First topic message reminder :

________

Az élethez halálosan ragaszkodó mártír nem kap választ. Alignak kinyilatkoztatott, párbeszédre viszont nincs mindig igénye. Tanúja voltam, mikor önmagam képében környékezett meg, a saját stílusomat fordítva ellenem.
Szórakoztató a jelenet, ahogy Rebecca fülénél fogva próbálna hatni a farkalójára, de nem talál mást, csak véres csonkot. Nála az ilyesmi hamar ájuláshoz vezet. Volt is egy ígéretem a témában. Rebecca tervez, én meg végzek. Alignak szerepét alakítva, színészkedve, mint a régi szép időkben a ringben, fényáradattal, kamerákkal és csinos valetekkel körülvéve.
Egon mintha csatlakozna a bábeli zűrzavar keltéséhez, mintha direkt nem arra fordulna oda, amire Becca várja. A csaj félig a Jeges-tengerben jár, a vér és a félelem szülte búvárkodása láttán már kezdem megsajnálni, pedig rászolgált a műsorra. És már két kézzel kap a rokkantosítás felé.
- Gloria már velem van a sárga ösvényen, amiről könnyű letérni és akkor végleg eltévelyedik. Szegény lány nem értékelte az igazán erős férfit...
Ami azt illeti, kötve hiszem, hogy bármely őrző vagy vérfarkas nő látna ilyesmit Alignakban. Ő már csak egy rosszindulatú árnyék, semmi más. Yetta testébe ette a fene? Egyáltalán hogy történt ez, mi siklott félre az ég és a Hold idei elvörösödésekor, hogy még mindig a tavaszi öreg cicózását nyögjük?
Feldobtam a labdát, leesett, de ha utánafutnak, megtalálják a Vörös Holdak vérrel írt történelemkönyvében. Hogy az őrző miért marasztalja Alignakot, az egy talány, nem tudom, miért biztatja, hogy ne akarjon elmenni. Annyira azért nem ijeszthettem meg saját kútfőből, hogy a leggonoszabb farkassal a testemben kedveljen jobban.
- Bal vagy jobb, lényegtelen, egy puhatestű, eltaposnivaló férgecske, mint mindannyian ti, akik méltatlan lábaitokkal tapodjátok földemet.
Sejtettem, hogy Egon számára élvezetes lesz, mikor magamat szidom. Ez a legperverzebb rész az egészben és most jut eszembe az igazi átok, ami ha megvalósulna, odaát a saját arcom üldözne örökké a túlontúl elvarázsolt kastély végtelen tükörszobájában. Ahová Wilburn formájában küldött az, akit most színpadra vittem.
De hát az idő lejárt, kialszanak a fények és lecsusszan a szó szerint vérvörös bársonyfüggöny. Az előadás véget ért, lehet rohanni a ruhatárba. De örülnék most Wendy-nek, akit pont ott ismertem meg! A szívét fájdítanám, mint minden találkozásunkkor az elmúlt időszakban, mégis ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy lássam. Beburkol a félelem. Nem akarok még elpatkolni. A szemeim árasztják a rettegést, az élet szeretetét és csak felerősítem, ami már így is majdnem megsemmisíti Rebecca-t. Bőséges bosszút álltam, talán túl is lőttem a célon, át a túlvilágra és nem szívesen mennék megkeresni a nyilat. Egon majdhogynem megindul, de gyorsan kapcsol: nem az forog veszélyben, akit félt, hanem az, akit már legutóbb is apró darabokra marcangolt volna, ha nem a kóóóórházban történik mindez.
Sejtettem, mennyire számít most, hogy egy Falka tagjai vagyunk. Rebecca mindjárt meggyengült zsanérú ólajtót fog játszani és kidől, Egon pedig világbékét érezve nézné végig a kiszenvedésemet. Markomat a torkomra szorítom, hogy csillapítsam a vérzést. Először elcsapnám Becca kezét, ahogy az állatok, mikor sérültek és senkit nem engednek a sebük közelébe. Amikor a pulóver lekerül róla, már érzem, hogy túlélhetem. A mentőket viszont nekem kell tárcsáznom. Nem a legjobb ötlet, de visszaveszem a farkas formámat, újra megnövök, szürkésbarna bundám a tetoválásoknál ölt más színeket, foltokat formálva a testemen. Fejemet hátravetve egyenesbe helyezem a torkomat, nem törődve a seb szélesebbre nyílásával és végtelenül fájdalmas üvöltést hallatok, olyat, hogy a Lak távolabbi lakói is meghallják. Érzem, hogy a pulóver egyre jobban kezd megtelni, bordóbbá válik a bordónál, én pedig szédülök, mint aki gömbölyű talpú cipőben sétál át egy táncoló kötélhídon. Akkor nézek fel, mikor megérzem az erők áradását. Rebecca beveti magát, talán utolsó energiamorzsáit dobja oda nekem, hogy ne haljon éhen bennem az élet.
~Hálám a köszönet! Kérlek, fuss szanitécért, ha még maradt vér a lábadban! Én már megleszek valahogy a véremmel.~
Szavaim kedvesebben szólnak, mint a mai találkozás elején és keservesebben, mint bármikor. Kettő az esély és az egyik lehetőség nagyon rossz. Ha Rebecca még nem terül el, akkor az üvöltésre érkezőknek el tudja regélni, mi is zajlik itt. Egonból annyit kinézek, hogy ha nem is segít, akadályozni se fog. Már nekilátott volna a lefejezésemnek, ha ezt tervezné. Igazi body art, halálos színház az egész világ és benne mindenki, aki ma tiszteletét tette itt.

jay, Egon & Becca

*Jay most már tényleg őrültségeket beszél. Mintha Alignak tényleg megszállta volna az elméjét, pedig már biztos vagyok abban, hogy nem így van. Akkor miért csinálja? Rémlik valami még a beszélgetésünk elejéből, amikor még nem szabadult el az őrület, amikor épp csak megemlítettem neki a hátamra karmolt üzenetet, Jay mondott valamit arról, hogyan tudnék túllépni a történteken, hogyan győzhetném le a félelmeimet. Zavaros az egész, de egyre inkább az motoszkál a fejemben, hogy mindezt azért idézi fel újra, hogy segítsen. Vagy az elején még azt akarta, aztán elkapta a gépszíj és már nem volt kiszállás. *-Ideje sem volt rá. Mellesleg nem volt ott egyetlen erős férfi sem.*Mindegy, ha Alignak mégis itt van köztünk, legalább hallhatja a véleményemet. Számomra nem erős férfi, még akkor sem lenne az, ha a saját testét sikerülne a mocskos lelkére erőszakolnia. Alignak gyáva. Gyáva, mert pusztítani akar ahelyett, hogy életet adna, hogy segítene mindabban amiért az őrzők és a farkasok vért izzadnak. Gyáva, mert az erejét olyasmire használja gátlástalanul amiben nincs ellenfele. Gyáva, mert a könnyebbik utat választja. Végül is így vagy úgy, de mindkettejükkel van még dolgom, de jelenleg csak Jay az akit jól felpofoznék amiért ilyen megállíthatatlan körhintába ültetett, holott pontosan tisztában volt az érzelmeimmel, tudta jól mennyire felkavart már Gloria halála is, a többi pedig…érezhette, éreznie kellett. Ennek ellenére sutba dobta a barátságunkat, a szép emlékeket, a humorát és elővette a gonosz Jay-t. Átállt a sötét oldalra. Ezért nem is számítottam arra ami bekövetkezett. Azt gondoltam engem bánt, vagy Egont, ám saját maga ellen fordította a kezét, a karmait és egyetlen pillanat alatt taszított le a jeges mélybe. Az élet néha megismétli önmagát, csak a szereplők változnak, a színhely, és a díszlet. Pillanatok alatt csupa vér leszek én is, de már nem izgat. A pánik jött és el is ment, elűzte a féltés, az aggódás, a rettegés, hogy elveszítem Jay-t és a bűntudta, hogy megint magamat okolhatom ezért. Akkor is ha valójában nem így van. Jay mellettem hever a földön, a torkából patakzik a vér….mindez egyszer már megtörtént velem, csak akkor Gloria feküdt előttem. Valami azonban más. A tekintet amibe belenézek…nem azért mert Jaynek más színű szemei vannak, nem azért mert más a formája…a benne rejlő üzenet más. Gloria szemeiben megbékélést láttam, szinte boldogság izzott benne, hogy végre itt hagyja azt az árnyékvilágot amiben képtelen volt élni, boldog volt amiért élete utolsó perceiben segíthetett, hogy jót cselekedett, hogy életet mentett. Jay szemeiben ellenben félelmet látok, mert nem akar meghalni. Fél attól, hogy mindennek vége lesz, hogy soha többé nem látja a napot, nem érzi a szél simogatását a bőrén vagy nem borzolja a bundáját, hogy mennyi minden marad még utána befejezetlenül. Jay szeret élni, egyenesen rajong az életért és a rettegés ami a szemeiből tükröződik felém, úgy szorítja a szívemet és a lelkemet mint egy abroncs és egyre szorosabb lesz. A szemeim könnyekkel telnek meg, Egon nem mozdul akkor sem amikor rákiáltok, hogy hozzon segítséget. Tudom miért hezitál. Mérlegre teszi az előnyöket és a hátrányokat és csak remélem, hogy nagyobb hátrányként éli meg az én veszteségemet, mint amilyen előnyökkel járna neki Jay halála. Engem viszont az nem fog érdekelni, ha minden erőmet bele kell adnom abba, hogy megmentsem Jay-t…és szükség is van rá. Először vele kell megküzdenem, hiszen nem hagyja magát, végső sokkhatásnak tudom be amiért eltolja a kezem a pulóveremmel együtt, de aztán alakot vált. Nem emlékszem arra, hogy farkas alakban gyorsabb lenne a regeneráció, hogy minden egyes változással a szövetek összébb húzódnának. Nem értem mit akar, akkor sem amikor vonyítani kezd. Halvány árnyéka annak amit a farkasok vonyításként kiadnak a torkukból, újabb fájdalomhullám csap át a lelkemen. Muszáj segítenem. A mágia viharként hagyja el a testemet, beburkolja Jay-t, szűkíti az ereket, vérlemezkéket csábít a sebszélekre, s mindezzel belőlem szívja ki az életerőt. Őrült gondolatok cikáznak a fejemben. Ha előre tudom mi történik, nem pocsékolom el az erőmet holmi villanásra és rettegést idézésre, ám mindez ördögi kör, hiszen ha nem teszem meg mindazt amit az elején, lehet ideáig el sem jutunk. Mindennek oka van. Szédülök és gyenge vagyok, ha tovább próbálkoznék elveszíteném az eszméletemet, de nekem észnél kell maradnom ha már Egon nem mozdul. Kétségbeesetten próbálom elszorítani a maradék, de még mindig nagy sebet immár a farkas bundás torkán. *-Egon, kérlek!*Nyöszörgöm, sírva könyörgök neki, oda sem nézve felé, csak Jay tekintetét nézem amiben most végtelen hála tükröződik. Hát, legalább már nem a halálfélelem. Nem tudom, hogy a hangom hatására mozdul meg Egon, vagy már előtte elindult, csak azt érzem, hogy a pulóver amivel Jay sebét makacsul szorítom annak ellenére, hogy segítségért szalajtott, kiszakad a kezeim alól, ezzel szabad utat engedve a farkas torkából csordogáló vér előtt. *-EGON! Mit művelsz?*Sikoltom és már ugornák is fel, de inkább jay sebét szorítom puszta kézzel. Azt hiszem ezzel már kimerítem a fóbiámmal való szembenézés teljes fogalmát. A következő pillanatban már az értetlenség csúcsán dekkolok, a pulóverem egon nyakára szorul, csak lassan fogom fel mire készül.* -Mit művelsz?*Ez a kérdés, bár hűen lemásolja az előzőt, egészen más hangsúllyal születik meg és teljességgel feleslegesen, hiszen pontosan tudom mit akar csinálni. Mire azonban kiejtettem az utolsó döbbent hangot is, már átvette Jay sérülését, láttam ahogy a vörössé váló pulóver szövetszálai újra felcsillannak a nedvességtől. Önkéntelenül néztem Jay torkára ahonnan már nem folyt az éltető nedv, aztán Egon felé fordultam s már mozdultam is. Kapkodhatnám most a fejem, életem két legfontosabb embere/farkasa felváltva küzd az életéért. Annyira unom már, hogy mindig én húzom a rövidebbet ha ők ketten egymásnak esnek, vagy csak egy légtérben vannak. Mindig én szenvedek. Ja, persze Jaynek is fájt a torka nem rég és most Egon az aki a halállal viaskodik, bár kétségtelen, hogy jobb esélyekkel indult mint Jay. De ha meghal…hülyeség…de neki már nem fog fájni, ellenben nekem életem végéig a veszteséggel kell léteznem. Ugyanez áll fenn Jay esetében is. A földre huppanó Egonhoz kúsztam. Ugrásnak, sietésnek tűnt de valójában erőtlenül másztam oda hozzá, az energiáim a bokámnál voltak. *-Egon…hülye vagy.*Szorítottam a nyakára a pulóvert és tovább könnyeztem. Sosem kértem volna tőle azt ami mártírsága velejárója. Tisztában voltam azzal mi történik ha egy halálos sebet vesz át, ő is belehalhat. Azt meg pláne nem, hogy pont Jay sérülését vegye át, hiszen gyűlöli, jobban fájt volna neki az, ha erre kérem mint a felvágott torok. Ő mégis megtette és tudtam, hogy miattam, értem. *-Azt hiszem a füled a legkevesebb.*Nevettem fel kesernyésen hüppögve. Képes a halál torkában is poénkodni. *-A bugyimra fáj a fogad?*Egyre jobban rázott a sírás, nem volt már több energiám amit a gyógyítására használhatnék fel, az ujjaim is erőtlenül szorították azt a nyavalyás pulóvert ami lucskos volt kettejük vérétől. Vajon hányszor kell még a jövőben kettejük között ingáznom, kinek mikor próbál az életenergiája távozni a porhüvelyéből? Csak azért nem csókoltam meg mert az búcsúzásnak tűnt volna és én nagyon reméltem, hogy Egon nem a kezeim között leheli ki a lelkét. Idősebb volt és erősebb, ráadásul Mártír, mindez együttvéve képessé kell, hogy tegye felépülni. Majd utána össze-vissza csókolom. Egyszer Jay felé pillantottam, hogy meggyőződjem arról jól van-e. Minden bizonnyal gyenge a vérveszteségtől, de neki már nem lesz baja, viszont jelenleg egyikünk sem képes arra, hogy Jay erőtlen vonyítását kiegészítsük a személyes segítséghívással. Reménytelennek tűnt a helyzetünk. Elengedtem Egon nyakán a pulcsimat és lehúztam magamról a blúzomat, most pont nem érdekelt, hogy csak melltartó maradt rajtam felül, Egon is meztelen volt. Ha nem vérzett volna nyakilag, a jelenetből akár egy kezdődő szeretkezés is kinézhető volt. A blúzom vékonyabb, kevesebb mint a pulóver, de újabb apró reményre adott okot. A pulcsi alá gyömöszöltem, a rugalmas anyag engedett és még egy adagnyi szorítást eredményezett, noha minden mozdulatom lassított felvételnek hatott. Meglepődtem amikor mindennek ellenére segítség érkezett a lak felől, áldottam a nő bajra érzékeny füleit. Képtelen voltam megszólalni, csak néztem rá hálás tekintettel, amit talán úgy érzékelt, hogy lélekben messze járok a testemtől. A vállamnál rázott meg más kapaszkodó híján, a pofonra már nem volt szükség ha tervezte. Mae-t kellett keresnem, de előbb a nappalit. Jártam már a lakban korábban de csak Egon szobájában, csak általánosítani tudtam, hogy a nappali a földszinten lehet nem messze a bejárattól. Én viszont még messze voltam a bejárattól. Feltápászkodtam, hagytam, hogy a nő lehámozza Egonról az átázott ruhadarabokat és a sajátját használja, Jay felé néztem, nem csak tájékozódóan. Bár én nem voltam képes a fejből-fejbe beszélgetésnek, reméltem nála legalább működik a telepátia és tudja mire gondolok. Ha bírja és lehet, hozza egont a lak felé, talán nyerünk egy kis időt, ha Maenek nem kell egészen a faházig elmennie. Megszédültem mikor függőlegesbe kerültem, de az Egon iránti aggodalmam telenyomott adrenalinnal ami időlegesen segített, bár még így sem mehettem volna el rövidtávfutó bajnoknak. Nem tudom mennyi ideig tartott a lakba érnem, ahogy tudtam siettem, már a ház előtt kiabáltam.* -MAE! MAE GYERE A FAHÁZHOZ GYORSAN! EGON MEGSÉRÜLT, EL FOG VÉREZNI! MAE!*Egon nem sérült meg, a helyzet egészen más volt, a végeredmény ugyanaz. Mindegy, csak siessen. Ő rohanjon, nekem már nem annyira muszáj….*

Mókás dolog Alignakot játszani és menteni a tetteit, amiket egyébként mélységesen elítélek. Mégis mosdatom a szerecsent, Rebecca pedig a kis barátnőjét füröszti. Elhiszem, hogy egyetlen erős férfi sem volt ott. Erősen hiányoztam arról a helyről...
Míg Egon azon örvendezik, hogy engem szidnak a túlvilágról, Rebecca mélyen belenyúl a lucsokba. Belőlem már ömlik a vérnek árja, Egon sem panaszkodhat és csak fél füllel hallgathatja a duplán sérült kezű párocskája egyre hasztalanabb szavait. Az ösztönös üzenetem megdöbbentően gyenguszra sikeredik, vinnyogás lesz belőle, némi halálhörgéssel, mert a farkastorkot nem arra találták ki a fajtánkat létrehozó szellemek, hogy vértől fuldokolva üvöltözzön. A remény mentőövébe kapaszkodom és már abban is csak reménykedhetek, hogy a kötél az élet hajójához van rögzítve. Különben az erőszakos halál miatt bolygó hollandi lesz belőlem.
A nő kezeit majdnem elcsapom, mint Zsugás Jimmy a zsetonhalmazt vesztés után, de amikor Egon lép oda, vele már nem bírok. Letépi a pulóverből rögtönzött sálat és pőrén hagyja a sebemet. Sem az erejével, sem a gyorsaságával nem vehetem fel a versenyt, tudván, hogy egy rossz mozdulat vagy egy jó és az utolsó csepp hullik a pohárba. Most érzem azt, hogy elegem van az örökös harcból, amit ezzel a kettővel vívok. Nem fogok a végső pillanatban ellenségeskedni. Rebecca-nak megköszöntem, amit tett, Egon pedig agyonüti az egészet. Szemem lehunyom, ahogy fogy az oxigén, sápadok. Arról beszéltünk, milyen érzés fájdalmasra aszódni. Most pont úgy érzem magam, mint egy Szaharában kitett banán. Az érlelésen túl vagyok, lassan a rohadás környékez. És most indulnak be az energiák, ahogy Egonnal veszekszik a lyukacsos partnere. Érzem a kezet a torkomon és a halál jeges markát az agyamban. Aztán mindez elillan és meglepő módon gát épül a vérfolyam elé. A mártírfi meghazudtolta önmagát, mégse zavart át a szellemek közé, sőt kirángatott a kezeik közül. Most nyitom ki a szememet és egész másképpen nézek a véremet nyakán hordozóra, aki saját maga is összefesti Becca felsőruházatát. Alig élek, beszélni csak fejben tudok, az is lefáraszt. Sír az asszony, rajta lesz mindjárt a szédület, de még tartja magát.
~Nekem már nem, sőt egész más fáj.~
Ha máshogy nem, sósavval locsolom a drámát, hogy oldódjon. Ha itt valaki elpatkol, az igen súlyos következmény, amit én nem akartam a műsor kezdetén, utána is csak bosszúból. Kevesebb vér, kevesebb rosszindulat. Szinte nem is érdekel az a pucér hát. De. A rovások nagyon is érdekelnek. Hát végre megpillanthatom őket és ha ez a kozmetikázott verzió, akkor mégiscsak vágyom a túlvilágra. Hogy letörjem a mocskos hússzobrász finom kis kezét! Nem versenyzünk többet érte. Ezek után a pár bármely tagját úgy becsülöm, mint a másikat.
Halálra vált vigyor húzódik a farkaspofámra, amikor megjelenik az egyik tarkunk. Joana-val nemigen társalogtam még, pedig lehetne, ezek után illik is. Örülnék még Wendy-nek is és bármennyit, bármily hevesen veszekedtünk vagy akármennyire fagyasztósan éltük meg az elmúlt időszakot, csak részben miattam, Asami is szívmelegséget hozna. Nem leszek hálátlan, üzenek az egyszemélyes felmentő seregnek:
~Üdvözlégy, kiscsaj! Öröm az ürömben, hogy van füled a hallásra!~
Rebecca üzemanyagszintje masszívan közelít az üres tank állapotához, de egyszerűen nem lehet, hogy így legyen vége.
~Becca, ott a pólóm, nem disznóláb! Nem kell mindenképpen telepucérkodnod a Lakot.~
Lehánytam magamról, mikor farkasformát öltöttem és igaz, hogy az őrzőn úgy fog állni, mint tehénen a gatya, elveszik benne, de ismerem őt, tisztában vagyok vele, mennyire számít mindez.
~Egon, az ilyen tettekkel születnek a hősök és ha lehet pofám ezek után még egy extra kéréssel élni: ne folyasd ki az összes véred...~
Az én csatornám már bezárult, így bátrabb leszek. Orvosi képzés híján annyit tehetek, hogy odamászok és segítek, ahol tudok. Maeve cukorfalat egy doktornő, igaz, nem fogadja el tőlem a bókokat. Most már nem is kap, hisz férjnél van és ez nem az a helyzet, amikor össze és félre. Nemsokára befut és mivel tudom, mennyire lényegretörő, nem zargatom nagy szavakkal. Szabjon-varrjon és öntse formába a cimborát, aki ma szűnt meg ellenségként létezni. A sors fekete humora, hogy ehhez egy farkas-Oscart érdemlő Alignak-alakítás kellett. Gyengécske az energia, ami maradt bennem, lehetséges, hogy elborulok, mint elme a paranoid skizofréniától, de amíg lehet, itt szorgoskodok vagy éppen bezavarok.
~Hölgyeim, egyik a másik után! Tudjátok, hogy hálám végtelen.~
Nem kérem, hogy mentsék meg, hisz az olyan lenne, mint megkérni a bányászt, hogy valamit azért kerítsen elő a föld mélyéből. Épp azért jöttek ide és kezdem érezni, hogy az én tehetségem itt tehetetlenség. Ha valamit akarnék is segíteni, a hozzáértés hiányzik, Maeve pedig egymaga dolgozik, nem kér az avatatlanok munkájából. Főleg mivel nélkülem nem is lenne semmilyen esemény, ami miatt ide kellett volna riasztani őt lóhalálában. Le is ülök inkább, tétlenül nézve a nagy műtétet. De egyszerűen muszáj beleszólnom.
~Tampont? Szikét? Leánykák, mondjátok, mire van szükségetek?~
Egyik fejbe, aztán a másikba, mikor Maeve már ténykedik, Joana pedig teszi, amit tud. Tegye. Legyen.

jay, Egon & Becca

*Ezt a mai napot sem így terveztem. Szinte semmi nem úgy történt ahogy kellett volna, viszont úgy ahogy várható volt, ha Egon és Jay összetalálkozik egymással. Mindegy volt, hogy ki érkezik előbb, kivel kezdem a napot, ők nem tudnak megférni egy légtérben. Most még Egont sem hibáztathattam, hiszen csak nekem akart segíteni, és nélküle ki tudja hol lehetnénk, de mivel mindkét férfi az életem része volt így vagy úgy, nem tudtam elkerülni ezeket a találkozásokat. Most sem. Törvényszerű volt, hogy Egon felbukkan, még ha véletlenül is és aztán kész a baj. Vérben fürdünk, szó szerint, az én hamvas szépségemen ez nem segít, pedig lehetnék egy modern Báthory Erzsébet, a vérfarkas vért minden bizonnyal két fokkal ütősebbnek hitte volna, ha a füleibe jut, hogy léteznek. Egyik pasitól a másikig mászok, melyik mikor vérzik, kapkodom a fejem pedig rendesen szédülök attól, hogy majdnem minden energiámat ellőttem, pedig most ismét szükség lenne rá. Ha Egon előbb mozdul…nem gondolom végig és nem hibáztatom, csodálom és büszke vagyok rá amiért megtette azt amit sosem kértem volna tőle. Mégis csupa szerelemből lehülyézem, s mikor egyetért savanykás mosollyal veszem tudomásul, hogy még van benne annyi élet, hogy rákontrázzon. *-Ha nem haragszol, most inkább nem néznék oda.*Tengernyi vér és még tartom magam. Isten a tanúm sosem akartam így szembenézni a fóbiámmal, egy karcolást is visszautasítottam Jaytől, nem akartam, hogy miattam vagdossa magát mint egy lüke öngyi emós. Nem kísértem az ébrenlétet, haladjunk csak kis lépésekkel, elég lesz most a pulóveren, miegymáson átütő vérfolyam, a leszakadt fülek és véres csonkok ideje még nem jött el. Ha tudnám, hogy használna, az összes ruhámat levenném, hogy Egon sebére tegyem, de csak a vért szívja fel ami így is, úgy is kifolyik belőle. Talán a blúzom a pulóver alatt összenyom néhány eret, de ez is csak egy laikus gondolata és fájdalmas tette. Átjárja a testét és az arcán lévő vonásokat torzítja, ez pedig az én szívemet mardossa. Szakad, reped az élő szövet a mellkasomban, ha elveszítem nem élem én sem túl, talán megérem a következő napot, vagy az azutánit, de a lelki fájdalom minden bizonnyal felemészt majd. Árnyéka leszek önmagamnak s aztán már az sem. Szinte egyszerre szólal meg a fejemben mindkettejüktől a válasz, Egoné vicces még a jelen helyzetben is, de tőle mást nem lehet várni, míg Jay egy kupac szomorúságot dob rám. Némi megkönnyebbüléssel de még így is csekély reménnyel tölt el mikor megérkezik a segítség egyik fele. Nem szívesen hagyom magára Egont, hiszen ha – és ez is megfordul a fejemben – már későn érkezett a segítség, az utolsó együtt tölthető pillanatainkat dobom félre, ám tudom, hogy meg kell ragadnom az alkalmat, ha csak egy van, hogy még többen sürgölődjenek körülötte. Jay gondolata csattan a fejemben újra, hálás vagyok érte, amint lesz alkalmam megköszönni, megteszem, de már akkor tudom, csak akkor veszem fel ha nem kell három centi kerülőt sem tennem érte. A lakhoz rohanvást érkezem, rajtam Jay pólója amibe sikerült majdnem megbotlanom, vissza azonban már nem megyek olyan gyorsan, elég ha Mae repül és mire visszaérek már össze is foltozza Egon nyakát. Apadó energia tartalékaim, az imént a vérembe fröccsent adrenalin löket hirtelen lebomlása miatt, minden tagom remegett mint a kórházi színes zselé. Gondolatban voltam csak ott Egonnál, persze nem juthattam el hozzá ténylegesen, nem voltam képes a fejébe beszélni, pedig elmondtam volna neki mennyire szeretem, bíztattam volna, hogy tartson ki, beszéltem volna hozzá, hogy figyeljen rám, hogy ne dobja el a tudatát ameddig csak lehetséges. A gondolataim szárnyaltak mint egy fohász, peregtek ezrével, én magam csak vánszorogtam. Színes karikák és csillagok lebegtek a szemeim előtt, csak elképzelni tudtam hogyan varrja össze helyre kis heggé Mae a tátongó sebet, de, hogy ebből mennyi valósult meg igazán és mennyi idő alatt, arról fogalmam sem volt. Mire odaértem, hárman ültek Egon körül, Jay persze csak mutatóba, mivel nyelvészként semmilyen hozzáértése nem volt a sebészethez, Mae és a másik nő feszült figyelemmel, Egon pedig sápadtan és eszméletlenül feküdt. Utolsó erőmmel botorkáltam oda, szívemben félelemmel, hogy talán késő már, nem lesz hozzám egyetlen szava, gondolata sem. Csak akkor könnyebbültem meg kissé amikor kezemmel odafértem hozzá és megérezhettem a gyengén verdeső szívének erőtlen dobbanásait. *-Életben marad?*A nagy kérdés foglalkoztatott csupán. Mindegy hogyan, de ha van esély az életben maradásra, akkor meg fog gyógyulni. Hiszen ő egy mártír, erős és szívós, nem hagyhat itt engem egyedül és én sem hagyom őt. Ahova viszik, oda megyek én is, hogy az ágya mellett őrizzem míg magához nem tér. Hét farkas sem vonszolhat el tőle, még Jay sem, feltéve ha megpróbálja. De nem ajánlom neki. *

//Elnézést kérek, nem akartam ilyen sokáig húzni, nem úgy terveztem a hetemet ahogy alakult. A kérdés, hogyan/honnan folytatjuk tovább? //

Én már csak üldögélek a földön, mint Zsugás Jimmy, mikor kirúgták alóla a széket. A doktornő szó szerint vérprofi és bármilyen lelkesen nyújtanám a szakértelem hiányát, szerinte csak a borsot töröm - hozzáteszem, azzal együtt, akinek most a torkát varrja - és kizárt, hogy hasznára lehetek. Ha már így nem, hát úgy. Tétlen pillanatomban megpróbálok számot vetni, keresem a fájdalmak helyét, az újonnan született testnyílásaimat. Egy kráter a fejemen, hasonló ahhoz, amit Egon ütött a kobakján, mikor faltörő farkasként csapódott be. A fülemen is újabb lyuk keletkezett, olyan, amitől a hallás nem lesz jobb, legfeljebb római katolikus. Egy aprócska, de jelentőségteljes heg a nyakamon, ami miatt most elkövetkezik a garbós időszak. Még mindig diszkrétebb, mint elegáns öltönyben terülj, terüljt játszani egy koporsó mélyén. A Hős elvette, amit okoztam. Vérfarkas ütötte seb, makacsabb, mint bármi más. Egy emlék marad, rossz vagy jó, azt az idő vasfoga harapja bele védjegyként.
Már mindenki úszóleckéket vesz a vérben, ez sajnos mocskos munka. Egon nyaka a bajnok, annál bordóbbra most semmit nem festettek, hacsak nem az alkalmi kötésnek használt ruhadarabokat, amik nemsokára mehetnek a szelektívbe. A dacoskodó hangvételt már nem viszonzom, de a Hős hős marad és rendjén is van így, hogy nem saját magától származik a cím. Előre nézek, bele a jövő hunyorgó szemébe. Nem tudom kitalálni, mit tervez. Az ájult csak ébredjen fel, mikor a szervezete már kész rá. Rebecca-nak egy bágyadt, félig élő mosoly jut. Tartja magát, bármennyire aggódik a párja miatt. És a keze miatt, amit megütöttem az orrommal, ha szépen szeretnék fogalmazni. Amíg a szabás-varrás megy, addig csak kidőlök, megint farkas formámban, tarkábban a tarkánál, mivel ez a bunda csurom vér. A tragédia nem ütötte fel a fejét, de ez nem csak az én érdemem. Nem mondanám, hogy akkor álltam meg, mikor megláttam a túlvilági stoptáblát. Túlhajtottam rá és esélyes volt találkozni a megidézett förtelemmel. Hogy miféle jutalmat nyomnak majd a kezembe, milyen bélyeget a homlokomra, az aggasztó. A pajzsomat már rég berúgtam a sarokba, nyitott könyv a szívem minden dobbanása. Örülök, hogy egyáltalán még ketyeg.
Amikor Maeve kimondja a Becca-t megnyugtató szavakat, hogy Egonnak már lehet tartós tejet venni és az orvosi szobában folytatódik a műsor, akkor nézek fel. Lassan tápászkodom, ahogy a lélek mérge hat, amiből ma is fecskendeztem őrzőbe is, farkasba is. Magamba is. Az erőmet máskor büszkén dagadó bicepsszel hencegve ajánlanám, de most az is dobogós teljesítmény lesz, ha négy lábon önerőből jutok el a kórteremig. A szavak mára pizsamát öltenek, csendben húzom meg magam, ahogy Joana karjaiban viszi a karcolt torkú Megmentőt. Letagadta, de majd a fejéhez vágom, hogy a Mártír bizony hősnek számít, hisz a hitéért megy az ibolya alfelét szimatolók közé. Tudom, hogy a jószándék a pokolba vezető út kövezetében maradt és Egon egész más miatt vette magára a terhemet, de megtette és ezt nem feledem. Mikor Rebecca elindul, mint kisruca a kacsamama után, mennék én is, de a doktornő kezei megtalálnak. Most én leszek Frankenstein teremtménye, az össze és vissza öltögetett fejű rém, akihez horrormesékbe illő tettek kötődnek. Legutóbb is ellátott, akkor szőnyegbombázást folytattam bókokkal. Most egy se hagyja el a számat, pedig Asami-val szerintem becsuktuk a kertkaput. Még csak kukucskálni se fogunk, nem hágunk a küszöbre, háttal állunk a vasnak. Maeve munkáját sziszegős nyugtalansággal várom végig és amikor útra késznek nyilvánít, megpróbálok ebben a kis bundás alakban nyargalni. Ha kihagynak a lábaim, az végtelen blama lesz, de fel akarok állni. Segítség nélkül, ugyanis ha vágóhídra is kell mennem a szellemesdi és az azt megelőző őrzőmerénylet miatt, oda is büszkén toppannék be, nem halálra váltan. Tényleg fogalmam sincs, mit lehet még a nyakamba akasztani az eddigiek után. Alfától egy omega címet? Vagy inkább megválnának attól a masszív nyaktól? Wendy vajon merre járhat? Ahogy a füvet caplatom össze már viszonylag vérmentesen, nem csöpögve, csak kiürülve, rá gondolok sápadó lélekkel. Zavar a zűrben a mai nap, felbolydult méhkas a szétrúgott hangyabolyban. Én meg bokszkesztyűvel akartam összerakni...

// Nagyon köszönöm mindegyikőtöknek, ismét frenetikus volt! Folytatás a megbeszéltek szerint. //

Jay, Egon & Becca

* Feszülten várom míg Egont úgy ahogy összerakják, addig a gondolataim rabja vagyok. Mikor jutottunk el idáig? Hogyan? Minden az én hibám, vagy ez a hármas eleve kárhozatra volt ítélve? A sors fura fintora, vagy inkább jobb horga vagy csak a saját hülyeségünk taszított minket Murphy karjaiba? Deja vu…bár a kép némileg különbözik a kórházastól és szerencsére egyetlen embert sem kell amnéziára ítélni, nem kell fura eseményeket megmagyarázni a nyilvánosság előtt, „csupán” két farkas került életveszélybe és megint bebizonyítottuk, hogy együtt egy egész világot le tudunk rombolni. Akár nevethetnék is mikor megkapom a várva várt szavakat, végignézve magunkon horror paródiába csöppentünk, a vér is meg van és a történet is amit kitalálni sem lehetett volna jobban. Időnként Jayre nézek. Érte is aggódom, noha most a haragom nagyobb amiért átvert, amiért barbár módszerekkel akarta a lelkem meggyógyítani, de a szándék a fontos amit később majd értékelek is, de jelenleg nem vagyok rá képes. Nem megbocsájthatatlan amit tett, így már nem, hogy életek nem múltak el, hogy végül „csak” egy újabb lecke volt az élet tananyagából. S még kapunk is bőven, nem az élettől, hanem az Alfától, én meg a Protektortól, mert bűntelenül minden bizonnyal nem hagynak minket, csak Jay és Egon…az ő számlájukon van bőven ahhoz, hogy bármilyen végleges büntetést kinézzek belőle. A fenébe, hogy nem tudunk zöld ágra vergődni egymással. Jay talán megbékél ezek után Egonnal, láttam a tekintetében, biztos vagyok benne, hogy amíg tehették, mentálisan kommunikáltak egymással, csak a jó ég és ők tudják miről folyt a csevej. Vetek még egy utolsó pillantást a lemaradó Jayre, azért imádkozom, hogy megússza a mai ámokfutását. Én az Egont cipelő farkasra támaszkodom, amilyen könnyedén felkapta az eszméletlen, foltozott torkúmat, engem is elbír még talán, igyekszem lépést tartani. Én nem sérültem meg, csak mások vére van rajtam, ami meglepő módon már nem zavar, az enyhe szédülés az energiáim megcsappanását jelzik. Csak egy forró fürdőre és meditációra van szükségem, de míg Egon nem tér magához, míg nem látom a kesernyés vigyorát, míg nem tol valamilyen akasztófahumort a fejembe, addig nem megyek sehova. Utána valószínűleg rövid úton kiteszik a szűrömet, értékelném ha valaki hazavinne. Legalább ennyit mielőtt az én fejem is hurokba kerül a Protektor keze által. Nem jött ez jókor, a vizsgám előtt, de a rossz dolgok sosem jönnek jókor. Azt hiszem, bármi is történt, akkor sem fogunk mi elválni, mondhatni vértestvérek vagyunk. Kesernyés kuncogásom közepette fogom meg Egon kezét mielőtt az életmentő fércelést követően előkészülnek, hogy alaposabban összerakják. Kéne egy másik mártír vagy kettő, akkor gyorsabban felgyógyulna és hamarabb szembesülne a ténnyel, miszerint hős lett belőle.*

//Én még azért írtam, mert ez bennem maradt és sosem jó, ha az emberben marad az aminek ki kell jönnie. Én is itt is köszönöm mindenki részvételét, és a fantasztikus játékot. Mindig is tudtam, hogy a spontaneitásban rejlik az erő. Ha ezt a jedik is tudták volna…//

Azt hiszem, az elmúlt évek, évtizedek legjobb karácsonya volt a mostani. Nős emberként, számos élménnyel felvértezve, tervekkel és álmokkal a fejemben ünnepelhettem. A kis családdal, a nagy családdal. Szinte mindenkivel, aki számít. Páran persze mindig hiányoznak, de ez így is remek volt. A hasam még mindig tele. Úgy indítottam a mai reggelt, ahogy senkinek nem ajánlanám: süteménnyel. Jó cukros, lisztes és ami a lényeg, ízletes hókiflivel. Páratlan!
Épp ideállok a platóssal, mikor meglátom a visszapillantóban a mai társamat. Ő egy kicsit más vonalon mozog, jóban vagyunk, ahogy mindenkivel igyekszem jóban lenni, de ennyiben ki is merül az ismeretség. Vetek egy pillantást a faházra, aztán fékezek, lezárom a kocsit, hogy ne induljon el nélkülünk és kiugrom. Dario most ér a közelembe, én meg széles vigyorral fogadom a kézfogását.
- Jó reggelt! Igen, határozottan. Napsütés, teli has, jó levegő. Mit is kívánhat még egy magunkfajta? Na jó, azért tudnék listát írni. De majd jövőre, az ideit már teljesítette a Jézuska.
Tényleg jó passzban vagyok, azért dumálok ennyit.
- Öröm, boldogság, mikulássapka. Csak azt otthon hagytam. És veled? Levadásztál minden karácsonyi pulykát? Amúgy milyen ott a belvárosban élni?
Engem ide kötött a múlt, sok régi ismerős és Maeve is. Eszemben sem volt beköltözni Fairbanks szívébe. Érdekel, milyen ott az élet. Van idő dumálni, korán jöttünk. Csípőre teszem a kezemet és vigyorogva intek fejemmel a faház felé.
- Erről mindenkinek van egy sztorija. Én például Ginette-tel pakoltam itt, segítettem kihozni egy ágyat. Ha mindketten egy irányba emeltük volna, úgy egyszerűbb lett volna.
Elnevetem magam, ahogy visszaemlékszem. Ami mostanában történt, az nem ilyen vidám történet. Pár dolog még hordozza az események súlyát. Egy összetört asztal, egy megrongált szekrény, talán konyhaszekrény. Ott van még az a kartonnyi sapka is, amit én cipeltem ki egyszer.
- Akkor még megvolt az oldala is. És azt a fél garázsajtót még nem láttam. Most komolyan, kik hoznak ide ilyeneket?
Vigyorgok, mint a tejbetök. Könyvet lehetne írni ezekről a cuccokról. Mint egy rossz régiségkereskedés.

Annyira nem ismerem ezt a hímet, hogy értsem, mit jelent a helyeslése. Igyekszem pozitívan állni mindenkihez, néha nem sikerül, de igyekszem, most is. Szélesebb nyugtázom a félmosolyát.
- Páran Anchorage-ba? Ez egy kicsit veszélyesen hangzik. Örült nektek a város?
Azzal nem foglalkozom, hogy bejelentették-e vagy nem. Spicli nem leszek, egyébként meg nekem mindegy is. De az, hogy a falkások átmennek egy kicsit, többen...
- Félúton, aha. Igen, ennyiben biztos előnyösebb, hogy ott van hely. Meg így már itt is.
Én is nevetek egyet. Hiányoznak, akik elmentek, akár oda, akár messzebb, de szellősen vagyunk, az nem rossz.
- Ha az alagsori laboromra gondolsz, azt már felszámoltam.
Lőpornál ezerszer robbanékonyabb dolgokat is tároltam, használtam ott. Beszéltünk már erről? Nem volt titok.
~Mire célzol egyébként? Hogy fújnának rátok az őslakosok? Van, aki, de szerintem ez elenyésző.~
A falnak is füle van, a fafalnak is. Ez a legtisztább kommunikáció. Én nem látok nagy problémákat a Falkán belül. Amiket meg tudok Suráról, Eskáról, azokról hallgatok. Anchorage, hm...
- Most lesz.
Elvigyorodom. Egyszerű a feladatunk. Kihozunk belőle valamit, ami miatt emlékezetes is lesz. Lehet, hogy nem annyira, mint egy nővel pakolni, mert azért az elég vicces volt.
- Vannak ilyen visszaeső törő-zúzóink. Achilles-t ismered? Az Egon-Lester párost biztosan.
Ők már sokat alkottak, évek óta mindig van valami zűr, ha találkoznak. Darren is feldarabolt egyszer egy asztalt, egy kanapét, meg még sok mindent, de az már rég volt.
- Nincs. Mi kidobáltuk, ami már használhatatlan volt. Ami meg használható és nem kell, azt elajándékoztuk.
A laborfelszerelést például odaadtam a kórháznak, a kényesebb, gyanúsabb részeket a falkának. Az orvosiban jól jönnek.
- Kis fabrikálással ezt a garázsajtót be lehetne építeni falnak. Nem? Ettől még kiviszem, csak egy ötlet. Kis újítás lenne.
Szokatlan anyaghasználattal. Szeretem a különleges ötleteket. Kihúzom a cuccot. A kiütött falon, annak helyén keresztül könnyű közlekedni.
- Te még az egyetemen vagy, Dario? Okítod a népet?