Cím: Láda-mese finálé Hely: Farkaslak Idő: 2015. január 1., Victor születésnpja Érintettek: Autumn A. Autenberry, Victor Wainwright
Hazaérkezésem után a három láda, amit Tria mondott, megérkezett Victorhoz. Pontosabban becsempésztem a szobájába, egyelőre nem akartam a szeme elé kerülni. Sokáig úgyse bujkálhatok előle, főleg így, hogy egy épületben lakunk, mégis: ameddig lehetett, még húzni akartam. A három ládából egyben Yetta kisujja volt, egyben az én bal gyűrűsujjam, az utolsóban pedig a bal kézfejem. Valami azt súgta, nem fogja őket ezüstláncra fűzve a nyakában hordani - bár ha igen, akkor aztán tényleg semmi kétséget nem hagy afelől, hogy kinek a Kölyke. Rock 'n' Roll nagypapa lenne a flúgos Dédi mellett, senki nem szólhatna többé a hülyeségeim miatt. Ami király lenne, de inkább abbahagyom az álmodozást. A pakk mellé egy rövid üzenet is járt. Írásban közöltem, amit akartam, mert egyfelől így biztosan nem szakított félbe, másfelől én is normálisabban és összeszedettebben fogalmaztam így, semmint az "atyai" pillantás súlya alatt rogyadozva.
"Boldog születésnapot, Victor! Ezt elsősorban a Teremtőd üzeni ezekkel a dobozokkal, én kevésbé véresen köszöntöttelek volna fel, de azt hiszem, tudod milyen ellenállhatatlan. Én pedig már tudom, miért voltál olyan dühös rám. Tudod... azt kívánom, bár ne lenne igaz, de ez nem kívánságműsor, igaz? Bocsánat... Az én ajándékom két jó hír, legalábbis bízom benne, hogy neked is azok lesznek. Az egyik: Yetta biztonságban van, távol minden szarságtól, ami itt kavarog. A másik: úton vagyok a tisztességes hímmé válás felé, ugyanis eljegyeztem és igent mondott - és ez nem olyan leánykérés volt, mint az a tucatnyi még anno Európában. Fogalmam sincs, mikor látom újra, de akkor el fogom venni, és erre szeretném az áldásodat kérni. Edward
U.i: Gondolkodtál már családi vacsin? Irtó vicces lenne."
Nem tudok mit kezdeni az elhangzott szavakkal, csak csendben ülök a kanapén, felhúzom a térdeim és szabad kezemmel ölelem át a térdeimet. Az elhangzó szavak mintha körbefonnák a mellkasom és erősen préselnék össze, borzasztó érzés. - Úgy szeretnék most ott lenni melletted - szöknek ki a szavak, csupán suttogás a hangom, kitörni készülő könnyeim teszik még fátyolosabbá őket. Nem is gondoltam végig, egész egyszerűen csak kibuktak a szavak, segíteni szeretnék, bármi is történt vele, bármi is késztette arra, hogy elmenjen. És tudom, hogy ezt ő is érzi a szavaimból, tudja, hogy nem csak azért szeretném ezt, mert hiányzik, mert magamnak akarok jót. Nem, egyáltalán nem. - Nem kell, Darren. Előttem semmit sem kell sajnálnod - én elfogadom, hogy elmentél. Hogy így döntöttél. És végképp nem szeretném, hogy miattam érezd magad rosszul, hogy miattam sajnálj bármit is… Bármennyire is dühös voltam rá, bármennyire is haragudtam azért, mert elment, mert ezt tette, elfogadtam. Mert erre tanított. - Siess, oké? - továbbra sem voltam képes suttogásnál erősebb hangerővel beszélni - De ígérd meg, hogy csak annyira sietsz, amennyire azt te jónak érzed. Ne miattunk, hanem magad miatt gyere vissza, oké? Megígéred?
- Jobb, hogy nem vagy, hidd el - mondtam és ebben teljesen biztos voltam. - Jobb, hogy mind ott vagytok - tettem hozzá halkan. - Egyszerűbb így a én dolgom is... - Ha bárki, aki fontos, most velem lenne, nem hogy egy héten, de egy éven belül se térnék vissza, mert most beérném az Eggyel, nem kéne Mind. Talán a saját vágyaim és szükségleteim megcsalása ez, mégis így van jól, így kell lennie. - Köszönöm... - Csak hadd legyek én én, esküszöm, leadok a fene nagy elvárásaimból, elég lesz, ha egy valaki előtt az lehetek, csak lehessek. Hadd ne fojtson ez az egész minden nap minden percében, legyen legalább egy kis szünet olykor. Röviden és fáradtan nevettem fel szavaira. - Jaj, Payne. Ez... nem ilyen egyszerű. - Megráztam a fejem, miközben a cigaretta, amiről teljesen megfeledkeztem, lassan leégett. - Nem tudom már, hogy hova máshova mehetnék. Mintha elfogyott volna a világ, pedig be se jártam az egészet. - Vagy csak lusta vagyok ahhoz, hogy más földrészen nézzek szét a szabadság után. Esetleg belefáradtam, nem tudom. - Ha hazamentem, mindent megtudsz. - Nem elmondom, mert ezt nem lehet, de tényleg azt akarom, hogy ha más nem is, legalább ő értse. - Kaphatok majd palacsintát?
- Oké - bólintottam, habár ezt ő nem láthatta, de nem is ez számított. Elfogadtam ezt is, ahogyan annyi mindent eddig. Szerettem volna megérteni, tudni, hogy mi játszódik le bennem és fenébe az eddigi gondolatokkal! Igenis segíteni akartam neki. És igenis rossz volt, hogy mégsem tudtam. Én azt hittem, hogy jó neked ott, hogy neked talán könnyebb, mint nekünk. Mint nekem. És éppen ezért keserű az érzés, hogy ez bizony nem így van, hogy minden bizonnyal rosszul hittem. - Nincs mit megköszönnöd, Darren - hiszen ez a legkevesebb. Azok után, amit én kaptam tőle, azok után, hogy megadta nekem a második lehetőséget.. Lehet, hogy semmi sem lesz ugyanolyan, mint volt, amikor visszajön majd, de a múlt az múlt marad, valóságos és azt nem befolyásolja semmi sem. A következő szavakra nem tudok mit mondani, mert egyszerűen.. nincsenek szavak, amikkel érdemben tudnék reagálni. Nem ismerem az okokat, nem vagyok tisztában azzal, mi játszódik le benne, éppen ezért nem is tudok mit mondani neki minderre. - Rendben - halkan csendül ez az egyetlen szó, talán sok minden más megvilágításba kerül, ha megtudom az igazságot, ha tényleg beavat abba, amibe szeretne. A kérdését hallva valami egészen furcsa nevetés tör fel belőlem, az a tipikus sírós nevetés, amikor a rövid kis nevetéssel együtt jönnek a könnyek is. Valamit átszakít, végérvényesen és visszavonhatatlanul, éppen ezért marad a halvány mosoly az arcomon. - Azt hiszem igen. De csak akkor, ha tényleg sietsz majd - egy cseppnyi a régi, valódi, csibészes énemből.
Változott kicsit talán a hangulat legalábbis a tömör válaszok egyáltalán nem olyanok, mint amikor a hívás elején kérdezett és felelt. Arra, hogy nincs mit megköszönnöm, csak elmosolyodtam, de öröm nem volt ebben. Eldobtam a párszor szívott csikket és eltapostam. Nem gyújtottam újra, ugyanilyen sorsra jutott volna. Nem várom, hogy tanácsot adjon, vagy kihúzzon a kátyúból és nem azért, mert ne lenne rá képes, hanem mert ezt nekem kell megtalálnom - a kifelé vezető utat. Más nem tudja helyettem meglelni, és valahol már azzal is segített, hogy ennyit meghallgatott a nagy egészből. Nem lett sokkal könnyebb, de kicsit megnyugtatott, hogy nem teljesen a sötétben tapogatózik velem kapcsolatban. Hallgass meg majd akkor is, ha hazamentem, aztán... elválik, mihez tudsz vele kezdeni, vagy én. A sírós nevetést hallva saját mosolyom szélesebbé válik. A sírás mondjuk nem kellett volna mellé, de így is sokkal jobb, mint amit egyáltalán remélhettem. - Rendben. A végén még kihűlne, mire odaérek, úgy meg nem olyan jó. - Hiányzik. - Hívlak majd még, amikor tudlak, oké? - Nem tűnök el. - Vigyázz magadra, Payne, meg a többiekre is. Olyan elcédátlanodottak lehetnek - somolygok fáradtan, igazi öröm nélkül. - Jó éjt, min datter. Ha csak nem mondott olyat, ami ezt meggátolta volna, bontottam a vonalat.
Változott a hangulat, nem is kicsit, én legalábbis teljes mértékben úgy éreztem. A magam részéről egészen biztosan. Gyűlöltem magam, amiért hagytam leomlani a zsenge kis falat, amit felhúztam, hogy hagytam ismét, hogy a remény befészkelje magát a szívembe. De nem érdekelt. Hiányzott. És minél hamarabb szerettem volna visszakapni. Nem gondoltam arra, hogy mi lesz majd, ha visszajön, mi lesz majd kettőnkkel, egyszerűen csak szerettem volna látni, átölelni és tudni, hogy többet is kaphatok, mint egy képeslap, vagy telefonhívás. - Nem is adnék ki olyat a kezeim közül - halvány mosoly kúszott az arcomra. - Rendben, várni fogom - újabb bólintással kísért őszinte szavak. - Az nem kifejezés - szélesedik a mosoly, érződik a hangomon. Egyetlen pillanatra képes vagyok elfelejteni mindent, visszaugrani az időben egy picikét, amikor együtt viccelődtünk, amikor lisztet szórtam rá a konyhánk kellős közepén, hogy „hóangyalt” csinálhasson. - Vigyázni fogok, de te is tégy így, jó? - mert szükségem van még rád. - Min datter..? - kérdezek vissza halkan, mert ismeretlen számomra a szó, mégis.. valahol mélyen pontosan tudom, mit jelent, magyarázat nélkül is érzem, mekkora súlya és jelentése van. Pontosan ezért szorítja a torkom az érzés, ezért érzem az ismét feltörni készülő könnyeket. - Jó éjszakát.
Jó ideig csak bámultam a kijelzőt, miután bontottuk a vonalat. Meg sem kérdeztem, merre jár, pedig talán megkérhettem volna, hogy hozzon képeslapot onnan is, meg amerre még esetleg jár. Kósza gondolat csupán, mert aztán a homlokom a felhúzott térdemnek támasztva gondolom végig a beszélgetést, mondatról mondatra, szóról szóra, érzésről érzésre. Nem tudom, meddig ücsöröghettem ott, mielőtt végül visszaindultam volna Willow-hoz. Szótlanul kuporodtam be mellé a kanapéra és hiába kérdezett, csak halvány mosollyal a számon ráztam a fejem. Elmondok majd mindent, de nem most. Most még szerettem volna megtartani egymagamnak az érzést, dédelgetni még egy kicsit és hagyni, hogy csak az enyém legyen, hogy teljes mértékben átjárjon.
Nem szóltam neki rögtön, mert valahogy úgy éreztem, rohadtul nem érdemli meg, hogy bármit tudjon a nőstényéről, ha így hátrahagyta. Igen, nekem is van valami odabenn, még ha gőzöm sincs arról, milyen szeretni egy nőt úgy, hogy az érme minden oldala felé akar gurulni. Ettől még felelőtlenségnek tartom, főleg, hogy ismeri Yettát, sejthette, hogy valami baromságot fog csinálni.
SMS
From: Lucas To: Darren
2015. 11. 07. 23:47
Két hete vár egy csomag a pincében. Szép, szőke, szereti a nyulakat, ilyenek. Nem kell magyaráznod, de remélem, nekem sem. Az új Bétád.
Ezúttal este hívtam fel Payne-t, nem szándékosan, csak így alakult, egyedül arra figyeltem, hogy ne hajnal legyen otthon, mikor nálam már kényelmesen benne jártunk a délelőttben, így biztosra mentem és délután kerestem. Amit viszont megtudtam tőle, attól első körben köpni-nyelni nem tudtam, majd kényszeredetten felnevettem, végül megkértem, hogy nézze meg a telefonomat, kaptam-e erről bárkitől bármit. Gyanítottam voltak páran, akik abban a hitben éltek, hogy magammal vittem a mobilomat. A gyomrom várakozás közben öklömnyire zsugorodott, és némileg idegesen járkáltam fel-alá a kivett hotelszobában. Lemerült, naná, hogy lemerült, a születésnapom óta aligha foglalkozott bárki is a feltöltésével, de nem szóltam semmit csak egy hümmentéssel jeleztem, hogy nem lep meg a dolog. Megadtam a pin kódot. Jött üzenet, ajj de jó! Payne felolvasta, de annyi ideig semmit sem reagáltam a puszta légzésen túl, hogy már megkérdezte, itt vagyok-e még egyáltalán. Jah, itt. Sóhajtottam egyet, majd fél kézzel a hajamba túrtam és megköszöntem neki a segítséget. Nem, fogalmam sincs, mi lesz, de most már tényleg biztos, hogy napokon belül otthon leszek. Elköszöntem tőle és alighogy letettem, már tárcsáztam is egy másik számot. Az új Bétámét, természetesen. Nem fogok SMS-t írni. Hiányzik a selymes hangja és bármibe lefogadnám, hogy az enyém is neki. Jó, talán nem pont így, de a remény hal meg utoljára. Reméltem, hogy nem üzenetrögzítőre kell mondanom, amiről még magam sem tudom pontosan, hogy mi lesz. - Gratulálok a kinevezésedhez, új Bétám - mondtam egyből és ennyiből már biztosan tudta, ki vagyok, de ha mégse: -, itt a régi Ikkumád. - Valahol azért, egy párhuzamos univerzumban ez sokkal szórakoztatóbb lehet, mint itt és most. Legalábbis nagyon remélem, mert egy kis részem elborult módon jól érzi magát ettől az egésztől. Nem vagyok normális. - Azt hiszem, tartozom egy köszönettel - folytattam korántsem olyan könnyedén, mint ahogy ebbe belekezdtem. - Tudom, hogy ha más intézi, már halott lenne, és fogalmam sincs, mit tervezel, de ezért egyelőre hálás vagyok. - Az "egyelőre" is csak annak szólt, számomra tökéletesen ismeretlen a jövő. - És nem. Tényleg nem kell magyaráznod. - Ismerem a falka működését, ahogy a vezetőség észjárásával is tisztában vagyok ilyen ügyeket illetően, nyilván a pontos lépéseket nem tudom megjósolni, annyira egyiket se ismerem személyesen, de volt időm és alkalmam a módszereiket megtapasztalni. - Pár napon belül otthon leszek - redukálódott le a még legutóbb egy hét, amit Payne-nek mondtam.
A telefonomat, bármennyire is rühelljem, mindig azonnal felveszem, mert nem tudhatom, ki és milyen számról talál be. A szokásos Flynn bejelentkezésemmel fogadom a hívást, és amint meghallom az ismerős hangot, megállok, leállítom a slagot, a tűzoltóautó lecsutakolása várhat egy keveset. - Ne köszönj semmit. Vágtam közbe, mert nem akarom, hogy köszönje, ebben az egész szarban semmi köszönnivaló nincsen, és rühellem, amiért ezt kell csinálnom, és abszolút nem vagyok hálás nekik azért, hogy meg KELL csinálnom. A kötelesség akkor is kötelesség, ha a hátunk közepére sem kívánjuk, de nekem eddig sosem volt olyan feladatom, amihez ne társult volna meggyőződés is. Most pedig egyszerűen nincs választásom, mert nem hagyhatom, hogy egykönnyen megússzák, sem a magányos a túlkapását, sem falkatag a szó nélküli eltűnést. - Én engedtem vissza a városba, az én felelősségem. Azt majd a jövő eldönti, hogy ez mennyire szerencsés. Van, hogy jobb a halál, bár mindezt nem azért csinálom, mert perverz módon örömet okoz nekem. Ha darabjaira vágtam volna Yettát, az azért lett volna, de eszembe sem jutott megtenni, és kész szerencse, hogy Castornak ezer egyéb más problémája van jelen pillanatban, nem ér rá ilyen körömpiszoknyi magányosokkal foglalkozni. - Örülök. Nem szeretek sem magyarázkodni, sem mások szájába rágni a dolgokat. Kurvára sajnálom, hogy így alakult, de ezt nekik nem kell tudniuk, mert rajtam is gyenge pont. Az már egészen más kérdés, hogy Yetta valószínűleg nem lenne ilyen helyzetben csak azért, mert Darren lelépett, ha nyugton maradt volna, és meghúzza magát, valamint dolgozik, ahogy megbeszéltük, akkor nem kellene ezt a két ügyet kvázi összekapcsolnom. - Rendben, Darren. Baja nem fog esni, erről biztosíthatlak. Nem volt célom a vérontás, Yetta nem falkatag, nem követett el árulást, a szememben nem jár halál a tettéért, más sokkal inkább, de ahhoz már szükségem van Darrenre, úgy jobban fog fájni. Az elköszönésem is ennyi volt, mert ahogy befejeztem a mondatot, bontottam a vonalat, és pár pillanattal később gondterhelten simítottam végig a tarkómtól felfelé rövid sörtéimen. Most rohadtul sajnálom, hogy nem szoktam inni, jól esne pár pohárkával.
- Nincs ínyedre. - Nem kérdés, kijelentés, érződik a hangján. Azt viszont már ne boncolgatom, hogy a mi oldalunkról vagy a saját muszáj teendői miatt és ha tehetném se várnám el, hogy ebbe beavasson. Ő engedte a városba... baszki. Végighúztam egyik kezem az arcomon, mert erre már tényleg nem tudtam mit mondani. Ez nem olyan volt innentől, amit ráhúzhatott esetleg másra, jól mondta, az ő felelőssége, most pedig ráadásnak az új ranggal plusz nyomás is került rá. Legyen erős, kemény kezű, de nem kegyetlen vagy túlreagáló. Igen vékony a határ, ha pedig teljesen őszinte akarok lenni, rohadtul az én érdekem is jelenleg, hogy megtalálja az egyensúlyt. Nincs mit magyaráznia, voltam már én is olyan poszton, ami olyan döntések meghozatalát kívánta, amihez semmi kedvem nem volt, amit meg se hoztam volna, ha csak rajtam áll. De a kell, meg a muszáj... Emiatt pedig sajnáltam, hogy ilyen helyzetbe hoztuk, de visszacsinálni már nem lehetett. - Rendben, Lucas. - Vagy hallotta még, vagy nem, szinte egyidőben mondtam a vonal bontásával. Egy darabig eltűnődve forgattam kezem között a készüléket, megszokásból kezdtem volna piszkálni a bal fülcimpámban lévő fülbevalót, de rá kellett jönnöm, amikor oda nyúltam, hogy nincs sehol, a helye pedig tökéletesen begyógyult. Ahogy a többi piercingemé is. Megvolt, hol fogom tölteni a délutánom hátralevő részét. Fogalmam sincs, miért, de nyugodtabb voltam.
Kinek: Darren Mikor: A (z) erkélyjelenet pincemustra után
To: Maybe Tomorrow
Tele van a tököm veletek. A kúriába gyere, amíg még finom vagyok és nőies. A füled távolról is a kezemben. Mi a fasz van veled, hm? Kurvára ne legyél ennyire jó utód, főleg azután, amit mondtam. Nem akarlak ennél jobban szeretni! Dolgod van és nem seprek utánad. Aki tiplizni tud, teperni is. Hazafelé.
Csókol anyád: a Céda
U.i.: A nőstényed nem kér a segítségből, ellenben te arra szorulsz, van hát egy ezüstlapátom, amivel megsegíteném a pofád, csak kerülj elő.
Lucas üzenete után azt hittem nem jöhet más, ami jobban odateszi magát. Ebből is látszik, milyen naiv vagyok és feledékeny, hát hogy mehetett ki a fejemből pont Tria?! Na most eszembe juttatta magát, de tisztességesen, ahogy azt illik. Gyanús volt a hatásszünet, amit a két üzenet felolvasása között tartott Payne, utólag pedig nem csodálkoztam. Képzeltem, mennyi kérdés fordulhatott meg a fejében, például az, hogy ki a fészkes fene lehet az anyám, az a Céda állat, az. Meg hogy az utódja vagyok... Lehet, mégsem volt olyan jó ötlet ez a felolvastatás, de késő bánat. Megkértem Payne-t, hogy a biztonság kedvéért olvassa fel ennek a némbernek a számát - rettentő gáz lenne másnak üzenni ebben az esetben -, majd arra, hogy törölje az sms-t. Nem a saját lelki nyugalmamért, hanem a tartalma miatt.
"A hotelbe fogok menni, hacsak nincs valami kurva jó okod, hogy miért hozzád ugorjak be előbb és ne érte menjek a pincébe. Az említett testrészem pedig tökéletes tele van, ha annyira érdekel. Nem felejtettem el, mit mondtál, de ennyi jár nekem is, senki kedvéért nem változok meg!" Próbáltam már, de tényleg, mégsem jött össze, így ezt sajnos vagy nem sajnos, de határozottan ki merem jelenteni. "_Majd_ megyek. Addig polírozd a lapátod, Anyu, szeretném a csapás előtt látni bennem a csini pofám, mielőtt eldeformálod. És ne legyél ilyen idegbajos, ráncos meg aszott leszel tőle.
Ölel fiad: a másik Céda
U.i.: a mobilomat otthon hagytam, ezt még nem dobtam el, de ha sok szexuális inger ér, megteszem. <3"
Nem, csak azért se mondtam neki, hogy pusztán pár nap. Akkor sem, ha ez az üzenet régebbi annál, mint amit Lucas hagyott.
Kinek: Darren Mikor: A (z) erkélyjelenet pincemustra után
To: Maybe Tomorrow
Bánom én, oké? Szarok rátok! Túl sokan vagytok és mind másképpen idióták. Menj csak, csókoltatom a rabtartót is. Egyébként ő is tudja, maradjunk annyiban. Szentségtelen hármassá nőtte ki magát a duótok. Úgyis odamész, ahova akarsz, Teréz anyu halott, ahogy Oscar és Jean-Jacques is.
U.i.: A műhelyedet együtt kell felépítsük, Vele. Ugye tudod, hogy ez mennyibe fog kerülni Neked?
Az sms utóirat előtti végét értheti pontosan úgy, ahogy azt szántam. Dacosan. Sértetten. Mert azt jelentette nekem, akiknek a halálát emlegettem. És leköpte, ahogy azok is. Mint mindenki. Mi a toszt kellene nekem veszkődnöm velük ezután? Nem érdekel, hogy a telefon nincsen nála, én azért írok. Mert ahogy fickó kisasszonynak szabad repülőrajtot játszania, úgy nekem meg ezt lehet.
"Megjött, vagy mi van? Egyébként nem fogják bántani, ők pedig rohadtul nem halottak, amíg ennyit jelentenek neked. Sajnálom, szar ügy, én is tudom a magam bőrén. De oké, legyenek halottak, én viszont élek, meg Ő is, meg a duó-trió-kvartett is.
U.i.: Jah, péniszekbe meg nyuszikba a falon dekorációképp. Amúgy ne verd rám azt, ami nem az én saram, kérlek. És egyébként: ahogy a te segítségedből, úgy az én védelmemből sem kért, ezt elfelejtettem az előbb mondani." Ne vedd magadra, kollektíven akarja megmutatni, hogy boldogul egyedül, azt hiszem a lehetőség adva lett. Kár, hogy egyáltalán nem tudok neki örülni. "Ne aggódj, jó? Elég, ha én fosok."
Cím: Thank you for everything. Now we say goodbye... Hely: Farkaslak Idő: 2015.11.12. Érintett: Victor Wainwright
Ott álltam az ajtó előtt, bal kezemben az alig maroknyi, fekete bársonyszütyővel, amit pár másodperce már meredten bámultam. Néhány hónapja ütötte fel bennem a fejét a gondolat, s azóta sikerült elhatározássá érnie - örömtelenné, mégis stabillá. Foghatnám arra, hogy ennek így kell lennie, mert ez a dolgok rendje, de az ilyesmi sosem érdekelt annyira, hogy csak ezért tegyek meg valamit. Döntöttem és habár ez egyelőre némi kellemetlen mocorgást plántált belém, keserűség vagy sértett harag nem társult mellé, így az elhamarkodott, indulati ostobaságtól vajmi kevéssé tartottam. Nem fogadtál vissza. Megadtad a második esélyt és amikor azt feléltem, hálátlannak mutatkoztam, kitetted a szűröm, álljak meg a saját lábamon. Mégis amikor megint felbukkantál, vissza akartam kerülni a hajdan volt állapotba, a lehető legkényelmesebb szerepbe, amiben szinte semmi felelősséggel sem kellett foglalkoznom, mindezt úgy, hogy már nem lehetett, csak nem vettem észre. Nem akartam észrevenni. Igazad volt, mint mindig, itt az ideje, hogy valóban a saját lábamon álljak, a saját erőmre támaszkodjak. Letettem az apró csomagot a küszöb elé, a benne lévő ezüstök halkan csilingeltek - mind olyan, amit Tőled kaptam. Amióta csak önérzetét elnyerte a bennem lévő fenevad, apám helyett apám voltál és nincs olyan a világon, amivel ezt megfelelőképp hálálhatnám meg. Most már képes vagyok elengedni a kezed, most már el akarom engedni, hogy teljes egészében a magam útját járhassam a magam uraként. Hiszen ezért küldtél el én pedig oktalan Kölyök módjára estem vissza a megszerzett függetlenségből a gyermeki könnyelműségbe. Többet nem fordul elő, az "ajándékom" a zálog, a hálám és a tiszteletem a garancia. Nem kell innentől miattam fájnia a fejednek, leveszem ezt a terhet rólad, magamról pedig a megfelelés kényszerét, hogy mindketten szabadok lehessünk. Köszönök mindent, apám helyett apám. De fiadként most elbúcsúzom. Ég veled...
Érteni fogja. Legalábbis ebben bíztam, ahogy otthagytam a csomagot ajtaja előtt. Nevezhetjük gyávaságnak, hogy mindezt akkor tettem, amikor tudtam, hogy nincs otthon, nevezhetjük mindkettőnk helyzetének könnyítésén. Egyikünk sem a búcsúzkodás bajnoka, azt kimondani pedig, hogy innentől csak Ikkumád vagyok, nekem pedig Amarokként létezel, sokkal kevesebb annál, mint amennyit ez az egész magában hordoz. Mégis a lelkem mélyén még mindig vágyom, hogy büszke legyen. Reménytelen alak vagyok.
Nem voltam SMS író kedvemben. Pontosabban semmilyen kedvem sem volt, így képen kívül mást nem kapott Payne, feleslegesnek tartottam bárminemű kommentárt. Egyrészt a kép magáért beszélt, másrészt... mit mondhattam volna? Amit akartam, az ellen az ordas vicsorogva ágált sértettségében, minden egyéb csak szócséplés. Mégis szerettem volna, ha tudja, hogy nem hagytam úgy a nappalit - szétrumlizva, feldúltan. Valamit végigcsináltam az elmúlt hetekben, még ha az akvárium hiányzott is.
Félreraktam a laptopot, amikor a telefonom megrezzent, Törpe Harcos ijedten ugrott ki az ölemből a hirtelen mozdulat miatt. Egy kép. Semmi több, egyetlen kép. Mozdultam, egészen az ajtóig jutottam, akkor fagyva bele a mozdulatba, amikor a kilincsre fonódtak az ujjaim. Szerettem volna átmenni és a saját szememmel megnézni, de nem engedett, még a végén valami olyat találnék csinálni, amit nem kellene. Mondjuk azt tekintve, hogy az utóbbi időben semmi olyasmit nem csináltam, amire ő "nem adta az áldását", így valószínűleg nem lett volna ebből akkor probléma, de Ő nem akart ugrálni, visszamenni, még akkor sem, ha csak egy nappali-mustra lett volna. Ezért a telefonomért nyúltam, visszadőlve az ágyamra és úgy pötyögtem be az üzenetet.
To: Darren Time: 01.07.
Nagyon király lett! Igazán otthonos és barátságos, melegséget áraszt magából. A bünti-sarkot is megcsináltad? És az akvárium?
A végéről visszatöröltem egy mondatot. Szívesen átmennék valamikor megnézni. Így egy sóhajtás után nyomtam rá az elküld gombra, jó lesz így.
Át kéne hívnom, hogy nézze meg a saját szemével. Pár szóból kivitelezhető mutatvány, mégis, amint megfordul bennem a gondolat, farkasom hátán ellenkezésképp borzolódik fel a szőr. Egy Kölyök! Előtte minek kushadjon, hunyászkodjon meg, más előtt sincs kedve ehhez már! Ehhez mérten írom neki a választ...
A bünti-sarok is kész. Akvárium majd akkor lesz, ha visszajössz később lesz, még nem tudtam rendesen megcsinálni a konyhapultot hozzá.
Kíváncsi vagyok, melyikünk fogja ezt tovább bírni és hol végződik ez a lejtmenet. Talán jobb lenne soha meg nem tudni.
Hát ez nagyon menő! Nem gondoltam volna, hogy tényleg megcsinálod, ha tudod, majd fotózd le lécci az első arc reakcióját, aki rákérdez, mi is az ott.
Sóhajtva morogva fúrtam a fejem a párnámba, miután elküldtem az üzenetet. Iszonyatosan kettős érzelmek uralkodtam bennem, hiszen az egyik felem ment volna, a másik pedig nem, az egyik igenis kíváncsi volt a szobára, Darrenre, a bünti-sarokra, a másik pedig hallani sem akart róla. Nem tudom, meddig leszek képes ezt ép ésszel bírni...
Elolvastam a választ és éreztem magamban fortyogni a dühöt a helyzet kapcsán. Ez a harag viszont nem a farkasom által született, ennek ellenére nem jobb tanácsadó. Az egykedvűségből kilépve némileg dacosan és mérgesen pötyögtem a telefonomba, amit az üzenet elküldése után egy laza csuklómozdulattal hajítottam a kanapéra.
Nem. Ha átjössz, látni fogod. Nem fotózok többet, kettőnk közül te vagy a fotós.
- Letörne az ujjad egy fénykép elkészítésétől, mi? - morogtam magam elé, holott tisztában voltam vele, hogy nem erről van itt szó. Közben én is egy hanyag, laza mozdulattal dobtam az ágyam másik végébe a telefonom és ezúttal még csak a számhoz sem akartam kapni a kezem a kicsúszó szavakat követően és abban sem voltam biztos, hogy ezt én mondtam, vagy az Ő dacossága szülte-e. Abban viszont biztos voltam, hogy nekem cseppet sem volt kényelmes ez az egész szituáció, hiszen persze, hogy mentem volna. Azonban abban a pillanatban az énből mi lett, hogy egy fagyos fuvallattal taszajtódjon a mélybe az újfent megfogalmazódó gondolat és vágy.
Cím: I choose you Hely: Fairbanks és Anchorage Idő: 2016.01.13. Érintett: Yetta Nacrosh
Volt valami - pontosabban két valami -, amit már meg kellett volna tennem, csak az elmúlt hetekben nem jutottam el addig. Felkarú rablót játszva viszont hirtelen mintha több időm lenne mindenre. Vagy nem, csak ezzel áltatom magam. Akárhogy legyen, feladtam a kis csomagot, benne az Eskától kapott gyűrűk kisebbikével. Semmit sem szóltam előre Yettának, hiába beszéltünk telefonon és - milyen meglepő - a kis balesetemet is elhallgattam. Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon, jól voltam. Tényleg jól. Egyedül a küldemény és a mellé írtak miatti reakció miatt aggódtam, "sose lehet tudni" alapon. Főleg nála! Mégis alig vártam, hogy valahol, valamilyen formában mondjon valamit, akár csak annyit, hogy jó nagy hülye vagyok. Vitatkozni se tudtam volna.
"Min ulvinne,
ezt karácsonyra kaptam egy ismerősömtől, a párja azt hiszem, értelemszerű, hogy hol leledzik. Meg merem kockáztatni, hogy ennyire, ilyen tudatosan még semmit sem akartam életemben, amiből fogalmam sincs, mennyi lehet vissza, de azt tudom, hogy örömmel áldoznám belőle a lehető legtöbb időt arra, hogy boldoggá tegyelek. A körülmények nem a legideálisabbak, ám ez legalább ránk vall, és ha még egy évet ülök fölötte, akkor is ugyanígy fogok érezni-gondolni veled kapcsolatban. A hol nem számít, csak azt találd ki, mikor és megyek.
Cím: Álmodtam Hely: Farkaslak és az éter Idő: 2016. 04. 03. Érintett: Lilianne Beauchene
Gyűlölök vészmadár lenni, de nem látom a fától az erdőt és ez... ijesztő. Álmodtam, Lili és ez olyan volt, mint tavaly, a Vörös Hold alatt. Nem merek aludni.
Gáz? Az. Érdekel? Nem. Ha valami túlmutat rajtam és van kihez fordulnom ezzel, megteszem. Azzal senkinek se használok, ha belepusztulok a végkimerültségbe vagy beleőrülök a fóbia határát súroló félelembe. Még mindig volt, hogy önkéntelenül a mellkasom vakartam, nagyobb baj, hogy sokszor észre se vettem. Az se érdekelne, ha csak sokszor hallott nyugtatást mondana, csak mondjon valamit, akármit. Mert akihez még ezzel fordulnék, annak a fejéhez rengeteg dolgot hozzávágnék és komolyan tartok attól, hogy még annál is nagyobb baromságot tennék, minthogy egy hónapra lelépek szó nélkül.
Nem csak te álmodtál, Darren. Én is. Sőt, Emmett is, úgyhogy élek a gyanúval, hogy még nagyon sokan vannak. Csak… válassz, mert hidd el, nem akarsz minden éjszaka erre ébredni, én már csak tudom.
Pötyögöm bele a telefonba, próbálom diszkréten intézni, hogy ne tűnjön fel Emmettnek, nálam világ életemben fontos volt a diszkréció. Többet viszont aligha lennék képes írni neki, mert még magam sem értem, mi ez az egész.
Tényleg olyan volt. Pont olyan, eleinte. Rettegtem.
Jobb, ha tudja, talán valamicskét segít, hogy nem csak ő elveszett, hogy nem csak az ő lelkén hagytak nyomot a tavaly történtek. Mind sebzettek vagyunk, s nem az élet, hanem a túlvilág vájta belénk a fogát, s félő, nem is ereszt már soha többé. S mégis küldök egy harmadikat is, talán a kapkodó, szerteszét gondolataim is érzékletesen jelzik, nem vagyok csúcsfomában.
Nem tudlak megnyugtatni. Rettenetesen félek, Darren, és mégsem akarok elmenni, mert.., mi lesz, ha történik valami Vele? Engem meg elküldenek, és itt van ez is. Nem látom az értelmét, látnom kellene, mert… egyszerűen tudnom kéne mi ez, de fogalmam sincs róla.
És még én akarok Anernerk lenni. Nevetséges vagyok.
Egymás után jöttek az SMS-ek, s valahol megnyugtattak ugyan, másrészről viszont görcsbe rándult a gyomrom. És mégis a kapkodása, a kusza mondatok, a félelme és az aggályai beismerése mind-mind erőt öntött belém, mert egyszerűen nem akarom, hogy kétségbeessen és féljen. Sem ő, sem más.
Köszönöm, Lili.
Szeretném megnyugtatni, de tudom, hogy teljesen mindenhogyan képtelenség.
Ő Harcos, tudja, hogy bármikor kaphat olyan feladatot, ami az életébe kerülhet. Kétlem, hogy félne, legfeljebb félt: téged. Hidd el nekem, ha tudja, hogy te biztonságban van, sokkal jobban tud arra figyelni, hogy egy darabban láthasd viszont, élve, elevenen. Bármi is lesz, küzdeni fog ezért. Azért kell távol lenned, hogy ő teljesen az április túlélésére koncentrálhasson és ne kelljen megosztania a figyelmét. Hidd el, én már csak tudom... Nincs okod félni, amíg ő erős, Lili.
Tudom, hogy nehéz, mindenkinek az, de nem engedhetjük, hogy a félelem eluralkodjon. Erre pedig ő mutatott rá... És amint megemésztem, aludni fogok.
- Öröm úgy segíteni, hogy fogalmam sincs, hogy csináltam.
Igazából sejtem, ha túl tudnék látni jelenleg a félelmeimen, akkor tökéletesen biztos is lehetnék benne. Emmett mellett most sokkal jobban érzem magam, mint mikor megkaptam a hírt, de attól még reszket a lelkem attól, hogy itt kell hagynom hamarosan, is strigulázhatom a napokat a Vörös Holdig. Már most is görcsbe rándul tőle a gyomrom.
- Tudom, hogy engem félt, de most nem engem kell. Én… oké, nem vészmadárkodom, annak semmi értelme sincs. Tudom, hogy küzdeni fog, megígérte. Ideje bíznunk abban, hogy vannak erők, amiknek le kell tudnia győzni a sötétséget, nem igaz? Megkérte a kezem.
Hogy miért így, miért most? Nem mondtam még senkinek, eleinte magamnak akartam megtartani az örömhírt, és a tényt, hogy elfogadja a farkasomat, aztán most… mindent szétzilált bennem a távozásunk híre, most már mindegy. Olyan jó hír nem lesz, amilyennek szerettem volna, hogy legyen.
- Aludj, Darren, a választás nem rossz. Sokszor szükségszerű.
Mert tudok sok mindent attól, hogy nem beszél róla sem ő, sem más. Többet látok, és érzek, mint a legtöbben körülöttem, a legtöbbjüket egészen mélyen ismerem, mert bíznak bennem, s ez fordítva is így van.
Kezdőlap
