First topic message reminder :

.

- Túsznak. Szuper.    
Nyilván nem az, de nem lep meg, egyértelmű volt eddig is, hogy feláldozható kis paraszt vagyok ezen a természetfeletti sakktáblán, és teljesen mindegy, hová lépek, leütnek. Attól függ a sorsom, hogy mások mit tesznek. Szánalmas.
Mit is mondhatnék erre? Tényleg röhejesen fölöslegesek a szavak, egy részem kívánja, hogy elkéssenek, hogy a maradásuk pontot tegyen ennek az egésznek a végére, de tudom, hogy Matt menni fog, ő semmi olyat nem tenne, aminek én iszom meg a levét. Daniel… nos, őszintén, már fogalmam sincs, róla mit higgyek, nem tudom, mi volt hazugság a szavaiból, és mi őszinte, fogalmam sincs, jelentek neki annyit, hogy megpróbáljon úgy cselekedni, ahogy elvárják tőle. Azok után, hogy kimondta a halálos ítéletemet, kétlem.
Nem szándékozom faggatni, már azt is meglepőnek érzem, hogy ennyit elárult. Pocsék dolog a várakozás, bizsereg a bőröm, egy óra… hosszú idő, ha az életünk a tét. Mennyivel egyszerűbb lett volna, Duncan, ha van elég merszed megtenni azt, amivel fenyegetőzöl. Nem hittem volna, hogy minden, ami hosszú hónapok alatt épült fel bennem, pillanatok alatt válik semmivé.
- Nem mondta, annyit mondott, hogy vigyázzak veled, mert nincsenek jó szándékaid. A telefont és az iratokat sem említette, ahogy így elnézem, elég sok mindent nem közölt, amit kellett volna.    
Ellenben ezzel a vérfarkas témával. Különösképpen nem érdekel már az egész, a csalódottságom nehezen lehetne a jelenleginél nagyobb. Tudom, hogy naiv vagyok, s mindig mindenkiről jót feltételeztem, de Daniel tényleg az utolsók közt lett volna, akiből ekkora aljasságot kinézek. Azt hiszem, túlságosan korán ítéltem.
- Csodálkozol?    
Fel tudnék robbanni, soha életemben nem voltak még ennyire végtelenül dühös, és tényleg úgy érzem, hogyha most nem török össze valamit, akkor soha.
- Tényleg nem érdekel.    
És én még képes voltam felvenni a Corvin nevet, és úgy örültem neki, mint majom a farkának. Idióta vagyok. Hülye. Hülye. Hülye. Megragadom az első törékeny cuccot, ami a kezembe kerül, és a falhoz vágom, és azt követ minden, amiből kinézem, hogy jó nagyot csattan földön-falon, és ezernyi, ha nem milliónyi darabra törik. Szikrázik körülöttem a levegő, minden csepp csalódottságom és haragom, végtelen keserűségem benne van a mozdulataimba, könnyek helyett tombolok. Lám, képes vagyok ilyesmire is, meglep, őszintén, de úgy tűnik, van az a pont, amikor már képtelen vagyok higgadtan kezelni bármit is.
Amint a tárgyak elfogytak, a kisebb bútorokat borogatom fel, belerúgni nem is próbálok, szerintem felordítanék a fájdalomtól. A fiókokat kirántom a helyükről, a tartalmukat a padlóra borogatom, megtaposok mindent, nem keresek én semmit, most csak pusztítani vágyom. Ha már csak egy elcseszett marionett-bábú vagyok, hagy tegyek valamit csak azért, mert nekem úgy esik jól. Addig sem gondolok arra, mi lesz, ha lejár az egy óra.
Valahol ezen a ponton nézek le a földre, és tudatosul bennem, hogy még mindig a nyuszis mamuszom van rajtam. Nem tehetek róla, felgyöngyözik ajkaimból egy röpke kacaj, hogy aztán pillanatok múlva a földre rogyjak, Duncan szobájának romjain, és gondolkodjam azon, mi az isten haragjával érdemeltem ki ezt az egészet.
- Ez… nem igazságos.    
Nincs igazság, tudom, mégis, a bennem élő gyermek tíz körömmel kaparna azért, hogy ő jó volt, mindig, minden körülmények között, úgy élt, ahogy elvárták tőle, illedelmes, kedves lány volt, nem mellesleg sosem kellett csellel rávenni arra, hogy tanuljon. Megérte?
Nem. Egyáltalán nem érte meg.

- Nyilvánvalóan a tiétekből nem az.    
Feleltem, bár szerintem inkább csak költői volt a kérdése, ám attól még kijött, semmissé nem tehetem, de nem is akarnám. Elég egyértelmű, hogy ők, mint falka, egyként léteznek és működnek, tehát nem lehet igazán külön kezelni őket. Nem véletlen talán, hogy Daniel magányos.
Tisztán látok, talán igen, talán csak egy más szemszögből. Semmi sem fekete vagy fehér, és bár eddig hinni akartam, hogy az ártó szándék a legtöbbekből hiányzik, be kell látnom, hogy olyanokban is van, akikről nem feltételezné senki.
Szappanbuborék, hát persze. Egy elveszett kiskirálylány vagyok, akinek csupa és móka kacagás volt az élete. Nem. Én mindenért megdolgoztam, ami eddig jutott, visszasírom azokat a napokat, amikor az utolsó apróinkat tettük össze anyával, hogy valami szegényes vacsorát összeüssünk hó végén. Hiba volt, hogy elhittem, jár nekem is a több, a boldogság mellett valamivel jobb körülmények. Egy nagy fityiszt, nem jár. Semmi sem. Amit nem én érek el, azt elveszik tőlem. Azt bizonyosan megtanultam, hogy soha többé nem fogadok el senkitől semmit. Daniel volt az első kivétel, és holt biztos, hogy az utolsó is. Ennek vége, én fogom kikaparni a saját gesztenyémet, ha lesz még rá lehetőségem.
Lám, én sem vagyok szent, olyan könnyen török-zúzok, mintha kötelező volna. Az is. Most úgy érzem, muszáj, hogy valahogy ki kell adnom magamból ezt a feszültséget, legyűrni a mérhetetlen csalódásomat, hisz akkor is tovább kell mennem, ha újra és újra pofára esek, mindegy, hol ér véget az utam, azt már most tudom, hogy nem a saját hibámból lesz, mások gondoskodnak arról, hogy veszélybe kerüljek, igencsak hathatósan.
Michelle felé nem dobok semmit, és magamnak sem próbálok ártani, eszembe sem jut. Bármennyire is tűnhet úgy, a halálvágy nem munkál bennem, de még mindig úgy gondolom, hogy jobban járnék azzal, pláne a történtek fényében. Mindezzel tovább élni nem olyan dolog, amire egy magamfajta fiatal lány vágyna. Őszintén nem értem, mivel sikerült ezt kiérdemelnem, biztos olyan szennyes a karmám, hogy az előző életem szentségtelenségeinek árát nyomom most.
- Ilyen.    
Legszívesebben nemes egyszerűséggel közölném, hogy szar. Komolyan nevetségesnek gondolom, hogy sokkal boldogabb voltam anyával kettesben, nélkülözve, mint amilyenné most váltam, és amilyen talán lehetnék valaha.
Vagy épp adjam én, de nem, tudom, hogy nem lennék képes ártani másoknak, ez számomra lehetetlennek tűnik, és azt sem remélhetem, hogy az élet megkímél majd a további pofonoktól. Úgy érzem, bőven fog még jönni, ha ebből az egészből élve kikeveredek. Fogalmam sem lenne, mihez kezdjek.
- Azt mondta, hogy öljön meg.    
Suttogom csendesen, talán abban bízva, hogyha kimondom, el fog tűnni, hogy akkor nem lesz igaz, de az, és olyannyira fáj, hogy elmondani sem tudnám. Annyira ostoba voltam. Miért engedek be mindenkit a szívembe, aki egy kicsit is kedves velem? Nem számotok igazán válaszra, szerintem akkor sem mondana olyat, amitől jobban érezném magam, ha képes lenne rá. Egyszerűen csak valahogy el kell kezdenem feldolgozni, és inkább a dühömet tápláljam, minthogy itt, a vérfarkasok otthonában bőgjek, mint egy csecsemő.

- Mert ez az én életem. Én lemondhatok róla, de ő… az apám. Neki értelmet kellene verni a fejembe, nem hagyni, hogy marhaságot csináljak.    
Szakad ki belőlem életem első mocskosnak nevezhető szava, szinte sisteregnek tőle az ajkaim, fáj, éppen annyira, mint arra gondolni, mennyire gyorsan ment tönkre minden. Könnyű másokat hibáztatni, vagy épp magunkra vállalni a felelősséget, de azt hiszem, ehhez mindnyájan kellettünk.
- Nem az élet helyett választanám a halált. Hanem e helyett.
Tártam szét a kezeimet, körbemutatva magam körül, célozva rájuk, a fajtájukra. Szörnyetegek. Mit tesznek egymással? Én még nem is számítok, de ezek egymás életét teszik örökkön-örökké tönkre, keserűséget lopva az örökkévalóságba. Mit ér ez az élet akkor, ha csak fájdalom van benne? Nem érzek mást, csak egy nagy fájdalomgombócot. Képzeljétek, én anélkül is érzem az egészet, hogy közétek való lennék, sosem értettem, de most, hogy minden ennyire intenzív, látom az egészet magam előtt, az elmém számára nyitott könyv az egész. Intenzív, vad, s kicsit fájdalmas is.
- Ő nem a halálomat akarta. Ő megvédeni akart. Elbukott.    
Azt hiszitek, kevesebbet látok, csak mert fiatal vagyok, és ember? Nem… Ez nem így van. Ám bármennyire is akart jót, ezeket a szavakat kimondani olyan volt, mintha kést állított volna a hátamba. Az sem fájt volna jobban.
- Kímélj meg ettől, jó? Nem kell a szentbeszéd.          
Nem hiszem, hogy nagyon meghatnám, amilyen szívtelen némber, még szerintem egy büdös nagy pofont is kapok nemsokára. Már az sem számít. Elegem van ebből az egészből, el akarok menni, engedjenek el, vagy gondoskodjanak róla, hogy soha többé nem mehessek sehová, hogy soha többé senkinek se kelljen megvédenie. Észre sem vettem, hogy annyira felpaprikázódtam ismét, hogy az ablaknak dőlő nőstényre meredek vádló tekintettel. Teljesen mindegy már, ki vagy mi felé irányul a haragom, csak legyen valaki a kereszttüzében.
Aztán… van egy pillanat, amikor nemes egyszerűséggel megáll körülöttem a világ. Én látom, az elmém nem képes felfogni, és közvetíteni felém a valóságot, de látom elsuhanni, szilánkosra törik a kép előttem, falfehérré merevedve állok, és nem akarom elhinni. Alig fogom fel, hogy Michelle kinéz az ablakon, és az sem szándékos, hogy elindulok az ablak felé. Minden mozdulatom lassú, mintha egy részem küzdene az ellen, hogy megtegyem, nem akarom látni. Nem hallom a szavait, semmi nem jut át a fehér zajon, ami körbeleng, és ha meg is tenné, akkor sem érdekelne. Jelen pillanatban nem kifejezetten vágyom hallgatni a jó szóra, úgy egyáltalán semmire sem.
Az ablakhoz érve pillantok le, ujjaim a párkányba marva fehérednek el, minden ízemben remegek, nem fogom fel, nem is láthatom innen rendesen, de tudom… tudom, hogy ő az. Istenem… Barbárok.
- Nem, nem, nem, nem, nem…    
Motyogom, monoton hangszínemet pillanatok alatt váltja fel a keserű kétségbeesés, és fordulok el az ablakból, hogy megkíséreljek elrohanni. Nem, ezt senki sem érdemli, így végezni, ott, egyedül… Miért? Bármennyire is haragszom, esküszöm, jó leszek, soha többé nem leszek útban senkinek, elmegyek Duncan bácsi, mintha sosem lettem volna itt, csak kelj fel kérlek, és kiabáld, hogy vicceltem, hogy ez az egész az évezred legrosszabb tragikomédiája. Kérlek…
Nem hiszem, hogy messze jutok, de meg kell próbálnom, oda akarok menni, ott akarok lenni mellette, nem tudom miért, de… így érzem helyesnek, bármennyire is égne bele elmémbe a képe.
Apa… apa… vajon érzed? Érzed, hogy valami elmúlt? Hogy ezt olyannyira elszúrtuk, hogy jobban nem is lehetett volna?

Úgy puffanok le róla, mintha kötelező lenne, de csöppet sem bánom, hogy a földön kötök ki, romok közt kúszom hátra, míg valami meg nem állít, talán az ágy, de fogalmam sincs, nem vagyok képes levenni róla a szemeimet. Olyan hatalmas… olyan félelmetes, és olyan sok sebből vérzik. Azt hiszem nem bánnám, ha megtenné azt, amit a szemében látok, amit az a másik, a lelkük sötétebb oldala megtenne, a bennük élő vadállat. Könnyű olyasmit hibáztatni mindenért, amit nem foghatok fel ép ésszel.
Eszemben sincs beszélni, talán gondolataim sincsenek, csak nézem a számomra hatalmasnak tetsző alakot, és arra vágyom, hogy minél távolabb legyen, hogy hagyjon békén, dobjanak ki valahol engem is, akár az ablakon, akár a város szélén, mint egy nem kívánt csecsemőt a szívtelen anyja. Tűnjek el, legyek semmi, csak ők ne figyeljenek rám. A szemeit nem viselem, nem bírom nézni, és úgy érzem, még csak el sem követhetek efféle becstelenséget.
Magam alá igyekszem húzni a lábaimat, amikor közel jön, sosem éreztem magam ennyire kicsinek. A nap nyertese? Hát szerinte én ebből bármit is akartam? Amennyire könnyű nekem a farkasaikat hibáztatni mindenért, olyan egyszerű lehet rám húzni a vizes lepedőt. Tegye csak, nem érdekel, semmi sem, csak így vagy úgy, de legyen vége. A nyelvemen van, hogy gyerünk, akkor akard, pusztíts el, legyen én az, akivel egy hangyányit csillapodik a dühöd, már nem mindegy? Ezt akartam, ezt fejezte ki szavakkal az apám is, és Duncan… tán meg is tette volna. Gyerekes dac talán, vagy a vérem elfajzott része tombol bennem olyannyira, hogy képtelen vagyok uralni a gondolataimat, de legalább az sikerül, hogy ne köpjem a szavaimat az arcába, még rosszabbá téve a helyzetemet. Nem ugatok közbe, érzem, hogy nagyon rosszul tenném, és egyébként sem voltam soha ennyire pofátlan, ami azt illeti, semennyire sem. Értem, nekem nem jár, hogy utolsó csepp méltóságomból merítve erőt hagyjak el egy épületet, elbúcsúzva a szikrányi boldogságtól, ami az utóbbi időben nekem jutott. Lehajtom a fejem, valahol elhagytam a fél mamuszom, próbálom palástolni, hogy a sírás közeledtét jelezve remegnek az ajkaim, próbálom tartani magam, de mindig van egy pont, ahonnan már nem lehet visszatáncolni. Ez az egész nekem már bőven meghaladta a tűréshatáromat.
Apa… istenem, ha téged is megölnek, mi lesz velem? Anyám a börtönben, apám a sírban. Milyen kép ez? Miért én fizetek meg más hibáiért? Önző gondolat a sötétségben, feketeség a fehérségben, frissen született, élénken vöröslő seb a szívemen. Nem tettem semmit… Nem, sosem ártottam senkinek, mégis itt vagyok, sarokba szorítva, mint egy szerencsétlen, sebzett vad, és csak az utolsó pillanatomat várom, attól remélve a felszabadulást.
Megragad, de fel is kell emelnie, ha az illatomat akarja, tőlem többre nem futja, minthogy a nyakkendőjében fürödjenek meg barna tükreim. A kérdésére nyelek egy nagyot, kétségbeesés táncol a pillantásomban. Ezzel most… arra gondol? Tudom, hogy lélektükreimet keresi a sajátjaival, megkapja hát, de válaszolni képtelen vagyok. Igazságos? Épp az imént beszéltük meg a végrehajtójával, hogy nem létezik. Az én igazságom sem érdekel senkit. Úgysem vagyok olyan, mint ő, semmilyen értelemben. Kinek kell ugyan a Corvin egy kisebb, erőtlenebb, porban fekvő verziója? Kinek kellek én? Úgy ahogy vagyok, úgy ahogy voltam, senkinek. Engem csak bemocskolni és elrontani lehet, és ti megteszitek. Megteszi még Matt is, ki miatt hazugság szőtte szavaimat.
Elfelejteni mindent… Könnyű lenne, igaz? Még nekem is, aki egész eddigi életében minden szem morzsáért megküzdött. Csak épp mindig azt felejti el mindenki, hogy nekem csak a tánc számított mióta az eszemet tudom. Én nem akartam szerelmet, nem akartam férjet, gyerekeket. Még… most sem akarok. Ez nekem nem idilli kép, ez nem én vagyok. Elvettétek tőlem ezt is, elszúrtam, mert összezavartátok a fejem a puszta létetekkel. Ha visszamegyek, ha elfelejtek mindent, nem fogom érteni, hogy bukhattam el abban, ami a legfontosabb volt számomra. Nem fogja érteni a családom, hogy mi történt velem, amíg nem voltam velük, és mégis most megint miért vagyok ott. El fogom felejteni apát, semmire sem fogok emlékezni, sem a fájdalomra, sem a meghitt pillanatokra, nem fogok emlékezni arra a pillantásra, amikor megmutattam neki az első balett cipőmet, olyan picike volt még. Nem fogja tudni, hogy szeretem, hogy mindennek ellenére igenis így van, nem tudná, hogy előbb-utóbb úgyis megbocsájtanék, mert ilyen vagyok, egyszerűen működöm. Nyújtsd a kisujjad, és a világot adom cserébe, beragyogom az életed, mert ettől vagyon én. Ezt akarjátok elvenni tőlem? Miért? Miért nem vagyok jó így? Miért nem küzdhetek meg saját erőmből a fájdalmammal? Miért nem hagyjátok?
Egyszerűen és emberként. Kimondhatnám. Eltéphetném magam mindentől, ami fáj, könnyű lenne, súlytalan. És hazugság. Akkora hazugság, amivel beszennyezném azt, aki vagyok. Elmenekülni. Anya sosem erre tanított, nem volna büszke rám, ha megtenném, én sem lennék, bár nekem nem kellene mindennap szembenéznem ezzel a ténnyel. Nem… a testem gyenge, de az istenért, a jellemem nem. Nem adom. Nem adom apát, nem adom Mattet, nem adom Duncan emlékét. Nem tehetem, nem érzem jogosnak. Ha mindenki élete kifordul a sarkaiból, nincs jogom élni azzal a lehetőséggel, hogy az enyém ne tegye. Undorítóan gyáva dolog volna, és én nem vagyok gyáva. Annyira, de annyira sajnálok mindent, apa, sajnálom, hogy képtelenség volt megvédeni, Matt, sajnálom, hogy sosem adhatom majd meg neked azt, amire vágysz, hogy többé nem lehetek az, akit szeretsz, Duncan… sajnálom, hogy ott végezted, annyira bánt, hogy volt közöm hozzá.
Hátratántorodom, törmelékek marnak papucstalan talpamba, de ugyan mit számít már ez? Gyászolok, nem csak Duncant, a saját romjaimat, a saját békés világomat, ami bár sosem volt egyszerű, de hittem abban, hogy jó, hogy egyszer elérhetem a céljaimat, az álmomat, hogy boldog leszek. Nem. Az első lapát föld már elsötétíti a képet, keresem a hangom, ki kell mondanom, a kérdésekre illik válaszolni, főleg azokra, amik mindent megváltoztatnak. Még egy lapát föld. Viszlát, te édes, ártatlan, bájos kislány, szerettem veled lenni, szerettelek, hiányozni fogsz, de most… át kell adnod a helyedet valami másnak, valaminek, aminek talán köze sincs ahhoz, amilyen voltál. Sajnálom.
Érzem, ahogy a könnyeim végigszántják az arcomat, rezegnek államon, hogy röpke csimpaszkodást követően találják meg végső sírhelyüket Duncan szobájának romjain.
- Itt maradok.    
Suttogom. Veled. Magával. Egyik sem tűnik helyesnek, de döntöttem, hagyom, hogy végleg elvegyenek tőlem valamit, hisz ha egy játék egyszer már elromlott, soha többé nem lehet a régi, mindegy, miként foltozgatják, mit vesznek el belőle, vagy épp mit adnak hozzá. Van, amikor már csak újjászületni érdemes.

Nyelek egyet, mikor közeledni kezd, nincsenek kétségeim, félek, igen, szerintem vele kapcsolatban sokan így éreznek. Megfeszülök, mikor átalakul, nem láttam még, és a borzalmon túl valójában lenyűgözőnek találom, hogy képesek erre. Én sosem akartam, amióta tudom, csak távol szerettem volna lenni ettől, de ahogy teltek a hetek, csak egyre többen lettek körülöttem. Nem szeretném tudomásul venni, hogy attól a pillanattól, hogy egy vérfarkas magjából fogantam, előre megvolt írva számomra ez a sors. Valószínűleg így van, de sosem gondoltam volna, hogy ebben a komponálásban.
A Diótörőre gondolok, lecsendesítem tajtékzó lelkemet, igyekszem nem rettegő kislányként elveszni a saját valóságomban, tudni akarom, mi történik, én kezdtem megírni sorsom eme bejegyzését, hát viseljem is.
Atya ég, mennyire hatalmas, és fenséges, bármennyire is munkál bennem a düh, képtelen vagyok nem meglátni ezt a képet. Nem szeretnék félni, tényleg nem, de képtelen vagyok mást érezni. Tőle, a jövőtől, féltem apát, féltem Mattet, féltem az egész Davis családot. Jobb lesz nekik, ha sosem keveredek ismét az útjukba, mert az már világos, hogy a sors különös szeszélye folytán engem csak a baj kísér.
Nem igazán vagyok képes feldolgozni a látványt, még úgy sem, hogy meredten bámulom, képtelen vagyok megmozdulni, bármit tenni, pár pillanatra még levegőt venni is elfelejtek, akkor szakad ki belőlem ismét, mikor hátra lök. Nyekkenek a padlón, a lámpa fénye vadul tükröződik a szemeimben, lehunyom, de kár volt, hisz mikor újra erőt merítek ahhoz, hogy szembenézzek a végzetemmel, már felettem tornyosul. Pofája az arcom előtt, és csupán egyetlen pillanatig bírom megfüröszteni barna tükreimet a vörösségben. Nem szeretném látni, nem szeretném már most úgy hinni, hogy hibás döntést hoztam, bíznom kell abban, hogy nem így van, hogy ha rövidtávon pokol is lesz az életem, hosszútávon megtanulok élni vele, és a javamra fordítani. Így kell lennie, erős leszek, megtanulom, hogy kell, felülemelkedem a gyötrelmeimet, és a fájdalmamat arra használom majd, hogy megeddzem a lelkem. Mennie kell, menni fog. A kétség ott hullámzik ugyan, de semmi esélye sincs felülemelkedni. A cukormáz lefoszlott, olyan ez, mint a balett, a legjobbnak kell lennem. Álmok, vágyak, remények. Vannak, voltak, lesznek, még ha át is formálnak, ha ez az egész megváltoztat, ott lapul majd a mélyben a valóm, az egykori ember, egy része legalábbis biztosan.
Bennakad a levegő, ahogy a karmai a mellkasomba mélyednek, és hajlamos vagyok abba a hitbe ringatni magam, hogy mégiscsak inkább a halálomat választja. Nem csodálkoznék azon sem, mióta én magam kimondtam, ott lebeg a szó a szemem felett. Elhomályosodik a valóság, érzem, ahogy kifut a szín a tagjaimból a belőlem távozó vérem hatására. Fáradt vagyok, túl sok volt, nagyon fáj, de olyan könnyű lenne elmenekülni a szenvedés elől, nekirohanni a csalogató, szikrázóan édes fénynek.
Valami azonban megváltozik, nem látom, csak érzem azt az apró, csipáit nyitogató, érdeklődő, mégis hűvös, vad, féktelen fekete pontot legbelül, ki már most olyan szinten ragaszkodik, hogy fáj a tudat. Mégsem mozdul, hisz azt mondta, kushadjon. Vörös tükrei rejtve maradnak hát, miképpen valódi termete is, így nem tűnik túl nagynak, sem pedig kifejezetten erősnek, de nevetsége volna, ha a belőle fakadó csoda nem volna életképes. Alattomos módon fon körbe, rabul ejtve lényemet, tudatomat, berendezkedve a kapott bölcsőbe.
Minden olyan furcsa, és ami kezdetben lerohan, az pillanatok múlva már olyan csalogatóan meleg, hogy legszívesebben farok csóválva rohannék körbe. Micsoda? Nem… nem akarom élvezni. S mégis, az odabenn lakozó vad rajongása szétterül bennem, érzem őket, érzem, hogy valami hatalmasnak vagyok egy apró darabja, hogy… ide tartozom. Minden előítéletem zajosan omlik darabjaira, hisz már én is egy vagyok közülük, s még ha nem is értem őket, magunkat, magamat, attól még nem lehetek ennyire képmutató.
Felnéznék rá, de azt mondta, ne tegyem, így csak némán csodálom, engedem át emberi felem a farkasnak, nincs is választásom, egész más, sokkal vadabb, markánsabb, határozottabb. Megpróbálhatnék küzdeni ellene, visszarángatni, bármi szánalmasat tenni, hogy ne érezzem ezt, hogy ne tűnjön annyira tökéletesnek ez az otthonos érzés, Ő maga, hogy mondhassam, nekem attól még van apám, a vérem szerinti, de sem szavak, sem ember szőtte gondolatok nem képesek eluralkodni rajtam.
Mennék, rohannék, vérszomj, édes jézus, szinte érzem a vér ízét a számban, pedig sosem kóstoltam. Azt akarom, hogy elégedett legyél, hogy rászolgáljak az áldásodra, hogy beleolvadhassak a nagy egészbe, soha többé nem válva ki belőle, s elpusztítani azt, ami árt neki. Ami, és aki árt neked… Atyám.
Nem múlik a fájdalom, vadabbul éget bárminél, mit eddig tapasztaltam, a lélek gyötrelme az emberé, nem számít, csak az számít, ami most van, ez az új csoda, ez, amiben könnyű és kényelmesnek tetsző elmerülni. Karjaim mozdulnának, hogy véremtől csatakos mancsodra simuljanak, erőtlen próbálkozással kísérelve meg lefejteni magamról, de nem tudom már, mi az, amit csak eltervezek, és mi az, amit meg is teszek. Vasmarkod szorítása alatt eltűnök a semmiben, ma éjjel harmadszorra gondolván azt, hogy a halál jött el értem.
Minden fekete és zavaros, a sötét és a világos vív párharcot odabenn, két egymásnak tökéletesen ellentmondó tudat, lehetne az egyensúly maga is, de az az út még csak most kezdődik… Ki tudja, hová vezet. Gyönge kis testem erőtlenül ernyed el végül, karjaim lehullnak a romhalmazra, szívem kihagy egy ütemet, de ha elereszt, tovább veri biztos ritmusát. Nem… én nem megyek sehová, csupán egy lettem közülük, az ég viharos villámainak egyike, vadságot, fékezhetetlenséget kaptam. Nem fogom hagyni, hogy mindez fölöslegessé, elhibázott lépéssé váljon.

//Dobás:
páros: sikerül kirántani Siennából a farkast
páratlan: az idő lejárt és/vagy a kapcsolat már túl erős, ezért Sienna farkas marad//

The member 'Dimitris Xenakis' has done the following action : Dobókocka

'Sikeresség' : 1

Másnap reggel

Nem aludtam jól, egész éjszaka forgolódtam, fetrengtem, újra és újra friss vért csalva elő a sebemből, persze, ha elláttak, akkor kevésbé volt véres a helyzet. Az álmaim csöppet sem voltak békések, sőt, mondhatni, még az ébrenlétnél is borzasztóbbnak tűnt az egész. A bennem egyre élénkebben pislákoló másik folyamatosan azon volt, hogy kimarja magát belőlem. Ezer sebből vérzett a tudatom, először azt hittem, menekülni akar, aztán azt, hogy ki akar jutni, megmutatni magát a világnak. Később azonban rájöttem, hogy búvóhelyet keres magának olyan vadul. Volt valami baljóslatú az egészben, ránk telepedett valami zavaró, nem kellünk senkinek érzés, rá is, éreztem, tudtam, hogy ebben együtt vagyunk, jobban mondva… Ő rosszabbul állt. Én tudtam, hogy van, akinek kellek, ő azonban szűkölve járt fel, s alá odabenn, és tobzódott a tehetetlenségben. Úgy érezte, csak azért teremtették a világra, hogy utána rögtön el is vegyenek tőle mindent.
Aztán jött az az aranyló erő, békésnek éreztem, de valamiért épp annyira nem vágytam arra, hogy megközelítsem, mint a lakbérlőm. Mit bérlő, inkább lakótárs, hittem, hogy bár addig a pontig, míg csak ver a szívem, de ő mást akar. El szeretne választani minket, el akarom dugni elől a másikat, tudom, hogy nem olyan, mint én, hogy jó eséllyel a sárba fog tiporni újra és újra, de már a részem, nem hagyhatom, hogy csak úgy kitépjék belőlem. Küzdöttem ellene, bújtattam, takartam, vagy épp kiűzni vágytam magunkból ezt az ismeretlen erőt, míg végül el nem tűnt.
S ami maradt a távoztával? Megannyi kérdés. Miért jött? Ki küldte? Valamint valami megfoghatatlan űr a lelkemben.

Minden nap pontban hat órakor felpattannak a pilláim, most sincs ez másként, csak épp képtelen vagyok kiugrani az ágyból, ahogy szoktam. Minden tagom mérhetetlenül nehéznek tűnik, és még csak a felülés sem tűnik éppenséggel járható útnak, hisz a fájdalom hamarabb fekvésre kényszerít, mint bármi más. Hát tényleg megtörtént, nem csak képzeltem, álmodtam. Ugyanabban a szobában fekszem, amit szétvertem, csak épp ágyban. Nem tartom sokkal kényelmesebbnek így sem. Túlságosan hamar vert tökéletes élénkséget belém a fájdalom, zavar, hogy itt fekszem, de ez csupán a jéghegy csúcsa. Bizsereg a bőröm, melegebbnek érzek mindent, valahogy nem tűnik fel, hogy fáznék, pedig nem a vastag pizsamámban aludtam, tán már sosem fogok abban. Micsoda probléma.
Próbálok nem gondolni arra, hogy most akkor mi az isten is történt, hogy valóban vérfarkas lettem, mert egyelőre ötletem sincs, mihez kezdjek ezzel az egésszel. Csak… nyalogatom a sebeimet, bármennyire is tűnjön ez nem épp emberi hozzáállásnak. Nem sok mindenre emlékszem, arra még igen, hogy belém mélyesztette a karmait, és azt hittem, eljött életem utolsó, szánalmas pillanata. Mégis élek, és egyből belekúszik a tudatomba a sok szennyes, mit lehetetlenség kimosni. A szülőapám, és ő… a robosztus, morcos képű, aki szerintem mosolyogni sem képes, ő is az most már, érzem a ragaszkodásom felé, pedig gyűlölnöm kellene azért, amit Duncannal tett, tudom, hogy ő volt, azért, hogy nem hagyott elmenni velük, apával és Mattel, de nem vagyok képes haragudni, és ez bosszant.
Pislogok párat a szoba félhomályában, annyi minden kavarok bennem, hogy azt is képtelen vagyok érzékelni, egyedül vagyok-e. Csak azt tudom, hogy idegen helyen vagyok, még ha már teljesen idegen nem is lehetek sosem. Ostobaság lenne elhatárolódnom, sőt, szerintem képtelenség is, de egyelőre nem vagyok képes arra, hogy mindent feledve feloldódjak, és úgy érezzem, ahogy az ragaszkodó kis valami teszi odabenn, hogy otthon vagyok. Itt semmi sem az enyém, még egy nyamvadt papír zsebkendő sem, semmim sincs a ruháimon kívül, amiben eljöttem. Mégsem vagyok egyedül, amennyire lelkesítő, olyannyira fájdalmas is beismerni ezt. Eddig csak anya volt, most sokkal többen vannak, és csak valahol mélyen a felszín alatt munkál a halovány izzás, ami vér szerinti szüleimmel köt össze. Istenem… Úgy sajnálom. Én igen, Ő nem, Ő ezt élvezi, neki minden tökéletes, hisz végre a világra jöhetett.
Vattát köpök, de korábban sem láttam itt csapot, és azt hiszem, nem is lelnék senkit, aki hozna. Jobb lehetőségem nem lévén lehunyom a szemeimet, hogy megkíséreljek visszaaludni, de képtelen vagyok rá, csak fekszem a néma csöndben, a gondolataim terhe alatt, és ötletem sincs, mit és hogyan kellene eztán csinálnom.

~ Empire of Angels

Jön valaki, hallom a motoszkálást, és azt hiszem, tudni vélem, ki az. Ez normális? Tudhatom… érezhetem, ki áll az ajtó másik oldalán? Nagyon furcsa. Próbálok felülni gyorsan, valamiért nem akarok csak úgy itt fetrengeni, meg is járom vele, felszisszenek a fájdalomtól, de érdekes módon egyre tompábbnak érzem, fáj még, de olyan az elmémnek, mint a mellékzaj a fülnek, mintha meg lehetne szokni. Végigkísérem pillantásommal a mozgolódását, és nyelek egyet, mikor meglátom a tálcán az innivalót. Azt nem tudom, enni képes lennék-e, de inni azt nagyon szeretnék. A táskám… azt hiszem, vehetem készpénznek, hogy ennyi maradt meg nekem a régi életemből. Kétlem, hogy olyan szentimentális dolgokkal foglalkozott volna bárki, mint a tizenhét születésnapomon át gyűjtögetett emlékeim, az apró, de nekem sokat jelentő dolgok. Azt hiszem, át kellene vennem a felsőmet, öt karom nyomát magán viselve már nem igazán hordható darab, de egyelőre nem tartom lényegesnek, nem akarok menni sehová.
- Kö… köszönöm.
Nem visz rá a lélek, hogy ránézzek, bármennyire is vonzzon a jelenléte, és érezzem úgy, hogy szükségem van rá. Kicsit még mindig félek tőle, igazság szerint nem is kicsit, bár úgy érzem, most nem kellene attól tartanom, hogy bántani fog.
- Rendben.
Bát kicsit meghökkenek az étterem dolgon, és számára aligha jelent semmit, de összeszámolom ujjaimon magamban, hányszor voltam életemben étteremben. Négyig jutok. Mondanám, hogy köszönöm, de nem engedhetem meg magamnak, de van egy olyan sejtésem, hogy ő aztán pláne nem fogadna el ilyesféle kifogásokat, ellenkezést, bármit. Egész… jó fej. A kedves még gondolatban sem siklik elmémbe, nem, ők nem kedvesek. Én az voltam, talán már nem vagyok, nem tudhatom. Mennyire változtat meg ez az egész valakit?
A vonásaim most nem túl meglepően nyúzottak, de attól még kiütközik rajtuk a valóság, nem nehéz összerakni, hogy elég bájos teremtéssé faragtak az évek, és még mindig a kislány-fiatal nő határon táncolok, mintha nem tudnám eldönteni, melyik akarok lenni inkább. A tegnap még frissen mosott hajam persze megsínylette a történteket, a hullámok ugyan ott vannak, de kócos, egy szénaboglya megirigyelhetné. Minden történés dacára valahogy könnyen simul a jelenlegi képbe lényem pár szelete, a tökéletesen pozitív, és még most is ragyogó kisugárzásom. A képesség, hogy bármi jöjjön is, tűröm, mert anya arra nevelt, hogy a problémákat megoldani kell, nem keseregni felettük, és mert elegem van a sírásból. Mindenben van valami jó, csak meg kell találni, nekem most még csak keresnem sem nagyon kellett, hisz érzem azt a végtelen meleget.
A tálcára siklik a pillantásom, eltűnődöm azon, hogy vajon most már más dolgokat fogok szeretni? Példának okáért mondjuk az őszibaracklevet? Fogalmam sincs, nem mintha nem innám meg, nincs vele baj, csak van, amit jobban kedvelek. Elmegyek érte, és az ölembe véve azt ülök vissza az ágyra. Fájnak a mozdulatok, de próbálom palástolni. A vízért nyúlok, és egy darabig forgatom az ujjaim közt a palackozott drágaságot. Még csak ránézni sem mertem soha a polcokon bármi ilyesmire, mert szégyenletesen magas számokat tartalmazott az ára a pénztárcámhoz képest. Majdnem visszateszem, mintha nekem nem járna, de fellobban bennem valami aprócska tudat, mintha csak egy kisördög csücsülne a vállamon, hogy vegyem csak el, mert igenis jár. Lecsavarom a kupakot, és iszom belőle, kellemesen simogatja a torkomat, azt hiszem, mégiscsak megérheti az árát. Meglepően sokat iszom, de mostanra egészen kiszáradtam, a könnyek is kivettek belőlem, helyre kell billenteni a folyadékháztartásomat.
A müzlis dobozt veszem az ölembe, és kezdem el szemenként rágcsálni, ráönthetném az őszibaracklevet is, de lehet, hogy fura íze lenne, inkább nem próbálkozom meg vele, undok, és hálátlan dolognak érezném kiköpni, és félretolni aztán. Ez biztosabb, és így kevesebb ideig is foglalt a szám, ha végre úgy döntenék, hogy képesnek érzem magam tőszavaknál bővebben is kifejezni magamat. Egyelőre csak hallgatom. Meglep, hogy úgy gondolja, tudja, miért döntöttem így, és valahol nagyon jól esik az, amit mond. Talán… nem is olyan félelmetes, mint gondoltam, jobban mondva, alapból nem, csak ha szükséges. Totálisan képtelen vagyok követni a gondolatmenetét, és nem értem, hogy jönnek ide a természetfilmek, de azért bólintok. Elég hamar kiderül azonban, hogy miért is érdeklődött erről. Nem hiszem, hogy a farkasokról láttam volna valaha, de ezt-azt azért már hallottam róluk.
- Értem. Elég logikusnak hangzik.
Ezen a ponton kedvem lenne a fejemet a falba verni, mert Matt biztosan miattam került így ebbe a szószba, még úgy is, hogy valószínűleg tudatában volt, mit művel. Apa meg, nos, ő biztosan tudta, hogy hibát követ el, de talán csak engem akart kímélni, és nem költöztetni egy másik városba ismét. Akárhogyan is, eme törekvését nem koronázta siker.
Kissé megfeszülök, mikor Mattről kérdez, lehunyom a szemeimet, és gyűlölöm annak a gondolatát, hogy el fogom mondani, amit tudok, mert el fogom, mert valahol reménykedem benne, hogy megmenthetem vele, és talán… láthatom még valaha. Apát úgy érzem, esélytelen, de Matt nem tett semmi olyat ellenük, amiért ne lehetne vele… üzletet kötni. A szavai alapján fellobban bennem a remény, hogy talán tényleg nem kell örökké lemondanom az őrültségeiről, és talán fogok még nevetni szórakozott viselkedését látva, és… fogom látni a szemeiben azt a lélekrezegtetően édes pillantást, amiből sütnek az érzései.
- Tudok róla pár dolgot, de ebbe a vérfakas témába igyekeztem nem kifejezetten beleártani magam. Nem sikerült valami jól.
Rendülnek meg kicsit az ajkaim, egy kelletlen mosolyba rántva vonásaimat. Valahogy sosem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy eltervezem őket.
- Matthieu Leroy a neve és 190 éves. Igen, fontos nekem, nem ismerem olyan rég, és nehéz elmagyaráznom, mert… igazából engem sosem érdekeltek a férfiak, és fogalmam sincs ezt miért mondtam el, nekem csak a tánc számított mindig is. Aztán ő… jött, és vidámsággal töltötte meg az életemet. Valahogy képtelen vagyok mellette rosszul érezni magamat. Szeret, de ez nem fedi a teljes valóságot. Azt mondta… hogy én vagyok a farkasának a párja. Én ezt a dolgot még nem értem igazán, de azt felfogtam, hogy mindent megtenne a boldogságomért, bármi is jelentse számomra azt.
Na arról holt biztos, hogy nem fogok beszélni, hogy feleségül akar(t) venni, és gyerekeket akart, utóbbi már teljesen biztosan nem fog megvalósulni.
- Azt azért tudnod kell, hogy nem volt sokat Fairbanksben. Nem tudom, mennyit számít ez, de március elején látogatott meg, mert szerettem volna távol tartani magamtól, amikor Daniel bevallotta, hogy vérfarkas. Aztán elbumlizott New Yorktól idáig, hogy megbizonyosodjon róla, jól vagyok. Utána nem találkoztunk, csak azon a fura Vörös Holdas éjszakán. Megsérült, és nem emlékszik semmire, úgyhogy én ápoltam.
Nem tudom, ez mennyiben segít Matt helyzetén, de szeretném, ha így lenne, ha valamiképp enyhülne az új… Apám haragja irányába, mert ő aztán tényleg nem érdemeli meg. Csak beszippantotta ez a szerencsétlen Corvin hullámvasút.
- Volt már falkatag… Párizsban. Nem tudom pontosan, mikor jött el, de ha több mindenre vagy kíváncsi róla, lehetséges, hogy érdemes lenne megkeresni őket ezzel. Egyébként, középiskolai tanár volt New Yorkban az elmúlt években, és bár sejtéseim szerint az én értékítéletem másokról abszolút nem objektív, de nincsenek ártó szándékai.
Fel sem tűnt, milyen sokat beszéltem, és így, megkoronázva a szavaimat, kénytelen vagyok feltenni egy kérdést, mert ez bizony számomra még nem igazán derült ki.
- Elárulod nekem a nevedet?
S csak eztán iszom még egy kortyot, leöblítendő a szavaimat, furcsa, de valahogy mégsem zavaró, hogy milyen hamar oldódtam fel ebben az ágyon csücsülős, müzlit ropogtatós életképben…

- Csak akkor fog várni, ha úgy tudja, hogy jól vagyok, leszek.    
Nem merem még kijelenteni, hogy így is van, mert bár ennél sokkal nagyobb bajom is eshetett volna, de jelenleg sem a testem, sem pedig lelkem emberi fele nem épp, ám azt hiszem, hogy a tegnapiak fényében Matt is csodálkozna azon, hogy minden oké. Nagyon nincs, ez tény, nem is kell ragozni, nem akarok én senki szemére vetni semmit, csupán nem félek beismerni, hogy így van. Úgyis érződik, bár én arról még nem tudok, hogy nyitott könyv vagyok majd mindenki számára itt. Az ágy végében ülő számára pedig hatványozottan.
- Én sem.    
Rándul meg az ajkam, mintha nem tudnám eldönteni, merjek-e mosolyogni, vagy inkább ne tegyen. Fogalmam sincs, miért találok egy ilyen lényegtelen hasonlóságot viccesnek, hisz amíg ez az én esetemben annyira nem fura, ő már biztos elég öreg ahhoz, hogy megtapasztalt egyet, s mást. Példának okáért biztos volt szerelmes, de ezt nem fogom tőle megkérdezni, nemhogy most nem, szerintem soha.
- Őt mi gyűjtöttük be, a nagynéném puszpángjába ájult bele, ő találta meg.    
Nekem gőzöm sem volt róla, hogy ilyenkor mi a teendő, azt tudtam, hogy kórházba ostobaság lenne vinni, de ezenfelül nem volt jobb ötletem, minthogy elvigyem a Corvin-kuckóba.
- Erre nem tudok olyat mondani, ami jobb színben tüntetné fel, úgyhogy azt hiszem, bölcsebb, ha hallgatok.    
Ha kéri, úgyis elmondom, de tényleg nem sok értelme van azt ragozni, hogy akkor biztosan felkereste volna, ha zöld lámpát villogtatok előtte, és lát esélyt arra, hogy bármilyen részlete is annak, amit szeretne, megvalósulhat. Őszintén, ez most nagyon hátul van a sorban a szememben, túl sok mindent kell most feldolgoznom, épp elég aggódnom értük, a többi nem megy.
- Őszintén, emiatt én is aggódom.    
Sóhajtok fel, mert félek, hogy Matt, különösen apával megspékelve hajlamos iszonyatosan nagy ostobaságokra, de azt tudniuk kell, hogy mindennél jobban gyűlölném önmagam, ha azért halálnak meg, mert engem akarnának „megmenteni”. Igazság szerint úgy tűnik, egyáltalán nincs mitől, azon már változtatni nem tudnak, hogy olyan lettem, mint ők.
Csak bólintok, előkeresem a telefonomat, régi darab, semmi köze a manapság divatos okostelefonokhoz, nekünk olyanra sosem futotta, és igényem sem volt rá, megszoktam azt, amiben éltünk, és sosem akartam tíz körömmel kitörni belőle. Nekem tényleg csak a balett számított. Kész vagyok arra, hogy odaadjam neki, mert elég ésszerű volna, ha elvenné, a helyében én sem hagynám magamat telefonálni.
- Rendben.    
Ismét csak igenlő gesztust teszek a kobakommal, aztán kikeresem a számát, bár igazság szerint fejből is tudom, igencsak sokat beszéltem vele már telefonon. Megnyomom a hívás gombot, tudom, korán van, és gyenge, de erre fel kell kelnie. Akár felveszi, akár a hangpostával kell beszélnem, elkezdem egymásba fűzni a szavaimat.
- Szia Matt! Kérlek, ne aggódjatok, életben vagyok, és abban is maradok. Szükségem van egy kis időre, át kell gondolnom ezt az egészet. Ígérem, keresni foglak, de kérlek, várd meg. És… mondd meg neki, hogy nem haragszom. Vigyázz magadra!    
Nyelek egyet, tudom, ez nem szerepelt az Apám kívánságai között, de képtelen vagyok abban a hitben hagyni Danielt, hogy gyűlölöm, amiért azt mondta, amit. Abban pedig mélységesen bízom, hogy lesz annyi eszük, hogy lássák, miért születhetett meg egyáltalán ez a hívás, nem rághatom a szájukba, miként azt sem mondhatom el, hogy már vérfarkas vagyok, az Alfa lánya… Talán nem is baj, aggodalom színezte hang jobban esik most a lelkemnek, mint döbbent csend, és sűrű szégyenfolt a lelkeken, amiért nem sikerült ezt megakadályozniuk.
Amint végeztem, át is nyújtom neki a telefont, bár kiszúrtam, hogy volt pár nem fogadott hívásom, arról is beszélnem kell majd neki, mert félek, hogy még baj lehet abból is. Nem kapcsoltam ki, nincsenek titkaim, az én készülékemben senki sem talál semmi kompromittálót, az teljesen biztos. Attól tartok, sokkolóan normális vagyok, voltam, ezt még nem tudhatom.
- Ohh.    
Nyílnak résnyire ajkaim, Castor de Luca, aki olyan gazdag, hogy akár saját országa is lehetne. Te jó ég. Látod… Nissy, úgy tűnik, most már én is tudni fogom, hogy milyen az, amikor valakinek egy elképzelhetetlenül gazdag, és éppen annyira elfoglalt személyiség az Apja. Azt hiszem, csórikám most kapna szívrohamát, hogy már semmi olyanom nincs, ami neki igen, ellenben számos olyan dologgal rendelkezem, amivel ő nem. Nem tudom, ettől miért érzem egy hangyányit jobban magam.
Atya isten, de öreg. Olyannyira meghökkenek rajta, hogy csak egy paraszthajszál választ el attól, hogy ki is mondjam, de hál istennek elég fegyelmezett voltam világ életemben. Már Matt korán is ki voltam bukva, Ő pedig majdnem dupla annyi. Az információ többi részét elraktározom magamban, amennyire vonzom a farkasokat, még az sem kizárt, hogy néhányukkal már találkoztam is. Például az Orpheumban. Vajon van értelme megkérdeznem, hogy táncolhatok-e ott tovább, vagy az Alfa számára degradáló lehet, hogy a lányára csorgatják a nyálukat egyes amőba szintjén lévő létformák? Azt hiszem, kilépek.
- Akkor majd utána gurítom.    
Éljen a kreativitás. A dobozba tutira nem fogom beleönteni, az tényleg nagyon undi lenne, és nem akarok gusztustalankodni. Úgyhogy jobb híján marad az a megoldás, hogy eszem egy kis műzlit, aztán leöblítem a tejjel.
- Micsoda?    
Remeg meg a hangom, és elmélázva, döbbenten fordulok az ablak felé, onnan fel a tetőre, és elképzelem a távolságot, és ez az a pont, ahogy bő egy percig képtelen vagyok magamhoz térni. Ez… lehetetlen. Mármint, nem az, tudom, hisz láttam, Matt milyen gyorsan gyógyul a sérüléseiből, de attól még elég nehezen fogadja be az agyam. Másrészt pedig fogalmam sincs, mi lesz, ha újra látom, érzem, hogy egy részem annyira haragszik rá, hogy legszívesebben nekimennék, de az nagyjából úgy nézne ki, mintha a dühös kiskacsa szaladna a Loch Ness-i szörnynek.
- Fáj, de egyre kevésbé.    
Fejezem ki magam röviden, mert eszemben sincs sajnáltatni miatta magam, meg aztán még mindig az a tudat sokkol, hogy Duncan túlélte azt a zuhanást.
- Van.    
Hagyom, hogy a kérdése elterelje a gondolataimat a nagybátyámról, mert bármennyire is legyek szívtelen, most nem szeretnék rá gondolni. Él… lesz még elég időm ezen agyalni.
- Először is, most érettségizem, érettségiznék, szeretnék, és legalább az iskolát jó volna befejeznem, hogy ne higgyék azt, hogy eltűntem.    
Ez csupán praktikus dolog, illetve, gőzöm sincs, mennyire kell lemondanom a terveimről, de gondolom arra még ráérek, hogy egyetemre menjek, ettől még szerintem később megpendítem majd a dolgot, hisz jelentkeztem az ittenire, de ha nem érettségizem le, süthetem. Meglehet, anélkül is, de inkább tisztán látnék.
- Itt él a nagynéném a három gyerekével. Keresni fognak, az unokanővérem már többször hívott. Illetve, a nagynéném találta meg Mattet, és látta el, nem hiszem, hogy bevette, hogy csak a bokor miatt vérzik több sebből.
Húzom el a szám, bocsánatkérő pillantást vetve rá, mert érzéseim szerint nem fog örülni, hogy van még valami, amiről gondoskodni kell, de bízom benne, hogy ők is békés megoldást kapnak majd, elvégre még nálam is kevesebb közük van ehhez az egészhez.
- Illetve, járok a tánciskolába is, valószínűleg ott is fel fog tűnni, ha elmaradok.    
Arról gőzöm sincs, hogy ez nem probléma, hiszen Sofia a falka tagja, és nem kifejezetten fog kutakodni utánam a történtek fényében. Nissyt csak azért nem említem, mert hónapok óta nem láttam, fogalmam sincs, hol van, és mit csinál.
- Az édesanyám börtönben van, ha lehet, szeretnék neki levelet írni legalább hetente, ha akarod, elolvashatod majd őket...    
Nyilván nem örülnék neki, de megértem, ha ez esetleg szükséges, még úgy is, hogy nem áll szándékomban információkat csepegtetni neki erről az egésztől, ostoba lennék.
- A dolog húzósabb része az, hogy megígértem neki, mikor legutóbb meglátogattam, hogy legalább háromhavonta elmegyek. Kitalálok majd valami kifogást.    
Azt inkább nem említem, hogy úgy volt, apa visz el, és ő ígérte meg neki, de erre már mindenképpen vethetjük a keresztet.
- Azt hiszem, ennyi.    
Ez mindennek csupán a praktikus oldala, de ezenfelül nem igazán tudok még beszélni semmiről, vagy épp kérdezni a farkasokról, farkasomról, csak szeretném még egy kicsit szokni ezt a fura, de kellemes érzést, aztán majd ha kész vagyok rá, úgyis a nyakába zúdítom az egészet.

Nem akarja tudni, hát nem válaszolok rá, mert tény, hogy azért elég kínos szerintem, hogy onnan szemlélte egykori szállásomat. Bármikor visszamehettem volna egyébként, ez tény, mint ahogy az is, hogy már soha nem fogok. Az életben nem merném megkockáztatni, hogy ártok nekik, valahol szívfacsaró, hogy én, aki egy légynek sem soha, most vérfarkas vagyok, és retteghetek attól, mikor bántok valakit. Erre egyelőre nem szeretnék gondolni.
Bólintok csupán, nem is állt szándékomban reklámozni Matt-et, úgy hiszem, ő sem örülne annak, ha valamit nem ő maga érne el. Egyébként is, egy ponton túl talán visszatetszővé is válna, és bármennyire is kedvelem azt a bolondot, nem fogok kampányolni érte, azzal lehetséges, hogy pont az ellenkező hatást érném el. Viszont meg fogom próbálni kiköszörülni a rajta esett csorbát, szeretném elérni, hogy ne tépjék szét rögtön, ha esetleg betenné a lábát a városba, mert ő aztán igazán nem tehet semmiről. Nagyon sajnálom, hogy belekeveredett ebbe az egészbe, de én megmondtam, hogy távol kellene maradnia.
- Értem.
Azt hiszem, ez egy idő után természetes lesz, most még erőteljesen fel kell dolgoznom a számomra meglehetősen idegen életmódot, és rájönni, hogyan tudok én is köztük élni, és egyszerre nem egy teljesen más emberré válni a farkas, és a környezet miatt. Nem szeretnék nagyon megváltozni, de azt már megtanultam, hogy a dolgok vajmi kevés alkalommal alakulnak úgy, ahogy én szeretném. Mattet elképzelni holtan… nem megy, így csak reménykedem, hogy sosem fog megtörténni.
Elég hamar rájövök, hogy nem kellett volna hozzátennem azt a „kis” plusz infót, de… egyszerűen nem bírtam úgy letenni, mintha a vérszerinti apám ne lenne vélhetőleg Mattel, legalábbis remélem, legalább az én kedvemért gondoskodott róla, hogy biztonságba kerüljön a sérült hím. Utána… nos, mindenki biztonsága érdekében lehetséges, hogy jobb volna különválniuk, de ezt majd ők eldöntik, én úgysem tudok szólni nekik semmiképpen.
- Rendben, nem fordul elő többet.
Nem kérek bocsánatot, hisz azt mondta, nem haragszik, és valahol a lelkem mélyén lángol is egy halovány kis dac, hogy még jó, ennyiért csak nem kellene hajbókolnunk. Igaz, hogy a nyelvemen volt, de az újabb szavaival megakadályozta, hogy azzal nyissam a mondatomat. A képlet a jövőre nézve egyszerű, és mivel eszemben sincs megnehezíteni a saját dolgomat, ezért kétségkívül eszemben sincs másként tenni, mint ahogy ő mondja.
- Az.
Hajtom le a fejem, bár sosem szégyelltem, hogy anyával nem bővelkedtünk anyagi javakban, és most sincs így, csak éppen az böki a csőröm, hogy képtelen leszek betartani a szavam neki, s magamnak, és nem mindent a saját erőmből fogok elérni. Kötve hiszem, hogy Castor díjazná, hogyha előállnék az én kis elveimmel, hogy senkitől sem fogadok el semmit.
- Remélem, nem lesz nehezebb, mint a farkasélethez hozzászokni.
Állapítom meg csendesen, világ életemben szelíd lány voltam, szerény körülmények között, semmilyen téren nem egyszerű ez nekem, de valahogy majdcsak hozzászokom, hogy nem kell azon gondolkodnom egy szelet csokitorta előtt, hogy vajon mire kell még a maradék pénzem, megvehetem-e esetleg… havonta egyszer. Sokkal jobb, mintha magasról zuhannék le, de nem tehetek róla, másként működöm, mint a legtöbben. Mégis, én már most tudom, hogy nem fogok kérni semmit, amire nekem szükségem van, nem vehető meg pénzen.
- Iszom.
Kuncogom el magam, nem tehetek róla, ez nagyon vicces volt, és azt hiszem, a vágyott tulajdonságok egy része már most megvan bennem. Mosolyogni akkor is, hogyha fáj. Ez nem nehéz, egész életemben gyakoroltam, tovább csinálni igazán nem kunszt. Duncan említésére viszont elporlad a mosolyom, és komolyan nem tudom, hogyan reagáljak rá, hogy kezeljem. Úgy, mint ő engem? Egy használati tárgynak, amit bármikor el lehet törni, úgyis mindegy neki?
- Láthatom majd?
Nem kifejezetten szeretnék most a nagybátyámról beszélni, bár merő jóindulatból nevezem csak annak még mindig, hisz olyan gyönyörűen pusztít ki maga mellől mindenkit az eddigiek alapján, hogy csak idő kérdése, és tudomást se akarjak róla venni.
- Rendben van… akkor szerintem a magántanulói státusz mellett döntök, szeretnék mihamarabb leérettségizni.
Ennek roppant praktikus oka van, a fene sem akar mindent újra megtanulni, és bár nem vagyok lusta jellem, de azért egy érettségire nem készülnék fel kétszer, és tudom magamról, hogy roppant mód bosszantana a tény, csak egy hajszál választott el tőle.
Felsóhajtok a reakciójára, de még mindig inkább most derüljön ki, mint hetek múlva, amikor talán már késő lenne. Jobb szeretném biztonságban tudni őket, mint tövig rágni állandóan a körmeimet, hogy vajon azon részről mikor üt be a krach?
- Ha van is, én nem tudok róla, de ez nyilvánvaló nem jelenti azt, hogy nincs. Én nem mondtam el senkinek.
Hogy is tettem volna, magam sem voltam képes feldolgozni, nemhogy elcsacsogni boldog-boldogtalannak. Szerintem diliházba küldtek volna azon nyomban.
- Jól van. Azt hiszem, senkit sem lepne meg, ha az lenne a probléma forrása, hogy a… Daniel eltűnt.
Nem bírom kimondani, hogy elhagyott, hisz nincs így, de ha már ki van tiltva a városból, eltűntnek tekinthető, bármennyire is marjon belülről az a tudat, hogy jó eséllyel soha többé nem láthatom. Nem szeretnék erre gondolni, félek, elsírnám magam, és annak most holt biztos, hogy nincs itt helye.
- Ohh… akkor ez jó, azt hiszem.
Döbbenek meg némileg, vajon hány vérfarkashoz volt még úgy közöm, hogy fogalmam sem volt a dologról?
- Akkor… ha esetleg elvállalja, majd néha vehetek tőle magánórákat?
Ezt meglehetősen félve kérdezem meg, de akármennyire is legyek vérfarkas, én tánc nélkül egyszerűen nem volnék képes élni, és nem is szeretném megtapasztalni, milyen lenne.
- Úristen, hát az fantasztikus lenne.
Tátom el a számat, és nem fér a fejembe, hogy ennyire nagy a hatalma, te jó isten, egyszerűen hihetetlen, hogy hozzá tartozom, mégis így van, érzem minden porcikámban, bármennyire is küzdjön ellene emberi tudatom, mondván az én életemben már fel voltak osztva a szerepek. Nos, szépen felrúgta ezt is a közelmúltban történtek sora. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon mennyire ragadtathatnám el magam vele kapcsolatban, hiszen elég csinos esélye van, hogy nemes egyszerűséggel a nyakába vessem magam, ha ez sikerül. Egyelőre azonban még csak feltevés szintjén van a dolog, szóval ez elmarad.
- Négy év, három hónap, öt nap.
Ez az én kis visszaszámlálásom, nagyon jól tudom, mikor fog kiszabadulni anya, bár a történtek fényében már nem vagyok biztos semmiben, lehet jobb volna neki is, ha többé nem látna, de… nem bírnám ki, és csak elkísérne mindig valaki, aki segít. Meg egyébként is, talán akkorra már nem leszek annyira veszélyes a környezetemre. Nem, ezt még mindig nem dolgoztam fel.
- Öltözök.
Bólintok, és a melleim említésére akaratlanul is pír szökik az arcomra, annyira nem vészes, átveszek egy nem lyukas pólót, és nem lesz vele gond, mégsem tudok másként reagálni. Az némileg megakaszt, hogy úgyis mocskos leszek, és igen hamar gyökeret ver bennem a félsz, hogy vajon hogyan és miért, de jobbnak látom nem kérdezni, nem hiszem, hogy tetszene a válasz.

Végül egy garbó mellett döntöttem, még véletlenül se kandikáljon ki egyetlen vérfolt sem, és így egészen nyugodtan ettem a reggelimet, már attól eltekintve, hogy nem tudtam, mi várhat még rám. Amolyan utolsó vacsora jellege volt nekem. A másik, ami újra és újra felbukkant kérdésként az elmémben, hogyan is fogom én ezt megszokni? Vajon, ha akármikor lejövök ide, és eszem, bármit, akár az egész étlapot, akkor megtehetem fizetés nélkül? Nem szeretném kipróbálni, de érdekel a dolog, nagyon is.
- Ez gyors volt.
Állapítom meg halkan, végigfutva a cikkeket, és bennem csak most tudatosul, hogy felgyújtották a házat… túl keveset élhettem ott, de szerettem, főleg a szobámat. Kicsit megfeszülök, inkább belekortyolok az almalevembe, nehogy mondani találjak valamit. Végtére is, úgysem mehetnék vissza oda, de attól még nagyon is kellemetlenül érint. Helyette inkább meséltem, mivel kérdezett, és elég hamar érződhetett, hogy nekem tényleg a tánc volt a mindenem, a Juilliard az álmom, ahová úgyis elszúrtam a felvételim, mert összezavart ez a vérfakasos téma, és aztán leszerződtem volna valamelyik neves társulathoz. Nem mondok le róla még most sem, csupán eltolom, ki tudja mennyivel.
Nem mondhatni, hogy visszafelé már olyan lelkesen haladtam volna, és alighogy becsukódott mögöttünk az ajtó, ismét a tagjaimba költözött a félsz. Amikor elkezd beszélni, már sejtem, hová vezet ez az egész, az ajtó felé pillantok, de tudom, hogy nincs menekvés, képmutatás is volna, hisz én választottam ezt. Az energiái perzselik a bőrömet, érzem, hogy keresi, mint ahogy az a másik is kereste éjszaka. Próbálnám eldugni előle is, hogy ne vegye el, túlságosan hasonló az érzés. Mégis, kisvártatva tudatosul bennem, hogy ő nem el akarja venni, sokkal inkább a világra segíteni.
- Szóval belehalhatok?
Nem fogok, nincs az az isten, csak érdeklődöm, nem árt informálódni, nemde? Mit tagadjam, tényleg félek, de nem attól, hogy nem kelnék fel majd a padlóról megint, hanem a fájdalomtól, amiről beszél. A léleké egy dolog, de testileg igazán sosem esett bajom, szerencsésnek mondhattam magam legalább ilyen téren. A mai napig… Szörnyű hallani a szavait, nem akarom elképzelni előre, milyen lehet, úgyis megtudom nemsokára, bőven sok lesz úgy is.
Velem szemben ő odabenn lelkesen csóválja a farkát, loholna ki, meg szeretné mutatni magát, figyelemre vágyik, és talán elégedettségre is, hisz benne egyszerűen meg sem fordul, hogy ne tenne Apja kedvére valójával.
Nem akarok beszélni, egyébként sem jönnének a szavak, csak figyelek, és várok, reszketve a szoba közepén, mint akinek a halálos ítéletét hirdetik, ám nincs így, tudom, hogy ki fogom bírni, erősebb, kitartóbb, ügyesebb vagyok, mint amilyennek hisznek. Mégis, abban a pillanatban gondolom meg magam, amikor érzem azt a rántást a mellkasomban, mintha egyszerűen ki akarna húzni belőlem valamit, ami szerintem lehetetlen. Mégis… jön, érzem büszkeségét, lelkesedését, agilitását.
Hamar a padlón kötök ki, fájdalomtól izzadtan, bőrömre tapadó, csatakos hajjal, tényleg mocskos lehetek. Süket vagyok a saját ordításomra, pedig érzem, nagyon is, minden egyes csontot érzek a testemben, olyanokat is, amiknek a létéről sem tudtam, és abban is biztos vagyok, hogy ilyen kínt még soha az életben nem éltem át. Könny szántja arcomat, ujjaim tehetetlenül marnak bármibe, amit a padlón lelnek, talán a tárgyak szorongatása enyhülést hoz. Nem. Fogalmam sincs, mikor kell eljönnie annak a pillanatnak, amikor az emberi tudatom meghasad a fájdalomtól, de próbálom minél tovább tartani magam, én választottam, a lehető legtöbbet kell tudnom róla.
Azonban még így sem bírom sokáig, barna tükreimet felváltja a vörös ragadozó fénye, bőrömön fekete szőrszálak lelnek új otthonra, karok helyett mancsok, lassan nyúló orr, száj, ordítás helyet pár perc múlva már a farkas pofája vonyít, világgá kürtölve, hogy itt vagyok, megszülettem, most már figyelni kell rám is,
Ingatagon áll még a lábán, megrekedve kölyök és felnőttkor közt, pont mint emberi fele, de már most lesír véréből fogant magabiztossága, szilajsága, büszkesége, miként testvérei, felmenői, ő sem arra született, hogy meghajoljon mások akarata előtt. Nőstény lévén ugyan van benne némi esetlen kecsesség is, de majd kialakul, letisztul ez is. Jelenleg azonban nincs más vágya, mint odamászni Apja lábai elé, és megszaglászni, remélni, hogy talán nem csak a bőrcipő talpa jut neki, hanem az is, akinek köszönhetően a világra jöhetett.

Különösképpen nem zavar, hogy ezt a testvér témát erőlteti, ami azt illeti, mint nagybátyám, Duncan határozottan leszerepelt, talán testvérként jobban fog menni neki a dolog, nem akarok előítéleteket az életembe, még most sem. Annak meg kifejezetten örülök, hogy Sofiától vehetek különórákat, most már fizetni is tudnék érte, már konkrétan nem én… bár, nem hiszem, hogy falkán belül ezt megkövetelik, de lehet, hogy megint csak a naivitásom beszél belőlem. Szeretném hinni, hogy ez az egész, ha rövidtávon nem is feltétlenül, de hosszútávon jó lesz nekem. Egyelőre inkább nem vések semmit a képzeletbeli pro és kontra listára, mert lehet bőgni támadna kedvem, bár most, hogy ilyen békésen reggelizgetünk az Atyámmal, valahogy olyan kellemesnek hat az egész…

…s az érzés már tova is libbent. A félsz felkúszik a gerincemen, nem akarom, hogy kijöjjön, vagyis, ez nem teljesen igaz, mert nagyon is kíváncsi vagyok rá, de a fájdalomtól tartok, és a szavai alapján az emberi tudatom semmire sem fog emlékezni. Túlságosan zavaros nekem most ez az egész, jelenleg azonban már nincs választásom. A szívem hevesen veri a tamtamot a füleimbe, mikor azt mondja, minden esélyem megvan arra, hogy belehaljak. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha Duncan ott és akkor csak úgy megöl, az lett volna, igen, de én sosem szerettem a könnyebb utat, mindig mindenért megküzdöttem, nos, ha most az életemért kell, vállvetve a farkassal, akkor úgy lesz. Nem halok, halunk meg, és kész.
Egy részem egészen komikusnak találja, hogy nem ad engedélyt arra, hogy belehaljak, mintha ezen múlhatna, mintha ez képes volna visszatartani, hogy a halál partjára sodródjak. Talán ennek a köztünk feszülő kapcsolatnak olyan ereje van, amit még mindig nem érhetek fel ép ésszel, de bizonyosan nem mindenható. Azt sejtem, hogy többet kell majd letennem az asztalra, mint az átlagnak, még ha nem is konkrétan a vérfarkas létre, és rá mondtam igent, sokkal inkább az emléktörlésre nemet. Ha ő is azokat a választási lehetőségeket vetítette volna elém, mint Duncan, mostanra már halott lennék. Ám abból dolgozunk, amink van, jelen pillanatban pedig mérhetetlen fájdalomról beszélhetünk, olyasmiről, amit felfogni is képtelen vagyok.
Olyan sokáig tart, hogy azt kívánom, bár lenne vége, akárhogyan… s akkor, mikor az emberi tudat feladja, végre a jótékony homályba ájulva, válnak vérvörössé az íriszek, és serken a világra az ében bunda. Hófehérke talán mégiscsak ott van még, csak épp egész másként. Meg-megremegnek a lábai, ahogy elindul, de megy, mert mennie kell, másként nem lehet, neki ez nem választás volt, neki esély az életre, és míg Siennát kétségek gyötrik, benne ez nincs meg, ő élni akar, büszkévé tenni a Teremtőjét, nem csalódást okozni.
A föld hirtelen eltűnik alóla, de csak egy pillanatig vergődik, aztán rájön, ki emelte meg, és kushad, még úgyis, hogy egyébként ez annyira nem kellemes, sőt, semennyire. Vörösei belemélyednek a lélektükreibe, és fura, de a helyzet ellenére is elkezdi csóválni a farkát, és ha kicsit közelebb lenne, még képen is találná nyalni a Teremtőjét. Még szerencse, hogy nincs így. Büszkén feszítene, ha a földön volna, így csak igyekszik méltóságteljesen viselni a fellógatott állapotot, és nem szűköl, nem ad ki egy hangot sem. Jelenleg nem nagyon akar egyebet, mint a közelében lenni, de ez talán még egy öregebb farkasnak is természetes volna, hisz a közelében minden jobb, biztonságosabb.
Nagyot nyekken, mikor beépíti a padlóba, de kétség sincs afelől, hogy eszébe sem jut a roppant elő ellen hadakozni, lábai a magasban, nyaka íve megfeszül, fájdalmasan könnyű lenne feltépni, hisz olyan kis gyenge még, de határozottan pislákol reménybeli lénye a felszín alatt, és tény az is, hogy nem szeretne túl sok hasonló momentumnak részese lenni, valami ösztönös dac honol benne. A tény, hogy ők nem hódolnak be olyan egyszerűen. Ő más, tőle kapta az életet, Ő az Alfája, és bár tudja, sokan fogják még megtaposni, mire eljut oda, hogy ő emelkedjen felül, de nem fog kétségbeesni, egyszer mindenkinek eljön az ideje.
Amikor végül elereszti, gyorsan talpra tornázza magát, és leül, mint ő, csak épp a hátsó lábaira, de mikor azt mondja, hogy menjen, már ugrik is az ölébe, mintha természetesebb dolog nem létezne a világon. Tűri, hogy piszkálja a fejét, a füle többször megrezzen, és egy idő után már nem bírja tovább, valóban megpróbál utána kapni, bár esélye úgysem lesz, sőt, hamarosan már háton fetreng az ölében, és a lábaival is bele-belecsimpaszkodik a kezébe, néha talán meg is emelkedik emiatt. Vékony a határ a kölyöklét, és a felnőtt farkasok hozzáállása közt, ő még a határon egyensúlyozik, hol az egyik, hol a másik irányba billenve el, épp ezért nem okoz gondot most belefeledkezni a játékosabbnak tűnő pillanatokba, bár a tudata mélyén ott motoszkál az is, hogy bármikor jöhet az előzőhöz hasonló padlószálka gyűjtögetés.

Észlelem, hogy mikor elég, de újra és újra belelovallom magam a dologba, szóval olykor kell az a rendreutasítás, de még mindig inkább játéknak fogom fel az egészet, és határozottan kellemesen érzem magam. Lelkes vagyok, és túlcsordulok az energiától, ami nem múlik akkor sem, amikor a fültővakarásnak vége szakad, és táskát kell cipelnem. Fúj, hogy ennek milyen mű íze van, nem tetszik, legszívesebben kiköpném, de azt mondta, vigyem, hát… viszem. A farkamat nem csóválom, még ha finom lenne, talán megtenném, így azonban képtelen vagyok rá. Nem tudom, hová megyünk, de szívesen loholok a nyomába, az ajtó előtt álló testőrt megszaglászom, rubinjaimmal felpislogok rá, de utána már spurizok is be az ajtón. Mindennek Apaszaga van. Körbeszaglászok, legalábbis megindulok, de mikor megszólal, már rá figyelek, és mikor azt mondja, hogy essünk túl rajta, egy panaszos nyüszítéssel búcsúzom, még nem akarok menni, de hát… úgy kell lennie, ahogy ő szeretné.
Visszavonulót fújnak hát a fekete szőrszálak, kialszik a szembogarak izzó parazsa, és hosszú percek újabb gyötrelme után összegömbölyödve fekszem immár emberi alakomban a földön. Nem nagyon akaródzik felállni a földről, legyen bármi is alattam, ha hideg járólap, az sem érdekel, próbálom normalizálni a légzésemet, rájönni, hol vagyok, de beletelik egy kis időbe, mire összerakom az emlékezetem darabjait. Szóval átváltoztam, és… nem emlékszem az égvilágon semmire sem. Azt hiszem, azt mondta, hogy ennek az esélye meglehetősen magad, de… élek. Ezek szerint nem vagyok tökéletesen használhatatlan alapanyag, és mikor meghallom a szavait, miszerint jól csináltam, egy erőtlen mosoly kúszik elgyötört vonásaimra. Abban nem vagyok biztos, hogy össze tudom szedni magam záros határidőn belül, de azért próbálkozom, addig sem jutok, hogy felüljek, mikor ismét meglátom a lábait, de a kérdésére megint nekiveselkedem, mert egyszerűen nem akarom azt válaszolni, hogy nem, de mivel nem járok sikerrel, valószínűleg így is, úgyis felemel. Furcsa mód jelen pillanatban nem érdekel, hogy meztelen vagyok, nem is eszmélek rá, annyira sajog minden egyes porcikám, hogy másra már nem jut energiám. Jóleső sóhaj szakad fel belőlem, amikor a vízbe érek, és hagyom, hogy elterüljek a nagy kádban, a kellemes habok között, rögtön le is hunyom a szemem, de mikor Castor megint beszélni kezd, felpillantok, és próbálok valami hasznosat előkaparni elmém még működő szegletéből.
- Megsérültem, és bentlakásos munka. Azt nem hinnék el, hogy belementem ebbe az eltartás témába.
Szólalok meg fáradt hangon. Úristen, már most ki vagyok attól, mennyit kell majd hazudnom, bár, tulajdonképpen tényleg megsérültem, és… hümm… talán idővel tényleg lehetne itt valami munkám, mert szeretnék hasznos lenni, de mivel egyelőre nem nagyon mehetek emberek közé, ezért ezt hagyjuk. Szerelmet sosem említettem senkinek, az sem járható út.
- Egy kivétellel eddig sosem hazudtam. Nem szeretem.
Erre engem igazság szerint nem kell figyelmeztetni, bár nem tudhatta. Az viszont tény, hogy eztán a „civil” ismerőseim érdekében meg kell majd tennem, és nem tudom, hogy fogom lenyelni a dolgot, de muszáj lesz. Sosem kockáztatnám az életüket.
- Köszönöm.
Az üdvözlést, mást még nem nagyon, mert nem tudom, hová fog jutni ez az egész, de a kezdeti borzalmas képem róla mostanra nagyon sokat szelídült, bár tény, hogy engem alapvetően nagyon könnyű kenyérre kenni. Körülbelül három óra múlva sétálok ki törülközőbe csavarva a fürdőből, miután egy barnahajú nőstény felébresztett a totálisan kihűlt vízben, és közölte, hogy ideje lenne rendes ágyban aludnom a kényelmetlen kád helyett. Még tippet is kaptam, hogy hol találok szabad szobát. Mire kimentem, ő már részemről meglepő természetességgel nyúlt el Castor mellett az ágyon, olyan bizalmasan, ami engem rögtön zavarba hozott, pedig nem csinált mást, mint finom mozdulattal a hajába túrt, majd az arcának döntötte a homlokát, hogy aztán lehunyt szemekkel őrizze az álmát. Ehhez nekem nincs közöm, gyorsan ki is spuriztam hát, és kerestem egy üres szobát, majd törülközőstül eldőltem rajta, még mindig szörnyen fáradt voltam, és gondolkodni nem akartam a történteken, egyszerűbb volt kidőlni, de legalább már tiszta voltam, csak a mellkasom sajgott némileg, de majd elmúlik…

//Én is köszönöm szépen most már duplánapuciiii , meg vagy áldva a kölyökverzióimmal. //

(előzmény) - Másnap, dél körül