Cím: Láda-mese finálé Hely: Farkaslak Idő: 2015. január 1., Victor születésnpja Érintettek: Autumn A. Autenberry, Victor Wainwright
Hazaérkezésem után a három láda, amit Tria mondott, megérkezett Victorhoz. Pontosabban becsempésztem a szobájába, egyelőre nem akartam a szeme elé kerülni. Sokáig úgyse bujkálhatok előle, főleg így, hogy egy épületben lakunk, mégis: ameddig lehetett, még húzni akartam. A három ládából egyben Yetta kisujja volt, egyben az én bal gyűrűsujjam, az utolsóban pedig a bal kézfejem. Valami azt súgta, nem fogja őket ezüstláncra fűzve a nyakában hordani - bár ha igen, akkor aztán tényleg semmi kétséget nem hagy afelől, hogy kinek a Kölyke. Rock 'n' Roll nagypapa lenne a flúgos Dédi mellett, senki nem szólhatna többé a hülyeségeim miatt. Ami király lenne, de inkább abbahagyom az álmodozást. A pakk mellé egy rövid üzenet is járt. Írásban közöltem, amit akartam, mert egyfelől így biztosan nem szakított félbe, másfelől én is normálisabban és összeszedettebben fogalmaztam így, semmint az "atyai" pillantás súlya alatt rogyadozva.
"Boldog születésnapot, Victor! Ezt elsősorban a Teremtőd üzeni ezekkel a dobozokkal, én kevésbé véresen köszöntöttelek volna fel, de azt hiszem, tudod milyen ellenállhatatlan. Én pedig már tudom, miért voltál olyan dühös rám. Tudod... azt kívánom, bár ne lenne igaz, de ez nem kívánságműsor, igaz? Bocsánat... Az én ajándékom két jó hír, legalábbis bízom benne, hogy neked is azok lesznek. Az egyik: Yetta biztonságban van, távol minden szarságtól, ami itt kavarog. A másik: úton vagyok a tisztességes hímmé válás felé, ugyanis eljegyeztem és igent mondott - és ez nem olyan leánykérés volt, mint az a tucatnyi még anno Európában. Fogalmam sincs, mikor látom újra, de akkor el fogom venni, és erre szeretném az áldásodat kérni. Edward
U.i: Gondolkodtál már családi vacsin? Irtó vicces lenne."
Lecsupaszították rólam az Ikkuma gúnyát és tűzre vetették, hogy stílusos legyek. Meggyalázott szemérmem képtelen ily megaláztatást elviselni, hát elbujdosok a világ elől.
Bocsesz, tudom, nem vicces... Na jó, azért egy kicsit az! De viccen kívül: most beszéltem Nessával, kiléptem a falkából. Azért ez valahol deja vu-s, Sacramentóban is így jártunk, csak ott pár évet lehúztunk együtt. Sajnálom, hogy itt csak ennyi jutott és akkor is egy idegbeteg voltam zömmel. Nem durciztam be, ne aggódj, átgondoltam - vagy másfél éve ezen kattogtam, hol jobban, hol kevésbé. De ezzel a falkával nem tudom ugyanazt megtenni, mint az előzővel, Mike. Ezért kérlek minderre. Önzés, tudom, de nincs miatta bűntudatom.
Nem, szerintem egyáltalán nem vicces és tekintve, hogy nem vagyok egy karót nyelt seggdugasz, szerintem el tudod képzelni a képem jelen pillanatban... Igazság szerint ezt nem kifejezetten sms-ben beszélném meg és nem tudom, sírjak vagy nevessek, hogy üzenetet küldtél és nem találkozóra hívtál. Remélem azért egy búcsú-koccintással még megtisztelsz valamikor.
Kicsit olyan ez, mint amikor az ember fiát lecseszi a csaja, hogy miért SMS-ben szakít... Bár tény, ez nem szép módja a távozás-bejelentésnek, úgyhogy nem hibáztathatom.
Kurva morcos?
Bocs - megint. De te kérdezted, csak őszinte voltam és egyenes. Szar módja volt mindezt elmondani, bejelenteni, tudom, csak... nekem is új most és nagyon furcsa. Nagyon-nagyon. Persze, hogy megtisztellek! Én állom.
Jah, valami olyasmi. Tudom. És megértem. Csak elég hirtelen jött, de annyi előnye van a dolognak, hogy feldolgozom addig, amíg találkozunk és nem érzek majd akkora ingerenciát, hogy a váll-veregetés előtt azért még jól bokán rúgjalak. Reméltem is. Holnap este?
Nem lehet holnap este. Ma éjfélig el kell hagynom a várost, szóval van minden körre két kemény órám. Bejelentés és a többi... Amúgy ebből a célból pont a hotel felé tartok, utána megyek a Lakba. Szóval remélem negyed óra lehiggadsz és nem egy jobb horoggal fogadsz - tudod, Tőr :'''DDD -, tényleg nem akarok balhét.
Hálás voltam neki, kiváltképp azért, mert nem volt hajlandó első, átgondolatlan kérésemre megkötni a farkasomat. A közös séták pedig többet adtak, mint azt eleinte gondoltam, s talán majd egyszer, ha újra találkozunk, összefutunk, elmondom neki.
Riadtság jelenik meg vonásaimon, ahogyan a hófehér vászonfal életre kel előttem, jobban mondva az a valami, ami mögötte van. Hátrébb lépek, hátrálok, de semmit sem távolodok, a kezek ugyanúgy utánam nyúlnak, az arcok, a sikításra tátott szájak nem tűnnek és az sem hoz megnyugvást, hogy tudom, még messze az április. Éppen olyan zsigeri ösztön diktálja bennem a tudatot, hogy ez is éppen olyan álom, mint amikor a tőr mellett döntöttem, mint ami lábaimat futásra készteti, amikor fülsiketítőt hang kíséretében szakad el a vászon és ömlik lábam elé a mögötte meghúzódó rettenet. Sikítanék, de tudom, semmi értelme, felesleges ilyenre pazarolni az energiámat, amikor futni, rohanni kell. A páni félelem a tetőfokára hág, amikor nyirkos kezek marnak a bokámra, kezeimre, bőrömet érintik, ruhámat szaggatják. Eldobnám a tőrt, mit én magam választottam, mégsem tudom, elborít, rám ragad. Sikítok, üvöltök, mikor hideg kéz fúródik a mellkasomba, érzem az ujjakat a szívem köré fonódni, mégis saját kezemben pulzál a szívem.
Hideg verejték üli meg a homlokom, amikor riadtan ülök fel az ágyamban, egyből a kislámpa után nyúlva és felkapcsolva azt. Nincs fehér vászon, nincsenek alakok, felém nyúló kezek. Mellkasom tapogatom, szívem dobog, élek. Remegő kezeimre pillantok, tenyerembe, nem piszkítja vér, mégis furcsa utóérzésként bizsereg, mintha a szív dübörgése még mindig ujjaimnak feszülne. Ökölbe szorított kézzel pattanok ki az ágyból, vastag pulcsit hozva, felkapva a telefonom és kinyitva az ablakot állva meg előtte. A hideg végigfut a bőrömön, libabőrt fakaszt, mégis kijózanít, annyira legalábbis biztosan, hogy ne sipítozva szóljak a telefonba, ha a túlfelén felveszik a készüléket. - Te is láttad? - nem érzem szükségét köszönésnek, egyből a közepébe csapok, mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak én láttam mindezt.
Üvöltve riadtam álmomból, egyből felültem, ha Yetta félig rajtam aludtam, ezt most megszívta. Látóterem, érzékeim határa beszűkült, a kétségbeesett riadalom olyan szintjét éltem meg, amiről nem is sejtettem, hogy létezik. Kezeim karmokban végződtek, amikkel gondolkodás nélkül kaptam mellkasom közepe felé, hogy mély, vérző árkokat szántsak rajta, mintha ki akarnám kaparni a szívemet - megteszem, ha ezzel attól az álombéli kéztől is megszabadulhatok! A valóságos fájdalom és vérem szaga térít észhez némileg. Tompa zúgásként hallom, ha párom szól hozzám, halk morajnak tűnik telefonom rikácsolása is. Légzésem felületes, ziháló, egész testem jeges verejtékben fürdik, miközben az adrenalin észveszejtő sebességgel áramlik testemben. El innen, ki innen, levegőre, nagyobb térre, mozogni, futni, rohanni - menekülni. Lüktet még bennem az ösztön, farkasom esztelenül igyekszik a felszínre, hogy megsürgesse távozásunkat. Kapkodva rángatok magamra pár göncöt, mialatt a libbenő függönyben is rémalakokat látom a fehér vászon mögött. Szinte szédülök, megállítani nem lehet, ha Yetta magyarázatot várt, nem kapott. Tökéletesen pánikba estem, a legtöbb pedig, amire futotta tőlem, az egy "majd jövök" volt, valamint mobilom zsebre vágása. Az se érdekelt, ha végig csörgött, annyira remegett a kezem, hogy képtelen voltam felvenni - el se jutottam fejben igazán addig, hogy nekem azt fel kéne venni. Kisebbfajta megváltással ért fel kint lenni a hideg, éjjeli levegőn. Tettem pár lépést a járdán, mély lélegzetet vettem és futásnak eredtem, sutba dobva minden óvatoskodást, vérfarkas mivoltom sebességét használva.
A város határában lassítottam, ám mihelyt megálltam volna, hátamat borzoló érzés sarkallt további, céltalan futásra. Akkor álltam meg, amikor kellőképp fáradtnak éreztem magam és az adrenalin egy része magamra hagyott. Csak ekkor fogadtam a hívást, vagy hívtam vissza Payne-t. Örültem, hogy nem voltam ott, esélyesen több lapáttal dobtam volna az ő ijedtségére. - Hogy a picsába ne - szakadt ki belőlem, miközben lerogytam egy sziklára a Sitka felé vezető gyorsforgalmi út mellett. Lepillantottam még mindig vérző mellkasomra. Pólóm eleje teljesen átázott, úgy néztem ki, mint akit többszörösen megkéseltek. - Vászon, fura alakok, tőr, mellkasban matató kéz és vöröslő Hold. Fasza, mi? Egyáltalán nem, de ha kimondom, hogy átkozottul beparáztam és még most is reszketek, azzal mindent beismerek és a világ végéig meg se állok.
Nem vette fel elsőre, pedig kitartóan csörgettem, amíg a készülék sípolással nem adta tudtomra, hogy felesleges próbálkoznom, most nem fogja felvenni. Szitokszóval kísérve hajítottam el a telefont, bíztam benne, hogy nem törik ripityára, bár nem puffant akkorát, szóval valahol az ágyamon érhetett földet. Ott álltam az ablakban, míg már szinte teljesen át nem fagytam, éppen csuktam már be, amikor megszólalt a telefonom. Vetődtem egyből érte, az ablak és a jégveremmé változott szoba sem érdekelt már, egyből húztam is a megfelelő irányba az ujjam a képernyőn és mondtam is a magamét. Valahol megnyugtat a válaszom, valahol pedig csak tovább borzolja az idegeimet. Nem csak én vagyok ennyire beteg elmeállapotban, hogy ilyen morbid álmaim legyenek, ugyanakkor ha ez megint a tőrös mizéria része, akkor fogalmam sincsen, mit jelenthet mindez. - Rohadtul nem - tudom, hogy ő sem gondolja komolyan, de nem tudok mást mondani, ezt illetően legalábbis semmiképpen sem. - Mégis mi a szart jelenthet mindez? - tápászkodtam fel ismét az ágyról, hogy becsukjam végre az ablakot, mielőtt tényleg teljesen lefagyasztom a szobámat.
Idegessége nyilvánvaló, szinte kézzelfogható volt, ami nem lepett meg. Basszus, én kiakadtam tőle, még szép, hogy neki is alaposan betett! Kínomban röhögtem azon, mennyire tanácstalan vagyok, mennyire reménytelen, hogy választ tudjak adni a Kölykömnek. - Nem tudom, Payne - borzoltam fel fél kézzel izzadtságtól nyirkos hajamat. - Újabb soron kívül megszállás, újabb hatás, a következő Vörös Hold előszele, az apokalipszis eljövetele... fogalmam sincs - sóhajtottam lemondó keserűséggel. - Az Abigailtől kapott főzetet felhasználtad már? - kérdeztem, próbálva némileg összeszedni józan eszem maradékát és arra használni, hogy neki valahogy segítsek, valahogy könnyítsek a helyzetén.
Még inkább megijedtem, amikor az ablak kilincséért nyúlva észrevettem, mennyire remeg a kezem. Gyorsan bezártam az ablakot és kisiettem a szobámból, hogy teavizet tegyek fel főni. Úgysem fogok már tudni visszaaludni, valamit pedig muszáj csinálnom. Szavai egy cseppet sem nyugtattak meg, de ez nem volt olyan meglepő és még mindig inkább ez legyen, minthogy hamis téveszmékbe ringasson és majd nagyot koppanjak, ha történik valami. Amúgy sem hinném el, hogy nem lesz semmi baj. - Biztatóbbnál biztatóbb lehetőségek - húztam el a számat, miközben bögrét halásztam elő a szekrényből. - Nem, még nem, de magamnál hordom, hogyha kellene - eddig még nem éreztem szükségét a dolognak, de bármikor adódhat olyan helyzet, amikor életmentő lehet - szó szerint. - Félek - közöltem őszintén, valami újkeletű pánik költözött belém, ott volt minden csontomban, porcikámban, ez pedig egyenesen borzasztó volt, főleg most, hogy nem volt itt mellettem. Tudom, itt a falka, de.. de az mégsem ugyanaz.
Nekem nem volt forralásra lehetőségem, így a nyílt terepen úgy mászkáltam, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Tulajdonképpen az voltam, az is maradok, amíg Yettának nem jár a felmondási ideje. Egyetlen szaros hónap, de már idegesített. Ezt az álmot követően pedig hanyatt-homlok rohantam volna világgá. - Helyes. - Próbáltam legalább úgy tenni, mint aki nem zihál, de csekély sikert értem el. - Viszont szerintem lassan ideje meginnod. Nem most és azonnal, de egy nyugodtabb este rád férne, Lilivel pedig mindenképpen beszélj. - Nekem is kéne, ami azt illeti, de sanszos, hogy nem csak mi ketten álmodtunk ilyesmit Payne-nel, ha pedig így van, megugorhat a nála menedéket, magyarázatot kereső falkatagok száma. Én meg kóbor vagyok - szóval adok mindenkinek egy, max két nap előnyt. Vagy nem. Arra, hogy fél, elnyílt a szám, hang viszont nem jött ki rajta. Jobb is, mert első blikkre azt mondtam volna, hogy ott a házam, benne a Dédivel, cuccoljon oda. Másodikra azt mondtam volna, hogy itt vagyok még hat órányira, cuccoljon ide. Harmadikra csak kifújtam az észrevétlen bent tartott levetőt és hallgattam. Nincs rosszabb annál, mint beismerni a Kölyködnek, gyerekednek, hogy valamitől nem tudod megvédeni, valamire képtelen vagy magyarázatot adni, megnyugvást nyújtani, mert ugyanabban a cipőben jársz. Küldeném, lenne is kihez, de képtelen vagyok rávenni magam, mert bassza meg, ő az én Kölyköm! - Használd fel a félelmed. A farkas, ha sarokba szorítják, ha fél, vicsorog és támad - küzd. Akkor is ha kevés, akkor is, ha értelmetlen. - Mert ez kezd annak tűnni, totálisan értelmetlen harcnak, de a velünk született ösztönnel nem lehet mit kezdeni. - Legyél Jenny és Lili közelében, talán használ. Talán kiderül, hogyan lehet ezt leküzdeni. - Azt hiszem, először áltattam, mert hogy most ebben nem hittem, az biztos.
- Rendben - egyezek bele abba is, hogy lassan tényleg megiszom a főzetet és abba is, hogy felkeresem majd Lilit és beszélek vele. Mondjuk elég nagy az esély rá, hogy más is hasonlóképpen fog tenni, de nekem már az is megnyugvás lenne, ha odakucorodhatnék a sarokba és csak szimplán érezhetném nyugtató energiáit. Mindig olyan jó érzés, ha éppen a Lakba jön és sikerül elcsípnem picit a jelenlétét. Csendben hallgattam a szavait, csak a vízforraló jellegzetes hangja és a hangos légvételem volt, mi arra utalt, még nagyon is ott vagyok és figyelek. - Hiszel abban, hogy leküzdhetjük ezt az egészet valahogyan? - érkezik a csendes kérdés, mert én szeretnék ebben hinni, de fogalmam sincsen, mit gondoljak azok után, ami az elmúlt évben történt errefelé. Főleg úgy, hogy hamarosan megint itt az április. - Akármi lesz áprilisban, szerinted téged, titeket is utolér majd? - nem fogok előre pánikolni, szimplán csak kíváncsi vagyok.
A kérdése lényegre tapintó volt. Akkorát tudtam volna kamuzni így telefonon keresztül, édes Tupilek! Megtehettem volna, hiszen annyi mindent hallgattam el így is előle, mégsem vitt rá a lélek. Van az elhallgatás és a nyílt hazugság között némi különbség, csinos határvonal, amit vele szemben nem akarok átlépni. - Egy kicsit sem - feleltem leplezetlen pesszimizmussal. - Kétlem, hogy valaha megszabadulhatunk ettől az egésztől. - Már csak azért sem, mert a kiút, a megoldás kulcsa nem a mi kezünkben van, hanem azokéban, akik köztünk és a két nagy szellem között állnak. Mi rándulásnyi ficakok vagyunk a hatalmasok játszmáiban. Másik kérdése nevetést szakított ki belőlem. Nem gondoltam, hogy a hajnali lidérces álom után ez ilyen hamar eljön, de így történt. Igaz ebben a röhögésben kevés öröm lakott. Sokkal inkább volt benne dac és a szuicid hajlam határát súroló harcikedv. - Hogyne! Amúgy sem nehezítem meg a dolgát - farkasom helyeslőn mordult -, áprilisban odafent leszek. Ezúttal nem lesz, aki vagy ami megállítson. Yettát legfeljebb benyugtatózom arra a hónapra vagy nem tudom. Tria meg kitépi a haját. Vagy az enyémet és mellé feldug nekem egy szépre faragott széklábat. - Őrültség, tudom, de a jövőbeni áprilisaim mit sem fognak változni azzal, hogy eljöttem. Legalábbis így tervezem. - Ha az egész világon képes volt ámokfutást rendezni, aligha lehetnénk tőle bárhol biztonságban. Akkor meg már legalább elébe megyek, olyan helyre, ahol tudom, számíthatok rá. Az az én döntésem lesz, legalább az, legalább ennyi.
- Frankó - sóhajtok egy nagyot, szabad kezemmel megmasszírozva kicsit az orrnyergemet. Pedig én nem is szívtam annyit emiatt, mint ő, vagy néhány falkatárs, de nagyon szívesen befejeztem volna már ezt az egészet. - Hogy mi?! - kérdezek vissza, mintha csak nem értettem volna, amit mondott, pedig bakker, nagyon is értettem! - Mondd csak.. megőrültél?! - számonkérés van a hangomban, nem túl sok, de akkor is ott van, mert melyik épeszű ember jönne vissza ide pont áprilisban? - Miért? Mi értelme ennek? - kérdezek, mert szeretném megérteni, mégis mi mozgatja, hogy áprilisban visszajöjjön. Oké, azt elhiszem, hogy ez elől minden bizonnyal nem lehet elmenekülni, de mi van, ha mégis? Ha legalább ő megúszhatná, kimaradhatna belőle? Vagy csak túl naiv vagyok? Franc se tudja.
- Az is lehet - vontam vállat, amit nem láthatott, de hanghordozásomból talán még ez is kiérezhető volt. Ki tudja, talán tényleg megzakkantam. Még sose gondolkodtam el azon, hogy vajon egy elmebajos észreveszi-e, amikor kettyós lesz, vagy számára minden ugyanúgy normálisnak tűnik? Akárhogy legyen, én azt se tudnám megmondani, hogy tényleg ez-e a helyzet, vagy a szellemek beteg játéka az egész. Majdnem felnevettem, amikor értelem után kutatott, ennél viszont nagyobb keserű lemondás élt bennem. - Így is, úgy is meg kell halnom. Akkor meg nem mindegy, van-e értelme valaminek, vagy nincs? Ha nem mehetek innen tovább, ha tényleg itt ragadok, mert így kell lennie, akkor legyen. Belerohanok én a vesztembe. Oly mindegy, nem? - Lili a fajunk pusztulását látta, Payne. Mi értelme akkor bárminek is? - Innen nézve lehet, hogy az én elvágyódásom, világlátási-járási szándékom se több puszta utolsó vergődésnél a vég előtt. - Jó lenne, ha volna. Ha láthatnám, hogy van, de már nem megy. Sajnálom, min datter - fejeztem be egészen halkan. Nem erre tanítottam, nem erre neveltem eddig, pont az ellenkezőjére: menjen, ott is lássa meg a kiutat, ahol más belefullad a reménytelenségbe, erre én mondok neki ilyeneket, magam mellé rántva őt is, ostoba módon. A nyirkos kéz mintha még mindig ott matatott volna a mellkasomban.
Egyre nagyobbra és nagyobbra nyílt a szemem a szavait hallva és egy pillanatra felütötte bennem is a fejét a gondolat, hogy jah, valahol igaza van, ha Lili a fajunk pusztulását látta, akkor már nem mindegy, mit csinálunk? Nem, egyáltalán nem. Kihúztam magam, enyhén felemeltem az államat és habár ebből ő mit sem láthatott, vagy érezhetett, a hangom magabiztosabbá válásából azért következtethetett arra, hogy egyáltalán nem értek vele egyet. - Jah, igazad van, miért is ne próbáljunk kiutat keresni? Hülyeség, hisz úgyis mind meghalunk. Egek, Darren, hallod te egyáltalán, hogy mit beszélsz?! - az első mondatom szavai mögött gúny ült meg, míg a másodikból csak úgy áradt a hitetlenség. - Egyszer mind meghalunk, Darren, lehet hogy már holnap, lehet egy év múlva, de az is lehet, hogy csak évtizedek múlva. Mitől félsz? A haláltól? Nem hinném. Akkor meg? Miért nem próbálod kiélvezni még azt, ami adatott? Mindened megvan, hogy boldog légy, ne fordíts hátat neki, ne zárkózz be. Csak élvezd - soha nem gondoltam volna, hogy egy nap majd én próbálom meg jobb belátásra téríteni őt és azt sem tudom, használ-e egyáltalán. Aprót sóhajtottam. - Rohadt pesszimista vagy, menj, fuss még egy kicsit, vagy csinálj valamit magaddal, mert ha valamire, hát még több borús gondolatra most egyáltalán nincs szükségem, bocsi - azzal bontottam a vonalat, meg sem várva, vajon reagál-e valamit az utolsó szavaimra. Épp elég nyomasztó volt az álom, épp elég az a furcsa bizsergés a bőröm alatt, az a kellemetlen érzés a gyomromban, nem akarok még több negatív gondolatot melléjük.
// Hát.. köszönöm szépen a játékot :"D <3333333 //
Hallom, hogy ne hallanám, bár én is alig hiszem el, úgyhogy csak orrnyergemet nyomkodva hallgatom a lavinát, amit a saját szavaim indítottak meg benne. Csodás Teremtő vagyok, komolyan... - Semmitől sem félek! - kiabáltam szinte, egy pillanat alatt fellobbanó, érthetetlen dühvel kérve ki magamnak még a puszta feltételezést is. Azzal együtt, hogy hazudtam. A frász kitört és kurvára paráztam, a menekülési ösztön üvöltött bennem. Gyűlöltem az álmokat, gyűlöltem a Tőrt és az összes szellemes szarságot, de főleg azt, hogy tökéletesen tehetetlen voltam ellene. - Szia! - mordultam a már elnémult vonalba. Futottam én volna, ám ha most nekiindulok, hagyok csapot-papot-Yettát mindent, vissza se nézek. Úgyhogy maradtam a sík ideg fel-alá mászkálásnál a gyomromban megülő görccsel karöltve. Vártam, hogy legalább egy kicsit lehiggadjak a hideg levegőn, s ha tovább nem is, de 2-3 perc erejéig tudjak gondolkodni...
//Én is köszönöm! <3333 Ígérném, hogy a kövi vidámabb lesz, de franc se tudja. XDDD//
... hogy aztán hajnali négy tájékán szívhez szóló SMS-eket küldjek szét, mint akinek az ég világon semmi jobb dolga sem akad. Közben pedig őszintén örültem annak, hogy az üzenetekhez nem társult hang: így könnyebb volt a lazát/nyugodtat behazudni előadni.
Elsőre Mike-nak:
Újabb álom volt, csak mondom. Mellékhatás asszem némi depi.
Csókollak! <3
Aztán Lilinek:
Azt hiszem, kicsit ráijesztettem Payne-re. Ne haragudj, hogy rád testálom, de majd rá tudnál nézni kicsit? Velem semmire se megy.
Dé
Aztán belelendültem egy kvázi-kisregénybe a Dédinek, amit, teljesen visszatöröltem, miután olyan hosszú volt, hogy csak 3 üzenetben tudott volna átmenni. Amúgy sem volt se füle, se farka, szóval inkább megnyugtattam az Asszonyt.
Jól vagyok, megvagyok, mindjárt megyek. Ha előkészítenél némi szíverősítőt, azért átkozottul hálás lennék.
Yettát bepakolták egy kocsiba a Pitnél, valszeg már halott, most megyek az ipséért, az erdőben bujkál Áncsi közelében, mint egy ősember. Remélem, jól telnek szürke napjaid! Smacik meg minden! <3
Olennek:
A húgodat elrabolták, a részletekérd kérdezd Edent.
Akkor seggarc nem lettem, hogy neki is azt írjam, szerintem már meg is ölték.
Nestornak:
Ha holnap ilyenkorig nem írok, indulj vadászni, azt meg, hogy mire, addigra tudni fogod.
Nem utasítgathatnék egy Alfát, nem igaz? Kicsit se érdekelt, mert ahogy mindig, mindenben, úgy most is biztosra mentem. Több út, több kiskapu, több opció arra, hogy a dolgok el legyenek rendezve. Memorandumot azért nem dobok össze hirtelenjében.
Hat órád van. Annyi az út oda. Nem sietek, hogy kibontakozhass. Remélem tudod, hogy mit és hova kívánok beléd. Ha hamarabb végzel, írj. Nem fogyasztom potyára a benzint.
Kezdőlap
