Először marhára nem értem, hogy miért is bolondultam volna meg, amikor éppen próbálok megakadályozni egy történelmi eseményt: a Nagy Fairbanks-i Tűzvészt, hogy ezzel bekerülhessek a törikönyvekbe. Nem is tudom, hogy mi történik előbb: felfogom, hogy Naomi szól rám vagy az, hogy a meglepettségtől egész egyszerűen seggre esem. - Héj, Naomi... Szia... sztok. Intek fel a földről egészen vidáman, úgy téve, mintha régi ismerősök volnánk, és a múltkori találkozónak a világon semmi emléke nem lenne a fejemben. Nem tudom, tényleg. Mert hát,elég cinkes, hogy pont az ő (valószínűleg az ő) plakátjaival játszottam pyrót, ráadásul elég taccsra vágtam őt lelkileg Maya miatt. Igen, minden nap eszembe jut ez a név, és mindig egyre fosabbul érzem magam miatta. Felsóhajtok. Igen, a jég. - Ne aggódj, tökéletesen ura vagyok a helyzetnek! Közlöm vele óvatosan, mintha már csak a hangomtól is simán beszakadhatna a cucc. De hát én nagy fiú vagyok ugyebár, nem félek semmitől, egy kis jég nem fog megártani,megfázni meg... Nos, azt nem tudok. Veszettül koncentrálva állok fel, és teszek egy lépést kifelé, Nao meg a vakarcsa felé. De nem szívleli a közeledésemet és teljesen bekattan, én pedig hirtelen megremegő lábakkal állok meg a haladásban. A másodperc tört része alatt történik az egész, tényleg. Ahogy Nao leteremti az állatot, de én érzem az idegességét, a félelmét és az elégedetlenségét, a szagát és a dögöm egész egyszerűen fogja magát, és öblös hangot kölcsönözve eléri, hogy egy határozott kilépéssel erőteljesen rámorranjak Milóra. Idegesíti, piszkálja a farkasomat, bezavar itt a képbe, a farkasom úgy van vele, hogy szíve szerint egy pöccintéssel félrelökné, de inkább csak köcsög szavakat ad a számba. - Fogd már be! Hűű, váó. Feleszmélek, megrázom a fejem és felfogom a helyzetet. Baaaaaszki, lehet, hogy még a szemem is átvillant? Lövésem sincs, te jó szagú havanese... - Bocs, ezt nem lett volna szabad. Hehe, a..allergia. Tu... Tudod mit? Inkább holnap benézek hozzád a Gyógyszertárba, inkább megyek. Sietősen, mégis totyogva indulnék el a másik irányba. Nem akarom megenni a kutyáját, azt már végképp nehéz lenne kimagyarázni.
- Hát, azt látom. Vakarom meg a tarkómat némileg zavartan, mikor seggre ül. Szerintem indulhatnánk együtt valami bénasági maratonon, vagy valami ilyesmi. Tuti nyernénk. Mindenesetre most azért bennem van a para, hogy beszakad alatta a jég, és valami nagyon nagy baj lesz. - Légyszi Milo, hagyd abba… Veszem ölbe, még mielőtt félelmében, vagy ki tudja mi miatt nekiugrana, akkor aztán tényleg beszakadna alattuk a jég. Nem mintha olyan félelmetes ebem lenne, de a hirtelen mozdulatok azért megijeszthetnek bárkit. Szerencsére nem Connorra nézek, amikor az történik, ami, én csak a végeredményt hallom, arra viszont összerezzenek. - Hogy mi? Kerekednek el a szemeim, és érzem, ahogy Milo apró gombóccá gömbölyödik az ölemben, és ezzel párhuzamosan bennem meg felébred az anyatigris, vagy mi a búbánat, és ha szemmel ölni lehetne, Connor bizony most elporladna. Az tény, hogy kicsit idegesítő lehet egy folyamatosan ugató kutya azok számára, akik nem szokták meg, de… akkor sem kell így rá… mi is volt ez? Fogalmam sincs, de tök más volt a hangja, esküszöm morgott. Nem, Naomi, nem morgott. Nagyon szuper, hogy most már magammal beszélek. Ide nekem a kényszerzubbonyt. - Hát, tényleg nem… nem tudom, mi baja van, biztos megijedt valamitől. Gondolom, az égő szórólapjaimtól, mert te nem vagy épp ijesztő. Vonok vállat, oké, hivatalosan is berágtam. Több dolog miatt is, és még mindig inkább ez, minthogy az apró kis jelekkel foglalkozzak. - Menj csak… Hagyom rá, nem nagyon érdekel, hogy mit csinál, most túlságosan is morcos lettem, nyilván Milora vetítem ki a fene nagy anyai érzéseket, amik bennem keringenek, és nem szeretem, ha durván bánnak vele. Sarkon fordulok, és valószínűleg túl gyorsan akarok elhúzni innen, vagy csak a bénasági faktorom verdesi az eget, de olyat zakózok, hogy az szerintem még Connornak is fáj. A hátam a földön csattan, szinte teljesen belesüppedek a hóba, és nagyjából annyira vagyok képes, hogy Milot magam fölé tartsam, hogy legalább neki ne legyen baja. A levegő benn akad, én meg nem tudok megszólalni, csak a kergetőző csillagokat bámulom a fejem fölött.
"Szerencsére" a várt... Vagyis inkább a remélt hatást sikerül elérnie a dögömnek, mert a kis fehér vakarsz még ennél is apróbbá nyüsszögi össze magát, és annak ellenére, hogy Naomi érezhetően kiakadt, a zavarom előtt még egy diadalittas vigyor-vicsor is kiül az arcomra. Basszus, hogy én mennyire utálom ezt a skizofrén viselkedési valamit! Az emberi felem hiába rázza odabent a vészcsengőt, rengetegszer inkább csak lóg rajta, mintha egy póráz lenne, aminél fogva maga után ránt, én pedig nem tehetek semmi egyebet, mint hogy megpróbálok kapaszkodni, hogy legalább a nyomában lehessek. És ennek, a póráz végén lógó emberi felemnek bizony baromira fáj az a nézés, amivel Naomi most illet, de kell egy kis idő, amíg eljutok oda, hogy elnézést kérjek. - Jó, oké, rendben.... Ez jogos volt. Motyogom vissza már némileg kitisztult tudatállapotban, mielőtt megfordulnék, hogy az ellenkező irányba tiplizzek el. Nem tart vissza, nem is csodálkozom rajta. Bár azért elég szarul érzem magam,mert marhára nem így terveztem a következő viszontlátást. Jó, mondjuk úgy sem, hogy a farkas énem rajzával fogja teleplakátolni az egész környéket. De az viszont tök fura, hogy rá se kérdezett, hogy mégis miért pirománkodtam egyébként a szórólapjaival, de talán jobb is így. Nem kell hazudnom, nem kell magyarázkodnom. Bár ki se találtam, hogy mit mondanék erre, mert meg se fordult a fejemben, hogy szükség lehet mentőtervre.
Úgyhogy én megyek is. Illetve mennék, ha nem hallanék egy hatalmas puffanást. Az egész testecském egyszerre feszül meg, és olyan lendülettel fordulok meg, hogy megint majdnem elzakózom, de csak majdnem. - Naomi! Kiabálok fel egészen picsásra elvékonyodott hangon, és úgy szedem a virgácsaimat vissza hozzá, hogy a jégen szinte kipörögnek a lábaim, mint valami sportkocsinak. A futás egy gyönyörű becsúszással végződik és már ott térdepelek mellette. Kikapom a kutyát a kezéből, akkor is, ha nem engedi, mert azért így is jóval erősebb vagyok bármelyik halandónál. ~ Könyörgöm maradj a seggeden, te kis puffancs, légyszi, a gazdád érdekében maradj a kis picsádon... ~ A kutya elméjét célozva küldöm a gondolatokat, akkor is, ha igazából pontosan tudom, hogy ez velük egyáltalán nem működik. Nem is én lennék, ha nem beszélnék gondolatban egy kutyához. Jobb híján - azon kívül, hogy kétségbe vagyok esve, és ez a dögömnek nem éppen kellemes -, megfogom a lány kezét. És ha eltört a gerince? Mi a jó francot csináljak vele? Megmozdítani nem szabad. Vér szagát keresem a levegőt szimatolva, mert ha betört a feje, az se éppen jó, pláne, ha nekiáll itt vérezni, még segíteni se tudok neki. - Ne haragudj, nem akartam, én... Tudsz mozogni? Érzed ezt? - hadarom és közben elkezdem kicsit ütögetni a sípcsontját - Mid fáj? Mit... Mit csináljak? A szívem úgy kalapál, mintha egy hülye kolibrit nyeltem volna le tollastul, kajak, még csiklandoz is, bár lehet, hogy ez csak azért van, mert a bundásom csiklandoz a szőrével belülről. Egek, ha valami baj történik, és nem thetek ellene semmit, én... - Hívom a mentőket! - oké, hivatalosan is bepánikoltam - Van mobilod? Hol van? Kapsz levegőt? Csak beszélek, lassan már fogalmam sincs, hogy mit, annyira nem tudok mit kezdeni a helyzettel, de ha csak nem próbál valami nyomós érvvel vagy módszerrel megakadályozni, hát elkezdem tapizni a nadrágzsebeinél, a kabátja zsebeinél, hogy előkerítsem azt a kurva telefont. Már ha van nála...
Hallom, ahogy felkiált, remek, a jelek szerint egész hangosan sikerült megejtenem ezt a művészi esést. Komolyan, azt lehetne hinni, hogy gyakorlom a bénaságot, pedig nem ám. A szürke felhők épp most igyekeznek elárasztani újabb hótakaróval a környéket, látom, ahogy a hópelyhek alá omlanak és elvigyorodom, amikor az egyik az orromra pottyan. Be is bandzsítok, mint egy kisbaba, aki még képtelen fókuszálni, és a közeli dolgokra automatikusan így reagál. Mégsem látom rendesen, hisz az orromat nem irigyelhetné el egy vasorrú bába, szóval nem látom a hegyét. Hú de iszonyatosan fáj a hátsóm… szerintem egy hétig nem nagyon fogok ráülni. Meg… asszem a fejemmel is lehet valami, olyan szikrázóan fényes minden, hogy csak na. Amikor mellém ér a srác, akkor szakad ki belőlem egy mély levegő, és pislogok rá, könnybe lábadt szemekkel, és pár pillanatig csak nézek ki a fejemből. - Hé Connor… szia! Esik a hó… Vigyorgok, bár tudja a görcs, miért, Milo nyüszít, megijedhetett, de most nem Connor miatt, hanem miattam. Nem akar fejvesztve menekülni, maximum hozzám jönne, hogy megpróbálja begyógyítani a sérüléseimet. Vannak vajon egyáltalán? Szerintem nagyon sok hó volt alattam, szóval csak nem lett nagy bajom nem? - Jól vagyok. Azt hiszem… semmi olyasmi, amit ne oldana meg egy kis borogatás, vagy fogalmam sincs. A fejem az fáj, de nem tudom, hogy vérzik-e, szerintem nem, csak koppant egy kicsit. Hogy is mondják? Rossz pénz nem vész el, vagy valami ilyesmi. Azt inkább nem mondom, hogy a fenekem úgy fáj a frontális ütközéstől, hogy szerintem két lépést nem tudnék tenni. - Jah, meg az ülőcsontom… vagy mi. Hahh, sokkal jobb. Ügyes vagy Naomi. - Csak, segíts felállni… jól vagyok, komolyan. Fura, de én már ehhez egészen hozzászoktam, végül is, pár hete lábon lőttek, ez ahhoz képest igazán semmi. Közben az arcát nézem, a szemeit, egészen belefeledkezek, tipikusan olyan pillanat ez, ami után valami nagyon romantikus következik, és talán így is lenne, ha nem hallanám meg, mit akar, és nem szökne rögtön ismét könny a szemeimbe, majd fonnám az ujjaim a csuklójára, amikor a telefonom keresi. - Ne! Kérem, mit kérem, könyörgök, olyan pánik ül a hangomba, amit abszolút nem nehéz megfejteni, és meglehet, nagyon nem tesz jót a farkasának az a rettegés, ami végigcikázik a tagjaimon. Életemben a születésemen kívül két alkalommal voltam kórházban. Az egyikben megszültem a kislányom, akit utána rögtön elvittek tőlem, aztán kivették a méhem, mintha a természet így akarta volna megbosszulni a tettemet, amiért tulajdonképpen nem is én voltam a felelős. Én meg akartam tartani, mindennél jobban, de nem dönthettem a saját sorsomról. Létezhet ennél rosszabb? Aztán nem is olyan rég, mikor meglőttek, és minden sebem felszakadt. Azóta sokkal rosszabb, nehezebb minden. - Bármit, csak kórházat ne. Kérlek! Nem tudom megállítani a könnyeimet, basszus, nem akarok sírni, nem vagyok én ekkora roncs, nem vagyok, nem lehetek. Össze kell szednem magam. Muszáj… Maya miatt. Meg aztán, mennyire gáz már, hogy állandóan csak sírni lát. Engem az utóbbi években senki sem látott sírni. Még a nagyi sem, nem akartam, hogy bárki túlságosan aggódjon miattam. - Csak… vigyél haza… vagyis, segíts hazamenni. Hiába vagyok vasággyal ötven kiló, mégiscsak egy kamaszról van szó, aki biztosan nem bírna el, de talán ha egy kis támasztékot kapok, az már elég lesz. A lábamnak nincs baja, biztos tudok járni, érzem, ahogy mozognak a lábujjaim.
Mit érdekel engem a havazás, felőlem most aztán akár egy hatalmas lavina is jöhetne, az viszont már sokkal furcsább, hogy Naomi... Mintha el sem esett volna. Megint köszön, kedvesnek tűnik, nem látom az arcán, és a hangjában sem hallom, hogy esetleg benne lenne még a pár pillanattal ezelőtti düh és indulat, amit a kutyája miatt érzett. Pazar, legközelebb ha Colin üvölt velem, majd baráti tanácsként megkérem, hogy seggeljen el a hóban, hátha bejön nála is. - Igen... Esik... Felelek, hogy azért én is beszéljek, meg mondjak már valami olyat is, ami őt is érdekli. Idegesen fürkészem az arcát, szerintem én még helyette is aggódom jelenpill. A feje nem vérzik, már megéreztem volna a szagát, ha így lenne. Csak a feneke fáj, hát... Most mondanám, hogy majd adok rá gyógypuszit, de gyanítom, hogy marhára nem értékelné a dolgot. Amikor a könnyes tekintete megállapodik az enyémben, állom a pillantását, és komolyan szeretném én is elbőgni magam. Ezekben a pillanatokban hallom a körülöttünk lévő, tömény csendet, jobban érzem az arcpirító hideget, ami mégis olyan fülledtnek tűnik, mintha egy mediterrán szigeten lennénk. Valamiért égni kezd a fejem, még forróbb lesz az arcom, mint egyébként, Milo mindeközben pedig szomorkásan nyüszög körülöttünk. Szemmel láthatóan minden rendben, de nem vagyok nyugodt. Kezdődött azzal, hogy Milo felpiszkálta a farkast, folytatódott azzal, hogy Naomi elesett és tökéletesen bepánikoltam, és még semmi időm nem volt arra, hogy valahogy csitítsam magamban a helyzetet. Igen, kell az a mentő... - Ennek örülök... - mondom kissé rekedten - De ettől függetlenül nem árt, ha lát egy orvos, szerintem agyrázkódást kaptál vagy valami, lehet, hogy belső vérzésed van, úgyhogy... hol az a telefon... Nem tántorít el az ötletemtől, szóval nyúlnék is, hogy keressem, amikor hirtelen megfogja a kezemet, én pedig megérzem előbukkanni belőle a páni félelem szagát. Nem... Ez nem az a fajta energia, amit az űzött vad áraszt magából. Ő tudja, hogy meghal és akkor vége lesz. De Naomi tudja, hogy nem hal meg,csak szenvedni fog, nagyon-nagyon sokáig, és hogy ez ellen nem tehet semmit, csak azt, hogy megpróbál engem most megállítani. Újra elkapom a tekintetét, de a helyzet már cseppet sem annyira meghitt, mint az előbb.
Csend. Az elmém teljesen beszűkül, én pedig elveszek az egyetlen, apró, fehér pontban, ami még látszik a nagy feketeségben. Olyan erővel ordítanék, ahogy talán még soha nem tettem. Esetlen próbálkozással markolnék bele a sötétbarna bundába, hogy visszarántsam, hogy bent tartsam, de minél jobban próbálkozom, annál kevesebbet ér. Az adrenalin már egészen biztosan ínycsiklandozóan felpumpálta Naomi húsát, csak egy kóstolót kellene vennünk belőle, máris sokkal jobban éreznénk magunkat. Nem ölném meg... Csak egy apró harapás, egy kisebb cafat... A gőzölgő vére a számban... A bőr-bundámat még a ruhán keresztül is csábítóan gerjeszti a belőle áradó pánik, a hangjában megbúvó ellenkezés csak még inkább felizgat.
Nincsenek emlékeim arról, hogy mikor rántottam fel és kaptam tollpiheként az ölembe Naomit, és futottam ki vele a part városhoz közelebb eső részére. De az biztos, hogy nem voltam sem finomkodós, sem kíméletes, és hogy az acélszürke farkasszemek már teljesen átvették az irányítást. Ha ő nem is, de a kutyája egészen biztosan tudja, hogy valami gáz van,okosak ezek a dögök, megérzik, ha valaki ártani akar nekik. Ott akarom hagyni a francba, de ahogy sikerül nagyjából húsz méterre elfutnom, iszonyatos fájdalom hasít a lábaimba, és pofára esek. A hó rohadt hideg. Kell valami kapaszkodó a valóságba, ami kitisztítja a fejemet. Felüvöltök a fájdalomtól. Ezt nem akarom. Ellenkezem, és ezt a Dög is tudja, cseppet sem kíméletes velem, belülről gyötör és mar, akár az ipari sav. - MENJ INNEN!!! Üvöltöm bele a hóba fájdalmasan. Könyörgöm, eszébe ne jusson segítséget hívni, mert mentem magamhoz nyúlok! Apropó magamhoz nyúlás, a kezeim már recsegve-ropogva alakultak halálos ütésű mancsokká, na persze nem azzá a cuki tappanccsá, amit a küszöbén hagytam. Háromszor akkora, és rohadt éles karmai vannak ám. Mintha valaki ostorral csapkodná a hátamat, úgy vonaglok az átváltozás hullámai alatt, mintha zsinóron rángatnának. Jó leszek, jó leszek, soha többet nem cseszek ki senkivel, csak könyörgöm, ezen jussunk túl! Kúsznék előre, minél távolabbra Naomitól, de nehezen megy. A dög visszatart, az állati ösztön a préda felé hajtana, és ezt be is bizonyítja azzal, hogy arra ösztökél, hogy a földön hasalva nyomjam ki kissé magam és fordítsam hátra a fejemet, nézzek egyenesen az áldozatom szemébe, mielőtt annyira le akarnék lépni innen. Ha eddig nem jött össze a dolog, hát az fix, hogy kellő motiváció lesz a lánynak, ha szembesül a megnyúlt agyarakkal és a farkas szemeivel, na meg persze a mancs-kezdeményemmel, ha látja. Valamit kurvára csinálni kell, és kurvára remélem, hogy valakinek van használható Joker a kezében, mert én pillanatokon belül el fogok veszni az állati ösztöneim nyomása alatt.
- Connor… Connor… Szólongatom, de valami nem stimmel, tudom, érzem. A bőrömön ezernyi hangya szaladgál, úgy érzem, mindenhol ott vannak. Valami történik. De… mi? Mi bajod Connor? Mit csináltam? Kérlek, kérlek, inkább verj át százszor, rabold ki az üzletem, bármit, csak… ne csináld ezt. A bőröm lángra kap, és csak azt a farkast látom magam előtt, akit aznap, a látomásomban. Mi ez? Nem értem… segítség. A tudatom elcsendesedik, csak az érzések maradnak, a fura egyveleg, az értetlenség, a csodálkozás és hitetlenség szépen lassan uralma alá hajtja a pánikot, mert… az ismeretlentől nem félek. Semmi a világon nem lehet rosszabb, mint újra és újra átélni azt a pillanatot, amikor kivették a karimból a gyermekemet. Még a halál sem. Néha, rosszabb napjaimon úgy gondolom, még megváltás is lenne számomra, mert soha többé nem kellene szembesülnöm azzal, mennyi mindent vesztettem. Aztán mentálisan pofon vágom magam, és felállok, folytatom tovább. Felkap, és szalad… súlytalannak érzem magam. A vállgödrébe fúrom a fejem, beszívom az illatát, érzem, ahogy lüktet a vénája, hallom, milyen hevesen ver a szíve. Nem ismerem, de tudom, hogy baj van. Érzem a testemmel és… a lelkemmel. Mégsem értek semmit, nem miattam aggódik, mert… nekem nincs bajom, nem lesz bajom, ha nem visz kórházba. Milo ugatva szalad utánunk, szívesen csendre inteném, mondván, így csak rosszabb lesz. De miért? Miért lesz rosszabb? És én miért érzem, hogy az lesz. Ahogy elesik, újra a hóba vágódom, csuklómmal tompítva az esést, a hideg hó egészen kijózanító hatással van rám, pillanatok alatt fordulok a hátamra, és pókjárásban iszkolok arrébb, magam sem tudom miért. Üvölt, el akar zavarni, nekem pedig csak az jár a fejembe, hogy segíteni akarok, miközben tisztában vagyok vele, hogy képtelen vagyok rá. Most látom csak a szemeit. Ismerősek, sőt, láttam már ezeket a szemeket, tudom, kihez tartoznak. Vagy… mihez? Nem kutya, basszus, nem kutya. Csak az életösztönömnek tudhatom be, hogy lassan felállok, semmi hirtelen mozdulat, nem kellene tovább ingerelni… Connor… gyere vissza, kérem azokat a huncut szemeket, azt a csibészes mosolyt. Sok minden van, amit Hazel elmesélt a farkasokról, de… sosem láttam őket élőben, nem tudom, hogy mit csináljak. Nem futhatok el, mint aki halálosan fél, az csak olaj a tűzre, lassan hátrálok a házak felé, közben felveszem Milot, és betuszkolom a kabátom alá. Tudom, nem bújhatnék el, de valamit csinálnom kell… de mit? Nem vagyok áldozat. Basszus, Naomi Sharp nem áldozat, túléltem, hogy elvették tőlem a legfontosabb személyt az életemben, túléltem, hogy hátat kellett fordítanom a férfinak, akit szerettem, hogy ne tegyem tönkre az életét, nem leszek a vacsorád… Nem vagyok a prédád. Eszedbe ne jusson felzabálni, mert basszus, visszajövök, és a kibaszott szellememmel az őrületbe kergetlek. Tudom, hogy rám néz, de nem nézek a szemébe, csak lassan távolodom, az oldalamat fordítva felé, nem futok el, hogy megerősítsem benne a préda érzetét, és nem fogom felvenni a kesztyűt a dominancia eldöntésének kérdésében, ugyanis ez… nem kérdés. Nem ingerelhetem tovább semmivel, de basszus… honnan tudjam, mi ingerel egy vérfarkast… Jó, ez még mindig hülyén hangzik gondolatban is. Nincsenek vérfarkasok. Ez csak egy kutya… a kutyák nem esznek embert, maximum megharapják kicsit, vagy nagyon. Hátat sem fordíthatok neki, még sebezhetőbbnek gondolna, csakhogy én lelkileg vagyok sérülékeny, nem fizikailag. Az nem érdekel, sosem érdekelt. Nem félek. Nincs miért. Ha ez az izé engem elkap, akkor meg fogok halni, a helyzeten nem változtatna az sem, ha előtte összevizelném magam félelmemben. Csak ölelem magamhoz Milot, belesüppedek a kellemes melegbe, legalább ő velem van, ő mindig velem van, csak ez számít. Istenem nagyi, nagyon szeretlek, és ne haragudj, hogy nem voltam elég óvatos, hogy sosem hallgattam rád, de ezt… te sem hinnéd el. Helyes fiúk nem változnak csak úgy farkasokká. Közben fülelek, hátha az életben egyszer szerencsém lesz, és jön erre egy kocsi, vagy valaki kinn áll a háza előtt… Az én lakásom nincs olyan közel, Miloval szeretjük a nagy sétákat még télen is, vagy legalábbis ő szereti. Szinte észre sem veszem, és feltűnik a szemem sarkában egy kerítés. Oké, eddig jó. Connor meg folytatja, amit eddig csinált, de azt még én is látom, hogy még nem végzett, és nem tudom, meddig fog ez tartani, de ha már nem lát, és el tudok tűnni a szeme elől mielőtt befejezi, talán akkor nem kell egyelőre temetnem magam. De… nem fog bántani valaki mást? Mi lesz, ha valaki miattam hal meg? Ilyen áron nem akarom… Úristen, ez nem velem történik. Ilyen… nincs.
[váltok módot, mert mostantól szerintem így hitelesebb]
Amikor a szörnyeteg hátrakapja félig átalakult fejét, és próbálja keresni a reszketeg préda tekintetét, borzasztóan csalódott lesz, hogy nem találja. Naomi nem néz rá, nem ingereli feleslegesen a vadállatot. Olyan, mintha tanult volna róla, miként kell egy ilyen helyzetben viselkedni. Nem baj, a farkasnak ez most egyáltalán nem számít, ő semmi mást nem akar, mint a felszínre törni, háttérbe szorítani ezt a kis naiv gyereket, aminek a testébe zárva kell raboskodjon. Egyébként kedveli őt, egészen egy hullámhosszon vannak, de mint minden kapcsolatban, ebben is vannak mélypontok. És ez... Egy mélypont. A gyerek ellenáll, de kicsi még és gyenge, képtelen egy ekkora elemi erőt meglovagolni. Fejlődésben lévő teste meg-megduzzad, ahogy a csontjai törnek és repednek. Bár hallgatna el, a szörnyeteget rendkívüli módon idegesíti, hogy a gazdatest üvölt, mint a fába szorult féreg, holott Naominak kellene ezt tennie, már percek óta. Minden annyival könnyebb lenne, ha Connor nem ellenkezne.
Idő közben szemmel láthatóan szenvedő mancscsapásokkal száznyolcvan fokot fordul, hogy már végig az emberen tarthassa a szemét. De valami nem stimmel. Valami megváltozott. A rettegés, a pánik teljesen eltűnt. Megszűnt létezni, már csak az emléke maradt meg ott, ahol úgy burjánzott, mint a penész. Ezt nem érti, ennek nem így kellene lennie, ettől teljességgel megzavarodik, és eleinte csaholva méltatlankodik a vonzalom elmúlása okán. Sőt, egészen kedvét szegi ez a váratlan fordulat. Hiszen az embernek most az életét mentve kellene futnia, ennek ellenére csak áll és felkínálja magát. Mártírt, áldozati bárányt játszik, és ez unalmas. Ennek ellenére már túlságosan is benne van abban az állapotban, amelyet fiatal korára való tekintettel képtelen visszafordítani. A szörnyeteg lelkében lassan megtelepszik a béke és az a nyugalom, az a beletörődés, ami Naomiból árad felé. A tudata könnyed és lusta ködfüggönyként úszik vissza, de az alakváltást képtelen megakadályozni. Nem küzd ellene tovább, megadja magát, eddig bírta és még így is büszke lehet. A ruhák megadóan, recsegve válnak, szakadnak le a testről, de bőr helyett csak a sötétbarnás-homokszín bunda sejlik fel. A pofája megnyúlik, fülei hegyesen merednek az ég felé, és úgy fekszik kiterülve teljes farkas alakjában a hóban, mint egy béka. Liheg. Az orrából párolgó levegő elhomályosítja a látását, de azt minden esetre Naomin tartja. Halkan felnyüsszent, és meglibbenti karcsú farkát.
~ Meglepően... Jól... Kezelted... A... Szitut. ~ Tudom, hogy elvileg működnie kell a dolognak, mert elvileg odafele működik. De nem csak azért tagolom lassan a szavakat, hogy mindenképpen átmenjen az "adás", hanem azért is, mert bitang kimerült lettem. Pedig nem is rohantam sehová. El sem hiszem, hogy ez megtörténik, hogy megtörtént. Sírni tudnék, de csak keserves nyüszítésre futja, mert kishíján megöltem Naomit. Egyszer már öltem embert. Nem is ismertem, de mégis annyira lelkibeteg lettem tőle, hogy képes voltam elindulni a világba és megkeresni Colint. Ki tudja, hogy ezt mikor és hogy fogom kiheverni, főleg úgy, hogy Naomi halandó ember, és most valahogy fel kéne fogja, hogy a cuki srác a patikából épp most változott át farkassá. Csúcs, mi? Örülhetek, ha nem végzi a pszichiátrián. Minden esetre azt már most tudom, hogy ha engedi, ha nem - ha tudni fog róla, ha nem, valahogy meg fogom ezt oldani. Valahogy... Meg kell.
Már csak a szemem sarkából látom, és még mindig lángol minden porcikám, el tudom képzelni, hogy ez mennyire fájhat… szegény Connor. Miattam van, tudom, mert annyira berezeltem a kórháztól. Sajnálom… Tudtam, hogy egyszer bele fogok pusztulni a totális bénaságomba, de nem most akarom elkezdeni, még nem, még legalább egyszer az életben látnom kell Mayát. Tudni akarom, hogy hasonlít-e rám, hogy ott vannak-e a kis szeplők az arcán még télen is, hogy vörös-e a haja, és kék-e a szeme. Csak egyetlen pillantást. Akkor már boldogan halnék meg. Úgy érzem, mintha valaki belülről akarná szétkaparni a fejem, mikor meghallom a hangját. Basszus! A fejemben hallom a hangját. Megőrültem. Látom, és mégsem hiszem el, nem, ilyen nincs és kész. Kérlek, mondd, hogy megint csak álmodom, ez egy a számos rémálmom közül, muszáj annak lennie, nem lehet más. Ha nem hiszek benne, nincs, ugye? Mint a tündérek a mesékben, akik kifakulnak, ha a gyerekek nem hisznek bennük. Nos, én meg a vérfarkasokban nem hiszek. Milo remeg, én igyekszem megmaradni abban a nyugodt tudatállapotban, amibe üldöztem magam, vagy az élethez való ragaszkodásom. Nem is tudom. Képtelen vagyok erre válaszolni, ha válaszolnék, az azt jelentené, hogy elhiszem, amit hallok, hogy tudomásul veszem, igenis ott van a hangja a fejembe. Én ezt nem akarom, nem engedem. Eddig is azt hittem, hogy kezdek bekattanni, de most pláne úgy érzem, hogy megőrültem. Nem súlyosbíthatom tovább a helyzetet. Mégis, van egy részem, egy kíváncsi, érdeklődő részem, ami elhiszi, és tudja, azt is, hogy ő tette oda azt a virágot, hogy az ő mancsa volt a lábtörlőmön, ami tudni szeretne erről az egészről minél többet. Igen, az a részem, az erősebb részem, aki mindent túlél, aki a jég hátán is megél, és nem hagyja, hogy a hitetlenség kerekedjen felül, és eltüntessen az életemből valamit, ami… valahol csodálatra méltó. Vajon melyik részem lesz képes felülemelkedni? Hagyom, hogy az ösztönös, elmémet megóvni kívánó reakció érvényesüljön, és álomnak fogom hinni holnapra? Vagy legyűröm ama tévképzetet, hogy megőrültem, és elhiszem, amit az utóbbi időben láttam és tapasztaltam? Hagyom, hogy teljes legyen a kirakós, és együtt éljek valami olyannal, amiről az embertársaimnak még csak fogalma sincs? - Sajnálom Connor… hogy miattam… tudod… ez történt. Halkan beszéltem, de valamiért biztos voltam benne, hogy hallja. Oda akartam menni, meg akartam ölelni. Hülyeség, mert nem ölelgetünk farkasokat, de… akartam, igenis akartam. Mégsem indultam vissza, bekúsztam a házak közé, nem magamat féltettem. Milot inkább, amilyen kis hülye, képes lenne engem védelmezve nekiugrani, az meg nem hiányzik. Amint befordultam a következő sarkon, automatikusan sietősebbé váltak a lépteim. Éreztem, ahogy a sós könnyek átveszik az uralmat a vöröslő arcom felett, a szívem egyre hevesebben vert, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a zokogás. Képtelen voltam elfogadni, hogy a világ, amiről eddig azt hittem, hogy ismerem, nem is közelíti meg a valóságot, hogy olyan lényeg vannak benne, amikhez hasonlót csak rémtörténetekben olvashat az ember. Mégis igaz… Kirántották alólam a talajt, de összességében mégis úgy éreztem, hogy most ébredtem fel. Fél perc múlva már rohantam, hazáig, s csak ott, a hitem szerinti biztonságban estem össze, és zokogtam, amíg voltak könnyeim, aludni pedig nem voltam hajlandó egészen addig, míg már el nem ájultam a fáradtságtól…
Erre mégis mit mondhatnék? Hogy nem az ő hibája volt? Hogy nem tudhatta előre, hogy egy taknyos vérfarkaskölyökkel hozta össze az élet? Colinra gondolok, arra a bizonyosságra, amit akkor éreztem, amikor átharapott. Amikor láttam a farkasát és az járt a fejemben, hogy egyszer olyan hatalmas és erős leszek, mint ő. De most... Most még a képmásának, még a kölykének sem vagyok elég érett, és ha ezt megtudja, egészen biztos rohadt nagyot fog bennem csalódni. Lehet, hogy Naomi nem csalódott, de be kell látnom, hogy nem mindenki gondolhat úgy a vérfarkasok létezésére, mint én. Nem mindenki láthat benne lehetőséget, nem mindenki gondolhatja, hogy hú, ez mennyire menő. Igen, vannak olyanok, akiknek ez trauma. Egy újabb trauma a már meglévő tetejére, amit ráadásul pont én kapartam ki a látszólagos hamvai alól. ~ Nincs miért... ~ Végül ennyit üzenek neki, mert hát, neki aztán tényleg nincs mit sajnálnia. Ez egy "átok", amit bárki aktiválhat. Ezzel nekem kell megküzdenem, nekem kell megtanulnom uralni, és ha nem Naomi lett volna, talán már csak hobbiból is, de felzabálom, mert nem jelent nekem semmit. Nem tudom, hogy Ő mit jelent nekem. Ahogy ott áll a kutyával a kezében, könnybe lábadt szemekkel, ahogy érzem az élete melegét párologni a bőréből, hihetetlen fájdalmas bánat tör rám, amit egyáltalán nem tudok hova tenni. Amikor látom, hogy menni fog, felkelek. Szédelegve állok négy lábra, szűkölve vonyítok utána és egy helyben tipegek, mint egy első bálozó. Felfogom, hogy talán most látom utoljára. El akarok menni hozzá, beszélni akarok vele akkor is, ha elküld a francba, de látni akarom, hogy jól van. Törődöm vele. Nem tudom, hogy miért, ne kérdezze senki, akit meg zavar, az nyugodtan leszophat.
Eltűnik, de még sokáig hallom a lépteit, és érzem az illatát a hóban. Nem gondolok arra, hogy nem feltétlenül szerencsés a jelenlétem a város ezen szegletén, mert hülye vagyok és ennél számomra most sokkal fontosabb dolgok vannak előtérben. Mit csináljak? Mihez kezdjek? Fater mit fog szólni, ha már megint négy lábon tolom haza a seggemet ilyen rövid időn belül? Neki nem hazudhatok. De nem akarom, hogy ő keresse meg Naomit. Bassza meg a kutya (bocs Milo), de ez így nem okés! Kínomban körbe-körbe kezdek rohangálni, kergetem a farkam, amíg el nem szédülök, bár ez se tart túlságosan sokáig, mert eleve hulla vagyok. Bosszúsan vetődöm el a hóban újra, dühömben a fehérségbe kapkodok a fogaimmal, de ezt is hamar megunom. Talán be kéne rongyolni az erdőbe...
Rohadt hiányérzetem van, az energiáim csak pislákolva ugyan, de a tehetetlen elkeseredettséget közvetítik a külvilág felé, és az Istennek nem áll be a pofám. Úgy nyüszítek megállás nélkül, ahogyan Milo tette, amikor ráförmedtem. És fogalmam sincs arról, hogy ezt rajtam kívül esetleg más is hallhatja.
Úgy látszik, hogy amikor valami egészen megszokott dolgot csinál az ember – például sétál egyet -, akkor mindenképpen történnie kell valami olyan eseménynek, ami már egyáltalán nem tartozik a szokványosak közé. Mivel már egy órája elindultam otthonról, ezért úgy döntöttem, hogy hazafelé veszem az irányt. Talán nem kellett volna, talán pont, hogy jól időzítettem. Már nem is volt olyan nagy távolság hátra - a kezeim kezdtek lefagyni egy kicsit, pedig a jó meleg kabátom zsebébe voltak süllyesztve -, amikor meghallottam a semmivel sem összetéveszthető hangot. Egy pillanat erejéig megálltam, kíváncsian füleltem, hátha meghallok valamit még, de emberi sikoly zaja mégsem csapta meg a fülemet. Ettől függetlenül azért gyorsabb tempóra ösztönöztem a lábaimat, bár erősen ügyeltem arra, hogy még véletlenül se használjam most ki a vérvonalam adta előnyöket. A végén még pont én válnék feltűnővé azzal, hogy olyan sebesen közlekedek, ahogyan egyetlen ember sem lenne képes. Kár lenne tagadni, de aggodalom gyúlt bennem, mégpedig azért, hogy valakinek talán baja esett. Amúgy sem volt tanácsos a város közepén alakot váltania egy hozzánk hasonlónak. Még akkor sem, ha igazából a part nem is volt a város közepe. Ahhoz már későn érkeztem, hogy lássam Naomit elhasítani a területnek még a közeléből is, ahhoz azonban nem, hogy még ott találjam a… kölyköt. Igen, csupán egy kölyök volt, ráadásul most már úgy nyüszített vélhetően kétségbeesésében, hogy egyből megesett rajta a szívem. Akkor még fel sem fogtam, hogy miért vonz annyira, hogy miért olyan ismerős nekem mind a külseje, mind az érzés, amely a hatalmába kerített, amint megközelítettem őt. Nem tudtam, hogy miként kellene kezelnem most a helyzetet. Ha az emberek láttak bennünket, akkor talán hihették volna azt, hogy barátkozni akarok a megriadt állattal. Nem is baj, tényleg valami ilyesmiről volt szó, csak éppen a bundás test emberi értelmet rejtett. - Hé, szia! – szólítottam meg, ajkaimon még egy halovány mosoly is megjelent. Halkan beszéltem, nem akartam elriasztani, de a biztonság kedvéért csupán félig engedtem le a pajzsomat. – Ne félj tőlem, nincs semmi baj! – és igen, tényleg próbáltam úgy beszélni, mint mondjuk a kutyámmal tenném, ha megrémülne valamitől. Nem akartam szemet szúrni senkinek, most éppen az ellenkezőjét kellett elérnünk. Az volt a szerencsénk, hogy nem sokan ténferegtek most erre, mert ebből sokkal nagyobb baj is lehetett volna. Arra meg már inkább nem is mertem gondolni, hogy mi lesz akkor, ha esetleg az őrzők fülébe jut a történet. Aztán bumm, mintha csak fejbe vágtak volna, úgy világosodtam meg. Valószínűleg az, hogy nem kapcsoltam egyből, csupán a tanácstalanságomnak volt köszönhető. Hasonló helyzetben még nem nagyon voltam, de mint mindig, most is igyekeztem a tőlem telhető legjobban megoldani és kezelni az egészet. Olyannyira erre koncentráltam, hogy nem esett le az, ami éppen itt volt az orrom előtt és szinte kiabált, hogy ismerjem már fel. ~ Te Connor vagy, igaz? ~ alig hittem el, hogy ez lehetséges. Sőt, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ő az – mondjuk nem valószínű, hogy valaki ennyire hasonlítana Colinra mindenféle téren -, de majd legfeljebb elküld a fenébe és közli velem, hogy összekevertem valakivel. Talán… de ezt az energiát, ezt a külsőt ezer közül is felismerném, hiszen majdcsak a világot jelentette nekem egykor. Most mégis más volt egy kicsit, és ez erősített meg abban a hitben, hogy sikerült összefutnom azzal a sráccal, akiért már látatlanban, ismeretlenül is aggódni kezdtem. ~ A nevem Faye ~ mutatkoztam be, hogy ennyivel is előrébb legyünk. Nem ringattam magam olyan hiú ábrándokba, hogy esetleg ebből egyből rávágja, hogy már sokat hallott rólam. Esélyt sem láttam erre. ~ Ha hagyod, akkor segítek neked, oké? ~ próbálkoztam tovább, azt meg egyelőre még nem mondtam meg, hogy honnan tudom, hogy ki ő. Ha jól sejtettem, úgyis rá fog kérdezni elég hamar. Én ezt tenném legalábbis.
Jön valaki? Szarok rá. De komolyan. És mégis mi a fenét csinálna velem, belém döf egy vasvillát, kiüt sokkolóval és bevisz a sintértelepre? Na ne röhögtess... Ám amikor látom, hogy egy nő célzottan felém közeledik, a nyüsszentéseimbe apró és erőtlen morgások vegyülnek, és védekezően feltornázom magam ülő helyzetbe a mellső mancsaimmal. Mire túl teszem magam az első "menj innen, hagyjál, most depizek" duzzogásomon, addigra persze az is leesik, hogy ez a nő is olyan, mint én. Első reakció: nem tudtál volna pár perccel előbb erre szambázni, bébi? Második reakció:áldjon meg a kisjézus, hogy itt vagy, főleg, ha segítesz is emberré változni, mert így legalább kikerülhetem a Fateromat. A köszönésére legyintek egyet a farkammal, a mondandója második felére azonban muszáj reagálnom, már persze ha átmegy a pajzsán és nem vallok kudarcot a dologban. ~ Nincs? Abban én azért nem lennék olyan marhára biztos. ~ Jelzésértékűen hátra fordítom a pofámat arra, amerre Naomi és a kiskutya lábnyomai vezetnek - szerencsére vérfolt hiányában a halálos sebesülés a mai napon elmaradt. Visszanézek a nőre, kissé esetlenül, kissé tanácstalanul, és sikerül megállapítanom, hogy az átlagosnál is kedvesebb arca van. Vagyis.. Heló, most meg mi van? Miért nézel úgy ki hirtelen, mintha feltaláltad volna a spanyolviaszt? Heuréka vagy mi? Nehezen felállok végül négy lábra, oldalra döntöm a fejemet és várom, hogy történjen valami. Ha kicsit lelkesebb lennék, és nem akarnám mentem elbőgni magam, akkor egész biztos benyomnék valami olyasmit, hogy "a hírnevemtől te sem tudtál menekülni, igaz, bébi?", de ehelyett csak egész szofisztikáltan reagálok a dologra. ~ Akarom én tudni, hogy honnan ismersz? Egyébként szia Faye. ~ Finom mozdulattal a kezéhez dörgölöm a hideg orromat, megböködöm, mintegy köszönés gyanánt, de túlzásokba azért nem esek. Nem akar bántani, tudom, hogy nem akar, ráadásul azt mondta, hogy segít. Ó, az úr áldjon meg Faye! Bárki is legyél. Persze nem kell tippekért a szomszédba menni, szinte biztos vagyok benne, hogy Fater keze van a dologban. Ez egyszerre nyugtat és riaszt meg. ~ Nem akarlak kiábrándítani, de ha akarnék se tudnék ellenkezni... De a ruhámnak annyi. ~ Nem akarom megbántani azzal, hogy nem kérdezősködöm többet vagy faggatom, de nekem még nehezen megy ez a gondolati izé, egyébként is fáradt vagyok, szóval a csit-cset részét jobb szeretném emberi alakban intézni, már ha nem kezdek el egyből zokogni, és lesz lehetőségem megszólalni.
Persze, hogy megsajnáltam. Attól függetlenül is így tettem volna, ha nem tudom, hogy kicsoda. De tudtam, és ez csak még tovább erősítette bennem azt a természetes segíteni akarást, amely mindig is megvolt bennem. Nem szerettem, ha mások szenvednek körülöttem, márpedig a reakciói alapján elég egyértelművé vált számomra, hogy nincs a legjobb bőrben, legalábbis fizikailag semmiképpen sem. Most mondjam azt, hogy feléledtek az anyai ösztöneim? Igen, ilyesmi történhetett nálam. Amit a kórházban kénytelen vagyok elfojtani magamban a gyerekek mellett azért, hogy el tudjam rendesen végezni a munkámat, azt most teljes mértékben kivetítethettem rá. Főleg, hogy nem volt számomra teljesen idegen, ha úgy vesszük. Nem mondtam semmit a kissé talán kötekedő reakciójára, helyette követtem a tekintetét. Én is láttam, hogy lábnyomok vannak ott – több is -, és így már kezdett összeállni a kép. Noha én nem találkoztam szembe az illetővel, attól még valószínűleg lehetett egy szemtanúja az alakváltásnak. Különben milyen indok lenne elég erős ahhoz, hogy a városban itt legyen farkas alakban, ráadásul nem is nagyon nézett ki úgy, mint aki el akarna innen mozdulni. Ha nem jövök, hát kitudja, hogy ki talál rá, miféle ember. Inkább nem is gondoltam bele, hogy milyen vége lehetett volna annak, ha a farkasa veszélyeztetve érzi magát valaki által. Elmondhatom, hogy ennél sokkal rosszabb lett volna, az már egyszer biztos! ~ Szóval látta valaki, igaz? ~ kérdeztem vissza, mintha nem lett volna elég egyértelmű. Oké, Faye, össze kell szedned magad! ~ Jó, nem baj. Majd meg fogjuk oldani, de előbb el kéne innen mennünk…~ aggodalmas pillantásokkal mértem fel a terepet, de volt akkora szerencsénk, hogy szinte senkit nem láttam a környéken. Szerintem életemben nem örültem még ennek ennyire. Nem is érdekelt, hogy a sors miért volt velünk ennyire kegyes, csak ki akartam használni a lehetőséget és kész. ~ Majd később megbeszéljük, jó? Elviszlek hozzám, itt lakok nem messze! ~ jelentettem ki, szinte már magától értetődően. Jó, nekem tényleg egyértelmű volt, hogy ezt kell tennünk annak érdekében, hogy ne legyen még nagyobb baj. Az már igazán ráért, hogy megtudakoljam az érintettel mi történt, és biztos, hogy épségben távozott-e, meg ilyesfajta apróságok. Először az alakváltás problémáját kellett megoldanunk, és még akkor sem tudtam, hogy lesz-e elég ereje egy ilyen után megtenni a házig vezető utat. Még szerencse, hogy nem volt egy forgalmas környék az én utcám, ráadásul tényleg nem volt túlontúl messze. Ha más nem, hát én szívesen a hátamra veszem majd, bár valószínűleg elég furcsán jönne ki a helyzet, ráadásul a vele egykorú fiúknál egy felérne a férfiúi büszkeség sárba tiprásával. Nem akartam máris a lelkébe gázolni, mikor azt sem tudta még, hogy ki vagyok. Miközben gondolkodtam, megéreztem a hideg, nedves kis orrot, amit a kezemhez dörgölt. Ajkaimon egyből megjelent egy kedves mosoly, mikor biztató pillantást küldtem felé. Nem lesz semmi baj! Tényleg nem lesz semmi, már csak azt kellett felidéznem magamban, hogy mit is kellene csinálni. Emlékeztem a saját kölyökként leélt éveimre, szóval az is rémlett, hogy miként zajlottak le az átváltozásaim, amikor Gaston gyakorolt velem. ~ Látom. Majd felveszed a kabátomat, ha nem derogál túlzottan, hogy erre a párszáz méterre női kabátot viselj! ~ a szolid kis mosoly továbbra is ott maradt az arcomon, ezzel egy időben pedig a pajzsomat teljesen leengedtem. Farkasom egyből nyújtózott egyet, majd érdeklődéssel szemlélte a fiatal hímet. Ugyan még sohasem csináltam ilyet, hiszen nem éltem falkában már sok-sok éve, de bíztam benne, hogy menni fog. Elég erős és idős voltam ahhoz, hogy vele szemben ezt mindenféle bonyodalom nélkül meg tudjam tenni. A bennem élő hatalmas lény sem gondolhatta másként, mert miután megrázta a bundáját és kellőképpen magához is tért, szép lassan elkezdte a hímet visszaszorítani abba a láthatatlan ketrecbe, ahonnan nem sokkal ezelőtt sikerült kitörnie. Sem én, sem a farkasom nem egy erőszakos természet, de ha kell, akkor tudtunk mind a ketten elég határozottak lenni ahhoz, hogy ez menjen. Amennyiben megkezdődött az alakváltás, újra körülnéztem a biztonság kedvéért, de még mindig sehol senki. Le is vettem hát a kabátomat, és mit sem törődve a hirtelen csontig hatoló hideggel, kitartottam magam elé, hogy egyrészt ne érezze magát rosszul, amiért látni fogom őt meztelenül, másrészt talán azért is, hogy ha mégis felbukkanna valaki, akkor tudjam takarni előle a látványt. Így legalább egyből rá is tudom majd teríteni, amint eljön az ideje.
Igen. Talált, süllyedt, tényleg látta valaki. Azt viszont nem akarom, hogy együtt oldjunk meg bármit is. Főleg addig nem, amíg nem tudom, hogy ki ez a nőstény. Ha segít újra emberré változni, azt nagyon megköszönöm, talán még sütit is veszek neki, ha megmondja, hol érhetem utol, de hogy még egy vérfarkast vigyek Naomi nyakára... Nem, az teljességgel ki van zárva. ~ Apukám azt mondta, hogy ne menjek fel idegen nők lakásába... Hívjam inkább át őket én. De mivel egy fogadóban dekkolunk, szerintem tehetek kivételt. ~ Ha tudnék, akkor most egy halovány mosolyt is megeresztenék. Igazából addig, amíg vissza nem változom, és össze nem szedem magam egy kicsit, a világon semmit nem tehetek Naomi érdekében, szóval megpróbálok helyette inkább magamra és az új barátomra fókuszálni. És valljuk be őszintén, azért valahol fúrja az oldalamat, hogy mégis mi köze van ennek a nősténynek Colinhoz és hozzám. ~ Túl fogom élni. Azt hiszem. ~ Válaszolom a női kabátos ajánlatára, hiszen a büszkeségemnek amúgy is lőttek. Aki meg esetleg meglát és a pofámba méltóztatik röhögni, arra esetleg rászabadítom a bundásomat, mert egyébként is egy köcsög, mert nem kapta meg a mai ebédjét. Megpróbálok megnyugodni és kitisztítani az elmémet. Ismerős számomra az az érzés, amit a kényszerített alakváltás okoz, ezért nem rettenek meg. Pusztán egy mentálisan felmutatott középső ujjal jutalmazom a fájdalom újabb hullámait. Most inkább azért szar, mert ki vagyok merülve. Eleinte morogva vonyítok, úgy érzem, hogy ezer apró darabra fogok szakadni, esküszöm, még azt is érzem, hogy a vérem kiserken, holott ez nem történik meg. Talán három percig is eltart, mire teljesen emberként térdelek a hóban megint. Nem a hidegtől, hanem a fáradtságtól remegek, mint a kocsonya. És az elmúlt percek megrázkódtatásaitól. A fájdalom csak még jobban kihozta belőlem az emlékeket is, és ezzel együtt kezdek lihegve bőgni, mintha nem 18, hanem csak 8 éves lennék. Össze vagyok törve, nem tudom, hogy hogyan fogok megállni a lábamon, ráadásul egy idegen-ismerős nő előtt zuhanok össze. Az elmúlt 10-11 hónap alatt most először teljes szívemből gyűlölök farkas lenni. A kabát rám terül, én pedig zavartam kapom a szemeim elé az egyik kezemet, hogy megpróbáljam letörölni a könnyeimet, bár úgyis teljesen felesleges. - Té... Tényleg ismered Colint? Próbálom faggatni Faye-t, és közben azért fel is szeretnék kelni, mert ha tényleg elvisz magához, akkor jó lenne sietni. Egyrészt, mert ez így tényleg magalázó, másrészt szeretnék valahova lefeküdni. Azt hiszem. Biztos vagyok benne, hogy segít, de én azért magamtól is megkapaszkodom Faye karjában, mert most tényleg ő az egyetlen mentsváram, és bár nagyon lassan, bizonytalan kölyöklábakon, de sikerül elindulnom vele hazafelé.
~ Tényleg ezt mondta? ~ kérdeztem rá, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy komolyan mondta vagy csupán viccelt. Mindenesetre nem akadtam ki rajta egyáltalán, hanem rámosolyogtam. Valamiért úgy éreztem, hogy ezzel kicsit enyhítenem kell a helyzetet, hiszen az elkövetkező perceket kicsit sem fogja élvezni, és akkor még finoman is fogalmaztam. Igaz, hogy régen volt már, amikor én kölyökként átváltoztam, de annyira azért nem, hogy elfelejthessem a fájdalmat, amelyet akkor éreztem. Talán azóta sem történt velem semmi olyan, amit annyira kínszenvedésként éltem volna át. Ráadásul ő még annyira fiatal volt, hogy egy gyereket szenvedni látni nekem felért a kínzással. Jó, tudom, hogy nap, mint nap találkozom ezzel a kórházban, de az teljesen más. Mondjuk most Connoron is segíteni fogok, ahogyan a pácienseimen is szoktam, csak kicsit más formában. ~ Ennek azért örülök ~ válaszoltam még utoljára, mielőtt alakváltásra kényszerítettem volna. Legalább annyira rossz volt látni, mint valószínűleg átélni. Erősen szorítottam össze a fogaimat, hogy ne jajduljak fel vagy valami ehhez hasonló reakció. Számtalan kemény műtétet csináltam már végig, láttam leszakadt végtagokkal gyerekeket meg egyéb finomságok, erre azt nem bírtam pont rezzenéstelen arccal nézni, ami számomra hétköznapos kellett volna, hogy legyen? Bizonyára csak azért alakult így, mert tudtam róla, hogy Colinhoz tartozik, emiatt pedig egyfajta felelősséget éreztem iránta. Még akkor is, ha valójában semmi közöm nem volt hozzá egyébként. Mert tényleg nem volt, pedig én igazán nem bántam volna. Még akkor sem, ha teljesen lesokkolt, amikor tudomást szereztem a létezéséről. Amint emberként térdelt előttem, egyből leguggoltam elé és a vállai köré terítettem a kabátomat, majd szorosan összehúztam rajta elől. Láttam, hogy túl sok volt ez neki, a könnyek is erről árulkodtak, amik csak úgy patakzottak a szemeiben. Nem tehettem róla, egyszerűen muszáj volt átölelnem. Még akkor is, ha majd ellök magától, hogy neki erre nincs szüksége. Kitudja, hogy mi jár a fiatal fiúk fejében, sohasem voltam férfiból. Colin viszont valószínűleg nem tudta volna kezelni ezt a helyzetet, ehhez nőre volt szükség, úgyhogy vigasztalóan simogattam kicsit a hátát, miközben magamhoz szorítottam továbbra is. Halk kérdése csak pár pillanattal később jutott el a tudatomig, de azon nyomban mosolyra is fakasztott. - Igen. Jobban, mint bárki más! – válaszoltam, miközben letöröltem néhány könnycseppet az arcáról, és segítettem neki felállni. Ugyan nem ment olyan könnyen, de erősebb vagyok, mint amilyennek első pillantásra tűnök, úgyhogy simán megtartottam őt. – Meg tudsz állni? Mert akkor gyorsan összeszedem a ruháidat, hogy ne maradjanak itt véletlenül – azért gyanakodva fürkésztem, mert ha nem megy, akkor elkísérem valami olyan helyig, ahol meg tudja magát tartani, aztán pár pillanat az egész és már indulhatunk is. – Ha hazaértünk, készítek neked egy jó meleg fürdőt. Fáj valamid? – érdeklődtem kíváncsian, máris kibújt belőlem az orvos.
~ Dehogy mondta... Nem beszélünk csajokról, ahhoz ő túl zombi. ~ Amúgy tényleg! Egyáltalán nem szoktunk csajokról beszélgetni, de azt hiszem, hogy lassan időszerű lesz. Neki is, meg nekem is. Ha rendbe akarjuk tenni a kapcsolatunkat, akkor igenis el kell nekem számoljon arról, miért nem mesélte el, hogy szexi barátnői vannak. Nekem meg be kell őt avatnom abba, hogy valószínűleg találtam magamnak egy plátói szerelmet. Tökzsír.
Az átalakulás gyötrelmei, és az utána következő sokk, a túlcsorduló érzelmek együttese megteszik a hatásukat. Egy pszichológus biztos sokáig boncolgathatná, hogy azért esik jól Faye törődése, mert sosem volt mellettem igazi anya. Nem érdekel a büszkeségem, ennél mélyebbre még a női kabáttal sem süllyedhetek, így hát hálásan és csendben tűröm, sőt, élvezem, hogy simogassa a hátamat, és le-letörölje a könnyeimet. Mintha a megtépázott lelkemet is gyógyítaná ezzel, holott látszólag a testemnek a világon semmi baja sincs, hiszen csak átváltoztam, de nem sérültem meg. A kérdésemre adott válaszán igazán megsértődhetnék, mert azt hittem, hogy csak én vagyok Colinnak és hogy én ismerem az összes hülyeségét, de... Be kell látnom, hogy van párszáz év előnye, nem ugrálhatok. - De... Akkor miért nem mesélt nekem rólad? Igyekszem... - mármint megállni, és úgy tűnik, hogy sikerül is - Fürdőt? Szerintem utoljára pelenkás koromban fürödtem... Mármint, na. Zuhanyozni zuhanyoztam, de kádba, tudod, beülni, ázni, ilyenek. Pazar, már a szokottnál is hülyébb vagyok, de a forró fürdő gondolata most nem tűnik annyira buzisnak, mint ahogy azt egyébként el szoktam képzelni. Sőt, egészen csábítóan hangzik. Ha összeszedi a ruháimat és újra a közelembe jön, bele is csimpaszkodok, és egészen apróra görnyedve kullogok mellette, amerre vezet. Közben pedig végig a fájdalommal kapcsolatos kérdésén töprengek. A farkasom elvonult, én pedig úgy próbálom tudat alatt is keresni Faye-ét, mint egy gyertyalángot a sötétben. - Igazából... Mindenem. Ellenálltam, tudod? - pislogok rá a vörösre bőgött szemecskéimmel - Azt hittem, belepusztulok. Elcsuklik a hangom. Tényleg, így visszatekintve félelmetes volt és ijesztő, mert fogalmam sem volt, hogy mi fog történni és Naomi, és... Újabb könnyek, kurvajó. - És itt... bent...is. Tudod, itt... - ütögetem meg petyhüdt kézzel a mellkasomat, aztán megrázom a fejemet - Bocs, ha így folytatom, a végén még legjobb barátnők leszünk, akik a pasikról pletyiznek és együtt járnak bőrkeményedést vakartatni a lábkörmükről... izé, sarkukról. Tök jó, hogy így megnyílok különben valakinek csak azért, mert törődik velem, és csak azért, mert anyáskodó, és mert benyögi Colin nevét. Szerintem ha az öreg látna, akkorát lebaszna, hogy Új-Mexikóig köpném a bölcsességfogamat.
Farzsebébe csúsztatta az mp3 lejátszóját, mely a hangzatos nevű i generáció Podjai közül került ki. Nem azért választotta, mert annyira kedvelte volna ezt a márkát, hanem mert amerikaiként jobban vonzották a megbízhatónak, stabilabbnak ítélt Apple termékek, mint bármelyik más gyártó által piacra dobott darabok. De nem is ez volt a legfontosabb, hiszen habár rutinjából adódóan adott a külsőségekre, az egyáltalán nem foglalkoztatta, hogy éppen milyen eszközt használ, amennyiben korábban megbizonyosodott arról, hogy a célnak megfelel. Nem volt ez így a fényképezőgépeivel, melyeket különös gondossággal válogatott, minden egyes alkalommal, mikor újat akart beszerezni. Már pedig az ő szakmájában elég gyakran kellett cserélgetnie. Visszatérve azonban a zenelejátszójára, azt becsúsztatta a farzsebébe. Klasszikus zenét hallgatott, mert azt javasolta dilidokija. Mondott valami olyasmit, hogy ettől könnyebben ellazul és jobban rááll a környezetére, ha ilyen állapotban próbál fókuszálni. Olvasott is erről később valami tudományos érkezést, melyben nagyon jól bebizonyították, hogy mennyire frankó, ha az ember ilyeneket hallgat. Szóval végül úgy döntött, hogy legyen. Megigazította a fején a kötött sapkát, és az egyik füléből mégis kihúzta a dugót, ugyanis szerette hallani a környezetét. És talán Mozart mégsem volt annyira jó választást, de nem tűnődött ezen sokáig, hanem az arca elé emelte a gépet, hogy az apró nyíláson keresztül "megvilágosodjon". Itt volt a park, a tél, a kavicsok, a folyó. Várta a pillanatot. Itt volt minden, de valami még hiányzott. Talán a Hold állása nem volt még még megfelelő, talán majd negyed óra múlva, amikor egy leheletnyivel tovább áll. Ő tudott várni, hiszen sportkabátja megfelelően tartotta a hőt, még akkor is, ha nem mozgott folyamatosan. Bár valószínűleg ha több órán keresztül állna így, akkor legalább az ujjai belefagynának a felvételbe. Gyakorolnia kellett a tájképek fényképezését, hogy majd megfelelően tudjanak együtt dolgozni Rúbennel. Sose gondolta volna az egyetemi évek alatt, hogy egyszer annyira "egymásra találnak", hogy végül a napfényes Long Beachről az isten háta mögött találják magukat, egy fagyos kisvárosban. Leengedte a készüléket, és úgy figyelte a víz ringatózását. Vajon hol járhatnak ilyenkor azok a vad libák? Ez fordult meg a fejében és az is, hogy nem ártott volna átolvasnia bár leírást a témában. Bár még nem volt késő. Beugorhatna a könyvtárba, és belelapozhatna pár könyvben. Az élete amúgy is annyira unalmas, ha éppen nem rémálomból ébred az éjszaka vagy a nappal közepén, hogy arról akár még könyvet is lehetne írni. Összerezzent a zajra, de valószínűleg a zaj forrása csak később vette észre, mint ahogy ő észre vette a zaj forrását. Oda kapta a fejét, és fókuszálásra késztette az esti lámpák által gyöngén megvilágított kavicsos part fényéhez szokott szemeit. Próbából ellőtte párszor a gépet, anélkül, hogy maga elé emelte volna, aztán belenézett a "kukucskáló" nyílásba, és célba vette az állatot. Ellőt pár képet, ami digitális készüléke rejtekében semmi helyet se foglalt a kártyáján. Majd azt a címet adja az albumnak, hogy Fairbanksi éjszakák. Vagy hogy magányos séta a parkon. Vagy hogy alaposan benne vagy a pácban, mert nem mindenki szereti, ha fotózzák, de te ezt már úgyis megszoktad, hiszen párszor megjártad már emiatt a bíróságot. Viccesek az amerikai emberek. És lám, egy apró mosoly megjelent az ajkain, miközben arra gondolt, hogy ez bizony már Kanada.
Eljött az idő, hogy az utolsó mai sétánkat is megtegyem Jackkel. Ahogy azt kell ilyenkor több rétegnyi ruhát is magamra kaptam. Egy hosszabb sétát terveztem a "döggel", így muszáj volt, kellően melegen felöltöznöm. Neki sem a legkedvezőbb ez az időjárás a bundája miatt, de azért ő már jobban bírja és sokat is mozog, főleg ha találkozik egy másik négylábúval. Igazából nekem is is jól esik ez az esti séta. Kiváló alkalom átgondolni a fontosabb dolgokat és a hűvös szellő nagyon is felfrissíti az embert. Meg ilyenkor az amúgy sem túl nyüzsi város is teljesen elcsendesedik. Mintha senki sem lakna itt. A séta során nem egy "kutyás" ismerősömmel futok össze, akivel váltok is pár szót, de nem maradok az ő társaságukban sokáig. Végül Jackel kikerülünk a partra, ahol már szinte egy lélek sincs jelen, így bátorkodom kicsit levenni a tekintetem a kutyáról és a sötét vizet kezdem el kémlelni. Egy pillanatra behunyom a szemeimet és csak a hullámzó vizet hallgatom. Nyugtató nagyon is. Sokszor csinálom ezt, ha erre járok. Ilyenkor próbálom teljesen kizárni a külvilágot magam körül, bár ez a négylábú miatt sosem sikerül. Ő rá mindig figyelnem kell, ha nem is a szemeimmel, de a füleimmel nem veszíthetem el. És ez így történik most is. A gondolataimból Jack ugatása zökkent ki. Azonnal kinyitom a szemeimet, majd elkezdem keresni ezt az ostoba jószágot. Meg is találom őt, jó messzire elfutott és ha jól látom éppen zaklat valakit. Nah már csak ez hiányzott. A lépteimet meggyorsítom, így hamar odaérek a kutya mellé, aki csak nagy boldogan csóválja a farkát és egy férfit figyel. -Oh elnézést, hogy megzavarta Önt! Néha nagyon is fafejű és nem tudja, mi a helyes!-Meg is fogom Jack nyakörvét. Nem lehet tudni, hogy az illető fél e kutyáktól vagy sem, így jobb az óvatosság.
Jack már első pillantásra is masszív személyiségnek tűnt számomra, de ez nem akadályozott meg abban, hogy egy-két kattintással megörökítsem lelkesedését. Habár sose féltem az állatoktól, számomra az emberek mindig kicsit ijesztőbbek voltak azzal a jellegzetes természetellenes viselkedésükkel, azért jobbnak láttam, megtartani a tisztes távolságot. Egyetlen tengeri malacon kívül, még az egyetemen, sosem volt állatom, és azt is sikerült idő előtt a másvilágra küldenünk felelőtlen viselkedésünkkel. Talán ez viselhetett meg annyira, hogy azóta se akartam egy madarat se magamnak. Ám ha félnék is az állatoktól, nem vállaltam volna magamra a farkasok és a ludak megfigyelését a közeli erdőségekben, szakavatott Rúben barátom társaságában. Mire a lány közelebb ért, addigra már átvetettem a vállamon a Nikon D90-es tokjának a pántját, majd egészen a hátam közepéig toltam. Ez az egyik rossz szokásom, amiből mindig több gondol származott, mint előnyöm, ám képtelen voltam leszokni arról, hogy a gépeket úgy hordjam, mint annak idején az egyetemi és gimis években a futártáskáimat, amiben kerékpározás közben hordtam az iskolai felszerelésemet. - Semmi baj - pillantok végig újra a kutyán, majd mikor felemelem a tekintetemet, arra is szakítok időt, hogy felmérjem az idegen testfelépítését. No, nem azért, mert attól tartanék, hogy egy nő szétveri az arcomat az édes kicsi ökleivel, hanem beidegződésből. Ám sötét pillantásomat hamar barátságosra váltom, hiszen már hangjából se arra következtetek, hogy az éjszakai órákban kutyájával szokta levadásztatni a vadidegeneket puszta szórakozásból. Sok furcsa dolgot láttam már, talán ezért vagyok ennyire előítéletes. - Valamilyen bull-féle, ugye? - pillantok vissza a kutyára, mint egyetlen társalgási témára, közben szemügyre veszem a nő cipőjét is. Az ember nem is sejtené, hogy mennyi mindent elárulnak róla ezek az apróságok. - Nem értek a kutyákhoz, sajnos - pillantok a nő lélektükreire, részint szégyenlős kisfiús pillantásommal, amivel rendszerint a felnőtt személyiséggel megáldott nőkre mély benyomást szokott tenni. Megfigyeltem már egy ideje, hogy a legtöbb ember nem tudja hosszú távon elviselni, ha bárki is a szemébe néz. A legtöbben elkapják a tekintetüket, vagy zavarba jönnek, főleg, ha lányok. Ritkábban agresszívan reagálnak, ezek inkább a férfiak szoktak lenni, vagy azok a kisebbségiek, akiknek a taníttatási színvonala sajnos nem túl magas. - Nem lehet valami melege - jegyzem meg, kedvesen mosolyogva, hogy csak mondjak valamit, közben a rövid bundára pillantok, és egyszeriben sajnálni kezdem szegény állatot, hogy a hideg Alaszkában kell élnie, akárcsak nekem. - Láthattam már valahol? - a szemeimet visszaadom az idegen arcának, mert az a gyanúm, hogy valahonnan ismerős, ami esetemben elég meglepő, hiszen ideérkezésem óta szinte ki se mozdultam a lakásból, hacsak nem Rúben cibált el éppen valamerre, de ő is legalább annyira magának való, mint én, és csak akkor hív magával, ha valamire éppen szüksége van. Például két széles vállra, de nem azért, hogy zokoghasson rajta, hanem, hogy megvédje a hátsó fertályát.
Természetesen én is alaposa szemügyre veszem őt, csakis kíváncsiságból. Jack farkát folyamatosan csóválja és le nem venné a tekintetét a férfiról. Úgy tűnik valami nagyon tetszik neki rajta. Talán a fényképezőgépe? De az is lehet, hogy van nála kaja. Akkor nem lepődnék meg, hogy ilyen kezesbárány lett Jackből. -Igen, bullmasztiff.-Bólintok is egyet a tippjére. Nos úgy tűnik mégsem tud olyan keveset a kutyákról. A tekintetét állom. Látom rajta azt a kis ártatlanságot, de engem ezek nem vesznek le a lábamról olyan könnyen. Kemény gyerekkorom volt, így több kell ahhoz, hogy elolvadjak, vagy zavarba jöjjek. -Nos mivel sokat mozog, így nem fázik. De igen nem pont neki találták ki ezt az időjárást. Amúgy nem bánt, nem kell tőle tartania. Esetleg ha van Önnél étel akkor azt kiszagolta és kicsit erőszakosabb lehet, de nem harap.-Még egy mosolyt is varázsolok az arcomra biztatásképen. Persze azért még mindig nem engedem el őt. Előbb szeretném megkapni a férfitól a visszajelzést, hogy nem zavarja a kutya pofátlansága. Addig meg Jacknek ki kell bírnia. A kérdésén meglepődöm és ez ki is rajzolódik az arcomon. Nah ez meg honnan jött neki? Nekem csöppet sem ismerős az arca. Ha az egyik vendégem lett volna arra biztosan emlékeznék. -Nos nem hiszem, vagyis hacsak nem járt itt egy tetováló szalonban, vagy az egyetem környékén. Esetleg a parkokban Jack társaságában láthatott, de bevallom nekem nem ismerős az Ön arca.-Próbálom megkeresni az emlékeimben, de sehol sem találom. Talán csak összetéveszt valakivel.
Ha jobban belegondolok, talán mégis volt alkalmam hosszabb időt eltölteni kutyákkal, bár nem az én felelősségem volt az ellátásuk. A katonaság és a rendőrség egyaránt használja ezeket az állatokat, hiszen keresési képességük hasznosságát még a legújabb komputertechnikának sem sikerült felülmúlnia. Az egyik alkalommal a háború alatt, mikor majdnem közvetlenül az arcunkba robbantottak egy épületet, akkor kaptunk magunk mellé egy két tagból álló egységet: az egyik egy kutya volt, valamilyen farkasféle, a másik pedig a trénere, aki nélkül jobban örültünk volna az állatnak, mert az legalább tényleg a hasznunkra volt. Gondolataim azonban visszatalálnak a válaszhoz, és megengedek magamnak egy sajátságos, kicsit talán elégedett mosolyt is. Eltaláltam, pedig h.lye vagyok a kutyákhoz! Bár fogalmam sincs, hogy -masztiff mennyiben másabb más bulloknál, de ez számomra már lényegét vesztette. - Szemrevaló jószág - jegyzem meg, és magamban hozzáteszem, hogy kivételesen egyáltalán nem látom igaznak a mondást, hogy amilyen az állat, olyan a... - Az öné? - egy újabb gyors pillantás az izgatott állatra, majd úgy határozok, hogy leveszem a kesztyűimet, és a farzsebeimbe tűrőm azokat, hogy bármikor elővehessem, amikor szükségem lenne rá. Sajnos ajándékkal nem szolgálhatok az éhenkórászoknak, mert magamnak se hoztam falatozni valót. Igazából nem is terveztem olyan hosszúra a sétát, mint amilyenre sikeredett. - Szép izmos lábai vannak, - még mindig a kutyáról beszélek, pedig az imént a nőéit is alaposan végig mértem. Azért egy kicsit mulattat a saját kétértelműségem, ezért a mosoly nem tűnik el az ajkaimról. - biztos szeret futni - igazából csak találgatok, hogy ne álljunk egymással szemben némán. Általános esetben nem is tartanék fel senkit, de szeretnék rájönni arra, hogy honnan olyan ismerős. Most, hogy kiderült, hogy egy jámbor állatról van szó: lehet, hogy rám jobban hasonlít, mint a saját gazdájára, mert magam is csak ritka alkalmakkor szoktam "harapni", óvatosan, de nem bizonytalanul a kutya felé nyújtom a kezemet. Úgy gondolom, neki se lehet valami nagy öröm, hogy visszafogják, ezért jobb mihamarabb túlesni az ismerkedésen. Bár nagyon reménykedem benne, hogy ezt követően se fog rám ugrálni, mert valószínűleg nem tudnék mit kezdeni a szituációval, és kénytelen lennék eldönteni, hogy erélyesen rászólok, vagy a gazdájára bízom ezt a feladatot... és igazán nem akarok kellemetlenséget senkinek. - Igazából ez egy béna ismerkedő szöveg akart lenni - viccelődök mosolyogva, hogy eloszlassam a kellemetlenséget, amit keltettem, bár cseppet se zavarna, ha komolyan venné, ezt a kijelentésemet is. - Á, tényleg, meg is feledkeztem arról, hogy van itt egyetem, pedig Rúben itt péhádézik - jegyzem meg, inkább magamnak. Közben, ha az állat megengedte, akkor megsimogatom a fejét, így talán nem akar ledönteni a lábamról. - Hogy hívják? - gondolok itt az állatra, de aztán szórakozottan hozzáteszem, mikor elárult a bullmasztiff nevét: - És téged? - kezet nyújtok, meglátjuk, mennyire van féltékeny állata. Előfordult már hogy ilyen esetben a kanok megpróbálták letépni a kezemet, pedig csak ismerkedtem a gazdáikkal. Na, jó, egy állat biztosan jobban megérzi feromonok kibocsátását, mint egy olyan hétköznapi halandó, mint amilyenek mi vagyunk. - Oliver vagyok - mutatkozok be. Próbálom nem erősen megszorítani a kezét, általában ez sikerülni is szokott, feltéve, hogy elfogadta a baráti jobbot. Közben szándékosan váltok tegező formára, mert mocskosul feszélyez, ha valakivel a magázódó formulát kell használnom, ugyanis az a katonaságnál eltöltött életéveimre emlékeztet, amitől pedig tíz körömmel próbálok megszabadulni.
Mosolyogva pillantok le Jackre. Most dagadhat a büszkeségtől, hogy ilyen sok dicséretet megkapott. -Igen! Már kiskora óta velem él. Mikor még egészen pici volt az ölembe is elfért...Most meg néha megfeledkezik a termetéről és sűrűn ledönt a lábaimról.-Ezzel mindaddig nem is lenne gond, míg nem a betonon játssza le. Igen volt már mikor bekattant és hazafelé sétálva úgy gondolta, hogy most is rám ugrik a pehely súlyával én meg szépen bevertem a fejemet. Pár percig szó szerint forgott velem a világ és még csillagokat is láttam. Nem volt egy kellemes érzés. Próbálom őt erről leszoktatni, de olyan kis butuska, hogy annak örülök, ha visszajön mikor hívom. -Hogy szeret e? Ez nem kérdéses! Ahogy kiteszi a lábát a házból már rohan is, még az sem zavara, hogy pórázon van. Akkor inkább húz magával. Bevallom őszintén nem pont az eszéért szeretem!-Halkan felnevetek, majd hagyom hogy a pasas összebarátkozzon Jackel. A farokcsóválása egyre intenzívebb lesz, ahogy közeledik felé a kéz, majd egy erőset ránt rajtam és már ki is szabadítja magát, hogy kikérhesse a sráctól a neki járó simogatást. -Ahogy mondtam...Előbb nyalna halálra, mint hogy megharapna.-Kiszélesedik a mosolyom, ahogy őket figyelem. Nem is lepődöm meg Jack reakcióján. Úgy tűnik neki nagyon is tetszik a fickó...Mondjuk tényleg helyes és igen kedvesnek tűnik. Szavaira jóízűen felnevetek. Szóval innen fúj a szél. -Áhá!...Hát végül is bejött!-Kacsintok rá egyet. Miért is kellene hazudnom neki. Elérte a célját. Talán igaz kissé elcsépelt szöveggel, de legalább megpróbálta. Nem tudom ki lehet az a Rúben, de biztosan valamilyen cimborája. Miután Jack kiörömködte magát engem kezd el piszkálni. Rögtön tudom, hogy mit is akar tőlem, így elő is veszem a labdáját, amit jó messzire el is dobok. Ezzel ellesz egy ideig. -Jacknek hívják! Ne kérdezd, hogy miért pont ezt választottam. Csak úgy ránéztem és ez ugrott be először.-Nem egy gyakori kutya név, de nekem tetszik és hallgat is rá, szóval bárki bármit is mond nem nagyon izgat. -Oh én meg Grace, Holdman.-A felém nyújtott kezet elfogadom, határozottan megfogom és picit meg is rázom, ahogyan azt illik. Jacket az ilyen csöppet sem zavarja. Nagyon is tudja jól, hogy nem vagyok az Ő tulajdona, hogy itt nem ő a falkavezér. -Te fényképész vagy, vagy ez csak hobbi?-Bökök a fényképezője felé. Eddig rólam, vagyis Jackről volt szó, de róla túl sok minden még nem derült ki.
Felvezetés: Ma nem volt túl nagy forgalom az Upperben, így megengedték, hogy Naomi előbb induljon haza, mint ameddig az éjjeli műszak tartana. Alice pedig egy elhúzódó, ám szerencsére sikeres műtétből szabadulva - kocsi hiányában - sétál a parton, megnyújtva ezzel kissé a hazautat. Időpont: 22:50 Civilek száma: 2 civil
Fáradt vagyok, és nincs is jó kedvem, hosszú idő óta nincs, már majdnem másfél hónap eltelt New York óta, de szerintem én egyre rosszabbul festek. Nem tudom, meddig fogom bírni, míg nem lesz szükségem komoly segítségre, de nem biztos, hogy ki akarom várni. Ráadásul, most még nem is tölthetem az éjszakám nagy részét az Upperben, mert hazaküldenek a kevés munka miatt. Istenem… miért? Úgy vonszolom magam, mint a lajhár, nem messze lakom, mégis inkább kiszellőztetném még a fejem, így a part felé veszem az irányt. Tudom, hogy ki kellene hoznom magammal Milot, de annyi energiám nem lenne, hogy otthonról megint elinduljak, így hát most rossz gazdi leszek, és nem megyek el érte. A táskámból előveszem a telefonom, és írok pár sort e-mailben Noenak, azóta rendszeresen levelezünk, nem is vettem eddig észre, hogy mennyire hiányzik az öcsém, holott sosem volt igazán jó kapcsolatunk. Most viszont alig vártam a leveleit, és azt is, hogy válaszolhassak rájuk. Úgy rugdosom a kavicsokat, mintha bármelyik is zavarna, és nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a hely fontos nekem. Hogy itt elhagytam valamit. Agyalok ezerrel, emlékszem, hogy a kikötőnél elveszett a karkötőm, de itt szerintem nyár óta nem nagyon jártam. A hidegben inkább mellőztem a dolgot, meg aztán, az sétáltassa eddig a kutyáját nyakig érő hóban, akinek két anyja van. Csak a víztükörben veszem észre a Hold vöröslő valóját, és úgy pislogok, mint hal a szatyorban. Mi a franc van? Nem tudnám megmondani, miért, de nem tetszik nekem a dolog, a frász kerülget, és a hideg futkos a hátamon. Látok két járókelőt, talán egy pár, de elindulok feléjük, mert meg akarok róla bizonyosodni, hogy ők is látják azt, amit én. - Hahó! Légyszi várjatok egy kicsit! Csápolok feléjük rögtön, mert határozottan azt hiszem, hogy megőrültem, vagy színvak lettem két perc leforgása alatt, vagy a fene tudja, mi történt, de nem hiszem el, hogy a Hold tényleg vörös... Ilyen nincs.
Kezdőlap
//
