Kezdem unni ezt a felállást. Ő eszméletlen én meg mellette virrasztok, mint valami túlbuzgó, lelkiismeretes anyuka úgy, hogy több mint huszonnégy órája talpon vagyok és ez alatt elég sok minden történt. Akartam volna némi nyugtot mindattól, amit saját magam alkottam - mindenféle értelemben -, de képtelenség volt. A leghosszabb idő, amit távol töltöttem tőle, az a rövid zuhany volt és némi reggeli tennivaló. Meg kellett ejtenem, hogy valamelyest felfrissüljek, kávét is szereztem, miközben örültem, hogy olyan könnyen el tudtam különíteni energiáit a többiekétől. Könnyebb volt szemmel tartani a földszintről is. Rajta kívül még hárman voltak, akiket ennyire tisztán észleltem, a Teremtőm és a testvéreim. Teremtő...
Be kell mutatnom, elmagyaráznom, hogy mi a szar is történt vele pontosan, hogy hol van, hogy mik a játékszabályok, hogy mekkora mozgástere van. Elvinni vadászni, megnézni, hogy a képességet is rendben örökölte, a mentális dolgokat és az alakváltást is tanulni kell, és tartok tőle, hogy ha mindezzel megvagyunk, szerét kell majd ejteni egy látogatásnak Manech-nél is. De hogy előtte egyedül megyek el hozzá, az is biztos. Tekintetemet a kávé mellől a plafonra függesztettem, mintha átlátnék a falakon. Tudom, ha képes lennék rá, pontosan ott lenne, ahova épp néztem.
Úgy éreztem magam, mint akihez tényleg bekopogtatott az a kibaszott gólya, csak nekem nem kiságyat meg ilyen szarokat kellett egyből kerítenem. Egyébként a helyzet teljesen ugyanolyan.
Miután megittam a reggeli ébresztőmet, amiről tudtam, hogy annyit ér, mint halottnak a csók, visszamásztam a negyedik emeletre. Furcsa volt, tökéletesen szokatlan és ismeretlen, s valahol azt vártam, hogy amikor kinyitom az ajtót, egyszerűen eltűnik, ahogy Anne is eltűnt az életemből. Rá sem emlékeztetett már semmi, arra, hogy valaha létezett, csak az a fekete bársonydobozban heverő, rózsaszín szalagos szőke tincs.
Halkan teszem be magam után az ajtót, apróság, mégis figyelek rá. Figyelem. Jelenleg az összeset kisajátítja, azt követően is, hogy leülök a megszokott fotelbe - valami kézzelfogható megszokottság a tökéletesen új helyzetben. Az ágyamat a kétajtós szekrény Kölyköm foglalja el, ettől pedig ugyanolyan vigyoroghatnékom támad, mint amikor először éreztem meg benne azt a valamit, aminek a farkassal akartam teret engedni. Élje ki, élje meg, mutassa meg, mi van még benne. Van rá ideje bőven, hiszen olyan fiatal még, hogy mellette mi is vénnek és bölcsnek tűnünk, a közelsége pedig egyszerre jelent valamiféle pattanásig feszült harcra készséget és végtelen nyugalmat. Igen, te a miénk vagy, Ti hozzánk tartoztok.

- Remélem lassan megcsappannak az ilyen viszontlátások - szólaltam meg észlelve, hogy felébredt, látva a rándulást, amit kissé összehúzott szemmel figyeltem. Hiányzok, igaz? Engedékenyen és nagylelkűen lopom köré energiáimat, mintha láthatatlan kéz túrna láthatatlan bundába.
- Sokkal jobban festesz, mint tegnap - keltem fel, hogy két lépéssel már az ágy mellett álljak. Erős deja vum van, azt hiszem, neki is, leszámítva, hogy tökéletesen más helyen és más életben ébredt ezúttal. - Éhes vagy?

Megszólal, én pedig nagyjából fél perc alatt teljesen leizzadtam. Háton fekve, félig-meddig hasprésben meredek a saját hasfalamra, mintha arra várnék, hogy valami elő fog mászni belőle. És ez nem vicc. Tényleg úgy tűnt. Egy ideig. De aztán a ziháló légzéseim közé lopja magát a nyugalom és a biztonság, amitől ez az egész feszítő érzés is eltűnik a testemből, az ujjbegyeimből aztán pedig csak arra marad időm, hogy érezni kezdjem azt a fájdalmat, amit ismerek. Amiről tudom, hogy valós, mert emlékszem arra, hogy megtörtént.
Oldalra fordítom a fejem, átsuhan rajtam valamiféle "nem hiszem el, hogy már megint Te vagy az" érzés, de most valahogy képtelen vagyok őszinte haraggal vagy elégedetlenséggel kiutálni az aurámból.
- Ja. Én is.
Szűröm a fogaim közt kisvártatva, aztán megpróbálom feltolni magam ülő helyzetbe. Sokkal könnyebben megy, mint vártam. Ettől függetlenül lassú és óvatos egymásutánban pakolom le a lábaimat az ágy oldalára, a földre, háttal a ficsúrnak.
Képek, emlékek és hallucinációk egyvelegét dörzsölöm ki a szemeimből, hogy aztán a saját, tetovált karomon futtassam végig a tekintetem. Tudom, hogy mi történt. Tudom, mi vagyok.
Keresem a falat, amitől biztonságban érzem magam. Ha nem lélegeznék, akkor talán szobornak is hihetne, aki lát. A fények játéka és a saját bőröm ismeretlen furcsasága leköt, elmerülök benne, és egyelőre nem akarom érteni, hogy ez hogyan és miképpen lehetséges annak ellenére, hogy a tudatom mélyén szilárd bizonyosságként ül a tény, hogy vérfarkasok márpedig vannak, és hogy én is egy lettem közülük. Mert a ficsúrnak kellettem.
- Hol vagyok?
A vállam felett fordítom felé az arcom, de odáig már nem vezet az út, hogy rá is nézzek. Gyorsan, mintha magát a bókját akarnám lecsapni, úgy szegezem neki a kérdést. Mondjon, amit akar. Nem érdekel. Nem fogom neki beismerni, hogy igazából elképzelésem sincs, milyen nap van ma, és hogy valóban: jobban is érzem magam, mint amikor utoljára magamnál voltam.
- Nem.
A világért sem vallanám be neki, hogy megvesznék egy steakért. Vagy kettőért. Most, ebben a pillanatban arra a balga döntésre jutok, hogy nekem Tőle semmi sem kell, még akkor is, ha az ösztön szerint totális zsákutcába fordulok ezzel a hozzáállással.
És ahogy az imént a vállam felett próbáltam félig átnézni,a visszaúton beúszik a perifériámba a vállamon ékeskedő, óriási harapásnyom. Átellenes kezemmel finoman tapintgatni kezdem a sebszéleket.
- Mi az ár? Mit akarsz ezért?
A kérdések rekedtek. Nekem nincsen pénzem, nincsen semmim, amit mindezért adhatnék. Igazság szerint én egyáltalán nem érzem azt, hogy adnom kellene valamit, elég egyoldalú volt a vásár, de semmi sincs ingyen. Soha. Sehol.

Nyomon követem a lassú ismerkedést mind saját magával, mint a hellyel és velem, mert már semmi sem olyan, mint előtte volt, ezt anélkül is tudom, akár egy szóval utalna rá.
Könnyen ül fel, látszólag fájdalommentesen, amit elégtétellel nyugtázok, nem kell Gyógyítóért menni és újabb szívességek hadát kérni. Megtenném. Ahogy neki könnyebb volt felülni, úgy valamivel nekem is könnyebben menne ez. Mondhatni el nem képzelt, meg nem fogalmazott reményeket váltott valóra szépen csepegtetve, nem túl gyorsan, hogy el akarjam pusztítani, nem erőszakosan, hogy követhetetlen és gyomorforgató legyen számomra. Talán tényleg képes lesz elhozni azt a változást, amire szükségem van, azt a józan féket, amit ki tudja, mikor hajítottam el, pedig szükségem lett volna rá. Tényleg nem megy, ha csak a saját javamra kéne?
Zsebre tett kézzel állok, míg ő hátát mutatva nekem szoborszerű mozdulatlanságba dermed. Ő nem olyan törékeny, fiatal még, de nem törékeny, és ez segíteni fogja abban, hogyne roppanjon össze mindettől. A beharapástól, a ténytől, hogy mi vagyok a falkán belül, hogy ezzel milyen helyzetbe hoztam őt is, ami felől egyébként fikarcnyi bűntudatot sem érzek.
- A Holiday Inn Express negyedik emeletén. Ez a falka része, lejjebb az emberi vendégek laknak - adtam a kimerítő feleletet, ami tőlem meg pláne annak számított. Megvolt a gesztusértéke: kérdezz és választ kapsz. Semmi érdekem nem fűzött ahhoz, hogy bármit is elhallgassak előle, lehet, hogy nem a legelőkelőbb helye lesz a Kölykök közt sem, de senki se foghassa rá, hogy tudatlan és nem kapott felkészítést. Kap... csak nem a történtek előtt.
Válaszára már-már mosolyra húzom a szám, majd kényelmes léptekkel megkerülöm az ágyat, hogy elé kerüljek. Lenézek rá, egy pillanatra szinte eltűnődő arcot vágok, majd villámgyors mozdulattal ragadom meg a torkánál, emelem fel, mintha súlytalan volna és fordulok vele, hogy a hátam mögött lévő falnak vágjam és ott is tartsam. Némi vakolat potyog ijedt csendességgel. A gyorsaságot tekintve már nem fogtam vissza magam, szükségtelen volt, erőben is csak a becsapódást mérsékeltem, mert semmi kedvem nem volt még tatarozni is a szobámat.
- Soha többé ne merj nekem hazudni - morgom, látszólag nyugodtan, ugyanakkor egész lényemből süt a feltámadt harag. - Megértettük egymást? - szorítottam rá torkára, s ha felfogta, elengedtem olyan hirtelen és gyorsan, mint ahogy felkaptam, majd visszasétáltam a fotelhez és leültem. - Este eszünk - jelentettem ki, mintegy közölve a büntetést is. Nem vagy éhes, miközben ide hallom, ahogy kopog a szemed az éhségtől? Rendben, akkor nyilván nem jelent gondot estig várni. - Úgyis telihold lesz - húztam üres mosolyra a számat, ami szélesebb lett a kérdését hallva, de ahogy eddig nem volt ebben öröm, úgy most szinte keserűség ülte meg a grimaszt.
Annyira egyszerű volt, annyira magától értetődő, mégis fájt egy ponton belegondolni, ugyanakkor tényleg semmi más nem volt, amit ezért cserébe elvártam.
- Csináld jobban, mint én.
Az egészet. Mindent. Védd ki azt a rengeteg fiaskót, amit elkövettem, ne legyél a Teremtőd legnagyobb csalódása, ne taposs el két lábbal mindent, amit, amit óvnod kéne, vagy legalábbis megbecsülnöd. Ez nekem több, mint elég lenne, megerősítene mindkettőnket. Engem abban, hogy jól választottam és képes vagyok felnevelni az ivadékomat úgy, hogy az ne a szégyenben kövessen, hanem okuljon belőlem. Neki pedig... egyszerűen kijár. Hinni akarom, hogy így van, hogy egyszerű embernél jóval többre hivatott.
Nem kérem, hogy ne okozzon csalódást, mert képmutatás lenne. Tegye meg, ha olyan van, mert bőségesen akadnak, akiknek én is azt okoztam, így egy-két pofonba nem fogok belehalni, csak ne most. Még túl törékeny minden. Akkor is, ha teljes, elkorcsosult szívemmel hiszek benne.
- Ennyi az egész - mondom, mintha olyan egyszerű lenne. Még esetemben sem az, hiszen voltam én már elég magasan is. Az is én voltam, az is elérendő, megugrandó léc, magasság.

A Holiday Inn Express? Kösz. Ennyi erővel akár azt is mondhatta volna, hogy konkrétan a Holdon vertünk tanyát. Hetek, hónapok óta élek ebben a városban, gőzöm sincs róla, hogy egyáltalán akad ilyen nevű hely Fairbanks-ben. Már ha egyáltalán még abban a városban vagyunk.
Ettől függetlenül hümmentek. Tudomásul véve, hogy egy Hotelben tértem magamhoz. Azt kár lenne kijelenteni, hogy a mondat folytatása már többet mond, de tény, hogy jóval érdekesebb. Jóval több részinformációval szolgál, mint a földrajzi elhelyezkedés.
Van falka - tehát nem vagyunk egyedül. Jó. Ez megnyugtat, ehhez tudok alkalmazkodni, az már más kérdés, hogy már a gondolatától is borsódzik a hátam. Elég volt ebből a falkásdiból egy életre. Sosem akartam újra a részévé válni, és a jövőbe vetett szájhúzással próbálom már jó előre felvázolni, hogy mi vár rám. Mit kell tennem majd, mivé kell válnom majd azért, hogy itt is életben tudjak maradni...
- Akkor ez a fészek.
Jelentem ki, elég csupán párhuzamot vonnom. Hotel, a hátsó padsor az udvaron, jobbról a második asztal az étkezőben... Fészek mindig van. A reggelízű számban még formálom a szavakat, nehéz így, egyébként is, de nem hagyom, hogy bármi hátráltasson. Csak az kell, hogy fejben is összeszedjek mindent.
- Gondolom, majd bemutatsz a Vezérnek. - folytatom lassan, aztán szórakozott cinizmussal csettintek a nyelvemmel - Aztán megyek majd legalulra. Hány év? Öt? Tíz?
Őszintén érdekel, ami azt illeti. Annak idején három évembe került valamivel feljebb kapaszkodni, talán itt azért más, nehezebb. Nem tudom. Próbálok építkezni mindabból, amit már ismerek.
- Te hol vagy?
Tudni akarom, hogy hol tart. Sokat segít, ha az embernek... vannak ismerősei. Minél magasabbról kapja a beajánlást, annál jobb esélyekkel indul, hogy minden szopást maga mögött hagyhasson.
A léptei olyan hangosak, mintha a fülem mellett taposná a földet, minden összpontosításomra szükség van ahhoz, hogy ne akarja reflexből odapillantani, vagy felnyúlni, hogy elhessegessem a fülem mellől - pedig ott sincs. Felnézek rá, hogy megáll előttem, a következő pillanatban pedig a falnak csapódva próbálok levegő után kapkodni. Gyors, bassza meg, nagyon gyors. Az erején már nem tudok ledöbbenni, arra már fel voltam készülve, de a sebessége zavar. Megint ugyanaz a kör: én a karjába csimpaszkodom, de valami most más. A légzésem felgyorsul, lassított stroboszkópként lesz hol világosabb, hol sötétebb az arca, a szoba a világ, ahogy fel-felvillannak a farkas világoskék szemei a saját tekintetemben.
Bólogatok. Sokkal határozottabban és gyorsabban, mint ahogyan terveztem, védekeznék, hogy nem hazudtam, én csak... én csak... nem akartam hogy enni adjon. Egyedül akartam most is, ahogy mindig. Megmutatni, hogy meg tudom csinálni, és...
Krákogva és köhécselve tántorodtam hátra, amikor eleresztett. A fejemet rázva próbálom megtalálni az idegen gondolatok forrását, mert tudom, hogy ez nem én vagyok. Nem az vagyok, akinek megismertem magam, és ez jobban megijeszt, mint egy hatalmas, karmos mancs.
Telihold... Te jó ég.
Inkább visszadöcögök az ágyhoz, hallgatás - beleegyezés alapon. Ahogy akarja. Azt hiszem, hogy ki fogom bírni. Olyan ez, mint a magánzárka, és a büntetésből való megvonás. Ki kell kapcsolni mindent, ennyi az egész.
- Jól van.
Hagyom rá lihegve, és csak sejtéseim vannak arról, hogy miről beszél. Nyilván arra, hogy váljak jobb farkassá, mint amilyenné ő, vagy ilyesmi, csak elég nagy kár, hogy elképzelésem sincs arról, hogy azt mégis hogy kell kivitelezni. Vonyítsak szebben, vagy tudja a franc.
Ha ő nem szól, magam sem fecsérlem az időt beszélgetésre. Próbálom szortírozni mindazt, amit eddig leszűrtem, amit még tudni akarok és... Egyszerűen nem tudom, hogy mit kérdezzek, hogy létezik-e egyáltalán jó megoldás bármire és hogy mi az, ami a legelvártabb lehetne egy ilyen helyzetben. Nem tudom, mik a prioritások.
- Mi fog történni velem? Hogyan fogok élni? Veled?
Az utolsó kérdést kissé lemondó hangon teszem hozzá. Őszintén? Egyáltalán nem tetszik, hogy adott esetben meg kell osztanom az életem egy másik férfival. Vagy bárki mással, úgy egyébként.

A megnevezésre felhorkantam.
- Szőrt téptél volna a karomról, nem tollakat. - Értem, hogyan értette, de akkor se tetszik. - Inkább verem.
Sokkal találóbb, a legaljától a tetejéig lehet jutni, míg a fészekből kilöknek, meghalsz, ennyi volt. És mi különben sem repülünk - engem leszámítva, bár én is csak zuhanni tanultam meg -, hanem kikaparjuk magunkat a mocsokban csúszva-mászva.
Válaszolnék a kérdéseire, ám az enyémre adott felelete felbőszít, a hazugság epés íze, ami megüli a számat tőle, a farkas elégedetlensége, hogy a Kölyke azt hiszi, átverheti. Hogy nem látja pontosan, mit akar. Egy pillanat műve az egész, és ha tudná, másokhoz képest még én is lassú vagyok... a Vezérhez képest sehol sem tartok... El se tudja képzelni, bele se tud gondolni még.
Felcsap belőle az engedelmesség, a barna szem pedig nem képes megőrizni ezt az árnyalatot, hogy energiái hevesebben kezdenek vibrálni enyéim felcsapásától. Világoskék. Megragadom az állát, nem kell több bólogatás, nyughasson és hadd lássam rendesen még egyszer, amit a kórházban a pillanat hevének hittem. Összehúzott szemmel vizsgálom, mintha ezzel elérhetném, hogy változzon a színe, mélyüljön és vörössé legyen, de hiába. Miért? Mert az enyém a negyedik fok már csak? Többet kellett volna várnom az átharapásom után, több évre lett volna szükségem, hogy mindent átörökítsek belé? De az enyém. Érzem, tudom. Belőlem való, ezt a kapcsot ismerem, csak a másik oldalról, arról, amelyiken ő áll, akkor mégis miért?
Bosszúsan fújva egyet eresztem el, majd lépek távolabb, gondolatban még mindig ezen a kudarcon lovagolva, amit egyelőre képtelen vagyok másnak elkönyvelni. Felhígult a vér? Gyenge a bestiám? Méltatlankodva mordul még a feltételezésre is, haragja belülről emészt pár másodpercig, mert nekem szólt, miközben leültem. Nem értem. Rá néztem és már korántsem vártam azt a teliholdas vadászatot, mert ha ez valódik, akkor a fehér, négyágú csillag is az a mellkasán. És mégsem tudnám gyűlölni vagy megvetni érte, mert a fenevad ragaszkodik, ami belül él, az az övé, mindegy neki a kinézet.
"Jól van."
Nem, semmi sincs jól.
- Nem leszel legalul - jelentettem ki olyan magabiztossággal, hogy lehet azt gondolta, akkora pozíciót töltök be, amivel egyenesen jár, hogy jobb helyről induljon. - Én vagyok a legalja -  ábrándítottam ki egyből, mielőtt túl hiú reményeket táplálna. - A Vezér pedig az Alfa, és ahogy te belőlem lettél, úgy én belőle, üdv a családban - vázoltam fel a fő ágat számára. Erre varrj gombot, náci. És azt még nem is tudja, hogy mindkét nagynénje épp csak súrolja alulról a húsz évet. - Huszonöt évig lehetsz maximum Kölyök. De esetedben szerintem tíz év elég lesz. - Lehet, hogy ez is túl nagy szám és öt évnél valóban nem szorul többre, minden esetre a fejlődés nem csak a fizikai valóban rejlik, és ha képtelen a pajzsot normálisan használni, akkor egy idő után meg lesz lőve. Bár ezt már lehet nem hagyja elmondani és dührohamot kap attól, hogy képes voltam ilyen helyzetbe hozni, amin szemmel láthatóan valahol kurva jól szórakozok. Ez legfeljebb úgyis addig fog élni bennem, amíg meg nem látom megint a kék szemét.
- Velünk. A falkával, az itteniekkel, csapatban. Itt szobák vannak, viszont a hegyen lévő falkaépület csak a farkasoké, ott lakásokban laknak, de ugyanúgy egy épületen belül. Mielőtt elkezdenéd csorgatni a nyálad: a mellettem lévő szoba üres - húztam negédes, örömtelen mosolyra a szám. Kis kékszemű. Hát mégis betalált az a beszólás a bányánál? És ennyire? Vagy mi? Mi az oka?! Vádolnám-kérdezném még mindig, mert képtelen vagyok napirendi pontra térni fölötte, mégis ebben a kurva fotelben ülök és fortyogok, mert ha szarrá verem, az sem változtat már ezen. - Edzeni fogsz, gyakorolni, fejlődni, beleszokni az új életbe és kiaknázni mindent, amit csak adni tud. - Gyűlölni akarom és hibáztatni, mégsem megy, ami tovább bőszít a mélyben.

Halkan szusszanok. Akkor verem. Jelen álláspont szerint édes mindegy, hogy minek nevezem mindazt, ami lett, ami van és ami vár. Valahol belül szeretném lehordani, amiért nem képes érteni, felfogni a lényeget, és amiért tényleg képes tollakról meg szőrökről beszélgetni. A lényeg az, hogy felfogtam a helyzetet. A struktúrát, és valószínűleg a hierarchiáról is jóval többet tudok, mint azt sejtheti.
- Jó, akkor verem.
Én egyelőre nem. Inkább ő készül a verésre, legalább is valamiféle erődemonstrációra mindenképpen. Tőlem eléggé távol áll már mindaz a megadással vegyes, lelket vakaró rossz érzés, ami felüti a fejét a gondolataim, az érzéseim közt. Sőt, egyáltalán az a tény, hogy intenzíven érzek, rám hozza a frászt.
Nem tudom, miért haragszik rám, hogy mit tettem, amiért elégedetlenséget érzek. Valahogy tudom, hogy ott lappang benne valami negatív, és hogy mindennek én vagyok az oka. És egyszerre dacolok vele, hiszen én nem csináltam semmit, nem kértem semmit. Csak megszülettem, ahogy vágyott rá, ő pedig anélkül ítél el, hogy bármit is látott volna belőlem. Kellett volna az a lelki pocsolya az álmom szélére, talán akkor én is láthatnám magam a saját szemén át. Sajnálom.
De mit? Nem értem, hogy a torkom szorulásának enyhülésével miért nyom most már a mellkasom olyan eszeveszetten. Nem értek semmit, időbe telik, mire úgy tűnik, hogy megint magamra találok. Mire végre ki tudok kecmeregni ebből az ingoványos veremből. Csak hogy őt idézzem. A racionalitás és az emlékek talaján maradva kapaszkodom fel, és úgy fest, hogy válaszával támogat is ebben a folyamatban. Felel a korábbi kérdésemre, én pedig megkönnyebbülésemben hátranyúlok, hogy kimasszírozzam az ideget az ép vállamból. De a mozdulat lassan elhal, megmerevedik, ahogy a jég szalad át a tavak, folyók tetején. Először csak lelassul, aztán végleg megszűnik mozogni. Gyilkos a tekintet, amivel jutalmazom és illetem mindaddig, amíg be nem avat a család teljességébe. Szóval a Vezér vére vagyok? És ő maga is? És ő van legalul...
Ahogy összeszorítom a fogaimat, domborúvá keményedik az állkapcsom. Felállok, alig látható fintorral az arcomon, és egyenesen Felé lépdelek. És ha nem állít meg, sutba dobva minden percekkel ezelőtti emlékeztetőt, egész egyszerűen ököllel ütöm arcon. Egy, négy, nyolc, nyolc - ujjaimon sorakoznak a számok, s hagynak láthatatlan pecsétet az arcán - ha sikerrel járok, hogy a mozdulat végén egész egyszerűen a lábai elé köpjek. A remegés végigszánt a bőrömön, minden forró és jeges egyszerre, és sajnálom és gyűlölöm, mert úgy érzem, hogy mindkettőre érdemes.
- Ha tényleg Te vagy a legalja, ezt el kellett tűrnöd. - jelentem ki, legyek bármilyen pozícióban éppen - Ismerem a világodat. Tudom, mit jelentek neked, és tudom, mennyire könnyen tönkretehetnék mindent, amit még sikerült magadnak összekaparnod.
A legalja hibát vét? Gyanítom, hogy ha ő maga életben akar maradni vagy ha itt akar még élni ebben a veremben, akkor nem engedhet meg magának semmiféle fiaskót. Nekem kurvára mindegy. Élek - halok. Nekem itt nem lesz szavam, ahogy valószínűleg neki sem, és nem leszek hajlandó úgy teperni egy jobb életért, hogy hozzá vagyok láncolva. Hogy ő az egyetlen "barátom" itt. Meg kell ismernem a Vezért ha valóban a "családom" tagja.
- Ebben kiegyezhetünk.
Szóval semmi új. Vissza a "gyökerekhez", és csak remélhetem majd, hogy képes leszek elrágni azt a pórázt, ami itt a rácsokat hivatott felcserélni.
- Aztán majd meglátjuk, mennyire éri meg nekem, hogy segítsek neked. Felhasználtál. Fel akarsz használni. De nem birkát választottál magadnak, és jobb lesz, ha ezzel minél előbb megbarátkozol.
Kellettem neki. Vonzotta valami bennem, az az elcseszettség. Hát tessék. Még mindig ezt akarod? Nem ismersz engem ficsúr - én sem téged. De én nem kértelek Téged az életembe, és bármennyire azt gondolod, hogy szívességet tettél nekem ezzel az egésszel... Valójában fogalmad sincs róla, hogy mennyire nem vágyom egy mesebeli történetben szerepelni. Elég lett volna egy sima, egyszerű történet. És mindeközben a saját érzéseimmel vitatkozom, mert valahol mélyen azt hiszem, hogy igenis hálásnak kell lennem, mert olyan dolgok várhatnak még rám, amiket egy napon mindennél jobban meg fogok becsülni.

Én megkaptam mindent Castortól, amikor átharapott, miért nem voltam képes tovább adni teljesen. Ambíció, törtetés - van amiben tényleg a tökéletesre törekszem és hazudhatok magamnak, simogathatom mindkettőnk lelkét azzal, hogy ugyan, ez nem számít. A legalján minden számít. Az is, ami jelentéktelen apróságnak tűnik, mert így olyan, mintha félmunkát végeztem volna, hanyagul haraptam volna. Tovább ki kellett volna tartanom a marást? Miért nincsenek válaszaim?
Vádolom őt, okolom magamat némán, szavak nélkül, miközben ott a dac, ami képes az egészet átfordítani, ha valaha képes leszek engedni neki és elengedni, ami most még fájó pont. Nem érdekel. Akkor is jobb lesz, akkor is erős lesz. Felelek hát, hogy tudjon, hogy szívja magába mindazt, amiről még fogalma sincs, azt akarom, hogy értsen és tisztán lásson mindent, hogy ehhez mérten tudjon lavírozni a későbbiekben. El akarom tüntetni az örök elégedetlenséget magamból, akkor is, ha a lehetetlenre vállalkozok.
Nem hazudok, nincs értelme, ráadásul saját magamról is kiállítanám a képet, ha tőle megkövetelném az őszinteséget én viszont megtagadnám. Azt kezd vele, amit akar, s ahogy látom, kezd is. Megfeszül az állkapcsom, de nem állok fel, képes vagyok kivárni, hogy mégis szándékozik tenni ezek után. Ambivalens viszony lesz, ezzel már az elején is számoltam, így hát hagytam, hogy a falkában betöltött helyünk szerint bánjon velem, mert hagynom, tűrnöm kellett, miközben az éjfekete bestiát vérig sértette, hogy a tulajdon újszülött Kölyke kezet merészelt emelni rá. Ez volt az egyetlen oka, hogy nem fogtam vissza és hagytam, hogy vörös szemét a másikra emelje, miután az visszahúzta öklét.
- Ne bízd el magad, ember - morogtam farkasommal a hangomban, továbbra is ülve, különös hangsúllyal ejtve az utolsó szót. Nem gúnnyal, vagy lenézéssel, hanem úgy, mint aki tudja, kitől kapta az ütést, melyik féltől. - Mert kurvára csak egy részét ismered ennek a világnak. - Energiáim kinyúltak érte, ráeresztettem farkast, hogy marjon belé, tarkóját tépje a Kölykének, de nem téptük elő belőle.
Megtehetnénk, tudja és érezze, nagyobb természetességgel, mint bárki ebben a falkában, s ahogy a váltás szélére sodrom, úgy nyomom le vissza a mélybe a Kékszeműt. Mi vagyunk a legalja, de a hozzá legközelebb állók is, ahogy ő lekeverhet nekem egyet és nekem azt el kell viselnem, úgy a Teremtő megrángathatja a Kölykét, mert az kezet emelt rá. Hiába tűnik ez olyan egyszerűnek, hogy én vagyok lent, ő pedig tapasztalatlansága ellenére is felettem, egyáltalán nem az. Mindenki mással szemben tiszta határok húzódnak, csak nekünk nem adatott meg ez egyelőre.
- Szerinted mégis miért pont te lettél az, hm? - kérdezem immár felkelve és puszta energiáimmal nyomom le, hogy képtelen legyen állni. Látod, ilyen egyszerűen és gyorsan képes az változni, melyikünk van épp fent, egy hajszállal közelebb a verem tetejéhez, a napfényhez. - Tudod miért haraptalak be? - guggoltam mellé, hogy a vérszín farkasszemet nézhessen az ég kékjével, hogy aztán ráeresszek mindent, ami én voltam. A fortyogó elégedetlenséget, másfél évszázad küzdelmét, a kiolthatatlan hűséget, és azt a parttalan haragot, amit bármelyik harcban képes voltam segítségül hívni, mégsem homályosította el a látásomat. Mutattam a halált, amit szinte minden nap megélek, mert csak akkor érzem magam elevennek, amikor pengeélen táncolok, ha küzdhetek, mert már nem féltem, nem tudok nagyobbat bukni, nincs lejjebb, nincs tovább és én tudom, hova tartozok, mert jártam már szinte a legtetején, a melengető napfényben. Ez a bestia pedig féket nem ismerve marna-kaparna utat magának oda vissza, a hevességét pedig nekem kell kontrollálnom, ahogyan neki a saját démonait.
- Ha másfél évvel ezelőtt találkozunk, akkor is így döntök. Nem azért kellettél, hogy engem felhúzz, hanem mert látni akarom, ahogy ezzel megküzdesz. - Nyiván jó fényt vetne rám, ha jól teljesítene, ha csak egy keveset is, de annyi büszkeség bőven élt bennem, hogy ne gondoljam úgy: egy Kölyök segítségére szorulok. - Ha láttam volna, hogy ezekkel vagy ezekért mit művelsz - böktem meg a tetoválást az arcán -, lehet nem érdekelnél. De nem voltam ott. - Levettem róla a nyomást, nem terheltem tovább energiáimmal, a változás rémével, hogy hol közelebb löktem hozzá, hol visszatáncoltattam. - Ez az egyik oka, a másikat majd később tudod meg.
Mert az sokkal személyesebb, mint a magam kis pokla. Annak ehhez semmi köze, az jól el van zárva, azt ki kell várni, ki kell érdemelni, és akkor nem fogok elzárkózni attól, hogy megosszam vele. Nem bárány, helyes. Nekem farkas kell.

Kihívóan hümmentek - ameddig még van időm rá. Az emberi bőröm alatt ott pezseg az elégedetlen düh. Mert bármit is tett, nem én akartam ezt az életet, nem én kértem tőle, hogy vezessen be ebbe a... világba. Nem akartam tudni, talán egy nagyobb részem még most sem akar, csak a puszta tényt kell elfogadnom, hogy a részese vagyok. Legutolsónak lenni viszont még a tornasorban is borzasztó ciki, rengetek privilégiumot ad még annak is, aki csupán egyetlen centivel, de fölé tud emelkedni.
Ahogyan a korábbi napok folytonos repkedéseit, úgy ezt az egész belső huzavonát is nagyon kezdem unni. Felcsattannék, ha lenne időm rá, de az agresszív és fájdalmas, elfojtani próbált kiáltáson kívül nem futja semmire. Viszket és fáj a húsom újra, önkéntelenül zuhanok térdre, mintha kirántotta volna alólam a talajt.
- Nem tudom... - a fogaim közt kell szűrnöm, préselnem a szavakat. Furcsa tónust kap minden egyes hangzó, ahogy a hatalma ostorcsapásai négykézlábra kárhoztatnak - Mert kellően elcseszett vagy...
Kérdeztem - volna, de valahogy nem vagyok képes megfelelően hangsúlyozni. Őt ismétlem, azt a hevességet, amivel kikelt magából a lakókocsimban. Tényleg, a kocsim. A picsába...
Felkiáltok, ahogy az érzések ráülnek a hátamra, és bár eddig még képes voltam támaszkodni, most a kezeim kocsonyaként remegnek meg, hogy hangos puffanással terüljek el a padlón.
Dühös vagyok. Fel akarok robbanni és kiereszteni az évek óta gyűjtögetett nyomást és most már tudom, hogy erre fizikailag is képes lehetnék. De Ő nem engedi, hogy újra előtörjön, ahogy a kórházban. Most nem ölthet testet, nem kapott rá engedélyt, és ettől csak még erőteljesebben szeretne kirobbanni az egész testemből, a tér minden irányába, hogy elnyelje az egész világot. De ott van, láncon: lezárva, és csak addig rohangál veszetten fel-alá, míg a lánca engedi. Két, tőlem független valami harcmezeje a testem és a tudatom, és nem akarom elviselni tovább.
Ahogy ezzel megküzdök? Felhördülök, ahogy ökölbe szorulnak a kezeim, érzem dagadni a nyakam ereit megint. Nem akarom elviselni, ez még mindig így van, de el fogom, mint annyi minden mást. Megküzdök vele, ha úgy tetszik: magammal, és azzal a hatalmas valamivel, aminek vörös szeme van és valamiért olyan fontos nekem.
Nem tudom, hogy miről beszél, messze sodródtam az ok-okozati összefüggések értelmétől, így ha nem bökne rá az arcomra, képtelen lennék felfogni, hogy mire céloz.
- Nem...
Erőteljesen próbálok ráordítani, ahogy ezúttal engem rohamoznak meg az emlékek. Nem akarom, hogy ő is élő emlékeztetője legyen mindannak, ami ezért, ezekért történt éveken át. Sem a hatásának, sem azoknak a dolgoknak, amiket szégyenlek. Nem akarom, hogy beszéljen róla, hogy hozzáérjen. Nincs hozzá joga. Ezek egy olyan életből maradtak rám, amihez nincs köze és a mostani körülményeinket alapul véve soha nem is lesz.
A nyomás elmúlik, és én megint zihálva és jeges verejtékben úszva fekszem a földön. Az ujjaim begörcsöltek az eddigi feszítő szorítástól, és nem marad más, mint hogy a legalja cipőjét bámuljam addig, amíg fel nem tudom lapátolni magam. A Kékszemű elégedetlenül kushadva pihen odabent, de én, az ember nem adom meg magam. Sosem volt szokásom. Akkor sem, ha valamiféle elborult szimpátiát vagy megértést próbál belőlem kicsikarni csak azért, mert a feltételezettnél sokkal (és még annál is) több közös vonásunk, érzésünk akad.
- Nem vagyok benne biztos, hogy érdekel.
Fáradtan fekszem még mindig a földön. Éhes vagyok. Tényleg. Talán még jobban érzem, mint korábban, nem tudom, talán ez az egész dolog van rám ilyen hatással. Kimerít, akár valami testépítés csak annál sokkal intenzívebb és megterhelőbb.
- Mit kell még tudnom? Bármennyire szeretnélek megütni még egyszer, nem... - akad meg a lassú szófolyam kissé - ...nem akarlak, most így. Miért?

- Na, érted te ezt - húztam el szám elégedetten, ahogy közli, hogy elcseszett vagyok. Nem szégyellem, ez az igazság, ezt tagadni pedig egyenlő lenne azzal, hogy cseppet sem ismerem magam.
Azt hiszem, kezdi már látni vagy legalábbis sejteni a mértékét mindennek, de ha mégsem, úgyis lesz még elég ideje megtapasztalni. A pillanatnyi, röpke büntetés a jéghegy szikrányi csúcsa csak, olyasmi ráadásul, ami a legtöbb épeszű Teremtőtől elvárt. Nocsak, némi épelméjűség is szorult belém.
Üvölt, de nem foglalkozom vele, sokkal több és nagyobb fájdalmat is ki kell majd még állnia, ráadásul nem csak tőlem, így jobb, ha mindehhez már most hozzászoktatja magát. Egyáltalán nem olyannak tűnik, mint aki az első karcolásra menedéket keresne, nem is akarom, hogy ilyenné váljon. A dühe simogató, a harag jó, főleg, ha tud vele bánni mind ő, mind a farkasa, akit megrángatva még mindig láncon tartok. A tiltakozásra húzom csak össze némileg a szemem, egy pillanatra pedig elfog a késztetés, hogy kiszedjek belőle mindent, ami ezekhez a tetoválásokhoz köthető, mégsem teszem. Unalmas lenne. Érdekel, mi lehet mögöttük, de messze nem a múltja miatt választottam ki, hanem azért, amit a jelenben produkált, innentől pedig nem fűz érdek ahhoz, minden kis szarságot megtudjak róla, amit nem önként adna. Saját magam érdeklődését is fenntartom ezzel, nem csak neki kegyelmezek olyan téren, hogy nem kényszerítek elő belőle olyasmiket, amikre esetleg nem akar emlékezni.
Visszahúzom a kezem, vele együtt pedig energiáimat is, pihenőt hagyva neki, teret engedve növekvő éhségének. Elbukta egyelőre az evést, majd legközelebb nem hazudik, vagy hagyja a picsába az ajándék ló fogának stírölését.
- Meg is lepődtem volna, ha másképp van - húztam el a szám arra, hogy nem érdekli. A helyében én is leszarnám. - Rohadt sok mindent - mondtam a kiábrándító feleletet első kérdésére és visszaültem korábbi helyemre, az egyből következő faggatásra viszont nem tudok élből felelni, mert amit kapásból mondtam volna, azt nem akartam. "Mert a Fiam vagy." Apaságot feltételez, az pedig a mi családunkban jól még egyszer sem sült el, így ahogy felrebben bennem ez a négy szó, úgy hal hamvába. Ne kísértsük a sorsot - sokszor lehet, sokféleképp, én már csak tudom, de ez olyan terep, amin egy életre elég aknára léptem, még farkas szemmel is. Nem kérek belőle többet, köszönöm.
- A Kölyköm vagy. A bestia, ami benned él, az enyémtől van, az ösztön diktálja, hogy mikor támad, mikor nem és a jelleme. Ha úgy érzi, hogy hibát követtél el az előbb, vagy érezte a bestiám sértettségét és elégedetlenségét, akkor az a természetes reakciója, hogy meghunyászkodik és próbál "jó" lenni. Ezzel fog vissza téged is. - Vannak persze kivételek, elbaszott Teremtő-Kölyke kapcsolatok, de ez azért annyira nem általános. - A dolog amúgy oda-vissza működik - fűzöm hozzá nem túl nagy hangsúlyt fektetve erre, azt minden esetre észlelhette, hogy energiáim már nem agresszíven viszonyultak hozzá, még ha pontosan nem is tudta megállapítani, mi minden együttes örvénylése is ez. - Nem repesek az örömtől, hogy erre volt szükség, de nem fogom engedni, hogy úgy gondold, csak azért, mert Omega vagyok, neked is bármit szabad velem szemben. - A titulusom említéséről pedig eszembe jutott, hogy a gyakorlati dolgokon túl egy sor elmélet is vár még rá és ha ő unta a belső huzavonáját, hát garantálom, hogy azon az előadáson bealszik. Kár, hogy nincs egy Falka-kézikönyv, rengeteget segítene, csak hozzávágnám és levan a gond. Bár erre lehet mondani, hogy minek olyannak Kölyök, aki nem foglalkozik vele utána.
- Miről akarsz többet: a falkáról vagy a farkasról? - nekem édes mindegy volt a sorrend, előbb-utóbb úgyis mindennel meg kell ismerkednie, most pedig még választhatott.

Igazából... Most még úgy egészen kellemes elfoglaltságnak tűnik végighallgatni azt a rohadt sok mindent. Csak fekszem, minden tagom ernyedten hever mellettem a földön, érzem szétáradni bennük a jótékony zsibbadást. Kényelmes így. És az elmém fáradtságának is pihentető, ha nem kell túl sokat gondolkodnom, csak mint egy mesét, úgy hallgatni a szavait. A lényeg talán így is megmarad. Ezért nem rettent a lista hossza, az idő fogalmával mindig is más kapcsolatban voltam, mint az emberek tetemes hányada. És ahogy régen sem, most sem rohanok sehová. Egyszerűen nincs hova és nincs miért. Csak a padló van, és az Ő szavai. Ki tudja, talán még érdekes is lehet. Szeretem a történeteket.
Próbál jó lenni. Nocsak. Elég fura íze van ennek a "Kölyök" szónak, nem vagyok hozzászokva, hogy csak úgy le-kölyközzenek. Valljuk be őszintén sem kívül, sem belül nem felelek meg a szó elvárásainak. Legalább is eddig nem volt így.
- Aha, értem. De azért én még én vagyok, nem? Mármint... ha akarok valamit, nyilván nem fog az a... farkas. A farkasom, nem fog kigáncsolni.
Nem tudom, hogy kellően érthető-e számára az, amit ezzel kérdezni akarok. Nyilván túlmutat az olyanokon, hogy mondjuk szeretnék egy sört, de a farkasom szerint a bor jobb, úgyhogy valahogy... blokkolja a kezem, és a sör helyett a borhoz irányítja. Szar példa, de akkor sem tudom másként kifejezni.
Azért azt megjegyzem, hogy kétirányú a dolog, helyes. Legalább valahol mélyen ő is olyan szarul érzi magát, mint én. Persze neki több rutinja van ugyebár, és ha én eddig azt hittem, hogy az átlagnál jobban tudom leplezni a valódi érzéseimet, akkor ő meg aztán pláne.
- Nem gondoltam, hogy bármit. - nincs erőm gyorsan felcsattanni a "vádpont" ellen, marad a szolig-szelíd ellenállás - Csak egyszerűen felcseszett, hogy... Igényt tartottál rám, mint valami elbaszott plüssre. Hogy azt hitted, hogy elveheted az életemet következmények nélkül, kérdés nélkül, hogy rám kényszerítheted a saját vágyaidat és... Omega Hahh. - esik le a tantusz nagy hirtelen - Szóval még Omega is vagy.
Nyilván lehetett volna ennek valami pozitív felhangja is. Mondjuk ha a Vezér (az Alfa?) néz ki magának, akkor azt mondom, okés. Fasza. Megtisztelő a vágyainak tárgyaként vonulni a világ előtt. De hogy a legalja...? Mindegy. Jobb, ha nem kezdem el megint ezen túráztatni magam, még a zsörtölődéshez is fáradt vagyok.
- Farkas.
Gondolkodás nélkül teszem le a voksom az egyéni sorsom válaszait rejtegető témára. Nem mondom, hogy már most biztos vagyok benne, de ha esetleg arra kerülne a sor, hogy megpróbálok meglépni a jövőben, akkor jobb, ha magamról tudok többet. Akkor talán a falkáról már nem is kell majd.

- Erős impulzusokra, érzelmi behatásra föléd kerekedhet, ahogy a kórházban is. Főleg az elején erre nagyon sokszor fogsz majd késztetést érezni, így ha nem figyelek oda rád, előfordulhat, hogy egy zsúfolt utca kellős közepén váltasz alakot, bármennyire nem akarod. De ha megtanulod kontrollálni és együtt élni vele, nem lesz gondod. Ha harmóniában vagyok - ez így elég nyálas, de tény -, akkor nem fog kigáncsolni, sőt! Ő lesz a legnagyobb erősséged. - A kis Kékszemű. Aki nem is annyira kicsi, Villámhoz és Kölyökhöz képest kifejezetten böszme darab, de tekintve, hogy emberként sem egy csöppségről van szó, nincs nagyon mit csodálni rajta.
Hagyom feküdni, pihenni, este még szüksége lesz az erejére, sokkal jobban, mint a kórházban volt, nem akarom, hogy az első vadászatán beájuljon, annyira kimerült. Még csak viccesen se tudnám felfogni jelenleg - meg amúgy sem.
- Jobb lesz ha ehhez mielőbb hozzászoksz, ugyanis a falka tekintélyes hányada hasonlóképp bánhat veled és neked ugyanígy nem lesz beleszólásod. - Összehúztam kissé a szemöldököm, ahogy átfutott rajtam, hogy mi a fészkes fenét is mondtam. - Tudod mit? Lófaszt. Hozzá ne merj szokni, különben tényleg kitekerem a nyakad. Se birkára, se Teddy macira nem tartok igényt. - Ezt mondjuk pont leszarhatja, de erősen kétlem, hogy ilyesmivé akarna válni. - Az Omega a legalja, ahogy az Alfa a legteteje. - A csodás családi kör. Valahol tényleg szép és csodálatraméltó ez, de az biztos kurva élet, hogy nem az én fejemben.
Tök mindegy, miképp választ, rám akkor is maratoni szájtépés vár, olyan, amihez egyáltalán nem voltam hozzászokva, de láss csodát, drága Kölyköm, érted még ezt is. Érted, magamért... Nincs különbség jelenleg.
- Több vérvonal is van, mind egyedi képességgel bíz, a miénk a Villámoké, a sebesség vérvonala. Ez annyit tesz, hogy másfélszer gyorsabb vagy a veled egykorú, már vonalba tartozó farkasokkal szemben. Ha sikeres a beharapás, öröklöd a vérvonalat... és a külső jellegeket is - tettem hozzá minden öröm nélkül. - Megfelelő gyakorlás mellet tudsz majd mentális pajzsot használni, valamint ~ gondolatban beszélni. ~ fejeztem be gondolati úton juttatva el hozzá mondatom végét, majd ugyanígy folytattam. ~ Ez utóbbi csak akkor megy, ha a másik nem húzza fel teljesen a pajzsát, olyankor viszont hangszigetelt szoba ajtaján dörömbölnél. Ha idősebb vagy a másiknál, akkor viszont össze tudod zúzni ezt a pajzsot és megfelelő korkülönbség mellett, meg tudod rángatni a farkasát úgy, ahogy az előbb én a tiédet.
Aztán fogtam magam és kimásztam a fejéből, nincs nekem ezzel szemben semmiféle perverzióm, ha nem kell, akkor választom inkább az emberi beszédet.
- Ez a pajzs, ha figyelsz, észreveheted, hogy olyan, mintha eltűnnék - mondtam, majd teljesen bezárkóztam ilyen módon, tökéletesen elrejtve előle a saját bestiámat, ezzel pedig jómagam is siketté-vakká lettem az övére. Ez legalább annyira nem tetszett a fenevadnak, mintha Castor játszotta volna el ugyanezt velünk.
- Koncentráció és fegyelem kérdése. - Ezzel amúgy kétlem, hogy bajban lenne, abból ítélve, micsoda önkontrollt gyakorolt velem szemben a korábbi találkozóinkkor. Azon kettőn, amiből a második tulajdonképp véget sem ért. - Hiányzik? - kérdeztem könnyedén, arra értve, hogy a farkasa hiányolja-e az enyémet. Szemét dolog, azok után, hogy egyszer már megrángattam hazugságért, most pedig ilyet kérdezek, tudom. Az élet kegyetlen, és én sem játszom tisztességesen.

A legnagyobb erősségem? Végül is... Miközben a hallottakkal próbálok dűlőre jutni, abba is belegondolok, hogy vajon mennyivel másként alakulhatott volna minden Odabent, ha már akkor is van egy ilyen támogatásom. Megint veszekszem magammal. Mert a történtek ellenére mégis valahol a maga félresiklott módján büszke vagyok mindarra, amit elértem. Szörnyeteg, farkas, akármilyen támogatás nélkül. És ha minderre önerőből képes voltam, akkor vajon hova vezet majd ez a plusz erő? Fogalmam sincs. Egyszerűen nem látok tovább annál a megszokott emberi gondolkodásmódnál, hogy innentől kezdve senki sem baszakodhat velem. Persze ott a falka és a többi erősebb, öregebb farkas, de ez (még) nem igazán érdekel.
Kevés emlékem maradt a kórházi incidensből. Az utolsó foszlány megáll ott, hogy egy fekete vaddal küzdöttem, mert nem akartam megadni magam, és amikor biztos voltam benne, hogy meg fog ölni, nem akartam úgy eltávozni az élők sorából, hogy a gyengeség vagy a megadás legkisebb jelét is kimutattam volna. Azt nem tudom, hogy sikerült-e... De tudom, hogy féltem és dühös voltam - talán ennél erőteljesebben még sosem hálózott be az indulat, mint akkor, és azt hiszem, hogy ebbe is vesztem el teljesen. Talán ezért nem emlékszem onnantól kezdve semmire, mert a tulajdon, évek óta hömpölygő és elnyomott bosszúszomjam teljesen átvette felettem az irányítást.
De az más volt. Ha ott valakinek baja esett volna, az megérdemelt lett volna. Nem volt más rajtunk kívül, csak Ő és én. Okkal és joggal tettem volna kárt benne. De ártatlant, büntetlent sosem bántottam, és ez ezzel a... beharapás dologgal sem változott. Azt hiszem.
Erőtlenül, de azért sikerül felröhögnöm. Az Őshöz való viszonyulásom úgy fest, hogy a másodpercek pergésével egy ritmusban változik. Nem is tudom, hogy megnevettetett-e már egyáltalán.
- Sose tennék ilyet. Az nem én vagyok.
Azt hiszem, hogy ez az első téma, amiben tökéletesen egy hullámhosszon pendülünk. Talán a későbbiekben lesz ez még ennél több is, de tetszett az a hirtelen önjavítás amit produkált. De persze, tudom, hogy mikor kell befognom a számat, ezzel eddig sem volt különösebb probléma. Békanyelésből - mondhatni - kellően profi vagyok. Csak az számít, hogy hosszú távon mi éri meg jobban. Ha a későbbi sikerhez megint az kell, hogy egy ideig tűrjek, a felszín alatt fortyogni és emészteni minden elnyomást még mindig lesz lehetőségem.
- Ja, logikus.
Nem kell ahhoz kimondottan etológusnak lenni, hogy az Alfa, Béta és Omega kifejezésekkel tisztában legyen az ember. Még ha csak hallomásból is. Plusz, az Alfahím szó még a köznyelvbe is kellően beépült ahhoz, hogy ne legyen idegen az itteni jelentése sem.
Vérvonal.
Az eddig hanyag megnyugvásban szétdobált végtagjaimba ideges feszültség szökken a szó hallatán. Kedvem lenne azonnal befogni a fülem és addig halandzsázni, amíg az Ős erről az egészről beszél. Nem akarom hallani.
Az egész rendszer undorító és mardos, hogy ez most is számít. A "fajtám", az eredetem, minden, amit vérnek neveznek és ráfogják, hogy tiszta vagy éppen mocskos. Megszégyenülnék, sőt, talán elemi pánikot is éreznék, ha tudnám az okot, ha a farkasom számomra egyelőre ismeretlen külalakja egyértelmű lenne. Hogy vízzé vált a Vezér vére, és nem tudnám eldönteni, hogy ez csak engem tenne-e gyengébbé vagy a farkas apját is velem rántaná. De enélkül is elborzaszt, az Ő keze helyett szorítja a torkomat a párhuzam, és a tudatom minden egyes darabja eszeveszetten tiltakozik ellene.
Megint a vérem dönti el, hogy ki vagyok? Hogy ki lesz az, aki él és aki hal körülöttem. Egy szerencsés-szerencsétlen véletlene az univerzumnak, hogy az az "én", aki ezt a tudatot kapta, pont tiszta vagy pont mocskos. De mit tehetek én róla...? Hol van nekem ebbe beleszólásom és abba, hogy ez milyen emberré tesz? Vagy éppen farkassá...
Lassú ritmusú, mély légzésekkel próbálom visszanyerni a higgadtságomat, mert úgy érzem, hogy hiába nem szólok semmit, Ő érez rajtam mindent, és nem akarom kiteregetni a szégyenteljes szennyest. Továbbra sem.
A fejemben hallom a hangját, és ez meglep annyira, hogy kizökkenjek az egyre vadabb sebességgel pörgő mókuskerékből. Sőt, egyenesen kizuhanok belőle, amikor biztossá válik, hogy nem csupán a fáradtság űz nevetséges játékot velem, hanem tényleg Ő beszél, és képes rá. És az ígéret, hogy erre egyszer én is képes leszek, fellelkesít. A lehetőség viszont, hogy talán mindent hallott eddig, amit gondoltam, újra gúzsba köt. A picsába már ezzel az állandó kettősséggel!
Aztán elmúlik. Nincs már a fejemben a hangja, és nincs már egyáltalán sehol. Összevonom a szemöldököm, magam alá húzom a kezeimet, hogy kissé megpróbáljam felnyomni a testem azért, hogy teljesen felé tudjak nézni. A kérdő tekintetemben ott az óvatos kétség, hogy vajon tényleg ott van-e még, ha egyszerűen nincs sehol. De látom. Mondjuk ez pontosan annyira segít, mint bármi más egyszerű "emberi" érzék, mert mind becsapható. Lehet fantom, egy mozgó, lélegző tévképzet, aki úgy fest, kérdést intéz hozzám.
- Megijedtem.
Olyan természetes ártatlansággal ejtem ki a szót, mint egy gyerek, aki elveszti az anyját a plázában. Akinek még nem ciki ilyesmiről nyíltan és őszintén beszélni. Nekem viszont az, úgyhogy igen hamar érzek önvádat újra - azért, mert képtelen voltam befogni a számat.

De most még minden bizonytalan. Még az adott pillanat sem biztos, mert egész egyszerűen nem lehet az. Valami határozottan él bennem ott, ahonnan az évek már mindent kiöltek, ami a húgom kitagadásával végleg elpárolgott. Talán egy kanál remény lobogott még arrafelé, hogy egyszer még lehetek jó. Jobb.
Azon a helyen most pontosan olyan elesettnek érzem magam, mint Idekint az életben éreztem eddig. A különbség csak annyi, hogy elemi erővel érzem, hogy nem hogy jobb lehetek, hanem egyenesen jó leszek, ha nem a legjobb. Csak győzzem kivárni.
És itt ül előttem Ő. A kölyökképű Ős, és egyáltalán nem tudom, mihez kezdjek vele. Azt mondta, hogy oda-vissza működik. Ki tudja, talán ő sem nagyon tudja, mihez kezdjen velem. De ketten talán tudunk kezdeni valamit ezzel a fél-bizonyossággal, nem? És talán egy nap majd azt is meg fogja bocsájtani mind nekem, mind magának, hogy nem illek bele abba a sorba, amit eddig Ő zárt. Talán hamarosan az is kiderül hogy a vér tényleg ennyit számít-e, talán eldől, hogy kettőnk közül ki az erős és ki a gyenge igazán, és meg fogom tudni, hogy az én vérem is ugyanolyan értékes-e, mint a Vezéré, aki Ős az Ősöm előtt, a világ tetején.


//Köszönöm a gyostalpalót és a megkínzást! A többi apróságot akkor majd lebeszéljük, aztán még a leírások alapján is tájékozódom! De most menjünk enni, mert már tényleg éhen halok, és nem akarok még egy rekordot dönteni a meghalással! //

Picúr olyan bámulatosan rugalmas személyiség, hogy baszott bármi jelentőset változni elmúlt hónapok alatt. A helyzet kölcsönös, a magam része megtámogatott azzal, hogy egy kegyelem-gyilkosság is felkerült a közreműködésem által elhalálozottak képzeletbeli listájára. Bár ez is nézőpont kérdése.
Mióta Manech elárulta, hogy kicsoda valójában... az ég világon semmi sem változott. Eddig is tudtam, hogy jóval idősebb nálam és ketté tudna törni, mint egy ropit. Azzal, hogy megtudtam, mennyivel erősebb, már nem tudtunk igazi pofont lekeverni a szarnak, már csak azért sem, mert az sokkal jobban birizgálta a csőröm, hogy más matuzsálem is itt lehet és mindez mit jelenthet a falkára nézve. Csakhogy ahhoz én kurva mélyen voltam, hogy fájdítsam miatta a fejem. Majd a nagyságok foglalkoznak ezzel is, amikor kedvük tartja és nem úri muri viadallal múlatják az időt. Hőzöngése és gőz kieresztés? Ugyan már... arra ott vannak a kóborok, nem? Na mindegy.
Ami viszont messze nem volt mindegy, az a mai nap. Emsnek is tartoztam vele, nem ringattam magam abban a hitben, hogy majd gyáván megbújok a szobám sarkában, ám előtte mással akadt beszélnivalóm.
A hegyomlásnyi Kölyköt még hagytam aludni, annyit hagytam neki, amíg én a közös konyhában megkávéztam. Rühelltem a löttyöt amúgy - ezért ittam.
Visszatérve az ágya végében álltam meg. A korábbi, falon ütött lyuk, ami átjárást biztosított lakrészeink között még megvolt. Valahogy mindig kiment a fejemből, hogy be kéne falazni, vagy ha került is bárminemű lyuk-eltávolító, az rövid úton cudar sorsra jutott. Szerettem az elbaszott dolgokat, az a lyuk pedig kifejezetten bejött!
Energiáimmal rángattam meg övéit, az éjfekete bestia a másik tarkójára mart. Durva, de agressziótól mentes ébresztés volt ez, minden kedvességnek híján, mégis benne rezgett a törődés nyugodt hulláma. Az enyém. Én teremtettem, én nevelem naggyá.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! - Továbbra se állt a számra a neve. - Tudod, milyen nap van ma?

== built for this time ==

Újabb megragadhatatlan, fura (ám már kellően megszokott) álomban hömpölyögtem, amikor mintha az egész, jól felépített színpadot szőnyegként rántották volna ki alólam. Hozzászoktam már - mindketten hozzászoktunk már az ilyen kellemes ébresztőkhöz, úgyhogy a pánikolva kapálózás már elmaradt. Persze először a Keresztes révén éreztem meg az Ős pátyolgató jelenlétét, de amint visszanyertem emberi tudatomat is az ébrenlét állapotába, néhány pillanatig még megtagadtam a válaszadást.
Elnyúló, lusta, halk dorombolás, hörgő szenvedés: a lustaság hangjai szöktek ki a fogaim közt, miközben lassú, körkörös mozdulatokkal megrágtam a levegőt.
- Csütörtök.
Hangzott a felelet még mindig csukott szemekkel. Egy erőteljes mozdulattal kinyújtóztattam a testem tagjait, mielőtt a hátamra fordultam volna, ki tudja már, pontosan milyen eredetű izomlázak kaptak húsz karommal a hátamba és a végtagjaimba. Ismerősek. Így legalább tudom, hogy minden rendben van, nem változott semmi sem.
- Ma van a szülinapod?
Nyögve tettem fel a kérdést, miközben végre a világra tárt szemekkel felültem, az ágy szélére roskadva megdörzsöltem a szemeim, tenyérrel igazítottam hátra a hajam. És közben már szinte egy kicsit sem zavartattam magam azon, hogy a szörnyeteg megadó zsizsegéssel próbál az Eredeti szeme előtt maradni.
Mélyet szürcsöltem a levegőből, megcsapott a kávé aromája.
- Hoztál nekem is?
Persze nem láttam mackós bögrét az Ős ujjai közt, tehát a válasz is egyértelmű volt már akkor, mikor a kérdés megfogant bennem, de talán ha elégszer tudatosítom Benne, hogy kedvelem én is az ilyesmit, két év múlva ilyenkor elérünk oda, hogy talán egy közös feketével kezdjük a reggeleket.

Karba font kézzel, faarccal figyeltem, ahogy nyöszörögve-nyújtózkodva az álom maradéka is elhagyta őt. Ilyenkor tényleg gyerekre emlékeztetett, ezt viszont kifejezést se érdemelt, az egészet messzire száműztem.
Felvontam a szemöldököm és elhúztam a számat kérdésére.
- Februári vagyok. - Nem mintha számítana. - De a születésnap stimmel, csak nem nálam. - A bestia teljesen közönyös volt, hol érdekelte őt egy hajdan volt korcsfajzat satnya kölyke? Nekem azonban számított, s ha már akkora hévvel megfenyegetett a Náci, ha annyira rám akarja aggatni az emlékezés el nem múló terhét, akkor elvárom, hogy jól csinálja, hogy minden eszköze meglegyen hozzá.
- Van a konyhában, ha kell, szolgáld ki magad. - Szám sarka megrándult, tekintetemben a farkas vöröse sejlett fel egy pillanatra. - Igyekezz. Sok randim van mára - legfőképp egy -, egyiket se akarom megváratni. Közben mondd el, hogyan szöknél meg a falkától? Csak elméleti síkon.
Ha nekilódult, könnyedén követtem, kivéve ha öltözködéssel kezdte, mindkét esetben először az órámra pillantottam. Sokszor puszta szopatásból, majd találomra mondtam időeredményt. Enyhe nyomás, nem sok, csak pont annyi, amennyivel teljesítményre lehet valakit ösztönözni. Itt egy tized, ott egy század. Pechére Manech túl jó tippet adott a hétköznapi tevékenységek gyorsított elvégzésével. Ha nem lett volna szinte kivitelezhetetlen, végigcsináltattam volna vele így egy napot.