Cím: Láda-mese finálé Hely: Farkaslak Idő: 2015. január 1., Victor születésnpja Érintettek: Autumn A. Autenberry, Victor Wainwright
Hazaérkezésem után a három láda, amit Tria mondott, megérkezett Victorhoz. Pontosabban becsempésztem a szobájába, egyelőre nem akartam a szeme elé kerülni. Sokáig úgyse bujkálhatok előle, főleg így, hogy egy épületben lakunk, mégis: ameddig lehetett, még húzni akartam. A három ládából egyben Yetta kisujja volt, egyben az én bal gyűrűsujjam, az utolsóban pedig a bal kézfejem. Valami azt súgta, nem fogja őket ezüstláncra fűzve a nyakában hordani - bár ha igen, akkor aztán tényleg semmi kétséget nem hagy afelől, hogy kinek a Kölyke. Rock 'n' Roll nagypapa lenne a flúgos Dédi mellett, senki nem szólhatna többé a hülyeségeim miatt. Ami király lenne, de inkább abbahagyom az álmodozást. A pakk mellé egy rövid üzenet is járt. Írásban közöltem, amit akartam, mert egyfelől így biztosan nem szakított félbe, másfelől én is normálisabban és összeszedettebben fogalmaztam így, semmint az "atyai" pillantás súlya alatt rogyadozva.
"Boldog születésnapot, Victor! Ezt elsősorban a Teremtőd üzeni ezekkel a dobozokkal, én kevésbé véresen köszöntöttelek volna fel, de azt hiszem, tudod milyen ellenállhatatlan. Én pedig már tudom, miért voltál olyan dühös rám. Tudod... azt kívánom, bár ne lenne igaz, de ez nem kívánságműsor, igaz? Bocsánat... Az én ajándékom két jó hír, legalábbis bízom benne, hogy neked is azok lesznek. Az egyik: Yetta biztonságban van, távol minden szarságtól, ami itt kavarog. A másik: úton vagyok a tisztességes hímmé válás felé, ugyanis eljegyeztem és igent mondott - és ez nem olyan leánykérés volt, mint az a tucatnyi még anno Európában. Fogalmam sincs, mikor látom újra, de akkor el fogom venni, és erre szeretném az áldásodat kérni. Edward
U.i: Gondolkodtál már családi vacsin? Irtó vicces lenne."
Épp reménytelen kísérletet tettem arra, hogy új dohányzóasztalt honosítsak meg rom hátán rom lakásomban, amikor megszólalt a telefonom. Miért pont most, amikor bútort tartok és kivágnám az ablakon? Vettem pár mély levegőt, meg erőt magamon és épségben letettem a régi helyére az újat. Adtam neki maximum 2 napot. Tuti, hogy Payne vagy én szétcsapom... Ennek minél későbbi bekövetkezése érdekében füves cigire gyújtottam, majd felvettem a ricsajozó mobilomat. Roxan hangja meglett - így jár, aki nem néz kijelzőt -, szavai hallatán pedig elfutott a pulykaméreg, úgyhogy köszönés helyett kiabálással nyitottam...
Sokkal tisztességesebb vagyok annál, mint amilyennek lennem kéne, távolról prédikáló banya! *nagy levegő, még nagyobb sóhaj, kvázi-normális hangerő* Érzékeny heteim vannak. Ráérek. Őtisztességtelensége hallgat téged.
Northlake köszönésének elmaradása meg se lep, ellenben a hangerőt hallva menten vigyázba vágom magamat a kanapén ültemben.
Bejövő hívás...
- Nagyon helyes! A nős emberekkel csak az igazán ordas ribancok kezdenek különben is! *Kaccantam félig komolytalanul csupán. Hangszínem épp csak megemelkedett kissé, nem akartam felverni a kislányomat.* - Igen, azt hallom... tudok segíteni? *Ez hirtelen fontosabbnak tűnt, mint a saját nyomorom, melyből meg ő nem engedett, ezért aprót szusszantam megadóan.* - Ma kaptam egy levelet a szövetségiektől. Visszavettek dolgozni, igaz, egyelőre csak az anchogarei rendőrkapitánysághoz helyezve, ahol meg aktákat tologatok esélyesen hétfőtől.
Ha nem kapok agyvérzést egy hangosabban zizzenő falevéltől, túlélem. *fújtam egyet, ennyivel hessegetve el a témát* Hát az szívás! *kaján vigyor a képemen, még a hangomban is érezni* annyi izgi év után aktakukac leszel, sok nagyokos közt összezárva egy szűk, berregő légkondis szobában, miközben azon merengsz, de kurva jó lenne megleckéztetni pár elkanászodott bundást... Hát, édesem, fogadd részvétem. Majd faragok neked egy fasza kis széket.
- Próbáltad már Abigail főzetével esetleg? *Firtattam, de mélyen én sem mentem volna a témába, hallva, hogy már önmagában az dühíti a hímet.* - Ha-ha... roppant kedves tőled! Beszélhetnénk komolyan is? Nekem ez tényleg fontos és mivel te vagy az egyetlen, aki hím és farkas is és jól ismeri Jamest, nem tudom, ki máshogy fordulhatnék vele, most hogy méltóztatott lelépni holmi teremtővadászatra néhány hónapja!
Még tartogatom. *vallottam be, mert miért ne?* Csupa komolyság vagyok *jelentettem be gálásan, de tényleg visszavettem és még a teremtővadászatnál se horkantam fel. nem hasonlítunk mi egy kicsit?* Miben tudok segíteni, Rox?
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 10, 2016 11:33 pm-kor.
- Ne húzd sokáig, kaptok másikat úgyis, ha kifogytok. *Legjobb tudomásom szerint legalábbis, de ennyit az én kéretlen bölcsességeimről.* - Hallgass meg? Én... nem tudom, jó ötlet-e visszamennem dolgozni így, Darren. Persze, Gina sokat van itt és segít, de neki is megvannak a maga dolgai és nem azért jött át ide, hogyaz én gyerekemre vigyázzon. Nem tudom, anyuka-para e ez vagy más de... lehet hiba lenne visszamennem, nem gondolod? Rhea a bölcsiben egyedül egy olyan városban, ahol hemzsegnek az átutazóban levő ellenőrizetlen kóborok, én nem is tudom...
Talán igazad van... *hosszan hallgattam, amíg beszélt* Rhea egy kirendelt Őrző lánya, Roxan. *szólaltam meg, miután mondandója végére ért* Nem hiszem, hogy nagyon megkockáztatná bárki, hogy magára haragítson nem egy mágiahasználót. Mert gondolom Gina se maradna a porszívója mellett és szerintem az itteniekre is számíthatsz. *gondoltam én, a falkalétből kifolyólag. ők is egy közösség* Az pedig normális, hogy parázol, minden szülő aggódik, amikor elkezdi kicsit elengedni a gyereke kezét. De hidd el, a félelmeid háromnegyede sose fog megvalósulni. A többi bölcsis is ugyanakkora veszélyben van, csak az ő szüleik nem tudják... de most őszintén: hányszor támadt ott farkas bölcsődére?
- Ez nem Fairbanks, Darren, itt más szabályok uralkodnak. * Értem én, mire céloz és igaza is van: számíthatok a sajátjaim segítségére, ha baj ütne be. De ez nincs sehová kiírva, na meg... a városon átbulizó kóborokat nem is igazán érdekli sok esetben. Tapasztalat. Aprót szusszanok a kérdésére, amit sajnos szintén rettenet logikusan vezet fel és visz végig gondolatmenetileg.* - Egyszer se. * Ejtem el a vonalba a belátó szavakat, hogy némileg habozva folytassam:* - Én csak... annyira... annyira nyugodtabb lennék, ha James itt lenne. *Bukik ki belőlem egy vallomással is felérő mondat.*
Ott legalább még szabályok uralkodnak. *Nálunk ámokfutó főszellem(ek) és a kisded játékaik. De ennél tovább nem mentem a "kinek a lova nagyobb" játékban, csak azt akartam, hogy érezze, máshol valószínűleg nagyobb veszélyben lenne a kislány.* Na látod *mosolyodtam el a bölcsis beismerésére. Ez viszont JLH említésére leolvadt a képemről.* Nekem is hiányzik, baszki *morogtam, de zsémbelésem nem neki szólt, csak úgy... bele mindenbe.* Megértem, de végiggondolva, James még nagyobb veszélymágnest jelent, mint Rhea. Tudod, Renegát és csak egy köpésnyire van attól a falkától, amiből megpattant. Szóval legalább nem kell plusz egy gyerekre vigyáznod. *Megpróbáltam kicsit elütni ezt az egészet, de valami azt súgta, nem igazán lehet.* Nagyon sok egyedülálló anyuka van, Rox. Eljönnek a műhelyembe a gyerekükkel és mindenfélét kérnek nekik. Semmibe se kerülne felfalnom mindkettőt *közöltem színtelen hangon, mert tökéletesen idegen volt tőlem a gondolat.* Aki bántani akar egy kisgyereket, az megteszi. Talál rá alkalmat és módot, teljesen mindegy, kik a szülei, ott van-e mindkettő, kikkel van körülbástyázva. A világ már csak ilyen hely... És nem fogok hazudni neked, mindig így fogod félteni. De semmivel sincs nagyobb veszélyben, mint a többi korabeli, hidd el nekem. James pedig sose hagyott volna ott titeket, ha úgy érezte volna, hogy veszélyes. Talán magával se visz, de azt se hagyta volna, hogy ti ott legyetek - vagy nem megy el. *Szégyentelen fajta vagyunk, de még ha el is cseszünk valamit, érezzük a dolgok súlyát. Ő talán előbb menekül előlük, mint én, de letagadni ugyanúgy nem képes.* Nyugodtabb lennél, ha folyamatosan ellátnálak titeket valamiféle védővarázslathoz szükséges esszenciával? *Mással ténylegesen ekkora távolságból úgyse tudnék segíteni. Azt mégse ajánlhatom fel, hogy majd én leszek a házőrző, bármennyire is élvezném a kicsi társaságát.*
- Még, ezt jól mondod. De ki tudja, meddig... *Én nem is szeretném megtudni, ami azt illeti. Elengedem a témát, igaza van ebben is: lehetne rosszabb. Felhorkanok kissé, ahogy elütné az egész problémám James-es élét, mintegy szótlanul jelezve: ezzel aligha segít. De nyelvem hegyére harapok, nem kommentálva szavait. Sajnos - vagy sem - van ebben is egy nagy adag ráció, ha úgy tetszik, mindkettőnk nézőpontjainak megvannak a maguk előnyei és hátrányai egyaránt. Ajjh, miért ilyen bonyolult az egyszerű? Ajánlata az, ami megakaszt bennem valamit, s ajkamra harapva épp csak belekezdek a gondolatba, már rá is vágom:* - Igen. Azt hiszem. *Mekkora egy érdekribanc vagyok, a fenébe is. Vajon erre apellált ő is vagy valóban ennyire mindegy neki, csak hagyjam már lógva a dologgal? Akárhogy is, a részletekbe személyesen mennék bele, egy anchoragei látogatása alkalmával a hímnek.*
// Hát nem hittem volna, hogy erre fut ki ez a szösszenet, de köszi? xD <3 //
Kint ültem a tarka ház verandáján, füves cigit szívtam és a mobilom kijelzőjére bámultam. Csípős, hideg idő volt, de pont ezt szerettem, ehhez szoktam hozzá leginkább, így nem jelentett gondot, hogy csak póló és vékony dzseki volt rajtam felül. Legbelül jóval hidegebb volt. Tria nem tudom, mit csinált éppen, az se zavart, ha esetleg hallgatózott, vagy meghallott. Payne-t hívtam. Tudtam, hogy szüksége van a pihenésre, szépen megsérült, de jobb időpont aligha létezett ilyen beszélgetéshez, ráadásul... minél tovább húzom, annál rosszabb. Meg most talán túl fáradt ahhoz, hogy dührohamot kapjon. - Szia, felébresztettelek, mi? - mondtam, amint felvette, számra fáradt mosoly kúszott. - Nem megyek többet haza, min datter. Ezen az éjjelen ő már a második, akit "örömhírrel" ajándékozok meg. És én még kevésbé vagyok ettől boldog, mint ők.
Nem voltam túl jól, ami azt illeti, éppen ezért nem is olyan meglepő, hogy nem kellett altatni, egyből álomba zuhantam, amint Darren hazahozott. A sérülésem is elég szépen padlóra küldött, de rájött még az az egész, ami a mi párbajunk után következett. Lucas halott. Túl kicsike hal voltam még a falkában, hogy túlságosan letaglózzon a béta-váltás ténye, azzal persze tisztában voltam, hogy ez nem éppen kispályás dolog, de sokkal inkább volt szorító érzés az, hogy Lucas meghalt, mint az, hogy Nessa lett az új bétánk. Jócskán időbe telt, mire a telefonom csörgése egyáltalán visszarántott a valóságba, először azt sem igazán értettem, mi történik körülöttem, de a masina kitartó zenélésének végül meglett az eredménye. - Szia - válaszoltam, kótyagos hangom pedig egyértelműen megadta a feleletet a kérdésre. - Fel, jah - roppant bőbeszédű voltam, de így hajnaltájt remélhetőleg ő sem várt el tőlem többet. Túlságosan kimerült és álmos voltam ahhoz, hogy azon kezdjek el kattogni, miért pont most hív. A kótyagosságom azonban egy pillanat alatt elmúlt, szemeim szinte kipattantak a szavait hallva. - Mi?! - öntöm egyetlen szóba minden csodálkozásomat és megdöbbenésemet. - Mi történt? - nem kezdek el sápítozni, bármennyire is csapott arcon a kijelentése, hiszen az elmúlt két évben bőven megtanultam, hogy ez a pillanat lényegében bármikor eljöhet. - Hol vagy? Odamenjek? Elmondod? - nem kifejezetten telefonon keresztül szeretném hallani, remélhetőleg ő sem így akarja megosztani velem a történteket, de tekintve, hogy nincs itt, hogy telefonon hív, hogy egyáltalán szól, eléggé arra utal, hogy bizony elég komoly dologról van szó.
Szinte tapintható a változás, ami a közlésem után következik nála. Látnom se kell, hogy a vonásaiban tudjak olvasni. - Jól vagyok, ne aggódj - nyugtatom finom, miközben tudom, hogy ez valahol orbitális hazugság. - Nem azért szóltam, hogy iderohanj, hanem, hogy tudj róla - egyenletes, higgadt tónusban beszéltem, ami egyszerre volt köszönhető kimerültségemnek és az elszívott fűmennyiségnek. - Pihenj és gyógyul egyelőre, rendben? Akkor gyere csak, ha már jól vagy, egyébként a házamban tanyázok. Nem hallgatom el előle ezt se, nehogy plusz frusztrációt okozzon neki. Nyugalomra és gyógyulásra próbálom inteni, nem mindenféle esztelenségre. Bár már fogalmam sincs, mivel mit érek el. - Személyesen fogom elmondani, ne félj, Payne.
- Tényleg? - kérdezek vissza és egy pillanatig sem próbálom elűzni a szavamból a hitetlenkedést. Valamiért nem tudom elhinni, hogy tényleg jól van. - Szerinted egy ilyen bejelentés után majd nyugodtan ücsörgök a fenekemen, amíg majd jobban leszek? - már csak a hitetlen horkantás hiányzott a mondandóm végéből, de talán az is becsusszant volna, ha nem kell összeszorítanom a fogaimat a mozgolódástól bennem végigszánkázó fájdalom következtében. - Szemét vagy, ugye tudod? - szólaltam meg végül némi csendet követően. - Rohadtul nem tudnék egyedül a házadig sem elmenni most... - volt valami keserű örömféle a szavaimban, no nem azért, mert örültem volna a helyzetnek, szimplán csak annyira szar volt, hogy azon már szinte nevetni tudtam volna. Szerettem volna azt mondani, hogy nem félek, de nem lett volna igaz. Hiába készített fel az ilyesmi helyzetekre, ez nem olyasmi, amit elmond és akkor utána minden rendben lesz, bármikor is jöjjön el az a bizonyos nap. - Holnap mindenképpen lemegyek - kerüljék bármibe is. Makacs voltam, de tényleg nem tudnék napokat itt ücsörögni és várni, hogy rendbe jöjjek. Nappal talán könnyebb lesz lejutnom a hegyről, mint így az éjszaka kellős közepén és ha most sikerül még aludnom valamennyit, talán erőm is lesz valamennyi hozzá.
- Szerintem ezt kéne tenned. De nem fogod, igaz? - sóhajtottam lemondóan. Kezdem feladni az ész érveket, kérdése viszont megnevettet. - Tudom, de ez maradjon köztünk. És mondtam már, nem fogok elpárologni, személyesen fogok veled beszélni, ha egy hét múlva, akkor, egy... Holnap mindenképp lejön. Felmordultam. - Payne, láttam a sérüléseidet, azokkal legfeljebb lekúszol egy kiadó alvás után is. Ne várd, hogy végignézzem a hernyózásod, mindkettőnek megalázó lenne, ahogy azt se, hogy a fél perce tett kijelentésemet egyből dobjam a levesbe. Ma már egy esküt megszegtem, még egyhez nagyon nincs kedvem. Így se tudom még, hogyan fogok Nessával találkozni. Az is szép lesz.
- Szerintem is az volna a tanácsosabb, de te is tudod jól, hogy képtelen volnék rá - egy ilyen bejelentés után tényleg azt hitte, hogy majd nyugiban kivárom, amíg rendbe jövök? A fenéket. - Ahha, szóval csak velem csinálod ezt? - szaladt feljebb a szemöldököm, amit ugyan nem láthatott, de a hangszínem is éppen elég árulkodó volt. - Nem azért akarok menni, mert félek attól, hogy eltűnsz. Egyszerűen csak tudni szeretném, mi történt - osztottam meg vele a tényállást. - Nem fogod meggondolni magad, ugye? - egyáltalán megtehetné, ha úgy adódna? Saját akaratából megy el, vagy olyasmit csinált, ami miatt mennie kell?
- Jobb lenne, ha képes lennél. - Meddő vita, tudom, de nem érdekel. - Mással még ennyit se csinálok - húztam el a szám. - Amúgy ha ilyen téren megértésre vágysz, Yettát hívd. Ő már túlságosan is sokat kapott ebből, hátha van pár tippje. Ja ne, mégse hívd még! Akkor ő felhívna engem és igazából még elég bizonytalan minden ahhoz, hogy neki is szóljak. A "nem tudom"-okkal és "majd"-okkal meg tele már a padlás köztünk. - Túl sok minden túl rövid idő alatt. - Fél óra leforgása se volt valójában az egész. - Nem fogom és nem tehetem. - A mondat második fele még mindig maró ellenérzést szült bennem. - Sajnálom, hogy így alakult...
- Akkor ő még nem tud róla? - nem árt tisztázni, mert ha esetleg felhívnám, akkor nehogy elkottyintsam neki az információt. Bár ő minden bizonnyal örülne neki, hiszen ha Darren többet nem jön haza, akkor elég nyilvánvaló, hova, vagy legalábbis kihez fog menni ezután. Onnan meg aztán a fene tudja, nem vagyok gondolatolvasó - jobb is... - Akkor ezek szerint történt valami komoly.. - vontam le a magam kis következtetését a szavaiból, mert ha nem teheti már meg, hogy meggondolja magát, akkor minden bizonnyal komoly dologról van szó. - Jajj Darren... - sóhajtottam fel igencsak sokatmondóan, ám csalódás az egy csepp sem volt a hangomban. - Ne sajnáld, nincs mit - apró, halvány mosoly jelent meg az ajkaimon. Tényleg nem volt szükség arra, hogy sajnálkozzon, mert nem volt miért. Azóta erre készít fel, hogy átharapott, mindössze csak nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar tényleg eljön és itt merül fel a következő gondolat is. - Van rá esély, hogyha úgy döntök, akkor veled menjek? - ezt nyilván nem tudnám most kerek perec kijelenteni, mit szeretnék, talán erre is jó lesz az a néhány napnyi kényszerpihenő, hogy átrágjam kicsit a dolgokat, már amennyiben egyáltalán szóba jöhet az, hogy vele menjek.
- Még nem - erősítettem meg következtetését. - Neki akkor szólok, ha teljesen biztos lesz. - Bár akkor meg már lehet egyszerűbb lenne felbukkanni a küszöbén a cuccaimmal együtt. Túl fáradt vagyok a következő lépések kiötléséhez. - Igen. És előre szólok, nem fogok mindent elárulni. Tudom, hogy baromi idegesítő, de tényleg a te érdeked. - A tudatlanság talán nem boldogít, de biztonságot ad. Ennél többet nem tudok neki adni. Halványan elmosolyodtam sóhajtására és szavaira. Két éve ismertük egymást igazán, mégis úgy éreztem, azok közé sorolhatom, akik képesek megérteni. Nem az elvetemült szentimentális okokat-módokat-dolgokat, hanem azokat is, amik igazán számítanak. Ezt támasztja alá kérdése is. - Szeretném, ha maradnál. - Nem kell sokat gondolkodnom a válaszon. - Az elkövetkező hónapok alatt valószínűleg sokkal többet fogsz itt tanulni a világunkról, mintha körbehurcolnálak a fél világon. Értékes lecke, hiba lenne elszalasztani. Igazából... én is szerettem volna szemtanú lenni, de ettől esélyesen elestem.
- Ha nem teheted meg, hogy hazagyere, de egyelőre nem is biztos a dolog, akkor van egy olyan sejtésem, hogy jóval komolyabb dolog áll a háttérben, mint azt elsőre képzeltem volna.. - talán nem is várnék rá választ, mindössze csak hangosan gondolkodom, aztán legfeljebb kijavít, ha nem így. Adná az ég, hogy kijavítson! - Áldott tudatlanság? - kérdeztem rá, bár igen, már most idegesített a dolog. - Próbálok addig megbarátkozni a gondolattal - nyilván nem azért nem árul el mindent, hogy kicsesszen velem, csak azért nem olyan egyszerű elfogadni a tényt, hogy nem egészen lesz meg minden darabka. A kérdésemre adott válaszára nem reagáltam egyből, kellett néhány pillanat, amíg feldolgozom a hallottakat és eldöntöm, miként válaszoljak. - Ó, te jó ég.. - sóhajtottam végül fel. - Hogy fogom nélküled kibírni? - nem volt kétségbeesés a hangomban, mert tudtam jól, hogy a falka továbbra is itt lesz és éppen úgy számíthatok majd rájuk, mint eddig bármikor. Inkább némi szomorúság lapult a szavaim mögött, mert habár már volt rá példa, hogy elment, hogy itt hagyott, akkor hirtelen történt, akkor nem kellett lélekben arra készítenem magam, hogy el fog menni, hogy nem láthatom ki tudja meddig, akkor egyszerűen csak megtörtént és kész. Akkor azért voltam mérges, mert nem szólt, most pedig éppen azon pattogok, hogy megtette; igen, én sem tudok kiigazodni magamon.
- Inkább... bonyolult és túl sok összetevős. Vagy én komplikálom, a fene se tudja. - Megdörzsöltem arcomat, nyúzott voltam és fáradt, minden tekintetben. - Az, hidd el, hogy most az. Nem az én tisztem beavatni abba, kicsoda valójában a vér szerinti apja. Sem abba, miért adtam a hűségemet egy "kóbornak", bármennyire is tűnjön úgy bizonyos szemszögből. Valójában azt kívánom, sose tudja meg, mert az azt jelentené, hogy nem keveredett bele ebbe az egészbe. Sóhajtására kissé bús mosolyra húztam a számat. - A mi családunkban valahogy nem megy a Kölyök melletti megmaradás. Kivéve eddig Victor és Ryan, nem is értem, hogyan lehetséges... - Jennyről és Rahimról még nem nyilatkoztam. - Bármikor hívhatsz amúgy. Nem lesz ugyanolyan, tudom, de a semminél több. De szükséged van még arra, hogy falkában élj, főleg a farkasodnak. Ő most szocializálódik és csak mellettem... nem járnátok jól. Szeresse a közösséget és a társaságot, tudjon illeszkedni, alkalmazkodni, de azt is tapasztalja ki, mikor kell a sarkára állnia - jogosan, igazán. Sok ez és nehéz, főleg így felsorolva, a legtöbbször egyáltalán nem is tudatos, csak megtörténik, ahogy megéled majd. De a javadra lesz minden nap, amit közöttük töltesz el, főleg most. - Röviden felnevettem, ahogy észre vettem, hogy megeredt a nyelvem és előbújt belőlem a "tanítóbácsi". - Erős lettél, min datter. A farkas is az, amit adtam és talán elbizakodott vagyok, amikor ezt mondom, de: nem aggódom miattad. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdekelsz már, egyszerűen... teljes szívből hiszek benned. Nap-nap után láttam, miképp éltél a második eséllyel, amit adtam, nem féltelek.
Szavaival csak a kíváncsiságom piszkálja tovább, úgyhogy inkább nem is válaszolok rá, mert inkább csak kérdezni tudnék, szóval megspórolok egy felesleges kört magunknak. Majd úgyis elmondja. Apró kis bólintás az áldott tudatlanság témakörére is, ha ő azt mondja, akkor elhiszem, nem fogok makacsul ragaszkodni a teljes történethez, felesleges és buta dolog lenne, úgy hiszem. Nem gondoltam volna, hogy a szavaimmal ennyi mindent fogok kiváltani belőle, de egy cseppet sem bántam, bármennyire is kezdett ismét lefelé húzni a fáradtság és a kimerültség. Kellemes volt őt hallgatni, hiszen szerettem, amikor tanított, amikor mesélt, az utóbbi időben pedig pláne odavoltam minden olyan pillanatért, amikor képesek voltunk úgy beszélni egymással, hogy nem durrant el valamelyikünk agya néhány perc elteltével. - Értem én, hogy szükségünk van a közösségre, a társakra, a falkára, de éppen úgy szükségünk volna a Teremtőnkre is.. - jegyeztem meg halkan, egyáltalán nem szemrehányásként a szavaimat, egyszerűen csak szar érzés, hogy ismét itt fog hagyni, bármennyire is viseljem majd emelt fővel. Az utolsó mondatok pedig.. ki ne érezne büszkeséget ilyen szavak hallatán? Jóleső érzés áradt szét bennem, fokozatosan kúszott a mosoly a képemre és bármennyi elégedettség is volt a görbületben, azért némi szomorúság is tükröződött benne. - Soha nem leszek képes teljesen meghálálni, hogy kaptam tőled egy második esélyt - öntöm szavakba mindazt, amire egy szimpla köszönöm kevés volna. Szavakkal nem is fejezhetném ki, tettekkel sokkal inkább. Tartozom neki annyival, hogy elhiggyem, így lesz nekem a jobb, hogy hallgassak rá és ne a saját fejem után kívánjak menni. - Hívlak, amint jobban leszek. Vigyázol addig magadra, ugye? - kérdezem még és ha biztosít felőle, hogy nem csinál újabb butaságot, akkor egy köszönés után bontom a vonalat.
// Hacsak nincs más, akkor köszönöm szépen! <333 //
Bánatos a mosoly, amit szavai váltanak ki, és nem vitatkozhatok vele, mert tökéletesen igaza van. Én is megéltem, milyen a Teremtőm hiánya, még úgy is, hogy Victor és Ryan velem voltak. - Légy jó, oké? Én is az leszek és ha bármikor szükségét érzed, ha nem bírod és erőt merítenél, találkozni fogunk. Mindig tudni fogod, merre járok, ígérem. - Nem akartam magára hagyni, nem teljesen, hogy azt érezze, egyszerűen köddé váltam, reménytelen a dolog, mint korábban Ryan esetében. - Egy napon pedig érted fogok jönni. Sose hazudtam neki, így nem most fogom elkezdeni. Elhallgattam az igazság teljes egészét, amikor úgy ítéltem, hogy jobb neki anélkül, például Tria és Tipvigut esetében, azt viszont, ami kettőnkre tartozott, a mi kis magánügyünk volt, sose szennyeztem volna ilyesmivel. És annak ellenére, hogy bizonytalan időre hátrahagyom, hinni akartam, hogy jót teszek vele neki, hogy nem fogjuk megsínyleni. Bíztam a lányomban. - Minden nappal ezt teszed, min datter - mondtam szelíden, mosolyogva. - Kívánni se tudnék többet. Igaz, hogy "csak" a másodszülöttem volt, mégis mintha nála sikerült volna elkerülnöm mindazt a hibahalmazt, amibe Ashleynél teljes gázzal belerongyoltam. Hiába, óriási a különbség mentorált és saját Kölykök között, utóbbi terén pedig még igencsak kezdőnek számítottam. Payne-nek talán többet tudtam és tudok még adni. - Várni fogom a hívásod, és persze, hogy vigyázok! Tudod, a békés, problémamentes életvitel megszállott híve vagyok - vigyorodtam el az este folyamán először. - Te is vigyázz magadra, Payne. Bontottuk a vonalat. Nem éreztem jobban magam, de egy kicsit könnyebbnek. Levethetem a vállamat nyomó terhek egy részét, ugye? Legalább egy időre...
Miután eljöttem Nessától, elővettem a mobilom és pörgetni kezdtem a névjegyzéket egészen addig, amíg meg nem találtam a megfelelőt. Egy apró, porszemnyi részem szerette volna visszaszívni az egészet. A nagyobbiknak viszont esze ágában se visszatáncolni. Mégis írtam, mint egy elcseszett, utolsó utolsójának az utolsó utáni hagyatékát. Szerettem volna azt hinni, azt mondani, hogy az a közöny és érdektelenség, amit azon az estén éreztem, mikor Tria-magamhoz becuccoltam kitartott, de hazudtam volna. Úgy tűnik, sose fogok tudni érdektelenül viszonyulni ehhez a falkához, de talán a teher egy részét lepakolhatom a vállamról.
Vegyítsetek. Központosítsatok, sose lesz Egy az, aminek két bázisa van.
Bizalomra van szükség, olyan otthonra, amit közösen nevezhetnek annak a benne élők és menedékké tud válni. Ezekben a bizonytalan időkben erre van a legnagyobb szükség és egymáson kívül senkire se számíthatnak. Erre kell rájönniük, ezért kell egymásba kapaszkodniuk. Jól mondta Castor a feltámadásunk hajnalán: a farkas meghal, a falka túlél. Csináljatok falkát, barátom és vigyázz rájuk helyettem is.
A hozzászólást Darren Northlake összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 09, 2016 12:27 am-kor.
Köszönöm a hasznos tanácsokat, mindenképpen feljegyzem őket. Gondolom van összefüggés aközött a tények között, hogy hasznos tanácsokat osztasz, hogy nem igazán látni téged mostanság a Lak környékén sem és arra kérsz, hogy vigyázzak rájuk helyetted is. Vagy tévedek? Mit csináltál?
Nem egyszer írtam újra az üzenetet, mert a róla meglévő ismereteim alapján, illetve amit még Lucas mesélt róla, volt egy halovány sejtésem, hogy mégis miért született ez az üzenet. Volt is némi bosszússág bennem emiatt, ám ennek ellenére némi elégedettség is, amit a szavai váltottak ki belőlem. Talán ez vezérelt, amikor újra és újra visszatöröltem a bepötyögött szavakat, hogy kulturált formában próbáljam összerakni a képet.
Kezdőlap
500. 
<333 //
