Halkan szusszanok. Akkor verem. Jelen álláspont szerint édes mindegy, hogy minek nevezem mindazt, ami lett, ami van és ami vár. Valahol belül szeretném lehordani, amiért nem képes érteni, felfogni a lényeget, és amiért tényleg képes tollakról meg szőrökről beszélgetni. A lényeg az, hogy felfogtam a helyzetet. A struktúrát, és valószínűleg a hierarchiáról is jóval többet tudok, mint azt sejtheti.
- Jó, akkor verem.
Én egyelőre nem. Inkább ő készül a verésre, legalább is valamiféle erődemonstrációra mindenképpen. Tőlem eléggé távol áll már mindaz a megadással vegyes, lelket vakaró rossz érzés, ami felüti a fejét a gondolataim, az érzéseim közt. Sőt, egyáltalán az a tény, hogy intenzíven érzek, rám hozza a frászt.
Nem tudom, miért haragszik rám, hogy mit tettem, amiért elégedetlenséget érzek. Valahogy tudom, hogy ott lappang benne valami negatív, és hogy mindennek én vagyok az oka. És egyszerre dacolok vele, hiszen én nem csináltam semmit, nem kértem semmit. Csak megszülettem, ahogy vágyott rá, ő pedig anélkül ítél el, hogy bármit is látott volna belőlem. Kellett volna az a lelki pocsolya az álmom szélére, talán akkor én is láthatnám magam a saját szemén át. Sajnálom.
De mit? Nem értem, hogy a torkom szorulásának enyhülésével miért nyom most már a mellkasom olyan eszeveszetten. Nem értek semmit, időbe telik, mire úgy tűnik, hogy megint magamra találok. Mire végre ki tudok kecmeregni ebből az ingoványos veremből. Csak hogy őt idézzem. A racionalitás és az emlékek talaján maradva kapaszkodom fel, és úgy fest, hogy válaszával támogat is ebben a folyamatban. Felel a korábbi kérdésemre, én pedig megkönnyebbülésemben hátranyúlok, hogy kimasszírozzam az ideget az ép vállamból. De a mozdulat lassan elhal, megmerevedik, ahogy a jég szalad át a tavak, folyók tetején. Először csak lelassul, aztán végleg megszűnik mozogni. Gyilkos a tekintet, amivel jutalmazom és illetem mindaddig, amíg be nem avat a család teljességébe. Szóval a Vezér vére vagyok? És ő maga is? És ő van legalul...
Ahogy összeszorítom a fogaimat, domborúvá keményedik az állkapcsom. Felállok, alig látható fintorral az arcomon, és egyenesen Felé lépdelek. És ha nem állít meg, sutba dobva minden percekkel ezelőtti emlékeztetőt, egész egyszerűen ököllel ütöm arcon. Egy, négy, nyolc, nyolc - ujjaimon sorakoznak a számok, s hagynak láthatatlan pecsétet az arcán - ha sikerrel járok, hogy a mozdulat végén egész egyszerűen a lábai elé köpjek. A remegés végigszánt a bőrömön, minden forró és jeges egyszerre, és sajnálom és gyűlölöm, mert úgy érzem, hogy mindkettőre érdemes.
- Ha tényleg Te vagy a legalja, ezt el kellett tűrnöd. - jelentem ki, legyek bármilyen pozícióban éppen - Ismerem a világodat. Tudom, mit jelentek neked, és tudom, mennyire könnyen tönkretehetnék mindent, amit még sikerült magadnak összekaparnod.
A legalja hibát vét? Gyanítom, hogy ha ő maga életben akar maradni vagy ha itt akar még élni ebben a veremben, akkor nem engedhet meg magának semmiféle fiaskót. Nekem kurvára mindegy. Élek - halok. Nekem itt nem lesz szavam, ahogy valószínűleg neki sem, és nem leszek hajlandó úgy teperni egy jobb életért, hogy hozzá vagyok láncolva. Hogy ő az egyetlen "barátom" itt. Meg kell ismernem a Vezért ha valóban a "családom" tagja.
- Ebben kiegyezhetünk.
Szóval semmi új. Vissza a "gyökerekhez", és csak remélhetem majd, hogy képes leszek elrágni azt a pórázt, ami itt a rácsokat hivatott felcserélni.
- Aztán majd meglátjuk, mennyire éri meg nekem, hogy segítsek neked. Felhasználtál. Fel akarsz használni. De nem birkát választottál magadnak, és jobb lesz, ha ezzel minél előbb megbarátkozol.
Kellettem neki. Vonzotta valami bennem, az az elcseszettség. Hát tessék. Még mindig ezt akarod? Nem ismersz engem ficsúr - én sem téged. De én nem kértelek Téged az életembe, és bármennyire azt gondolod, hogy szívességet tettél nekem ezzel az egésszel... Valójában fogalmad sincs róla, hogy mennyire nem vágyom egy mesebeli történetben szerepelni. Elég lett volna egy sima, egyszerű történet. És mindeközben a saját érzéseimmel vitatkozom, mert valahol mélyen azt hiszem, hogy igenis hálásnak kell lennem, mert olyan dolgok várhatnak még rám, amiket egy napon mindennél jobban meg fogok becsülni.

Én megkaptam mindent Castortól, amikor átharapott, miért nem voltam képes tovább adni teljesen. Ambíció, törtetés - van amiben tényleg a tökéletesre törekszem és hazudhatok magamnak, simogathatom mindkettőnk lelkét azzal, hogy ugyan, ez nem számít. A legalján minden számít. Az is, ami jelentéktelen apróságnak tűnik, mert így olyan, mintha félmunkát végeztem volna, hanyagul haraptam volna. Tovább ki kellett volna tartanom a marást? Miért nincsenek válaszaim?
Vádolom őt, okolom magamat némán, szavak nélkül, miközben ott a dac, ami képes az egészet átfordítani, ha valaha képes leszek engedni neki és elengedni, ami most még fájó pont. Nem érdekel. Akkor is jobb lesz, akkor is erős lesz. Felelek hát, hogy tudjon, hogy szívja magába mindazt, amiről még fogalma sincs, azt akarom, hogy értsen és tisztán lásson mindent, hogy ehhez mérten tudjon lavírozni a későbbiekben. El akarom tüntetni az örök elégedetlenséget magamból, akkor is, ha a lehetetlenre vállalkozok.
Nem hazudok, nincs értelme, ráadásul saját magamról is kiállítanám a képet, ha tőle megkövetelném az őszinteséget én viszont megtagadnám. Azt kezd vele, amit akar, s ahogy látom, kezd is. Megfeszül az állkapcsom, de nem állok fel, képes vagyok kivárni, hogy mégis szándékozik tenni ezek után. Ambivalens viszony lesz, ezzel már az elején is számoltam, így hát hagytam, hogy a falkában betöltött helyünk szerint bánjon velem, mert hagynom, tűrnöm kellett, miközben az éjfekete bestiát vérig sértette, hogy a tulajdon újszülött Kölyke kezet merészelt emelni rá. Ez volt az egyetlen oka, hogy nem fogtam vissza és hagytam, hogy vörös szemét a másikra emelje, miután az visszahúzta öklét.
- Ne bízd el magad, ember - morogtam farkasommal a hangomban, továbbra is ülve, különös hangsúllyal ejtve az utolsó szót. Nem gúnnyal, vagy lenézéssel, hanem úgy, mint aki tudja, kitől kapta az ütést, melyik féltől. - Mert kurvára csak egy részét ismered ennek a világnak. - Energiáim kinyúltak érte, ráeresztettem farkast, hogy marjon belé, tarkóját tépje a Kölykének, de nem téptük elő belőle.
Megtehetnénk, tudja és érezze, nagyobb természetességgel, mint bárki ebben a falkában, s ahogy a váltás szélére sodrom, úgy nyomom le vissza a mélybe a Kékszeműt. Mi vagyunk a legalja, de a hozzá legközelebb állók is, ahogy ő lekeverhet nekem egyet és nekem azt el kell viselnem, úgy a Teremtő megrángathatja a Kölykét, mert az kezet emelt rá. Hiába tűnik ez olyan egyszerűnek, hogy én vagyok lent, ő pedig tapasztalatlansága ellenére is felettem, egyáltalán nem az. Mindenki mással szemben tiszta határok húzódnak, csak nekünk nem adatott meg ez egyelőre.
- Szerinted mégis miért pont te lettél az, hm? - kérdezem immár felkelve és puszta energiáimmal nyomom le, hogy képtelen legyen állni. Látod, ilyen egyszerűen és gyorsan képes az változni, melyikünk van épp fent, egy hajszállal közelebb a verem tetejéhez, a napfényhez. - Tudod miért haraptalak be? - guggoltam mellé, hogy a vérszín farkasszemet nézhessen az ég kékjével, hogy aztán ráeresszek mindent, ami én voltam. A fortyogó elégedetlenséget, másfél évszázad küzdelmét, a kiolthatatlan hűséget, és azt a parttalan haragot, amit bármelyik harcban képes voltam segítségül hívni, mégsem homályosította el a látásomat. Mutattam a halált, amit szinte minden nap megélek, mert csak akkor érzem magam elevennek, amikor pengeélen táncolok, ha küzdhetek, mert már nem féltem, nem tudok nagyobbat bukni, nincs lejjebb, nincs tovább és én tudom, hova tartozok, mert jártam már szinte a legtetején, a melengető napfényben. Ez a bestia pedig féket nem ismerve marna-kaparna utat magának oda vissza, a hevességét pedig nekem kell kontrollálnom, ahogyan neki a saját démonait.
- Ha másfél évvel ezelőtt találkozunk, akkor is így döntök. Nem azért kellettél, hogy engem felhúzz, hanem mert látni akarom, ahogy ezzel megküzdesz. - Nyiván jó fényt vetne rám, ha jól teljesítene, ha csak egy keveset is, de annyi büszkeség bőven élt bennem, hogy ne gondoljam úgy: egy Kölyök segítségére szorulok. - Ha láttam volna, hogy ezekkel vagy ezekért mit művelsz - böktem meg a tetoválást az arcán -, lehet nem érdekelnél. De nem voltam ott. - Levettem róla a nyomást, nem terheltem tovább energiáimmal, a változás rémével, hogy hol közelebb löktem hozzá, hol visszatáncoltattam. - Ez az egyik oka, a másikat majd később tudod meg.
Mert az sokkal személyesebb, mint a magam kis pokla. Annak ehhez semmi köze, az jól el van zárva, azt ki kell várni, ki kell érdemelni, és akkor nem fogok elzárkózni attól, hogy megosszam vele. Nem bárány, helyes. Nekem farkas kell.

Kihívóan hümmentek - ameddig még van időm rá. Az emberi bőröm alatt ott pezseg az elégedetlen düh. Mert bármit is tett, nem én akartam ezt az életet, nem én kértem tőle, hogy vezessen be ebbe a... világba. Nem akartam tudni, talán egy nagyobb részem még most sem akar, csak a puszta tényt kell elfogadnom, hogy a részese vagyok. Legutolsónak lenni viszont még a tornasorban is borzasztó ciki, rengetek privilégiumot ad még annak is, aki csupán egyetlen centivel, de fölé tud emelkedni.
Ahogyan a korábbi napok folytonos repkedéseit, úgy ezt az egész belső huzavonát is nagyon kezdem unni. Felcsattannék, ha lenne időm rá, de az agresszív és fájdalmas, elfojtani próbált kiáltáson kívül nem futja semmire. Viszket és fáj a húsom újra, önkéntelenül zuhanok térdre, mintha kirántotta volna alólam a talajt.
- Nem tudom... - a fogaim közt kell szűrnöm, préselnem a szavakat. Furcsa tónust kap minden egyes hangzó, ahogy a hatalma ostorcsapásai négykézlábra kárhoztatnak - Mert kellően elcseszett vagy...
Kérdeztem - volna, de valahogy nem vagyok képes megfelelően hangsúlyozni. Őt ismétlem, azt a hevességet, amivel kikelt magából a lakókocsimban. Tényleg, a kocsim. A picsába...
Felkiáltok, ahogy az érzések ráülnek a hátamra, és bár eddig még képes voltam támaszkodni, most a kezeim kocsonyaként remegnek meg, hogy hangos puffanással terüljek el a padlón.
Dühös vagyok. Fel akarok robbanni és kiereszteni az évek óta gyűjtögetett nyomást és most már tudom, hogy erre fizikailag is képes lehetnék. De Ő nem engedi, hogy újra előtörjön, ahogy a kórházban. Most nem ölthet testet, nem kapott rá engedélyt, és ettől csak még erőteljesebben szeretne kirobbanni az egész testemből, a tér minden irányába, hogy elnyelje az egész világot. De ott van, láncon: lezárva, és csak addig rohangál veszetten fel-alá, míg a lánca engedi. Két, tőlem független valami harcmezeje a testem és a tudatom, és nem akarom elviselni tovább.
Ahogy ezzel megküzdök? Felhördülök, ahogy ökölbe szorulnak a kezeim, érzem dagadni a nyakam ereit megint. Nem akarom elviselni, ez még mindig így van, de el fogom, mint annyi minden mást. Megküzdök vele, ha úgy tetszik: magammal, és azzal a hatalmas valamivel, aminek vörös szeme van és valamiért olyan fontos nekem.
Nem tudom, hogy miről beszél, messze sodródtam az ok-okozati összefüggések értelmétől, így ha nem bökne rá az arcomra, képtelen lennék felfogni, hogy mire céloz.
- Nem...
Erőteljesen próbálok ráordítani, ahogy ezúttal engem rohamoznak meg az emlékek. Nem akarom, hogy ő is élő emlékeztetője legyen mindannak, ami ezért, ezekért történt éveken át. Sem a hatásának, sem azoknak a dolgoknak, amiket szégyenlek. Nem akarom, hogy beszéljen róla, hogy hozzáérjen. Nincs hozzá joga. Ezek egy olyan életből maradtak rám, amihez nincs köze és a mostani körülményeinket alapul véve soha nem is lesz.
A nyomás elmúlik, és én megint zihálva és jeges verejtékben úszva fekszem a földön. Az ujjaim begörcsöltek az eddigi feszítő szorítástól, és nem marad más, mint hogy a legalja cipőjét bámuljam addig, amíg fel nem tudom lapátolni magam. A Kékszemű elégedetlenül kushadva pihen odabent, de én, az ember nem adom meg magam. Sosem volt szokásom. Akkor sem, ha valamiféle elborult szimpátiát vagy megértést próbál belőlem kicsikarni csak azért, mert a feltételezettnél sokkal (és még annál is) több közös vonásunk, érzésünk akad.
- Nem vagyok benne biztos, hogy érdekel.
Fáradtan fekszem még mindig a földön. Éhes vagyok. Tényleg. Talán még jobban érzem, mint korábban, nem tudom, talán ez az egész dolog van rám ilyen hatással. Kimerít, akár valami testépítés csak annál sokkal intenzívebb és megterhelőbb.
- Mit kell még tudnom? Bármennyire szeretnélek megütni még egyszer, nem... - akad meg a lassú szófolyam kissé - ...nem akarlak, most így. Miért?

- Na, érted te ezt - húztam el szám elégedetten, ahogy közli, hogy elcseszett vagyok. Nem szégyellem, ez az igazság, ezt tagadni pedig egyenlő lenne azzal, hogy cseppet sem ismerem magam.
Azt hiszem, kezdi már látni vagy legalábbis sejteni a mértékét mindennek, de ha mégsem, úgyis lesz még elég ideje megtapasztalni. A pillanatnyi, röpke büntetés a jéghegy szikrányi csúcsa csak, olyasmi ráadásul, ami a legtöbb épeszű Teremtőtől elvárt. Nocsak, némi épelméjűség is szorult belém.
Üvölt, de nem foglalkozom vele, sokkal több és nagyobb fájdalmat is ki kell majd még állnia, ráadásul nem csak tőlem, így jobb, ha mindehhez már most hozzászoktatja magát. Egyáltalán nem olyannak tűnik, mint aki az első karcolásra menedéket keresne, nem is akarom, hogy ilyenné váljon. A dühe simogató, a harag jó, főleg, ha tud vele bánni mind ő, mind a farkasa, akit megrángatva még mindig láncon tartok. A tiltakozásra húzom csak össze némileg a szemem, egy pillanatra pedig elfog a késztetés, hogy kiszedjek belőle mindent, ami ezekhez a tetoválásokhoz köthető, mégsem teszem. Unalmas lenne. Érdekel, mi lehet mögöttük, de messze nem a múltja miatt választottam ki, hanem azért, amit a jelenben produkált, innentől pedig nem fűz érdek ahhoz, minden kis szarságot megtudjak róla, amit nem önként adna. Saját magam érdeklődését is fenntartom ezzel, nem csak neki kegyelmezek olyan téren, hogy nem kényszerítek elő belőle olyasmiket, amikre esetleg nem akar emlékezni.
Visszahúzom a kezem, vele együtt pedig energiáimat is, pihenőt hagyva neki, teret engedve növekvő éhségének. Elbukta egyelőre az evést, majd legközelebb nem hazudik, vagy hagyja a picsába az ajándék ló fogának stírölését.
- Meg is lepődtem volna, ha másképp van - húztam el a szám arra, hogy nem érdekli. A helyében én is leszarnám. - Rohadt sok mindent - mondtam a kiábrándító feleletet első kérdésére és visszaültem korábbi helyemre, az egyből következő faggatásra viszont nem tudok élből felelni, mert amit kapásból mondtam volna, azt nem akartam. "Mert a Fiam vagy." Apaságot feltételez, az pedig a mi családunkban jól még egyszer sem sült el, így ahogy felrebben bennem ez a négy szó, úgy hal hamvába. Ne kísértsük a sorsot - sokszor lehet, sokféleképp, én már csak tudom, de ez olyan terep, amin egy életre elég aknára léptem, még farkas szemmel is. Nem kérek belőle többet, köszönöm.
- A Kölyköm vagy. A bestia, ami benned él, az enyémtől van, az ösztön diktálja, hogy mikor támad, mikor nem és a jelleme. Ha úgy érzi, hogy hibát követtél el az előbb, vagy érezte a bestiám sértettségét és elégedetlenségét, akkor az a természetes reakciója, hogy meghunyászkodik és próbál "jó" lenni. Ezzel fog vissza téged is. - Vannak persze kivételek, elbaszott Teremtő-Kölyke kapcsolatok, de ez azért annyira nem általános. - A dolog amúgy oda-vissza működik - fűzöm hozzá nem túl nagy hangsúlyt fektetve erre, azt minden esetre észlelhette, hogy energiáim már nem agresszíven viszonyultak hozzá, még ha pontosan nem is tudta megállapítani, mi minden együttes örvénylése is ez. - Nem repesek az örömtől, hogy erre volt szükség, de nem fogom engedni, hogy úgy gondold, csak azért, mert Omega vagyok, neked is bármit szabad velem szemben. - A titulusom említéséről pedig eszembe jutott, hogy a gyakorlati dolgokon túl egy sor elmélet is vár még rá és ha ő unta a belső huzavonáját, hát garantálom, hogy azon az előadáson bealszik. Kár, hogy nincs egy Falka-kézikönyv, rengeteget segítene, csak hozzávágnám és levan a gond. Bár erre lehet mondani, hogy minek olyannak Kölyök, aki nem foglalkozik vele utána.
- Miről akarsz többet: a falkáról vagy a farkasról? - nekem édes mindegy volt a sorrend, előbb-utóbb úgyis mindennel meg kell ismerkednie, most pedig még választhatott.

Igazából... Most még úgy egészen kellemes elfoglaltságnak tűnik végighallgatni azt a rohadt sok mindent. Csak fekszem, minden tagom ernyedten hever mellettem a földön, érzem szétáradni bennük a jótékony zsibbadást. Kényelmes így. És az elmém fáradtságának is pihentető, ha nem kell túl sokat gondolkodnom, csak mint egy mesét, úgy hallgatni a szavait. A lényeg talán így is megmarad. Ezért nem rettent a lista hossza, az idő fogalmával mindig is más kapcsolatban voltam, mint az emberek tetemes hányada. És ahogy régen sem, most sem rohanok sehová. Egyszerűen nincs hova és nincs miért. Csak a padló van, és az Ő szavai. Ki tudja, talán még érdekes is lehet. Szeretem a történeteket.
Próbál jó lenni. Nocsak. Elég fura íze van ennek a "Kölyök" szónak, nem vagyok hozzászokva, hogy csak úgy le-kölyközzenek. Valljuk be őszintén sem kívül, sem belül nem felelek meg a szó elvárásainak. Legalább is eddig nem volt így.
- Aha, értem. De azért én még én vagyok, nem? Mármint... ha akarok valamit, nyilván nem fog az a... farkas. A farkasom, nem fog kigáncsolni.
Nem tudom, hogy kellően érthető-e számára az, amit ezzel kérdezni akarok. Nyilván túlmutat az olyanokon, hogy mondjuk szeretnék egy sört, de a farkasom szerint a bor jobb, úgyhogy valahogy... blokkolja a kezem, és a sör helyett a borhoz irányítja. Szar példa, de akkor sem tudom másként kifejezni.
Azért azt megjegyzem, hogy kétirányú a dolog, helyes. Legalább valahol mélyen ő is olyan szarul érzi magát, mint én. Persze neki több rutinja van ugyebár, és ha én eddig azt hittem, hogy az átlagnál jobban tudom leplezni a valódi érzéseimet, akkor ő meg aztán pláne.
- Nem gondoltam, hogy bármit. - nincs erőm gyorsan felcsattanni a "vádpont" ellen, marad a szolig-szelíd ellenállás - Csak egyszerűen felcseszett, hogy... Igényt tartottál rám, mint valami elbaszott plüssre. Hogy azt hitted, hogy elveheted az életemet következmények nélkül, kérdés nélkül, hogy rám kényszerítheted a saját vágyaidat és... Omega Hahh. - esik le a tantusz nagy hirtelen - Szóval még Omega is vagy.
Nyilván lehetett volna ennek valami pozitív felhangja is. Mondjuk ha a Vezér (az Alfa?) néz ki magának, akkor azt mondom, okés. Fasza. Megtisztelő a vágyainak tárgyaként vonulni a világ előtt. De hogy a legalja...? Mindegy. Jobb, ha nem kezdem el megint ezen túráztatni magam, még a zsörtölődéshez is fáradt vagyok.
- Farkas.
Gondolkodás nélkül teszem le a voksom az egyéni sorsom válaszait rejtegető témára. Nem mondom, hogy már most biztos vagyok benne, de ha esetleg arra kerülne a sor, hogy megpróbálok meglépni a jövőben, akkor jobb, ha magamról tudok többet. Akkor talán a falkáról már nem is kell majd.

- Erős impulzusokra, érzelmi behatásra föléd kerekedhet, ahogy a kórházban is. Főleg az elején erre nagyon sokszor fogsz majd késztetést érezni, így ha nem figyelek oda rád, előfordulhat, hogy egy zsúfolt utca kellős közepén váltasz alakot, bármennyire nem akarod. De ha megtanulod kontrollálni és együtt élni vele, nem lesz gondod. Ha harmóniában vagyok - ez így elég nyálas, de tény -, akkor nem fog kigáncsolni, sőt! Ő lesz a legnagyobb erősséged. - A kis Kékszemű. Aki nem is annyira kicsi, Villámhoz és Kölyökhöz képest kifejezetten böszme darab, de tekintve, hogy emberként sem egy csöppségről van szó, nincs nagyon mit csodálni rajta.
Hagyom feküdni, pihenni, este még szüksége lesz az erejére, sokkal jobban, mint a kórházban volt, nem akarom, hogy az első vadászatán beájuljon, annyira kimerült. Még csak viccesen se tudnám felfogni jelenleg - meg amúgy sem.
- Jobb lesz ha ehhez mielőbb hozzászoksz, ugyanis a falka tekintélyes hányada hasonlóképp bánhat veled és neked ugyanígy nem lesz beleszólásod. - Összehúztam kissé a szemöldököm, ahogy átfutott rajtam, hogy mi a fészkes fenét is mondtam. - Tudod mit? Lófaszt. Hozzá ne merj szokni, különben tényleg kitekerem a nyakad. Se birkára, se Teddy macira nem tartok igényt. - Ezt mondjuk pont leszarhatja, de erősen kétlem, hogy ilyesmivé akarna válni. - Az Omega a legalja, ahogy az Alfa a legteteje. - A csodás családi kör. Valahol tényleg szép és csodálatraméltó ez, de az biztos kurva élet, hogy nem az én fejemben.
Tök mindegy, miképp választ, rám akkor is maratoni szájtépés vár, olyan, amihez egyáltalán nem voltam hozzászokva, de láss csodát, drága Kölyköm, érted még ezt is. Érted, magamért... Nincs különbség jelenleg.
- Több vérvonal is van, mind egyedi képességgel bíz, a miénk a Villámoké, a sebesség vérvonala. Ez annyit tesz, hogy másfélszer gyorsabb vagy a veled egykorú, már vonalba tartozó farkasokkal szemben. Ha sikeres a beharapás, öröklöd a vérvonalat... és a külső jellegeket is - tettem hozzá minden öröm nélkül. - Megfelelő gyakorlás mellet tudsz majd mentális pajzsot használni, valamint ~ gondolatban beszélni. ~ fejeztem be gondolati úton juttatva el hozzá mondatom végét, majd ugyanígy folytattam. ~ Ez utóbbi csak akkor megy, ha a másik nem húzza fel teljesen a pajzsát, olyankor viszont hangszigetelt szoba ajtaján dörömbölnél. Ha idősebb vagy a másiknál, akkor viszont össze tudod zúzni ezt a pajzsot és megfelelő korkülönbség mellett, meg tudod rángatni a farkasát úgy, ahogy az előbb én a tiédet.
Aztán fogtam magam és kimásztam a fejéből, nincs nekem ezzel szemben semmiféle perverzióm, ha nem kell, akkor választom inkább az emberi beszédet.
- Ez a pajzs, ha figyelsz, észreveheted, hogy olyan, mintha eltűnnék - mondtam, majd teljesen bezárkóztam ilyen módon, tökéletesen elrejtve előle a saját bestiámat, ezzel pedig jómagam is siketté-vakká lettem az övére. Ez legalább annyira nem tetszett a fenevadnak, mintha Castor játszotta volna el ugyanezt velünk.
- Koncentráció és fegyelem kérdése. - Ezzel amúgy kétlem, hogy bajban lenne, abból ítélve, micsoda önkontrollt gyakorolt velem szemben a korábbi találkozóinkkor. Azon kettőn, amiből a második tulajdonképp véget sem ért. - Hiányzik? - kérdeztem könnyedén, arra értve, hogy a farkasa hiányolja-e az enyémet. Szemét dolog, azok után, hogy egyszer már megrángattam hazugságért, most pedig ilyet kérdezek, tudom. Az élet kegyetlen, és én sem játszom tisztességesen.

A legnagyobb erősségem? Végül is... Miközben a hallottakkal próbálok dűlőre jutni, abba is belegondolok, hogy vajon mennyivel másként alakulhatott volna minden Odabent, ha már akkor is van egy ilyen támogatásom. Megint veszekszem magammal. Mert a történtek ellenére mégis valahol a maga félresiklott módján büszke vagyok mindarra, amit elértem. Szörnyeteg, farkas, akármilyen támogatás nélkül. És ha minderre önerőből képes voltam, akkor vajon hova vezet majd ez a plusz erő? Fogalmam sincs. Egyszerűen nem látok tovább annál a megszokott emberi gondolkodásmódnál, hogy innentől kezdve senki sem baszakodhat velem. Persze ott a falka és a többi erősebb, öregebb farkas, de ez (még) nem igazán érdekel.
Kevés emlékem maradt a kórházi incidensből. Az utolsó foszlány megáll ott, hogy egy fekete vaddal küzdöttem, mert nem akartam megadni magam, és amikor biztos voltam benne, hogy meg fog ölni, nem akartam úgy eltávozni az élők sorából, hogy a gyengeség vagy a megadás legkisebb jelét is kimutattam volna. Azt nem tudom, hogy sikerült-e... De tudom, hogy féltem és dühös voltam - talán ennél erőteljesebben még sosem hálózott be az indulat, mint akkor, és azt hiszem, hogy ebbe is vesztem el teljesen. Talán ezért nem emlékszem onnantól kezdve semmire, mert a tulajdon, évek óta hömpölygő és elnyomott bosszúszomjam teljesen átvette felettem az irányítást.
De az más volt. Ha ott valakinek baja esett volna, az megérdemelt lett volna. Nem volt más rajtunk kívül, csak Ő és én. Okkal és joggal tettem volna kárt benne. De ártatlant, büntetlent sosem bántottam, és ez ezzel a... beharapás dologgal sem változott. Azt hiszem.
Erőtlenül, de azért sikerül felröhögnöm. Az Őshöz való viszonyulásom úgy fest, hogy a másodpercek pergésével egy ritmusban változik. Nem is tudom, hogy megnevettetett-e már egyáltalán.
- Sose tennék ilyet. Az nem én vagyok.
Azt hiszem, hogy ez az első téma, amiben tökéletesen egy hullámhosszon pendülünk. Talán a későbbiekben lesz ez még ennél több is, de tetszett az a hirtelen önjavítás amit produkált. De persze, tudom, hogy mikor kell befognom a számat, ezzel eddig sem volt különösebb probléma. Békanyelésből - mondhatni - kellően profi vagyok. Csak az számít, hogy hosszú távon mi éri meg jobban. Ha a későbbi sikerhez megint az kell, hogy egy ideig tűrjek, a felszín alatt fortyogni és emészteni minden elnyomást még mindig lesz lehetőségem.
- Ja, logikus.
Nem kell ahhoz kimondottan etológusnak lenni, hogy az Alfa, Béta és Omega kifejezésekkel tisztában legyen az ember. Még ha csak hallomásból is. Plusz, az Alfahím szó még a köznyelvbe is kellően beépült ahhoz, hogy ne legyen idegen az itteni jelentése sem.
Vérvonal.
Az eddig hanyag megnyugvásban szétdobált végtagjaimba ideges feszültség szökken a szó hallatán. Kedvem lenne azonnal befogni a fülem és addig halandzsázni, amíg az Ős erről az egészről beszél. Nem akarom hallani.
Az egész rendszer undorító és mardos, hogy ez most is számít. A "fajtám", az eredetem, minden, amit vérnek neveznek és ráfogják, hogy tiszta vagy éppen mocskos. Megszégyenülnék, sőt, talán elemi pánikot is éreznék, ha tudnám az okot, ha a farkasom számomra egyelőre ismeretlen külalakja egyértelmű lenne. Hogy vízzé vált a Vezér vére, és nem tudnám eldönteni, hogy ez csak engem tenne-e gyengébbé vagy a farkas apját is velem rántaná. De enélkül is elborzaszt, az Ő keze helyett szorítja a torkomat a párhuzam, és a tudatom minden egyes darabja eszeveszetten tiltakozik ellene.
Megint a vérem dönti el, hogy ki vagyok? Hogy ki lesz az, aki él és aki hal körülöttem. Egy szerencsés-szerencsétlen véletlene az univerzumnak, hogy az az "én", aki ezt a tudatot kapta, pont tiszta vagy pont mocskos. De mit tehetek én róla...? Hol van nekem ebbe beleszólásom és abba, hogy ez milyen emberré tesz? Vagy éppen farkassá...
Lassú ritmusú, mély légzésekkel próbálom visszanyerni a higgadtságomat, mert úgy érzem, hogy hiába nem szólok semmit, Ő érez rajtam mindent, és nem akarom kiteregetni a szégyenteljes szennyest. Továbbra sem.
A fejemben hallom a hangját, és ez meglep annyira, hogy kizökkenjek az egyre vadabb sebességgel pörgő mókuskerékből. Sőt, egyenesen kizuhanok belőle, amikor biztossá válik, hogy nem csupán a fáradtság űz nevetséges játékot velem, hanem tényleg Ő beszél, és képes rá. És az ígéret, hogy erre egyszer én is képes leszek, fellelkesít. A lehetőség viszont, hogy talán mindent hallott eddig, amit gondoltam, újra gúzsba köt. A picsába már ezzel az állandó kettősséggel!
Aztán elmúlik. Nincs már a fejemben a hangja, és nincs már egyáltalán sehol. Összevonom a szemöldököm, magam alá húzom a kezeimet, hogy kissé megpróbáljam felnyomni a testem azért, hogy teljesen felé tudjak nézni. A kérdő tekintetemben ott az óvatos kétség, hogy vajon tényleg ott van-e még, ha egyszerűen nincs sehol. De látom. Mondjuk ez pontosan annyira segít, mint bármi más egyszerű "emberi" érzék, mert mind becsapható. Lehet fantom, egy mozgó, lélegző tévképzet, aki úgy fest, kérdést intéz hozzám.
- Megijedtem.
Olyan természetes ártatlansággal ejtem ki a szót, mint egy gyerek, aki elveszti az anyját a plázában. Akinek még nem ciki ilyesmiről nyíltan és őszintén beszélni. Nekem viszont az, úgyhogy igen hamar érzek önvádat újra - azért, mert képtelen voltam befogni a számat.

De most még minden bizonytalan. Még az adott pillanat sem biztos, mert egész egyszerűen nem lehet az. Valami határozottan él bennem ott, ahonnan az évek már mindent kiöltek, ami a húgom kitagadásával végleg elpárolgott. Talán egy kanál remény lobogott még arrafelé, hogy egyszer még lehetek jó. Jobb.
Azon a helyen most pontosan olyan elesettnek érzem magam, mint Idekint az életben éreztem eddig. A különbség csak annyi, hogy elemi erővel érzem, hogy nem hogy jobb lehetek, hanem egyenesen jó leszek, ha nem a legjobb. Csak győzzem kivárni.
És itt ül előttem Ő. A kölyökképű Ős, és egyáltalán nem tudom, mihez kezdjek vele. Azt mondta, hogy oda-vissza működik. Ki tudja, talán ő sem nagyon tudja, mihez kezdjen velem. De ketten talán tudunk kezdeni valamit ezzel a fél-bizonyossággal, nem? És talán egy nap majd azt is meg fogja bocsájtani mind nekem, mind magának, hogy nem illek bele abba a sorba, amit eddig Ő zárt. Talán hamarosan az is kiderül hogy a vér tényleg ennyit számít-e, talán eldől, hogy kettőnk közül ki az erős és ki a gyenge igazán, és meg fogom tudni, hogy az én vérem is ugyanolyan értékes-e, mint a Vezéré, aki Ős az Ősöm előtt, a világ tetején.


//Köszönöm a gyostalpalót és a megkínzást! A többi apróságot akkor majd lebeszéljük, aztán még a leírások alapján is tájékozódom! De most menjünk enni, mert már tényleg éhen halok, és nem akarok még egy rekordot dönteni a meghalással! //

Picúr olyan bámulatosan rugalmas személyiség, hogy baszott bármi jelentőset változni elmúlt hónapok alatt. A helyzet kölcsönös, a magam része megtámogatott azzal, hogy egy kegyelem-gyilkosság is felkerült a közreműködésem által elhalálozottak képzeletbeli listájára. Bár ez is nézőpont kérdése.
Mióta Manech elárulta, hogy kicsoda valójában... az ég világon semmi sem változott. Eddig is tudtam, hogy jóval idősebb nálam és ketté tudna törni, mint egy ropit. Azzal, hogy megtudtam, mennyivel erősebb, már nem tudtunk igazi pofont lekeverni a szarnak, már csak azért sem, mert az sokkal jobban birizgálta a csőröm, hogy más matuzsálem is itt lehet és mindez mit jelenthet a falkára nézve. Csakhogy ahhoz én kurva mélyen voltam, hogy fájdítsam miatta a fejem. Majd a nagyságok foglalkoznak ezzel is, amikor kedvük tartja és nem úri muri viadallal múlatják az időt. Hőzöngése és gőz kieresztés? Ugyan már... arra ott vannak a kóborok, nem? Na mindegy.
Ami viszont messze nem volt mindegy, az a mai nap. Emsnek is tartoztam vele, nem ringattam magam abban a hitben, hogy majd gyáván megbújok a szobám sarkában, ám előtte mással akadt beszélnivalóm.
A hegyomlásnyi Kölyköt még hagytam aludni, annyit hagytam neki, amíg én a közös konyhában megkávéztam. Rühelltem a löttyöt amúgy - ezért ittam.
Visszatérve az ágya végében álltam meg. A korábbi, falon ütött lyuk, ami átjárást biztosított lakrészeink között még megvolt. Valahogy mindig kiment a fejemből, hogy be kéne falazni, vagy ha került is bárminemű lyuk-eltávolító, az rövid úton cudar sorsra jutott. Szerettem az elbaszott dolgokat, az a lyuk pedig kifejezetten bejött!
Energiáimmal rángattam meg övéit, az éjfekete bestia a másik tarkójára mart. Durva, de agressziótól mentes ébresztés volt ez, minden kedvességnek híján, mégis benne rezgett a törődés nyugodt hulláma. Az enyém. Én teremtettem, én nevelem naggyá.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! - Továbbra se állt a számra a neve. - Tudod, milyen nap van ma?

== built for this time ==

Újabb megragadhatatlan, fura (ám már kellően megszokott) álomban hömpölyögtem, amikor mintha az egész, jól felépített színpadot szőnyegként rántották volna ki alólam. Hozzászoktam már - mindketten hozzászoktunk már az ilyen kellemes ébresztőkhöz, úgyhogy a pánikolva kapálózás már elmaradt. Persze először a Keresztes révén éreztem meg az Ős pátyolgató jelenlétét, de amint visszanyertem emberi tudatomat is az ébrenlét állapotába, néhány pillanatig még megtagadtam a válaszadást.
Elnyúló, lusta, halk dorombolás, hörgő szenvedés: a lustaság hangjai szöktek ki a fogaim közt, miközben lassú, körkörös mozdulatokkal megrágtam a levegőt.
- Csütörtök.
Hangzott a felelet még mindig csukott szemekkel. Egy erőteljes mozdulattal kinyújtóztattam a testem tagjait, mielőtt a hátamra fordultam volna, ki tudja már, pontosan milyen eredetű izomlázak kaptak húsz karommal a hátamba és a végtagjaimba. Ismerősek. Így legalább tudom, hogy minden rendben van, nem változott semmi sem.
- Ma van a szülinapod?
Nyögve tettem fel a kérdést, miközben végre a világra tárt szemekkel felültem, az ágy szélére roskadva megdörzsöltem a szemeim, tenyérrel igazítottam hátra a hajam. És közben már szinte egy kicsit sem zavartattam magam azon, hogy a szörnyeteg megadó zsizsegéssel próbál az Eredeti szeme előtt maradni.
Mélyet szürcsöltem a levegőből, megcsapott a kávé aromája.
- Hoztál nekem is?
Persze nem láttam mackós bögrét az Ős ujjai közt, tehát a válasz is egyértelmű volt már akkor, mikor a kérdés megfogant bennem, de talán ha elégszer tudatosítom Benne, hogy kedvelem én is az ilyesmit, két év múlva ilyenkor elérünk oda, hogy talán egy közös feketével kezdjük a reggeleket.

Karba font kézzel, faarccal figyeltem, ahogy nyöszörögve-nyújtózkodva az álom maradéka is elhagyta őt. Ilyenkor tényleg gyerekre emlékeztetett, ezt viszont kifejezést se érdemelt, az egészet messzire száműztem.
Felvontam a szemöldököm és elhúztam a számat kérdésére.
- Februári vagyok. - Nem mintha számítana. - De a születésnap stimmel, csak nem nálam. - A bestia teljesen közönyös volt, hol érdekelte őt egy hajdan volt korcsfajzat satnya kölyke? Nekem azonban számított, s ha már akkora hévvel megfenyegetett a Náci, ha annyira rám akarja aggatni az emlékezés el nem múló terhét, akkor elvárom, hogy jól csinálja, hogy minden eszköze meglegyen hozzá.
- Van a konyhában, ha kell, szolgáld ki magad. - Szám sarka megrándult, tekintetemben a farkas vöröse sejlett fel egy pillanatra. - Igyekezz. Sok randim van mára - legfőképp egy -, egyiket se akarom megváratni. Közben mondd el, hogyan szöknél meg a falkától? Csak elméleti síkon.
Ha nekilódult, könnyedén követtem, kivéve ha öltözködéssel kezdte, mindkét esetben először az órámra pillantottam. Sokszor puszta szopatásból, majd találomra mondtam időeredményt. Enyhe nyomás, nem sok, csak pont annyi, amennyivel teljesítményre lehet valakit ösztönözni. Itt egy tized, ott egy század. Pechére Manech túl jó tippet adott a hétköznapi tevékenységek gyorsított elvégzésével. Ha nem lett volna szinte kivitelezhetetlen, végigcsináltattam volna vele így egy napot.