban zajlott. Miért nem lehetett a magamfajtát nyugton hagyni? Túl nagy kérés lett volna? - Természetesen! – válaszoltam, az időpontot pedig egy biccentéssel vettem tudomásul. Gyorsan előszedtem egy névjegykártyát az asztalomon álló tartóból, aztán a lány felé nyújtottam, hogy átvehesse tőlem. Amint ez megtörtént, én is eltettem az ő telefonszámát, hátha szükségem lesz még rá valamikor. Igazából úgy gondoltam, hogy most neki kellene majd keresnie engem, de sohasem lehet tudni. Bármi közbejöhet, ami miatt szólnom kell neki, és akkor nem árt, ha meg is találom őt. Idő közben felkászálódtam a székemről, hogy udvariasan búcsúzhassak majd el tőle, ha megy. Nyilván menni készült, különben nem kezdett volna el szedelőzködni, azután pedig ő is felemelkedett a székéről. - Majd várom! – mosolyogtam ismét bátorítóan, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezét. Könnyedén szorítottam meg, aztán megvártam, míg kisétált az ajtón. Még akkor is mosolyogtam, amikor ismét magam elé vettem a laptopomat, hogy átnézzek néhány dolgot a mai beosztással kapcsolatban. Kíváncsian vártam ezt a gyakorlatot, és már nem is kellett olyan sok időnek eltelnie ahhoz, hogy elkezdjen a kezem alatt dolgozni ez a leányzó.
Kicsit idegesen lépkedek a folyosón, körbe-körbe nézve, igyekezve memorizálni a szobákat, hogy mi hol található. Hiszen ha minden igaz, akkor mától itt fogok gyakorlatozni két hétig. Két hosszú hétig. Uramisten, mi mindent fogok itt tanulni? Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindent, és tény, hogy nehéz lesz és bele kell majd rázódnom, de az is tény, hogy ez kell és biztos vagyok benne, hogy ha nem is biztos, hogy élvezni fogom, sok új ismerettel fogok hazatérni, hogy a nyáron legyen mit feldolgoznom, és legyen mivel visszatérnem az egyetem negyedik évébe. Tegnap megbeszéltem Dr. Chévrier-rel, hogy reggel 9 órára jelentkezem nála az irodájában. Remélem, hogy ott találom, hiszen úgy tudom, hogy ilyenkor szokott a vizit is lenni. Bár bizonyára nem mondta volna ezt az időpontot, hogyha nem lenne elérhető ilyenkor. Talán megvár engem és velem együtt megyünk vizitelni. Jaj, de jó lenne! Ahogy haladok a folyosón, átjár az izgalom és érzem, hogy széles, ám kissé félénk mosoly ül ki az arcomra. Az egyik nővére rám mosolyodok és kedvesen köszönt, de én csak egy kis mosolyt és egy fejbiccentést tudok magamból kipréselni. Veszek egy nagy levegőt és gondolatban kicsit leszidom magam, hogy szedjem már össze magamat! A vállamon egy nagyobb táska, amiben a fehér köpenyem foglal helyet, egy nagyobb jegyzetfüzet és egy sztetoszkóp. Amúgy egy lapos talpú barna csizmában vagyok, egy fekete farmerben és egy színes rövid ujjú felsőben, a kabátomat a karomon tartom. Remélem, hogy kapok valami szekrényt is, vagy ilyesmit. Izgatottan állok meg Faye irodája előtt, ahol habár már jártam, ugyan az az izgalom fog el, mint mikor először jöttem ide engedélyt kérni, hogy itt tölthessem le a gyakorlatomat, a gyermek osztályon. Sóhajtok egyet, egy kósza tincset a fülem mögé tűrök, majd határozottan kopogok, és ha bebocsájtást nyerek, akkor be is lépek a szobába, köszöntve a nőt és gyakorlatra jelentkezve.
A tegnapi napom elég húzósan telt, de még ennek ellenére is sikerült leegyeztetnem a gyakorlat kezdését Allegrával. Nem okozott túl nagy fejtörést, hogy eldöntsem, melyik időpont lenne a legalkalmasabb arra, hogy bejöjjön, mivel általában a vizitelést kilenc óra tájban kezdtem el, és azt szerettem volna, ha már egyből ezzel kezd és csatlakozik hozzám. Nem terveztem úgy, hogy majd kesztyűs kézzel fogok vele bánni csak azért, mert tudtam, hogy őrző és jó benyomást akartam tenni rá. Szó sem volt erről, hiszen azért jött hozzám, hogy tanuljon. Márpedig nekem is az volt az elsődleges célom, hogy átadjam neki a tudomásom egy részét, aminek később majd hasznát tudja venni a további tanulmányai során, vagy esetleg majd akkor is, amikor elkezd dolgozni. Gondolataimba mélyedve néztem át azoknak a betegeknek a kórlapjait, akiket ma meg szerettem volna látogatni, hogy elvégezzem a szükséges ellenőrző vizsgálatokat és az állapotváltozásokat felmérjem és lejegyezzem. Szerettem, ha előre megtervezhettem a menetrendet, és különben sem volt szükséges az összes beteghez bemennem, hiszen voltak rajtam kívül más orvosok is a kezem alatt ezen az osztályon, akik szerették maguk megtenni ezt a feladatot azoknál a kis betegeknél, akiket ők kezeltek személyesen. Én ebbe nem is nagyon szerettem volna beleavatkozni, de időnként mégiscsak szívesen ránéztem mindenkire, aki a mi kórtermeinkben pihent és várta a javulást. Amikor meghallottam a kopogást, egyből felpillantottam az előttem fekvő kartotékokból és összefontam ujjaimat felettük, mielőtt megszólaltam volna. - Szabad! – mondtam hangosabban, és amikor belépett a fiatal lány, akkor ajkaimon egy kedves és barátságos, ugyanakkor kissé tartózkodó mosoly futott végig. – Jó reggelt! – üdvözöltem szinte gondolkodás nélkül. Nem mintha annyira sokat kellene gondolkoznia az embernek valami olyanon, ami magától értetődő, úgy, mint a köszönés. – Pontos volt! – állapítottam meg, miután rápillantottam az órámra. – Vegye csak elő nyugodtan, amire szüksége van. Azonnal elkísérem az öltöző helyiségbe, ahol majd kap egy szekrényt, amíg itt lesz nálunk. Otthagyhatja majd a cuccait, azután pedig indulunk a szokásos reggeli vizitre – tájékoztattam a közelgő teendőkről, miközben felálltam és lesimítottam a ruhám nem létező ráncait. Köpenyem hajtókáját is meghúzgáltam kicsit, majd az asztalon heverő sztetoszkópot a nyakamba aggattam, hogy végre én is indulásra készen álljak. - Izgul? – kérdeztem, hogy megkíséreljek valamiféle társalgást kezdeményezni. Ha már itt lesz nálunk ez alatt a rövid idő alatt, akkor szerettem volna, ha nincs közöttünk feszültség. Én már csak ilyen vagyok. Közben összeszedegettem a mappákat, miután becsuktam őket egyenként és már készen is álltam arra, hogy tovább haladjunk, ha ő is úgy akarta.
Egészen sokat készültem erre a gyakorlatra, a vizsgáim egészen kiválóan sikerültek, mindegyik jeles, vagy jó lett, úgyhogy igazán büszke vagyok magamra. Az Őrzői feladataimmal is egészen szépen haladok, már szinte mindig sikerül megrezegtetnem egy tál vizet, úgyhogy elég büszke vagyok magamra. Tény, hogy szociális életet nem sokat élek, és aludni sem alszom sokat, de megtanultam kizárni a fáradtságot egy kis meditálással. Igaz, hogy ehhez az kell, hogy minden nap rászánjak egy-két órát, de úgy vélem, hogy bőven megéri, hogyha ezzel elérem, hogy elég legyen napi 6-7 óra alvás. Most is egészen pihent vagyok, hiszen kora reggel keltem és meditáltam egy sort, hogy teljesen tiszta legyek és összeszedett, amikor gyakorlatra jelentkezem. Most mégis enyhe izgalom járja át a testemet, amikor meghallom a már ismerős "Szabad" hangot. Sóhajtok egy nagyot, megigazítom copfba szedett hajamat és határozottan lépek be a nő szobájába. Egyből mosollyal köszönt, és én is elmosolyodom. - Szép jó reggelt Faye! - köszöntöm én is a nőt. Természetesen nekem sem kell bemutatni az illemet, így egyből viszonzom a köszöntést egy kellemes, kedves mosollyal. Szeretném, hogyha enyhén barátiba hajlana a kapcsolatunk és nem afféle főnök-gyakornok hangulat lenne. Azt hiszem akkor kicsit mind a ketten feszélyezve éreznénk magunkat, én legalábbis biztosan. - Rendben. Egy jegyzetfüzetet hoztam, egy köpenyt, illetve a tetoszkópomat. - szólalok meg kicsit zavartan, és kérdőn nézek a nőre, hogy esetleg kell-e még valami. - Esetleg kell még valami, vagy... - hagyom nyitva a kérdést, hátha a doktornőnek eszébe jut még valami. Kérdőn pislogok rá, majd ismét a vállamra teszem a táskámat, amikor meghallom, hogy külön szekrényem lesz. A kijelentésre elmosolyodom és határozottan bólintok. Faye lemondja, hogy a reggeli vizitre akar vinni, mire kipirul az arcom és izgatottan megcsillan a szemem. - Ó! Remek! - lelkesedem, és az ajtó felé indulok. Hogyha a nő is megindul, akkor követem a szekrények felé. A kérdésére halkan felnevetek. - Igen, egy picit. De szeretnék sokat tanulni, úgyhogy... - vonom meg mosolyogva a vállamat. - Meg hát gondolom nem kell senkit megműtenem, vagy ilyesmi, úgyhogy nem is értem, miért izgulok. - vonom meg a vállamat mosolyogva és kicsit megcsóválom a fejemet. - Hány beteget nézünk meg? Van közöttük súlyos eset? - érdeklődök egyből, miközben a szekrénybe pakolok be, és húzom fel a fehér köpenyemet, és akasztom a tetoszkópot a nyakamba. - Hogy nézek ki? - vigyorodom el, illegetve magamat és remélem, hogy ezt még nem veszi túl személyesnek a doktornő és nem fog leszólni, hogy ne gyerekeskedjek.
- Remek! – feleltem még mindig ugyanazzal a halovány mosollyal, miközben végigmértem a lányt. – Egyelőre ez megteszi, ha pedig valamire pluszban szüksége lenne, akkor majd azt a kórház biztosítja – tettem még hozzá, nehogy kétségbeessen itt nekem még az előtt, hogy tudná, mi a helyzet. – Egyébként a jegyzetfüzet szerintem egyelőre elég lesz, de úgy jegyzeteljen, hogy holnap már maga is fog végezni néhány feladatot, sőt, már lehet ma is. Bár a mai napot inkább csak afféle szokatásnak szántam, hogy lássa, hogyan mennek nálunk a dolgok így hétköznap – magyaráztam, miközben összeszedtem a saját dolgaimat, amikre még szükségem lehetett. A táskámmal egy pillanatig ugyan szemeztem, de végül úgy döntöttem, hogy remek helyen lesz az itt is, mert most csak a mappákra és a sztetoszkópomra volt szükségem. - Rendben, akkor először is nyugodjon le. Szerintem hamar hozzá fog szokni az itteni dolgokhoz – mosolyogtam biztatóan, miközben kiléptem a folyosóra, és megvártam, hogy ő is hasonlóképpen tegyen. Csak ezután zártam be az irodám ajtaját kulcsra, és indultam meg az öltöző helyiség felé. Ott volt a legtöbb alkalmazottunk névre szóló szekrénye, amibe bepakolhatta a cuccait. Nekem szerencsére ilyesmire nem volt szükségem, hiszen pont emiatt volt egy viszonylag nagy irodám, ahol én ezt szintén megtehettem. - Ha sokat akar tanulni, akkor nagyon oda kell figyelnie arra, hogy mit csinálunk, hogyan csináljuk. Szerintem nem lesz gond, ha mégis, akkor majd kijavítjuk – mondtam szinte magától értetődően. Igazából számomra tényleg az volt, mert nálam így működtek a dolgok. Mindig törekedtem arra, hogy gördülékeny legyen körülöttem a munka, és általában sikerült is elérnem. Amikor nem, akkor természetesen elég bosszús voltam, de Allegra miatt nem tartottam ettől az opciótól. – Nem, azt hiszem, hogy az még kicsit korai lenne. Majd lesz rá lehetősége akkor, ha már rezidensként fog dolgozni valahol. Akár itt is – vontam meg a vállaimat finoman, közben pedig be is fordultam egy félig nyitott ajtón, ami azokat a bizonyos szekrényeket volt hivatott elrejteni a kíváncsi szemek elől. – Nos, megjöttünk! – jelentettem ki, mintha nem lett volna amúgy is egyértelmű. – Ez lesz az öné, már direkt kiürítettem. Majd találjon ki egy kódot, és akkor ki fogja tudni nyitni – toldottam meg még a mondandómat némi információmorzsával, mielőtt még valamelyik foglalt szekrényt akarná kinyitni véletlenül. - Nem olyan sokat, és azt hiszem, hogy már csak egy súlyosabb van. Tegnap óta nem jártam nála, meglátjuk, hogy mennyit javult az állapota – mondtam teljesen higgadtan, mint ahogyan általában beszélni szoktam. Közben figyeltem, ahogyan bepakolt, majd felvette a köpenyt, aztán halványan elmosolyodtam és kényelmes, nem túl magas sarkú cipőimben egyik lábamról a másikra álltam. – Mint egy orvos! – feleltem szinte egyből. – De ne feledje, maga még nem az, csak majd lesz a kemény munka után. Most pedig fogja a jegyzetfüzetet, és jöjjön utánam. Megkezdjük mára a munkát, már így is megcsúsztunk tíz perccel a szokásoshoz képest – azzal meg is indultam kopogó léptekkel. A nővérpult mellett elhaladva odaköszöntek nekünk néhányan, Allegrát pedig kíváncsian méregették. - Ő lesz az első betegünk – jelentettem be, miközben lefékeztem egy ajtó előtt, amire egy hatalmas bohóc volt ráfestve. Ez mindig megmosolyogtatott. – Vakbélgyulladása volt a kisfiúnak, de a műtét sikeres volt, úgyhogy már csak megfigyelésre tartottuk bent – tájékoztattam gyorsan a gyakornokomat, mielőtt beléptünk volna. – Szia, Tim! Hogy vagy ma reggel? – érdeklődtem a kisfiútól, amint beléptem. Szemei egyből felcsillantak, állandóan azt várta, hogy mikor mondom azt, hogy hazamehet. Sajnos holnapig még bent kellett tartanom, ez volt a szabály. – Nézd csak, ő itt Dr. Flemming, nekem segít! – mutattam be az Őrző hölgyeményt, mert láttam, hogy a gyerek kíváncsian lesett el mellettem.
Nem vagyok egy vérengző típusú ember, viszont főnökként vannak olyan dolgok, amiket akkor is muszáj megtennem, ha nem szeretném. A kórházban általában elég szigorúan szoktam viszonyulni az alkalmazottakhoz, és kicsit talán távolságtartóan is. Ha máshol találkoznak velem, akkor általában szívélyesebb vagyok, de ez most más lapra tartozott. Napokkal ezelőtt olyasmi történt, amire eddig még nem akadt példa azóta, hogy ideköltöztem és az én felelősségem alá került a gyerekosztály. Most bármi, ami itt történt, az valamilyen szinten az én hibám is volt, ha rosszul alakultak a dolgok. Ha jól, akkor is, de sajnos ez alkalommal az előbbiről volt szó. Igaz, hogy már akkor felhívtak és be kellett jönnöm, amikor az eset történt, de azóta az akkor ügyeletben lévő orvossal még nem sikerült találkoznom. Igazából szándékosan adtam neki egy plusz napot, mert úgy gondoltam, hogy neki is fel kell valamelyest dolgoznia, valamint kipihennie is magát. Talán nem érdemelte meg annyira, de nekem sem volt ám több kedvem ehhez a mai beszélgetéshez, mint vélhetően neki. Nem szerettem leszidni másokat, számon kérni meg pláne nem, de kötelességem volt. Ha nem tenném, a tekintélyem biztosan odalenne, és ez még csak a legkisebb gond. A nagyobb a veszteségek sorozata, amely minket ért a mészárlás következtében. Annabellet délelőtt kilenc órára rendeltem be az irodámba, közvetlen az utánra egyeztetve, amikor a kárfelmérők emberei már elhagyták a kórházat. Addig velük voltam elfoglalva, mostanra viszont már az irodámban ültem, és lázasan forogtak a fejemben a fogaskerekek, hogy mégis mi a fenét kellene most csinálnom. Ideges voltam és csalódott, ráadásul a tanácstalanság érzése keveredett a tehetetlenséggel, ami az egyik általam legjobban utált elegy volt az érzések kavalkádjában. Nem lesz könnyű azok után megfeddeni valakit, hogy bizonyára neki is sokkoló volt a dolog. Mire kilencre járt az idő, már türelmetlenül kezdtem járkálni fel-alá az asztalom előtt. Kezemmel a nyakamban lógó sztetoszkópot babráltam jobb híján, és ugyan sokszor lepörgettem magamban, hogy mit fogok mondani, vagy legalábbis mi az, amit kéne vagy szeretnék, mégis sejtettem, hogy úgysem az lesz a vége. Általában ez így szokott lenni, hogy előre elképzelünk ugyan valamit egy helyzet megoldása kapcsán, de mire ténylegesen is odajutunk, már sehol semmi az elhatározásból. Magamat ismerve nálam is megvolt az esély arra, hogy ez lesz a dolog végkimenetele. Amúgy sem volt túlzottan sok kedvem ehhez az egészhez, ráadásul fájt a szívem is az elveszett fiatal életek miatt. Én sem dolgoztam még fel teljesen, de itt összeszedettnek kellett lennem, legalább nekem. Az összes ápoló teljesen magába roskadt és a kollégák között is voltak néhányan, akik nem igazán voltak a toppon. Kellett valaki, aki egy teljesen határozott oszlop ebben az összevisszaságban és tartja magát a végsőkig.
Nem akartam bejönni. Egyáltalán. Soha többet. A bűntudatom mérhetetlenül nagy volt mostanra, és egész egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miként lehet nekem ehhez közöm. Mit csináltam rosszul? Tudom, hogy semmit, nem hergeltem fölöslegesen, segítettem rajta, nem hagytam, hogy elvérezzen, és mégis… mégis képes volt kilenc ártatlan életet kioltani, és nem tehettem ellene semmit. Nagyon sokáig eszméletlen voltam utána, és azt hiszem, az a nagy szerencsém, hogy az Őrzők előbb értek oda, mint bárki más. Pocsékul néztem ki, olyan érzésem volt, mintha stigma lenne rajtam, ami távol tart tőlem mindenkit a kórházban. Mindenki tudja, hogy én voltam ügyeletben aznap éjszaka, és szerintük az én hibám. Tudtam. Mégsem voltam képes elképzelni olyan helyzetet, aminek nem ez a vége. Megtette volna akkor is, ha nem vagyok itt, tudom, hogy igen. Hinnem kell, különben beleőrülök. A fehér köpenyem nem vettem fel, kirúgásra készültem, és tökéletesen meg is értettem volna. Emberként még talán fel lehetett volna menteni valamiképpen, de farkasként, úgy, hogy a főnököm is az volt, erre nem láttam esélyt. Nem is érdemeltem meg. S talán így is lenne a legjobb, még véletlenül sem történhetne hasonló eset. Kopogtattam, pontos voltam, bár határozottan nem hoztam a megszokott formám. A napszemüvegem ebben a fantasztikus időben egyértelmű dolgokról árulkodott, a farmer, és a bakancs sem épp nőies viselet volt, inkább magamra kaptam, amit találtam jellegű. Teljese ki voltam, és ezt most nem is akartam titkolni. Ha megkaptam a választ, hogy bemehetek, akkor nyitottam is az ajtót, majd be is húztam magam után. Ez senki füleire nem tartozik, én sem szívesen vagyok itt, az egyszer biztos. Lehajtott fejjel álltam meg az ajtóban, és vettem le a napszemüvegemet, majd nyomtam a táskámba. Nem akartam Fayere nézni, mint ahogy senki más tekintetébe sem. Utáltam magam. Azt a férget még jobban, de ez már nem fogja visszahozni a gyerekeket. Istenem… Megint összeszorult a szívem, és ezredszer is hiába kérdezem meg magamtól, hogy miért? - Hivattál! Tudom, miért, de most mit kellene mondanom? Bocsánat? Hülye voltam? Megszegtem a szabályzatot? Ezt mind tudom, csak épp, a személyiségemmel ellentétes lett volna hagynom valakit szenvedni, ha tudok segíteni. Nem érte meg, ezzel teljesen tisztában vagyok, de már nem tudok mit tenni, és erre nem létezik vezeklés. Nekem kell együtt élnem a borzalommal, és sosem fogom megbocsájtani magamnak. Egy valamit azonban megtanultam. Senkiben sem bízhatok az enyéimen kívül.
Mire végre felhangzott a kopogtatás az ajtómon, már tűkön ültem, persze nem szó szerint. Megálltam a járkálásban, kicsit lentebb engedtem a pajzsomat, csak hogy érezhessem, tényleg az általam várt személy áll a túloldalon. Néhány másodpercen belül egyértelművé vált számomra, hogy igen, Annabelle az, úgyhogy visszamentem az asztalom mögé, leültem a székemre és csak utána szólaltam meg. - Szabad! – mondtam félhangosan. Bennem is ott gyűlt a feszültség, tényleg nem volt sok kedvem ehhez a beszélgetéshez, mivel nem élveztem különösebben, amikor valakit le kellett szidnom. Én nem azok közé a főnökök közé tartoztam, akik szerették érzékeltetni az alatta állókkal, hogy mindent megtehetnek. Tudtam, hogy én is szabályokhoz vagyok kötve, és pont ez a szabály kényszerített most arra, hogy beszéljek a kollégámmal. Mikor belépett az ajtón, egyből szembetűnő volt természetesen a változás. Nyúzott volt, és az rítt le az arcáról, amit egyébként én is éreztem. Azóta számtalanszor hibáztattam már magam, hogy nem voltam itt akkor. Nem tudom, hogy tudtam volna bármit is tenni vagy sem, de ez már nem is fog kiderülni. Persze tudtam én, hogy azért minden időmet mégsem tölthettem idebent, de a gondolat akaratlanul is megfordult a fejembe. Az ilyen eseteknél szerintem ez természetes, bár azt nagyon reméltem, hogy többször soha többé nem kell ilyet megélnem. Azok az értelmetlenül kioltott életek talán örökké ott fognak lebegni a lelki szemeim előtt, nyomva a lelkem egy részét. Nem érintett közvetlenül, a bűntudat mégis ott munkálkodott bennem is. - Igen, foglalj helyet! – intettem az egyik szék felé, és próbáltam továbbra is ugyanolyan kemény maradni, mint amilyen máskor is szoktam. Ilyenkor egy fajtárssal szemben nekem még nehezebb volt, mint az emberekkel, de tartanom kellett magam. Egyszerűen úgy éreztem, hogy muszáj! – Gondolom, nem kell részleteznem, hogy miért hívtalak, ahogyan azt sem, hogy mennyire nincs kedvem ehhez nekem sem. Hidd el, nem okoz örömet, hogy erről kell beszélnem veled, de sajnos muszáj! – sóhajtottam egyet, és kínomban beletúrtam a hajamba. Afféle pótcselekvés volt, még akartam nyerni egy kis időt, de hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Nem volt ez szokásom, de mégis késztetést éreztem most rá. - Most voltak itt a kárfelmérők, és a családok is folyton telefonálgatnak. Lehet, hogy perelni fognak – elég gondterhelt voltam még emiatt is, bár ez igazán nem is rám tartozott, hanem már a kórház vezetésére. Ettől függetlenül azonban még az én vállamat is nyomta ez a súly. – De ez téged annyira már nem érint, én viszont tudni szeretném, hogy mi történt itt pontosan. Lennél szíves elmondani? – ujjaimat összekulcsoltam magam előtt, kicsit ráhajoltam az asztalra és úgy néztem rá komolyan, várva a válaszát. Hallani akartam tőle is, noha már mindent tudtam nagyjából, amit a rendőrség mondott, csak ők éppenséggel egy másik verziót tudtak, hiszen nem volt tudomásuk a létezésünkről.
Leülök, de csak azért, mert mondja, máskülönben inkább állnék, hogy adott esetben mihamarabb megléphessek. Nem neki szól, nem vele van bajom, egyszerűen szeretnék elbújni a világ elől, és belesüppedni önnön szégyenembe, mert egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel. Nem is tudom, hogy borzalmasabbat éltem-e már meg. - Tisztában vagyok vele, hogy ez a dolgod. Bólintottam, mi mást mondhattam volna, így volt, és kész, mint az osztály vezetője, nem volt választása. Nem hibáztattam, de attól még ugyanúgy nem akartam itt lenni, és ez valószínűleg elég egyértelmű is volt. Nem konkrétan az irodájában nem, hanem úgy az egész kórházat elkerülném szívem szerint. Igazság szerint, perelni nem igazán volt kit, mert az a szemét meglépett, nem kapták el. Kit perelnének? Mert a kórházba bejött egy súlyosan sérült egyén, aki ellátásra szorult, és nem lett kipaterolva? Megértem a gyászukat, de senki sem tudhatta, hogy egy elmebeteg szadista őrült az illető, én sem. Tartottam tőle, az egy dolog, de én nem vagyok olyan erős farkas, hogy bárkivel szemben megálljam a helyem. Mindegy, ahogy Faye mondja, ez tényleg nem az én dolgom. Kész szerencse, hogy nem voltak mindenhol kamerák az osztályon, különben az Őrzőknek nagyon sok dolga lenne. - Nem szívesen teszem, de elmondom. Sóhajtottam fel, aztán összefontam az ölembe a kezeim, és az ujjaimat fürkésztem, nem akartam a szemébe nézni, miközben visszaemlékszem, mert féltem, hogy látnám a saját szégyenem visszaköszönni. - Egyszer már találkoztam az illetővel, az egyik falkatársam mondhatni jóban volt vele, így amikor megláttam a folyosón, tudván, hogy ráadásként vérfarkas is, nem akartam máshová küldeni, gondoltam helyrehozom, aztán elmegy. Nagyon ramaty állapotban volt, szabályosan vonszolta magát, vércsíkot hagyva a padlón. Mondjuk, ennek a nyomait biztosan láttad. Ismersz már annyira, hogy tudd, nem bírok elmenni amellett, ha valakinek segítségre van szüksége. Összevarrtam. Közben... szó, szót váltott, de semmi olyan nem hangzott el, amiből tudnom kellett volna, hogy mire készül. Mikor elkészültem, átváltozott, kivágott a vizsgálóból, és… bement a gyerekekhez. Addig bírtam, utána már csak annyira tellett tőlem emberi alakomban, hogy elvonszoljam magam a riasztóig, és megnyomjam. Utána átváltoztam. Nem volt esélyem ellene, sokkal erősebb. Annyit tudtam tenni, hogy nekiugrottam, és feltéptem az általam összevarrt sebét, hátha a kiújuló vérveszteség foglalja majd le inkább. Aztán már nem tudom, mi történt, mert nekivágott a falnak, én meg elájultam, azt sem tudom, mennyit voltam kiütve, vagy miért élek még. Hidd el, inkább lennék halott. Hagytam abba a beszédet, és nem csak dramatizáltam, jelenleg tényleg úgy voltam vele, hogy bár megölt volna engem is, akkor most nem ülnék itt úgy, mint egy érzelmi roncs.
Csak biccentettem egy aprót, örültem, hogy legalább ő is tisztában volt azzal, hogy nem túlzottan leltem örömömet abban, hogy faggatnom kellett a történtekről, valamint kötelességből kellett elbeszélgetnem vele. Azt hiszem, hogy talán nem ártott volna elküldeni az egyik itteni pszichológus kollégához, de valami azt súgta, hogy nem venné szívesen az efféle segítséget, pedig szerintem ráfért volna. Majd talán fel is vetem, ha a beszélgetés olyan irányt venne, de amíg lehet, addig nem akartam szóbahozni az ezzel kapcsolatos véleményemet. - Elhiszem, de attól én még ragaszkodnék hozzá – mondtam türelmesen. Talán felesleges is volt, hiszen úgyis biztosra vettem, hogy be fog avatni, hiába nem tetszett neki. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy muszáj beszélnem, különben én is teljesen bekattanok. Nem szerettem az ennyire feszültséggel teli helyzeteket, márpedig ez most kétségkívül az volt. Sajnáltam is, és haragudtam is, hiszen hívnia kellett volna, vagy legalábbis segítséget kérni az egyik falkatagtól, hiszen volt neki olyanja is, hogy falka. Ha valamelyikük veszélyben van, nem hiszem, hogy nem jöttek volna a segítségére, főleg olyan helyzetben, amikor nagy gond lehetett ebből az egészből a lelepleződés miatt. Senkinek nem volt ez érdeke, az viszont annál inkább, hogy az emberek előtt titok maradjon, hogy miféle szörnyetegek élnek velük egy városban. - Állj! – emeltem fel néhány mondat után a kezemet. Megtehettem, hogy beleszólok, mert a főnöke voltam. Tudtam, hogy ez mennyire tiszteletlen húzás, és hogy milyen nehéz lesz neki ezek után folytatni, de képtelen voltam elmenni egy elhangzott mondat felett. – Tudod nagyon jól Annabelle, hogy talán én vagyok az utolsó, akinek meg kell magyaráznod azt, hogy miért láttad el. Én sem bírom szó vagy tett nélkül hagyni, ha valaki segítségre szorul, így ezt felesleges is tovább magyaráznod! – szóltam rá gyorsan, még a félreértések elkerülése végett. Én egyáltalán nem emiatt haragudtam, és ezt szerettem volna vele is minél előbb tisztázni, amíg nem tudtam meg még ennél is több aprócska részletet. Ezekkel egyébként minddel tisztában voltam, mert gondoltam, hogy csak úgy nem látna el senkit, aki nem gyerek, ha nem lenne feltétlenül szükséges. - Na, ezt most fejezd be! – szóltam rá dühösen, amikor végzett a történtek elbeszélésével. Mivel nem bírtam tovább egy helyben ülni, ezért felálltam és ugyanúgy kezdtem fel-alá járkálni, mint az előtt, hogy megérkezett volna az irodámba. – Még egyszer meg ne halljam, hogy bár lennél halott, mert esküszöm, hogy felképellek, ha az kell az észhez téréshez! – jelentettem ki határozottan, és a hangomból érezhette, hogy tényleg képes lennék megtenni. Nem vagyok harcias típus, de ha valaki kiváltja belőlem, attól még tudok bántani valakit tettlegességgel is. – Nagyon jól tudom, hogy ez most nehéz neked. Mindnyájunknak nehéz, így azt sem fogom mondani neked, hogy nem kellett volna ellátnod. Ugyan alapvetően mondanám, hogy el kellett volna küldened az ügyeletre, de jól tetted, hogy egy farkassal nem így bántál – egy kis dicséretet igazán megérdemelt azok után, amin keresztül kellett mennie. - Amellett azonban nem tudok elmenni szó nélkül, hogy nem hívtál segítséget. Az első dolgod az lett volna, hogy bármilyen állapotban van is, felhívsz engem, hogy itt egy farkas. Ha meg engem nem, legalább lett volna annyi eszed, hogy a falkádat hívod, hogy tudjanak róla! – ingattam a fejemet, szerintem teljesen logikus volt, amit mondtam neki. Azt nem állítanám, hogy mindenképpen segíthettem volna neki, ha itt vagyok, de ketten együtt máris többre mentünk volna, mint ő egyedül. – Az viszont nagyon bátor dolog volt, hogy az erőviszonyok ellenére is megpróbáltál kárt tenni benne, bár kissé talán ostoba húzás. Mindenesetre én értékelem! – tettem még hozzá, mert más nem biztos, hogy ezt olyan jó döntésnek találta volna. – Még nem tudom, hogy mi lesz ennek az ügynek a vége… - sóhajtottam végül, miután megálltam nem messze tőle és az asztalom szélének támaszkodtam a csípőmmel. - Azt viszont tudom, hogy nagyon gyorsan össze kell szedned magad, mert ahogyan most festesz… - csak a fejemet ingattam. – Ebben az állapotban nem dolgozhat, műteni meg főleg nem engedhetlek. Talán jót tenne neked egy kis pihenés, amíg ezek a dolgok elülnek, és te feltöltődsz lelkileg is. El kell fogadnod, hogy ez nem a te hibád, és én nem is hibáztatlak, csak hogy tisztázzuk! Kivéve persze azért, amit elmondtam, de reméljük, hogy nem lesz legközelebb, amikor így kellene tenned. Mit gondolsz, képes vagy túltenni magad ezen, hogy újra munkába állhass? – kérdeztem végül komolyan. Nem akartam elküldeni, hiszen szükségem volt rá, jó szakember volt, de ennek a viharnak mindenképpen el kellett ülnie.
Amikor megállított, természetesen megálltam, bár nem mondhatnám, hogy túlzottan örültem egy ilyen téma közepette a dolognak. Ettől függetlenül nem voltam tiszteletlen, tökéletesen tudatában voltam, hogy a főnökömmel beszélek, de ha nem az lett volna, akkor sem folytatom, míg be nem fejezi. Én egyszerűen ilyen voltam. Mindig alázatos, tisztelettudó, korrekt. Nem sokra mentem vele, de ezt most hagyjuk. Csak bólintottam a szavaira, nem is magyarázkodásnak szántam, vagy… fene tudja. Egyszerűen csak hozzá kellett tennem, talán magamnak inkább, hisz most már azt kívánom, bár ne segítettem volna. Igaz, szerintem akkor sem úsztuk volna meg, csak hamarabb történik meg az átváltozás. - Jó. Feleltem, mint egy engedelmes gyerek, de nagyon is az eszemnél voltam, épp ezért mondtam azt, amit. Az eszem tudja, hogy nem szenvednék ennyire, ha halott lennék. Soha nem kívántam még ilyesmit, és nem is hittem volna, hogy valaha fogok, de mint a példa mutatja, történhetett olyan, ami kiváltja ezt. Nem érdekelne, ha felképelne, a farkasom mondjuk lehet ugrana, mostanság nem olyan erőteljesen fogom vissza, mert egyszerűen képtelen vagyok rá. Tudom, hogy jól tettem. Bárki máshoz küldtem volna, mostanra az is halott lenne. Megkíméltem volna a gyerekeket, de egy másik osztálynak járt volna így. Azt meg inkább hagyjuk, hogy simán el tudtam képzelni ezek után, hogy megfenyegetett volna, ha el akarom küldeni. - Őszintén… ilyen körülmények között nekem a saját épségem az utolsó, ami eszembe jut, azt meg álmomban sem gondoltam volna, hogy bántani fog más is. Épp ezért az volt az első, hogy ellássam, utána meg már sajnos mindegy volt. Tudom, hogy elszúrtam. Amikor a riasztó megszólalt, már késő volt, ez tény és való, de én nem olyan jellem vagyok, vagyis, voltam eddig, aki bárkiről is azt feltételezné, hogy rossz szándékai vannak. Még most sem igazán bírom elhinni, hogy van ilyen. Istenem… sosem hittem volna, hogy a pozitív világszemléletem és optimizmusom egyszer ide fog vezetni. Lehet, hogy ostoba húzás volt nekiugrani, de így talán kevesebb léleknek kellett ilyen szívfacsaróan fiatalon eltávoznia. Csak ebben tudtam bízni. S hogy miért nem ölt meg engem? Arra az az egyetlen válaszom, mert sejtette, hogy így sokkal, de sokkal jobban fogok szenvedni. - Nem, nem lesz legközelebb ilyen, ebben biztos lehetsz. Csóváltam meg a fejem, egyrészt roppant kicsi volt rá az esély, másrészt biztos vagyok benne, hogy innentől kezdve senkinek sem leszek hajlandó segíteni, aki nem a falkám tagja. Ezzel megtagadom önmagam, de nem érdekel, ilyen áron nem éri meg megőrizni azt, aki vagyok. - Fogalmam sincs. Remélem, képes vagyok, de nem megy azonnal ez biztos. Ők az életem, annak szenteltem majd minden gondolatom, hogy segítsek neki, megmentsem őket. Nem tudom, mikorra emésztem meg, hogy ez történt. Ha ő nem is, hát én hibáztattam magam, és szerettem volna kiölni magamból ezt az érzést, de egyelőre nem ment. - Kérnék egy hetet. Ígérem, összeszedem magam. Sóhajtottam végül, és csak azért adtam magamnak határidőt, mert tudtam, hogy anélkül nagyon sokáig elnyúlna a dolog, márpedig jobb terápia részemről szóba sem jöhetett, mint a kis életek megmentése, de jelen pillanatban még az osztályra sem tudtam gondolni, nemhogy végigmenni a folyosókon gond nélkül.
Kezdőlap
//
