Nos, ez egy élelmes ötlet tőle, hogy nem akar a jégen verekedni. Bár, elképzelhetőnek tartom, hogy fel tudnám annyira húzni. De még azért sem lennék ilyen szemét, hogy megszabaduljak az átkomtól. Hallgatom hát, mit is javasol. Ez egy érdekes elmélet, hogy majd ő az agyára megy a kölyköknek, hogy azok megtanulják tűrni a kekeckedést. Nem mondom, van valami teteje, ha híján lennénk ilyesfajta indulatoknak. De az az igazság, hogy ha kritikusan nézem ezt az elmúlt pár hetet, amiről eddig tudomásom van, ezt a posztot Castor egyenlőre magának tartja fenn. Egyedül Ash-t nem tudta eddig felidegesíteni, de Amberrel eléggé sikeres volt, Liuról nem is beszélve. Nem tudom, mennyire lenne jó a két kölyöknek, ha még valaki rájuk mászna. - Szóval mentor lennél? Ahogy gondolod. Ez valóban egy jó érv. Nekem nincs bajom veled, de ez nem jelenti azt, hogy kedvelnélek, vagy nem bírnék élni nélküled. Azt értsd meg, hogy valakit ajánlani nem egy semmiség, hanem azt is jelenti, hogy valamilyen szinten jót állok az illetőért. Ha mégsem válsz be, akkor Castor joggal kéri számon rajtam is, miért is ajánlottalak. Van még valami érved? Én egyenlőre csak tájékozódom. Ha neki rosszul esik, hogy nem zengek róla ismeretlenül ódákat az alfán fülébe, hát lelke rajta. De én sem ettem meszet.
Hmm... a mentorkodásra még nem is gondoltam, csakhogy egyszerűen a többiek idegére mennék, de így ez nem is hangzik olyan rosszul. Szóval egy másodpercnyi gondolkodás után bólintottam is, de a többire nem tudtam mit mondani. - Ez nem elég? - kérdeztem, mert hirtelen nem jutott más eszembe, úgyhogy elkezdtem megint rögtönözni. Abban vagyok a legjobb, nem? Csak kár, hogy egyáltalán nem. Még a gondolkodásom is teljesen össze-vissza van. Hisz ki az-az eszes, aki miközben beszél valami dal cseng a fejében, vagy éppen azon gondolkozik, mikor szakad be a jég? És ugye senki sem szeretné, ha beszakadna a jég. Csupa víz lennék, ami meg egyáltalán nem jó, lehet még ki sem tudnánk jutni, vagy fogalmam sincs. Bár mondjuk, ha nagyot ugrok, akkor lehet sikerül elkerülnöm azt, hogy beleessek... - Harcolni tudok, ha muszáj. A muszájt meg csak azért mondom, mert ha rajtam múlna inkább megpróbálnék szót érteni a másik falkával, nem pedig ezt ami most megy... bár nem vagyok éppen egy nagyon beavatott személy. És ki tudja, hogy tényleg ilyet tennék, de ezen kár gondolkodni. - vontam vállat. - Egyébként meg tudom, hogy mit jelent másokat ajánlani, de ha nem jól csinálok valamit, amúgy sem téged kéne számonkérni, hiszen én beszéltelek rá. - jegyeztem meg. Vajon, hogy tudnak a jégtáncosok olyan ügyesen korcsolyázni? Na jó, vissza kell terelnem a gondolataimat, nem szabad szét csúsznom...
- Nem tudom, hogy elég-e. Nem ismerem Castort eléggé, hogy tudjam, elég-e. De az sose baj, ha valaki magasabban viszi a lécet. Ha megrezeg, az sokkal gázosabb. Szóval ha van még valami, ne tartsd magadban! Kim mintha kissé bizalmatlanul topogna a jég szélén. - Hé! Figyu! Itt lassan két hónapja folyamatosan fagypont alatt van a hőmérséklet. A fenekéig be van fagyva. Legalább egy méter vastag jégen állunk. Egy gőzmozdony kéne neki minimum, hogy betörjön. A harc is előkerült, mint téma. Hát, azért nem tudom annyira hibáztatni, hogy nem szeret harcolni, hiszen én sem. - Vannak helyeztek, amikor nem lehet elkerülni a harcot. Azt kell tudni felismerni, hogy mikor jön el ez a pillanat! Na, de bölcs lettem! Nem, általában bármikor, vég nélkül tudom ontani magamból az ilyen nélkülözhetetlen jótanácsokat. Néha olyan érzésem van, hogy megvénültem, ami farkas viszonylatban kissé korai. Emberként viszont valóban vén lennék már. - Azt javaslom, keress meg akkor még valakit, és próbáld meg meggyőzni őt is, hiszen két falkatag kell neked. Ha ezzel megvagy, akkor keress meg újra! Addig nem állok Castor elé, míg meg nincs a másik, aki ajánlana. Én sem fogom konkrétan ajánlani, csak beszámolok majd a beszélgetésünkről. Majd meglátom, mit szól hozzá a főnök.
Szokásomhoz híven sosem tudok a hátsómon maradni. Ha éppen nincs iskola, vagy valami feladatom akkor az helyett, hogy a tévé előtt ülök vagy a barátaimmal lógok, inkább elmegyek bevásárolni. Igaz...szükség van ruhákra meg mindenre, de ami sok az sok. Bár ezt én hiába is hajtogatom magamnak. Soha nem fogom felfogni. Így hát addig járom minden áldott nap az üzleteket ameddig totálisan csődbe nem megyek. Rossz szokás...de azt hiszem függő lettem. Hogy is mondják? Boltkóros! Szóval éppen azért, hogy ezt elkerüljem a mai nap folyamán, inkább pénz nélkül vágtam neki a sétámnak. Mit ne mondjak...elég unalmas. Az egyetlen dolog amit tehetek az a sétálás és a nézgelődés, amitől még a szívem is fáj, hogy nem vehetek meg semmit sem ami kellene. De muszáj leszoknom minden hülyeségről. Ezt a "tippet" anya adta, csupa jóindulatból. Igazából ő is megelégelte a dolgokat. Azt mondja, amióta elköltöztem otthonról csak rossz dolgok történnek velem. És én magam is kezdek az lenni. Azt akarja, hogy hazaköltözzek egy kis időre. De azt elfeledheti. Túlságosan megszoktam már itt és nem lennék képes elmenni már. Még egy költözés kicsit sok lenne nekem. Nem bírom sokáig a nézelődést így kisietek a folyóparthoz. Mondjuk nem a legszebb hely, de legalább a levegő jó. És azt pedig tudni illik rólam, hogy szeretem az ilyen helyeket. A tengerpartról meg ne is beszéljünk. Talán annál szebb és jobb hely nem is létezik. Nem mindenki van ezzel így gondolom, de nekem nagyon ott van! Miközben csak nyugodtan sétálgatok, gondolataimba merülve, egy férfi hang riaszt fel. Nem messziről jönnek a hangok, de nem is olyan közelről, hogy láthassam a forrását. Közelebb lopódzok és meglapulok az első fa mellett, mikor meglátom mi is folyik itt. Éppen valakit lapsora akarnak verni. Vajon mit ártott nekik az az ember? Egyik alakot sem ismerem, de azt hiszem nem lenne túl jó ötlet közbe avatkoznom. Nem hinném, hogy egyedül bármit is tehetnék ezek ellen. Ahogy az a szegény ember sem, aki már a földön fekszik, miközben négyen csak folyamatosan rugdossák. Legjobbnak találom inkább a fa mögött maradni és megvárni ameddig elmennek. Nem lenne valami jó ha észrevenne valaki itt, már ha eddig nem történt meg...
Reggel futni indultam. Nem volt ebben semmi különös, azóta csinálom, hogy leszereltem a seregtől. Meg kell tartanom a kondíciómat, nem akarom, hogy pocakom nőljön, vagy valami ilyesmi. Egyébként is ki kell szellőztetnem a fejemet. Reggel arra ébredtem, hogy egy újabb gerenda szakadt le és a pénz, amit a házért adtam immár nevetségesen magasnak tűnik. A fenébe, ritka hülye üzletet kötöttem! Úgy döntöttem, hogy ezt a futást annak szánom, hogy kitaláljam, mit tegyek. Eladni nem hiszem, hogy sikerülne, nem találnék még egy akkora barmot, mint amekkora jómagam voltam. Kellemes tempóban fogtam a futásnak. Az ég tiszta, már-már ragyog, a folyópart, amelyre viszonylag gyorsan rátaláltam szép és tiszta. Gyorsítok a tempón, érzem, hogy kezdek izzadni. Nem figyelek igazán az útra, inkább a zenére, amely dübörög a fülemben. Jól választottam ez alkalommal, szinte a dallamra érkezik és emelkedik a lábam. Túlságosan szép, túlságosan idilli volt ez a kép ahhoz, hogy sokáig tartson. Meg is érkezett a kijózanító realitás egy nagydarab fickó hátának képében, amelyet, bár észrevettem, de még így is sikerült felkenődnöm rá. - Bocs, öreg, nem vettelek észre – mondom, és gyorsan kikapom a fülhallgatót a fülemből. Sejtem, hogy mennyire hülyén hangzik, amit mondtam, hiszen a csávó mégiscsak akkora, mint King Kong, még úgy fejformára is. Sajnálatos módon sem ő, sem a három haverja nem értik, amit mondok. Meg kellene próbálnom elmutogatni. Vagy vehetnék nekik banánt, szerintem az is használna. Az első ütés váratlanul ért. A szemétláda mögém került, miközben én békejobbot akartam nyújtani a haverjának! Szerencsétlenségemre az egyikük, minden bizonnyal véletlenül éppen akkor megemelt térdébe dőltem, az orrom rendesen megérezte a csapást. A harmadik kirúgta a lábamat, én meg elterültem a földön és abban a pillanatban már mind rajtam is voltak. Jómagam azonban nem vagyok idióta, elvégre tengerészgyalogos kiképzést kaptam és Johny tizedes a beleimet kitépné, ha megtudná, hogy hagytam magam megverni. A lábaimat a második vádlijára kulcsolom, majd egy hirtelen rántással gyönyörű nyílt törést okozok neki. Fájdalmasan felvisít, összeesik, de ekkor én már felugrok és egy laza mozdulattal gyomorszájon fejelem az egyes számú gorillát. Elhajolok, hogy azért mégse a fejemre vagy a nyakamra okádjon a jól megtermett tesztoszteron-baba, majd a másik kettő felé fordulok, akik ekkorra már, nyakukba kapva a második idiótát menekülőre fogták. Ebben a pillanatban nagyon sajnálom, hogy nincs nálam a pisztolyom, úgy szívesen utánuk küldeném a tárat. Ehelyett öklendező Eggyeskét a helyén hagyva egy fához botladozom, amely mögött már leselkedik egy hölgyemény, lerogyok, megfogom a törött orrom és egyetlen rántással, meg sűrű anyázódás kíséretében visszarántom a helyére.
A fához lapulva nézem mi történik és már szinte nekem fáj ez az egész. Én soha nem lennék képes megverni bárkit is. Nem szeretem az ilyesmit. Bár lehet van neki oka, mivel az elejét nem láttam ennek az egésznek, de akkor is...Amikor már kezdtem azt hinni, hogy nem sokáig húzza az ürge, hirtelen felélénkül és jól helyben hagyja a négy pasast. Ezt meg hogy csinálta? Hiszen ő egyedül van. Na meg dupla akkorák a többiek. Ha velem történt volna ez akkor azt hiszem már régen meghaltam volna ott. Mire újra hátra fordulok és kilesek a nagy fa mögül már ott áll a fának támaszkodva a megvert alak. Illetve jól vissza is adott mindent. Szóval végül nem őt hagyták jól helyben. Mikor megpillantom ijedtemben elugrok a fától. Először azt hiszem, hogy valamelyik nagy darab látott meg és nekem is akar párat adni. Bár azt hiszem akkor futásnak erednék...talán gyorsabb lennék, talán nem! Az kiderülhetett volna, csak hogy nem a veszélyesebbik alak jött ide. A másik valamivel nagyon szenved. Mintha csak öklendezne, de ebben nem vagyok teljesen biztos azért. Először meg sem tudok szólalni, vagy inkább nem tudok mit mondani. - Jól van? - Meredek rá, mikor megtalál a hangom. Hát ami biztos az az, hogy nem éppen kívántam volna látni ahogy visszarakja a helyére az orrát. Igencsak elfog tőle pár pillanatra a rosszullét. Nem bírom a vért sem, nem hogy ezt...De azért csak ki fogom bírni valahogy már! - Kell valamiben segítség? - Teszem fel a következő kérdést miközben még mindig a másik pasast méregetem szemeimmel, hátha valamire készülne.
A kiscsaj a fa mögött rendesen megijedt tőlem. Valahogy nem tudok csodálkozni, valószínűleg nem lehetek a legszebb látvány. Rámosolygok, kedvesen, amennyire tudok, csak azért, hogy ne meneküljön el sikítva a helyszínről. - Az ilyen esetre mondják, hogy ne kezdj ki egy tengerészgyalogossal – próbálom oldani a fesztültséget a harmatgyenge poénommal. – Egyébként, tudja, kitehetnének egy táblát, hogy a gorillák elszabadultak a helyi állatkertből. Mindannyiunk számára hasznos lenne. – Reszketegen még föl is nevetek, csak ez hamar elhal, amikor megérzem, hogy fájnak a bordáim. Hiába, King Kong és díszes famíliája jól helyben hagyott. – Ha tudna adni valamit, amivel letörölhetném a vért a képemről, az jó lenne. – mondom, még mindig mosolyogva. Egy ideig csak ülök ott a fa mellett és figyelem, ahogy Eggyeske a barátai után ered. Valószínűleg a szagukat követi, bár tudja a fene. Fölpillantok a lányra. Olyan kis fiatal ártatlannak tűnik, nem kellett volna ilyesmit látnia. Mindenesetre örülök annak, hogy nem rohant el ijedtében a fenébe, nem szívesen üldögélnék itt véres képpel. Legalább az orromból nem szivárog már, bár nem igazán érzem a szóban forgó légzőszervemet. - Hová valósi? – kérdezem egy rövidebb idő múlva. Megpaskolom a helyet magam mellett, invitálva, hogy üljön oda mellém, ha akar. Amúgy sem hiszem, hogy folytatnám a futást, jelenlegi állapotomban biztos nem. kellemes benyomás alakult ki bennem a városról így az első napon. Mondjuk, ez még mindig jobb, mintha valamelyik agyhalott felgyújtotta volna a kocsmát, mert akkor csúnyán elintézném őket.
Mikor végre megnyugszok teljesen és bebizonyosodok róla, hogy nincs semmi veszély veszek egy nagy levegőt és közelebb megyek a pasihoz. Mosolyára csak én is megeresztek egyet. Gondolom elég jól lehet ha már tud beszélni és persze mosolyogni is. Nem mindenki lenne rá képes. Legtöbb ember a helyében, most ordibálna és szitkozódna, a méregtől és a fájdalomtól egyaránt. Szóval még egy dicséretet is majdnem megérne az amit most tesz. Legelső mondatából máris kiderül, hogy tengerészgyalogos. Legalábbis elég valószínű, nem hinném, hogy csak a hülyeség kedvéért mondja. - Azt hiszem van benne valami. - Mondom majd mikor újra elkezd beszélni felnevetek. Milyen nagy igazság...simán kitehetnének egy táblát. Bár szerintem még egy gorillánál is veszélyesebbek és nagyobbak tudnak lenni ezek az emberek. Nem szívesen futnék egyikkel sem össze szívesen csak úgy az utcán. Nem hiszem, hogy nagy akadály lenne egy kis veréshez ha mások is látnák ahogy péppé ütnek valakit. Elvégre most sem néztek körbe, hogy esetleg valaki figyeli-e őket. Pedig én bizony ám itt voltam! De bár ne lettem volna! Nem válaszolok erre már semmit, gondolom a nevetésemből már gondolja, hogy egyetértek vele mindenben. Mi mást is tehetnék. - Persze! - Mondom gyorsan, majd a zsebembe nyúlok. Ha el nem felejtek eltenni akkor mindig van nálam papír zsebkendő. Nem tudni, hogy mikor lesz rá éppen szükségem. Átnyújtom neki az egész csomaggal, talán szüksége is lesz rá. Nincs kizárva. - Mit tett, hogy így helyben hagyták? - Kérdezem miközben az arcát fürkészem szemeimmel. Nem sokáig fogom bírni a vér látványát...remélem nem akar több kiszivárogni. - Én? Amerikai, Los Angelesben nőttem fel. Csak tanulmányok miatt jöttem ide. Na és maga hová valósi? - Kérdezem miközben helyet foglalok mellette.
Sikerült megnevettetnek a fiatal lányt, amivel remélem, hogy sikerült elűznöm a megrázkódtatást, amit az okozhatott, hogy látta, ahogy megpróbálnak összeverni. Hálásan biccentek neki, amikor odaad egy csomag zsebkendőt, majd a kulcsomból vizet locsolok rájuk és elkezdem törölgetni a képemet. Szerencsére a vér nagyobbik része még nem száradt oda, így aztán egészen könnyen ment a tisztogatás. Miközben ezt csinálom nem szólalok meg csak egyetértően hümmögök vagy bólogatok. Végül úgy, ahogy sikerült megtisztítanom a képemet, így aztán van esélyem válaszolni is az utolsó elhangzott kérdésére. - Nekimentem Eggyeskének – felelem színtelen hangon. – Persze bocsánatot kértem utána. Áh, kőagyúak. – Ezzel zárom is a mondandómat. Nem szeretek a megtörtént eseményekről sokat beszélni, főleg olyasmiről nem, ami ennyire a közelmúltban történt. - Azt hiszem az a típusú ember vagyok, akit senkiházinak neveznek – mosolygok melankolikusan. – Tudja, folyamatosan költöztünk. Éltem Los Angelesben, Bostonban, New Yorkban de szerintem még anyám kínjában is. – Nem akartam ezt úgy a csajra zúdítani, jött magától. – Eljöttem ide, hogy nyissak egy kocsmát, erre hozzám vágták a város legleprább helyeinek egyikét. Sebaj, felújítom… Majd benézhetne valamikor. Remélem, hogy a lány nem hiszi azt, hogy fel akarom szedni. Mármint szép is, kedvesnek is tűnik meg minden, csak egy kicsit túlontúl fiatal. - Paul MacMurth vagyok, úgy egyébiránt – nyújtom a kezemet felé, mivel rádöbbenek, hogy paraszt módjára elfelejtettem bemutatkozni. Ki hibáztatna, na, éppen majdnem péppé vértek az imént!
Szinte alig tudom elhinni, hogy azért kapott ennyit mert nekiment...persze véletlenül. Hiszen ez igencsak hülyeség. Mondjuk ha én mentem volna nekik akkor ugyanezt kaptam volna? Vagy inkább mást...amibe bele sem szeretnék menni, vagy gondolni. Nem tudom mit gondolnak magukról az ilyen emberek. Hogy csak úgy bármit megtehetnek bármikor? Mert mondjuk nem hinném, hogy szabadna ezt nekik. Nekem nem lenne képem, és szívem sem még egy állatot sem bántani. Ugyan mit érezhetnek az ilyen gorillák? Erre azért most kíváncsi lennék nagyon. Bár nem annyira, hogy összefussak velük és tapasztaljam. Ha ez kell hozzá akkor inkább kihagynám. - Hát erre nem igazán tudok mit mondani, nem értem, hogy lehet valaki ilyen. Vajon mit képzelhet magáról? - Mondom egy fajta gúnnyal a hangomban, értetlenül. Hát most csak azt remélhetem, hogy nem lesz neki semmi komolyabb baja. Nem szeretnék most senkit sem kórházba vinni bármilyen gond miatt. De szerencsére nem tűnik veszélyesnek egyik sérülése sem. - Én mindig szerettem utazni. Még most is szívesen ellátogatnék ennyi helyre. Vagy többre... - De sajnos nekem ez nem igazán adatott meg. Ha befejezem végre az iskolát, akkor talán. - Persze, benézek majd. Csak a helyszínt kellene tudnom. - Mosolyodok el én is. Azt hiszem kezdek kicsit felengedni már. - Örvendek. Én Deanna, Deanna Marx! - Fogadom ezzel el kézfogását.
Egy jó kis munkanap után jól esik az embernek egy kis szabadság, nah meg a kutyát is meg kell sétáltatni néha napján, és ha nem akarjuk, hogy egész este fel-le ugráljon az ágyon akkor bizony rendesen ki kell fárasztani, ahhoz meg szükséges egy hosszú séta. Mivel még nem fedeztem fel teljesen a várost, így most is megpróbálok új utakon menni az én egyetlen drága Csokikámmal , míg végül ki nem lyukadunk a folyóparton. Erre felé még sosem jártam, de most tökéletes hely lesz. Legalább jól kifárasztom ezt a pattogó bolhát. Még játékot sem kellett hozni, tele van fa ágakkal. Tiszta spórolás. Bár igaz van munkám, nem is akármilyen és még jól is keresek vele. Nem hittem volna, hogy felvesz maga mellé, akkor főleg lemondtam róla, mikor megláttam őt. De úgy tűnik valamit mégis csak jól csinálhattam és remélem ez után is csak jót fogok. Bár azért néha mondhatna egy két biztató szót, de ki tudja lehet, hogy a végén jobban megnyílik, még ha nem is baráti szinten. A sétáláshoz nem öltöztem ki, még csak az hiányozna. egy egyszerű kopottas farmer van rajtam és egy pár számmal nagyobb szürke pulcsi, hajam meg ahogy sokszor most is be van gumizva egyrészt a szél miatt, nah meg a játék közben nem örülnék neki, ha zavarna. A földről gyorsan felkapok egy botot, majd el is engedem Csokit és indulhat is a játék!
Párizs. Ragyogó fények, gyönyörű emberek. De ez mind nem számít. Nekem ebben az egészben csak egy valaki fontos. Annuska. Az én gyönyörű menyasszonyom. Bárcsak minden estét csupán kettesben tölthetnénk, de a kedvesem bálokba vágyik. Nekem pedig kötelességem teljesíteni a kívánságait. Így hát magamra ráncigáltam a legfessebb felöltőmet, a szemem köré húztam egy egyszerű fekete álarcot. És már indulhatunk is, annak a mérhetetlenül irritáló Beauvaises asszonyságnak a maszkabáljába. Együtt táncolunk. A terem csillogása, az elegancia és a pompa már-már hányingerkeltő, de ez mellékes. Amíg együtt vagyunk, addig nem érdekelnek az ilyen kis semmiségek. Ábrándozásomból Borisz vakkantásai ráznak fel. A tenyészetem jelenleg legrégebbi kutyája. Már egyébként is nyugdíjba akartam vonultatni, hát most itt volt rá a tökéletes alkalom. Csak egy röpke kis telefonhívás Williamnek és már küldte is az egyik fiatal segédjét. Senának is van egy rakat kutyája, de azért az ember fia még így is a saját jószágai után vágyik. Ha végül is a letelepedés mellett döntök, akkor valahogy át is kell hoznom ide az egész perputtyot. Remélem a húgom nem fél egy kis versenyhelyzettől. Kissé talán túlzón is feddve nézek huskymra. Nem kedvelem amikor elszakítanak az egyetlen lehetőségtől, hogy együtt lehessek Annuskával...a gondolataim sűrű erdejében. -Borisz! Gyere ide! Mondom tettetett orosz akcentussal. Ez a kis rájátszás felüdülő változatosságot nyújt a néha unalmas mindennapokban. Valamint nem hagyja, hogy elfelejtsem ami még az óceánon túl történt. Mivel kutyám nem szaladt vissza hozzám, ezért kissé kíváncsian felé veszem az utamat. Az öregfiú egy másik jószággal játszadozott egy botért. De úgy tűnik, hogy a kisebb példány nem kimondottan örül a dolognak. Körbenézek, hogy megpillantom valahol a gazdáját. Mivel csak egy nő van a láthatáron ezért következtetek. Szomorú szemeimmel megvárom amíg kicsit közelebb ér hozzám.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Úgy tűnik nagyon élvezi ezt a kis kiruccanást. Azt hiszem meg is van a törzshelyünk és legalább még szép is a kilátás. Majd a fényképezőgépemet is el kellene hoznom egyszer. Az egyik alkalommal mikor eldobom a botot egy idegen husky is megjelenik a képben és előbb oda is ér a játékhoz, mint Csoki. Több nem is kell a kis kutya máris rátámad a nálánál legalább ötször nagyobb kutyára. Vicces egy látvány, de aranyos. Miközben ők elvannak egymással közelebb sétálok hozzájuk és ekkor meg is pillantom a másik kutya gazdáját. Egy aprócska barátságos mosoly kúszik az arcomra, majd meg sem állok, míg mellé nem érek. -Jó napot! Gondolom az Öné a husky!-Kóbor kutyákkal nincs semmi bajom, de ki tudja milyen betegségei vannak, vagy esetleg bolhái, amit nem szívesen vinnék haza. -Nagyon szép kutya!-És csak most esik le, hogy milyen illetlen vagyok. Csak úgy idejöttem hozzá és az is meglehet, hogy egyedül akar lenni. -Oh elnézést! Megzavartam Önt? Mert ha inkább egyedül maradna csak szóljon és arrébb megyek. Nem szeretnék a terhére lenni!-
Amikor rám köszön enyhén félrebillentem a fejem. Kissé révetegen nézek rá, mint valami holdkóros. Hmm...milyen különös kifejezés. Főleg, ha az én fajtámra használja valaki. Érdekes. Megkésve viszonzom üdvözlését. Csöndesen beszélek. Ha akár egy méterre állnak tőlem, akkor már nem hallaná szavaimat. -Szép napot önnek is. Pontosan. Borisz! A jószágra már erélyesebben szólok rá. Még az előbbinél is. A kutya feleszmél, hogy gazdája szólongatja. Lezseren visszabaktat közvetlenül a lábam mögé és onnan figyeli tovább a kisebb állatot. -Köszönöm. Mármint...köszöni. Nem az én érdemem, hogy így néz ki. Maximum a szőrzetének ápoltságába avatkozhatom be. Jelentem ki. Persze, ez mind nem volt igaz. Már Borisz ükapját is én tenyésztettem ki. Már ha ilyen rokoni felmenőket aggathatunk a kutyákra. Hmm...a figyelmességét megjegyzem magamnak. Manapság már egyre kevesebb ilyen embert találni. Egy pillanatra el is gondolkozom azon, hogy mi is lenne a jobb. Visszatérni az álmok világába, vagy inkább a valósággal törődni. A józan eszemre hallgatva inkább az utóbbit választom. Barátságos mosolyt varázsolok az arcomra, meg ha nem is túl őszinte, de egy olyan szem aki nem ismer, igazán valósnak gondolhatja. -Nem, nem. Örülnék egy kis társaságnak. És, ha szabad kérnem, bár tudom az illem nem éppen így határoz, de tegeződhetnénk. Lehet, hogy egy kicsit még el is feledteti velem Annuskát. Még akár valami érdekes is kisülhet a dologból. Próbálom magam győzködni, nem túl nagy sikerrel. -Egyébként a te kutyád milyen fajta? Bocsánat, csak az északibb megjelenésűekbe vagyok otthon. Mondom teljesen őszintén. A déliek élőlényei valahogy nem tudtak sohasem magukkal ragadni. Ahogy a művészetükön kívül semmi sem. Még mindig az orosz akcentussal ejtettem ki a szavakat.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Oh miattam nem kell ide hívnia. Nyugodtan játszhatnak! De persze azt is megértem, ha Ön nem akarja.-Láthatóan Csoki élvezi a társaságot főleg, hogy az is kutya és nem valamilyen más állat. De mivel elhívták a játszópajtiját, így továbbra is nagy lelkesedéssel ő is odajön hozzánk és elkezdi piszkálni a Huskyt. -Hé! Csoki! Hagyd őt békén! Inkább menj játszani a bottal!-Azzal ismét felveszek egyet a földről, majd jó messzire el is dobom. Több nem is kell neki azonnal utána ered és nagy örömmel veszi szájába. -De az Ön érdeme is! Hisz gondoskodik róla! Ha nem etetné, itatná nem nézne így ki. Jó látni ilyen rendes gazdákat!-És ezt teljesen őszintén mondom. Sajnos már nem egy kórósan sovány állatot láttam, akik nem valami betegség miatt váltak ilyenné...Nem csak a "gazdái" egyszerűen nem akartak velük foglalkozni. Szomorú, nagyon! -Ez egy remek ötlet. Én is jobban szeretem a tegeződést főleg, ha nem is nagy a korkülönbség.-Mert így kinézetre nem mondanám valami öregnek. -Ő egy basset hound! De még kölyök. Bár nem lesz akkora mint egy husky. Tacskó méretű, vadászkutya. Ami azért ironikus, mert kinézetre azt mondaná az ember, hogy jobban szeretik nézni a vadászatot, mint részt venni benne.-Elnevetem magam, majd illedelmesem kezem felé nyújtom. -Mellesleg Alice vagyok! Nagyon örvendek.-Ahogy megérintem a kezét valami fura érzés fog el és pár másodperccel később hirtelen elkezdek csuklani. Meglepődök rajta nagyon, hisz nem értem, hogy miért is kezdtem el csuklani, hisz nem ittam semmi olyat, vagy nem nevettem annyit. -Elnézést!.....Nem....Tudom....Mi...ért...-Milyen jó lenne ha lenne nálam egy kis víz. Az mindig hatásos szokott lenni.
-Nem maga miatt. Néha kicsit el tud vadulni. Tudja, megszokta már, hogy Ő az úr a háznál. Végül is, elég sok ideig volt alfa szerepben a tenyészet saját kis családján belül. Lazítok egy kicsit a tartásomon, hogy az állat tudja visszatérhet a kisebb jószághoz. Vidáman kilő a lábam mellől és kihívóan tekint rá a fiatalabb állatra. A bottal nem törődik, inkább Csokit akarja játékra inspirálni. -Te sem szégyenkezhetsz. Utalok itt az ő kutyájának szépségére. Valóban hejre kis jószág. Tekintetemmel néhány percig követem a játékukat. Majd a nő magyarázatára visszafordulok és figyelmesen végig hallgatom. Nem érdekel túlzottan, de színlelem magam és félmosollyal az arcomon nézek bele a nő szemébe. -Értem. De nem szabad senkit lebecsülni, csupán a testméretei vagy a kinézete alapján. Én sem teszem soha... Jelentem ki. A bemutatkozásról teljesen meg is feledkeztem. Hát ennyi mindent elfeledtetett velem ez a néhány hónapnyi üresjárat? A legalapvetőbb udvariasság, hogy a férfi mutatkozik be előbb. -Warren, Warren Stender. Ejtem ki az egyik ritkábban használt álnevemet. Az akcentusom mellé igen különösen hathat ez az angolszász név, de nem igazán zavarnak az ilyen apróságok. Elfogadom a felém nyújtott jobbot. A reakciójára felvonom az egyik szemöldökömet. -Jól van? Kérdem gyanakvóan. Valami furcsa érzés fog el ezzel a nővel kapcsolatban. De mivel nem tudom hová tenni, ezért inkább elhessegetem magamtól.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Igen ezt tudom. Nekem sem szokásom.-Lehet, hogy félre értett engem, de sebaj. Megesik az ilyen néha. A csuklásom lassan marad abba. Olyan 5-6 perc múlva csillapodik le, ami számomra szintén meglepő, hisz általában nem múlik el nálam magától. De a jelek szerint ez csak egy futó szellő volt. -Igen köszönöm! Nem tudom mi történt. De jól vagyok! Azért remélem nem fog visszatérni. Nem szeretem.-Bár ki szereti az ilyet? Hangos és idegesítő és a legtöbben csak kiröhögnek. Miután összeszedtem magam a kutyák felé pillantok, akik továbbra is jól elvannak egymással. Ám ez nem izgat engem. Csak úgy fogom magam és közelebb sétálok hozzájuk. Csoki azonnal észrevesz és rögtön oda is rohan hozzám. E miatt letérdelek a földre és elkezdem dögönyözni. Közben Borisz is megérkezik, aki azonnal el kezd szaglászni engem, majd kezem lassan felé nyújtom és ha engedi őt is elkezdem simogatni. -Milyen barátságos egy kutya vagy!-Pillantok fel egy rövidke pillanatra Warrenre, majd elkezdem simogatni Borisz hasát, aki a jelek szerint nagyon is élvezi.
Amint abbamarad a nő csuklása az érzésem úgy múlik el, mint amilyen hirtelen jött. Tudom Aliceről, hogy ember. De biztos, hogy van benne valami különleges. Átpásztázom elmémmel a környéket. Se szellem, se másik farkas nincs a közelben. Hmm...ez is elég furcsa. Ebben a pár hétben azt vettem észre, hogy ha elvetnék valami követ előbb találnék fejbe egy farkast mint egy egyszerű embert. Szótlanul nézem, ahogy lehajol és elkezd játszani a két kutyával. Borisztól nem szokatlan, hogy egy kis ismerkedés után jól reagál még az ismeretlenekre is. Annak idején ez volt az egyik alapvető ok, hogy bevettem a tenyésztésbe. A jó személyiségét át is örökítette az utódaira. Még mindig teljesen csöndben várom, hogy történik e valami érdekes. Már épp rászólnék a kutyámra, hogy ideje lenne indulni, amikor az vad fejrázásba kezd. Ezzel szinte nyáltengert zúdítva a szerencsétlen Alice-re. Borisz, mint valami megbokrosodott csődör felágaskodik és ráveti magát a fiatal nőre. Egész testével ránehezedik és elkezdi nyalogatni az arcát. Testével pedig párzó mozdulatokat végez áldozata lába felé. Visszafojtott nevetéssel ugrok oda. Kutyámat megragadom a nyakörvénél fogva és odébb húzom. Tettetett szigorral rivallok rá. Érzi belőle, hogy nem gondolom teljesen komolyan, ám már nyugton marad és érdeklődve nézi tovább újdonsült ismerősünket. Újból odanyújtom neki a kezem, hogy felsegítsem a kavicsokkal borított talajról. -Elnézést. Had segítsek. Ahogy mondta, barátságos. Mostanában talán túlságosan is az.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Boldogan simogatom a kutyát, amitől Csoki egyre féltékenyebbé válik. Pedig megszokhatta már, hogy nem csak ő van, hisz otthon ott van a macska és a papagáj is. Épp mikor már abba hagynám a simogatást végül rám veti magát. A hirtelen jött mozdulattól eldőltem, mint egy fa az erdőben és már itt is van a baj. Nah ilyet még sosem váltottam ki kutyából, sőt egy állatból sem. Azzal nem is lenne baj, hogy össze vissza nyálaz, de a párzási szándéka nagyon is zavaró. Fülig pirulok miközben próbálom magamtól ellökni a nagytestű kutyát, aki úgy tűnik nem akarja feladni a "harcot". Csoki közben meg eszeveszetten ugat, vagy drukkol Borisznak, vagy kinevet engem. Egyik szebb, mint a másik. -Hééé hagyd abba és szállj le rólam!-Végre gazdija levakarja rólam, így elkezdem törölgetni az arcom, majd a felém nyújtott kéz felé pillantok. -Nincs semmi gond...-Csak iszonyatosan ciki ez a helyzet. Érzem ahogy továbbra is rák vörös a fejem. Már csak ez hiányzott. Elfogadom a segítő kezet és mire felállok ismét elkezdek csuklani. Nah ez remek. -Azt.....hiszem, hogy.........ez nem......az.........én napom!-És legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Biztosan jókat evet rajtam magában. De rendes, hogy nem visszatartja a nevetést. Az csak rontana a helyzeten.
-Igen, ahogy látom valóban nem az. De lesz ennél jobb is, meglátod. Jó apám mindig azt mondta. Az új hajnal egy új kezdetet tartogat a számunkra. Rajtunk áll mit kezdünk vele. Szép és nagyon kis "cuki" mondás. Csak két dolog hibázik abban, amit az imént kiejtettem a számon. Az első, hogy apám soha nem mondott volna ennyire pozitív dolgot nekem. Á, nem...ez Mihail bácsi szava járása volt. A második pedig: egy nagy marhaság az egész. A holnap csak egy dolgot hoz a szenvedőnek. Még több kínt és siralmat. Nem a fájdalmak és a jövő miatt, de nem ám. Siratjuk a múltat. Mindazt amit elveszítettünk. A családot, a boldog életet. És ameddig el nem ragad a kegyes halál, addig én is így fogok élni. Sötétség borul az arcomra. Kutyám megérzi, hogy ismét lejjebb csúsztam a saját lelkem egy rejtettebb bugyrába és szomorkásan odasimul a lábaimhoz. Feszesen kihúzom magam és valahogy megpróbálom elterelni a gondoltaimat. A néhány percnyi kínos csöndet elsőként megtörve kezdek el beszélni. Hangom rekedtes és alig érezhetően, de vészjósló. -Mondd csak. Mivel foglalkozol? Jól gondolom, hogy te is állatok körül töltöd a napjaidat?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Nem tudom mi van most velem. Nem szoktam ennyit csuklani. Ne haragudj.-Nem elég, hogy a kutyája is teljesen rám mozdult, de még ez a csuklási roham is rám tört. Most aztán meglehet a véleménye rólam. Csoda, hogy még nem hívott senkit a diliházból. A kínos csöndet felhasználom arra, hogy összeszedjem magam. Kicsit igazítok az öltözékemen, leporlom magamról a koszt meg Csokit is megkeresem tekintetemmel. Szerencsére nem mászott el nagyon, csak egy újabb bottal szórakozik. A kérdésre felkapom tekintetem, majd bólintok is egyet és csak ez után szólalok meg ismét. -Jól gondolod. Állatorvos vagyok. Sikerült munkát kapnom az itteni állatorvosnál, bár még hozzá kell szoknom. Teljesen más mint otthon. A főnök nagyon csendes és mogorva. De csak megszokom majd és akkor jobb lesz.-Nah meg különben sem kéne panaszkodnom, mert egy olyan bemutatkozás után igen hálás lehetnék amiért felvett engem maga mellé.
-Hagyd! Csak akkor kérj bocsánatot valakitől, ha valóban rászolgáltál. A csuklás nem bűn. Megérzem, hogy valóban szégyenkezik. Félredöntöm a fejem és kissé talán mogorván tekintek rá. Egy idős ember szemével nézem a lányt. Bár, a fajtámon belül nem számítok matuzsálemnek, sőt még csak öregnek sem, de manapság nagyon is egy vén szarnak érzem magamat. -Ha majd megölsz és felkoncolsz egy ifjút. Na akkor bocsánatot kérhetsz. Dörrenek rá. Ha nem lennék olyan amilyen, akkor most megragadnám és addig ráznám amíg a fejébe nem sikerül égetnie, hogy ne legyen ennyire meghunyászkodó. Kicsit ellágyulok amikor a munkájáról kezd el fecsegni. Borisz megérezve ezt a változást óvatosan elszelel mellőlem. Félérdeklődőn kérdezek vissza. -Otthon? Honnan jöttél? És meg tudnád adni a rendelő címét?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Kissé meglepetten pillantok a férfira. Igazat kell adnom neki, tényleg sokszor kérek bocsánatot apró dolgokért is. Már többen is mondták ezt nekem, de mindig későn veszem észre és nehéz egy többéves szokást megváltoztatni. A mogorvább szavaitól meg inkább megijedek. Most úgy érzem magam mint egy gyerek aki rosszat csinált és az apja jól kiosztotta. De talán erre is van szükségem. Nem tudom. Az is lehet, hogy sosem fogok tudni megváltozni és ilyen maradok. -Értem!-És bocsánat...De ezt inkább már nem is mondom ki, mert a végén tényleg kapok tőle egy taslit. A kérésre azonnal bele is nyúlok a táskámba, majd egy névjegykártyát adok oda neki. Nem az enyém, hanem a főnöké, de a rendelő címe és száma is rajta van. Én már úgy is tudok őket, így felesleges megtartanom. -Ő a vezető és ez az ottani szám. Nekem nincs még ilyen kártyám, de majd talán idővel azt is csináltatok. Bár igaz nem tartom értelmét. Úgy sincs kinek adni.-Elmosolyodom, majd végre válaszolok a kérdésére is. -Kanadából, pontosabban Dawsonból. Egy kis város nem messze a határtól.-Jól esik, hogy így érdeklődik. Általában pont fordítva szokott lenni. Én mindent megtudok a másikról, de az semmit rólam. -És te? 100%-ig alaszkai vagy?-Kérdezem tőle teljes érdeklődéssel. Jó lenne már pár ismerőst összeszedni, akikkel néha találkozgathatok. Bár lehet, hogy Ő pont nem velem akar majd a továbbiakban ismerkedni.
Kezdőlap
