Duncanével szomszédos szoba, a kettőt egy ajtó köti össze hála az előző lakónak, Anne-nek. Más külsőség nem utal a korábbi lakóra, teljesen átlagos szoba.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Meglepő módon nem aludtam jól. Felriadtam a hajnal közeledtével. De most nem sistergett hangyásan a TV, és nem pihent bontott sör az éjjeliszekrényemen. Ellenben a kékes, reggeli derengésben izzadtságcseppek csillantak meg végig a testemen. Próbáltam visszaaludni, de teljesen felesleges volt minden, amit ennek érdekében tettem. Dühömben lerángattam az takarót és a lepedőt. Nem bírtam elviselni a szagát, szellőztetnem kellett, de nem sokat segített. A térdeimet átölelve gubbasztottam a sarokban, és próbáltam kiűzni minden masszív, krém állagú gondolatot a fejemből. Álom keveredett valósággal, és... Azt nem mondanám, hogy valamiféle skizoid állapotban döbbentem tudatomra, mert nem volt értelmes párbeszéd köztem és a farkas közt, de éreztem, hogy él, éreztem, hogy valóban jelen van, és ahogy Sarah olyan találóan mondogatta: belülről kaparta a mellkasomat. Mikor már sikerült teljességgel átfagynom az ablakon befúvó, alaszkai szélnek hála, engedtem a nyomásnak, és anélkül, hogy végiggondoltam volna, hogy mit miért teszek, felkeltem és háromszor vertem rá az Őshöz nyíló ajtóra. Benyitni semmiképpen sem akartam hozzá, nem miatta, magam miatt. Szerintem rengeteg rossz beidegződéstől kímélem meg magam hosszú távon, ha úgy teszek, mintha az ajtó nem tolakodna bele a privát szférámba, és ahhoz hasonlóan próbálom kezelni, mint a folyosón sorakozó összes többit. Határként. Olyan határként, ami két iránnyal rendelkezik. - Nem hagy aludni, és azt akarja, hogy itt legyél. Sem jó reggelt, sem elnézést, ha esetleg felkeltettelek. Végső soron bármi is ez, Ő hozta létre, úgyhogy az ilyen "pelenkás" problémáival is Neki kell foglalkozni. Ettől függetlenül az odakaffogásomból még az emberi fül is kihallja, hogy mennyire nem hiányzik nekem ez az egész macera, de ez van. Mindketten jobb, ha jó pofát vágunk hozzá, gondolom. - Mit csináljak? Úgy érzem magam, mint egy szaros gyerek. Ha csak nem gondoskodik az ellenkezőjéről, akkor fel-alá járkálok a falak mentén, az utolsó két szónál pedig a fogamat szívva ütök bele jelképesen a falba. Inkább ez, mint hogy megálljak és tanácstalan szemeket meresszek rá. Az öröm és az idegesség, a frusztrált kialvatlanság és a teljes béke között őrlődve jobb, ha így adom ki magamból a bennem lappangó feszültségrengeteget.
Már vagy három-négy napja nem kellett senkinél semmi szart - szó szerint és átvitt értelemben sem - takarítanom. Rekordokat döntögetek. Ennek örömére és mert általában ha csak nem hívom fel magamra valami faszsággal a figyelmet, nyugodtan alhatok, senki sem basztat. Bár a folyosóra nyíló ajtó még mindig nem rendes, Ems megrongáltját támasztottam oda, az enyém pedig hozzá vándorolt. Egyszerűen még nem jutottam el addig, hogy valamit kezdjek ezzel az ajtó problémával, ami frusztrált, mert bár alapvetően is éber alvó voltam, ez rátett erre egy lapáttal. Fogcsikorgatva gondoltam azóta is Leah-ra. A Kölyök energiái nem zavarnak, érzem, itt van a közelben, rendben - a farkasom ijesztően hamar magára öltött természetességgel veszi tudomásul, bennem viszont már beidegződés munkál, ahogy meghallom a dörömbölést azon az ajtón. Egyből kinyitom a szemem, minden tagomban megfeszülök és hiába mutatta meg Emily az utolsó pillanatait, a pillanat tört részéig elhiszem, hogy minden csak rémálom volt. Még mindig Felderítő vagyok, nem hagytam el a falkát, nem volt Anchorage, se Emily és Misha látogatása... Beletelik egy-két másodpercbe, mire a különbségek eljutnak a tudatomig, miközben szinte reflexszerűen ülök fel, hogy induljak hozzá, aki már nem is ő. A dörömbölés sokkal erősebb és erélyesebb, nem egy apró kis ököl műve, az energiák nem ingerlik a bestiát, épp ellenkezőleg. Ahogy ültömben az ágy szélén támaszkodok kezemmel, ujjaim belemarnak a matracba. Hallom a hangját, én mégsem szólalok még meg, némán kelek fel, ahogy egy lépésre megállok az ajtóval szemben. Idejét se tudom, mikor nyitottam ki utoljára, abban sem voltam biztos, hogy Ems nem tette el a kulcsát, miután végérvényesnek szánt mozdulattal bezárta. Röhej, de az is most hasított belém, hogy bazmeg, képesek voltak üresen tartani a szobám. Ugyanazt kaptam vissza, amit elhagytam és a másiknak is lett lakója, megint csak olyas valaki, aki hozzám tartozik. Alig pár másodperc alatt robogott keresztül mindez rajtam, s amilyen vehemensen ez jött, úgy nyitottam be a nácihoz. Nem zárták kulcsra az ajtót. - Mit vársz, feküdjek melléd és aludjunk édes kettesben? - húztam el a szám, karomon pedig libabőr futott végig, ahogy a szobájában uralkodó hideg megcsapott. Nem kérdeztem meg, hogy szeretne-e még szellőztetni, fogtam és becsuktam az ablakot. - Az vagy - közöltem a hervasztó tényt, de azt már képtelen lettem volna hozzátenni, hogy "az én gyerekem". Pedig az. Viszont ez a státusz az "elődjének" se szolgált semmi jóval és szeretném azt hinni, hogy a puszta megnevezés távol tartásával a rémképek is elkergethetőek, legalább a fizikai valóságból, ha más számomra továbbra is túlságosan létezőek voltak. Emlékeztem erre a felállásra, ezekre az impulzusokra. Előző farkassal, előző Kölyökkel. Megsimogattam a fejét - a másik síkon, nem ezen. Kétélű fegyver ez, mert ahogy neki, a benne élő fenevadnak szüksége van a közelségemre, a Teremtője osztatlan figyelmére, úgy nekem is kell, hogy akarja ezt, hogy kívánja kivívni. - Könnyebb már? - kérdeztem kisvártatva, miközben energiáim úgy túrtak övéibe, mintha csak a Kölyök bundájába marnék eképp erősen, de fájdalommentesen. Nem szóltam rá, hogy hagyjon fel a járkálással, vagy ne fenyegesse többet a falat, ha csillapodik, úgyis elmúlnak ezek a késztetések. - Vagy te váltasz, vagy én, de ha reggel előtt még aludni akarunk, ezt esélyesen nem ússzuk meg. Nem hiányzik, hogy tíz perc múlva megint le kelljen futnunk ugyanezt a kört.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Amolyan "azt próbáld meg" jelleggel döntöttem oldalra a fejem lassan, amikor a gúnytól csöpögő, költői kérdésével sértette a fülem. Kurva jó. Nem elég a szar így is körülöttem, bennem, rajtam, még ő is rátesz egy - ha nem több - lapáttal a helyzetre. - Kurva vicces vagy. Böfögöm fel a reakciót, és egyáltalán nem érdekel, hogy szó nélkül becsukja az ablakot. Talán én is megtettem volna előbb, vagy utóbb, de amint némileg lelohadt a benti légáramlás, megéreztem, mennyire hidegek a végtagjaim, és hiába a csukott ablak, ettől még jobban fázni kezdtem. Belülről, a húsomban, libabőr nélkül. - Ja jó, akkor azért van itt ez a tetű ajtó, hogyha visítok éjszaka, megbüfiztess? - nem tudom elviselni, hogy szaros gyereknek titulált, még akkor sem, ha valójában csak megerősítette mindazt, amit igenis érzek, de nem akarok tudomást venni róla - Különben is, mi a szarnak van itt ajtó? Csak úgy kérdezem. Igazából már jóval korábban is meg akartam ezt érdeklődni, de most, hogy egy-két dologgal jobban tisztában vagyok itt a negyedik emeleten, már tényleg időszerű volt, hogy erről is faggassam egy kicsit. A kérdés teljesen ártatlan, ahogy kitárom a tetovált karomat az említett nyílászáró felé, hogy aztán hagyjam, hogy hangos csattanással a combomra zuhanjon vissza. Mély ki- és belégzések. Emelkedő és süllyedő mellkas, hasfal. Már nem fázom annyira, már fekete pokróccal nyalt képen az Ős, verejtéktől tapadó homlokomat pedig fáradtan az ajtófélfának nyomom. Becsukom a szemeimet. És bármennyire gyűlölöm, hogy engednem kell neki, mégis hagyom, hogy átjárjon az az ismerős bizonyosság, hogy mostantól már nem érhet semmi baj. - Én akarom. - feleltem rekedten, még mindig a félfának támasztott fejjel - Nem akarok emlékezni. Az elmúlt időszakban az volt a legjobb ebben az egész folyamatban, hogy miután az agyam kellően leblokkolt a fájdalomtól, semmi emlékem sem maradt önmagamról. És inkább szeretnék elveszni ebben a feneketlen kútban még egyszer, minthogy adott esetben az elkövetkező éveimet az határozza meg, hogy összebújtam egy farkassal.
- Igazából ez csak félig vicc. - Ami valahol megszokott - már az összebújás a farkasok részéről, nem az én vicces kedvem -, a mi esetünkben viszont... közel elképzelhetetlen, legalábbis most és így, ahogy állunk egymás szemben. Pontosabban én állok, ő mászkál. A felvázolt kép megjelenik előttem és ez annyira abszurd, hogy egy pillanatra kedvem támadt nevetni, ennek viszont azon túl semmi jele, hogy szám sarka egy árnyalatnyit fölfelé görbült. - Nem azt játsszuk? - Ingerült, tudom én, ahogy azt is, hogy nem lehetett egyszerű erre az átdörömbölésre sem rávennie magát, én meg jövök a visszakérdezéseimmel és a megerősítésekkel. Biztos roppant hálás. Oly' annyira, hogy fel is teszi a kérdést, amit egyáltalán nem akartam hallani. Illetve: nekem már annyira megszokottá vált ez az ajtó, hogy bele se gondoltam, mennyire furcsa lehet ez másnak. Neki. A büfiztető ajtó. Megfordult a fejemben, hogy elütöm a dolgot, vagy egyszerűen kitérek a válaszadás elől, megragadom, alakváltásra kényszerítem és csend lesz legalább a következő találkozásunkig az emberrel. Ezzel viszont az a baj, hogy az egész falka - a hotelben élők mindenképp - ismeri a történetet, amit annyiképp lehet kiforgatni, ahányan itt vagyunk. Sejtettem, hogy egyszer majd Anne is előtérbe kerül, de nem akartam, hogy ennyire korán. Mert felelnem kell, ha nem akarom, hogy téves de igaznak hitt infókat kapjon. Mintha a vezeklés egy másik fajtája jött volna el, aminek egyáltalán nem tudtam örülni. Csakúgy, mint az erdőben, itt sem feleltem egyből, hanem kérdeztem, hogy aztán a felejtésre elhúzhassam a szám. Na ja, én is szívesen elfelejtenék pár dolgot. Bólintottam minden esetre, ennyivel előrébb voltunk, most rongyoljunk vissza több mérföldet. - A lányom lakott itt előtted - kezdtem és melegítőalsóm zsebébe rejtettem a kezem, hogy ne tudja se hadonászni, se megérinteni bármit is. - Vér szerint semmi közöm se volt hozzá, három éves korában vettem magamhoz, nyolc és fél volt, amikor meghalt. - Bármit el tudtam volna róla mondani: a kedvenc meséjét, hogy mennyire lehangolták az esős napok, hogy milyen félelmet nem ismerő vakmerősséggel viszonyult szinte mindenkihez, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne embergyerekként egy falkában élni. - Az én hibámból. - Hangom monoton volt, szavaim üresen csengtek, mégis hangosan koppantak, mintha óriási sziklák esnének egy vaskos jégpáncéllal borított tóra.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Amikor közli, hogy végső soron komolyan beszélt, komolyan kérdezett, azért egy pillanatra megtorpanok. Meglepődtem. Nem, inkább még a jelenleginél is jobban elhűltem attól, hogy adott esetben ez tényleg bevett szokás. Jobbnak látom, ha nem gondolok bele abba, hogy ehhez is hozzá kell majd szoknom. Mély levegőt veszek, egy mozdulat eleje ez, a kezdő légzés ahhoz, hogy mondjak rá valamit. Lehetőleg sértőt, bántót és ellenszegülőt, de inkább egy sóhajba ölöm az elégedetlenkedésemet, megrázom a fejem, és inkább folytatom tovább a járkálást. Ökölbe szorítom a kezem. Mindkettőt. Megremeg benne az ideg, hát persze. Talán ha nagyon koncentrálnék, akkor arcon tudnám hányni, főleg ebben az állapotban, de félek, az is pontosan olyan epés lenne, mint ez a hirtelen párbeszéd kettőnk között. Eddig erénynek könyveltem el, hogy kettőnk közül én talán jobban képes vagyok befogni a számat, úgyhogy szeretném ehhez is tartani magam a továbbiakban. Beszél helyettem a testem, és vonyít helyettem a Kékszemű. Nem kell még nekem is rátenni egy lapáttal. Megint nem válaszol azonnal, valami azt mormogja az agyam legmélyén, hogy talán jobb is, ha nem kezdi el ecsetelni a történetet. Vagy bármit. Holott én azért sokkal egyszerűbb válaszra számítok, mint amivel a végén megajándékoz. Lassan fordítom felé a fejem. Elképedt riadalom kéksége suhan át a tekintetemen, és kell néhány hideg pillanat, amíg ellököm magam a fától, hogy lassan közelebb sétálhassak hozzá. Az ember kivagyiság, kíváncsisága és értetlensége mögött fel-alá rohangál a pánik. A lányod? Hát nem én voltam az első? Csak egy pótlék vagyok És mi lesz velem, ha őt is megölted...? Ne tedd ezt Apám. Kérlek, mondd, hogy velem ez nem történhet meg! - Nyolc? Éves. Gyerek? Sír az unokaöcsém. Ő akkor még nem volt három éves, de hallottam szenvedni, láttam rettegni a körülményektől, a fegyőröktől. Tőlem... Soha nem értem hozzá. Egyrészt mert nem tehettem, másrészt pedig azért, mert képtelen lettem volna beszennyezni, amikor tavaly ajtót nyitott nekem Houstonban. Fel sem tűnik, hogy az emlékek kemény ráncokat marnak az arcomba, és csak akkor térek némileg magamhoz, amikor már egészen közel sikerült lépdelnem az Őshöz. Emlékszem, hogy vért köpött fel amikor sokadjára rúgtam gyomron. Hárman álltuk körbe, Hank az arcára köpött, én pedig úgy éreztem, hogy bennem is meghalt valami, amikor behozták azt a rohadékot. Nem ő volt sem az első, sem pedig az utolsó, akin levezethettük a feszültséget, de sosem tudott rutinná válni, mert ez egyszerűen nem lehet az. Nem szabd. Tilos. - Mit csináltál vele? Feljebb emelem az állam, és úgy pillantok rá, és a mélyen robbanó jégrepedés hangján szólítom meg Őt. Nem érdekel, mit csinált, ez már a múlt. Ez most rólam szól, ez rólunk szól, te idióta! Hát nem látod, hogy mi lehet ennek a vége? Ha egy gyerekkel nem bírt el, velem mégis mihez fog kezdeni? Gyenge vagy, Apám? Valóban az lennél? Gyere, megígértem Neked, hogy segítek majd, megoldjuk, bennem nem fogsz csalódni, megígérem. Morranva nyögök fel, ahogy felszalad a torkomon az idegesség. Nem akarom ezt érezni, azt akarom, hogy fogja be a száját, mert ez olyasfajta múlt, amit nem lehet semmisség tenni. És én nem akarok, nem tudok osztozni semmiben vele addig, amíg meg nem tudom, mégis mi a francot művelt azzal a gyerekkel! - Kérdeztem valamit, Omega! Ha kell, hát rajtam a sor, hogy őt idézve lökjek egyet rajta. Szeretném, ha hátraesne, szeretném, ha olyat mondana, amivel teljes megnyugvást tudna adni, de félek, hogy sem az embert, sem a farkast nem lesz képes lecsillapítani. Szívesen teret engednék neki, de erre emlékezni akarok, tudni akarom, mit tett, miért tette. Az már a legkevesebb, hogy vajon velem is megismétli-e majd, mert nekem eleve reszeltek vele is, nélküle is.
Most nem tüzel fel az indulat, ami felőle érkezik, rengeteg mindent sűrűsítve benne, miközben odalép hozzám. Nem hátrálok, annak ellenére sem, hogy olyan ádáz kifejezés üli meg vonásit. Sose hátráltam meg, előle se fogok. Igen, nyolc éves gyerek. És ha tudnád, hogy egy magzat is az én lelkemen szárad, ő viszont már nem az én hibámból... A múlt gyerekei helyett viszont inkább a jelen kék villanását figyelem, mert az nem egy iszapos mocsár, ami el akar nyelni, hanem választ követel, miközben az emberben forr a harag. Jön a kérdés, gyűlölöm a választ, pánik és düh sajátos egyvelege karistolja energiáimat. Tisztán érzek mindent, nincs fent pajzsom, ám ezt és arcom látszat-közömbösségét is megtöri. Vörös árnyék telepszik meg tekintetemen, mélyben zubogó elégedetlenséget és szégyent metélve közénk, amit tetéz a lökésével. Hátrálok egy lépést, de nem esek el, nem, ezt nem kapod meg. Omega? Rendben, megkapod az Omegát, vele úgyis könnyebb dolgod van, mint a Teremtővel. Parancsolt, meglökött, cserébe egyetlen intéssel repítettem a könnyebb út felé, ami ugye a picsáknak való. Lejjebb eresztettem tekintetem, nem néztem többé a szemébe, legfeljebb a nyakán futó mintáig emeltem fel pillantásom, pajzsom felszaladt, olyan keveset mutatva magamból, amit már nem lehetett tolakodónak vagy hivalkodónak nevezni, mindaz az energiazubogás pedig, ami eddig körülöttem rohant, visszahúzódott. Jelentős részét a pajzs rejtette, a visszavonulás másik oka viszont a kényszerű-kelletlen megalázkodás volt, amitől felfordult a gyomrom, csak úgy, mint neki a témától, az általam nem ismert emlékektől. Majd megtanulja egyszer, milyen ereje van az ilyen jellegű kijelentéseknek. - Levettem róla a kezem. Elhagytam. - Nem haraptam át, mert féltem, hogy nem bír el ezzel a bestiával. Nem haraptam át, mert a farkas fikarcnyi érdeklődést sem mutatott felé. Elhagytam, mert már nem volt fontos... - Az öcsém után mentem Anchorage-be, kiléptem falkából. Egy kislány egy már nem létező Teremtővel, átharapó nélkül, vérfarkasként, ez lett így belőle. Nem vittem magammal, mert úgy gondoltam, hogy itt biztonságban lesz, jobb itt neki, nem sodrom veszélybe. Tévedtem. - Jelentettem, mert parancsolt, tényszerűség húzódott meg hangszíneben, jelentésbe nem viszünk személyes érzelmeket, senki sem arra kíváncsi, hanem arra, mi történt. Ugyanígy jelentettem Bognárnak is. Ott is egy kislány... lett volna. Mindig visszacsengnek bennem Daniel szavai, amikor ezek a dolgok felmerülnek: tényleg ennyire érzéketlen vagy? És még mindig csak kívánni tudom, hogy bár az lennék. Teljesen és tökéletesen. Sokkal egyszerűbb lenne, akkor is, ha úgy már valószínűleg nem élnék. Minden másképp lenne. - Érdekel még valami? - szolgálatkészség, gusztustalan, legalábbis így, ebben a formában. A hangom továbbra is érzelemmentes, mert ami bennem van, azt se szóval, se máshogy nem tudnám kifejezni, s ha menne is... akkor sem én lennék, akkor sem itt tartanék. Így viszont marad minden olyan mélyen, amilyen mélyen csak képes vagyok lefojtani.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Egyszerre tölt el elégedettséggel és megalázó gyűlölettel a tény, hogy megadja magát. Hogy meg kell adnia magát. Valahol talán mindkettőnket tudom szánni ezért az egész helyzetért, de ez nem elég ahhoz, hogy meggondoljam magam, hogy visszavonjam a követelőző megszólítást, bármit. Egy halott kislányról beszélünk, mit nekünk ahhoz képest pár perc hatalmi keserűség? A börtönben volt időm azon gondolkozni, hogy az emberek mit miért tesznek. És mint önmagából induló, énközpontú teremtmény, sosem értettem, hogy valaki hogyan képes lemondani dolgokról, amikre én vágytam volna, de nem élhettem velük. Például egy gyerek társasága. Hogy miért nem eszik valaki minden nap steaket, amikor ott van kint, megteheti. Hogy miért zárkózik be valaki a házába ahelyett, hogy leülne megnézni a naplementét vagy felfedezné a várost, a világot. Irigy voltam mindenre, ami másoknak megadathatott volna, egyszerű dolgok, akár egy gyerek mosolya, bármi. És most is önző lánggal lobog bennem a tudat, hogy bezzeg én. Ha nekem lett volna rá lehetőségem. Ha... és ha. És bár úgy tűnhet, hogy átsiklom bizonyos információk felett, mégis megragad odabent a tény, hogy elment. Hogy kilépett, és a jövőre nézve ebben a helyzetben újra erős kényszert érzek, hogy én is így tegyek majd akkor, ha lehetőségem lesz rá. De én nem fogok mocskot hagyni magam mögött, ki van zárva, még egyszer nem csinálok ilyet. A hangjában semmi érzelem nincs, de úgy érzem, hogy engem nem tud kijátszani. Lehet, hogy csak tévképzet, vagy újra az önmagamból kiindulás tévhite, de én tudom, hogy mennyire más a kint és a bent, és hogy vannak helyzetek (főleg az ilyesféle, kellemetlen fajták), amikor bölcsebb nyersnek és ridegnek maradni még akkor is, ha belül felrobbannék. - Hogy hívták? Megremeg a hangom a fojtott indulattól, de a kérdés halk, vészjósló, mégis amennyire lehet, fegyelmezett. Akár felelt, akár nem, az ide-oda ugráló érzelmek nem hagynak nyugtot túlságosan sokáig, úgyhogy ha csak nem ébred fel benne a Teremtői erő és megmarad Omegának, ahogy "parancsoltam", úgy megpróbálom megragadni a vállánál, átellenes karommal pedig úgy nekinyomni annak az átkozott válaszfalnak a szobáink közt, hogy az alkarom a torkának szegezem. Pillanatokig csak némán tartom ki a pozíciót. Valamit úgy mondanék, érzem, hogy valamit mondanom kellene, de semmit sem tudok. Válogatott szitokszavak, halálos és kegyetlen fenyegetések áradata jut eszembe, de kicsinyes lenne olyasmit az arcába köpni, amit valószínűleg már egyébként is tud. Hogy nem érdemli meg, hogy éljen, hogy undorító és hogy amit tett, arra az én szememben nincs bocsánat és nem is lesz soha. Nem érdekelnek a farkastörvények, egy gyerek az egy gyerek, akit már elhagyni is bűn, nem hogy elvenni az életét. Nem tudok mit mondani neki. Nem tudok mit kérdezni, de a tekintetem esküszik meg rá, hogy élő emlékeztetője leszek minden egyes nap annak, amit tett, és őszintén szólva a rosszullét kerülget a ténytől, hogy mostantól egy olyan szobában kell élnem, ahol előttem egy ma már halott kislány lakott. Ha csak nem lépett fel eddig másként, úgy végül eleresztem anélkül, hogy bármiféle kárt tennék benne. Zihálva lépek el tőle, hátat fordítva mindennek, amit mondott. - Van még valami, amiért szégyelnem kell téged? Még csak a tekintetem sem fordítom vissza, amikor végül hozzászólok megint. Ugyanakkor a kezem ökölbe szorítása, majd ellazítása újra elkezdődik, mintha meg sem próbálkozott volna azzal, hogy valaha abbamaradjon.
- Anne. Minden benne volt ebben az egy szóban - minden. A semmirekellő nemző, akinél különb akartam lenni, a vágyott családi élet, amit sose kaphattam meg, mert valami elbaszott módon ha lehetőségem is nyílt rá, szétmorzsoltam durva kezemmel. Hogy szükségem volt rá, hogy szerettem, egy olyan világot jelentett nekem, amiről korábban elképzeléseim se voltak. Azt a részemet jelentette, amire tudat alatt szükségem volt. Ezt vesztettem el, amikor átharaptak, ezt nem voltam képes megtartani, a gyengeségemet pedig kegybe csomagoltam. Én nem úgy vagyok elbaszva, mint ő. Ez valami vakszerencsével társuló katasztrófa, tragédia, ami bennem él, amit mások fejére hozok, akár akarom, akár nem. Sőt, legtöbbször akkor, maikor nem. Amikor jót akarok. Nincs bennem se tiltakozás, se semmi, amikor a falhoz lök. Ha létezne számomra megbocsátás, az se jelentene semmit, simogathatná bárki a fejem, mondva, hogy nem kell tovább ezt cipelnem, nem hinnék neki. Magamat soha nem leszek képes feloldozni, így ha szeretne, legyen hát élő emlékeztető. Itt még egy kurva ajtó is csak őt juttatja eszembe, szavak és tettek nélkül is annyi ómen, momentum van, hogy megszámolni sem tudnám. Nem akarom elfelejteni, mert nem akarom újra átélni. Teljesen értelmetlenné tenné a halálát, többet már úgysem adhatok neki, minthogy nem engedem feledésbe merülni, legalább a magam számára nem. Kénytelen vagyok feljebb emelni a fejem, ahogy a vaskos alkar torkomnak nyomódik. Nem szól. A dühe perzselő, a harag szülte enyhe remegés ott vibrál rajtam, míg én látszólag tökéletesen nyugodt vagyok. Védekezési mechanizmus. Elég, hogy a fejemben, a lelkemben a pokol, nem kell még ki is vetítenem. Hibáztam. A legnagyobbat egész eddigi életemben. Az újabb kérdés újabb lavinát zúdít le bennem, ami élesen ketté válik, hála neki. Mert ami emberként szégyenletes lehet, az farkasként ha nem is dicsőség, de könnyebben kezelhető. - Emberi értelemben? Hogyne. Farkasként... Omega vagyok. - Azt hiszem, az eddigiek mutattak neki valamit abból, hogy mégis hogyan kötöttem ki ott, ahol. - És egyik vétkem sem olyasmi, amit vissza lehetne csinálni. - Ellöktem magam a faltól, de nem mentem semerre. - Az minden esetre kurva vicces, hogy egy náci kérdezi, miért kéne engem szégyellni. Ő a bőrén visel nyomokat, én nem hirdetem őket. Egyik sem jobb vagy rosszabb, de azt utálom, ha ilyenek prédikálnak és akarnak szentebbnek tűnni nálam. Beszélnek szégyenről, mintha fogalmam sem lenne, melyik tettem milyen volt. Nincs szükségem kioktatásra.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Anne. Ha tehetném, akkor a szó fizikai értelmében tépném le magamról a puha és lágy hangzását, mindazzal a túláradó giccsel együtt, amit az Ős lelkére olvaszt. De mégis inkább fájdalmas a tény, hogy mindez a kellemesség valószínűleg brutális elmúlásba torkollott, és nem tudom eldönteni, hogy kacagni akarok-e a sors iróniáján vagy visszaülni a sarokba és a térdeimet ölelgetni. De azt biztosan tudom, hogy ez mostantól már az én húsomba is beleégett, talán nem úgy, mint az Övébe, de biztosan nem fogom tudni elfelejteni. Nem szabad elfelejtenem. Ha fél perccel ezelőtt lett volna sejtésem arról, hogy meddig és mennyire fog elfajulni ez a beszélgetés, lehet, hogy inkább befogtam volna a számat. Emberileg sem biztos, hogy egészségesnek lehetne nevezni azt, hogy hajnalban ilyen dolgokról beszélünk egymással, és hogy ilyen érzésekkel kell kezdenünk a napot. Felhümmentek. Ezzel vagyunk még így egy páran. De nem kértem tőle, hogy bármit is csináljon vissza, hiszen én magam sem vagyok képes semmissé tenni az elmúlt tizenöt évet, hülyeség lenne, ha mástól elvárnám. Ki tudja miért, talán az emberi ösztönök miatt, talán a kettőnk közt lévő kapocs miatt, de azt akarom, hogy ne lépjen túl rajta, hogy ne kövesse el még egyszer és hogy minden nap eméssze magát a tettein. Fogja fel és fogadja el, hogy következményekkel járnak. A saját keresztem mindez. Szenvedjen velem, ha már egyszer magához láncolt. Élje meg velem ugyanezt, és ne akarja egy vállrándítással elrendezni. Legyünk ebben is hasonlók.
A megjegyzése bántó csengéssel visszhangzik a fülemben. Egy darabig csak állok, továbbra is a hátamat mutatva neki. Oldalra fordítom a fejem, megfeszített bal kezem kissé felemelem, ahogy nosztalgikus jelleggel belemerülök az ottani tetoválások mintáiba. Aztán egész egyszerűen felkacagok. Rohadjatok meg. Rohadjon meg az összes nyomorult ott, ahol éppen van. A bátyámmal együtt. A Te hibád. Ok-okozati láncok egymásból kibontakozó értelmetlensége minden, persze mondhatnám, hogy lehet, nem tartanék itt, ha Toby akkor hajlandó segíteni rajtam és áthelyeztetni. De kit akarok ezzel bármi alól is felmenteni? Magamat? Nem, ezért nem érdemlek önvádat, nem leszek attól rosszabb vagy kevesebb, hogy hajlandó voltam tenni valamit a túlélésért. Ki tudja, Ő mit tett azért, hogy csak egyszer végre vége legyen valaminek az életében, ami minden éber és álmodó pillanatában fogva tartotta, még erőteljesebben, mint a vasrács és a betonfal. - Mintha korábban azt mondtad volna, hogy leszarod a firkáimat. Leeresztem a kezem és felé fordulok. Tessék, nézze csak meg még egyszer, ha már ennyire kibaszottul kötekedni akar, tanulmányozza az összes jelképet és számot, amit magamra varrattam, amivel átváltoztattak valami olyasmivé, ami sosem voltam igazán. - Még nem is mondtam, mennyire irigyellek, amiért lett volna esélyed személyesen kezet fogni a Führerrel. - bólogatok teljes komolysággal, mindemellett a hangomból csöpög a szarkazmus - Vagy esetleg zsidó vagy, Duncan? Látszatérdeklődés, műanyag szomorúság, vitaalap, ahogy megrántom a vállam és lebiggyesztem a számat, és legalább annyi jó dolog van a helyzetben, hogy most már tudom, hogy milyen alkalmakkor fogom egészen biztosan a nevén nevezni őt. - Te választottál engem. - bökök felé hirtelen ébredt haraggal, csendes éberséggel - Én nem választottalak volna Téged, ha tudom, hogy egy legalja gyerekgyilkos vagy. Kettőnk közül nem én árultam zsákbamacskát, úgyhogy tehetsz egy szívességet, és kinyalhatod a náci seggem. Nem tudsz te rólam szart se. Ugyanolyan szemellenzős faszkalap vagy, mint mindenki más. Én legalább kérdeztem. Nem mondom, hogy annyira hiányzik, hogy ő is elkezdjen faggatni, sőt, valószínűleg nem szívesen avatnám be abba, hogy pontosan mennyire és miért vagyok ennyire náci. De ha ma mélyebbre süllyedhetett a szégyenlistán, akkor ezzel a megjegyzésével egészen biztosan elérte, hogy méginkább elzárkózzam előle.
A feszültség szinte tapinthatóan ugrott meg, és egy darabig tényleg úgy gondoltam, hogy megint bemos nekem egyet teljes erejéből. Lehet, hogy megint hagytam volna. Ezen minden esetre nem kellett sokat gondolkodnom, mert ilyesmire nem került sor, viszont mindaz, ami felém áradt tőle, apró horgokkal bírt és belém kapaszkodott. A horgok végén pedig ólom csüngött, de dögöljek meg, ha hagyom akár neki, akár másnak, hogy még lejjebb rántson. - Nem is. - Ehhez továbbra is tartottam magam. Nem a firka érdekel, hanem ami mögötte van, mert amit jelenleg látunk egymásból, az csak a felszín. Hogy én gyerekgyilkos vagyok, annak minden mocskával, ő pedig náci, annak minden szarságával. Ahogy felém fordul, már ismét a szemébe nézek, arcom rezzenetlen még szarkasztikus kérdése közepette is. Az se hat meg, ahogy a nevem kiejti, az a mély, tapintható megvetés. Hallottam már így kimondva, nem is egyszer, most annyiból fájóbb legfeljebb, hogy a saját Kölyköm áll velem szemben, akinek nem megvetnie, hanem tisztelnie kéne. Ebben a helyzetben, mindezek után viszont nemhogy naiv, hanem egyenesen ostoba dolog lenne ilyesmiről ábrándozni. Egy világ választja el attól az érzéstől felém, ha nem kettő, vagy még több. Kinyílhatom. Tényleg faszt se tud és jobb is. - Így van. Szart se tudok rólad, ugyanakkora kérdőjel vagy bizonyos értelemben, mint én neked. És ebbe a szemellenzős mindenki másba te is beletartozol, ha engem ez alapján ítélsz meg. - Börtönviselt, gyilkossági kísérletért ült. Az én hibámból meghalt egy gyerek. - Ne merj úgy nézni rám, mintha ezt akartam, vagy élveztem volna. Itt akartam hagyni, visszamenni a saját szobámba, és bezárni azt a kurva ajtót. Mégsem moccantam, helyette azon gondolkodtam, elmondjam-e neki a módját, amivel egy életre megszabadulhat tőlem. Az átharapást - vele pedig azt, hogy akkor biztosan megölöm -, hogy mehet kedve szerint valaki arra érdemesebbet körbeudvarolni, hogy fogadja kölykévé. Még a feltételezésre is dühödten mordul bennem a farkas. A miénk. - Fáj, mi? A sok szemellenzős faszkalap. A gondolat, hogy én is olyan lehetek. - A harag mindig csak a felszín. Nem várok se választ, se reakciót, egyszerűen az ajtóhoz lépek, bőröm alatt mindazzal a mocsokkal, ami ott tenyészik és soha nem fog eltűnni, ez már biztos. Mással jobban járt volna - nem. Leengedem a pajzsom és tudom, hogy ne így van, akkor is, ha ő nem hiszi ezt. Mert nagy eséllyel én vagyok az egyetlen, aki nem akarja se megváltani, se megváltoztatni, se telebeszélni a fejét mindenféle szarsággal. - Átharapás - fordultam vissza felé az ajtótól. - Ha meg akarsz tőlem szabadulni, keress valakit, aki 137 évnél régebb óta farkas. Ők el tudnak venni tőlem, talán meg is teszik, ha szépen kuncsorogsz. - A bestia üvöltve tiltakozik bennem, követeli, hogy hallgassak, de most süket vagyok minden mordulásra. - Ebben az esetben viszont nem csak egy tragikus, akaratlan hiba eredménye lesz a gyerekgyilkosság. - Nem fenyegettem, csak a magam módján közöltem, hogy bármennyire legyen ez neki dühítő, vagy akár kétségbeejtő, róla már tényleg nem vagyok hajlandó lemondani. - Anne azon túl, hogy gyerek volt, farkas is. Falkaszinten az ő halála semmivel sem megrázóbb vagy tragikusabb, mintha te, vagy bármelyik idősebb kölyök járna ugyanígy. Lesz még, amit nem fog bevenni a gyomra egykönnyen, nem kifejezetten tőlem, hanem a farkasléttől. Ez sem mentegetőzési kísérlet volt, puszta magyarázat inkább, felkészítés. Ezek a törvények, ha hasonlítanak is a börtönhöz, merőben mások, mert az ösztön véste kőbe az alapjait.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Valahol örülök, hogy ő maga mondta ki, hogy valóban nem érdeklik a "firkáim". Kicsinyes dolognak tartanám, ha elkezdenék azon rugózni, hogy akkor ne emlegesse fel a látszólagos politikai hovatartozásomat, mert ezzel így nem ér el semmit, csak azt, hogy saját magát hazudtolja meg. Az én szememben legalább is mindenképpen. A fogam fehérjét villantom, amikor visszadobja a szemellenzős labdámat. Értékelem, hogy ilyen objektív a hozzáállása, de a két dolgot a magam tükrén át még csak merszem sem lenne összehasonlítani. Nyilván én sem tudok mindent a tejes történetről, ahogy ő sem sejtheti, hogy miféle indokok táplálták azt a bizonyos estét. Mégis, morális szinten többre tartom magam, ki tudja, talán elvakult és önző álláspont ez, ami elég ingatag lábakon áll. Számomra azonban bőven elég ahhoz, hogy bátran csavarjam magam köré, mint egy pajzsot, amiről minden támadása egész egyszerűen lepattan. - Én aztán kurvára nem ítéllek meg. Elítéllek. Az utolsó szót mély megvetéssel sziszegem, érzem, látom, hogy menne. A kioktató, parancsoló hangvétel kissé megijeszt, de nem vagyok hajlandó lehorgasztott fejjel engedelmességet tanúsítani. Tudom, hogy erre sokszor sor kell, hogy kerüljön, de egész egyszerűen most nem megy. Nem akarok engedni a belső hangnak, ami szerint talán helyesebb és okosabb lenne így tenni. - Ugyan már, a lényeg az, hogy megtörtént, nem? Ki nem szarja le, mit akartunk vagy mit élveztünk az egészből. Ahogy ő sem lesz képes ezt a vétket lemosni magáról, úgy én sem leszek képes egy huszárvágással lemetszeni magamról a tetoválásokat, sosem hiszem, hogy el fog tűnni a szemeim fényét elfedő tompa megviseltség. Ez már mindig velünk marad, és senkit sem érdekel, hogy mit akartunk vagy mit élveztünk igazán. Talán először bugyog fel igazán mélyről és ösztönösen egy olyan hang a torkomból, aminek semmi keresnivalója nem lenne ezen a földgolyón. Egy szörnyeteg hangja, a fájdalom elutasítása. Mintha ezzel akarná ellehetetleníteni magától a tényt, hogy talán az Ősnek igaza van. Nem szeretjük, ha valaki az érzelmeink környékén matat, mert még saját magunknak sem szeretjük elismerni, hogy léteznek. Nem vár választ - a mély, kerregő morranáson kívül pedig nem is adok neki semmit. A gondolat, hogy ki akar menni a szobából, egyszerre tölt el a győzelem édes ízével, amiért meghátrálásra kényszerítettem. De érzek még szánalmat is, amiért menekülni látszik, és egy maroknyi aggodalmat, amiért így kell elválnunk egymástól. Végül persze megtorpan, én pedig felszegett fejjel hallgatom a beszámolóját. Egy darabig. Nem, egyáltalán nem akarok megszabadulni tőled. A megfutamodás egyáltalán nem az én asztalom, ráadásul az ígéretemet sem szokásom megszegni. Sosem választottam a könnyebb utat, hát nem érted? Tombol bennem az elégedetlenség, hiszen azzal, hogy ezt előadja nekem, saját magát is minősíti. A saját választását, amit kudarcnak bélyegez már azzal, hogy látszólag ilyen könnyedén le akarna mondani rólam. Gyengének hinne engem is, amiért azt sugallja, hogy nem állom a sarat, és hogy ilyen egyszerűen feladom. Miért, mondta valaki, hogy csak úgy lehetünk erősek, hogy egymás kezét fogva jóban-rosszban szivárványon táncolunk teljes egyetértésben? Ugyan már. Harag. Ez is összetarthat minket, ahogy egymásnak esünk időről időre, és az egymás elégedetlenségétől való megszabadulás motiválhat, hogy ne csak a másik, de az egész kibaszott közösség szemében jobbak, erősebbek lehessünk. De aztán mond valamit, amit már nem tudok kezelni. Ami már túlmutat az új határaimon ebben a felcsiholt helyzetben. Még soha tudatosan nem tapasztalt gyorsasággal robbanok az Ős felé, arcomon eltorzult vonásokkal és a maga nyers valójában fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Kuncsoroghattam volna. Könyöröghettem volna azért, hogy ne kelljen azt tennem, kuncsoroghattam volna azért, hogy ne tegyenek tönkre egy életre. Könyörögtem a bátyámnak, hogy segítsen. Menekülni akartam, három hétig feküdtem az elfekvőben, amikor a Testvériség megtudta a terveimet. Belül reszkettem, amikor a végső büntetés már egy eltakarhatatlan helyre rajzolódott, megmutatva a világnak, s benne nekem is, hogy minden, ami történt, nyílt gyalázata az emberi viselkedésnek. Én nem kuncsorgok. Nem. Soha többet, és ez a szó több gyűlöletet ébreszt bennem, mint a legtöbb sértés, amit valaha kaptam. Felfordul a gyomrom. Nincs tudatosság a mozdulatban, amivel rávetem magam, hogy még emberi alakban sodorhassam el, átütve ezzel a falat vagy az ajtót, ami előtt megállt. (Dobás.) Talán repülünk valamennyit, nem tudom, de gondolkodás nélkül próbálom ütni, marni a húsát ott, ahol érem. Lenyúzni a bőrt a képéről, amiért ilyen kegyetlenül bánik velünk. A szobák halvány fényei minden esetre egyre durvábban vibrálnak a látóteremben, olyan ez megint, mint aznap este, ide-oda bukok alá, majd a felszínre a tudatom óceánjában. Meg fogom ölni. Meg akarom ölni. Csak hallgasson el, ne sértsen, ne bántson, nem akarok több bántást elviselni. Ő miért? Miért nem szeretsz, miért okozol fájdalmat, Apa? És ha csak nem tesz ellene valamit, úgy rajta, mellette agonizálva seper el mindent a fekete bunda, csak egy fehér csillag világít abban a sötétségben, ahova a Teremtő által zuhanni készülök.
Léptem egyet felé. Önkéntelen volt a mozdulat, arckifejezésem pedig nem változott, kisugárzásomba viszont árnyalatnyi változás állt be, ahogy merőn farkasszemet néztem vele. - Ahhoz neked nincs jogod - mondtam síri hangon, a szám is alig mozgott, de jól érthető volt minden szó. Energiáim fojtogató sötétség módjára kavarogtak körülöttem, ami csak besűrűsödött, ahogy tovább beszélt, mégsem szóltam. Nem fogom tovább, jobban magyarázni, nem fogok kiselőadást tartani olyasmiről, amiről nem lehet, vagy nagy önfeltárulkozásba kezdeni. Nekem számított, hogy mit akartam és ez elég. Más leszarja, a Kölyök is leszarja? Rendben. De ahogy engem dühít ez, ugyanazt váltja ki belőle a szemellenzős megítélés is és szinte már gyűlölöm, hogy ennyire tükörképei tudunk lenni egymásnak egy-egy helyzetben. Morgása feljebb csalja bennem a bestiát, vállam megfeszül, bár nem akarok támadni, a morgást viszont nem vagyok hajlandó viszonozni. Ne hidd, hogy mindig válaszra méltatlak, akár én, akár mások, morogj csak most visszhang nélkül felém, és ha úgy tetszik, hát gyűlölj a következő szavaimért. Tálalom a másik utat már-már ezüsttálcán, amitől a haragja nőttön nő, s már csak ezért sem hallgatok el, hagyom, hadd érezzem mindazt, ami benne fortyog! Szinte már provokálás a vége, és tűnjön ez bármennyire abnormálisnak, megnyugtat a reakciója, fokozódó dühe, amit az átharapás felkínálása vált ki. Egérutat mutatok - még ha az a végén úgyis halálba torkollna -, miközben eltitkolt elégedetten figyelem, ahogy jól érezhetően elutasítja ennek a lehetőségét. Szinte eszelősen várom, hogy robbanjon, amikor pedig ez megtörténik, eszemben sincs kitérni előle. Gyere csak! Gyere és próbálj megtorolni minden sértést, ami az elmúlt percekben ért, mert nem akarom, hogy valaha is egy utolsó kis nyikhaj legyél, aki olyan gyáva, hogy képtelenek őt elragadni az indulatok. A legutóbb Emily ajtaja, most ez az átkötő, ráadásul némi falat is vittünk. Kölyök, jelenleg kontrollálatlan erővel és hévvel, a saját és a Kékszemű energiákba oltott dühével, egy Villám gyorsaságával. Érzem, látom az átváltozás kezdetét, ami egyből jön, ahogy az ajtó romjain földet értünk, én alul, ő rajtam, bevíve az első ütést, amit már nem is teljesen emberi kéztől kaptam, így vér serkent arcomból. Ennek a nagy testvérét kapja vissza saját "atyai" pofonom képében, hogy forduljon el tőle a feje és kövesse az egész teste. Taszítok rajta, az ágy oldalának lököm, miközben farkasom az övé után kap, s habár nem nyomja vissza a Kölyköt a mélybe, de elő se segíti. Rámartunk abban a pillanatnyi állapotban, amiben vergődött, megakasztottuk a folyamatot ott, ahol épp tartott - hello, Kékszemű. Talpon vagyok, minden farkasom adta gyorsaságomat kihasználva, hogy mire egyáltalán a kék és a vörös szempár egymásba kapcsolódhatna, a fal látja kárát ennek a hajnalnak, de nem csak járulékos veszteségként az ajtó mellett. Ha van alattunk vendég, most valószínűleg azon gondolkodik, hívja-e a szobaszervízt, vagy épp meneküljön inkább. A vakolat és törmelék keltette porban lépek a Kölyök után, akivel falat bontottam. Morgás rezegtette torkomat, ahogy lehajoltam hozzá, ha még a földön volt, hogy megragadjam a középen egy sávban hosszabbra hagyott haját. Úgy rángattam, mint egy értetlen gyereket, ha már egy kurva szót nem bírtam kinyögni. Fájt. Ugyanolyan irányíthatatlanul, ahogyan ő volt még képtelen parancsolni a bestiának, de amíg azzal idővel majd boldogulni fog, én ezzel nem tudok mit kezdeni, legfeljebb lenyelem és dühöt lapátolok rá ugyanolyan állatias pofával, mint amilyennel most bámultam a gyerek arcába. - Ha ezt megtennéd - morogtam már nem teljesen emberi hangon -, megölnélek. - Nem fogod megtenni, nem fogsz ilyesmiért esdekelni másoknak, ahogy sok egyéb dolog miatt sem, mi? Tudom. Örülök. De máshogyan képtelen vagyok kimutatni feléd. - És akkor igazán gyerekgyilkos lennék. - Az vagy - gyerek. Én pedig bármennyire is rettegjek ettől a címtől, az Apád. Ha csak sejtenéd, ha csak halvány elképzelésed lenne róla, hogy ez a lelkem mélyén micsoda rettegéssel tölt el, na akkor igazán lenne okod megvetni, mert ez igazi gyengeség és én is leköpném magam miatta. Mégis tűnjek bármilyen elpuhult pöcsnek tőle, a temérdek elbaszottság mellett ezt az egyet nem akarom ugyanarra a vágányra terelni. - Hülye gyerek - ejtem vissza a földre, bár lendületet is kap mellé, így inkább belevágom, semmint ejtem.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Szarok rá. Talán parancsolhat nekem Ő is és itt mindenki más, rángathatnak, ahogy akarnak, mert nem tehetnék ellene semmit. De a saját véleményemhez jogom van, ahogy a gondolataimhoz is, és mindehhez, ami bennem él. Erről nem vagyok hajlandó lemondani, és ha még meg is tenném, úgy érzem, hogy változtatni nem tudnék rajta. Legfeljebb mélyre eltemetném, elásnám és a föld alatt dédelgetném még hosszú, hosszú évekig. És akkor egyszer, a legváratlanabb pillanatban, szinte a semmiből robbanhatna elő pontosan úgy, ahogyan most esek neki. Érzem a vér szagát, érzem, ahogy a testsúlyom belepréseli őt a padlóba, és ez csak még tovább hajt előre. Hamis győzelem, egyetlen lopott pillanat, amiben fölé kerekedhetek. Nem számít, hogy hagyja, hogy csak azért történhet meg, mert Ő úgy akarja. A lényeg, hogy van, és ezzel úgy locsolja a harci kedvemet, mintha benzinbe mártotta volna az egész lényemet, mielőtt égő gyufát is vetett volna rám. Mintha ezer, tüskés láncszemből álló kötél tekeredett volna rám. Kívül-belül érzem a szorító fájdalmat. Üvöltök, ember és állat közé fagyott, hörgő hangon, miután államat repesztette az atyai pofon, groteszk testemmel együtt az ágya is métereket csúszott arrébb. Fájdalmasan csikorgott bele a szobába, mialatt görcsöktől rángatva terültem el a parkettán. Valami torz kéz, mancs tíz fél-karommal kapaszkodott a faanyagba, a fejemben pedig csak az"engedj ki" szópáros sikoltott megszakítás nélkül. Már nem hogy ajtó nem létezett a szobáink közt, de fal sem. Szomorú egyszerűséggel tört bele a testem lendületébe minden privát szféra, torokkaparó porfelhőt hagyva maga után. Az Ős morgása tűzforró olajként vibrál végig a görnyedésben maradt gerincemen, a szívverésem pedig csak még jobban felgyorsul, ahogy közeledik felém. Egyre hangosabb, egyre nyomasztóbb, én pedig nem tudok és nem is akarok tenni semmit, hogy megakadályozzam. Ha tudnék beszélni, buzdítanám, hogy tegye meg. Nem akarok meghalni, az a valami bennem szintén élni akar, de mindketten tudjuk, hogy nekünk nincs vesztenivalónk. Lehetőségeink vannak, lennének akkor, ha a sors vagy a csillagok állása is úgy akarná, de az még olyan távoli és megfoghatatlan, mint egy luxusautó egy kórház takarítójának. Posztert tesz az öltözőszekrénye falára, és ármennyire szeretné hogy igaz legyen, a lelke mélyén tudja, hogy ennél közelebb sosem kerül majd hozzá. A hajamnál fogva tart, miközben beszél, én pedig még mindig meg-megremegve szűkölök a fogásában, akár egy csapdába esett állat. Menekülnék, talán bele is marnék, ha tudnék, de képtelen vagyok megmozdulni, és őszintén szólva elképzelésem sincs arról, hogy mi fog történni elem. Hogy örökre itt ragadok-e ebben a köztes létben vagy vége lesz egyszer, és ha igen, akkor sem tudom, mikor. Az embernek túlságosan ismerős két szóval búcsúzik tőlem, aztán elereszt, beletaszít a padlóba. Hirtelen még annyi levegőt sem kapok, mint eddig, az első, kapkodó légzési kísérletem eredményeképp hátraszívom a saját vérem, amit aztán fulladva köhögök fel, de pillanatok múltán már nem is emlékszem arra, hogy ez egyáltalán megtörtént.
Fáradt vagyok, és ahogy próbálom feltolni magam a földről, az első alkalmakkor mind a négy lábam egész egyszerűen kicsúszik alólam. Sok helyen fáj, mert megint nagyokat estünk, és a helyzetet még az is nehezíti, hogy legalább négyszer-ötször prüszkölnöm kell az egész procedúra közben. A vérem apró pettyekben loccsan szét a padlón és a falon. Ami a pofámon és az orromon maradt, azt igyekszem lenyalogatni, mielőtt tényleg megfulladnék. Nem olyan sokára már sikerül megállnom, és a tüsszögés is alább hagyott. Lassan fordítom a fejem Apám felé, lentről, óvatosan pislantva rá. Látom a kezét, amivel bántott, és emlékszem, és már tudom, hogy képes lenne megölni, és ez fáj. Sajnálom, ha csalódást kell okoznom, de nem tudok mást tenni, mint nyüsszögve odébb táncolni Tőled. Hátracsapott fülekkel, behúzott farokkal kopognak a körmeim a rövid távon, amivel megkerülöm az ágyat, és az ablak felőli oldalról megpróbálok bemászni alá. Nem akarom, hogy így láss. Nem akarom, hogy bánts, és hidd el, hogy nagyon sajnálom, de megijesztettél. Az ember meg kiakadt. Ő nem tudja, mi ez az egész, nem érted? Túl nagy vagyok. Az ágy alsó része karcolja a bőrömet ott, ahol belevágtam a falba, pedig nagy lendülettel kaparnám be magam oda, a poros semmibe. Sok dolgon kell töprengenem, és az egész jóval könnyebb lenne, ha most nem lennél velem. Például azon, hogy lehetne egy testvérem. Nem tudom, hogy az milyen érzés lehet, de most, hogy nélküle vagyok, hiányzik. Ha itt lenne, talán gyűlölném, mert nem csak rám figyelsz. De akkor nem is csak engem tépnél meg dobálnál állandóan, nem igaz? Bonyolult kérdések ezek. Az ott meg egy pók. Kedvem lenne megszimatolni, de a vértől és a portól megint csak tüsszentenem kell.
Az igazat megvallva: szeretek vele foglalkozni. Nem azért, mert enyém a fölény és kedvemre rángathatnám, kínozhatnám, amikor épp olyanom van, messze nem. Persze élvezem, ahogy egy pillanatra belé nyal a győzelem íze, megcsalja és elringatja, hogy aztán az én pofonom józanítsa ki, de az a részem, amire most a hirtelen reakciók és zúgó energiák miatt esélyem sincs figyelni, pontosan tudja, hogy tanulni fog belőle. Nem csak ő, én is. Megismeri lassan a határait, mindenféle értelemben, akkor is, ha addig még rengeteg ilyen, ehhez hasonló pofonnak lesz a gazdája, szenvedi el a haragom, a farkasom erejét. Üvölteni is fog még, mert minden lecke fáj - csak így használ, így marad meg igazán. Nincs ajtó, nincs fal, ugyanolyan durván váltunk szobatársakká némi időre, ahogy egymás életébe keveredtünk. Látom a tekintetében a ki nem mondott szavakat, azokhoz hasonlóak, mint amiket anno én üzentem gondolatban Mishának Anchorage motelszobájában. - Nincs könnyebb út - mondom erre csak reszelős hangon. Majd akkor kerülsz ehhez úgyis a legközelebb, amikor már lesz mit veszítened, addig ez csak egy kurva vészkijárat, amin nem foglak átlökni. Nem mondom, hogy soha, mert ezt tényleg egyikünk sem tudhatja, de most biztosan nem. Elér a szűkölése, tisztán hallom, mégis ugyanolyan jelentéktelen tényezőként kezelem, mint az előbb az arrébb csúszó ágy súlyos csikorgását. Beszélek, míg ő szabadulna, ha tudna, ha lenne rá eszköze, de semmit sem tehet ellenem, tűrje hát, ahogy képes rá, később meglesz a jutalma. Nem tőlem, mástól, máskor, máshol - remélem. Ellépek tőle teret adva neki, a fehér csillagos mellkasnak, a köhögésből prüszkölésbe váltásnak, hogy ezt követően szemtanúja legyek pár erőtlen próbálkozásnak. Végignézem, érezze, hogy nincs rejtve semmiféle gyengesége sem előlem, bármennyire is legyen ez kényelmetlen, bőr alá mászó érzés. Elkapom a félelmet, amivel a kezemre tekint, mindez túl ismerős helyzet, ám nem hagyom, hogy rám telepedjen, mert okkal kapta, amit. Farkasom szemével nézek le rá, kísérem tekintetemmel meghunyászkodó, megsemmisült alakját, ahogy próbál bekúszni az ágy alá. Meg tudna rajta esni a szívem, ezt viszont nem engedhetem meg magamnak. Erőlködj csak, előlem úgysem tudnál elbújni akkor sem, ha elég nagy hely lenne számodra az ágy alatt. Hiába fordulok sarkon és megyek vissza a saját részembe, semmi sem takarja, semmi sem védi igazából, már az a látszat sincs meg, amit az eddig álló fal jelentett. De ott hagyom, hogy visszamenve lábbal a helyére lökjem az elmozdult ágyat és hanyatt feküdjek rajta. Bocsánatot nem fogok kérni, nincs rá okom. Vigasztalgatni se fogom, viszont hagyom, hogy megnyugodjon, összeszedje magát. Értelmetlennek látnám szóvá tenni, hogy ha jobban van, jöjjön, esetleg aludjon, úgyis megérzem mindkettőt, ő pedig azzal van tisztában, hol talál meg. Ha más nem, majd a reggeli ébresztőnél visszaváltozik, addig egyébként sincs hátra olyan sok óra. Ennek, valamint a történtek fényében már nem tudok visszaaludni, a plafon hajszálrepedéseit figyelem, a szobám - szobánk - alatti motoszkálást fülelem ki. A falka-farkas-kézikönyv mellé jól jönne egy apasági gyorstalpaló is, vagy inkább egy kölyök útmutató, mert akitől ezt kérdezhetném, attól nem fogom, nem lehet. Mástól meg a magam büszkesége miatt sem fogok segítséget kérni, elboldogulunk mi ketten valahogy. Kicsit zajosan, kicsit költségesen, de elboldogulunk.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Apám szigorú tekintetétől csak még sebesebben szeretnék megszabadulni, és láthatatlan lenni. Mégis, mintha egy elefánt lennék a porcelánboltban, ahogy próbálom magam beerőlködni az ágy alá. Végül is, az ágy alsó szegélye pont ránehezedik a lapockám egy pontjára ott, ahol csak jobban fáj, de nem fészkelődök többet. A kényelmetlen nyomás legalább okot ad arra, hogy valamire figyeljek, hogy úgy tűnjön, hogy nekem most igenis fontos dolgom van, és a pók mögött is csak lopva figyelem Apa lábait, ahogy elfordulnak felőlem, és egyetlen szó nélkül indulnak el az ő szobarészébe. A parkettán fényesebben csillannak meg a tompa fények, ahol a talpára gyűjtötte a romok porait. Ha odamennék és megszagolnám, biztosan érezném a szagát, még erősebben, ahogyan most. Mire visszafókuszálok arra a közelebbi pontra, ahol az előbb a pók volt, már nem látom sehol. Ez kicsit bosszant, mert így már nem marad semmi, ami elterelné a figyelmem a velem szemben álló problémákról. Kicsit azért könnyebb most, hogy nincs itt, de érzem őt, az ereje és a jelenléte nem hagyják békén a marom szőrét, bár igazság szerint szerintem mindegy, hogy van-e fal köztünk vagy sem. Vajon az a másik is így érezte, amikor még itt volt? Nem tudom. Állítólag kislány volt. Talán játékból ő is bebújt az ágya alá, ahogyan most én, de azért különös, mert azt nem tudom, hogy az a kicsi szíve hogy tudott elviselni ennyi félelmet, ezt a terrort, ezt a... valamit, ami olyan nagy és hatalmas, és mégis szükségem van rá, azokra a vörös szemekre, amikre az enyémek egyáltalán nem emlékeztetnek. Az övé vörös volt vajon? Nem. Nem lehetett vörös, mert akkor nem kellett volna meghalnia. Apa biztosan nem hagyta volna, hogy így legyen. Mondjuk nem tartom valószínűnek, hogy az a másik is bebújt volna az ágy alá. A nőstények félnek az ágy alatti szörnyektől, főleg a kis fajták. Gondolkodóba ejt a felismerés, hiszen az ember annyit olvas, ki tudja, talán miatta töprengek magam is, de úgy érzem, hogy valami kifacsart módon én vagyok a szörnyeteg az ő ágya alatt. Tőlem félt, csak akkor még nem voltam itt. De a jövő már jóval előttem bekúszott az itteni mocsokba, és éjszakánként hófehér agyarakkal vicsorgott rá. Sajnálom Anne. Nem akartalak megijeszteni. De el kell mondjam, hogy bármilyen szomorú, ha Apa nem ölt volna meg Téged, akkor lehet, hogy én sem élhetnék. Persze, az ember sínylődne a saját silány élete mocskában, amiből nagyon szeretném kirángatni. Haragszom rá, mert nem hallgat rám. Ez egy süket ember, vagy nem tudom. Viszont ne aggódj, kislány. Azt mondjuk nem tudom, hogy a Te bűnöd mi volt, vagy hogy egyáltalán mi lehetett, de én biztosan nem fogom elkövetni. És sosem felejtelek el, bár szerintem Apa sem fog. Na meg az emberem sem, ezt megígérhetem. Mostantól kettőnk helyett kell harcolnom, azt hiszem. Nem mintha nem lenne elég a jelenlegi helyzetből valahogy felkapaszkodni, de azt akarom, hogy Apa büszke legyen rám, és később lássa bennem mindazt, amit elveszített, hogy milyen jó lehetett volna neki, ha kettő van belőlem. Néha majd meglátogatlak itt, az ágy alatt. Beszélgessünk itt, mit szólsz hozzá? Az ember is szeret egy gyereket, akit sose láthat, ez is közös bennünk. Lehet, hogy ettől neki is jobb lesz? Nem tudom, hogy csak képzelem-e, hogy egy pillanatra valami megérinti a pofámat az orrnyergemnél vagy tényleg Te vagy az. Talán csak a pók mászott vissza... Persze az sem kizárt, hogy már tényleg nagyon fáradt vagyok, mert egyre nagyobbakat pislogok, és igazából nem is nagyon veszem észre, hogy mikor lassul le annyira a lélegzetvételem, hogy el tudjak aludni. Félig beszorulva az ágy alá.
//Hát, hacsak nincs más terved, akkor ezt szerintem zárhatjuk, ha már az ajtót nem tudjuk többet! //
Kezdőlap
//
