Na, úgy tűnik sikerült megértetnem vele. Bár lehet, hogy pár nap múlva már semmire nem fog emlékezni belőle. És bizonyos mértékig jól is tenné. Engem sem érdekelne egy vadidegen, valami szegről végről odavetett leckéje. Egy kedvetlen félmosollyal átveszem a kártyát és megnézem a nevet és a számot. Előbbi valahogy furcsán ismerős. Néhány pillanat kell, hogy rájöjjek, Sedna beszélt róla. Ő is a húgom falkájához tartozik. Hmm…a kishölgy igen sokat kerül farkasok közelébe. Mondjuk, ebben a városban ez annyira nem is meglepő. Gyanúsan sandítok vissza rá, és újból a kártyára. Gyorsan elsüllyesztem a kabátom belső zsebébe és udvariasan megköszönöm. -Hálás vagyok. Hamarosan fel foglak keresni benneteket. Majd lesz, ha egy kicsit megtelepszel a városban. Bár, igaza lehet. A névjegykártyáknak amúgy is bealkonyult. Ebben az internetizés világban. Kanada, milyen rég is gondoltam rá. -Hmm…kedvelem északi szomszédainkat. Sokat…nyaraltam ott a húgommal. Nem teljesen volt hazugság az iménti mondatom. Tényleg elég sok időt töltöttünk ott Senával. Még talán száz éve. -Egyáltalán nem vagyok amerikai. Oroszországban születtem, Mosz… Megcsörren a mobiltelefon a nadrágzsebemben. Előhalászom. Sedna az. Kinyomom. -…kvában. Nagyon röstellem, de most el kell mennem. A húgom az, fontos ügyben keres. Borisz! Viszlát. Szólítom magamhoz a kutyát és biccentek a nőnek. Sietős léptekkel vissza indulok abba az irányba ahonnét jöttem.
//Köszi a játékot //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Igazán nincs miért! Általában mindig van bent valaki, de ha nem és sürgős akkor is valaki be tud menni.-Ezért sem szabad estére kikapcsolnom a telót, mert bármikor jöhet egy hívás azzal, hogy most azonnal rohanjak be mert súlyos az eset. Szerencsére eddig nem volt ilyen, vagy legalább is nem tudok róla. Az, hogy nem itteni kissé meglep. Bár igaz nem adott okot arra sem, hogy azt feltételezzem róla, hogy itt született. No nem is baj, legalább ezt is megtudtam róla. Moszkvában viszont én még sosem voltam, sőt Európába sem nagyon sikerült még kijutnom, de majd egyszer talán lesz egy jó lehetőségem. -Oh semmi baj! Örültem a találkozásnak és akkor majd várunk a rendelőben. Szia!-Végignézem ahogy elsétál, majd tekintetemmel megkeresem Csokit. Úgy tűnik már ő is kimozogta magát, így ideje nekünk is hazaindulni. Füttyentek egyet neki amire azonnal felkel és már rohan is utánam. Ez a séta is igen kellemesre sikeredett kivéve azt a cikis jelenetet, mikor Borisz rám mozdult.
//Én is köszönöm, és bocs amiért nem voltam valami túl érdekes//
A péntek késő délutáni programom úgy szokott kinézni, hogy hazamegyek, iszok egy nagy pohár forrócsokit, ledőlök a tévé elé, hogy kipihenhessem a hülye gyerekek okozta fáradalmakat. Ma azonban nem ez történt, haza estem fél ötkor aztán jól felöltöztem bepattantam a kocsiba és a lehető legközelebb a kavicsos parthoz leparkoltam, azonban még így is gyalogoltam három kilométert. Más körülmények között már agygörcsöt kaptam volna, de most egy ifjú őrzőről volt szó, akinek sorsát a szívemen viseltem, hiszen ő maga is gyógyító akar lenni, illetve már az, de még kezdő. Emlékszem én magam milyen lelkesedéssel vágtam bele tanulmányaimban, de ez már több mint 100 éve volt. Azóta nagyon sok minden megváltozott, de a feladatunk ugyanaz volt. Fenntartani az egyensúlyt a vérfarkasokkal és a civil világgal. A legvastagabb kabátomat vettem föl, de még így is fázok. Nem is csoda, esteledik. Napközben sincs 40 fok, de este van csak éppen mínuszban. Próbáltam nemcsak a ruházatommal védekezni a hideg ellen, ezért hoztam egy termoszban forró teát és egy üveg whiskeyt. A teában nem vagyok biztos, de az utóbbi itóka 100% hogy melegen tart, csak vigyázni kell nehogy bealudjunk. Találok két nagyobb követ a parton,m amelyekre lelehet ülni és az italokat magam mellé pakolom. Csendben ülök és hallgatom a Chena folyó lágy zúgását, miközben várakozok.
*Utálom ezt a napot. Ilyenkor van egy 4 órás gyakorlatom, amikor a laborban foglalkozunk a vérrel, nézegetjük, vizsgálgatjuk őket. Persze még nem a legkomolyabb műszerekkel és hasonlók, általában csak a mikroszkóp felett ücsörgünk, fárasztjuk a szemünket és társai. Még szerencse, hogy előtte egy fincsi anatómia órám van, ami totálisan lefáraszt a gyakorlat előtt. Még szerencse, hogy nem alszok el a mikroszkópok felett, vagy ilyesmi. Fél 6kor végzek a gyakorlattal, de most nem vagyok hulla fáradt. Nem, ugyanis ma találkozom kettesben Maggie-vel, a legidősebb Fairbanks-i gyógyítóval. Biztos vagyok benne, hogy rengeteget fogok tőle tanulni és ezért is totálisan átjár az izgalom, ahogy a megbeszélt helyre tartok. EGy kellemes, ámbár hűvös helyet beszéltünk meg a találkozónak, viszont Maggie szerint itt nem fog minket senki sem zavarni. Elég csendes és nyugodt hely ez a partrész. Habár kellett egy kis infót kérnem, hogy hol is van ez, mert szégyen-nem szégyen, még nem sikerült ide találnom ennyi év után. Pedig azt mondják, hogy elég közkedvelt hely a fiatalok körében, de én még valahogy nem keveredtem ide ki. Mindegy is, mert most azon parázok, hogy kicsit kések. 6 órát beszéltünk meg, viszont már negyed 7 van, és utálok késni. A pontosság mintaképe vagyok, általában mindenhol m megbeszélt idő előtt ott vagyok, csak most később is lett vége a gyakorlatnak, meg kicsit bénáztam is, hogy hol is kell lefordulni a partrészhez. Kicsit megugrik a gyomrom, amikor meglátom Mrs. Polley autóját a parttól egy kicsit távolabb.* ~Basszus. Késtem. A francba!~*gondolom, miközben idegesen sorolok be az autó mellé. Végül kiszállok, összehúzom a kabátom cipzárját és nekiindulok arrafelé, amerre a partot sejtem. Hamarosan meg is látom a nőt, ahogy egyedül üldögél egy kövön, mellette pedig még egy nagyobb kő. Nyilván az én helyem.* -Hahó! *kiáltom el magam, ezzel felhívva magamra a nő figyelmét, aki nyilván hátra fog fordulni. Hogyha megteszi, akkor szégyenlősen, mosolyogva integetni kezdek, majd futva érkezek meg. Kissé lihegve lépek a nő elé.* -Jó estét Mrs. Polley! Elnézést, hogy késtem, csak kicsit tovább tartott a gyakorlat. *sütöm le a szememet és várakozóan csüccsenek le a sziklára és úgy figyelek a nőre. Hosszú, szőke hajam most egy copfba van kötve, de így is van néhány kósza hajszál, amit idegességemben a fülem mögé tűrök. No, vajon mit kapok azért, amiért késtem?*
Szerencsére csak egyszer kellett az órámra pillantani azalatt az idő alatt, amíg várakoztam, de szerencsére Allegra nem késett túlságosan sokat, így nem fagytam meg. Mikor megjött automatikusan intettem, hogy jöjjön közelebb és foglaljon helyet. Kicsit megilletődtem, hiszen az őrző közösségben mindenki tegez, de hamar észbe kaptam, mert Allegra-t tanítottam évekig a gimnáziumban. Ráadásul biológiából, amelyet most magas szinten tanul az egyetemen. Rejtett büszkeség kap el, hiszen még egy olyan ember, akit tanítottam és sikeres, persze az már mellékes, hogy közben őrző is lett. Születése óta figyeltük ezt a kislányt, akiből érett nő lett, bizony ilyenkor vesszem észre, hogy milyen gyorsan múlik is az idő. Remélem neki több esze lesz és minden öregedés lassító tetoválást felvarrat magára, nem úgy mint én. - Szervusz Legra!- köszöntöttem, s miután leült kabátom belső zsebéből két kisebb poharat vettem elő, amelyet letettem elénk. Mivel nem tudtam, hogy mit szeretne inni, a két palack felé mutattam, hogy öntsön bátran. - A jövőbeli jó kapcsolatunkra tekintettel kerüljük a magázást. Régen voltál már középiskolás. Azóta ahogy látom felnőttél és már biológiából biztosan többet tudsz mint én, legalábbis embertanból.- mondom nevetve, s miután láttam hogy töltött magának, én öntöttem magamnak egy kis bourbon whiskyt, ami biztosan melegen tartja. - Légy szíves a volt osztálytársaidnak ne említsd, hogy inni látsz. Csak én vagyok az igazgató néni és itt gyorsan terjednek a pletykák.- mosolygok még mindig, de folytatom- Nos, tudjuk, hogy miért vagyunk itt, de szeretném, hogy a határainkat egy kicsit szűkítsük a határainkat. Gyógyítónak lenni hatalmas kihívás és megtiszteltetés.- mondtam és a szemében néztem, hogy tudja ez most komoly volt.
*Valóban annyira nagyon sokat nem késtem, úgyhogy Miss Polley sem lesz olyan nagyon dühös. Az intésemet kellemes mosollyal fogadta, ebből már tudom, hogy nem fogja leharapni a fejemet. Mikor leülök a sziklára és kíváncsian nézek rá, két poharat húz elő a zsebéből és az egyiket felém nyújtja. Letesz két palackot, én pedig kérdőn pislogok rá. Nem tudom, hogy mi van az egyikben és mi van a másikban és átfut rajtam valami olyan gondolat, hogy lehet, hogy valami rejtett vizsga, vagy próbatétel, vagy mit tudom én. Megvárom, amíg ő tölt magának és hamar kiderül, hogy az egyik palackban whisky van. Közben Maggie beszélni kezd és arra kér, hogy tegezzem. Elmosolyodom és biccentek egyet, jelezve, hogy megértettem.* -Rendben, habár biztos furcsa lesz egy darabig. No, de mindegy, azért megpróbálom Maggie, köszönöm. *mosolygok szélesen a nőre és elgondolkozom, hogy vajon hány éves lehet már az igazgató nő. A biológiai megjegyzésére szerényen elmosolyodom és egy kis pír is megjelenik az arcomon.* -Áá, azt nem hinném. De igyekszem minél több tudást magamba préselni. Főleg a vér, a hematológia érdekel, ezért is mentem arra a szakra az egyetemen.*mesélek egy kicsit arról ,hogy mi is érdekel engem igazán. De a hangom most valahogy nem lelkes, inkább határozott és céltudatos. Hiszen nem jó szántamból mentem erre a szakra, hanem azért, mert édesapámon akarok segíteni. Hogyha Maggie figyel, akkor észreveheti a hangomon ezt a változást. Végül a másik palackot veszem magamhoz, lecsavarom a tetejét és beleszimatolok. Forró teát érzek benne, így halkan felnyögök, hümmögök egyet és kitöltöm a kapott pohárba.* -Hű, ez nagyon király. Köszönöm, hogy gondolt erre... Khmm. *pirulok el ismét és lesütött szemmel, szégyenlősen mosolygok a nőre.* - Gondoltál erre... *nyomom meg a tegezést jelző szótagot és halkan felkuncogok. A kérésre csak kislányosan kuncogva bólintok, végül elkomorodok, hiszen Maggie is érezteti, hogy ez bizony komoly társalgás, komoly téma. Gyógyítónak lenni nagy felelősség, ezt én is tudom. Csak eddig még valahogy nem gondoltam bele. * - Igen, ezzel tisztában vagyok. Szeretnék minél többet tanulni mind orvostanoncként, mind gyógyítóként. *jelentem ki határozottan, és Maggie érezheti, hogy van valami hátsó szándékom is ezzel a kijelentéssel. Nagyon eltökélt vagyok és ez csak azt jelentheti, hogy van valami célom ezzel a sok tanulással.*
Látom Legrán, hogy komolyan gondol mindent, de ebben nem is kételkedtem. Édesapja szomorú sorsa miatt mindig is roppant elszánt volt és céltudatos. Szerencsés voltam, hogy taníthattam őt abból a tantárgyból, amely iránt olyan elkötelezett volt. Bár néha úgy vettem észre, hogy ez az elkötelezettség átment fanatizmusba és néha a többi tárgy rovására ment, de szerencsére az az időszak elmúlt. - Rendben van! Most mondok néhány olyan dolgot, amiket már biztosan hallottál, de kötelességem, hogy még egyszer elkántáljam. Gyógyítóként elsődleges feladatunk az őrzők testének és lelkének a védelme. Testfelépítésünk és biológiai rendszerünk teljesen ugyanolyan, mint a halandó embereké, ami jó, mert középiskolai biológia tudással lehetsz gyógyító. Mi a legritkább esetben használunk olyan fizikai beavatkozást, mint az orvosok. A mi legnagyobb gyógyítóeszközünk a mágia.- mondtam, s hatásszünetet tartottam. Ezt nekem annak idején édesanyám magyarázta el és emlékszem rohadtul unalmas volt. Nem azért mert nem érdekelt, csak anyu nem volt gyógyító és nem igazán tudta átadni nekem. Szerencsére utána átvették a képzésem és nem tőle kellett hallanom. Furcsa volt itt ülni és erről beszélni. Mióta Amerikában vagyok nem nagyon találkoztam ifjonc gyógyítóval, mert mindig akadt nálam idősebb és tapasztaltabb. Európában meg nem volt kit tanítani, mert mindenki harcos és krónikás akart lenni. Vajon ez a korral jár, mert akkor valóban idősödök, sajnos. - A legfontosabb varázslat a gyógyítás, amelyet a leggyakrabban használunk. Ez általában elég a sebek gyógyítására. Sajnos a használata függ a gyógyító mágiahasználati szintjétől, de ezt lehet kompenzálni.- mondtam, s egy kicsit pihentem. Kortyolgattam a whiskyből, amely egy kicsit erős volt, de imádom. Az egyik olyan szenvedélyem, amit szeretek titokban tartani ismerőseim elől. Sajnos Alaszka legnagyobb középiskolájának igazgatójaként Fairbanks-ben nem vásárolhatok alkoholt, mert minden eladó gyereke az iskolámba jár és ez nem jó, így átmegyek Juneau-ba. - Alkalmaztad már a gyógyító varázslatot gyakorlatban?- kérdeztem röviden. Természetesen nem szégyen, de azért jó az őszinteség.
Valóban komolyan gondolom ezt az egészet ,hiszen ha már belevágtam, akkor nem hagyom, hogy csak úgy elússzon az egész azért, mert nem foglalkozok eleget vele, vagy mert nem veszem komolyan. Szerencsére világéletemben céltudatos leányzó voltam és mindig is szerettem a kihívásokat. Emlékszem, egyszer elmentünk buliból rodeózni a szüleimmel és az unokatestvéreimmel. Lehettem vagy 16 éves, de már akkor is makacs voltam és imádtam a kihívásokat. Megláttam a rodeóbikát, és közöltem, hogy "Pff. Mi ez nekem? Én az ilyet szőrén ülöm meg!*" Természetesen mindenki vigyorogva leste, amint a harmadik percben lezuhantam a bikáról, de végül egész sokáig sikerült fent maradnom rajta - természetesen sok-sok gyakorlás után. Így hát tudom, hogy a gyógyításba is bele fogok tenni mindent főleg, hogy itt édesapám élete a tét és nem egy hülye rodeóbika. Mikor Maggie beszélni kezd, kicsit helyezkedem a sziklán, úgy hallgatom a magyarázatot. Természetesen ezeket a dolgokat már tudom, de nekem nem unalmas ez az egész. Tudom, hogy baromira kezdő vagyok még, de sajnos valahol el kell kezdeni ezt az egészet. Maggie szavaira értően bólintok, jelezve neki, hogy bizony, ezt már tudom. A mágia szóra kicsit megvillan a szemem, ugyanis habár már a második szinten vagyok, nem sok mágiát használtam még. Sajnos volt is egy kellemetlen esetem, amikor meg akartam gyógyítani egy sebesült harcos őrzőt. Nem sikerült a varázslat, így ő fitymálóan rám nézett és valami hülye szlenngel elküldött a francba. Azt hiszem, valami olyasmi volt, hogy "Öt perc alatt drótból hajtogatok olyan embert, mint te!" Nagyon rosszul esett a dolog, de azóta már kicsit javult a képességem, hiszen folyamatosan gyakorlok az egyetem mellett. Mikor Maggie abbahagyja a beszédet és hatásszünetet tart, én is csendben várok. Most nem akarok beleszólni, hiszen ő beszél, ő tanít, ő magyaráz. Figyelem, hogy mit akar még mondani és a szememmel jelzem, hogy folytathatja, nem fogok hozzátenni semmit. Szóba kerül a gyógyítás - naná, mi más? - amire elfog az izgalom, de egy picit a szégyenérzet is, hiszen eszembe jut az a tapló harcos őrző. A nevére már totál nem emlékszem, de az arca az élénken él az emlékeimben. -Hát igen, gyógyítóként valóban az a legfontosabb. - nevetgélek kicsit leplezve a zavaromat és figyelem, ahogy Maggie a whisky-be kortyol. Én is erősebben szorítom a csészét és belekortyolok a finom teába. A kérdésre majdnem félrenyelem az italt és hüledezve meredek Maggie-re. Aztán leesik, hogy kivel is van dolgom, így egy felháborodott magyarázat helyett csak határozottan bólintok. - Persze, hogy használtam már. Nem is egyszer. És folyamatosan gyakorolok. - jelentem ki büszkén és egy aprócska mosoly kúszik az ajkamra. Elgondolkozom azon, hogy Maggie iszik meg ilyesmi. Elég furcsa. -Én nem szeretem a whiskyt. Viszont a bort, meg a sangriát nagyon imádom. Az egyik helyi bárba iszonyatosan finom snagriát csinálnak, tesznek bele gyümölcsöket is. Habár otthon én extra nagy gyümölcsöket használok. - teszem hozzá kuncogva. Rájövök, hogy kicsit eltértünk a tárgytól, így lesütöm a szememet. - Bocsánat. Folytasd, kérlek! - nézek fel a nőre pilláim alól.
Teljesen meglepődtem, hogy Legra miként is hozza ide tea készítési módszereinket. Tudom, hogy amiről beszélek nem feltétlenül izgalmas, de egy igen komoly dolog része, amit tudni kell. Elgondolkodok azon, hogy alkalmazzam-e a gimnáziumba használt szidásokat, de rájövök, hogy az előttem ülő lány felnőtt. Miért ne cseveghetnék barátnőként és egyben tanárként is vele? - Nem vagyok alkoholista, de ilyen hidegben ajánlatosabb szeszes italt fogyasztani, mert melegen tart, a tea rövid ideig. A jó bor csakugyan finom, de nem értem miért vagy ilyen lelkes a sangriával kapcsolatban. Nem azért tesznek bele gyümölcsöt, mert gyümölcsbor?- kérdeztem mosolyogva. A sangria már régóta kedvelt ital a diákság körében, hiszen édes és alkoholos. Nem nagy a tartalma, de épp ez a jó nekik, nagyoskodhatnak, nekem kissé savanykás. A leleményes diákság azt hiszi kijátszhat engem, de nem! Száz év tapasztalattal a hátam mögött és rengeteg besúgónak köszönhetően, majdnem minden lépésükről tudok, amiről meg nem az nem is létezik. - No, ha alkalmaztad a gyógyító varázslatot be is mutathatnád.- mondtam széles mosollyal az arcomon és a kabátom belső zsebéből egy tőrt kaptam elő. Bizony ebbe a kabátba nagyon sok minden belefér. Szó nélkül felhúztam a térdemig a nadrágomat és a lábszáramon egy mélyebb vágást hoztam létre. Kár tagadni, olyan volt mintha a fogamat húztam volna, de a cél érdekében mindent. - Mivel te alacsonyabb szintű vagy, próbálj a sérült területre koncentrálni, ne az egész testre, így kevesebb energiát használsz el és a seb is jobban gyógyul. Először a vérzést állítsd el, majd próbáld a szöveteket összekötni a legalsótól a legmagasabb szinti. Hajrá!- mondtam enyhe mosollyal az arcomon. Tudtam, hogy elvérezni nem fogok, de azért nem volt egy kellemes móka. Legra ügyes, biztos vagyok abban, hogy megcsinálja, ha meg elszámítottam magam akkor sincs baj. Azért vagyok, hogy tanítsam.
*Valóban kicsit botor dolog volt pont most felhoznom a teát, illetve az alkoholt, hiszen komoly dologról van szó, de kicsit izgulok. Eddig valahogy egyedül sikerült haladnom és ilyesmi, de most már egy tapasztalt Gyógyítótól tanulhatok és az igazat megvallva ez valahol kicsit megrémiszt és lelkesít is. Egyelőre még nem tudok dűlőre jutni az érzéseimmel kapcsolatban. Kellemetlen. Úgyhogy nem csoda, hogy ilyen hülyeségekről fecsegek, aminek semmi köze az egészhez. Maggie értetlenül néz rám és magyarázza el, hogy az alkohol jobb, mert melegen tart, illetve a sangriával kapcsolatban is tesz egy megjegyzést.* - De, gyümölcsbor. Csak nem mindegy, hogy mennyi és mekkora gyümölcsöket raknak bele. Öhm... Mindegy, felejtsd el. Csak úgy eszembe jutott... *sütöm le a szememet és látszik rajtam, hogy bizony kicsit zavarban vagyok. Kellemetlen. A következő mondatra egy ütemet kihagy a szívem és úgy pislogok a nőre, majd körbenézek.* - Itt és most? *kérdezem, majd mikor meglátom az előhalászott tőrt, a szívem még hevesebben kezd dobogni. Csak nem akarja leszúrni magát?? Bár, nyilván nem, hiszen akkora erőm még nekem sincsen. Hallgatom a magyarázatot és közben figyelem, ahogy Maggie megvágja a lábát. A mély sebből egyből folyni kezd a vér, így nem is teketóriázok sokat. Veszek egy mély levegőt, hiszen tudom, hogy nyugodtság kell a gyógyításhoz, majd letérdelek a földre Maggie lába elé, kezemet a seb fölé helyezem és lehunyom a szememet. Elképzelem, ahogy a kezemet kékes fény veszi körül, mely meleget ad,és gyógyít. Elképzelem, ahogy a vér lassan megalvad, és ahogy a szövetek hihetetlen gyorsasággal egymásra épülnek. Orvostanoncként ez nekem kicsit könnyebb is, hiszen láttam már számos filmfelvételt erről a folyamatról. Érzem, ahogy az energia átáramlik a testemből, a kezembe, onnan pedig a sebbe. Mikor érzem, hogy a melegség tovaterjed, akkor kinyitom a szememet és elmosolyodom. A seb eltűnt, csak a kifolyt vér szennyezi Maggie lábát. Kíváncsian pislogok fel a nőre, hogy vajon mi a véleménye.*
- Ügyes!- biccentettem elismerően Legra ténykedésére. Ahhoz képest, hogy még csak második szintű, igen ügyesen használja a gyógyító varázslatot. Annak idején Houstonban nagyon sok nálam fiatalabb gyógyítóval találkoztam, akik rosszul forrasztották be a sebet vagy éppen nem állították el rendesen a vérzést. Bizony akkor egy tanárnak közbe kell lépnie, hogy megakadályozza a nagyobb bajt, szerencsére ez most nem következett be. - Nem akarok beképzeltnek tűnni, de olyan jól csinálod, mint régebben én. Mondjuk te tanulással pótolod a gyakorlatodat. Én az első világháborúban a francia fronton voltam ápolónő és alkalmaztam a varázslást sokszor.- mosolyogtam lágyan, s közben letöröltem a vért a lábamról és visszahúztam a nadrágom szárát - Neked is nem egy olyan alkalom lesz mikor, egy-egy páciensnél neked is be kell vetned. Azonban jegyezd meg! Nem vagyunk mindenhatók, nem uralkodhatunk életek fölött.- fejeztem be komolyan, majd felálltam, s közben gondolkodtam, hogy mit is csinálhatnánk még. Ez egy kis seb volt és nem jelenthetett komolyabb akadályt Legrának, így ki kell találnom valamit még. - Bizonyára hallottál már olyanról, hogy több gyógyító egyszerre végzi a varázslatot. Nah mi most ilyet fogunk csinálni. Megyünk rókát vadászni!- mondta szórakozottan és Legrára néztem. Már komolyan hideg volt, így sietniük kellett, nehogy maguk is kihűljenek.
*Habár kicsit megijedek először, hogy itt és most gyógyítanom kell és Jézusom, és Úristen és mi lesz, de végül összeszedem magam. Hiszen ez nem olyan mély seb, csináltam már ilyet, menni fog ez. Lehunyom a szememet és hamarosan már csak azt érzem, hogyan áramlik az energia, végül be is fejezem a gyógyítást. Kíváncsian nézek Maggie-ra, hogy vajon talál-e kivetni valót benne, de végül csak egy szót kapok: "ügyes". Elvigyorodom, alig bírom leplezni a büszkeségemet, így inkább kicsit lehajtom a fejemet, hagyom, hogy szőke hajam az arcomba hulljon. Mikor a nő ismét beszélni kezd, természetesen felnézek rá és még mindig előtte guggolva hallgatom a mondandóját. Lágy mosollyal nézek az arcába, jól esnek a szavai. * - Hát igen, az egyetemen inkább elméletet tanulunk még. Gyakorolni nem sokszor volt még alkalmam. De... Az első világháború? Húúha. Akkor biztosan rengeteg tapasztalatod van már. El se tudom képzelni, hogy... *szólalok meg és elképedve meredek Maggie-ra, majd a vízre fordítom a tekintetem és még mindig az államat kapargatva a földről próbálom feldolgozni a hallottakat. Persze, tudtam, hogy Maggie már jócskán túl van a "normális" koron, mégis furcsa ezt hallani. A nő ismét beszélni kezd és hangja komoly lesz, ahogy kiemeli: nem gyógyíthatunk meg mindenkit. Az én arcom is elkomorul és biccentek egyet.* - Igen, tudom. Gondolkoztam már ezen, hogy hogyha orvos leszek, akkor bevethetem-e ezt a mágiát, és hogyha be is vetem, vajon hány embert fogok elveszíteni... *szólalok meg. Hangom halkabb, szememet lesütöm a cipőmre, majd lassan felállok és a víz felé fordulva néhány röpke másodpercre a gondolataimba mélyedek. Mikor Maggie ismét megszólal, hitetlenkedve fordulok felé. A nő mosolyogva, izgatottan pislog rám, mire én elképedek.* - Rókára vadászni? Jézusom, minek? *nevetem el magam, de hogyha Maggie megindul, akkor természetesen követem. Kíváncsi vagyok, mit akar a rókákkal.*
- Nos a róka lesz az, akin gyakorolod, majd velem együtt, a gyógyítást. Magamat is leszúrhatnám, de szerintem igencsak neccesen sikerülne megmentened. Persze ezzel nem megbántani akarlak, de nem vagy még elég képzett.- mosolyodtam rá a lányra, aki még mindig láthatóan zavart volt, de ezt én tökéletesen megértettem. Csak azért rókán végezzük a kis kísérletünket, mert én is azon tanultam meg, farkast meg most úgysem találnánk. Lépteimet óvatosan veszem, hogy semmiképpen se halljon meg minket, bár Legráról lerí, hogy városi gyerek, de nem hibáztatom. Nem hinném, hogy a szülők a gyerekeiket rókavadászatra hordják. Bár egy-két vadkempingre biztosan elmennék, hogy mégis legyen fogalmuk arról, mik azok a a fák meg hasonló. Szerencsére nem kellett sokat baktatnunk és a közeli erdős részen egy kis ösvényhez értünk, ahol megvizsgálom a lábnyomokat és szerencsére találok rókát is. Behúzódunk egy nagyobb bokor mögé és várunk. - Most itt leszünk egy ideig, s reménykedünk, hogy erre jön egy kis állatka. Nagyon fontos, hogy erős maradj. Iszonyat sok vér ki fog folyni, de emiatt nem féltelek, mégis csak orvos leszel. Azt tudnod, kell hogy a munka nagy részét nem te fogod végezni, hanem én, de dolgod lesz bőven. Amint elkezdjük, de elkezded a legmélyebben lévő szövetet regenerálni, ez azért fontos, hogy a vérzést gyorsan elállítsuk. Én addig megnyugtatom a rókát, utána csatlakozom.- fejeztem be, s tekintetemet az ösvényre szegeztem, amely jó ideig csendes maradt, de utána előjött egy sarki róka. Jól látszódott rajta, hogy kifejlett példányról van szó, de ez sem okozott nagy problémát. Csendben vártam és figyeltem, még levegőt sem vettem, majd mikor elénk érkezett rávetettem magam. Megfordítottam és a nyakánál megfogtam, hogy semmiképpen se harapjon meg minket, majd egy pontos szúrással szíven döftem. Szerencsére Legra egyből ott termett, így nem kellett sokat várni rá és egyből kezdhettük. Szerencsére a rókára hatott a mágiám és megnyugodott, így valamivel több időnk lett. - Körülbelül 4 percünk van, míg el nem vérez. Hajrá!- mondtam, s bekapcsolódtam én is a gyógyításába.
*Valóban kicsit meglepődtem, hogy mi közünk van a rókához, és el is nevettem magam, de Maggie úgy tűnt, hogy nem viccel. Mikor látta rajtam, hogy tényleg nem nagyon értem a dolgot, magyarázni kezdett. Leszúrjuk a rókát, majd ketten megpróbáljuk meggyógyítani. Mikor végre megértettem, akkor felcsillant a szemem.* - Ó, így már értem. Hát igen, ne is magadat szúrd le. Az tényleg nagyon veszélyes lenne! *bólintottam határozottan, hiszen én is tisztába vagyok vele, hogy még nem vagyok profi, sőt még haladónak sem mondanám magam. Az rendben van, hogy egy kisebb vágást be tudok gyógyítani, de közel sem biztos, hogy képes vagyok csapatban dolgozni, vagy ilyesmi. Mikor Maggie megindul, természetesen én is követem és habár először utána csörtetek, mikor látom, hogy a nő is halkan lépdel, én is igyekszem utánozni és csendben követni őt, megfontolva minden egyes lépésemet. Habár persze néhány kisebb gally csak a talpam alá kúszik valahogy, így akárhányszor ropogást hallok, összehúzom a szemem és behúzom a nyakamat, halkan felszisszenve. Mikor Maggie megáll, én is odasétálok mellé a bokorba és rá emelem a tekintetemet, hogy most vajon mi fog következni. A nő nagyon jól tanít, ugyanis előre elmondja a dolgokat, elmeséli, hogy mit is kell majd tennem és hogy mi is fog következni. Igyekszek felkészülni és határozottan bólintok, amikor Maggie befejezi az ismertetőt. Én is az ösvényre nézek és érzem, ahogy remegni kezd a kezem és hevesebben kezd el verni a szívem.* ~Jézusom, mi lesz, hogyha nem sikerül? Mi lesz, hogyha csalódni fog bennem, vagy egyszerűen bénának tart? Ahh, kellett nekem ide jönni... ~*efféle gondolatok cikáznak a fejemben és halkan felszisszenek, ugyanis olyan erősen szorítottam ökölbe a kezemet, hogy a körmöm belevájt a húsomba. Veszek néhány mély lélegzetet, de nem sok időm van megnyugodni, ugyanis Maggie gyors mozdulttal lép ki a bokor mögül és terít le egy kifejlett rókát. Nem nagy állat, de gyors, így elképedve figyelem, ahogy Maggie határozottan elkapja majd egy kést döf a szívébe. Halkan felsikkantok és a szám elé kapom a kezemet. Teljesen ledermedve állok ott, de mikor Maggie megszólal, gyorsan megrázom a fejem és odafutok a rókához. Rengeteg vér folyik ki az állatból, eláztatva a földet. Igyekszem nem a "tócsába" guggolni, a kezemet az állat sebe fölé teszem és rákoncentrálok a gyógyításra. Elképzelem, ahogy a szövetek lassan összezárulnak, ahogy a szív dobog tovább, de a seb nem nagyon akar gyógyulni. Érzem, hogy nem túl erőteljes a gyógyítás.* - Segíts, meg fog halni... *szólalok meg halkan,de kétségbeesetten és Maggie láthatja rajtam, hogy habár tényleg nagyon erősen koncentrálok, nem nagyon akar záródni a seb, a vér pedig egyre gyorsabba ömlik a sebből.*
Legra segélykérésére nem szólok semmit, hanem egyből cselekszem. Jobban mondva már az eleje óta segítem, de most akkor nagyobb beavatkozásra van szüksége. A kezemet némán a róka sebére helyezem és egy kicsit tanulmányozni próbálom. Súlyos a sérülés, de nem olyan mint amilyenre gondoltam. Legra a szívburoknál már bezárta a asebet, de a kisebb erekből ömlik a vér. Fokozatosan lentről felfelé haladok a gyógyítással. Hiába ez egy kicsi és egyszerű állat, nem pedig egy ember, ha az lenne nem biztos, hogy túl élné a találkozónkat. A mágiával, amit mi uralunk, nem lehet örök életet adni, de gyógyítani igen. Másokon segíteni a legnemesebb dolog az életben, ezért lettem gyógyító. Egész életemben hitvallásomnak tekintettem ezt és a harcot, amelyet elméletileg vívnunk kéne, de ez már más téma. Alig egy-két percig tartott a az a mágikus művelet, amelyet elvégeztem és a róka bundáján már csak vér maradt, de seb nem. Látszott rajta, hogy a vérveszteségtől legyengült, de kizárt dolognak tartom, hogy elpusztuljon. Elengedem a kis állatkát, amely roppant lassan vergődik csak arrébb, de inkább úgy dönt, hogy járkálás helyett lefekszik az ösvény mellé és pihen egy sort. - Azt kell mondanom Legra, hogy jól csináltad a dolgot, mert a szívburkot elzártad, így megfékezted a fő vérző forrást. Óvatosan szúrtam, hogy csak a burkot sértsem fel, nehogy tényleg elpusztuljon az a szerencsétlen róka. Az ilyen rituáléknál nem az alacsonyabb szintű mágusnak kell gyógyítania, hanem igyekeznie kell segíteni a főgyógyítót. A te energiádat próbáltam a gyógyításra használni, így sikerült megmentenünk.- mondtam vigasztalóan, de azért egy kis kritikát is megfogalmaztam.- Azonban sosem, semmilyen helyzetben nem szabad elvesztened a lélekjelenlétedet. Semmiképpen ne es pánikba, mert olyanokat mert a munkád kapkodóvá válik és félre kezelheted a sérültet.- adtam néhány jó tanácsot az ifjú tanoncnak. Nem azért mondom, mert én olyan hú de tapasztalt és hú de jó vagyok. Valaha elkövettem én is ezeket a hibákat, de én is megtanultam. - Van-e kérdésed? Nyugodtan kérdezz, az nem a gyengeség jele!- nyugtattam meg gyorsan, nehogy azt hidje, hogy a gonosz tanár néni ezzel akarja kikészíteni.
*Lelkileg eléggé megvisel ez az egész, hiszen érzem, hogy nem fogom tudni egyedül megmenteni a rókát. Nem akarom, hogy meghaljon, valahogy mindig is szerettem az állatokat, és nem igazán tudom elviselni azt, hogyha valamelyik elpusztul. Nem is tudom, hogy mit fogok csinálni, hogyha az egyik páciensem fog elhunyni, vagy ilyesmi... Kétségbeesetten hívom segítségül Maggie-t, hiszen tényleg nem tudom egyedül meggyógyítani ezt a nagy sebet. Lehet, hogy a vérzés már elállt, de ezt a sok kiömlő vértől nem is látom és nem is nagyon érzékelem a nagy koncentrálásban. Mikor kinyitom a számat és szinte lehellem csak a szavakat, Maggie egyből a sebre helyezi a kezét és habár én sem veszem el onnan a kezemet, Maggie arcára nézek. Kíváncsi vagyok, hogy is néz ki, mikor gyógyít. Észre sem veszem, hogy szinte abszolút nem gyógyítok már, annyira leköt a nő arcvonásának tanulmányozása. Kellemetlen, de végül a róka meggyógyul és habár a vérveszteségtől gyengén, de odébb vánszorog az ösvény szélére. Felpillantok és kicsit megremegek, amikor látom, hogy a kezem is véres lett. Elszakítom a tekintetem a kezemről, mikor Maggie megszólal. Elmeséli, hogy végül azért mégiscsak jól csináltam valamit, hogyha nem is volt annyi erőm. De végül egy kritikát is hozzáfűz a dolgokhoz, amit csendben hallgatok. Határozottan bólintok, majd ismét a kezemre pillantok és egy zsebkendőt bányászok ellő, hogy letöröljem a vért.* - Rendben. Csak... Nem akartam, hogy elpusztuljon és olyan gyengének éreztem magam... *motyogom, a kezemet nézve, nem akarok felnézni Maggie arcára. Mikor a kérdésre kerül a szó, akkor emelem fel a fejemet.* - Eléggé elfáradtam. Van valami mód rá, hogy gyorsan feléledjek? Még tanulnom kell ma este... *nézek fel a nő arcába és kicsit el is fintorodom. Lassan lehunyom a szememet, majd a tó felé nézek és sóhajtok egyet.*
Alig, hogy megérkeztem és bejelentkeztem a Támaszponton, máris bedobtak a dolgok sűrűjébe. Még a kezemben sem volt minden hivatalos papír, miszerint a FW. munkatársa vagyok, máris ide adták az irodám kulcsát -mellékes hogy kártya alakú- és néhány órán belül már az első páciensem is megérkezett. Nem teljesen önszántából, ez nyilvánvaló volt, de számomra egyáltalán nem újdonság. A férfi paranoid személyiségzavar tüneteit mutatta, ezért is voltam hajlandó beleegyezni, hogy a Bázison kívül találkozzunk ma délután.
Előkapartam a táskámból a mobilomat és megnéztem, mennyi az idő. Már lassan 40 perce késett a hadnagy.. ~Még öt percet várok... ez a maximum..aztán hazamegyek és kiolvasztom magam. ~ A folyót kezdtem el bámulni, de valójában nem sokat láttam belőle; elmerültem a gondolataim között.
Fairbanks. Elég volt csak a város nevét említeni, évekig életem legszebb emlékeit idézte fel bennem. Aztán ismét hosszú évekig nem is bírtam keserű szájíz nélkül gondolni rá. Ma pedig a városban igyekszem hosszú távra berendezkedni. Elvégre ez is csak egy város, harmincakárhány ezer ismeretlen emberrel, ahol már jártam egyszer. Ezt jó sokáig tartott magamnak bebeszélni, de végülis megérte. Ha nem alkalmazom saját magamon a terápiás módszereimet, akkor talán most is otthon üldögélnék Cali-ben és épp azt próbálnám elmagyarázni Gerrynek hogy azért nem mehetek hozzá, mert még mindig egy másik férfi felesége vagyok. Tudom, hogy ostobaság volt részemről hagyni úgy elmenni Willt, hogy ezt az ügyet nem rendeztük le, miközben ő azt bizonygatta, hogy ő örökre eltűnik az életünkből. A mentségem csupán annyi, hogy még hónapokkal később is azt vártam, hogy belép az ajtón és azt mondja, nem bírta tovább nélkülem. Nélkülünk. Nem így történt. Természetesen. Én pedig ígéretemhez tartva magam nem is kerestem őt. Egyébként is a hivatalos papírok volt a legkisebb gondom akkoriban.
A merengésből az arcomba szitáló hó szakított ki, én pedig megint lehúztam a kesztyűmet és elővettem a telefonom. ~ Elég, ennyi volt.. hazamegyek~ már annyira fáztam, hogy még a gondolataim is vacogtak. A nadrágom vékony szövetén úgy süvített keresztül a szél, hogy rendesen meztelennek éreztem magam. Menet közben igyekeztem megigazítani a kabátomat, hogy legalább felül ne fagyjak jéggé, és szerencsére észrevettem, hogy félregomboltam néhány gombot. Elég bután festhettem, de szerencsére nem járt erre egy lélek sem. Szaporán szedtem a lábaim, miközben a gombolkozással voltam elfoglalva, így nem tűnt fel, a velem szemben sétáló idegen sem.
Darrennel való találkozásom után nem mentem vissza a hotelba, pedig lehet vissza kellett volna mennem. A városban bolyongtam inkább és próbáltam magamban összerakni mindent, de nem sok sikerrel. Végül valahogy itt kötöttem ki a vízparton, és egyszer csak azon kaptam magamat, hogy felvettem pár kavicsot és a vízbe dobálom, kacsázást játszom velük. Bár a játszom szó azért erős túlzás, de mindenestre ezt tettem perceken át, még megpróbáltam kiüríteni a fejemet, hogy kicsit később már nyugodtan gondolkozhassak el a történteken. Azt hiszem az erős volt, mikor Rose fejéhez azt vágtam oda, hogy ribanc. Jó az igaz, hogy egykor az volt, úgy ismerkedtünk meg, de az óta sok minden megváltozott. Több mint száz éve velem van. De a dolog akkor is kibillentett az egyensúlyomból, nem volt oka arra amit tett, csak a munkámat végeztem, és ahhoz akkor épp hozzá tartozott egy két bizalmas dolog is. De a maffiába nem lehet csak úgy belibbenni. A nő kapóra jött, értékes információkat csicsergett el nekem, amiket később is el tudtam adni igen szép pénzért, és abból elég sokat költöttem Rose-ra. Nem mintha ezt felhánytorgatnám neki, hogy mennyi költ ő a vásárlás mániájára, vagy én rá. Nekem csak azzal volt bajom, amit tett. A házasságon még át tudnék lépni, nem jelent semmi, hamis papírok és ötven évvel ezelőtt volt, bár ez is bosszant, de el tudnám felejteni, viszont az amit utána tett, az amit megbocsájthatatlannak érzek. Lefeküdt azzal a barom Bobbyval aki még a saját árnyékától is félt, és őrültséget művelt. Miközben én a munkámat végeztem, és nem jó szántamból voltam ott ahol, hanem mert ezt kellett tennem. A kavicsok elfogynak, és csak állok ott a vizet nézve, és közben gondolkozom, mit akarok tenni, és mit is fogok tenni. Átverve érzem magamat, mint akit hátba szúrtak, nehezen viselem el, hogy felszarvazott. Tegnap még bolondnak éreztem magamat akkor, most már nem, de nem érzem magam a legjobban. A hideg szél az arcomba vág, és a havazás is megindul, ez pedig kibillent a gondolataimból. Nem fázom, farmerben és dzsekiben, de a hideg szél, ami a hópelyheket belefújja, a képembe azokat nem díjazom, így fogom magam és a sálam, az orromig tekerem, és összehúzom magamon a dzsekimet, fel sem tűnt, hogy nincs összehúzva, és alatta virít a fekete póló amit viselek. Nem öltöztem túl nem fázok, elvégre farkas vagyok. Nem figyeltem oda a nőre, aki közeledett, a sálam bele akadt a cipzáramba és azzal vacakoltam, hogy kiszabadítsam az anyagot és felhúzzam azt a vackot, így a nő lazán nekigyalogolt a vállamnak.
A legtöbb emberben az a meggyőződés él, hogy a dilidokik mindig túlságosan összeszedettek, egyben vannak, nem lehet kibillenteni őket semmivel, és folyton figyelnek. Ez nem igaz. Mi is csak emberek vagyunk, emberi gondokkal és tulajdonságokkal. Én sem vagyok mindig a legjobb formámban, nem figyelhetek mindig minden apróságra. Abba is belefárad az ember egy idő után; bár a barátaim szerint olyan vagyok, mint egy házőrző eb. Minden pillanatban éberen figyelek. A látszat ellenére azonban én is szétszórt vagyok néha. Most is többfelé jártak a gondolataim egyszerre, és közben még a kabátommal is el voltam foglalva.
A hadnagyon kattogtam, aki jól cserben hagyott és miatta majdnem odafagytam a folyópartra. Meg azon is, hogy talán súlyosabb eset, mint elsőre tűnt. Nem sokat beszéltünk az irodában, és abból, amit ott láttam, úgy tűnt, nem nagy a baj. Reméltem, hogy csak feltartotta valami, nem pedig meggondolta magát. Minél hamarabb beszélnem kellett vele, nem hagyhattam elsikkadni a dolgot. Úgy döntöttem, felhívom a bázist, és előkeríttetem velük az előző orvost, aki előttem kezelte a férfit. Semmiképp sem akartam félvállról venni az ügyet, hiszen épp csak most kezdtem az új munkahelyemen, nem akartam rögtön egy hibával indítani. Lelkiismeretes dokinak tartom magam, aki törődik a betegeivel és nem hagyja annyiban az apróságnak tűnő dolgokat sem. Most is így akartam tenni.
Talán, ha jobban koncentrálok a külvilágra és kevésbé foglalnak le a gondolataim, még idejében észrevettem volna a szintén a kabátjával matató férfit, akinek a cipője olyan hirtelen tűnt fel a látóteremben, hogy már nem tudtam lereagálni a dolgot. Nem szoktam -ahogy Aaron mondaná- bénázni, de ezúttal duplán szerencsétlen módon nekiütköztem a fiatalembernek. Igaz csak vállal, de annyira felkészületlenül ért a dolog, hogy kicsit kibillentem az egyensúlyomból. Ez még nem lett volna nagyon vészes, de épp egy jó nagy, csúszós kavicsra léptem, és a sima, gumi talpú csizmába bújtatott lábam úgy csúszott ki alólam, hogy semmi esélyem nem volt hanyattesés nélkül megúszni a dolgot. Egy halk 'afenébe' csúszott ki a számon, és már magam előtt láttam a tisztítós arcát, mikor beviszem neki a bézs színű, iszapfoltos kabátomat.
A parton álltam és nem tudtam, mit is kezdjek magammal, rossz volt a hangulatom, nincs nálam egy szál cigi sem, mivel a doboz kifogyott és nem tettem el újat, mikor eljöttem a hotelból. Csak magamra kaptam az első kezem ügyébe kerülő ruhákat, és az oldaltáskám, és már ott sem voltam a lábbelijeimet is csak a lépcsőházban vettem fel. Szóval itt vagyok a parton, nincs cigim, és pocsék a kedvem, a hó esni kezdett és a szél is az arcomba vág, amitől még rosszabb lesz csak a hangulatom. Alapesetben szeretem a havazást, de a metsző széllel együtt már nem annyira, és amúgy is jól esne rágyújtani. Persze, elmehetnék és vehetnék, de nincs kedvem bemenni az emberek közé. Pont ezért is jöttem ki ide, hogy gondolkozhassak, anélkül, hogy az emberek megzavarnának. De ma valahogy semmi nem jön össze, mivel egy nő lazán nekem gyalogol, reflexből nyúlok utána és kapom el a derekánál fogva és húzom vissza egyenesbe, hogy ne essen bele a pocsolyába, ami mellettünk van. Szinte hallom, ahogy Rose sopánkodik, hogy kár lenne azért a szép kabátért. Elengedem a nőt mikor már egyenesben áll és belenézek a szemeibe. Az arcom nem árul el semmit. A szemeimben viszont ott vannak a kérdések, hogy miért nem nézet az orra elé? Hogy volt mersze nekem sétálni, csak így? Azt hiszem kifejezetten ellenséges lehet a kisugárzásom, vagy valami ahhoz hasonló, de hát mi más lenne, ha veszett pocsék a kedvem. - Legközelebb nem árt, ha előre is néz. – szólalok meg, a nőt nézve. ha farkas lenne, akkor már lemorogtam volna, hogy ennyire sem képes. De csak egy ember volt egy magányos nő. Azt a férfit semmire nem tartom, aki egy nővel keménykedik, pláne ha sokkal gyengébb nála. Visszafordulok a víz felé, gondolom, majd szépen elmegy mellettem, pár bocsánatkérés kíséretében. Sosem voltam beszédes típus, és most sem vagyok az, és valljuk be, ha rossz a kedvem, akkor az angol udvariasságot is néha elfelejtem.
Már a parton álldogálva is azon kattogott az agyam -vagy inkább azon is- hogy mennyire el tudja szúrni az ember napját, ha valaki felülteti. Még ha a kellemesen meleg, szélmentes irodában vártam volna erre a fickóra, akkor is zavart volna a várakozással elvesztegetett idő, itt a folyóparton viszont egyenesen bosszantott. Nem szokásom felhúzni magam a betegek cselekedetein vagy épp szavain, hiszen az elmúlt húsz évben, mióta csak beteg emberekkel dolgozom, kaptam már hideget, meleget. Volt, aki nemes egyszerűséggel pofátlan sarlatánnak nevezett, és olyan is volt, aki minden találkozásunk alkalmával előadta, hogy egész héten azon gondolkodott, hogyan fog megerőszakolni és kivégezni, ha egyszer nem jól bilincselik a székéhez. Nem lenne igaz, ha azzal jönnék, hogy egyszerű volt, de mostanra megtanultam nem magamra venni minden ostobaságot, vagy gonoszkodást, amivel csak képesek megtalálni az emberek. Egyébként is, a legtöbb ilyen megnyilvánulás mögött csak valamilyen félelem, vagy ebből táplálkozó védelmi mechanizmus áll.
A kabátom ugyan nem sikerült még begombolnom, viszont cserébe jól nekimentem valakinek. Ha az illető nem rendelkezik hihetetlen jó reflexekkel, akkor egészen biztosan hanyatt estem volna. De szerencsém volt, és így a jókora tisztító számlát is megúsztam. A férfi elkapta a derekamat és könnyedén visszahúzott, pedig én már szinte a bőrömön éreztem a hideg és szutykos becsapódást. Jól meg is lepődtem, és ez valószínűleg kiült az arcomra is. Elég látványosan tudok meglepődni; ilyenkor felszaladnak a szemöldökeim a homlokom közepére és előírásszerűen kitágulnak a pupilláim is, az átlagosnál jóval sötétebb tekintetet kölcsönözve néhány pillanatra.
A férfi bizonyára rendkívül morcos hangulatban lehetett;ennek megállapításához nem kellett orvosi diploma. A szemeiből olyasfajta düh áradt, amit nem okozhatott az én szimpla kis manőverem. Valami komolyabb gondja volt, de ezzel az infóval nem volt mit kezdenem, hiszen nem állt szándékomban hosszas analízist folytatni egy idegenen, aki pont nem úgy nézett ki, mint aki nyitott az ilyesmire. - Sajnálom, figyelmetlen voltam. És egyúttal köszönöm, hogy megmentett egy hatalmas fenékre eséstől. - Egy sajnálom és egy köszönöm egy szuszra. Nem akartam elmulasztani egyiket sem, márpedig azt hiszem, jogosan tartottam attól, hogy azon nyomban faképnél hagy, most, hogy lerendezte a dolgot. Nem tudom mi ütött belém, általában már egészen jól kontrollálom az ilyesmit, de most mégis muszáj volt megkérdeznem: - Maga rendben van? - ártalmatlan kérdés volt ez, bár látszólag tökéletesen felesleges, mivel egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek baja esett. Igaz, az én kérdésem sem a fizikai kondíciójára vonatkozott.
Megtartottam a nőt, aki nekem jött és amint megállt a maga két lábán el is engedtem, de előbb belenéztem a szemeibe. Meglepődött és nem is kicsit, szemei hatalmasra nyíltak, és ki is tágultak, egy kicsit olyan volt, mint egy riadt kisnyúl és erről eszembe jutott, hogy éhes vagyok, és már egy ideje nem is ettem, semmit sem, csak amit hajnalban elkaptam az erdőben magamnak nyulat, de azóta elég sok idő eltelt, viszont eddig nem is éreztem az éhséget. Elengedem, és el is fordulok tőle, vissza a víz irányába, nem akarok szemkontaktust vele tovább teljesen fölösleges, inkább csak vissza zsebreteszem a kezem, és a vizet nézem. Testtartásom feszültségről árulkodik, arcomon nincs érzelem. Most még pókerezni is elmehetnék, de amilyen morcos vagyok, nem biztos, hogy menne. - Nincs mit. – Válaszolom kurtán, és ezt is csak azért, mert Rose korábban rávett, hogy legalább ennyi legyen bennem másokkal, mert már nem abban a korban élünk, mint amiben születtem, és amiben mi megismerkedtünk. Mások az illemszabályok és egyebek, meg talán nem néz tovább ilyen nagy szemekkel engem ez a nő, ha ennyi udvariasságot megeresztek felé. Következő kérdésére rásandítok és utána vissza a vízre, a testsúlyom áthelyezem a másik lábara és elgondolkozom a kérdésén. Vajon rendben vagyok? Mennyire volt ez hátba döfés, amit Rose művelt velem? A válaszok egyszerűek lesznek, csak nem akarom most bevallani. De… hmm… Igen, tényleg övön alulinak érzem a dolgot. Több mint száz éve együtt, viszem magammal minden hová, próbálom azt nézni, hogy neki is jó legyen, ő is jól érezze magát, megkapja, amit akar, és ne szenvedjen hiányt semmiben sem. Próbálom kimutatni neki, hogy szeretem, de nem a szavak embere vagyok, így nem mondom neki, félpercenként, inkább a tetteim beszélnek helyettem. Aztán ő mindezek ellenére hátba támadott, féltékenységből, ami alaptalan volt, teljesen alaptalan. Nem másztam a lány ágyába, ő se az enyémbe, még csak a gatyámba sem engedtem be, így nem értem Rose reakcióját. Csak egy munka volt semmi több, és erre ő azzal vág vissza, hogy összeházasodik a testőrével és le is fekszik vele. Ha Bobby a közelben lenne, már megöltem volna, és valószínűleg a ruháimat még mindig az ő vére itatná át. Érzékelem, a nőt magam mellett, mintha még mindig a válaszomra várna. Így rásandítok, majd vissza a vízre. Valami miatt válaszolok neki. - Fogjuk rá…- hangom kissé reszelős lett, az előbbi gondolatok után, így meg kell köszörüljem a torkom, nem mintha beszélni akarnék.
Nincs semmi értelme letagadni, ez már olyan dolog, amiből talán sosem gyógyulok ki; elég egy szomorú/dühödt/kétségbeesett/félős és máris beizzítja az enyhén munkamániás dilidoki énemet. Azt sem érdemes tagadni, hogy kedvemet lelem benne, hogy -ha csak magamban is- de felállítsak valamiféle elméletet-diagnózist a beszélgetőpartneremről. Egyesek utálják még a gondolatát is, hogy egy pszichomókus analizálgassa őket, mások kapva-kapnak az ingyenes alkalmon és úgy nyílnak meg, mintha kötelező lenne. A pokol jónéhány bugyrába bepillanthattam már úgy, hogy még csak nem is fizettek érte egy centet sem. Magamra vessek, mondhatná akárki, hiszen minek kíváncsiskodom... és valóban.
Első ránézésre a velem néhány pillanatra farkasszemet néző férfiról egyértelműen lerítt, arra vágyik, hogy hagyják békén, úgyhogy ha lehet, tűnjek a fenébe. Minél hamarabb, ha lehet. Persze a látszat (és az első benyomás) gyakran csal. Nem is kicsit. A férfi feszült hangon és feszült tartással reagált a kismonológomra, bár az arca semmilyen érzelmet nem tükrözött. Nem úgy a szemei, bár a tekintetét -nyilván tudta, hogy az elárulja- igyekezett minél hamarabb elfordítani.
Tekintetem tovább időzött az idegenen és ezzel már-már az illendőség határát súroltam, de a kíváncsiságom nem engedett. Egy pillanatig azt hittem, elküld a fenébe a hülye kérdésemmel együtt, hiszen szinte tapintható volt a feszültsége. Már csak én hiányozhattam a bizonyára rendkívül elbűvölő napjából. Ahogy rámpillantott, egy apró lépést tettem felé, így némileg szemügyre vehettem gondterhelt arcának egy részletét. Látszódott, hogy komolyan elgondolkodott a kérdésen, így már szinte előre tudtam, mit fog válaszolni. Vagy legalábbis azt, hogy nem lesz elutasító. - Nem jó ötlet...attól ugyanis nem lesz könnyebb - mondtam egy megértő félmosollyal az arcomon, aztán és egy aprócskát megint léptem előre, így már gyakorlatilag mellette álltam. - Mármint ha ráfogjuk..nem segít, sajnos. - amolyan "én már csak tudom" oldalpillantást vetettem rá és vártam a reakcióját.
Kezdőlap
//
