Korán keltem... túl korán...
Az arcom több ízben nyúzott volt, így nem is csoda, hogy kifelé menet, majdnem háromszor lefejeltem ugyanazt az ajtófélfát.
Kell egy kávé... De valami irdatlanul gyorsan!
Ám mielőtt még sikerült volna kikecmeregnem a konyháig, megálltam Aimée ajtaja előtt, elpillantva a kilincs irányába... Egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy berontok rá, és a takaróval együtt összecsomagolom, de aztán újraterveztem. Fáradt vagyok még ehhez, na...
Szóval, a konyhában kisebb - halk - csörömpölést követően főzésnek indítottam egy adag kávét, feltornászva magamat a pultra. Jó pár percig csak bámultam magam elé, mikor hirtelen kiszúrtam az asztalon heverő cetliket...
Több sem kellett... ajkaimra jóleső félmosoly mászott fel, ahogy leugorva a pultról kirántottam egy széket, és magam elé húztam az összes jegyzet lapot.
Aztán csak írtam... és írtam... és mire a kávé is szépen-lassan lefőtt, én is elkészültem.
Újra megcéloztam Aimée szobáját... Noha ezúttal már lábujjhegyen, észrevétlenül osonva el odáig, hogy a vaskos kilincs is csak annyira nyekkent meg ujjaim alatt, hogy csak én halljam meg. Aztán benyitottam...
Még a lélegzetem is csak elhaló, néma sóhaj volt, ahogy egyik kezemmel az ajtó belső részére ragasztottam a fecnit, hogyha a tesóm fel kell, még félkómásan is észrevegye...

Egy másodperc erejéig még felpillantottam, az éppen balra forduló szöszkére, aztán egy finom mosoly kíséretében visszazártam az ajtót...
Ezt követően a következő jegyzetlapot a szemközti falra biggyesztettem, mely a garázs hátsó fala felé jelezte az irányt. Én pedig haladtam tovább a megjelölt célig, ahol újabb nyíllal szereltem fel a házat, ami a kazánház ajtajára mutatott. Tiszta labirintus...
Igazából nem tudom, hogy vele cseszek-e majd ki, vagy éppen most magammal, de a móka kedvéért bármit!
A kazánházban újabb nyilat ragasztottam fel, ami ezúttal ténylegesen a garázs felé irányított.
Sietősen rontottam át az ajtón, hogy a benn pihenő kocsi hátsó üvegére szerkesszem a következő fecnit. Egy újabb levelet...

Tényleg magammal szúrtam ki jobban ,ebben már biztos vagyok. Még egy ilyen hülye, nincs még egy mint én... Nem, hogy innám a kávémat! Na mindegy, mert most már csak azért is befejezem...
A fürdőbe érve, a tükörre toltam fel a következő levélkét, mellé ragasztva egy kis zacskó cukrot - amit egyébként az egyik étteremből loptam haza jó dolgomban -, méghozzá celluxszal! De fog nekem örülni, hogy megint összebarmoltam a tükröt!

Egyéb dolgom pedig már nem is akadt, mint hogy a konyhába rohanva kiöntöttem két csésze kávét, az egyikbe nyilván nem rakva cukrot, majd szépen az asztalra helyeztem. Végül elfutottam még Aimée szobájáig, irdatlan hangzavart csapva, hogy végül "ízlésesen" bedörömböljek az ajtaján, mellé spékelve egészen hangosan, egy laza "Ébresztő" felkiáltást.
Aztán spuri vissza a konyhába, rávetődve a székre, ami majdnem hogy izomból hátraborult a lendületemet követően.
A még gőzölgő kávét az ujjaim közé szorítva húztam magam elé. A forró pára finoman, melengetőn járta körbe vonásaimat, ahogy úgy gubbasztottam felette, mint egy öt éves kisfiú.
Csak vártam... Már hallottam, hogy az ajtó felrántódik...
Egészen ismerős-idegen izgalom lett rajtam úrrá, ahogy elképzeltem magam előtt Aimée arcát...

Olyan teli-szájas vigyorral hallgattam a bosszankodását, hogy az már felért egy adag boldogsághormonnal. Igaz, arra nem számítottam, hogy a polcai izomból leszakadnak majd, ahogy arra sem, hogy miután a fürdőbe botorkált, onnan is erős csörömpölést hallottam. A kávé fölé görbülő tartásom elkezdett egyenesedni, ahogy érdeklődő, homlok ráncolt pillantásokkal bámultam a közlekedő felé, ahonnan már biztos volt, hogy pár másodpercen belül előbukkan a kócos, nyúzott feje.
Jó... kicsit aggódtam, hogy majd izomból leordítja a hajamat a hülyeségemért, sőt... azt sem tartottam kizártnak, hogy már az ajtóból nekem ugrik, és leterít a talajra, hogy agyonpüföljön.
Persze, meg is lepődhettem volna, hogy mindezek hiányában csupán fejbe küldött egy labdával. De talán ez volt a minimum... Mindenesetre elkapni már nem tudtam a felém száguldó lasztit, így az erőteljesen homlokon csókolt. Kicsit meg is hőköltem, és az egyik szememre hunyorogva pillantottam fel a húgomra, aki mindeközben már elfoglalta az egyik széket.
- Rendszert? Esélytelen... A jóból keveset adnak. - vigyorodtam el, ahogy az ütődés helyét dörzsölgettem a fejemen, míg végül én magam is belekortyoltam a kávémba. - Nem, köszi. Neked készítettem elő, mert a tiedbe nem tettem. - nevettem fel halkan, hátradőlve a szék támlájának. - Csodálom, hogy első kortyra fel se tűnt. Mellesleg... igazán jól nézel ki. Plasztikáztattál? - böktem az arca felé a bögrémmel szórakozottan, ezzel is arra utalva, hogy marhára kómásnak és nyúzottnak látszik.
- Szóval a tükröt... Ezek szerint azzal csaptál ekkora hangzavart. Csak nem elrepedt, ahogy belenéztél? - kacagtam tovább, immár hangosabban, újabbat kortyolva a kávémba. - Majd rakok fel újat. De nem ígérem, hogy el fogja viselni a látványodat, ha legközelebb is így állsz elé. - szívtam továbbra is a vérét, arcomról letörölhetetlen vigyorral fürkészve fáradt vonásait.
- Az ébresztőt? Nekem... nyilván. Amúgy pedig gondoltam együtt tölthetnénk a napot, ha már semmi dolgom nincs. Neked van? Felejtsd el... ma kibérellek! - hajoltam át kissé az asztalon meglökve a csészéjét, amennyiben azt az asztalra helyezte. Kicsit meglötykölődött, de nem volt vészes. Annyira már nincs reggel - számomra -, hogy ne tudja behatárolni mekkorát lökök.
- Van valami ötlet? Vagy csak tengődünk, aztán ami jön? - löktem vissza magamat a háttámlához, legördítve a kávém maradékát, majd az immáron megüresedett csészét feltoltam az asztalon.
- Aiméeee, olyan édi vagy, ugye elmosogatod? - pislogtam rá nagy szemekkel, és még a mimikám is egész aranyosra sikeredett. Egészen addig, míg újfent el nem röhögtem magam.
- Addig én megetetem a lovakat. Naaa? - ajánlottam fel nagy lelkesen, habár mindketten tisztában voltunk vele, hogy ezt amúgy is meg kell csinálnom. De nem baj... egy próbát megért, egyébként is utálok mosogatni.
Közben lassan felegyenesedtem a székből, pár lépéssel megközelítve a tesómat. Tenyereimet vállán pihentettem meg, miként mögé kerültem, és egyszerűen belepusziltam a hajába, feje oldalánál.
- Merci. - martam még rá tarkójára, majd mielőtt még ellenkezhetett volna, már sietősen ki is viharzottam a házból, az istálló felé.
Persze, azon se csodálkoznék, ha félúton a csészét utánam vágta volna, de hát istenem... vagy ott marad, vagy feltakarítja, bánom is én!
Szóval a karámokhoz érve egészen gyorsan bepakoltam a napi adagot a lovaknak, egy-két kedvesebb szóval illetve őket, majd már trappoltam is vissza a házba, jó pár perc elteltével, remélve, hogy nem az ajtóba fog fejbe kúrni egy serpenyővel. Mindenesetre egészen óvatosan, és halkan nyitottam ki az ajtót, belesve azonnal mögé, de semmi...
- Remélem öltözködsz már mon soeur! - csattantam fel végül, jókedvűen, feltett szándékkal, hogy én is betámadom a szobámat, a ruhaváltás érdekében...

- Elégedj meg ennyivel. Egyelőre. Aki sokat akar... - villantottam egy laza vigyort felé, az bizonyos számot direkt nem téve hozzá. Túl hosszú, túl sok... és bánom is valahol. Legalábbis azt a részét, hogy nem voltam Aimée életének a része. Pedig akartam... De a dolgok máshogy alakultak, és örülhetek annak, hogy végre velem van. Sőt... talán ennek örülök a legjobban mióta megtaláltuk egymást.
- Az én képemet... De akkor még bírta a strapát. Te meg tönkreteszed... Mit kezdenél egy tóval? Kettényílna, és elrohanna a szélrózsa minden irányába, ha belenéznél? - kacagtam fel kedélyesen, tovább csipkelődve vele, mert... megtehetem!
Ellenben az ötletelése már jobban érdekelt, mint a sok hülyeség, amit egymáshoz vágtunk, még ha roppantmód jól szórakoztam is rajta. Persze, ahogy elhangzottak a szavak kénytelen voltam egy halovány grimaszt elengedni, és megráncolni a homlokomat is mellé.
- Te csak ne nézegessed a ruhatáramat. Van ott elég sok jó cucc is, de itthonra minek vegyem fel? - vontam vállat egyszerűen, noha a finom mosoly még mindig ott ült szám szegletébe. - Hááát... nem sok kedvem van ezekhez a csajos megmozdulásokhoz, de láásd, jó bátyád vagyok, elmegyek veled. De engem hagyjál ki a divatolásból... Egyébként a gitár jó ötlet. Bár, az enyémet is nyugodt szívvel elcsórhatod néha napján. - döntöttem oldalra fejemet, néhány pillanatig elidőzve Aimée egyre frissülő vonásain. Imádtam azt a kis lökött fejét, ez kétségtelen.
- Neeem, mon soeur.... Egyrészt nincsenek csajaim, másrészt: Te fogsz mosogatni! Egyébként rendet is rakhatnál... - nevettem el magam újra, ahogy lassacskán ugyebár két lábra egyenesedtem, és elsétáltam egészen a tesómig. Jobban mondva a háta mögé. A puszi muszáj volt, a tarkó csípés meg pláne!
Aztán meg spuri... mert na...
Kedvem lett volna még visszaordítani neki, de már nem tettem meg, elég volt, hogy a dobhártyám többszörösen visszhangban játszotta vissza a saját nevemet, Aimée előadásában...
Miután megetettem a lovakat, egészen óvatosan próbáltam belopódzni a lakásba, tartva a visszavágástól, de egyelőre tisztának tűnt a levegő... meg az előtér is.
Szóval, miután reménykedtem benne, hogy a tesóm is öltözésre adta a fejét, én magam ezen voltam. Így csak nem mehetek be! Boxerben meg trikóban...
A szobám felé igyekezve tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy ez a lökött nő ott áll az ajtó túloldalán. A ház már így is tele van az illatával, és jelenleg én sem arra koncentráltam, hogy vajon hol lehet...
Na ez volt a baj...
Ugyanis, ahogy beléptem, abban a pillanatban akkora adag vizek kaptam a képembe, hogy egy kabaré előadásban, biztos, hogy díjnyertes videó lett volna.
Részemről már kevésbé volt az...
- AIMÉEE! Mi a franc... - ráztam le magamról az ezer ízből csöpögő vizet, míg ő sietősen kiviharzott mellőlem. - Na neeem, nem menekülsz! Azt marhára elfelejtheted! - fordultam is utána, noha azzal nem számoltam, hogy a padló is rohadt mód nedvessé vált, úgyhogy első mozzanatként korcsolyáztam előre felé egy métert, majd ívesen benyaltam a padlón elterülő rongyos szőnyeget.
- Óó, csak kapjalak el, teee... tetete! - rántottam is fel magam, majd némi csúszkálást követően végre megtaláltam a stabilitásomat. Persze ekkora már a húgom sehol se volt. Jobban mondva: a szobájában volt. Persze, nekem se kellett több, azonnal felnyalódtam az ajtajára, és párat dörömböltem rajta, nem túlzottan halkan...
- Tudod... egyszer neked is ki kell innen jönni... - kiabáltam be, majd még párat dobolásszerűen rákoppintottam az ajtajára, míg végül ázott verébként elsasszéztam a szobámig. A vödröt csak komótosan oldalra rúgtam, majd léptem a szekrényem felé. Az egyik pólót előrántva megtöröltem benne a hajamat, aztán az is a földön kötött ki, míg egy másik (fehér) felső már rajtam ékeskedett. Ezen kívül még egy sötét farmert rántottam magamra, aztán előmásztam, elballagva a bejáratig, ahol magamra erőszakoltam a cipőmet és a bőrdzsekimet.
Azzal a lendülettel pedig fordultam is sarkon, még párat dörömbölve Aimée szobáján, ahogy elhaladtam mellette, "igyekezz" felkiáltásokat hallatva, míg végül nem kötöttem ki a garázsban.
Talpam alatt fel-felsercegett a száraz, érdes beton, ahogy a lassan elhasználódott kocsihoz léptem, egyetlen mozdulattal tépve fel annak ajtaját.
Beültem, aztán minden oldalról rányomta a biztonsági zárra. Gyere csak Aimée... Vagy futhatsz a belvárosig is... majd nézem!
De ami késik... az jön! Kapni fog ő még ezért a vizes bemozdulásért...!

SZABAD TERÜLET

Hogyan is képzelhettem egyáltalán, hogy majd nyugodtan tudok tovább élni az életemet úgy, hogy tudom, mennyire közel van hozzám? Egyszerűen nem fér a fejembe, de mióta egy héttel ezelőtt bejött hozzám a kórházba, azóta folyton csak rajta járt az eszem. Tudom, hogy nagyon kemény voltam vele, de még mindig azt mondom, hogy megérdemelte. Már a nevén sem mertem nevezni még csak a fejemben sem, mert attól féltem, hogy akkor még rosszabb lesz. Már, ha létezik egyáltalán még ennél is rosszabb, mint ami most volt. Mikor elhagyott, nehezemre esett minden egyes levegővétel, de most, hogy újra itt volt a közelemben, csak rosszabb volt, hogy nem az enyém. Meg merném kockáztatni, hogy közelébe sem ért az elvesztése annak, hogy újra visszakaptam őt. Vagy valami olyasmi… Tudom, hogy mennyire ostobán hangzik ez így, de attól még így van, és ha a fejem tetejére állok, akkor sem hiszem, hogy képes lennék változtatni ezen. Pedig jó volna. Sokkal jobban érezném magamat tőle, szerintem ezt már mondanom sem kell.
Végül hosszas töprengés és álmatlanul töltött éjszaka után úgy döntöttem, hogy muszáj ismét találkoznom Noëllel. Nem tudnám megmagyarázni még magamnak sem, hogy mi értelme lenne az önkínzásnak, de egyszerűen muszáj volt. Újra látni szerettem volna, és ennyivel meg is elégednék. Most már tudtam, hogy hol keressem, csak éppen azt nem voltam képes kitalálni, hogy milyen ürüggyel tegyem ezt meg. Csak úgy mégsem állíthatok oda, nem igaz? Egy egyszerű szomszédhoz talán egy tál süteménnyel sétálnék át, vagy vinnék egy szép virágot, de vele nem tehettem ezt meg. Nem egyszerűen egy idegen volt, hiába nem tudtam már pontosan, hogy ki is ő. Lehet, hogy soha nem is ismertem őt, csak mutatta egy arcát felém, amit látni akartam. Semmiben sem voltam biztos immár.
Mire meggondolhattam volna magamat, már a városból kivezető úton haladtam, egyenesen a lovarda irányába. Nem voltak terveim, csak egyszerűen mentem, mert úgy éreztem, hogy kell. Valami olyasmi lehetett ez most nálam, mint ami egy héttel ezelőtt bekövetkezett nála is. Abban a pillanatban beletapostam a fékbe, mire kis híján le is fejeltem a kormányt a lendület miatt. Mi a fenét csinálok én? Mit keresek itt?
Remegő kézzel túrtam bele a hajamba, de már nem voltam messze a célomtól, ezért úgy döntöttem, hogy ha már eddig eljöttem, akkor nem fogok most megfutamodni. Egyébként sem volt szokásom, és nem most szerettem volna ezt elkezdeni. Ahhoz én túl büszke voltam, és belém jött, a „most már csak azért is” érzés. Nem volt visszaút, nem volt más választási lehetőség, csakis előre a kérdések felé. Folytattam is az utat, míg tényleg meg nem gondolom magam. Mivel már semmiben nem voltam biztos, így az iránt is voltak kétségeim, hogy egyáltalán eljutok-e hozzá, vagy esetleg otthon töltöm a szabadnapom maradék részét is.
Öt perccel később már a karámok mellett hajtottam el a földúton. Csak úgy porzott utánam a homok, így a visszapillantóban már a menekülési útvonalat sem sikerült felfedeznem. Azt hiszem, hogy ezt akár tekinthettem jelnek is. Egy percre megálltam és körülnéztem, hogy vajon merre találom meg a házat. Azt tudtam, hogy van, mert a múltkor láttam, csak éppen azt felejtettem el, hogyan jutok oda. Némi alaposabb nézelődést követően az istállók után szúrtam ki, így arra kormányoztam a Volvot és meg sem álltam a fa épületig. Ott aztán leállítottam a motort, és kissé bátortalanul bár, de kiszálltam. Nem vesződtem azzal, hogy rányomjam a riasztót, hiszen innen úgysem fogja elvinni senki. Ha mégis, szerintem elég hamar megtalálom az illetőt és a morcosabbik felemmel kell majd elszámolnia a tettével.
Minden bátorságomra szükség volt ahhoz, hogy egyáltalán odasétáljak a bejárati ajtóig, de megerőltettem magamat és megnyomtam a csengőt. Feszengve álltam át egyik lábamról a másikra, miközben tanácstalanul körülnéztem. Még az is lehet, hogy nincs itt senki és hiába jöttem ki eddig. Lehet, hogy az volna egyébként a legjobb, mert akkor nem derülne, hogy egyáltalán idejöttem, és úgy vehetném, mintha meg sem történt volna. Ez a terv már egészen meg tetszett, és el is indultam volna vissza az autóhoz, ha nem hallom meg a bentről közeledő, tompa léptek zaját. Hosszasan kifújtam a levegőt, gyorsan megigazítottam a hajamat, és próbáltam bebeszélni magamnak, hogy minden rendben lesz és nem lesz nagyon ciki az egész helyzet. De, biztosan az lesz, de visszaút most már pláne nem volt. Máris átkoztam a percet, amikor elhatároztam ezt az egészet és beültem abba a nyomorult kocsiba. Mire ezt kigondoltam, már nyílt is az ajtó.
- Szia! – köszöntem nemes egyszerűséggel, és felnéztem rá. – Én csak… - nem, nem tudtam megmondani még mindig, hogy miért jöttem. – Én csak… - kezdtem újra, de még mindig nem jöttek szavak a számra. - Szóval én csak gondoltam, hogy megnézem, mi van veled! - hadartam el gyorsan, mikor végre sikerült összeszednem magam valamelyest. Nem volt sokkal jobb a helyzet.

Hosszú napok teltek... Kínzóan hosszúak.
Még mindig nem találtam önmagamat, csak lézengtem, noha mostanra már egészen barátságossá váltam, ami nem egy rossz dolog. Tekintve, hogy Aimée már napok óta cseszeget, hogy mi bajom van. Ő is érzi, hogy valami nem okés, még a lovak is...
Egy hete nem láttam már Fayet, és lassacskán kezdtem ettől becsavarodni. Minden róla szólt, pedig a házban semmi sem emlékeztetett rá. Semmi... Egyedül az ingem, ami akkor volt rajtam, mikor felkerestem őt a kórházba. Azóta ki se mostam... Na, nem feltétlen azért mert hülye buzi gyerek vagyok, akinek muszáj érezni az illatát a szeretett nőnek - de, de azért is -, hanem mert nem szokásom a rendrakás... a mosás... a mosogatás. Aimée már megszokta így, Heine meg leszarja. Én meg? Én meg rohadtul nem idegesítem magam ezen. Egyébként is jelenleg nagyobb gondom is van annál, mint hogy rendet rakjak.
A szoba egy csatatér... a ház többi része pedig azért néz ki valahogy - mondjuk, hogy sehogy -, mert a húgom néha rendet tart. Igaz, már vagy három órája lelépett, csak az ajtó csapódást hallottam, meg egy cseszd meg Théo! felkiáltás, némi de azért szeretlek-kel. Nem szeretem, hogy morcos... főleg nem, hogy az egész miattam van. Már megint...
Mindenesetre most ezzel sem tudtam érdemben foglalkozni... Csak fetrengtem az ágyba, már-már betegesen szenvedtem - tök gáz -, mire végre rászántam magam, hogy felüljek. A szekrényen szembe lévő tükör nem sok jót sejtetett, leszámítva, hogy meg voltam borotválkozva. A hajam szokás szerint kócos volt, mindenesetre azért ízlésesen beletúrtam, hogy még idétlenebbül álljon. A tükörkép még mindig nem állt szóba velem, szóval lehet ez így nem az igazi...
Vállat vontam, és izomból visszadőltem a puha párnára, ami azonnal besüppedt a fejem alatt, amikor meghallottam a csengőt. Nyúzottan és flegma pofával fordultam az ajtóm felé - mert onnan ám rohadtul látni fogom ki áll az ajtó előtt -, aztán némi szitkozódást követően kikapartam magam az ágyból, felrántva magamra az új pólók egyikét, amit Aimée-vel vásároltunk. Gatyát már nem húztam, jó az úgy boxerben... Pont nem érdekel, hogy ki lát meg így.
Szóval, kissé dübörgő, ámbár tompa léptekkel vágódtam ki a szobából, remélve, hogy csak képzeltem az egészet, és visszadőlhetek az ágyamba... szenvedni. Mert az jó nekem...!
- Aa.. basszus már! - csattantam fel hirtelen a közlekedőből kikanyarodva az előtérbe. Nem, nem jó kedvemben trágárkodom, hanem sikerült telibe rúgnom az elválasztó falat. Ügyes vagyok...
Aztán végül összekaptam magam, és bár szedett-vetetten, de sikerült becéloznom az ajtót. Azzal mondjuk már nem számoltam, hogy úgy fog megcsapni Faye illata, hogy menten hanyatt vágódom. Na jó, ez azért nem történ meg, de majdnem...
Azt hittem képzelődöm, és már annyira belevesztem a saját szenvedésembe, hogy hallucinálok. Meg is ráztam a fejemet, de hiába. Egyre erősebben, egyre intenzívebben éreztem őt.
Becsavarodtam...
Végül már a kezem is remegni kezdett, ahogy a kilincs felé nyúltam, majd finoman lenyitottam azt. Eleinte csak a fejemet dugtam ki az ajtón, ahogy azt résnyire kinyitottam - mint aki valami mutánstól parázik, röhej... -, aztán megláttam... Fayet. Hát... mégsem képzeltem az illatát...
Igazából elképzelni sem tudtam, hogy mit keres itt, vagy hogy mit akar, de nem is számított. Már attól hevesebben vert a szívem, hogy láthatom.
Kitártam teljesen az ajtót, majd vállamat az ajtófélfának vetettem, ahogy ő beszélni kezdett...
- Szia... - böktem ki végül én is, kisebbet nyelve mellé. - Ööö... Hát, izé. Én... én hát... megvagyok, köszönöm. - se! De azért bólogattam mellé hevesen, bár igazából sejtem: úgy nézhettem ki, mint egy debil barom. - Beakarsz jönni? - álltam végül félre, hogyha netán van kedve... esetleg... akkor nyugodtan. Szóval, én örülnék neki, mindösszesen rohadtul meglepődtem, az az igazság.
Ha pedig ténylegesen belépdelt, úgy becsuktam mögötte az ajtót, egy stílusos lökéssel, majd csak álltam, mint egy darab zsák, és bámultam rá. Talán ez idő alatt még levegőt se vettem...
- Bocs, én csak... - tértem végre vissza a valóságba. - Nem tudom elhinni, hogy itt vagy. Hogy vagy? - próbáltam immáron összeszedettebb lenni, de egyelőre nem ment sok sikerrel. Mindegy, mert a tény: hogy képtelen voltam róla levenni a szemem, már magárt beszélt... szerintem...

Már alig vártam, hogy végre kinyissa az ajtót. Igazából nem is tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, és amikor végre ez megtörtént, már a szavakat sem voltam képes megtalálni. A fejemben akkora összevisszaság uralkodott, hogy a helyes mondatok kibogozása nem ment egyszerűen. Olyannyira nem, hogy csak hebegtem-habogtam, mire kinyögtem valami értelmeset is. Zavartan álltam át egyik lábamról a másikra, fogaim pedig belevájtak az alsó ajkamba, ahogyan végignéztem rajta. Kicsit szétszórtnak látszott, én meg képtelen voltam mást gondolni, minthogy mennyire tetszik nekem még így is. Kis híján fel is sóhajtottam, de mikor végre megszólalt, szerencsére ezen szándékom abbamaradt.
- Öhm… - kezdtem legalább olyan határozottan, mint amilyen ő volt az előbb. Azt hiszem, hogy egymás hatására valahogy elmegy még a józan eszünk is, és beszélni sem vagyunk képesek. Nevetségesnek találtam a helyzetet, de mégsem voltam képes felnevetni rajta. Lehet, hogy csak az kellett volna, és máris oldódik a feszültségünk, de korainak ítéltem meg egyelőre. Talán majd annak is el fog jönni az ideje előbb-utóbb, de addig még nagyon sok víznek kellett lefolynia a folyón. – Azt hiszem, hogy igen – feleltem határozatlanul, és még mindig képtelen voltam levenni róla a szemeimet. Végül vettem egy mély levegőt, és egyik lábammal már át is léptem a küszöböt, amikor váratlanul megcsapott egy nőstény szaga. Abban a pillanatban megtorpantam, mintha arcon csaptak volna, és meredten bámultam fel rá, majd végig a hiányos öltözetén. Olyan arcot vághattam, mint aki kísértetett látott éppen, és abban biztos voltam, hogy minden szín kifutott az arcomból. Hatalmasat kellett nyelnem ahhoz, hogy ne tegyek semmiféle meggondolatlanságot. Már nem volt ő nekem senkim, nem volt jogom ahhoz, hogy balhézni kezdjek. Megvolt a maga élete, amit tiszteletben kellett tartanom. Ő sem szabta meg, hogy én mit csináljak, sőt, még örült volna annak, ha van valakim. Bár ezt még mindig nehéz volt elfogadnom, az tény.
- Talán… - kezdtem el immár hátrálni, menekülő utat keresve a kocsimhoz. -… talán inkább majd máskor. Én… - nem, ez most túl sok volt nekem. Az, hogy esetleg van valakije, olyan váratlanul ért, hogy nem tudtam, hogyan kezeljem. Az ilyesfajta feszültségeket nem nekem találták ki. – Nem akarlak zavarni – mondtam ki végül, és fájt elképzelnem, hogy a haját egy másik nő borzolta így össze, és éppen a nőstény mellől szállt ki az ágyból, ezért nem volt felöltözve. – Hogyan is lehettem ilyen ostoba, hogy csak úgy beállítottam? – mondtam ki immár hangosan is, és ahogyan hátrálni kezdtem, kis híján elestem a küszöbben. Oké, valahogy a dolgok egészen más irányt vettek, mint ahogyan én azokat elképzeltem. Igaz, hogy nem voltak konkrét terveim, amikor kiautóztam ide, de ez semmiképpen sem szerepelt a lehetséges történések között.
- Ne haragudj, én máris megyek! – motyogtam magam elé tovább, és beletúrtam a hajamba zavaromban. Megint remegett a kezem, pazar! A végén itt fogok összeesni előtte. Más sem hiányzott, minthogy pluszban még jobban megalázzam magam. Ettől már csak az lenne szebb, ha hamarosan kisétálna egy szintén alulöltözött nő, és én kénytelen lennék szembenézni vele. Valami azt súgta, hogy erre én még most nem álltam készen, mert félő volt, hogy azon nyomban kitépem az illető összes haját. Ha hosszú, ha rövid, ha fekete, ha szőke. Kicsinyes húzás lett volna, de valamiért mégis féltékenység lett úrrá rajtam, méghozzá olyan mértékű, amit még sohasem éreztem.
- Én… én sem hiszem el, hogy tényleg idejöttem – motyogtam magam elé, még mindig félig az ajtóban ácsorogva, amióta kis híján kizuhantam rajta. Forgott velem a világ és úgy éreztem, mint akit fejbe vágtak. Nem, ez még annál is rosszabb volt. Mint akin átment minimum egy úthenger, de az is lehet, hogy kettő. Arra már feleslegesen tartottam felelni, mikor a hogylétem felől érdeklődött. Szerintem egyértelművé vált most már számára is, hogy érzem magam, és ezen csak rontott, hogy egyfolytában engem bámult. Nem tudtam eldönteni, hogy most szenvedni akar látni, vagy pusztán arra kíváncsi, hogy milyen reakciót vált ki belőlem ez az egész. Mindenesetre roppant kellemetlennek éreztem az egész szituációt, és most azon nyomban el is határoztam, hogy soha többet nem jövök ide. Annyira megaláztam magam, amennyire még rémálmomban sem gondoltam volna, de hát muszáj volt látnom, még ha ennyire is és ilyen körülmények között.

Örültem, hogy bejött. Bár, még mindig nem tudtam elképzelni, hogy miért van itt... Ahogyan azt sem, hogy ténylegesen itt van.
Egyszerre zúdult ezernyi gondolat az elmémbe, de egyiknek se volt értelme, annyira zavaros volt, annyira hirtelen és kusza. Csak néztem őt, és ez már felért mindennel, amit csak kívánhattam.
Mégis, néhány percet követően már magam sem értettem mi történik. Tartózkodóvá vált, mintha meggondolta volna magát, és egyelőre fogalmam se volt róla, hogy miért. A szavait is nehezemre esett értelmezni, mert már ott leragadtam, hogy láthatom.
Ellenben, ahogy hátrálni kezdett, arcom komorulni látszott, értetlenül fürkésztem változó vonásait, kapkodását, és egyáltalán nem értettem, hogy hirtelen mi ütött belé. Hiszen, ha idáig eljött, akkor miért pont most gondolná meg magát? Vagy... ennyire szarul nem nézhetek ki!
Hirtelen átpillantottam az előszobai tükör felé, ahol csak részlegesen láthattam magam, mindenesetre rá kellett jönnöm, hogy elég gyér a felhozatal irányomból. Újra beletúrtam a hajamba, sietősen, de még mindig nem állt sehogy se. Remek...
- De hisz... nem zavarsz. - vonásaimon erősen rajzolódtak ki a kérdőjelek, mert még mindig nem tudtam eldönteni, hogy miért kezdett el hátrálni, és főként... miért érzi úgy, hogy zavarna?!
- De, Faye...! - nyúltam utána ösztönösen, ahogy még és még egyet lépett hátra, ujjaimat finoman kulcsolva alkarjára, hogy visszahúzzam őt magam felé. - Várj. Kérlek... Én, örülök, hogy itt vagy. Most... nem értelek. Nincs miért haragudnom, és neked nincs miért elmenned. Vagyis... - engedtem el őt időközben, visszahúzva még az ujjaimat is a tenyerem felé, hogy végül mindkét karomat esetlenül ejtsem le magam mellé.
- Sajnálom... Mármint... Ha menni akarsz, semmi jogom feltartani. - ráztam meg fejemet, immáron csak magam elé beszélve, erősen pásztázva a padlót. Még mindig rejtély volt számomra ez az egész, noha az is lehet, hogy amint meglátott rájött, hogy nincs erre szüksége. Szomorú a tény, de sajnos ez is benne van a pakliban.
Mégsem akartam őt elengedni. Nem. Hiszen eljött... méghozzá idáig. Annak pedig nyilvánvalóan oka van! Legyen az akár negatív, lehordó, vagy szemrehányó. Akkor is tudni akartam, hogy miért érezte úgy, hogy ide kell jönnie. Aminek én természetesen örülök, túlságosan is, ami megint csak felesleges, mert hülyeségekbe kergetem ezzel magam, és megint egy hétig cseszhetem magam a szobámba.
- Nem akarsz... Nem kérsz egy... Szóval, van lefőzve kávé. Ha gondolod... - csak makogtam. Tök röhej. Mindenesetre apró gesztusokkal is jeleztem neki, hogy merre tud tovább menni, amennyiben rá bólint, még a fejemmel is biccentettem a konyha felé.
Aztán újra végig néztem magamon... Nem, a helyzet semmit se változott, még mindig ebben az idétlen dinós pólóban feszítettem - amiért már átkozom magam, hogy rábólintottam Aimée-nek, hogy vegyük meg, és hogy egyáltalán ezt vettem fel ajtónyitáshoz -, és a hülye fekete, csíkos boxeremben. Kócosan... Rémesebb volt a fejem, mint a három éve ott hagyott gaz a kertben. Csúcs...
- Nem lehetne, hogy... nem máskor? Vagy akár... máskor is. Meg... most is? Lehetne...? - vontam oldalra ajkaimat, egy halk sóhajt hallatva. Tekintetem lágy volt, mégis valahol keserű, kérlelő.
Azok után, hogy a múltkor elrohantam hozzá, és ő mégis idejött... Nem engedhetem el csak úgy, hogy majd egyszer, valamikor, máskor... esetleg... Tudom: semmi jogom továbbra sem itt tartani, de valahogy nem tudok engedni a késztetésnek, és a vágynak, hogy ne tartóztassam fel.
Pillantásom újra elrévedt rajta, szinte ittam minden mozdulatát, arcjátékát, beleveszve a csillanó íriszeibe, amik még most is képesek egyetlen másodperc alatt megbabonázni. Még ennyi év után is...
- Szóval? Egy kávét azért bevállalsz? - mosolyodtam el haloványan, noha egészen bénára, és erőtlenre sikerült, és nem mellesleg: igazán hamar lefagyott az arcomról.
Igazából tisztában voltam vele, hogy elég nagy a kupleráj odabenn, legalábbis nincs rend. A káosz inkább a szobámba lelhető fel, a nappali és a konyha még istenes... mondjuk. De talán nem lepi meg az összkép... régebben se voltam rendmániás...

Csak megráztam a fejemet, és próbáltam minél előbb kimenekülni innen. Még hogy nem zavarom! Elég volt csak vetnem rá egy pillantást ahhoz, hogy tudjam, nagyon is félbeszakítottam valamit. Valamiben… teljesen mindegy! Nem bírtam tovább egy percet sem itt lenni. A levegőt most már abszolút nehezemre esett venni, a szívem majd’ kiugrott a torkomon át, és az ájulás is kerülgetett. Igen, határozottan rosszul éreztem magam, és nem láttam más megoldást erre, minthogy azonnal a távozás mezejére lépjek. Ez a gondolat sokkal csábítóbb volt most, mint bármi más, ezért is kezdtem pánikszerűen kihátrálni még a házból is, távol tőle. Legalábbis próbálkoztam volna, ha nem ragadja meg a kezemet, és nem kísérel meg visszahúzni.
- Hogyan kérhetsz arra, hogy maradjak? – kérdeztem értetlenül, szemeimben fájdalom és kín csillogott. Most már én sem értettem igazán a helyzetet, csak pislogni tudtam rá tanácstalanul. – Miért akarsz még nagyobb fájdalmat okozni? – elkaptam a tekintetem róla, mielőtt jobban kitárulkoznék előtte annál, ahogyan már így is sikerült. Tényleg butaság volt idejönnöm, most már be kellett látnom. Egyszerűen csak nem gondolkoztam, csupán hallgattam az ösztöneimre, ami hatalmas hiba volt, már belátom. Meg sem fordult a fejembe, hogy majd ez fog történni. Azt gondoltam, hogy egy kicsit megint kellemetlen lesz ez a dolog, de arra nem számítottam, hogy ennyire. Még az is nehezemre esett, hogy egyáltalán megálljak a két lábamon.
- Menj csak nyugodtan vissza, én hazamegyek! – jelentettem ki némi gondolkodás után, amit arra használtam fel, hogy valamelyest összeszedjem magam. – Nem értelek… - jelentettem ki végül, miközben hátráltam még egy lépést. Igaz, hogy éreztem az eső illatát, ami azt jelentette, hogy vagy máris esik, vagy a közeljövőben fog, de még bíztam abban, hogy a kocsiig simán kiérek a nagy égszakadás előtt. – Miért akarsz velem kávézni egyáltalán? – újra csak a fejemet ingattam, pillantásomat a padlóra szegeztem. Nem bírtam ránézni, attól féltem, hogy darabokra török abban a másodpercben. Még arra sem fecséreltem az időmet, hogy körülnézzek, pedig igazából nagyon érdekelt volna, hogy milyen helyen lakik, hogyan rendezte be az otthonát.
- Foglalkozz inkább a nővel, akinek mindenhol érzem a szagát – javasoltam neki, aztán büszkén felszegtem a fejemet és elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy megforduljak, és kiszáguldjak a házból. Nem volt szükségem erre az egészre, így is eléggé felkavart a megjelenése, az már pláne hab lett volna a tortán, ha mindezt egy másik nő kíséretében teszi meg. Erre tessék, pontosan ez látszott beigazolódni, nekem meg lövésem sem volt arról, hogy mégis hogyan tovább. Sőt, egyáltalán akartam én azt, hogy legyen tovább? Valószínűleg bármennyire is fáj ezt elismernem, de nem. Nem akartam magamat kínozni, épp elég önostorozásban volt részem évekig ahhoz, hogy most ne kezdjem el magamban keresni a hibát. Hiszen én csak idejöttem, semmi más célom nem volt, csakhogy lássam. Erre a sors a képembe vágta a kemény valóságot. Miért lepett ez meg ennyire? Már megint csak az én elmémben létezett az idill.
Bármekkora fájdalmat okozott is most az, hogy kilépjek a küszöbön, tudtam, hogy szükséges lépés ahhoz, hogy össze tudjam szedni magamat. Ha ilyen közel maradok hozzá, akkor ez garantáltan nem fog menni, és csak még rosszabb lesz a helyzet, amit jelen esetben most én kreáltam azzal, hogy váratlanul beállítottam. Mégiscsak az otthona! Azt csinál itt, amit csak akar, de még mindig nem értettem meg, hogyan lehettem olyan naiv, hogy azt hittem, számára is még mindig csak én létezem. Nem mondom, hogy nem környékeztek meg engem, de soha nem tudtam úgy ránézni egyetlen férfira sem, mint rá. Még most is.
- Légy boldog, Noël! – úgy szorítottam magamhoz kétségbeesésemben azt a rohadt táskát, mintha pajzs lenne. Mintha az lenne az egyetlen dolog ezen a világon, amiben jelenleg megkapaszkodhatok. Nem kezdtem el rohanni, ennyire azért mégsem akartam megalázni magam, de elég gyors léptekben haladtam a kocsi felé ahhoz, hogy érezzem a biztonságot jelentő jármű közelségét. Már csak néhány méter kellett, annyit igazán kibírok, nem? Még úgy is, hogy az eső közben elkezdett esni, és nem egyszerűen cseperegni, hanem mintha dézsából öntenék. Már csak ez hiányzott! Tényleg, ennél csodálatosabb napom már évek óta nem volt!

Totál nem értem...
Ide jön, felkeres... és aztán meggondolja magát. De miért? Tényleg valami gáz lehet velem, ha egy pillanat után így megváltozott. Legalábbis, ha azt nézem, hogy bejött... most meg csak hátrál kifelé, mintha valami kísértet kastélyba csörtetett volna be.
Biztos meglátta a kupit... vagy... nem, nem értem, tényleg nem!
Kérdésére értetlenül pillantottam vissza rá, majd a hátam mögé, hogy végül újra rajta állapodjanak meg íriszeim. Csak hebegtem, egyszerűen nem láttam reális logikát a szavai között. A fájdalom pedig épp ilyen gyorsan kezdett gyűlni bennem... Tudom, hogy én rontottam el évtizedekkel ezelőtt, tudom, hogy egy elcseszett, szaros suhanc vagyok, de úgy látszik már az is elég, ha megszólalok ahhoz, hogy taszítsam őt... Annyira rossz volt, annyira kellemetlen volt, és annyira lehangolóan érintett. Most még szarabbul éreztem magam, mint az elmúlt egy hétben. Csodás...
- Hát én csak... de csak... Én nem akarom, hogy... nem értem. - ráztam meg a fejemet két dadogás között, szemeimben pedig épp olyan kínlódó fény szökött, mint az övébe. Toporogtam, már a saját bőröm is kényelmetlennek bizonyult. Ő pedig még és még inkább hátrált.
Én nem akarom, hogy elmenjen... Nem!
- Hova? Minek? A szobámba? - döntöttem kicsit oldalra fejemet, értetlenül szőve egymás után a szavakat. - Itt jobban érzem magam... - tettem még hozzá, és bár próbáltam egy halovány mosolyt feltuszkolni az arcomra... nem ment.
- Mert... mert örülnék neki. Elvégre, valamiért ide jöttél... És gondoltam... én csak... Faye, mi ütött beléd? - hajoltam kicsit közelebb hozzá, egy lépést is megtéve felé, hiszen már lassan az ajtón túl volt. Kínzó volt ez a fél méter távolság is közöttünk, az pedig még rosszabb volt, hogy tényleg nem értettem mi ütött belé. Ám, ahogy újra beszélni kezdett, akaratlanul is elkerekedtek a szemeim, még a tartásom is megdőlt előre. Nem hittem a fülemnek...
Milyen nő? Mi van?! Mivel foglalkozzak?
Csak tódultak az elmémbe a képtelenebbnél képtelenebb gondolatok, kavarogtak, próbáltam őket összetenni... tökéletesen el voltam képedve. Le is blokkoltam, egyébiránt. Nem voltam semmi másra képes hirtelen, mint Faye válla fölött elbambulni a vakvilágba. Pörgött az agyam, csak úgy dübörgött a vér az ereimbe, a szívem pedig biztos voltam benne, hogy hatszor nagyobbra nőtt, azért feszíti ennyire a mellkasom.
Életem nője pedig csak távolodott, míg én álltam ledermedve. Végül kapcsoltam, a hátam mögé vetettem tekintetemet, majd vissza Faye-re. Minden olyan gyorsan történt, hogy abban sem voltam biztos, hogy mindezalatt vettem-e egyáltalán levegőt?! Nem is érdekelt...
Hirtelen felindulásból vetődtem át a küszöbön, az éppen rákezdő eső erőteljesen vágott arcon. Olyan hatalmas cseppekben esett, hogy elég volt egyetlen másodperc, és tulajdonképpen már bőrig is voltam ázva.
Nem számított...
Az ég feldörrent, dühödten verte égi nyilait a tájra, ontva magából súlyos könnyeit. Egyszerre olyan volt, mintha a pokol kapuja nyílt volna meg előttem, ahogy már csak a sűrű esőfüggöny mögül láthattam Faye alakját. Mezítelen talpam alatt újra és újra megcsúszott a talaj, majdnem térdig saras voltam, ahogy töretlenül haladtam előre, futva, felverve magam mögött az ázott földet.
- Várj! Faye... Várj már! - nem volt sok időm, mert ha beszáll abba a rohadt kocsiba, akkor cseszhetem... - Kérlek...! - kiáltottam utána, ahogy folyamatosan töröltem ki arcomból a pattogó esőcseppeket.
Aztán... épp hogy utolértem. Valójában, pont időben voltam, hiszen az ujjai már a kilincsre szorultak, én pedig majdnem egész testemmel neki ütődtem, ahogy végigsiklottam a nyákos talajon. Mindkét karom erőteljesen csapódott az autó üvegéhez, ahogy testemmel zártam körbe Faye alakját. Ugyan nem értem hozzá, de a lendület végett, csak így tudtam lefékezni magamat.
A testem zihált, hajamból, arcomról folytonosan ömlött az eső. Az így is kócos tincseknek már úgyis mindegy amúgy, szóval ez érdekelt a legkevésbé... Megráztam magam, így szemem elé kanyarodó hajszálaim végül homlokomra másztak fel, finoman elterülve rajta, odatapadva.
- Mi... milyen nőről beszélsz? Nincs itt semmilyen nő...! - ingattam meg fejemet, ahogy fölé magasodtam, nem mozdulva el előle egy centit se. Közben azért sikerült némileg összerakosgatnom a képet, bár csak részlegesen... Egyszerre érintett furcsán, és jólesően a történet, ahogy megfogalmazódott bennem, hogy ha volna nálam nő, akkor még mindig érdekelné... Úgy értem... Hogy én érdekelném. Tehát érdeklem... Vagyis... remélem még érdeklem... Na jó, ez még mindig zavaros...
- Gyere vissza a házba... Légyszíves. Szanaszét fogsz ázni itt... - nem mintha nem ülhetne be a kocsiba, de az számomra rossz opció. Azt szeretném, ha visszajönne...
Pillantásom elúszott az ég felé, ami egyre sötétebbnek, egyre durvábbnak hatott, miként az eső is egyre rosszabbra fordult.
- Szeretném... - tettem még hozzá, ahogy újra rá emeltem íriszeimet. Hangom elhaló volt, szinte alig hallható... Ujjaim arca felé indultak, hogy elsöpörjem onnan az odagördülő szőke fürtöket, noha... lehet már félúton akkorát csap a kezemre, hogy befordulok a kocsi alá. Mindenesetre, ha engedte, kisöpörtem vonásai elől a kelletlen hajszálakat...

Még képes megkérdezni, hogy mi ütött belém? A düh és a fájdalom ismét felütötte bennem a fejét, miközben én a sajátomat megráztam. Nem volt értelme tovább beszélnem vagy egyáltalán maradnom. Egyetlen dolog lebegett a lelki szemeim előtt, mégpedig az, hogy minél előbb eltűnjek erről a helyről. Néha olyan ostoba tudok lenni, hogy az már nekem is fáj, az meg még jobban a mélybe taszított, hogy ilyen hitelesen alakította az értetlen szerepét. Jól van, talán adnék neki egy Oscart is, ha arra kerülne sor, de most valahogy egyáltalán nem volt kedvem ahhoz, hogy nézzem a színészkedéseit. Ahhoz hamarabb kellett volna felkelnie, hogy engem átverjen.
Az sem tudott érdekelni, hogy miután kivágódtam a házból, őt pedig ott hagytam mindenféle szó nélkül, máris bőrig áztam. Nem gátolt meg semmiben, ahhoz pedig, hogy elérjek a kocsimhoz, még az is kevés lett volna, ha eljön az apokalipszis. Semmi nem maradt, ami képes lehetett volna feltartóztatni engem. Hogy miért? Hát azért, mert egyetlen percig sem voltam hajlandó itt maradni a továbbiakban. Az volt a szerencsém, hogy ő legalább nem tudta, hogy hol lakom. Igaz, hogy a kórházban elég sok időt töltöttem, ahol ugyanúgy rám bukkanhatott, mint a múlt héten, de akkor is némi biztonságot éreztem emiatt. Valahogy biztosra vettem, hogy nem fogja csak úgy annyiban hagyni, pedig jobb lett volna. Őszintén mondom, hogy az lett volna a legjobb megoldás, ha innentől kezdve elkerüljük egymást, mintha soha nem is találkoztunk volna. Neki volt igaza, amikor felvetette ezt, hogy felejtsem el azt is, hogy itt van. Ezt kellett volna tennem, de nem voltam elég erős hozzá, ezt bizonyította a mai baromságom is, hogy egyáltalán idejöttem. Kedvem lett volna beleverni a fejemet a kocsi tetejébe. Még az is lehet, hogyha lesz rá elég időm, akkor megteszem. Csak érnék már el addig!
Mire biztonságos távolságba kerülhettem volna tőle, már hallottam is a közeledő lépteket. Nem, még mindig nem kezdtem el rohanni, csak megállíthatatlanul gázoltam tovább a sártengerré változó udvaron. Csak néhány méter, és tényleg elérem a kocsit. Máris átkoztam magamat, hogy ilyen messze álltam meg a bejárattól. Sok kellemetlenségtől kíméltem volna meg magamat, ha lustább vagyok, és közvetlenül az ajtó előtt parkolok le. Már régen túl lennék árkon-bokron, ehelyett csurom vizes lettem, szőke tincseim az arcomra tapadtak oldalt és a kabátom is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a ruhámtól távol tartsa az esőt. Pazar! Még jó, hogy a megfázás veszélye engem már rég nem fenyegetett, mert ezek után biztos, hogy egy hétre ágynak dőlnék. Hideg volt, a szél csavarta a fákat, ráadásul az ég is egyre sötétebbé kezdett válni. Honnan a fenéből jött ez a vihar? Lehet, hogy megéreztem volna a szagát már hamarabb is, ha nem vagyok olyan elvarázsolt állapotomban ma reggel. Talán útnak sem indultam volna…
- Hagyj békén! – kiáltottam, dacolva a szél és az eső együttes erejével. Gondoltam, hogy elért hozzá a hangom, de a reakciójára már egyáltalán nem voltam kíváncsi. Úgy terveztem, hogy mielőtt bármit mondhatna, én már ott leszek. Azért legalább áldottam az eszemet, hogy itt nem láttam értelmét a riasztó aktiválásának, mert azzal legalább már nem kellett bénáznom még egy sort. Csak kinyitom, és beülök, nem nagy dolog, ugye? Már csak kartávolságra voltam a szabadság kapujától, amikor végül kis híján nekem vágódott egész testével. Ijedten rezzentem össze, ahogyan a két kar és a kocsi közé szorultam. Utáltam áldozat lenni, és ez a bezártság sem tetszett különösebben. Amikor az embernek nincs választása, egyszerűen csak kelepcébe van zárva, az a gyengém, most pedig pontosan ez történt. Az üveg tükröződésén át bámultam rá, és az volt a szerencsém, hogy olyan vizes volt már így is az arcom, hogy a könnyek nem látszottak rajta.
- Légy szíves, ne nézz már hülyének! – szikrázott fel a harag a szemeimben, ahogyan hirtelen megpördültem a saját tengelyem körül, és szembe néztem vele. – Ha ember lennék, akkor talán még el is hinném neked, amilyen értetlen ábrázattal bámulsz rám, de nem vagyok az. Ostoba sem vagyok, az orrom pedig még mindig elég jó ahhoz, hogy megérezzem egy nőstény szagát, ami belengi az egész rohadt házadat! – kedvem lett volna megtaszítani őt, de nem tettem. – Már nem mindegy? Úgyis eláztam! Szépen hazamegyek és átöltözök, hidd el, nem lesz semmi bajom! – egy kicsit sértett voltam, igen. Talán még a hisztit is megkockáztatnám, pusztán azért, mert nem az lett, amit én akartam, vagy amire én számítottam. Részletkérdés.
- De tudod, igazából nincs jogom szemrehányást tenni neked, hiszen azt csinálsz, amit csak akarsz – vontam meg végül a vállaimat egyszerűen. – Nem tudom, hogy miért jöttem ide, de igazából értelme sincs tovább maradnom. Mint mondtam, ne haragudj, hogy megzavartalak! – már éppen meg akartam fordulni a zárszavamat követően, amikor hozzáért az arcomhoz, és ez elég volt ahhoz, hogy elbizonytalanítson. Igazából nagyon büszke voltam ám magamra, amiért ilyen határozottan ki tudtam állni magamért és képes voltam megfogalmazni a gondolataimat. Mikor kijöttem a házból, még annyira össze voltam zavarodva, most viszont! Képes voltam gondolkodni is, méghozzá ésszerűen. Talán a friss levegő tette, vagy az eső, ami elmosta a zavartságomat. Most már csak magamat vádoltam, hogy képes voltam idejönni ahelyett, hogy valami mással elfoglaltam volna magam.

Bassza meg, Aimée!
Hasított át rajtam a felismerés, ahogy vádló szavai a dobhártyámba ütköztek. Eddig fogalmam sem volt, hogy milyen nőről beszél, isten bizony, kurvára megfeledkeztem a húgomról. Most viszont összeállt a kép, de még hogy összeállt!
Döbbent voltam, tényleg, igazán... ahogy folytonosan íriszeinek fényét követtem, ajkainak gyors mozgását, miként szórta rám a szavakat.
- Hé, héé! - próbáltam leállítani, ám mindhiába, mert csak mondta és mondta, én pedig lassan már követni se tudtam őt. Az arcát is alig láttam attól a rohadt, kicseszett esőtől, ami egyfolytában ömlött alá az égből, szüntelenül dobolva az autó tetején, üvegén, a vállainkon, a tisztás minden egyes szegletét körbejárta. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy a dörgések is egyre vészjóslóbbak voltak, a villámok pedig egyre több érben rajzolódtak ki a távolban, ahogy le csaptak egy-egy pontra. És ha mindez még nem elég, a szél is felerősödött, tépte a fákat, az ágakat, a ruháinkat, még az istálló ajtaját is megpróbálta feltépni. Aztán csattanás... A bejárati ajtó finoman közölte, hogy ő már unja ezt a "cirkuszt", amit produkálunk. Még jó, hogy nem önzáró... cikibe lennék, várhatnám meg az istállóban a húgomat.
- Igen, ahogy mondod. Nincs jogod szemrehányást tenni, ugyanis nincs itt semmilyen nő! - jó valóban, egyébként sincs joga szemrehányást tenni, hiszen már nem vagyunk együtt, de ez akkor is abszurd. Nekem nincs más, aki kéne... csak ő. Sosem tudtam senkire úgy nézni, ahogy rá, ahogy most is ránézek... Egyszerűen ez az övé, és én nem csak hogy képtelen vagyok bármilyen másik nőt úgy nézni, de nem is akarom.
- A nőstény, akit érzel, a húgom. Bassza meg! - immár felcsattantam, és ellöktem mindkét kezemet a kocsitól, beletúrva mind a tíz ujjammal a csatakos hajamba. - És nem... marhára nem mindegy, hogy úgyis eláztál. Mert itt két percen belül akkora vihar lesz, hogy nem jutsz át az erdőn a városba! Azt mondtad vigyázol magadra, emlékszel? - ingerültebb voltam a kelleténél, de csak azért, mert egyszerűen elhinni sem tudtam, hogy ez megtörtént.
- Figyelj, én... - halkultam el végül, újra visszaemelve egyik kezemet mellé, úgy támaszkodva meg a kocsi oldalán. - Ha menni akarsz, nyilván nem állíthatlak meg, mert nem tehetem. De... még egyszer elmondom: nincs nálam semmilyen nő. Fél éve a húgommal lakom, aki úgy tűnik annyira belakta már a házat, hogy még a kéményből is az ő illata árad. Nem kell elhinned, ha nem akarod. De igazat mondok. Ahogy eddig is tettem. - egyenesedtem ki újra, egyet hátra lépve a málló sárba, ami elterült alattam. Igazából már bokáig benne álltam, de nem érdekelt. Semmi se érdekelt. Se a rohadt eső, se a kicseszett vihar, még az se, hogy már konkrétan folyik rólam a póló is.
- Nem tudom miért jöttél Faye. De örültem neked... Nem tagadom. És még most is fenntartom a meghívásomat egy kávéra, ha sikerül kiverni a fejedből, hogy... - álltam meg egy pillanatra, végig benntartva a levegőmet, amit végül egy szuszra engedtem ki tüdőmből. - Én nem is értem, hogy... - zavartan pillantottam fel rá, fejemet vontatottan szegve hátrább. - ...hogyan gondolhatod, hogy én... - kifújtam. Én magam is, meg az újra bennrekedő levegőt is. - Nem érdekes. - ráztam meg végül a fejemet, ezzel pedig a szélrózsa minden irányába lecsapódott hajam végeiről a víz, mintha ezernyi jégszilánk robbant volna szét az éterben.
- Most pedig, visszamegyek. A Te döntésed, hogy velem tartasz-e... - haraptam be alsó ajkamat kissé keserűen, míg végül lehajtott fejjel fordultam el tőle, hogy szavamat megtartva visszasétáljak a házba. Talán egyedül... Talán nem. Mindenesetre egy biztos: megint tele lettem annyi fájdalommal, és elkeseredéssel, hogy azt már lassan nem is fogom elbírni...
Egyik lábamat lassan követte a másik, ahogy talpam alatt fel-felcuppant a sár. A talaj érdes volt, és nyálkás... már ez sem hatott meg. Remélem mindjárt belelépek egy ripityára törött üvegszilánk törmelékbe... addig is lefoglal majd a fizikai fájdalom, és nem kell azzal foglalkoznom, hogy mindeközben a szívem másodpercenként hasad, és törik darabokra...

- Legalább ebben egyetértünk – utaltam arra, hogy tényleg nincs jogom beleavatkozni abba, hogy van-e itt nő, vagy sem. Én tudtam, hogy van, és ennyi. – De van! – vágtam vissza egyből, szinte gondolkodás nélkül. Már hogyne lett volna? A szaga betöltötte az egész orromat, erről pedig nem lehetett nem tudomást venni. Ott volt, és kész, nem értettem, hogy miért nem képes ezek után elismerni. Egy nőstény szaga valahogy mindig árulkodó, és én ezer közül is felismerem azt, ami nem hozzá tartozik. Ez az aroma pedig határozottan nem ő volt, teljesen el tudtam őket különíteni, ha nagyon koncentráltam. Márpedig nagyon koncentráltam, amint megéreztem, hogy valami nem stimmel.
- Hogy mi? – kérdeztem elkerekedett szemmel, zavartan. Oké, most már azért akartam elmenni, mert teljesen hülyét csináltam magamból, és ezt most egyáltalán nem volt könnyű feldolgoznom. Hogy lehetek ilyen ostoba, de most komolyan? – Hogy a kicsodád? – igen, még egyszer meg kellett kérdeznem, mert nem fogtam fel teljesen. Kötekedhettem volna akár azzal is, hogy ő nem nő? De végül nem tettem, mert, ahogy elnéztem, sikerült alaposan kihoznom a sodrából őt is. Máskülönben nem fajult volna odáig a helyzet, hogy elkezd velem kiabálni. Az az én reszortom volt, és újabban erőteljesen gyakoroltam is, valamennyi találkozásunk alkalmával. Lehet, hogy most a saját hülyeségem miatt, de akkor is úgy éreztem, hogy nekem van igazam és nem neki. Éreztem, tudtam, amit tudnom kellett, és nem érdekeltek a részletek. Nekem bőven elég volt az, amire következtettem, sőt, több is, mint elég.
Miközben eltávolodott valamelyest tőlem, én kisebbre húztam magam szégyenemben. Mi mást tehettem volna? Megaláztam magam, elárultam neki, hogy még mindig érdekel, és még őt is felidegesítettem. Ez minden volt, csak éppen nem az én napom. Szerintem már a bugyimból is vödörszámra lehetett volna csavarni a vizet, annyira eláztam, és más vágyam sem maradt, mint fedett helyre menni, ahol ostorozhatom magam tovább a baromságaim miatt. Hogy lehettem ennyire meggondolatlan?!
- Emlékszem… - dünnyögtem magam elé tanácstalanul, már kínlódva inkább. Nem tudtam, hogy mit kezdhetnék magammal ezek után. A legegyszerűbb az lett volna, ha tényleg beülök az autóba, és meg sem állok a házamig. Igen, pontosan ezt kellett volna tennem, de ő beszélni kezdett, ezzel pedig akaratlanul is marasztalt. Nem tudtam csak úgy elmenni azok után, hogy tudtam, mégsem egy másik nővel van. Jobban mondva, lehetett másik nővel, de az most nem volt itt, és az egészet csak én kombináltam össze, méghozzá teljesen rosszul. Honnan kellett volna tudnom, hogy megtalálta a húgát? Tudtam, hogy van egy, de álmomban sem gondoltam volna, hogy találkoznak még valaha. Lehet, hogy nekem is voltak testvéreim valamikor a világban, de nekem ez nem volt fontos, soha nem törődtem velük.
Biccentettem egyet a mondandója után, hogy tudja, bizony sikerült végre felfognom a szavait. Valamiért most már egyáltalán nem kételkedtem abban, hogy igazat mond-e. Tudtam, hogy igen, hiszen hozzám is lejött csak azért, hogy elmesélje, miért lépett ki az életemből szó nélkül. Igaz, hogy még mindig nem voltam képes elfogadni és feldolgozni ennek tényét, de attól még tudtam, hogyan történt. Biztosra vettem, hogy tényleg a húgával van itt, és immár kíváncsiság éledt belőlem, hogy vajon hogyan nézhet ki a hölgyemény. Talán majd egyszer láthatom. Talán… Vagy soha azt sem fogom tudni, hogy ki ő. Valószínűleg neki fogalma sem volt még csak a létezésemről sem, és lehet, hogy jobb is így.
- Azt sem gondoltam, hogy elmész majd szó nélkül… - mondtam nagyon halkan magam elé, ahogyan lesütöttem a szemeimet. Nem voltam képes felnézni rá, most annyira szégyelltem magam. – Mégis megtetted. Miért ne lehetne lehetséges ez is? – kérdeztem, miközben beletúrtam ázott tincseimbe, és elnéztem oldalra. Éreztem, hogy lábam alatt kezdett rohamosan besüppedni a talaj, és ha nem megyek el innen nagyon hamarosan, akkor el fog nyelni a dagonya.
Ijedtség lett úrrá rajtam, amikor közölte, hogy bemegy. Nem akartam, hogy elmenjen, nem akartam, hogy itt hagyjon, de talán jobb lett volna, ha mégis megteszi. Azzal legalább rávehetett volna arra, hogy tényleg magam mögött hagyjam az egész lovardát, és visszatérjek a városba, ahol maradnom kellett volna egész nap. Végül kénytelen voltam beismerni magamnak is, hogy megvan a veszélye annak, hogy valahol a kifelé vezető úton elakadok, akkor aztán leshetek. Egy hosszú sóhajt követően, némán indultam meg utána. Cuppogott alattam is a sár, fejemet leszegtem és fel sem akartam emelni, amíg el nem értem a lépcsőig. Nem akartam tőle bocsánatot kérni, eszem ágában sem volt, viszont tovább bántani sem szerettem volna azzal, hogy nem fogadom el a meghívását. Csak a bejárati ajtóban torpantam meg, és tanácstalanul néztem le a sáros csizmámra.

Éreztem a meglepettségét, és a legkevésbé sem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát. Pedig nagyon úgy látszott, hogy nem csak, hogy kellemetlen számára, de el is szégyellte magát. Ami megint csak fájt, mert nem ezt akartam. Egyszerűen csak azt szerettem volna, ha tudja nincs nálam semmilyen nő, mert nincs és nem is volt. Legalábbis a tesómon kívül, vagy egy-két betérő baráton.
Ő volt az utolsó, akihez közöm volt, szégyen vagy sem, ez van... Persze néha bekamuztam Heine-nek, hogy volt ez meg az ezzel meg azzal, csak, hogy ne az én fülemen csámcsogjon, és cseszegessen a hülyeségeivel. Sok mindenben hasonlítottam hozzá, sok rossz tulajdonságom párosult az övével, de ez nem... Faye óta nincs olyan nő, aki csak egy pillanatra is képes lenne felkelteni az érdeklődésemet, vagy az ösztöneimet.
Pillantásom újra és újra az arcára futott, de az utolsó kérdésére képtelen voltam válaszolni... Hogy miért ne lenne lehetséges?
Mert Téged szeretlek, az isten bassza meg!
Ennyi a legenda... De ezt: sem így, sem ilyen formában, és egyébként sem akartam a tudtára adni. Nem... Mert bár most némileg elárulta magát, nem lehetek benne biztos, hogy ugyanúgy érez-e, mint én... Annyi idő telt el. Lehet, hogy csak a dacosság, és a büszkeség beszélt belőle. Lehet, hogy szimplán zavarta a gondolat, és ennyi... semmi több. Én pedig mit tagadjam? Félnék bevallani neki, mert bár én hagytam el, és tudom: talán sosem bocsájtja meg... de nem bírnám elviselni az elutasítását. Nem menne... Ott helyben roppanna szét a szívem, és fagyna örök halálba.
Úgy látszik én már kevés vagyok ehhez, és bár jogosan vágja hozzám újra a múltunk darabját, már erre se tudok érdemben reagálni. Már elmondtam... mindent. Ennél többet, ha megszakadnék se tudnék... Elcsesztem, igen. Én vagyok a hibás... De attól, hogy felhozza, még nem fog megváltozni a múlt. Bár tehetnék érte... de nem tudok...
Végül elindultam, esetlenül, és leverten. Már az sem érdekelt, hogy csuromvizes voltam. Legyen. Mit bánom én... Talán még azért is hálát adnék, ha egy kicseszett tüdőgyulladást képes lennék beszedni.
Már a lépcsőnél jártam, mikor meghallottam a hátam mögül érkező lépteket. Először azt hittem, csak képzelem, mert ezt szerettem volna, de mikor a vállam fölött visszanéztem egy rövid másodpercre, megpillantottam őt, ahogy küzdi át magát a sáron, a mocskon... Akaratlanul is egy halovány, vérszegény mosoly kúszott fel ajkam szegletére.
Az ajtóban megálltam, miután belöktem azt, hogy végre felé fordulva várjam őt be. Egyik vállammal a félfának dőltem, karjaimat átkeresztezve mellkasom előtt.
Ahogy megállt, még néztem néhány pillanatig, a csapzott haját, a villanó íriszeit, és arcát, melyen most ezernyi esőcsepp gördült végig. Végül tekintetem követte az övét, egészen a koszos, sárban úszó csizmákig.
- Remélem... nem téped le a fejem. - villantottam rá újra lélektükreimet, ezúttal már egy erősebb félmosollyal lépve egyet felé. Aztán egyszerűen csak felkaptam őt, egyik karommal tartva meg egész testét, hogy aztán a csizmáit egy másodperc alatt lökjem le a lábáról. - Tudom, neked is ment volna. - fordítottam felé arcomat, miután végeztem a művelettel. A "baj" csak az volt, hogy ezúttal annyira közel volt, hogy még a lélegzete is a bőrömön csapódott le. Néhány pillanatig le is fagytam, és csak kutattam a zöld szempárt, mint akit megbabonáztak.
- Öö... Adjak...? szóval, kell... izé. Hozok. - tettem le végül két lábára, immár a házba, ahol a talaj tiszta volt - legalábbis a kinti helyzethez képest -, majd a csizmáit felállítottam és egymás mellé raktam, hogy lassan száradni kezdjenek. Ezt követően pedig elléptem mellette, félúton lekapva egy pulóvert a fogasról, hogy megtöröljem benne a lábamat - igen, igen marhára stílusos -, majd végül a szobámba kötöttem ki. A fiókokat úgy rángattam ki, mintha az életemért küzdenék, miközben már dobtam is le magamról az idétlen dinós felsőt. Ám mielőtt még átöltöztem volna, fontosabb dolgom is akadt. Kirántottam egy szürke melegítőgatyát, és egy sötét kék pólót a szekrényből, majd a fürdőből kirángattam egy törülközőt, és már indultam is vissza Fayehez. Talán mindez csak egy perc volt, mégis egy évezrednek tűnt, mire újra rá vetülhettek íriszeim.
- Hoztam, serviettes... meg, ruhát. - nyújtottam át neki, egészen óvatosan, meg-megakadva a mozdulatban. - Én addig... én is átöltözök. Utána... - fordultam félig hátra. - Ott van a konyha. Ha hamarabb végeznél. - pillantottam vissza rá, majd két kezemet összedörzsölve kezdtem el hátramenetbe kullogni.
- A fürdő pedig itt lesz jobbra... ha gondolod. - vagyis balra, ha nem hátrafelé közlekednék. Mindenesetre az ujjammal mutattam az irányt, majd én magam is lefordultam arra, hiszen a szobám az említett helységen túl volt.
Szóval, újra a szekrényem előtt találtam magam, és miután sikerült majdnem tisztára törölni az előbbi pulóverrel a lábamat, egyszerűen csak félre dobtam, hogy egy másik pólóval a hajamat töröljem át. Istenem, hogy ezt Aimée mennyire utálja!
Hát nem leszarom jelenleg? Majd összeszedem, és kivételesen bedobom a mosógépbe. Legyen egy jó napja a tesónak.
Na jól van... Másik alsó, hosszú, fekete sportnadrág, és egy fehér, firkált mintás felső. Épp megfelel.
Noha a tükörnek még mindig nem tetszettem, főleg az ezúttal már borzalmasan kócos hajam, nem érdekelt. Részemről végeztem, úgyhogy indultam is el a konyhába. A durva az, hogy nagyobb izgalomban voltam, mint egy ötéves a vidámparkban! Röhej...
Mindenesetre, szó megszakad, hang bennakad, lehelet megszegik... meg minden lófasz... szóval, beléptem a konyha területére...
A lábam is beleremegett, ahogy hirtelen megláttam Fayet, noha az én ruháimba volt, mégis... még így is annyira gyönyörű volt, hogy nem is bírtam levenni róla a szemem.
- Na? Mik a hírek? Megmaradsz? - léptem felé párat, majd félúton végül elfordultam a tűzhely irányába, ahol a kávéfőző pihent. - Egyébként... - pillantottam vissza rá oldalasan, miközben már a kávét igyekeztem kiöntögetni. Noha... annyira remegett még a kezem is, hogy csoda volt, hogy nem öntöttem félre. - ...csinos vagy így. Jól áll a férfi ruha... is. - vigyorodtam el, de egészen haloványan. Nem voltam benne biztos, hogy van-e helye már a viccelődésnek", vagy még illendő volna visszafognom magam. Mindenesetre egy próbát megért...
Végül a két csésze kávéval, a bögre cukorral és tejjel visszasétáltam hozzá, letéve elé a neki szánt adagot, valamint a hozzá valókat.
Kicsit azért összezavarodtam, hogy mindez után mégis hova üljek le... Így egyszerűbbnek találtam, ha egyelőre még állva maradok, mellette...

Hirtelen megtorpantam, amikor utolértem őt az ajtóban és felém fordult. Egyből fel is kaptam a tekintetemet, és az arcát fürkésztem kíváncsian. Nem tudtam, hogy mire számítsak most, igazából még mindig nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán nekem be kéne mennem abba a házba. Jobb lett volna elindulni hazafelé, csak mondjuk farkasként, hogy gyorsabban haladjak. Valószínűleg ázott nőként egyébként sem festettem volna valami jól, de a szomszédokra sem akartam ráhozni a frászt azzal, hogy az udvaromon hirtelen egy farkas kezd el sétálgatni. Az sem lett volna sokkal jobb megoldás, ha én grasszálok pucéron a nyirkos füvön, így maradt az a lehetőség, hogy meghúzom itt magam addig, amíg a vihar ki nem tombolja magát. A szép ebben már csak az lett volna, ha napokig esik, mert akkor bizony kénytelen lennék mégiscsak elhagyni a házat. Lehet, hogy most szabadnapom volt, de előbb-utóbb be kell majd mennem dolgozni, mert helyettem senki nem végzi el a munkát.
- Miért? – csúszott ki a számon a kérdés, közben értetlenül bámultam rá. Mégis miért kellett volna letépnem a fejét? – Inkább neked kéne az enyémet… - dünnyögtem magam elé, bele sem gondolva, hogy mit mondok. Nem, még mindig nem voltam hajlandó bocsánatot kérni tőle, be kellett érnie annyival, hogy ezzel elismertem a hibámat. Most tényleg én dramatizáltam túl a helyzetet, de nem tudom, hogyan reagált volna, ha ő látogat meg engem és érzi egy férfi szagát. Valószínűleg nem fogadta volna túl jól, és megkockáztatnám, hogy egyből elindult volna a keresésére. Végtére is, hiába a nők a féltékenységre hajlamosabbak, ő férfiből volt, akinek egyszer úgymond a tulajdona voltam. Ismertem annyira, hogy tudjam, mennyire magának akarna még mindig. Persze az is lehet, hogy inkább csak magamból indultam ki, és szerettem volna, ha ő is így érez velem kapcsolatban. Az is lehet, hogy abszolút hidegen hagyta volna, de ennek már csak a gondolatától is fájdalom hasított belém. Nem akartam azon morfondírozni, hogy mennyire nem érdekelné, ha lenne valakim.
Halk kis sikkantást hallattam, ahogyan felemelt, leginkább meglepettségemben. Automatikusan fontam két karomat a nyaka köré, biztos, ami biztos. Így jobban éreztem magam, és szorításom is erősödött, ahogyan a csizmámtól megszabadított. Aztán csak álltam elveszetten, és fogalmam sem volt, hogyan távolodjak el tőle úgy, hogy semmi kedvem nem volt hozzá. Testem már szinte megdőlt felé, hogy még közelebb legyek hozzá, de szerencsére ő hamarabb kapcsolt, és miután elengedett, magamra is hagyott. Igazából egyetlen szavát sem értettem, de nem is érdekelt jelenleg. A szívem még mindig hevesen kalapált és a légzésem sem volt éppen szabályos. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy kellőképpen le tudjak nyugodni, ezért is örültem annak, hogy elment, bármit csináljon is. Valószínűleg egy törölközőért indult, amiért már előre hálásnak éreztem magam. Borzalmasan nézhettem ki, ezt már előre sejtettem. Nem is nagyon kívántam belenézni a tükörbe, a végén még megijednék attól, amit ott találok.
- Köszönöm! – mikor visszatért, átvettem tőle a holmikat és igyekeztem nem magamhoz szorítani őket, mielőtt még azok is átnedvesednének. – Rendben – biccentettem, tekintetemmel követtem az útmutatását, és meg is jegyeztem, hogy mit hol találok majd meg. Miután magamra maradtam, kissé tanácstalanul néztem körül, végül úgy döntöttem, hogy nem itt fogok átöltözni, hanem a fürdőben. A nadrágom szára így is sáros lett, és még mindig lehetett csavarni a vizet mindenből, ami csak rajtam volt. Egy sóhajtást követően ledobtam a cuccokat a kezemből, és bezártam magam mögött az ajtót. Néhány pillanatig csak álltam a tükör előtt, rátámaszkodva a mosdókagylóra, és próbáltam rájönni, hogyan tovább. Nem volt ötletem, szerintem ezt mondanom sem kell.
Lassacskán elkezdtem leküzdeni magamról a rám tapadó felsőt, meg a nadrágot is, ami csak nagy nehézségek árán jött le rólam. A farmer nem a legjobb viselet, ha az ember bőrig van ázva éppen. Mikor már ott ácsorogtam egy szál fehérneműben, elgondolkoztam rajta, hogy ezt azért mégsem kéne, de végül egy vállvonást követően megszabadultam azoktól is. Sajnos felesleges lett volna a száraz ruha, ha ezek is rajtam maradnak, hiszen legalább annyira ontották magukból a vizet, mint a hajam, amit idő közben elkezdtem szárazabbra dörzsölni. Egészen jól sikerült, és miután egy fésűt is találtam az egyik fiókban, máris jobban néztem ki. Letöröltem a szemem alól a lefolyt sminket, aztán a ruhákat ott hagytam, hátha valami csoda folytán megszáradnak egy órán belül. Hiú ábránd volt, igaz?
Körülbelül egy percet töltöttem egyedül a konyhában, mielőtt megérkezett volna Noël is. Derekammal nekidőltem a szekrénynek, fejemet pedig egyből abba az irányba kaptam, ahonnan érkezett. Végignéztem rajta, ő is egy kicsit normálisabban nézett ki, mint eddig, de még mindig nem volt az igazi egyikünk sem. Én zavaromban magam előtt össze is fontam a két karomat, de sokat nem értem vele igazából.
- Azt hiszem, igen – bólintottam, miközben figyeltem a mozdulatait. Akaratlanul is megjegyeztem, hogy mit honnan vett elő, ez talán afféle szakmai ártalom volt, hogy mindent alaposan megfigyeltem. Bizonyára ő meg nem vette zokon, ha mégis, akkor pedig így járt. – Köszönöm… - halványan elpirultam ugyan, de szerencsére nem voltam rá annyira hajlamos és a bőröm sem volt hófehér, hogy egyből szembetűnő legyen. – De borzalmasan nézek ki – mosolyodtam el, miközben beletúrtam ázott hajamba, és átvettem a nekem szánt bögrét. Raktam két kiskanállal a cukorból, és egy kis tejet is öntöttem hozzá, ahogyan szeretem. Aztán legalább olyan tanácstalanul, mint ő, körülnéztem a helyiségben. – Öhm… nem baj, ha leülök a nappaliban? – kérdeztem némi gondolkodást követően, aztán elindultam. Csak nem fogja azt mondani, hogy baj, igaz? Meztelen talpaim közben a padlón csaptak egy kis minimális zajt, de nem volt vészes. Tudtam, hogy mi ketten vagyunk itt úgyis, és nála jobban senki nem ismert a világon. Kívül-belül, ruhában vagy anélkül, de tudta, hogy milyen vagyok.

- Most magadat akarod becsapni, vagy engem? Pontosan tudod, hogy nem nézel ki borzalmasan. - csak motyogtam magam elé, ahogy a kávéval szenvedtem, de biztos voltam benne, hogy hallja, amit mondok. Pláne mert, időről-időre azért oda-odapillantottam rá, egy-egy szót követően, vagy azzal egyidejűleg. Egyébként sem értem a kijelentését... Számomra ő kócosan, koszosan, mindenhogy a legszebb. Lehet, hogy már régen volt, lehet, hogy már nem gondolja úgy, hogy így látom őt. De ez nem múlt el. És bizton állíthatom, mindezek után: hogy soha nem is fog.
Végül elkészültem, és miután letettem elé a kávét, és a többit, néhány pillanatig csak azt figyeltem, hogy hogyan mozdult, hogyan merít a cukorból vagy önt a tejből. Lehet, hogy sok minden változott, de azt hiszem akadnak berögződött dolgok, amik nem múlandók. Ez is épp olyan... És mielőtt még nagyon belemerültem volna ebbe az egészbe, sikerült megráznom a fejemet, és visszatérnem a jelenbe. Már nem vagyunk együtt, és hiába hasított talán belém az az érzés, mint régen... csak illúzió. Hiszen más utakon jár, és talán már nem akarja, hogy én is ezeket az utakat tapossam mellette... vele. Igazából pofám se lenne hozzá, hogy egyáltalán rákérdezzek... Egyébként is iszonyatosan béna lenne.
Szóval, miután végzett az ízesítéssel én is hasonlóképpen tettem. Szokásos - és egyben vicces, mert ugyanúgy issza a kávét, mint én - két cukor, kevés tej.
- Nem baj. Elvileg, nem csak dísz. De azért vigyázz, nehogy kartonból legyen. - könnyedén beszéltem már, talán kissé fel is nevettem, de alig érzékelhetően. Noha amint rájöttem erre, azonnal visszavettem a lendületből, még a lépésben is megálltam, pedig már elindultam utána.
Addig rendben van, hogy tudja, mennyire idétlen kópé vagyok, ez nem változott... De akkor sem szabad magam ennyire könnyen, ennyire hirtelen elengednem. Egyelőre még mindig én vagyok az, aki miatt ez az egész helyzet kialakult. Én vagyok a hibás, én vagyok az, aki mindent elrontott. Szóval, jobban tenném, ha nem poénkodnék, hanem befognám a pofámat.
Végül szavak nélkül folytattam az utat, megvárva míg ő helyet foglal. Még ezután se mozdultam el, egyszerűen nem tudtam. Semmi másra nem voltam képes, mint hogy nézzem őt. Komolyan lassan olyan leszek, mint valami debil fasz, aki csak áll és bámul ki a fejéből. Na jó, ez így erős... de tényleg képtelen vagyok nem ránézni... Hisz olyan régen láttam, annyi időt veszítettem el belőle, ha csak ennyit is visszakaphatok, az nem tudom nem kihasználni.
- Faye... - törtem meg végül a csendet, amit eddig az ablakon kopogó esőcseppek, és az érdes dörgések tarkítottak olykor. - Miért jöttél ide? - léptem egyel közelebb hozzá, majd még egyel, hogy végül a kanapé karfája előtt leguggoljak, közvetlenül Faye mellett. Tenyerem a bútorra siklott, míg másikat megemeltem, hogy belekortyoljak a kávéba.
- Félre ne érts. Örülök neki. - el se tudod képzelni mennyire... - Csak tudni szeretném az okát... Tudni akarom, hogy... - nyeltem egyet, elakasztva szavaimat, még egy kicsit közelebb kúszva hozzá. - ...hogy mi jár a fejedben. - tekintetem folytonosan az övét követte, csak néha révedt el ajkaira, állára, majd tér vissza ugyanezen úton a zöld íriszekbe.
Képes lettem volna órákig csak így lenni, minden szó nélkül... csak nézni őt, és beleveszni az egész lényébe.
- Olyan rossz, hogy nem látok beléd... - ezúttal már csak magam elé beszéltem, lehajtott fejjel. És most nem a képességemre gondoltam, hanem úgy egyébként... Régen minden gondolatát tudtam, mert akarta, hogy tudjam. Most mégis bezárt ajtókba, kemény falakba ütközök.
Persze, nem várhatok el semmit, még mindig tudom... Ahogy azt sem, hogy csupán a két szememért eláruljon bármit is. De azt mindenképp tudni akartam, hogy mi sarkallta arra, hogy idejöjjön. Bármi is legyen a válasz... ha fáj, azt se bánom, csak tudjam...

- Jó, szerintem ezen most ne kezdjünk el vitatkozni – húztam el egy kicsit a számat. Meglepett, hogy szerinte olyan remekül néztem ki, mikor én legszívesebben összetörtem volna az összes tükröt csak azért, hogy ne lássam magam. Én mindig is odafigyeltem a külső megjelenésemre, éppen ezért még soha nem néztem ki ennyire lelakottan, mint most. Rendben, otthon teljesen más, ott szoktam nagy mackóalsóban, meg vizes hajjal mászkálni, de ott általában senki nem szokott látni. Maximum akkor, ha átjön egy szomszéd, és éppen akkor csönget be. Akkor nem szoktam szégyellni magam, de előtte, aki előtt a legjobban szerettem volna mutatni, már más volt a helyzet. Bántam, hogy nem lehetek olyan tökéletes, mint amilyen szerettem volna lenni. Legalábbis a külsőmet illetően, mert az egyértelmű volt, hogy a természetem hagy némi kivetnivalót maga után.
Miközben a kávémmal felszerelkezve megindultam a nappali irányába, jót mosolyogtam azon, amit mondott. Hogy ezt ő is láthassa, félig hátra is fordultam a vállam felett. Halkan felnevettem, aztán elértem a kanapéig, és le is huppantam rá. Lábaimat felhúztam, akár csak otthon, és máris kényelembe helyeztem magam az ülőalkalmatosság sarkában. Jól éreztem így magam, és legalább a lábam sem fázott, hála annak, hogy ennyire magam alá sikerült húznom. Mikor ő még másodpercekig nem került újra a látóterembe, végül tanácstalanul körülnéztem, és hamarosan meg is láttam, nem messze tőlem. Felvont szemöldökkel pislogtam rá, aztán fesztelenséget erőltetve magamra, belekortyoltam a kávémba.
- Hm, finom! – dicsértem meg, hogy ne legyek olyan zavarban, a ránk telepedő csendben. Szinte ezzel egy időben ő is megszólalt, és ahogyan kimondta a nevemet, valamiért megborzongtam. Szerettem, ahogyan kimondta, mindig is imádtam a szájából hallani azt a nevet, amelyet farkassá válásom óta viseltem. – Tessék? – kérdeztem halkan, szinte már suttogva, míg ő közelebb jött hozzám. Ha álltam volna, valószínűleg automatikusan hátrálok egy lépést, de nem tudtam, arrébb csúszni pedig nem szerettem volna. Hiába szerettem a közelségét, most mégis megijesztett. Attól féltem, hogy valami olyat teszek, amit később megbánnék. Netán magamhoz húzom, és azonnal megcsókolom. Nem, ez volt az az opció, ami semmilyen körülmények között nem történhetett meg velem. Most nem!
Tekintetemmel követtem tovább a mozgását, le sem vettem róla a szemeimet, amíg oda nem ért mellém. Ott aztán kénytelen voltam felfelé emelni a fejemet, majd lefelé pillantottam, amikor leguggolt. Magam sem tudnám megmondani, hogy miért éreztem úgy, hogy mindent nagyon meg kell figyelnem, de így volt. Egyetlen pillanatra sem akartam elereszteni őt, már úgy értve, hogy a szemeim elől. Más értelemben aligha törhettem ilyesmiken a fejemet.
- Nem tudom – válaszoltam őszintén, amiről a rá vetett tekintetem is árulkodott, a fejemet pedig még meg is ráztam, ezzel erősítve meg a tanácstalanságomat. – Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy át kell jönnöm – vontam meg a vállaimat elkínzottan, és inkább kortyoltam még egyet, hogy ezzel is nyerjek egy kis gondolkodási időt. Valamit ki kellett találnom, vagy majd mondhatom az igazságot. Végül is, az sem lett volna olyan rossz opció, hiszen igazából semmi konkrét okom nem volt. Jött egy erős késztetés, én meg engedtem neki. Ennyi a nagy történet. – A fejemben most hatalmas káosz van, úgyhogy talán jobb is, hogy nem látsz bele. Még én sem tudom kibogozni… - vallottam be zavartan, de aztán mégiscsak visszanéztem rá. – Ne feledd, hogy én sem látok bele a tiédbe – tettem még hozzá, és küldtem felé egy halovány mosolykezdeményt.
- Mesélsz nekem arról, hogy mi történt veled, miután elmentél? – kérdeztem néhány percnyi csend után. Nem követelőzés volt, egyszerűen csak kíváncsi voltam arra, hogy mik történtek vele, amikor már nem voltam része az életének. Biztosan rengeteg dolog, hiszen sok év telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk, és egyébként sem volt jobb ötletem, hogy mégis miről beszélhetnénk. Talán tudat alatt eleve azért jöttem ma ide, hogy megtudjam azokat a részleteket, amelyekről még csak véletlenül sem lehetett tudomásom. Hiszen érdekelt engem, ezt tagadni is kár lett volna, magamat becsapni meg aztán tényleg a legfeleslegesebb dolog a világon.

Nyilvánvaló volt, hogy nem fogok többet megtudni, ahogy az is, hogy talán ő se tudja pontosan miért érkezett. Azért reménykedtem, hogy ennél kicsit többet is elárul, de talán ma ennyi jár. Ennyivel kell beérnem.
Ha belegondolok, az már egy jó pont, hogy késztetést érzett rá, még ha nem is önszántából indult el, de valami csak elindította. Ha más nem, hát a harag... De ebben az esetben édes mindegy, hiszen csak az számít, hogy itt van, még hozzá a közelemben. Ami... nos, egyszerre vérlázító, perzselő, és riasztó is egyben. Hiszen még mindig itt motoszkál a fejemben a kérdés: meddig? És mi van, ha mindez után már nem láthatom újra?
Mi lenne...? Semmi. Egyszer már megtörtént, és ha nem is jó szájízzel, nem teljese mértékben önakaratból tettem, de megtettem. És ezen van a hangsúly.
Kicsit talán el is keseredtem, és inkább kortyoltam még egyet a kávéból, mintsem tovább rágódjak ezen. Persze, ettől még a fogaskerekek nem álltak le, egyfolytában járt az agyam, mintha kötelező lenne...
- Tudom, hogy te se látsz bele... De... Ezen könnyen segíthetünk. - hangom halk volt, talán kissé ódzkodó is, hiszen nem lehettem biztos benne, hogy nem rúg rögvest orrba, ha most közelebb megyek. Már pedig közelebb mentem. A lehető legközelebb...
Mellkasom a lábszárához simult, míg én félig térdre ereszkedtem, majd lassan, óvatosan szabadon lévő keze felé nyúltam, folytonosan tartva vele a szemkontaktust.
- Megmutatom... Ha engeded... - érintettem meg kézfejét, szinte csak simítottam ujjhegyemmel. Ellenben, amennyiben nem volt ellene kifogása, ha nem húzta el a kezét... úgy végül belefontam ujjaimat tenyerébe.
Erős energiák kezdtek körülöttünk kibontakozni, ahogy hirtelen képek kezdek mindkettőnk szeme előtt leperegni...
Későre járt az idő, a hold magasan ragyogott az égen, ahogy az utcákat jártam bolyongva, esetlenül, betérve egy-egy csehóba, vagy szállóba. Tömény füst gomolygott, lámpások kövér fénye villódzott a sötétben, a falak kocsmabűzt árasztottak. Én pedig ott ültem, egymagam a sarokasztalnál, egy kupa bor fölött fürkészve a társaságot. Az arcom beesett volt, a tekintetem rideg, és keserű...
Végül az események pörögni kezdtek, városokról városokra jártam, mígnem el nem ért a sorozat ahhoz a ponthoz, mikor visszaálltam az alvilágba...
Sötét termek, sötét folyosók, rossza arcú fickók bolyongtak körülöttem. Drog, és pénz hevert szinte mindenhol... csempészek rohangáltak a sikátorokban, sikolyok tarkították el az éjszakát. Az egyik pillanatban még fegyvereket csempésztem át hadihajókra, isten tudja melyik ország számlájára írva, míg a másikban hirtelen tűntem fel, a távolból, kezemben egy cetlit és egy képet szorongatva. A málló, koszos fecnin jól látható írás: egy név, és az utasítás, miszerint halált érdemel. Az ok homályos, de mégis enged belátást a függönyök mögé. Sikkasztás, gyilkosság, ami revansra vár, csak mert az alvilágnak tett keresztbe a férfi.
Hasonló várt volna rám, vagy akár Faye-re is, ha azon az éjszakán nem lépek le... De ezt még nem akartam neki megmutatni, elég ez is, ahhoz, hogy lássa, miként működtek akkoriban ezek a dolgok...
A falhoz szegeztem, a nyakánál fogva egy vágott arcú fickót. A szemei forogtak, a fogai már rohadásnak indultak, ahogy prüszkölt, ordibált: eresszem! Nem tettem... Helyette egyetlen mozdulattal törtem el a nyakát, majd eresztettem a földre, az összecsukló testet.
Újra pergő képek sorozata következett, hangok, ízek, és szagok nélkül peregtek az évek, néhány mozzanatba engedve belátást, mígnem a háború kirobbanásához nem értünk...
Csont, és húscafatok mindenütt... porzó földdarabok repkedtek, egy-egy robbantást követően. Zászlók, és emberek hullottak alá a távolban ,ahogy előretörve rohamoztam meg egy kisebb alakulatot. Fegyverrel, testi erővel nyomultam nekik, több ezer sebből vérző arccal, fájdalom ittas vonásokkal harcolva a hazámért, a jobbért, a békéért.
A következő kép már fájdalmas ordítás volt, törött lábszárcsont, ahogy a földre hullok, Heine mellett. Ő a vállára vett, és egészen a csatatér végébe rohant velem. Én fedeztem, fájdalmak között lőttem minden ellenünk rohanó katonát, míg kiértünk a csatatérről...
Aztán megint villódzó képszakadás, némi emlékfoszlány, vita, és harag szövődménye, ahogy hónapokkal később elváltam Heine-től.
Aztán újra minden erősödni látszott...
Újabb terep, újabb végzetes összecsapás színtere rajzolódott ki a homályos köd mögül. Egy hadsereg közepén álltam, egyenes tartással, kezemben gyilkos fegyver, ahogy a francia himnuszra esküdött fel, minden hazafi. Arcunkat korom fedte, testünket millió fegyver díszítette...
Újabb roham, újabb vér és verejték hullt el a porban. Aztán három golyó repült felém, mely vállon, válltőn, és felkaron talált el. Aztán robbanás, a jobb oldalam felől, mely áthasította egyik lábam oldalát...
Aztán megint túlsodródtak az emlékek, és már egy szobában hevertem hideg verejtékben, ahogy egy "ápoló" nő a golyókat igyekszik "kiszerelni" belőlem.
- Faye? - pislogtam ernyedten, elveszetten, a nő arca homályba fúlt. Persze nem ő volt, csak reméltem, ez még az emlékből is érződött...
És megint váltás... A háborúk vége utáni Berlini fal felhúzásánál álltam, Heine mellett, azon terveket szőve, hogy elhagyjuk az országot, még a kontinenst is. Ám mielőtt olajra léptünk volna, a kép megint átszellemült, és előhozta Aimée arcát, ahogy a nyakamba borul, és erős francia szavakkal sérteget, mint bátyját, azt a "rohadékot", aki eddig távol volt.
Szép emlékek, még el is mosolyodtam közben, ahogy tovább engedtem a képeket Faye felé.
Végül már Irakban jártunk, Heine és én... vörös homokos utak, rozzant épületek, leváló vakolat - már ahol volt egyáltalán - és hordók, bennük ezernyi sötét dolog. Újabb maffia színterén jártunk, ám ezúttal már sokkal békésebb, sokkal megfontoltabb, sokkal "tisztább" fény vetült a munkásságra. Egy épület oldalán lendültem fel, betörve az egyik ablakot, kicsempészve legalább húsz különféle fegyvert, és gránátot, majd újabb kép, miként azt leszállítom.
Kaszinók, álcajáték... Rafinált húzások. De minden egyes emlékképen jól látható volt az a keserű, elmúlhatatlan vonás, mely az arcomra kiült.
Ezt követte végül Fairbanks... és napjaink. Ahogy a lovaimat vásároltam meg, ahogy Tarajos loptam el a gondatlan gazdájától, és mentettem meg az életét. És persze... ahogy lassan, de biztosan felépítettem a házat, a lovardát, és ahogy Aimée beköltözött... Ezek már szebb emlékek voltak, békésebbek...
Nem mutattam meg mindent, nem is volt rá szükség... de azt hiszem, ez többet mondott számára minden szónál. Lehet, hogy mindezek után még jobban megvet majd, lehet, hogy erősebb gyűlöletet fog táplálni irántam, mint eddig valaha. Hisz nem voltam jó ember... sosem voltam az, ez ő is tudja. De a legrosszabb sem.
Végül felnéztem rá, elvágva az emlékek legparányibb foszlányát is, mielőtt többet mutatnék, mint szeretnék. Az érzéseimet, a vágyaimat... és a róla megmaradt képet. Nem szabadott, hogy lássa... Legalábbis, most még biztosan nem!
- Hüm? - arcomon kellemetlen él táncolt, valahol szégyelltem magam, mégsem bántam meg a múltam. Ahogy most sem bánom, hogy még mindig szélhámos vagyok. Legalábbis a munkában igen. Az életben abszolút nem.
- Látod? Nincsenek előtted titkaim. Ez minden, ami történt. Vér és szenvedés. Szart se ért az egész... - vontam oldalra a számat, még mindig nem húzva el kezemet a tenyeréből. Persze, nem kizárt, hogy el fogja lökni. Megeshet...
- Faye... én... mondhatok valamit? - húzódtam hozzá újra közelebb, szabadon maradt kezemmel belekapaszkodva bokájába, finoman, meg-megsimítva, önkénytelenül is.
- Nekem... szóval nekem... nincsenek annál szebb emlékeim, mint amit veled töltöttem. Leszámítva Aimée-t. Talán ő volt az egyetlen olyan dolog, aminek utánad még örülni tudtam... Meg persze Lascar. De az egy barom. - jó, itt akaratlanul is elvigyorodtam, de végül visszarendeztem a vonásaimat.
- Megengeded, hogy... á nem, semmi. Ez hülyeség. - indultam volna meg felé, de végül visszarogytam a földre, fejemet rázva...

- Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian, miközben a fejemet enyhén oldalra billentettem. Nem tudtam hirtelen, hogyan is érti, de elég volt csak közelebb jönnie hozzám és a kezem után nyúlnia ahhoz, hogy legyen némi sejtésem. Hirtelen elbizonytalanodtam, aztán vonakodva bár, de végül mégiscsak hagytam, hogy megfogja a kezemet. Furcsa érzés volt újra érezni, ahogyan ujjai az enyémbe fonódnak, hiszen már több, mint száz éve nem volt részem hasonlóban. Akaratlanul is hatalmasat dobbant a szívem, és nyelnem kellett egyet ahhoz, hogy képes legyek megőrizni a nyugalmamat. Nehéz volt. Nagyon nehéz, ugyanakkor mégis jó érzéssel töltött el ez a pillanat.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, amikor az energiák áramlani kezdtek, de végül vettem egy nagy levegőt, és a képek már meg is jelentek a szemeim előtt. Az emlékek gyors egymásutánban következtek, én pedig csak ide-oda kapkodtam a fejemet. Ha olyan volt, akkor kicsit megszorítottam a kezét, máskor pedig elborzadva húztam el a számat. Nem tudtam hirtelen mit kezdeni ezzel a helyzettel, továbbra is nehezemre esett még az is, hogy egyáltalán levegőt vegyek. Fojtogatóan borult rám a sok foszlány súlya, azt pedig már észre sem vettem, hogy milyen erősen szorítottam össze a szemhéjaimat a végére, mintha látni sem akarnám. Igazából tényleg nem szerettem volna további betekintést nyerni a múltjába, de már nem volt visszaút. Én kíváncsiskodtam, hát vállalnom is kellett az esetleges következményeit, amelyek most nem voltak túl jók. Legalábbis számomra elég nehezen emészthetőnek bizonyultak ezek az erőszakkal és agresszióval teli képek. Én az ilyesmikhez túlzottan finom lelkületű voltam.
Miután már nem ostromolta az elmémet több borzalom, kifejezéstelenül meredtem magam elé. Azt sem tudom, hogy mikor gyűlt néhány kósza könnycsepp a szemeimbe, de nem is volt lényeges. Légzésem immár monoton volt, csupán a szívverésem hevessége jelezte, hogy még mindig nem vagyok a legnyugodtabb állapotban. Egészen addig, amíg meg nem szólalt, el is felejtkeztem róla, hogy fogta a kezemet. Most váratlanul mocorogni kezdtem és pislogtam is párat, hogy az elmosódott világot kiélesítsem magam körül. Ráfókuszáltam az arcára, és meredten bámultam rá, miközben lassan megráztam a fejemet.
- Látom – válaszoltam némi szünet után, mikor végre sikerült megtalálnom a hangomat. – Nekem elég lett volna az is, ha csak néhány mondatban elmeséled, hogy merre jártál, és mik történtek veled – motyogtam magam elé, még mindig az emlékek hatása alatt voltam. Az agyam egyszerűen képtelen volt arra, hogy befogadjon ennyi borzalmat. Tudtam, hogy ő az, és emlékeztettem is rá magamat, de ez nekem sok volt most. Túl sok, azt hiszem.
- Hogyan voltál képes ennyi szörnyűségre? – suttogtam hitetlenkedve, végre ismét belenézve a szemeibe. – Hogyan? – ingattam a fejemet szomorúan, arcomon fájdalom árnya jelent meg. – Nem értelek… - mondtam őszintén, és leginkább már csak kínomban kortyoltam bele a kávémba, nem azért, mert még mindig annyira kívántam. Inkább csak el akartam űzni a szám szárazságát, ami éppen az előbb tört rám. – Képes voltál mindezek miatt elhagyni engem? – fogaimmal tétován haraptam bele az ajkaimba, és egy kicsit lazítottam a kettőnk kézfogásán. Igazából legszívesebben elhúzódtam volna tőle a lehető legmesszebb, de valamilyen oknál fogva mégsem akartam megbántani ilyesmivel. Márpedig egy ilyen gesztus arról árulkodott volna, hogy undorodom tőle és megvetem, pedig nem volt így. Vagy legalábbis nem teljesen, de az igaz, hogy elítéltem azt, amit látni engedett nekem. Tudtam én mindig is, hogy nem jó ember. Tudtam, hogy mennyi mindenre képes, de hajlamos voltam elfelejtkezni róla, hiszen nekem ő jelentette a világot. Még senki mellett nem éreztem magam annyira biztonságban, mint mellette, de ennek ellenére mégis ott volt annak a bizonyos éremnek a másik oldala is.
Kérdésére csupán kábán biccentettem egyet, és kissé kíváncsian vontam fel a szemöldökömet. Nem tudtam, hogy vajon mit akart velem megosztani, de attól féltem, hogy ezt már tényleg nem is akarom tudni. Ám számításaimmal ellentétben nem valami kellemetlen dolgot kellett meghallgatnom, hanem valami olyat, ami kicsit zavarba hozott, egyúttal engem is meglepve ezzel a reakciómmal.
- Ilyen rémségekkel a hátad mögött, mertem remélni, hogy nem élted meg hasonlóképpen a velem töltött időt… - jegyeztem meg halkan, mert mást erre képtelen lettem volna mondani. Mit lehetett volna reagálni azok után, hogy először szörnyűségeket mutat nekem, azután pedig bókol azzal, hogy ilyesmiket mond? Nem tudtam én most kiigazodni ezen a helyzeten. Nem csak most, talán máskor, jobb lelkiállapotomban sem ment volna, de túl mélyen érintettek a látottak. – Míg én életeket mentettem, te elvetted őket – suttogtam magam elé, és immár a kettőnk kezét bámultam, nem pedig a szemeit, melyekben egy pillanat alatt képes voltam örökre elveszni.
- Mit? – kérdeztem kíváncsian, végre újra ráemelve íriszeimet. Szerintem ő is tudta, hogy nem fogom kibírni visszakérdezés nélkül, ennél már azért jobban kellett ismernie. Az ilyen félbehagyott mondatoknál mindig késztetést éreztem arra, hogy kiderítsem, mi lett volna az eredeti befejezésük. Most sem volt ez másként, úgyhogy türelmesen pislogtam rá, és valamelyest már megnyugodnom is sikerült a felkavaró képsorok után.

Komolyan nem tudom már megérteni őt... Hiszen ismert, pontosan tudta, hogy mielőtt őt megismertem sem voltam másabb. Akkoriban, ha nem is fogadta el, de nem vetett meg érte... Most sem teszi, nem erről van szó. Mégis, olyan erősen érzem rajta az ellenszenvet, mintha késsel karcolgatná a bőrömet.
Néhány pillanatig csak néztem őt, némileg értetlenül fürkészve íriszeit.
- Most úgy csinálsz, mintha ezelőtt patyolat tiszta lettem volna. - ingattam meg fejemet keserűen. - Pontosan tudod, hogy Napóleon mellett ennél százszor durvább dolgokat tettem. Én így nőttem fel. Nem tudok más lenni... - fájó, de igaz. Nem mondom, hogy nem próbáltam meg, nem mondom, hogy sikerrel jártam, mert nem. Viszont ma már csak akkor ölök, ha muszáj. Ez persze a háborúban sem volt másként, ellenben az alvilágban sokszor parancsot teljesítettem.
- Mindezek miatt? - kérdeztem vissza suttogón, kissé rekedtes hangon. - Nem, Faye... Ezeket kaptam cserébe, hogy élhess. - az arcom elkomolyodott, a pillantásomban pedig kínzó fények kezdtek el cikázni. Sejtettem, hogy nem fogja lelkesedéssel fogadni a látottakat, de azt távolról se gondoltam, hogy akár kérdőre vonhat ezekért...
Azt pedig már szóvá se tettem, hogy mindezt azért mutattam meg neki, mert így jobban át tudja értékelni a múltamat. De úgy látszik, semmit se értem el vele. Mert megint mi lett? Én vagyok a bűnbak... Kezdek lassan hozzászokni...
A kezét mégsem engedtem el, nem voltam rá képes. Abban is biztos voltam, hogy kettőnk közül ő lesz az, aki majd hamarabb elhúzza magát. Mert én nem fogom... Addig élvezem a közelségét, ameddig engedi... ameddig tehetem.
- Legalább most már ezt is tudod... Mármint, hogy... marhára nem voltam boldogabb. Nélküled. - rágtam meg a fogamat, nagyobbat fújtatva magam elé, ami inkább beillett egy erős sóhajnak. Újabb szavaira azonban ismét értetlenül kezdtem el fürkészni az arcát. Sőt, már-már döbbenten...
- Ez így igaz. De kiknek az életét mentetted? A franciákét. Vagy... Je me trompe? Ugyanúgy meghaltam volna én is a harcmezőn, ha nem én ölöm meg őket. Ez háború volt... Nem kocsikázás. - elkomorultam, minden porcikámban tombolt a fájdalom, hogy erről az oldalról közelítette meg, nem más irányból. Semmi sem tökéletes... én meg pláne. De isten bocsássa meg, hogy harcolni mertem a hazámért, hogy még ma is annak nevezzük, ami régen volt. Országnak. Erre azonban már nem tértem ki, hisz eddig se vádlón beszéltem hozzá, most ugyan mért tenném? Nem érdemli meg... csupán azt szerettem volna, ha más nézőpont szerint is átértékeli a dolgot.
Ellenben, a késztetés úgy tört rám, mint a vihar, mely jeles példaként tombolt most is odakint. A hangok egyre durvábbak voltak, egyre keményebben ömlött az eső... Az ablakok már könnyzáporba úsztak, a táj elmosódott mögöttük...
- Tényleg nem érdekes... - hárítottam újfent, noha tudtam, hogy ezután meg már pláne nem fogja rám hagyni. Igazából teljesen össze voltam zavarodva, egyrészt miatta, másrészt az elmúlt percek miatt, és nem utolsó sorban: mert nem tudtam hogyan tovább...
- Csak... - nem az igazat nem mondhatom. Nem lehet... túl gyorsan akart kitörni belőlem, túl intenzíven. Még épp időben kaptam el, mielőtt még cselekszem is. - ...szerettelek volna megölelni... de rájöttem, hogy semmi jogom hozzá. - az állkapcsom feszült, a szívem dübörgött a mellkasom alatt... Hisz igazat mondtam, pedig marhára azon voltam, hogy ne így legyen. De képtelen vagyok neki hazudni, az isten bassza már meg!
Fellöktem magam, noha nem hevesen... Finoman, fájdalmas lassúsággal húzva el ujjaimat tenyeréből. Mégis én léptem előbb. De csak mert.... nem bírom elviselni, hogy itt van, és nem lehet az enyém, hogy nem ölelhetem meg akkor, amikor vágyom rá, és hogy nem csókolhatom meg azzal a szakadatlan szenvedéllyel, szerelemmel, amit még most is érzek iránta...
Köszönöm magamnak, igazán. Majd meghajolok a tükör előtt, aztán magamra rántok egy zongorát.
A csészét is magammal vontam, majd egyszerűen felhörpintettem az aljáról a maradékot. Tekintetem Faye-t kereste, és már majdnem szavakba foglaltam az érzéseimet, mikor egy lemondó sóhajjal sarkon fordultam, és visszasétáltam a konyháig.
Tekintve, hogy a két helység nem volt egymástól elválasztva, akár végig is követhette az utamat, ahogy a mosogatóba tettem az elhasznált csészét.
Végül megfordultam, két tenyeremet megtámasztva a berendezés oldalán, kissé lehajtott fejjel pillantva át Faye-re.
- Nem akartalak elhagyni... soha... - csak dünnyögtem, és mertem remélni, hogy voltam annyira halk, hogy nem értette teljesen. A tekintetem immár csak a padlót bámulta, elveszetten...
Egyszerűen elképzelni se tudtam, hogy hogyan vagyok képes ennyi minden elcseszni. Ráadásul egyfolytában...

- Tudom, csak… - megvontam a vállaimat. Nem tudtam már mit mondani erre. Hogyan magyarázhattam volna el neki, hogy úgy éreztem, mellettem van esélye jobbá válni? Félreértés ne essék, soha nem akartam őt megváltoztatni, mert olyannak szerettem, amilyen volt, de jobban tetszett az emberibb oldala, nem pedig az, amelyik gondolkodás nélkül kiolt egy életet. Én ezt soha nem lettem volna képes megtenni, de talán pont azért éreztem magam biztonságban mellette, mert tudtam, hogy mindenáron, minden módon megvédene engem. El kellett ismernem, hogy pontosan emiatt is hagyott magamra, de ezt akkor sem vette be a gyomrom. Nem tudom biztosan, hogy megértettem volna, ha elmondja vagy sem, de már nem számított. Egyszerűen csak könnyebb lett volna az elmúlt másfél évszázad, ha mindazon információknak a birtokában vagyok, amelyeket az elmúlt egy hét folyamán sikerült megtudnom.
- Hát még szerencse, hogy ez nem tett boldoggá… - dünnyögtem magam elé, és elhúztam a számat. – Akkor kezdenék csak igazán aggódni miattad – motyogtam halkan. Nem tehetek róla, ezek a szavak csak úgy maguktól kicsúsztak a számon, mielőtt még gondolkozhattam volna. Fel sem merült bennem eddig, hogy egyáltalán aggódnom kellene miatta valamiért, de máris sajnáltam a múltja miatt. Legalább annyira szántam, mint amennyire taszított mindaz, amit most megmutatott nekem az előbb. Nekem ez nem lett volna élet, csak annak az árnyéka. Talán ő is már csak beletörődésből tette, de én a helyében nem adtam volna fel ilyen könnyen. Nem választottam volna ezt ahelyett, hogy rendesen éljek. Rendben, nem voltam a helyzetében, de magamat ismerve biztosan inkább a halált választottam volna, minthogy bármit is rám kényszerítsenek. Hacsak nem volt neki megfelelő ez az élet. A boldogság és az, hogy valaki elégedett valamivel, még nem feltétlenül jár együtt kéz a kézben. Ez a gondolat pedig teljesen megrémített. Nem akartam, hogy ilyen legyen, nem akartam, hogy ilyenné váljon, még ha valahol ott is lakozott benne egy ilyen oldal.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire szenvedett. Nem vagyok én szívtelen, egy kicsit meg is bántam mindazt, amit mondtam, de attól még így gondoltam. Kár lett volna mást tettetnem, vagy mondanom, ha egyszer nem volt igaz. Pont én papoltam legutóbb az őszinteség fontosságáról, erre én adtam volna elő hamis véleményt? Nem, ez valahogy nem lett volna rám jellemző. Csak akkor hazudtam, ha nagyon muszáj volt, mert egyébként legtöbbször akkor is megmondtam, amit gondoltam, ha ezzel másnak fájdalmat okoztam. Persze ez ritkán fordult elő, tekintve, hogy tapintatos nőnek tartom magam. Akkor vele most miért nem tudtam az lenni? Mert minimum úgy rontottam rá, mint egy faltörő kos. Mindent bezúztam darabokra, amit csak lehetett, kíméletlenül. A lelke minden kicsi darabját, pedig igazából nem éreztem magam jobban attól, hogy láttam, mennyire megbánta, amit tett. Nem úgy akartam kiengesztelést, hogy neki is fájjon, az nem én lettem volna. Én egyszerűen csak… nem, nem tudom, hogy mit akartam. Ahogyan azt sem, hogy miért jöttem ide egyáltalán.
Megráztam a fejemet az általa elmondottak hallatán, és kissé talán még értetlenül is pislogtam rá. Nem nagyon tudtam, hogyan hozta ő ki ezt a végére, de alaposan félreérthetett, az is biztos. Ezt pedig nem voltam rest vele is tudatni.
- Félreértettél, én most nem pont a háborúra gondoltam – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, aztán kiittam a kávém nagyobbik részét. – Igen, tudom, hogy nem kocsikázás volt, mert mint mondtam, én is ott voltam. Igaz, hogy már nem Franciaországban, de átéltem ugyanúgy. Láttam a betegeket, hallottam az elbeszéléseiket – beszéltem tovább, felelevenítve a múltamnak ezen részletét. – Én most arra értettem, hogy az életemet a gyógyításnak szenteltem és annak, hogy másokon segítsek. Az istenért, hiszen még Afrikába is elmentem hosszú évekre azért, hogy segítsek a rászorulókon – egy pillanatra letettem a csészét a kanapé karfájára, és a szemeimre szorítottam a kezemet. – Te viszont parancsra öltél, és nem katonaként, ahogyan elnéztem… – haraptam az ajkamba, aztán visszavettem a bögrét a kezembe. Aztán csak kíváncsian vártam, hogy végre elmondja, mit szeretett volna. Elképzelni sem tudtam, jobban mondva inkább nem mertem. Féltem, hogy csupán a saját vágyaimat vetíteném ki rá, és aztán csalódnom kellene. Erre vágytam most a legkevésbé.
Halványan elmosolyodtam, amikor végre mégis kimondta a várva várt szavakat. Azt hiszem, hogy ezt ő már pont nem látta, mert abban a pillanatban eltávolodott tőlem, mire egyből bezárkóztam én is. Éppen úgy hagyott magamra, ahogyan játszi könnyedséggel az életemből is kisétált. Pedig most csak a konyhába ment, jól láthattam a mozdulatsort, hiszen le sem vettem róla a tekintetemet. Mégis… rossz érzés volt, még mondani sem voltam képes semmit. Ciki, vagy sem, mintha elvitte volna a cica a nyelvem. Csak bámultam utána némán, és inkább a kávém elfogyasztásával kezdtem el foglalatoskodni, mintha az annyira képes lett volna lekötni.
Nem volt szerencséje, mert ugyan nem tisztán, de azért jól értettem, hogy mit mondott. Fájt a szívem, szinte belesajdult a látványába, és nem is bírtam túl sokáig távol maradni tőle. Ezúttal nem ment a távolságtartás. Végül némi gondolkodás és mérlegelés után én is felálltam, és az üres csészével a kezemben, én is a konyhába sétáltam, hogy beletegyem a mosogatóba.
- Tudom, hogy nem akartál… - motyogtam magam elé, közvetlenül előtte állva. – Vagy legalábbis próbálom elhinni, de ettől függetlenül még megtetted, és én ezt nem tudom egyszerűen elfogadni, Noël. Akkor sem, ha a fejem tetejére állok, vagy körbefutom tízszer az egész birtokodat – ráztam a fejemet, közben két tenyerem az arcára simult, úgy emeltem fel a fejét, hogy rám nézzen. – Nem felejtek könnyen. Túl nehéz volt túllépnem azon, ami történt. Rányomta a bélyegét az elmúlt másfél évszázadomra. Szerettelek, mindennél jobban, és ez nem múlik csak úgy el… - enyhén oldalra billent a kis buksim, de a pillantásom nem kalandozott el egy percre sem. Azt ugyan nem mondtam ki, hogy igen, a mai napig szeretem, még csak sejtenie sem kellett ennyiből, de attól még tudhatta, hogy nem adtam fel. Talán soha. Aki a világot jelenti egyszer, az sokszor örökre azt fogja. Nehéz volt megtalálnom a helyem, és most egy csapásra felborította az egészet. Végül ezen gondolatok közepette, mielőtt még jobban megfontolhattam volna, hirtelen magamhoz húztam. Két karomat a nyaka köré fontam, aminek következtében nekem egy kicsit lábujjhegyre kellett állnom, őt meg egy kicsit lefelé húztam. Nem zavart, rég éreztem már ezt az érzést, amit ez a meghittnek nevezhető pillanat váltott ki belőlem.