A Lak épületétől néhány méterre egy különálló, egyszintes faházban lehet tárolni mindenféle limlomot, használatlan bútort, feleslegessé vált holmit.
________
Amennyiben a kölyökállomány úgy dönt, hogy ideiglenesen kipakolja és feltakarítja a placcot, úgy itt rendezhetik meg a farsangi pizsamapartit, amire minden 50 év alatti hivatalos. Az áramellátás biztosítva van, tehát saját kontóra fel lehet pakolni zenelejátszásra, tv-zésre alkalmas elektronikai eszközökkel. Néhány porosodó asztal és szék kézre esik, amin a rágcsálnivalót és az üdítőket lehet felsorakoztatni. A nagy munka eredményeképpen egy párnákkal és matracokkal teledobált helyiséget kapunk, ennek ellenére még marad hely némi barátságos birkózásnak, táncdalfesztiválnak, páros jógagyakorlatnak igény szerint. A falakra színes, farsangi dekoráció került, elszórva néhány lufi, az asztalon alkoholos filc és műanyag poharak, papírtányérok hevernek, további papírmaszkok, soha-fel-nem-takarítható csillámló konfettik fenyegetik az örök kárhozattal azt, aki majd itt lesz, amikor robban a bomba. Mosdó nincs, tehát az ilyen ügyeket kéretik a Lakba visszasunnyogva intézni, hogy az öregek szendergését ne zavarja fel az ifjonti hevület. Igény szerint az ügyeletes Tarktól lehet kérni ehhez támogatást, aki biztos közelségben mereng saját fiatal korán, amíg a jelen generációs aprónép elereszti a haját.
Ennivalót, innivalót hozni kéretik. Igény szerint hálózsákot, kispárnát, alvósmacit hozni szintén kéretik.
Megjelenés: bármiféle vicces, szép, kényelmes öltözetben, jelmezben vagy akár egy részes pizsamában is (pizsit mindenképpen hozzon Batman is).
Vannak dolgok, amik igen csak ki tudnak hozni a sodromból, de egész jól titkolom. No nem az a baj, hogy egy kölyök tűnt fel a színen a Hegyieknél, hanem vele együtt csőstül jött minden baj. Már tárgyaltak vele. Beszéltek a fejével szépen. De makacsabb egy ostoba öszvérnél is. Csak menni akar, mert azzal megold mindent. De ha tényleg gondjai vannak, mint gondol? Hogy a bajok nem találják meg? Egy kis verés mindent megold. Szokták mondani...Elég sok balgaságot hallottam és láttam már. Olyanokat is, amelyek számomra elfogadhatatlannak, oltári baromságnak tűntek. Épp szünetet tartok, vagyis folyosó és emelet cirkálást, amikor a telefonom berregni kezdett, meglepi üzenet. "Neked is ide kell jönnöd...." Na szép. És ez kérés? Óhaj? Sóhaj? Parancs! Megforgattam a szemem, és egy pillanatra elfordultam, hogy a cigarettát az egyik szemetes hamutartójában nyomhassam el. Nem érdekel mit tett a nő. Nem érdekel, hogy mit nem tett. Az érdekel, hogy mit fog tenni akkor, amit tenni fogok vele. Soha, egy másodpercre sem merült fel bennem a gondolat, amely arra buzdított volna, hogy kételyeim legyenek magammal, az életmódommal szemben. Lázas izgalom, leginkább ezzel tudnám jellemezni az életem. S nem hagyok ki csak úgy, lazán egy lehetőséget. Számomra az már nem lenne... jó. Nem vagyok császár, nem vagyok király... de megvan a magam helye a hierarchiában, méghozzá egyenesen majdnem a csúcson. És ezt nem állt szándékomban átadni senkinek, akkor sem, ha a húgomat emiatt már elveszítettem. Az Alfa elfoglalt, szóval a többi felső vezetőnek adtam át a a túlparton lévő tag üzenetét, szóval léptem is. A mélygarázsban a motoromra pattantam fel, felhúztam a bőrkabátom cipzárját és indultam. Eltévedni halálos bűn lenne. Fekete nadrág, bakancs, a bőrkabát. Ennyit viseltem jelenleg. Az órára néztem. Direkt ezt az időközt választottam arra, hogy a kis nőstényt kifárasszam. Beletelt egy kis időre, mire a falka másik feléhez felértem. De az újoncka szaga betelített mindent...Farkasom felmorrant, füleit előre hegyezte, ő már rég keresztülment volna az egész helyen, törve zúzva hogy előbb megtalálja a célját. De ez most nem az lesz. Nem szokásom felesleges köröket róni, és tudtam, hogy ha egyszer a fejembe veszek valamit, hát senki nem fog megszabadulni tőlem egészen addig, míg meg nem kapom, amire vágyom, amit akarok és amire szükségem van. A motort leparkoltam, a szagokat elemeztem, a nyomokat. S lám friss nyom vezet egy mittom én minek használt faházikóhoz. Szóval nagy léptekkel, zsebre tett kezekkel mentem közelebb. A nagy épületet figyeltem, sok energiát éreztem onnan érkezni, no de nem velük volt most dolgom. A faházikó ajtaja nyitva, a mozgás nagy oda bent. Majd a bejáratban megállva nekidőltem az ajtónak és figyeltem a háttal álló kölyköt. Milyen friss és üde... - Az élet nem osztja túl kegyesen a lapjait. Nem? - ez felért egy "miafrancot csinálsz"-al. - Látom rájöttél, hogy a remény maximum lecsitítja a félelmedet, de... nem óv meg attól, ami elől menekülsz. - jegyeztem meg, arcomon fintor rajzolódott ki, habár próbáltam küzdeni az ellen, hogy túl sok érzést tudjon leolvasni rólam. Az arcomról. Végig néztem rajta, végül beljebb invitáltam magam. Közelebb kerültem hozzá, az ajtót meg bevágtam magam mögött. - Tudod, a világ legnagyobb diktátora, aki a hatalma elejétől kezdve félt a saját bizalmasaitól is... furcsa mód, mégis természetes halált halt - közöltem szimpla tényként. Nem, nem a testét fogom megcsonkítani, azért túlzottan kár lenne. Van ennél egy nagyobb fegyverem. Az elme hatalma. - Te mitől rettegsz? - tettem fel a híres nevezetes nagy kérdést, melyre mind a kettőnk nagyon jól tudja a választ.
Fogalmam sem volt igazándiból, hogy mit keresek, egyszerűen csak.. kerestem. Majd ha megtalálom, akkor tudni fogom, hogy na igen, ő kell! Itt úgyis annyi a lom, csak akad valami, amit magammal cibálhatok! Ja igen, merthogy akartam még szerezni valamit a szobámba, egy csinos karosszéket, egy szép festményt, komódot még az előző évszázadból... Tényleg nem volt konkrét célom, csak akartam valamit, amivel feldobhatom a szobámat, hátha úgy kellemesebb lesz ott időzni. No és persze nem utolsó sorban le is akartam foglalni magam, ne terelődjenek a gondolataim minduntalan valami olyan irányába - olyan valaki irányába -, ahová nem igazán kellene. Éppen eleget őrlődtem már az elmúlt időszakban, bőven elég volt ennyi, ami azt illeti. A farkasom ezúttal is a felszínen ólálkodott - mint mostanában mindig -, mégsem taszított a háttérbe, egyszerűen csak.. elvolt. Mintha azt ellenőrizné, mindent jól csinálok-e. Már nem volt kellemetlen, vagy frusztráló az érzés, szinte már-már hozzászoktam az ilyen nyugisabb állapotaihoz, csak ne történjen semmi olyasmi, amiben minden áron részt szeretne venni és akkor minden rendben lesz. Sóhajtva csuktam be magam mögött a faház ajtaját, felkapcsolva a villanyt, hála égnek legalább áram volt itt, így nem kellett gyertyát gyújtanom, hiszen késő délutánra járt már az idő, sötétedett odakint. Amúgy sem volt túl sok ablaka a kalyibának, azok is elég picikék, tuti nem láttam volna semmit, úgy pedig semmi értelme nem lett volna a dolognak. Még kisebbnek tűnt a hely, mint a pizsamapartikor, talán nem is meglepő, hiszen akkor kicuccoltunk, most pedig minden itt volt, te jó ég, de még mennyi minden! Halvány mosoly szökött ajkaimra, amikor észrevettem a padlót borító vékony porréteg alatt a megfakult konfetti szemcséket. Mennyit szenvedtünk, mégsem sikerült felkaparni a földről, úgyhogy inkább hagytuk a fenébe, úgysem hinném, hogy olyan gyakran jár erre bárki is... Egy éve is talán már annak a bulinak... Újabb keserű sóhaj szökött ki ajkaimon, hiszen akkor még minden rendben volt. Mennyi minden történt azóta, pedig csak egyetlen évről beszélünk! Belegondolni is félelmetes. EL is hessegettem inkább a gondolatot, kár a múlton merengeni, amikor az már úgysem jön vissza. Úgyhogy inkább nekiláttam a kutakodásnak, hátha tényleg találok valamit, ami elnyeri a tetszésemet. Tíz perce sem lehettem itt, amikor ismeretlen energiákat véltem felfedezni, vagyis ismerős volt, de mégsem.. Mintha hasonlított volna Lilire, de egészen biztosan nem ő volt, akkor pedig... Csakis a Kölyke lehet! Hallottam, hogy Teremtett, de még nem láttam a szerencsés választottat, lerohanni viszont tuti nem fogom, de ha az erdőbe megy, lehet utána megyek. Farkasom kíváncsian fordította pofáját a kis nőstény felé és szimatolt bele a levegőbe, mozdulni azonban nem mozdult, érdeklődésének mindössze ennyivel adott jelet, ennél többet senki ne várjon tőle, a mostani helyzethez képest már ez is haladásnak számított. Fogalmam sem volt róla, ki lehet, de bíztam benne, hogy hamarosan fény derül majd a titokra.
Nem régóta voltam még csak itt, s nem is nagyon mászkáltam eddig még a Lakterületén se belül. Az új szobám falain belül minden sokkal biztonságosabbnak tűnt, nem kellett esetleg attól tartanom, hogy a farkasok területén belül csak úgy valaminek a hatására elkezd előbújni a farkasom, hiszen még nem igazán tudtam irányítani, visszafogni őt. Amennyire számára fura volt ez az egész, annyira volt nekem is. De még is úgy éreztem, hogy szerencsés vagyok, mintha a hiányzó darabot visszakaptam volna az élettől, azt amit egykoron elveszítettem, vagy talán sose volt az enyém. Kíváncsi volt, akár csak én. Sok dolgot éreztem, de még nem igazán tudtam azt, hogy mi mi igazából. Egyszerűen csak próbáltam figyelni, s minél több dolgot elsajátítani. Az átváltozás még mindig eléggé fájdalmas volt, de talán egy hangyányival jobb volt, mint az első. Pár napja bújtam elő először az odúmból, de akkor is csak rövid ideig. Lassan sétáltam a határokon belül, hiszen megígértem, hogy nem fogok egyedül elkóricálni ezen kívülre. S én pedig be is akartam ezt tenni. Természetesen, azért korábban is megmutattam magamat, de úgy igazán a szárnyaimat ilyen téren csak pár napja kezdtem el. Mosolyogva köszöntem, ha valakivel összefutottam, hiszen ismertem az illemet. A lépteim egyáltalán nem voltak sietősek, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy pontosan merre szeretnék menni, vagy mit szeretnék csinálni. Szerettem volna Payne-t újra látni, ahogyan Darren-t is és aput is, de nem volt lehetséges. Én pedig szép lassan elkezdtem elfogadni ezt. Szerettem volna Payne-nek is elmesélni azt, hogy már egyáltalán nem olyan rossz minden, mint amikor először találkoztunk. Sőt, itt igazán szabadnak éreztem magamat ennek ellenére is, illetve tényleg boldog voltam. Mint amikor megtalálod az űrt betöltendő dolgot. Én megleltem hála Lilianne-nek. A lakások között sétálgattam, amikor valami fura zajra lettem figyelmes. Mintha csak valaki keresett volna valamit. Próbáltam minél halkabban közelebb menni a zajforrásához, amikor is megpillantottam egy faházat. Kicsit jobban magamhoz öleltem a könyvet, aminek a társaságában útra keltem. A lépteim viszont egyre közelebb vittek. Újra éreztem valamit, de úgy érzem sose fogom tudni megtanulni, hogy melyik megérzés pontosan mit is jelent. Na jó ez nem teljesen igaz. Az ajtót óvatosan nyitottam ki résnyire, hogy bekukkantsak, hátha valami ismerős lappang ott bent, de rá aztán nem számítottam. A könyv sietve csúszott ki a kezem közül és hangosan koppant a földön. Csak figyeltem az előttem álló lányt és azt hittem, hogy képzelődöm. Ez tényleg igaz? Tényleg ő az? – Payne? – kérdeztem meg úgy, mint aki nem hisz a saját szemének, de tényleg alig tudtam elhinni, hogy pont itt találkozunk újra az unokanővéremmel, viszont az élet mindig is szeszélyes volt, így talán annyira nem is kellene csodálkoznom…
Hallottam, hogy nyílik az ajtó, éppen ezért a kotorászást is felfüggesztettem egy kis időre, hogy megfordulva nézhessek szembe azzal, aki betévedni szándékozik a kis sufniba. Jobban mondva Lili Kölykére, csakhogy amit láttam, na.. hát arra végképp nem számítottam! A kezemben volt egy kisebb fadoboz, hangosan koppanva hullott a földre és még a szám is képes voltam eltátani egy kicsit. - Madison? - kérdeztem én is, merthogy komolyan elgondolkodtam azon, hogy mindössze csak képzelődöm és ez valami buta tréfa, esetleg álmodom, de nem, ez a valóság volt, tényleg Madison állt előttem és igen, ő Lili Kölyke. - Egek, te jó ég! - térek magamhoz, mosolyra kunkorodik szám széle, ha valaki kívülről látna minket, tuti jót nevetne, ahogyan egymás neveit ismételgetjük, mintha kísértetet látnánk. Mindenesetre én nem cicóztam tovább, meglendültem, hogy gyorsan szüntessem meg a kettőnk közötti távolságot, hogy ölelésembe zárhassam őt. A farkasom kíváncsian szimatolt a kis nőstény felé, de még mindig nem közeledett felé, ő így is tökéletesen látta, ha akar valamit a másik, akkor majd ő közelebb fárad, merthogy az én fehér bundásom biztos nem mozdítja a füle botját se, az biztos, annyira azért nem érdekli az idegen szerzemény. - Azt a mindenit, el sem hiszem, hogy pont itt találkozunk újra! Mi történt veled? - azt nyilván érzem, hogy farkas lett belőle és, hogy Lili kölyke, de.. mikor is találkoztunk? November? Október? Egek, de régen volt! Ugyanakkor meg, ha mindössze ennyi idő alatt ilyen jelentős méretű változás állt be az életében... Ó, te jó ég, még mindig nem hiszem el! - Na jó, mindent el kell mesélned, méghozzá most azonnal! Gyere - azzal kézen fogtam, hogy beljebb húzzam, volt ott két rozoga szék is, de pillanatnyilag jobb nincs, úgyhogy ez megfelelő lesz. Farkasomnak mondjuk nem tetszett annyira a helyzet, ő nem volt kifejezetten kíváncsi a nőstényre, de bíztam benne, hogy ellenérzését a hűvös energiáimon túl nem kívánja semmivel sem jobban kifejezni.
Lehet lassan hozzá kellene szoknom, hogy itt sorra váratlan meglepetések érnek, aminek részben örülök, másrészt meg kicsit félek is, hiszen nem akarom, hogy csak úgy előbújjon a bundásom. Nem azért, mert olyan vérmes lenne, de annyira nem tudom még uralni őt, hogy csak úgy azt akarjam szaladgálhasson. Pedig jó lenne, de az még hosszú idő lesz, hiszen a kínai falat se két nap alatt építették fel. S eddig elég ügyesen mentek a dolgok, ha nem is tökéletesen, vagy nem is „hiba” nélkül, de úgy érzem azért Lilianne büszke lenne rám. Úgy ejtettük ki egymás nevét, mintha valami csodát láttunk volna, s úgy koppant a földön a könyv, mintha csak ennek megpecsételésének akart volna hangot adni, vagy csak egyszerűen szeretett volna minket észhez téríteni, hogy „Hahó, ébresztő. Ez itt a valóság farkaskák!”. Éreztem, ahogyan a farkasom is kicsit mocorogni kezd, de szerencsére nem túlzottan, így nem lehet baj, vagyis nagyon remélem. - Te tényleg itt vagy, s nem csak képzelődöm… - szólalok meg végül nagy nehezen, s kicsit talán úgy, mint egy idióta, de nem tehetek róla. Ajkaim széles mosolyra húzódnak, de mire észbe kapatnék, addigra Payne már előttem áll és a következő pillanatban már az ölelését érzem. Egy pillanatra újra meglepődök, de végül én is viszonozom a gesztust, hiszen örülök annak, hogy itt van és nem kell azon törnöm tovább a buksimat, hogy miként is találkozhatnék vele. Szerettem volna jobban megismerni, de azt is tudtam, hogy jobb óvatosnak lennem jelenleg. Viszont ő annyira magabiztosnak tűnt, hogy egy pillanatra még az is megfordult volna a fejemben, hogy jóval idősebb, mint aminek mondta magát, ha nem tudnám, hogy az unokanővérem. Közben pedig a kicsit tarka bundásom újra kezdte elő dugni a buksiját és figyelni a másikat. Tett felé egy lépést, de utána inkább megállt. Talán rá is ragadt valami az óvatosságból, a Teremtője tanácsaiból… Mielőtt pedig válaszolhatnék a kérdésére beljebb invitál, végül találunk is két széket, s azon foglalunk helyet. Kell pár perc mire sikerül megtalálnom a hangomat, de addig a helységet veszem szemügyre. - El se hiszem, hogy te is itt vagy. Annyira örülök neked! – szólaltam meg végül lelkesen és boldogság szikrája fellelhető volt az íriszeimben is. Tudtam, hogy nem erre kíváncsi, de ilyen helyzetben úgy se azt kapja elsőre az ember, amit várna. – Nem régóta vagyok még csak itt. November eleje óta, azóta nem is nagyon hagytam el a kuckómat. Jobb óvatosnak lenni, mint bajba keveredni vagy azt okozni.... – darálom sietve a dolgokat, majd a szőke tincseimbe túrtam. – Lilianne-t a virágüzletben ismertem meg. Volt valami fura dolog, ami miatt úgy éreztem, hogy bízhatok benne, aztán találkoztunk még, kockáztattam és ő mutatta meg ezt a világot nekem. S amikor még csak bepillantást nyertem, akkor úgy éreztem, hogy végre hazataláltam, hogy végre megleltem azt, ami a bennem tátongó ürességet kitöltheti. De te hogyan? Mióta? – rövid beszámoló volt, talán kicsit kesze-kusza is, de hát ilyenkor az ember ne várjon csodát, amikor a boldogság és a sokk keveredik az emberben. S talán ez a dolog a kérdéseimre is igaz volt.
- Nem, nem képzelődsz, valóban itt vagyok - szaladt szélesebb mosolyra a szám, ahogyan a lányt figyeltem. Tényleg eszméletlen hihetetlen volt, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy pont itt fogjuk egymást viszont látni, hogy valaki beharapja. Elmondhatatlanul örülök neki, éppen ezért ölelem meg, hogy ne csak szavakkal, hanem tettel is kifejezzem mindazt, ami bennem kavarog. A farkasom ledobja magát, nem szentelve különösebb figyelmet a kis nősténynek, amikor az első lépés megtétele után a tarka inkább megáll és nem mer közelebb jönni. A fehérnek így már nem is olyan érdekes. Húzom inkább magam után Madisont, hogy aztán leüljünk valami székre és elkezdjem faggatni. - Eszméletlen hihetetlen, mert tényleg nem gondoltam volna, hogy pont itt fogjuk egymást viszontlátni. Én is rettentően örülök neked! - válaszoltam neki továbbra is szélesen mosolyogva, aztán pedig türelmesen vártam, amíg összeszedi a gondolatait és mesélni kezd. Figyelmesen hallgattam minden egyes szavát. - November eleje óta? Egek, az azért durva, hogy eddig még egyszer sem futottunk egymásba! - adok hangot is a csodálkozásomnak, bár ha tényleg nem nagyon mozdult ki Lili házából, akkor annyira nem is meglepő a dolog, hogy elkerültük egymást. Mondjuk, amennyit az utóbbi időben a lakban tartózkodtam, talán nem is annyira meglepő a dolog… - Jól tetted, hogy kockáztattál, Lili biztosan csodálatos Teremtő - lágyultak el némiképp a vonásaim. Kívánom neki, hogy remekül boldoguljon majd a farkasával és a világért se kelljen olyasmit, vagy hasonlót átélnie, mint nekem. Nem mindegyik Kölyöknek akadnak ilyesmi problémái, remélem Mad hamar megtalálja az összhangot a bundásával. - Úgy tűnik ez a hely már csak ilyen - szaladt szélesebbre a görbület az arcomon, hiszen én is itt találtam meg az otthonomat. - Én már kicsit több, mint két éve élek idefent - válaszolok egy gyors fejszámolást követően. - Az első lehetőségemet eltékozoltam, most a második esélyemmel élek - húztam el a számat, mert fogalmam sem volt, hogyan magyarázhatnám el ezt, ráadásul túl büszke sem voltam rá, ami azt illeti. - Az első farkasom egy olyan hímtől kaptam, aki minden szó nélkül eltűnt és itt hagyott, én pedig.. összezuhantam. Ebből a gödörből rángatott ki a jelenlegi Teremtőm úgy, hogy átharapott - elég bőséges volt az elmúlt két évem, két mondatban összefoglalni nem is igazán lehetne, de a lényege nagyjából ennyi volna. - És mesélj, milyen? Lili, a farkasod, az új élet? - tereltem inkább vissza rá a szót, meséljen arról, hogyan érzi magát ebben az egészen új világban.
Szavak helyett hamarosan már a tettek beszélnek és az ölelése segít elhinni azt, hogy ez tényleg a valóság és nem csak képzeletem szüleménye. Jó érzés úgy köré fonni a karomat, hogy nem kell attól tartanom, hogy valaki meglát, vagy esetleg baja lehet. Így pár másodperc után már én is sokkal bátrabban ölelem meg. A farkasom megáll, figyeli a másikat és nem mer tovább menni. Mintha a percek csak repülnének, de amikor a másik is ledobja magát, akkor óvatosan tesz felé még egy lépést, hiszen ő is pontosan annyira bátortalan, mint a testvére, vagyis én. Vagyis gondolom valami olyasmik lettünk a farkassal. Ha őszinte akarok lenni, akkor még nekem is szokatlan és káoszos egy picit az egész, de azt pontosan tudom, hogy végre teljesen önmagam vagyok és a hiányzó darabomat is megleltem, ami nélkül oly sokáig üresnek éreztem. Pár pillanattal később már a széken foglalunk helyet, de még mindig hihetetlen ez az egész. - Ha ez megnyugtat, akkor én se gondoltam volna azt, hogy itt fogunk összefutni. S sokszor gondolkoztam azon, hogy miként adjam tudtodra, hogy jól vagyok és nem kell aggódni, de még se találkozhatunk úgy igazán. – ajkaim boldog mosolyra húzódnak, de azért picit zavarban is vagyok, így a szőke tincseimmel kezdek el babrálni. Szerettem volna vele is és papítóval is találkozni, de nem szerettem volna állandóan valakit megkérni, hogy ügyeljem rám. Nem akarok teher lenni senkinek se… - Háát, valójában annyira nem… - kezdek vele bele óvatosan, majd Payne-re pillantok. – Igazából most először dugtam ki egyedül az orromat. Inkább eddig Lilianne lakásában húztam meg magamat. Még ha tudom is, hogy itt akkora gond lehet, vagyis gondolom… - húzom ajkaimat egy féloldalas mosolyra, de ez se az igazi. Tényleg nem akarok bajt keverni és eléggé bátortalan vagyok még ilyen téren, de idővel talán én is talpraesettebb leszek, mint a többiek. Csak annyi újdonság van itt, hogy néha félek attól, hogy bármi hirtelen mozdulat vagy érzés tör rám, akkor elszabadul a kis foltos… - Igen, az. De nem csak Teremtőnek az, hanem remek személy. Olyan, mint egy földre szállt angyal. – mosolyodom el újra, hiszen tényleg annak tartom, még ha ez picit gyerekes is. De tényleg csodálatos személy és remek Teremtő. Bár nincs sok viszonyítási alapom, de úgy érzem, hogy nála jobbat nem is kérhetnék. Szavaira pedig csak jókedvűen bólintok, hogy igaza van. Csendesen és kíváncsian hallgatom azt, amit mond, de a mosoly egy pillanatra se tűnik el, vagyis csak akkor, amikor azt említi, hogy magára hagyta a teremtője. Nem is értem, hogy miként képes erre valaki. – Sajnálom… remélem azóta viszont már egy remek teremtőt kapták… - szólalok meg óvatosan, hiszen nem akarok kényes múltbéli eseményeken táncolni, de még se tudok teljesen lakatott tenni a számra. - Mondjuk azt, hogy olyan, mintha valami fura mesébe csöppentem volna… - szólalok meg egy kisebb kuncogás közepette. – De komolyra fordítva a szót eléggé hihetetlen ez az egész. Lil, igazán tündéri és úgy érzem, hogy kaptam egy védelmező nővért a sorstól. A farkasommal még eléggé szokjuk a másikat, de szerencsére úgy érzem, hogy eddig egész jól megtaláltuk a hangot. Az új életem meg eléggé káoszos, de nem bánom. Kicsit félek is, hogy ostobaságot fogok csinálni, de azt hiszem ez normális, vagy nem? – pillantottam rá óvatosan, hiszen tuti kicsit káoszos, ahogy beszélek róla, de tényleg nehezen tudom szavakba önteni mind azt, amit érzek….
- Ez ismerős probléma, ilyenkor elég nehéz úgy nem mondani el az igazságot, hogy ne érezd magad szarul utána - húztam el a számat, hiszen én is átéltem már egyszer ugyanezt, bár nekem nem sok értesítendő személyem volt, Emmáról pedig kiderült, hogy szintén farkas, ezért is dolgozhatok a stúdióban Kölyök létemre. - És most már nem is kell ilyesmin gondolkoznod! - kuncogtam könnyedén, hiszen itt vagyok, most már tudom, mi történt vele és miért nem tudtunk néhány hónapig beszélni. - Nem, itt a Lakban nagy biztonságban vagy, ha valami történne, egészen biztosan pillanatokon belül akadna valaki, aki a segítségedre siet - biztosítottam afelől, hogy itt tényleg nem lehet túl nagy gond. - Egyébként tökéletesen megértem, hogy nem igazán szerettél volna kijönni Lili lakásából, nem olyan meglepő a dolog, eleinte én is félénk voltam - a túl sok változás, a szélesedő érzékek, a farkasom, a többiek. Aztán hamar átfordultam a másik oldalra és mindenáron menni akartam, felfedezni, szerintem Madison esetében is eljön majd ez az idő, ha nem éppen most kezdődött el. - Igen, Lili valóban olyan - bólintottam egyetértően, azért jó lehet, ha valakinek olyan Teremtője van, mint Lili. Bár én sem panaszkodhatok Darrenre, annak ellenére sem, hogy most éppen fasírtban vagyunk, mert ahogyan Mad Lili esetében, úgy én sem kívánhatnék jobbat Darren helyett. Némi hiányérzet üti fel bennem a fejét, de farkasom hűvössége máris feljebb csap kissé, hogy elfojtsa az érzést. Neki is hiányzik, tudom jól, de a világért sem mutatná ki. - Nincs mit rajta sajnálni. Most már nincs - húzódott halovány mosoly az ajkaimra. Ryan volt és ennyi, nem több. Most már nem több. - Igen, hatalmas szerencsém volt, hogy kaptam egy második esélyt tőle - szerintem a második esély és az, hogy hatalmas szerencsém volt, sok mindent elmond, nem is kell bővebben részleteznem. - Igen, eleinte tényleg olyan - kuncogtam vele együtt, nekem is az volt. Egészen addig, amíg el nem jöttek a komolyabb edzések, a megannyi fájdalom, Ryan távozása, az átharapás… Kemény ez a világ, borzasztóan kemény, de ezt még eszem ágában sem volt megosztani a lánnyal. - Most már mindenki olyan lesz, mintha a védelmező testvéreid lennének, hiszen ez itt egy hatalmas család - céloztam ezzel a falkára, én tényleg megtaláltam itt a családomat. - Kívánom, hogy a továbbiakban is meglegyen majd ez az összhang - mosolyodtam el kedvesen, arról persze mélyen hallgatva, hogy én épp válságban voltam a farkasomat illetően. De hittem benne, hogy kilábalhatunk ebből, tudtam, hogy ki fogunk, ki kell, hiszen hosszútávon ebbe egészen biztosan beleőrülnék. - Káoszos? Sikerült elrendezni a dolgokat, amik.. tudod, ott a sétányon.. Jól éreztem, hogy valami baj van? - kicsit nehéz erről kérdeznem, mert nem is tudom pontosan, mi volt az az egész, de kíváncsi vagyok, mert érdekel, hogy mi van vele. - Persze ha nem szeretnél beszélni róla, akkor nem kell! - fűzöm gyorsan hozzá, mert bizonyára mindenkinek vannak kényesebb pontjai, nem szeretnék ajtóstul belerontani az egyikbe. - Igen, ez szerintem minden Kölyöknél normális, de aztán idővel ráérzel majd, mi az, ami ostobaságnak számít és mi az, ami csak annak tűnik számodra - kacsintottam rá játékosan, hiszen ezt így véltem, meg fogja majd találni az egyensúlyt, ebben szinte teljesen biztos voltam. - Segítesz keresni nekem.. valamit? Igazándiból nem tudom, pontosan mit szeretnék, csak valamit a szobámba, amivel feldobhatom. Egy csinos karosszéket, egy komódot az előző évszázadból, vagy egy szép festményt… Amolyan „majd ha rám kacsint, tudni fogom, hogy ő kell” alapon. Meg itt amúgy is egy csomó leselejtezett tök jó cucc van, lehet te is találsz valamit - vázoltam fel a mai programomat, hátha tetszik neki és szívesen becsatlakozna, no meg addig is együtt tölthetjük az időnket. - Persze ha mész valahova, nem tartalak fel! - teszem még hozzá, hiszen tuti, ami a tuti.
- De akkor te már … mármint múltkor…- kezdek bel kissé zavarodottan, hiszen eléggé új számomra ez az egész dolog. Lehet, hogy már eltelt jó pár hét, s már egy-két hónap is a hátam mögött van, de még akkor is új. – amikor múltkor találkoztunk, akkor te már farkas voltál ezek szerint. De egyedül, hogy tudtál a városba menni? – szólalok meg csodálkozva, hiszen neki már ennyire jól menne két év után, hogy nincs is szüksége valakire, aki esetleg a farkasát visszatartaná, ha gond van? De az se kizárt, hogy butaságot kérdeztem, de talán annyira nem gond, hogy ennyire érdeklődő vagyok ilyen téren. - Tényleg? Nem tűnsz olyannak, mármint most olyan határozott vagy, mint aki nem is kölyök lenne, hanem mint aki biztos dolgában. – mosolyodom el óvatosan, hiszen tényleg olyannak tűnik, mint aki ezer éve farkas. Vajon én is egyszer ilyen leszek? Egyszer sikerül végre bátornak lennem és nem félni attól, hogy esetleg bajt keverek itt? – Most már itt vagy, így lehet többet dugom ki majd a nozimat, mármint ha nem zavarlak. Téged mégis csak többen ismernek itt, engem annyira nem. – teszem hozzá óvatosan, mert nem akarok a nyakán se lógni, de így talán könnyebben menne az ismerkedés is, ha olyan személy vezetne körbe, aki esetleg elmondaná, hogy ki milyen, merre érdemes kószálni. Lilianne is elmondta, de annyi volt az információ, hogy kész csoda lenne, ha minden megmaradt volna az elmémben. - Jól ismered őt? – pillantok rá kíváncsian, hiszen a szavai ezt sugallják. Fogalmam nincs, hogy milyenek a többiek, egyedül egy személyt ismerek még itt és alig akartam elhinni, hogy Darren itt él. Remélem, hogy őt is majd többször láthatom, de az még el fog dőlni, gondolom idővel. - Akkor azt hiszem mind a ketten szerencsések vagyunk, hogy a magunk módján megkaptuk a második esélyt. Ki a Teremtőd? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen ő tudja, hogy kinek a kölyke vagyok, de én még nem igazán. Nehéz megszokni a megérzéseimet, illetve minden annyira kusza, hogy csak na. De majd idővel, legalábbis jelenleg még mindig bizakodó vagyok, hogy nem fogok csalódást okozni Lilianne-nek. - Nagycsalád. Hmm, ez érdekesen hangzik, de biztosan igazad van. Talán hamarosan meg is tapasztalom, ahogyan azt is remélem, hogy sok galibát nem fogok okozni senkinek se… - mosolyodom el bátrabban, majd az unokanővérem arcának a vonásait figyelem. Nem sokban hasonlítunk, de mégis van valami megfoghatatlan érzés, ami összeköt vele. Talán ezt hívják testvéri szeretetnek, igen, azt hiszem így van, hiszen az öcsém iránt éreztem még ezt a fajta szeretetet, akiről mint kiderült, hogy nem is az öcsém, de hát nem a vér jelenti mindig a családot. Ezt már megtanultam. – Köszönöm, s remélem így lesz. Bár még azt hiszem, hogy korántsem jelenthetem ki, hogy mindig meglesz. Előbb még meg kell szoknunk egymást. – teszem hozzá óvatosan, hiszen csöppet se akarom elbízni magam, majd idővel kiderül, hogy mennyire leszünk összhangban…. - Igazából már akkor is elmondtam volna, de nem ment és nem is volt lehetséges. – hangom alig hallatszódik, mintha kiszáradt volna hirtelen a torkom és lopva körbepillantok, miközben ajkaimat benedvesítem. Érzem, hogy a farkasom is jobban mocorogni kezd, így inkább nem mondok semmi lényegeset, mert nem hiszem, hogy túl jó lenne, ha hirtelen elkezdenék átváltozni és hosszú perceken át előtte szenvednék és esetleg bundásbőrbe bújnék… – Nem, azóta nem jártam ott – nem mondanám azt, hogy otthon, mert ez az én otthonom. – Az utolsó találkozásom Lili-vel idehozott már, de nem bánom. Nem szeretnék visszamenni oda. – sütöm le a szemeimet, hiszen nem olyan könnyű róla beszélni, de idővel menni fog. Azóta a gyűrű is lekerült az ujjamról és a nyakláncomon kapott helyet, de nem azon, amit együtt vettünk, hanem ami már előtte is ott lógott a nyakamban. Nem törölhetem ki azt, hogy férjhez mentem, de nem is akarom viselni a gyűrűt. Talán idővel még jó messzire el is hajítanám, hogy végre tényleg szabadnak érezzem magamat. - Remélem, s köszönöm, hogy meghallgattál. – mosolyodom el barátságosan, s közben őt fürkészem kicsit szélesebb mosollyal az arcomon, majd egy szőke tincset a fülem mögé igazítok. - Szívesen maradnék, jó mókának tűnik és addig is tudunk akár beszélgetni. – állok fel én is sietve, majd elkezdek kotorászni a dolgok között, majd percek múlva találok egy vicces maszkot, amit sietve tartok az arcom elé. – Payne? – szólítom meg, majd ha rám néz, akkor vele együtt nevetek, hiszen kicsit kopott, kicsit törött, de mégis egykoron egy dísz volt, ami az illető arcát elfedte. – S akkor te már egyedül dolgozol? – kérdezgetem közben őt tovább, s egy pillanatra se hagyom abba a sok cucc közötti kotorászást. Végre csinálok valamit, s nem csak otthon gubbasztok és még őt is megtaláltam. Már csak apát kellene, de fogalmam sincs, hogy miként…
- Igen, így van - bólintottam halvány mosollyal ajkaimon. - Nem voltam egyedül, ami azt illeti. Egy Mentort megkértem, hogy kísérjen el, de szerencsére messzebbről is megérzi, ha valami baj van, így nem kell állandóan a sarkamban topognia, főleg így, hogy most már azért egyre jobban megy az önkontroll - bár jelen pillanatban azért nem mondanám, hogy olyan hű, de profi lennék benne, hiszen most is a felszínen ólálkodott, de ezt is megtanulom majd kezelni, biztos vagyok benne. - Most igen, az vagyok, de velem sem volt ám ez mindig így! - kuncogtam röviden. - Te is belejössz majd idővel, amikor természetessé válik ez az.. egész - tártam szét a kezemet mosolyogva, célozva ezzel az egész világunkra. Majd belejön, bíztam benne. - Dehogy zavarsz! - vágtam rá egyből szélesedő mosollyal. - Nagyon szívesen körbevezetlek és ha gondolod, a Lakban élő Kölyköknek is szívesen bemutatlak, hátha velük könnyebb megtalálni a közös hangot így az elején - hiszen mégiscsak sorstársak vagyunk, vagy mifene. - Mármint Lilit? Nem, azért azt nem mondanám, nem volt még szerencsénk túl sokszor személyesen összefutni, de egy hatalmas házban lakunk, azért hallunk és látunk elég sok mindent a másikról - oké, a begubózódott egyéneket kivéve, de mivel pl Lili Darrennel is nagyon jóban van, így az ő esetében ilyesmi nem áll fent. - A Teremtőmet Darrennek hívják, szívesen bemutatlak neki is majd, ha gondolod - nem vagyok gondolatolvasó, úgyhogy nem tudhatok, hogy ők ismerik egymást, de így meg csak úgyis nagyobb lesz a meglepetés, nem igaz? - Eleinte ez is furcsa, de majd megismered őket - mosolyodtam el biztatóan, én sem nagyon akartam elhinni az elején, hogy mi egy család vagyunk, de idővel azért jobban rálát a farkas lánya a dolgokra, pedig én még csak két éve élek a Lakban, én sem láthatom még a teljes képet. - Kölyök vagy, szóval ha okozol sem olyan nagy probléma. A többiek segítenek majd, ebben biztos lehetsz - persze kivételek mindenhol vannak, de majd erre is fény derül idővel. - Persze, ez mindenkivel így működik, még köztünk sem tökéletes az összhang - vontam meg a vállam, elfordítva róla egy rövid időre a tekintetem. Ez most különösen kényes pont volt, de kár lenne ilyesmivel elrontani a hangulatot! - Én nem erőltetek semmit, de ha szeretnél beszélni róla, akkor itt vagyok. Akár most, akár a jövőben - bíztató mosoly görbült ajkaimra, hiszen ez így volt, egy család voltunk, most már kétféle módon is és én igazán szerettem volna jó kapcsolatot építeni ki kettőnk között. - Kívánom, hogy rendbe jöjjenek majd azok a dolgaid is - nyúltam a kezéért és szorítottam meg bátorítóan, érezze csak, hogy most már nincs egyedül, nem csak én vagyok itt neki, hanem egy egész falka. - Ne viccelj, ezen nincs mit megköszönni! - kacsintottam rá, hiszen ez számomra természetes volt és lesz is mostantól mindig. - Nagyszerű! Akkor vágjunk bele! - csaptam össze a két tenyerem, fel is állva ezzel sé belevetve magam az itteni forgatagba. Amikor a nevemen szólított, egy „hm?” elhangzása után fordultam felé, meglátva pedig a maszkot, felcsendült a jóízű nevetésem is. - Óh, kifejezetten jól áll! Szerintem megtarthatnád, hátha lesz valamikor álarcos bál - fűztem hozzá szélesen vigyorogva, a görbület pedig még terebélyesebb lett, ahogyan én is rátaláltam valamire. - Egek, ezt nézd! - nevetős hanggal emeltem fel a gyűrött, piszkos ruhadarabot, mely szebb napjaiban fehér lehetett. - Szerinted ez egy esküvői ruha? - egyszerű szabású volt, de volt némi csipke a nyakrésznél és az ujjainak végén is, ráadásul a fehér színből egyből erre következtettem. - Szerinted ki mehetett férjhez ebben? - ha a raktárban van, biztos tartozik valakihez, bár aztán leesik, hogy Madison valószínűleg nem ismeri még annyira az itt lévőket, hogy tudjon érdemben tippelni. - Tök menő, nem gondolod? Régen biztos nagyon szépen nézett ki - de mivel elég menthetetlennek tűnt, ezért inkább visszatettem oda, ahol találtam. - Nem kifejezetten, a Ridley fotó stúdióban dolgozom, ami az egyik falkatag tulajdonában áll és ő vállalta értem a felelősséget, úgyhogy ezért tudok dolgozni nála - hatalmas szerencsém van ezen a téren, ami azt illeti, nem tudom, mit kezdenék magammal, ha nem tudnék dolgozni. - Óh, igen! Ezt nézd, pontosan ilyesmit kerestem! - emeltem fel egy kisebb tükröt, ovális formája volt, gyönyörű, régi kerettel. - Atya ég, még csak egy repedés sincsen rajta! - derült fel az arcom, ahogyan óvatosan kimenekítettem a csodás darabot a többi lom közül. - Ezt egészen biztosan megtartom és kirakom majd a szobában - az ajtó mellé vittem, hogy biztos helyen legyen. - Te találtál valami érdekeset? Mert én annyira beleszerettem ebbe, hogy máris mennék feltenni a szobámba, szeretnél elkísérni? - kérdeztem kíváncsian, teljesen bezsongva és ha rábólintott, akkor máris indultam kifelé. Egyrészt jó alkalom volt, hogy a szobám is megmutathassam, bár egyelőre Willow-nál laktam, de tökéletes lehetőség volt arra is, hogy tovább beszélgethessünk.
// Nem tudom, hogy szeretnénk-e még valamit, de ha csak nem írsz olyat, akkor ez volna a záróm és köszönöm szépen a játékot! <333 //
- Ohhh, értem. – Igen, ezt már más is felajánlotta, hogy elkísér, ha nagyon kiszeretnék mozdulni, de eddig nem túlzottan vágytam rá. Jó volt a biztonságos helyen lenni, vagyis Lilianne házában és azon belül is a szobámban. Nem töltöttem minden időmet ott, de nagy részét igen, s idővel talán bátrabb is leszek. – Remélem igazad lesz, de majd eldől idővel. Amúgy se egy nap alatt építették a kínai nagy falat se. Mindenhez idő kell, ehhez meg pláne. – mosolyodtam el a végére, hiszen tényleg eléggé szokatlan volt. Jó érzés volt, de ugyanakkor néha talán picit ijesztő is, vagy nem is tudom, hogy mi lenen a legeslegjobb szó rá. - Köszönöm előre is, akkor ezt majd megbeszéljük, hogy mikor lenne jó, hiszen biztos ezer egy dolgot van neked is. – pillantok rá barátságosan, hiszen még én se akarok mindenhova eljutni. Jobb lenne előbb kicsit nagyobb bátorságra szert tenni, meg akkor ezek szerint most én lennék itt a legkisebb? Hmm, ki tudja. Majd kiderül ez, ha a többiekkel találkozom. - Olyan, mint egy nagycsalád, vagyis gondolom. A hallottak alapján erre tudok gondolni, de ez szerintem nem baj. Legalább mindenki megleli azt, ahova tartozik. – a mosoly pedig továbbra se tűnt el az arcomról. Jó érzés volt itt lenni és beszélgetni vele, s egy-két dolgot megtudni erről a csipet csapatról, s azokról, akikkel együtt élek, még ha nem is teljesen a szó szoros értelmében. - Rendben, szívesen megismerném. – nem árulom el, hogy valószínűleg már ismerem, hiszen kár lenne találgatásba esni és nem is biztos, hogy egy Darren van itt, így majd kiderül. Legfeljebb nagy lesz a meglepetés és kiderül, hogy még inkább egybeforrnak a szálak. Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd bólintok a szavaira, de nem mondok semmit se rá, hiszen már Lil is próbált meggyőzni, hogy nem okozhatok nagy galibát és segíteni fognak, ha gond van. Jelenleg pedig az, hogy hosszú percek szenvedése után bukkan elő csak a farkasom szerintem szerencse, mert még idejében le tud valaki állítani, ha nagyon rossz helyen akarna előbukkanni, a szenvedésre meg bármit ki lehet találni. - Köszönöm szépen, s egyszer talán elmesélem, ha majd itt lesz az ideje. De amúgy se vidám téma, így kár lenne elrontani ezt a jó hangulatot. – tényleg nem akarom, hogy a jókedv elillanjon emiatt, így ezért se akarok róla beszélni, meg nem is könnyű, mert még magam sem tudom, hogy mi a manó történik ott, ahol értem, hiszen felé se mentem azóta, hogy idekerültem. S nem is hiányzik, legfeljebb egy-két tárgy és egy személy, de remélhetőleg neki se esik baja. Hamarosan pedig már bele is vágtunk a faház rejtélyeit kideríteni és átnézni a sok kincset, amit elrejtett gondosan az idő foga elől, vagy legalábbis megpróbált. Fogalmam sem volt, hogy mit keresek vagy mi mutatna jól a szobámban, így inkább csak nézelődtem, így akadt a kezembe az álarc is. - Ohh, itt szokott olyan is lenni? Esetleg még egy hozzáillő ruhát is lehet tervezni. – gondolkozom el, miközben megforgatom a kezem között. Talán az internetem még találok is valamit, hogy miként lehet kicsit rendbe szedni. Legalább lesz mit csinálnom, így a madzagjánál fogva a fejem tetejére kötöttem, mintha csak valami hajpánt lenne, így legalább nem fogom elhagyni. - Hmm, talán valamelyik idős farkas? De az is lehet, hogy nem volt esküvő és azért végezte itt. Biztos meg van a maga története, s a stílusból ítélve annyira régi nem lehet, így akár lehet, hogy valamelyik régi fényképen rábukkannánk a tulajdonosára. – pillantottam rá mosolyogva, majd mielőtt még elejthette volna sietve kértem el tőle, hiszen láttam benne fantáziát és azt is tudtam, hogy miként lehetne átalakítani, hogy most is divatos legyen és újra tündökölni tudjon, hiszen mégis csak imádtam varrni és legalább egy újabb kihívást kaptam. - Ezt nem is tudtam, de azt hiszem, hogy sok mindent nem tudok még. – nevettem el magamat alig hallhatóan, majd tüsszentettem egyet, amikor a por beleszállt az orromba. Sietve dörzsöltem meg, majd kíváncsian pillantottam újra körbe, amikor pedig egy újabb régi anyagba botlottam. Nem volt semmivé se alakítva, csak egy foszlány lett volna sokak számára, de gyönyörűen volt megcsinálva, a mintája szinte egyből magával ragadott, így egyből felkaptam azt is, majd odapillantottam és sietve teremtem Payne mellett is. - Wooow, ez tényleg gyönyörű. – húztam rajta végig óvatosan az ujjaimat. – Ez biztosan jól fog mutatni. Én csak ezeket találtam, de el leszek velük. Amúgy is hiányzott már a varrás és a hasonló dolgok, ezek meg tökéletesek hozzá. – mosolyodtam el, majd kiléptem a faházból. – Nos, én inkább azt hiszem hazamennék, de majd még találkozunk. Szia és további szép napot! – pillantottam rá boldogan, majd megöleltem, ha engedte, majd egyenesen elindultam haza, a szobámba. S már alig vártam, hogy neki láthassak tervezni, rajzolni, hogy utána átalakítsam a ruhákat, talán még az álarchoz is jól menne, majd kiderül.
Meg akarok szabadulni tőlük már napok óta, de egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy kitegyem a szűrüket. Annyira kis helyesek, hogy azt el nem tudom mondani. A hegyes kis pofijukkal, a tüskés hátukkal. Ehh, nem érdekel! Ha már megmentettem őket, akkor maradnak, elvégre ha valaki tarthat nyulakat, akkor nekem meg járnak a sünök. Bár nem egy életbiztosítás szegényeknek errefelé, de őket csak nem akarja egyetlen farkas sem megenni. Tudnak vigyázni magukra. Viszont ha már kidobás, akkor a bútoraim nagy része mindenképpen erre a sorsra kéne jusson. Épp csak egyedül nem tudok kicipelni egyetlen ágyat vagy szekrényt sem a konténerek környékére. De keményen próbálkozom azért. - Légyszi, ne most lépjetek meg. Terelem beljebb a sünöket a fürdőszobába, hogy rájuk csukjam az ajtót. Újra nekiveselkedem a franciaágynak, az ajtóig teljesen jól el is tolom, de ott megáll a tudomány. Segélykérőn pillantok körbe, de az egyedül lakásnak az a hátránya, hogy nincs akit riasszon a farkas nősténye ilyenkor. Bár Lili szerintem még rég felriadt volna erre a csörgésre-zörgésre, ha éjjel művelem. Ő legalább alvásra használja az éjszakákat, nem úgy, mint a Lak többi lakója. - Valaki megszánna? Mászom át az ágyamon, amivel eltorlaszoltam a bejáratot, s kukucskálok ki a folyosóra. Nekem tényleg mindegy, csak olyan jöjjön, akivel ketten ki bírjuk ügyeskedni. Farkasok vagyunk, nem az erőnléttel lesz a baj, ebben biztos vagyok.
Ki sem látszunk a tavaszból. Rajtunk a fáradtság, egyben szívet melengető, hogy a hajnalok már több Napot mutatnak és elmúlt a farsang is, elűztük a rossz szellemeket. Mi következik ilyenkor? Bizony ám, a tavaszi nagytakarítás. És a gyógyítónak feladata van, amikor két fiatal farkas összebalhézik azon, hogy mit kell kidobni, mit nem. Ha 130 körül még fiatalnak lehet nevezni őket. Persze ezt meg se kérdezhetném, mivel nekem se nőtt be a fejem lágya és szerintem úgy is marad. Szóval az orvosiból jövök, ahol viszonylagos békében hagytam Thomas-t és Markot, a két ramazurimániás tagunkat. Tavaly is balhéztak már nagyot, az egyik beleállított a másikba egy lámpaoszlopot. Gyönyörű volt. Most fekszenek, adtam nekik jó erős kábítócuccot is, ami kiüti őket egy időre. A kacatjaikat, amik közt még álarcosbálba való holmik is vannak, szépen fogtak, beledobáltam egy dobozba. Nincs több háború, ha egy harmadik takarít fel. Azért maradt pár dolog, amit nem csomagoltam el. Thomas kereskedő és szerintem kiborult a kamion, onnan szerzett ennyi giccses kalapot. Szalmakalapszerűek, de mégsem azok. Nem tudtam eldönteni, melyiket nyomjam a fejembe, ezért sorban mind a nyolcat egymásba tűrtem és egy komplett oszlop magasodik a fejem tetején. A jéghegy csúcsa, azaz a tejszínhab a tortán az egy pávaszemes, a gyűjteményből kissé kilógó darab, megfoghatatlan hangulattal. Mint a koldusok királya, úgy nézek ki benne. Majd a küszöbnél kell vigyázni, nehogy az egész elboruljon a fejemről... A második egy betondzsungelben trópusok megidézésére való napszemcsi, amin éppen csak kilátok. Nem baj, még tukán is van rajta, meg pálmafa. Kókuszdió nélkül. Nagyon vagesz, ezt muszáj volt feltennem. És mivel a srácok alaposan felkészültek a farsangra, még egy római tógát is találtam. Majdnem élethű, sőt mivel kicsit összeszabták és bebordózták a csata közben, a megmerényelt Caesart adhatnám elő benne. Aki halad a korral és a hét plusz egy fejű sárkány kalapkészítőjénél vásárol, hehe. Sokkal viccesebb így, mintha csak becsomagoltam volna őket. Estig le se veszem a cuccokat, talán még a kórházba is benézek ebben a szettben. Mae-hez meg tuti, ő legalább mindig értékeli a marhaságaimat. Így hurcibálom végig a folyosón a jó méteres kartont, ami tele van mindenfélével. A faházban elfér, a srácok is megtalálják, ha keresik, más talán nem bolygatja és legalább össze se vesznek rajta. Szerintem a kutyának nem fog kelleni, legalább 1 évig. Csiszatolás hangjai csapják meg a fülemet. Megállok egy pillanatra és valami komoly bútormozgást hallok. És egy pislákoló női energiát, amibe kis segélykérő keserűség vegyül. Nem komoly, de tudom, ki lakik itt. Mindegyikünk kishúga, a bájos és imádnivaló Ginette, kolléga és Lili puszipajtása. Épp az ajtó felé indulok, mikor kibukkan a fejecskéje. - Valakinek érzem magam - szólok egy nagy mosollyal és leteszem a pakkot a folyosó közepén. A nőstény felé indulok és közben megint megállapítom, hogy iszonyatosan hasonlít a Teremtőmre. Ha jól tudom, neki nem volt gyermeke a beharapás előtt, utána meg ugye ismeretes tény a női nem megváltozása, szóval vagy szegről végről rokon vagy tök véletlen, a genetika tréfarépája nemzette. - Felvázolnád a kioltandó veszélyes anyag képletét? - kérdezem kémikus módjára. A McDonald's-ban érezném magam, ha csak egy "Miben segíthetek?" mondatra telne. Most épp tiszta vagyok amúgy, semmi extra nincs bennem, csak egy adag ginzengtea, egy jó 1,5 liternyi. A pajzsom meg nyaknál jár, elég sokat láttat, de lejjebb is csúsztatom. Ginette-nek szívesen segítek. Bármikor. Bárhol. Bár itt lenne az is, akire hasonlít... Mikor meglátom az ágyat, sejtem, miről van szó. Én se főállású költöztető vagyok, de ketten csak kiokoskodjuk, hogy lehet kihozni az ajtón egy háromszor akkora tárgyat.
Amíg várakozom, ráhasalok az ajtóba tolt ágyra, felkönyökölve lóbálom a lábaimat és így tekintgetek ki némi infantilizmussal megspékelten a folyosóra. Nem véletlenül vagyok én mindenki kishúga, igazság szerint bőven adok okot arra, hogy ne vegyenek nőszámba, ha már nőstényszámba kénytelenek. Nem szeretem a túlzott komolyságot, nem is vagyok kéeps alkalmazni. Egyszerűen az én arcom nem arra termett, hogy képes legyek kivitelezni. - Ennek nagyon örülök! Ülök fel az ágyon, s csúszom le róla úgy, hogy a lábaimat kilógathassam ekképpen a folyosóra. Magam mellett megpaskolom az alkalmatosságot, a ajtólyukban elhelyezkedve ketten is el fogunk férfi, ebben biztos vagyok. Bár a cipelt holmijai kívül rekednek ekképp valószínűleg. - Szia! Köszönök, akár leült, akár nem. Energiáim kedvesen simogatják meg a híméit, pajzsom nincs felhúzva, hiszen itthon vagyok. Nem érzem szükségét egyszerűen. - Szívesen állnék elő valami nagyon bonyolulttal és nagyon tudományossal, de nem tudok. Erről az ágyról lenne szó. szeretném kidobni, vagy legalább kicipelni a lomtárba, ha ugyan elfér ott. Egy ideje nem jártam arra, nem tudom mekkora még a befogadóképessége. Ha tudod az ágy képletét, szívesen megtanulom tőled. Mosolygok rá lelkesen. Kedvemre való, hogy megjelent, s ahogy így belemelegszem a beszédbe, már mindjárt nem fűt annyira a nagytakarítási és lomtalanítási mánia. - Te mit cipelsz? Villan tekintetem a dobozra, amelybe ha bele lehetne látni sem kukucskálnék bele, hiszen nem illendő kilesni mások holmijait. Nem tudhatom, hogy titkok vannak-e benne. Bár ahogy Balthazart ismerem, nála ilyesmi nem nagyon játszik. De azért igyekszem mindig és minduntalan hű maradni ahhoz, aki vagyok, hát nem kukkolok, nem pofátlankodom. Inkább kérdezem őt.
Ahogy meglátom ezt a lánykát, aki nem is annyira gyerek, sőt egyáltalán nem, Daryl jut eszembe. A szomszéd doki kislánya, akivel a füveskönyvet tanulmányoztuk a pajtában. A gyermeki szabadság illetve az nem volt, de azt kerestük. Ginette pedig megtalálta valamikor régen és nem felejtette el. Én se, ezért is tartanak sokan infantilisnek. Jó nagyot mosolygok rá és ha már üldögélésben keresi a segítséget, akkor segítek ülni. Én is odahuppanok és elkezdek papagájokat utánozva imbolyogni, közben még a hangjukat is utánozom. Olyan kis csipogós, károgós hangot. Nem sokáig. Már engem is bosszant. Nem vagyok madár, meguntam ezt a hangutánzást. - Helló, hugi! Nem baj, ugye? Megint bazsalygok, szemközt mosolygom. A farkasom odadörgölőzik az övéhez, megjelöli, aztán leül vele szemben és nézi. Pásztázza, hogy mit várjon tőle. - Egy ágy elég tudományos! Ha most nekiállok jegyzetelni, méricskélni és tanulmányozni, talán valamit megsejtek róla, de egyszerűbb sejtszinten gyógyítani, mint franciaágyat alkotni, úgyhogy ez bizony komoly tudományos dilemma. Szóval mi a probléma? Bonyolítom az egyszerűt, emelem a gömbölyűt és gurítom a szögleteset. Persze jót derülök rajta. Ginette hamar elmondja, ami sejthető. Hogy megy át a teve a tű fokán? Úgy, ahogy egy bazi nagy ágy a szűk szobaajtón. Szám alatt vakargatom a frissen borotvált arcomat. Nyúlik a bőr, ahogy piszkálom és próbálok elmélyült fejet vágni. - Nos, ha jól sejtem, nem elemes bútor, nem odabent rakták össze. Ha pedig bement, akkor ki is jön. Megkérjük, jó? A cuccomat kint letettem. Nem is az enyém, csak magamra vállaltam, hogy elcipelem. A fejemen ez a nyolc kalap útban lesz. Nem bútorszállításhoz öltöztem. A tógának már annyi, úgyhogy azt nem vetem le. - Hosszú történet. Hajcihő volt, összekaptak a farsangi cuccokon. Gondoltam, kiviszem, hogy legközelebb ne ezen veszekedjenek, hanem valami máson. Majd hónapok múlva, ha felépültek. Fiatalkori hevesség, tudod. Tapsolok egyet és felugrok. Azzal a lendülettel a két legfelső kalap le is esik, a maradék pedig előredől és leveri a fejemről a napszemüveget. El tudom kapni - szép is lenne, ha ennyi reflexem se volna - és inkább Ginette-re helyezem, ha hagyja. Nézegetem, mint művész a szobrát vagy a kődarabot, amiből ki akarja bontani. - Jól állnak neked a trópusok! Na, közben megvan a képlet. Szóval az ágy egy atom és meg kell bontani a kötést, amivel hozzátapad a szoba közegéhez. Speciális eljárás kell. Nem akarom szétrongálni, de azt nem hagyom ki, hogy most páros lábbal beleugorjak a közepébe és onnan be a szobába. Elkapom az ágy sarkát, odaguggolok és épp csak a fejem látszik ki, mikor kérdezem: - Miért kell kidobni? Túl nagy? Vagy túl kicsi? Bocs, mármint nem úgy értem, hogy sokan használjátok egyszerre, hanem gondolom, ketten vagy egyedül illetve nem, nem úgy értem... Egy zseni káoszos gondolkodását tárom most fel. Félrebeszélni józanul is profin tudok. Nem akartam a magánéletében vájkálni. Azt hiszem, jó úgy neki, hogy nincs senkije. Basszus, csak azt akartam tudni, hogy ez végülis szemét vagy alapanyag, hogy mit akar vele. Jó messziről indultam neki. Ha ő is nekirugaszkodik, akkor elkezdem emelni az ágyat. De persze elfelejtek szólni, hogy Ginette inkább forgassa, úgyhogy szerintem ő is emeli, aminek nem sok értelme lesz. A műsor viszont jó, úgyhogy el is kezdek röhögni, főleg magamon. Az mindig megy.
- Mi? Az, hogy leültél, vagy az, hogy csipogtál? Amúgy nem, nem baj. Egyik sem. Somolygok rá, nagyvonalúan túllendülve azon, hogy ő is húginak szólított. Igazából szerintem nincs ebben a Falkában egyetlen olyan, korrekt hím sem - vagy nem korrekt sem - aki nőnek nézne, nősténynek, szóval nincsen ezzel semmi bajom, megszoktam és teljes mértékben elfogadtam. Legalább kedvelnek, hogy úgy ne mondjam, hát ez is valami. Sőt, több, mint valami. - Jaj, isten őrizz, ne mérjünk, nem akarok fejtörést okozni senkinek! Csapok homlokomra nevetve, majd rázom meg kezeimet fejemmel együtt, hogy nemlegességemet minél hathatósabban kifejezzem ekképp. Szórakoztat, amit mond, nagyon vicces elképzelni, ahogy tudományosan levezeti az ágyam összetételét, de inkább kihagynám az élményt. - Kitolni nem tudom, mert nem fér ki, de ha felállítom, akkor szintén nem tudom kitolni egyedül, mert eldől, szóval hacsak nem akarok ártani semmilyen más bútornak, kéne még két két, ami segít. Már az enyémeken kívül. Elnevetem magam azon, hogy azt mondja megkéri a bútort. Komolyan nagyon szívesen elhallgatnám, ahogy kérleli, Balta mindig annyira szórakoztató, hogy mellette egy percet nem lehet unatkozni. - Jó! Csapom össze tenyereimet, mint valami lelkes kisgyerek. Tekintetem csillanásában is ez a lelkesedés tükröződik, mert bár tudom, hogy képtelenség, mégis szórakoztat az egész. - De kik és miért? Vonom fel szemöldököm. Ezt nem értem. ki az, aki farsangi holmikon tud veszekedni? Mert az egy dolog, hogy én általában nem veszekszem semmin, senkivel, de ettől még el tudok okokat képzelni a vitára. De hogy farsangi cuccok? Nonszensz, még számomra is. - Sose voltam ott. Igazgatom meg a fejemen, amit rám pakolt, s közben észre sem veszem, hogy belepirultam abba, amit mondott. Időközben felálltam az ágyról, s most a folyosón állva figyelem, amit Balta alkot a bútordarabbal. - Tavaly áprilisban.. Belecsuklik a hangom. Olyan egyszerűnek tűnt kimondani, hogy "ezen halt meg Papa", ám mégsem megy. Hisz nem is lenne igaz, másutt halt meg, én csak elhoztam ide. Én csak.. én csak hülye voltam. - ..elvesztettem valakit. Ez ugyan nem teljesen válasz a kérdésére, de az ágyhoz van köze. Hiszem miután ellopták a Lakból mellőlem, sosem találtunk vissza egymáshoz. Pedig feltámadt. Pedig él. Épp csak azt sem tudom merre lehet. És ekkor esik le, hogy mit is jelentett, amit a hím mondott. A lábujjaimig elpirulok. - Dehogy is! Nem kicsi. Nem nagy. Nekem.. egyedül csak.. jaj már! Csak nem kell, oké?
- A leülésre gondoltam. A csipogás biztos nem baj, a madarakat se csúzlizzák el, ha azt mondják, hogy... És kezdem megint a hangokat, különféle papagájokat utánozva. Most már a szárnytárogatást is hozzáveszem a mozdulatokhoz. Sose voltam normális. Nem szeretnem Ginnie-t zavarni, csak azért mondtam, amit mondtam, mert tudom, milyen jólelkű és mosolygós. Most is annyira édesen adja elő a kérést, hogy ne szerkesszek tervrajzot, inkább csak vigyük ki az ágyat. Komoly arccal szólok, mint egy súlyos neurotikus hozzátartozóihoz a műtét után: - Akkor a diagnózis megvan. A betegség felismerése az első lépés, most pedig... Amúgy képes lennék előadni, hogy a bútort nyüstölöm. Ginette-et öröm szórakoztatni. Kedvelem azokat, akik jó közönségnek számítanak, még jobban kedvelem őket, ha együtt tudunk mókázni. Na, lássunk is hozzá! Tenyeremet leteszem az ágyra, mintha a testi kontaktust akarnám fokozni és beszélni kezdek, közben a takaró szélét babrálom. Éneklő hangsúllyal kezdem: - Ágyacska, ágyacska, kedves kis ágyacska! Tudom, hogy nagyon szereted ezt a szobát és a gazdádat, de úgy néz ki, a szimbiózisotok már csak az egyik fél számára előnyös és mint a gazdád lelki jólétét féltő jóbarát szeretnélek megkérni, hogy ugyan fáradj már ki, légy szíves! A lónak is négy lába van, neked is, szóval menni fog. Eskü, felállunk innen, ha kibotorkálsz a faházba? Oksa, megbeszéltük? Kezet rá! Ezzel megmarkolom az ágy sarokoszlopát, mintha csak kezet ráznánk és bólintok is egyet. Áll az alku. Ginette-re nézek várakozó mosollyal, hogy tetszett-e neki az előadás. Annyira aranyos volt, ahogy lecsapott erre, remélem, nem okoztam csalódást! - Thomas és Mark. Ők jóbarátok, de néha összevesznek a semmin. Most azon, hogy kinek a cuccai maradnak és melyiket kell kidobni. Mint a gyerekek, nem? Azt egy percig se bánom, ha veszekednek, mert jó móka is tud lenni, de ez veszélyes veszekedés volt. Mint a tavalyi bunyójuk. Két fiatal, akikről ilyenkor hallani főleg. Közben pedig borul minden és én is ugrálok. A szobából fogom tolni a cuccot, míg Ginette már kint van. De mégse tudok hozzákezdeni, mert amit megpendít, az nem költöztetés közben megbeszélni való téma. Egy kis komolyságot erőltetek magamra. Bólintok, hogy folytassa bátran. - Ó! Nem tudtam, hogy itt, vagy hogy ez a bútor kötődik hozzá... Emlékszem arra a testre, ami kikészítette szegény Ginette-et, pláne, hogy Lili is halott volt. Ő feltámadt, de a másik eltűnt. Ezek szerint végleg. Megölelgetném most a kis drágát, de köztünk van egy franciaágy és nem fogok rajta átvágni. Előbb ugráltam rajta, most nem lenne illendő. Ahogy a kérdések hada sem. Bár olyan szép így, pirospozsgásan az arca! - Jó, jó, bocsánat! Mentegetőzöm a kezeimmel hadonászva, de egy kis félmosoly azért becsúszik. Nem firtatom tovább, oké, ez egy halotti ágy volt. Nem cikizni jöttem, hanem segíteni. Lehajolok és a közepénél fogom meg az ágyat. - Emeljük? Aztán elfordítjuk, jobbra, jó? Megemelem és ha a nőstény csatlakozik, akkor számolni kezdek. - Háromra! Egy...kettő...hááááárom! És fordítom jobbra, mármint ami nekem van jobbra. Merthogy azt nem mondtam, hogy értem és ha ő meg pont a másik irányba indít, akkor erő-ellenerő hatása játszik velünk és ebből nagyon nagy nevetés várható...
- Jaj, te olyan dinka vagy! Kacagok rajta őszintén, cseppet sem véve észre magam, amiért lehet, hogy valami olyasmit mondtam neki, amit esetleg sértésnek is megélhet. Alapjáraton nem szokásom sértegetni senkit sem, szóval ha tudnám, hogy mi csúszott ki a számon - ez van, ha valaki előbb beszél, s csak aztán gondolkodik - akkor a föld alá süllyednék, de így csak kvázi könnyeimet törölgetem a nevetéstől, s élvezem, hogy ilyen jól el lehet Baltával tölteni az időt. Szinte lélegzetvisszafojtva várom, hogy mi fog ebből az ágyacska, ágyacska-ból kisülni, nevetésem elhal a koncentrálás oltárán, bár befelé még mindig majd' megpukkadok, olyan vicces ez az egész. - És végül kinek a holmija lett kipenderítve? Mondd, hogy mindkettőé! Válik hangom játékosan könyörgővé. A gyerekekkel semmi bajom. A veszekedéssel és az értelmetlen vitával azonban annál több, így tényleg nagyon tetszene, ha itt és most közölné velem: mindkét emlegetettnek a veszekedésgeneráló felszerelését kihajigálta a bús búbánatba. - Nem lett volna szabad idehoznom. Húzom el a számat szégyenlősen, s ennek a zavarnak a pírja költözik a hangomba keveredő szomorkásság mellett vonásaimra. Inkább, hogy valami hasznom is legyen, megfogni igyekszem az ágyat - leutánozva Balta mozgáskultúráját, ha ugyan mutat belőle valamit - és az előbbi szomorú zavar most egészen másféle zavarba megy át. - Nincs ám semmi baj! Tiltakoznék hevesen gesztikulálva, de az ágy útban van, vagyis lefoglal, szóval csak hangom kapkodóssága jelezheti a nonverbális - és elmaradt - jeleimet. - Jó! Bólintok, s a megértés értelmében fordítom a batárt, jobbra. Nekem jobbra, hiszen minden szentnek - mintha az lennék - maga felé hajlik a keze, így szokták mondani.
Én is jót nevetek ezen a dinkázáson. A nőknél sokszor teljesen ártatlan jelző, sőt elismerés. Ginette-ről se feltételezem, hogy komolyan kényszerzubbonyra méltónak találna. Annyira aranyos, hogy még könnyezik is, úgy kacag. Engem is feldob, ha együtt tudok nevetni valakivel. A mondókára mintha megkomolyodna, de látom, hogy csak lenyűgöztem és minden erejét latba vetve figyel, vizsgálgatja a kis részleteket, amikből összeáll a nagy mese. A nagy hülyeség. - Persze! Úgy lesz béke, ha mindkettejük cucca elvándorol. Itt vannak a dobozban. Meg ez a pár kalap. És a napszemcsi, meg a tóga. Három farsangot le lehetne nyomni ezzel a sok holmival. Már szinte megható, hogy Ginette ennyire aggódik. Aztán ki tudja, lehet, hogy ismeri valamelyiket. Ha nem, akkor is képes rá, óriási szíve van. Nála nagyobb szívvel itt talán csak Lili rendelkezik. Az érzelmi hullámzás még mélyebb völgyekbe invitál, mikor az ágy történetét meséli el és ahogy elmondja, kedvem lenne eldobni az egészet, átrohanni és megölelgetni. Szokták ezt tenni vele? Remélem. Most pakolni jöttem, de utána elkapom, az tuti. Megérdemli. - Jaj, ne vádold magad, drága! Biztos, hogy te semmiről nem tehetsz - próbálom nyugtatni közben franciaágyat forgatva. Különösebben nem mutogatok semmit, nem esik le, hogy jó lenne fogást utánoznia, mert különben még koccanás lesz. Akkora vehemenciával bólogatok a kimentésre, hogy még az a hülye napszemüveg is leesik a fejemről. Véletlenül rá is lépek. Lenézek a reccsenésre, aztán elhúzom a számat. - Hoppá... Hát ezen már nem fognak összeveszni, az biztos. Sajnálom, hogy tönkretettem, mert mókás egy darab. Talán majd szerzek ugyanilyet, ha el nem felejtem. De el fogom. Most pedig munkához látunk úgy, ahogy kell. Probléma felmérve, tervezés kész, megbeszéltük. Háromra, ééés... Ahogy rájövök, hogy egy alapvető dolgot hagytam ki, mégpedig azt, hogy kinek jobbra emeljük, szám szélén már megjelenik a mosoly. Fordítás lesz ebből, de olyan, hogy az ajtófélfának szépen nekiverjük az ágyat. Elkezdek kuncogni, aztán egyre nagyobb nevetés lesz belőle. - Thegyük le, thegy... - kezdem döcögősen, de nem bírom végigmondani, mert már a könnyem potyognak attól, amit itt összeügyeskedtünk. Ginette-re nézek őszinte örömmel, hogy ilyen vidám pillanatokat szerzett, majd ráborulok az ágy szélére és úgy röhögök fejhangon visítva. Gratula, Balthazar, sokat segítettél! Percek fognak így eltelni és remélem, a nőstény nem gondolja azt, hogy hülyének nézem, azért nevetek. Nem, a szituáció olyan, hogy én ezt nem bírnám komolyan venni, akkor se, ha ezüst pisztolygolyóval fenyegetnének. A végén rátámaszkodom az ágyra és felnézek, hogy van a nőstény. - Na, még egyszer? De most neked jobbra. Belekezdek, de újra elröhögöm. Már félek, hogy itt éjszakázik az ágy, meg én is a cuccokkal, ha így haladok. Csak legyintek, mert most már semmit nem bírok mondani. A szemeimet törlöm, aztán megtámaszkodom az ajtófélfánál és Ginette szemeibe bámulok. Vajon mondták már neki, milyen kis cukorborsók a szép barna szemei?
Nos, valóban nem. Szerintem az életben senkit nem találtam még méltónak az elmegyógyintézeti kezelésre, vagy ha mégis így lett volna, akkor nem azt mondom neki, hogy dinka, pláne nem nevezve, hanem egészen másképpen - szakszerűbben - reagálok rá. - Már csak azt tudnám, hogy mégis honnan szedsz össze ennyi vackot. Szalad ki a számon, de hamar meg is bánom, ajkaim elé kapom kezem enyhén belepirulva abba, amit sikerült kimondanom. - Úgy értem, hogy ennyi holmit. Helyesbítek, mert hát tényleg nem illik vackoknak nevezni másnak a cuccát, akkor sem, hogyha tényleg kacatok, vagy hogy is mondjam. De vicces kacatok legalább. Szoktak ölelgetni, én vagyok az ügyeletes plüssállat a Lakban, s általában ez egyáltalán nem zavar. Most se bánnám, de hát tényleg útban van egy egész ágy, szóval ez most nem annyira kivitelezhető. - Nos, az nem olyan biztos, de köszönöm szépen, hogy ezt mondod. Mosolygok rá kissé nehezebb szívvel, majd inkább az ágy ráncigálásába temetkezem, még úgy is, hogy tökéletesen rosszul sikerül értenem azt, amit Balta irányításnak szán. - Juj, csak nem rátetted a lábadra? Kerekednek el a szemeim, látván a könnyeit és érezve a szagukat. Persze aztán rájövök, hogy esélytelen az, hogy rátette volna, hiszen nem is tette le. És ekkor esik le, hogy mit is szeretne nekem mondani. Leteszem finoman az ágyat, majd ezúttal megfogadom, hogy jobban figyelek Baltára. - Nekem jobbra, értem. Oooké! Harapom be alsó ajkamat a koncentrálás jeleképp. Igyekszem arra fordulni, amerre mondja, s így ki is tudjuk kavarni az ajtón az ágyat. Idővel legalábbis bizonyosan eljutunk a faházig, hogy elraktározzuk ott a kiselejtezett ágyamat.
Hűha, a kiscsaj kezd bedurvulni! Nála ez már brutalitásnak számít. Megmosolygok, mert annyira aranyos még így is. Nem lehet rá haragudni. Nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amiben lehetne. - Egyik se az enyém, de hogy a srácok honnan szedték... Megkérdezheted őket a gyengélkedőn, ha gondolod. Jó vigyorgok ezen. Valami hülyeségboltot találhattak, diliüzletet, amiben a pukipárna a legszolidabb cucc. Figyelemreméltó ennyi csodát összeszedni, tényleg. - Szívesen! - mosolygok rá és nem firtatom tovább a témát, mert most nem illik ide. Talán majd egyszer, de ha nem velem akarja megvitatni, azt is megértem. Jobban értek a komédiához, mint a drámához. A beszólásától csak még jobban nevetek, hang nélkül, fulladással, keresve a szót. Lassan már ő is rájön, hogy velem nem olyan egyszerű pakolni. De vele se! Csak ezt nem teszem szóvá, mert nem szeretném megsérteni. Nem egyszerű, de szórakoztató ez a bénázás. Amikor sikeresen elaraszolunk a faházig, ami rejtélyes módon sosem telik meg és végre helyére tesszük az ágyat, én a levegőbe bokszolok két kézzel és most ölelem meg a nőstényt nagy nevetéssel. - Győőőőzelem!
// Ugrás a jelenbe //
Hogy nekem mindig van itt valami dolgom. Tisztán emlékszem, hogy egyszer elhoztam ide az ásómat, ami most nagyon kéne, ugyanis egy kutya pont az én házamnál talált valami nagyon érdekeset a földben és mire hazaértem, egy fél meteornyi kráter fogadott a kertben. A raktáramat már tűvé tettem és próbáltam alternatív megoldásokat keresni, mint például szemeteslapáttal megoldani a dolgot. Meg is oldottam. A lapát sorsát, ugyanis kettétört. Egy masszív vas kell. Kérhetnék valakitől, de inkább hazaviszem innen a cuccot, mert úgyis egy rakás fölös holmival van tele a hely. Eszembe jut, ami pár hónapja történt itt és jót mosolygok. A srácok felgyógyultak, a farsangi marhaságaikat viszont itt hagyták. Szerintem majd februárban viszik el őket. - Hohó! - kiáltok fel, ahogy a sok doboz elpakolása közben elém hullik egy jó két évnyi mozimagazin. Nosztalgia a 2000-es évekből. Akciófilmek, drámák, mélyinterjúk rendezőkkel, színészekkel. Most nem érdekel az ásó. Kincset találtam. Leülök az ágyra, eszembe sem jut, hogy mi a története. Lapozgatni kezdem a magazint és megakadok egy mozikvíznél. 6 kérdés. Annyira belemélyedek, hogy meg lehetne közben műteni. Az utolsó a legfogósabb, fel is teszem hangosan: - Ki játszotta az V. Henrik főszerepét Sir Laurence Olivier mellett? Királyok, királynők, apródok, úrihölgyek. Most aztán végleg elkalandozom, a régmúltat járatom csúcsra, azt az időt, mikor még más volt a világ, fiatal és kiismerendő. Most már sok mindent tudok és noha kíváncsi természet vagyok, kísérletező kedvű, nincs meg az újoncélmény. Van helyette Maeve, a kis vadóc, akivel egymáséi vagyunk, már tényleg, nem csak viccből. Meg egy fura doktornő, aki nagyon emlékeztet valakire. Arra a valakire, akire ennek az ágynak a tulajdonosa pedig arcát tekintve hasonlít. - Ohh...szia! - szólok a belépő nősténynek és úgy pattanok fel az ágyról, mint a katona, aki szabályt szegett és azt reméli, csukott szemmel jár a tábornok.
Mérjem fel a kölyökállományt? Fasza. Nem kellenének hozzá plusz körök, az egyik Taigetosz-szökevény, a másik egy hímringyó kölke, a harmadik tuti szív valamit és így tovább. A sajátom meg egy kibaszott Náci. Szerintem tök jól állunk mindezek alapján, nem is értem, mit és hova kéne fejleszteni, hiszen mindenki úgy jó, ahogy van. Én pedig nyilvánvalóan babydollban alszok. A hegyen caplattam - kurva hideg van! - magamban morgolódva, hogyan másképp? Mindig böki valami a csőröm és ez ezúttal sincs másképp, de én már csak ilyen megátalkodott vagyok - most épp az omegátlanságunk zavar. A téveszmékkel ellentétben nem vagyok mazochista, nem vágyok vissza a béka segge alá, egyszerűen megátalkodott Castor-követő vagyok: azt mondta vívjam ki a nagyobb posztot, és legyen valaki a helyemre. Hát ez utóbbi nem teljesült eddig, így félmunka szaga van részemről, de nem ettem meszet, hogy emiatt hangosan pampogjak. Még mindig odébb vagyok az áhított céltól, feleslegesen nem teszek be magamnak, inkább teszem, amit tudok. Momentán a hegyen, annak környékén és a Lakban leledző kölkökre "vadászok". Velük lényegesen kevesebbet találkozok, mint azokkal, akik a hotelben vagy a városban élnek, így róluk gyatrább képem van. Az egyetlen kivétel ez alól Haskell fia. Valahol tényleg kíváncsi vagyok amúgy: rájuk és arra, hogy alkalmasint az én "nevelésem" mennyiben másabb, mint a többi mentoré. Valami azt súgja látatlanban is, hogy drasztikusabb vagyok. Így jár az, akinek nem jut gyerekszoba. Az egyik faház környékén botlottam bele az első áldozatba Kölyökbe, és minden további nélkül változtatva irányt ballagtam a ház felé. Ha magára zárta az ajtaját esetleg az se állított meg igazából. A "nem szeretem, ha valami/valaki feltart a munkámban/feladatomban... vagy úgy egyáltalán" mentalitás az éjfekete bestia óta mit sem csitult, sőt, csak rosszabb lett. - Remélem, nem zavarok - döntöttem vállamat az ajtókeretnek, karba font kézzel. Lesírt rólam, hogy leszarom, ha zavarok. - Ha együttműködsz, viszonylag hamar megszabadulsz tőlem - egy időre -, becsszó. Ez általában jutalom. Igen kevesen keresik önszántukból és puszta felebaráti szeretettől vezérelve a társaságomat. Ennél azért többen viselik el, ha már úgy adódik, de lássuk be: továbbra se vagyok közönség kedvenc és nem is hajtok erre. Most még. De tudom, ha idővel jóval többre akarom vinni, kénytelen leszek pár falat leamortizálni.
Kezdőlap
//
//
//
