-Sajnos a városban nincs sok állatorvos, ami a rendelő szempontjából jó, de így kevesebben is tudnak nekem segíteni. Gina meg… Ginát meg inkább hagyjuk!-Nem akarom őt megbántani, egyszerűen csak érzem, hogy neki csak egy állatorvos vagyok, ami mondhatni akár egyenlő egy utcaseprővel. Nem akarom magam rá erőltetni, bár nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy tőle is rengeteget tanulhatnék, de érzem rajta, hogy nem olyan nagy örömmel teszi ezt. Mivel egyikünk sem szerette volna megsérteni az állatot, így nem marad más választás, mint megpróbálni elijeszteni őt. A legkönnyebben az ordítózással és csapkodással lehet egy vad állatot megriasztani, hiszen ők sem idióták és az idegen dolgoktól inkább menekülnek. De úgy tűnik ebben az esetben nincs igazam, így a tervemmel sem érem el célomat… Sőt pont ellenkezőleg, a madár megtámad engem. Duane szavait meghallom, de nem fordulok hátra, inkább csak leállok és figyelem a támadó madarat, aki a varázslatnak köszönhetően többször is „lepattan rólam”. Elég kitartóan küzd, de végül feladja a harcot. Egy megkönnyebbült sóhajt eresztek ki magamból, majd Duane felé fordulva elmosolyodom. -Ez nem semmi egy madár.-Így védeni a végsőkig a családját. Le a kalappal előtte. Őrző társam kérdése kissé elgondolkoztat, igazából ez eszembe sem jutott, de tény, hogy nagyon jól esett ez a kisebb ordítás. -Igaz ne adtam bele minden erőmet, de tény jól esett és ha nem lenne ekkora közönségem talán ismét megpróbálnám.-Sokszor mondják azt, hogy egy teljes torokból jövő ordítás csodákra képes. Vagy csak a bokszzsák püfölése… Csoki szép lassan visszasétál hozzánk haverjával együtt, akit gazdája már el is hív tőlünk. Talán nekünk is ideje lenne hazamenni. -Mellesleg meg köszönöm a segítséged. Tényleg azt hittem, hogy ez majd megijeszt őt. De ezek szerint sikerült egy bátor lúddal összefutnunk… Szó szerint!-Szélesedik ki mosolyom, majd lepillantok kutyámra, akinek a fejét meg is simogatom. Jól viselkedett. Szerencsére nem akarta elkapni a madarat, így igen jól megúsztuk ezt az esetet.
- Hát majd te felfejleszted. Nem gondoltál még rá, hogy felveszel még valakit? Biztos vannak jó állatorvosok, akik örülnének egy ilyen állásnak. Jelöltet nem tudott volna mondani, ez csak egy ötletként jelent meg benne. Persze az költség, de lehet, hogy megtérül. A zenekar is számolt ilyenekkel néha. Plusz egy fúvós az költség, de ha teltebb a hangzás, azzal szintet lépnek és lassan nőhet a bevétel is. A művészetben persze más szempontok is voltak, amik egyébként a kubainak sokkal többet számítottak, mint a piszkos anyagiak. - Gina harcosnak kitűnő, de szerintem is megenne téged, előbb, mint egy sérült tigris, amit behoznak az állatkertből - mondta Duane kis mosollyal. Gyakorolt már a nővel és keményebb az acélnál. Alice teljesen más típus, nem neki való. Ezt a kubai is elismerte és nem akarta védeni Gina-t felesleges szépmondásokkal. Az őszinteség vezérfonalán terelgette az életét már egy ideje. A tettek mezején pedig végre megtalálták a megoldást. Alice szótlanul működött együtt. Az ordítás helyett az kellett, hogy megüsse a csőrét, többször és még akkor is patáliát rendezett a madár. Tényleg nem volt semmi. - Lehet, hogy máskor elmenekült volna, de a kicsik miatt ilyen agresszív. Ebből biztos tanult. Lehet, hogy bizalmatlan lesz az emberekkel a madárka, de legalább a családja megmarad és biztonságban lesz. Egyébként Duane-nek nagyon tetszett a mintázat és most már a telefonját is elővette, hogy megörökítse a távozó madarakat. - Átküldöm majd a képet, jó? Ekkora közönség? Úgy a jó, hátha be is szállnak és mindenki felszabadul. Na jó, értelek én. Egyszer ordítozzunk együtt! - mondta Duane kis viccelődéssel. Ő megcsinálta volna, hogy összeállnak és nagyokat ordítanak. Sokat tudott tenni a jólétért egy ilyen és a harcban is feltüzelte. Egy zenés pedig eleve nem fél a közönségtől. De ha Alice-nek nem esett jól, nem erőltette. A lány sokkal szerényebb és visszahúzódóbb is volt, mint a lelkes kubai. - Nincs mit! Igazán tetszett a te bátorságod is és az, hogy meg akartad kímélni. Tudod, én máshogy nézek az állatokra. Az isteneimnek kellenek az áldozatok, növények és állatok egyaránt. De itt láttam a családot, nem volt szívem elvenni tőlük a papát, ha már ilyen bőszen védte őket. Duane lemosolygott a kutyára, aki őt nézte. Leguggolt hozzá és megdörgölte a fejét. Találkoztak már máskor is, tudta, hogy nem harapja meg. - Kishaver, remek gazdád van, ugye tudod? Felnézett egy őszinte és elismerő mosollyal a lányra. Ebben az arcban nyoma sem volt Vörös Hold utáni traumáknak vagy harcosokra jellemző keménységnek. Duane-t a kasztja nem vetette vissza, tudott örülni és szeretni. Amikor oda kellett lépni, akkor volt csak kemény, akkor viszont meglepetést okozott, mint múltkor Kate-nek. Most a libát se vigyorgással űzte el. A másik ebet elvitte a gazdája és a kubai érezte, hogy nekik is menniük kellene már. Dolga volt még. - Alice, örültem, de elszaladt az idő a libával együtt. Figyelj, beszéljünk meg egy közös kutyázást, jó? Addig meg csak egyenesen előre és felfelé nézz! Jó legyél! Egy puszit is lenyomott és megölelgette a lányt. Nem tartott féltékenységtől. A barátnője ismerte őt és Alice-t is. Ez szeretet volt, nem más és azt ő őszintén vállalta. Még hátranézett, mikor távozott és vigyorgósat intett Alice-nek, aztán várta a kocsija számtalan elintézendő dologgal. Többek között Busterre is rá kellett nézni, hogy mit rosszalkodik otthon...
Sokat gondolkodtam, mielőtt végül két nappal a találkozásunk után megcsörgettem Doriant, hogy oké, benne vagyok, találkozhatunk még. Nem mondom, hogy száz százalékig biztos voltam abban, hogy tudom, mit csinálok, de engedtem a farkasomnak, aki velem ellentétben viszont biztos volt benne, hogy szeretné még látni. Próbáltam nem túl gondolni, és nem kombinálni, ami fölösleges is volt részinformációk fényében, az sem biztos, hogy bármelyik időközben felmerült kérdésemre tudni akarom a választ, viszont kétségkívül hangsúlyos szereplője az életemnek, és nagyon sokáig része is volt. Ha mást nem, barátok még mindig lehetünk, igaz? Talán azok is vagyunk, legalábbis, számomra nem szűnt meg annak lenni, csak túlságosan hirtelen bukkant fel a semmiből. A meglepetésekért sosem voltam igazán oda. A lényeg a lényeg, hogy rá újabb két napra beszéltük meg, hogy találkozunk, mert akadnak ügyes-bajos dolgai, és én is eléggé be voltam táblázva, na meg addigra talán tényleg kellőképpen lenyugszom ahhoz, hogy ne legyen belőle baj. Azt viszont nem fogom megtagadni, aki lett belőlem, és eszemben sem volt beöltözni valakinek, aki nem vagyok, de polgárpukkasztó sem voltam jelenleg, tekintettel arra, hogy nem felcsípni akartam valakit. Épp ezért jöhetett szóba a kötött ruha, leggings, csizma kombináció, amire valljuk be, senki sem mondhatta volna, hogy olyan nagyon szörnyű lenne. Nem akartam semmiféle nyilvános helyre beülni, és kávézgatni nyugisan, mintha a világon semmi problémánk nem lenne, inkább maradtam a természet közeli megoldásnál, a hideg legalább kellőképpen lehűt. Ha meg úgy néz ki, jól megvagyunk, akkor még mindig beülhetünk valahová, az már csak azon múlik, mihez van kedvünk. - Szia! Üdvözöltem két puszival, ha már napokkal ezelőtt a köszöntés minden formája elmaradt, mert sokkhatás alatt voltam. Nem akartam megbántani vele, de azért sejtem, hogy hagyott némi tüskét benne a dolog. - Mi a helyzet? Sikerült megtalálni a megfelelő lakást? Érdeklődtem egy viszonylag semlegesebb témáról, biztos, ami biztos alapon. Be kell vallanom, akármi is történjék, akármennyire is próbáljam nem túlmisztifikálni ezt az egészet, még mindig pokolian jó érzés a közelében lennem.
Macskajajom ugyan nem volt, de még volt egy apró utóhatása az előző estének. Hát igen, iszogattunk, arra mondjuk nem teljesen figyeltem, hogy mennyit. Egyszer-egyszer előfordulhat ez mindenkivel, nemde? Akárhogy is, ébresztőként hatott Yvonne hívása, de egyáltalán nem nehezteltem rá emiatt. Sőt, örültem, hogy legalább felkeltett valaki, mert lehet, hogy magamtól még ott fetrengek. Na meg a másik, hogy ébresztőként bármikor meg tudnám szokni a hangját… Lehet kicsit álmosnak tűnt a hangom, sőt, biztos, de ragaszkodtam hozzá, hogy beszéljük meg a találkát, már amennyiben akar még. Szerencsére nem döntött úgy, hogy nem akar többet látni. Nem is tudom, hogy bírnám én azt ki. Vagy talán személyesen akarja közölni? Az eléggé kegyetlen lenne, de legalább tiszteletteljes. Két nap múlva meg is beszéltük a találkát. Az elkövetkezendő napokban pedig mást sem csináltam, csak az ügyeimet intéztem el. A lakást már kiválasztottam, elég tágas, és kellemes környéken is van. Vannak ugyan szomszédjaim, de nem sok, és szerencsére nem is olyan közel. A kellő papírokat elintéztük, és egész gyorsan meg is kaptam a kulcsokat. A találka reggelén költöztem át cuccostul az új helyemre, hogy aztán felkapjak valami alkalomhoz illőt. Egy teljesen fekete póló, rá egy sötétkék, csíkos ing, valami bő gatya, bakancs. Nem voltam fázós, de ki tudja, milyenre válhat az idő, így a vállamra rádobtam még a ballonkabátomat, és úgy indultam meg a helyszínre. El is mosolyodom, amint meglátom a nőstényt, üdvözlésében pedig kellemesen csalódom. Az előző találkával ellentétben ez már sokkal jobban tetszik. Mondjuk ott én érkeztem hívatlanul és valami eszméletlenül szar időben. Most ő is sokkal jobban néz ki, mint aznap este. Felejtsük is el inkább azt, talán jobban járunk. - Jó látni. - Szavaim természetesen őszinték, ilyennel sosem viccelnék. Maximum csak szarkazmusként használnám, mondjuk Liamnél. - Semmi, ügyek intézése. Már be is költöztem. Megadhatom a címem, ha gondolod, hogy ott is el tudj érni. Vagy megmutathatom. - Ajánlom fel a lehetőséget neki, él vele, nem él vele, ráhagyom. Csak ha már én tudom, hol lakik, ennyi a minimum. Bár azt nem tudom, hogy élném meg, ha ő is betérne hozzám. - Na és te? Mire jutottál? - Szerintem számíthatott erre a kérdésre.
A ballonkabát olyan tipikusan nyomozós cucc, hogy el kellett vigyorodnom, mikor megláttam benne. Columbo óta aligha gondol bárki másmilyen foglalkozásra ennek kapcsán, és Dorian esetében - jaj de fura így gondolnom rá - még csak mellé sem lőnek. Jó érzés látni a mosolyát, és igyekszem félretenni a még mindig fennálló tanácstalanságomat vele kapcsolatban. Inkább nem gondolok erre, élek a mának, ahogyan szoktam, és ennyi, nem kell ezt túlgondolni úgy hiszem, majd lesz, ahogy lesz. A görcsösség nem műfajom, és utálnék éjjel-nappal whiskyvel a kezemben császkálni, hogy feloldjam magamban a dolgot. Egyszerűbb elfogadni, hogy itt van, és még ha nem is akarnék vele találkozni, akkor is szép esélyem lenne rá, pláne, ha esetleg némi köze lesz majd idővel a falkához. Ám célzatosan elkerülni nem áll szándékomban, gyermeteg dolognak tartanám, abból viszont már érzéseim szerint kinőttem. - Téged is. Még ha vívódom is vele kapcsolatban, attól még ez tény, elég csak ránézni, Isten rohadt jó kedvében lehetett, amikor őt teremtette, mert igencsak remekül sikerült. Álló nap bírnám nézni, és akkor még csak a külsőségekről beszéltünk, arról nem, hogy egy nagyon korrekt és rendes lélek, akinek sok mindent köszönhetek. - Ohh, akkor ez gyorsan ment. Mosolyommal palástolom mellbevágó zavaromat a megmutathatja rész kapcsán, egyrészt szívesen megnézném, másrészt fogalmam sincs, hogy mennyire jó ötlet, viszont, ha már ő tudja, hol lakom, talán nekem is jár ennyi, nem? - Szívesen megnézném. Kicsit abszurd számomra, hogy bárkivel kapcsolatban, akinek a lakására felmegyek, tudom, mi lenne a vége, de ő más, vele ezt egyszerűen nem tehetem meg, nem hiszem, hogy rávinne a lélek. Ahhoz túl fontos. - Itt vagyok, nem? Nem hiszem, hogy tudnék úgy császkálni a városban, hogy beintettem neked, és nem vagyok hajlandó találkozni veled, miközben tudom, hogy itt élsz. De azért érdekelne, hogyha azt mondtam volna, hogy nem akarlak látni többet, belenyugszol? Vonom fel leheletnyit a szemöldököm, mert tényleg kíváncsi vagyok, hogy tett-e volna ellene bármit, vagy úgymond tiszteletben tartja az agybajomat. Nem is tudom, minek örülnék jobban, mindenesetre inkább kivárom a válaszát, már ha hajlandó lesz egyáltalán válaszolni.
A nőstény jelenlegi szerelését valahogy jobban tudom értékelni, mint azt, amiben a múltkor a házukba állított. Akármennyire is próbálom kiverni a fejemből azt a képet, egyszerűen nem tudom. Nem hiszem, hogy tudnék a szétcsapottnál jobb szót találni arra. A zuhanyzás által legalább az alkoholszag lejött róla, és ő is valamelyest rendezni tudta a vonásait. De akkor is ég és a különbség a mostani és a múltkori Yv között. Legalábbis én így látom. Aztán ki tudja, mi lesz még. - Remek. Akkor, ha gondolod, akár most is megindulhatunk felé, vagy valamikor máskor? - Nem akarom én ráerőltetni ezt az egészet, de ha szándékában áll most átjönni a lakásomba, akkor az ellen sem fogok ellenkezni. Sőt, valamelyest kicsit nyugodtabb is lennék, hogy a telefonon kívül tudja, hol érhet el. Ki tudja, ha meghalnának az elektronikai eszközök. Nem hiszem, hogy gondom lenne visszatérni ahhoz a régi életmódhoz, mikor semmi ilyen kis cuki telefonok és egyebek nem voltak. Elvégre ilyenben nevelkedtem. Hümmögök néhány sort az elméleti kérdésén. Nem azért, mert meglepett, sőt, erre az eshetőségre is fel voltam készülve, hogy ezzel áll majd elém. Vagy csak mondja el telefonon. Most csak azon gondolkozom, hogy is fogalmazzam meg. Végül, mielőtt túlságosan is elhúzódna a csendem, megszólalok. - Nos… Biztos rákérdeztem volna, hogy miért, és hogy biztos ezt akarod-e, de ha a válasz az utóbbira igen, akkor tiszteletben tartom a döntésedet, és az esetleges utcai találkozásokon kívül nem kerestelek volna. De az igazat megvallva, te csak ezt láttad volna. Hazaérésem után lehet nem lett volna olyan rend a lakásomban, mint most van. Sőt. - A rombolásom szerintem eléggé érthető lenne. A nőstény miatt szálltam gépre és jöttem ide, aztán ha egy ilyet kapnék az arcomba, lehet nem értékelném. De neki nem is mutatnám ki. Inkább őrlődök magamban. - Egy idő után, nem tudom, mikor… biztos belenyugodtam volna… - De erre még csak gondolni sem akarok, hogy most bevág egy hasonlót, hogy akkor szevasz. Főként az előbbi mondatait követően.
- Felőlem mehetünk most is. Oké, ez tuti, hogy nem az évszázad legjobb ötlete, de kutyaharapást szőrivel, nemde? Fogalmam sincs, hogy mit csinálok igazság szerint, szeretem úgy gondolni, hogy tudom, de jelen esetben inkább csak sodródom. Az meg nem árthat, ha tudom, merre tölti az ideje egy részét a hím, ha már elméletileg barátok vagyunk, és itt fog lakni. Nagyon furcsa, olyan, mintha a kapcsolatunk valami hártya alatt lenne, és semmi sem kristálytiszta belőle, pedig öt év nem nagy idő a mi világunkban. Egyszerűen csak fel kell dolgoznom, hogy itt van, legalábbis remélhetőleg erről van szó. Nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá a tutira, mert tudnom kell, máskülönben aligha bírnék magammal. Tudom jól, hogy előbb-utóbb kibukna, legyen akkor inkább előbb, legalább addig sem fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Van az úgy, hogy engedek neki, mostanában nem kifejezetten gyakorlom a higgadt megfontoltságot egyébként sem. A hümmögésből azért sejtem, hogy át kell valamelyest gondolnia, mit és hogyan mondjon, ennyire azért bőven ismerem. Végül aztán belekezd, figyelmesen hallgatom, mert kevés dolog van, ami az utóbbi időben ennél jobban érdekelt. Nem tudom, hogy ennek örülök-e vagy sem, áhh, lassan bekattanok attól, mennyire nem vagyok tisztában saját magammal, ha ő bekerül a képletbe. De talán az pozitív, hogy tiszteletben tartaná a döntésemet, mert talán vagyok annyira fontos, hogy elfogadja. Vagy pont ez az? Hogy nem vagyok annyira fontos? Hú de nem megy nekem ez a csajos aggyal való gondolkodás. A magam példájából kiindulva én is elmennék, ha Sarah megkérne rá, bármennyire is pusztuljak bele… bár előtte azért mindent megpróbálnék, hogy megváltoztassam a döntését, még szerencse, hogy ilyesmiről szó sincs. - Pedig nem vagy éppen tányérdobálós, agresszív fajta. Mindenesetre nem kell emiatt aggódni, mert nem fogom ezt mondani, azt hiszem, épp annyira a bútorzat, főként a kerámia tárgyak bánnák otthon is, ha megtenném. Vonok vállat, mintha mit sem jelentene az, amit mondok, de nem így van. Mérlegeltem, és arra jutottam, hogy jobban utálnám, ha sosem látnám, mintha néha kicsit viszket a bőröm a közelében, és nincs egy épkézláb gondolatom sem. Határozottan jobban. - Nos, azt nem mostanság fogod megtudni, hogy mennyi idő múlva. Már persze, ha tényleg maradsz, meg maradhatsz is, ki tudja, falka szinten mit fognak hozzád szólni. Az meg eleve más kérdés, hogy milyen minőségben maradsz. Nyilván, ha magányosként, azért nem fogják a végtelenségig eltűrni a jelenlétét, bár, mostanra már vannak olyanok, akik pár éve itt levegőznek, úgyhogy… nem tudom, a falka vezetésébe én ilyen kis nyolcvanasként aligha láthatok bele. - Csak… nem értem, miért pont utánam jöttél. Biztosan vannak más barátaid is, fontosabbak is nálam. Közben azért megindulok, mert nem kifejezetten akaródzik szemtől-szemben állni látva esetleg a reakcióit a szavaimra. Én mégiscsak egy kis szeletke vagyok a nagyon hosszú életéből… bőven lehetnek olyanok, akik fontosabbak, bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen, rendkívül naiv gondolat volna.
Felesleges lenne hazudnom neki azzal kapcsolatban, hogy miféle reakciót váltana ki belőlem ezen döntése. Sokat agyaltam rajta, felkészültem a legrosszabbra és a legjobbra is egyaránt. Ezért esett kellemes meglepetésként, mikor inkább azt a lehetőséget választotta, hogy inkább találkozzunk. Nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy most fogja benyögni nekem, így, hogy nem akar többet látni. Ez akárhonnan is nézem, eléggé lehetetlen feladatnak tűnne, tekintve, hogy ugyanabban a városban lakunk. Méghozzá nem egy nagyban. - Nem vagyok tányérdobálós, ez így van. De akkor is rólad lenne szó. Miattad jöttem ide. Nem kevés utat tettem meg, nem kis elhatározással jöttem ide, így elég nagy arcon vágás lett volna ez a forgatókönyv. - Azt a nagy elhatározást, amivel idejöttem most speciel az FBI-os munkámra értek, hogy kisegíthessem őket. Legalábbis ezzel hitegetem magam. Aztán ki tudja, lehet teljesen távol áll a valóságtól. Örülnék neki, ha kicsit jobban magamba tudnék látni, a fejem mélyére, és kideríthetném, mi a fészkes fenéért jöttem pont őutána? Négy nap nem volt elég eme kérdés megválaszolására, mi? - Beszéltem már valakivel a falkától, de most remélem megérted, hogy nincs kedvem erről társalogni. - Nem a falkáról jöttem ide beszélgetni, és szerintem ő sem a velük való viszonyomat akarja firtatni. Tudja, hogy nem vagyok egy magányos típus, nagyon is szeretem a falkában való életet, de egyelőre még nem hajthatok fejet az alfa előtt. Semmi kedvem ahhoz, hogyha rálelek Liam nyomára, és ne adj ég, nem engednek el, aztán soha a büdös életben ne lehessen nyugtom. Miután a nőstény megindul, én fel is ajánlom gyorsban, hogy akkor kövessen engem, menjünk a lakásomhoz. Aztán a kérdésére is válaszolok. - Szerintem azt mind a ketten tudjuk, hogy ami köztünk volt, az nem csak pusztán barátság volt. Annál sokkal több. Ebből szerintem érthető, miért is jöttem inkább ide, hozzád, akivel annyi kellemes emlékem volt, akivel olyan jól kijöttünk. Szerettem volna, hogy olyan közel állj hozzám, mint akkor, vagy köze… - Harapom el gyorsan a végét és még köhintek is néhányat. Ezt most tényleg majdnem kimondtam? Folytatom, mintha mi se történt volna. - Elnézést. Tehát, hogy olyan közel állj hozzám, mint akkoriban. Te sem tagadhatod le, hogy milyen jól megvoltunk egymás mellett. -
- Nyilván. Vagyis, most hogy mondod, egészen magától értetődőnek tűnik. Az eszembe sem jut, hogy a nem is elhatározás engem takarna, mert valljuk be, ha valaha bármiféle elhatározásra jutott volna velem kapcsolatban, az nem most kattant volna le neki, hanem évekkel ezelőtt. Azért naiv királylány már rég nem vagyok, elég volt emberként, köszönöm, többet nem kérnék belőle. Nem is nagyon hinném el, ha rólam szövögetne terveket, szóval ki tudja, miről van szó, de kifejezetten most nem is ez a lényeges. - Oké, oké, ahogy szeretnéd. Emelem meg magam mellé a két kezem megadólag, bár nem hiszem, hogy volna bármi rossz ebben a témában, de tudomásul veszem, hogy a jelek szerint ez most nem élvez nála prioritást. Tulajdonképpen ez jó is lehet, legalább a falka kérdésnél fontosabb vagyok, ez azért haladás. Az utat ő mutatja, és talán azt kellene mondanom, hogy inkább üljünk be valahová, dumáljunk úgy, mert már most érzem, hogy kikészülök a gondolattól. Miután megnősült, nem voltam az otthonában, ő néha igen nálam, de sosem fajultak el azok az esték, miért is gondolnám, hogy a mostani alkalom más? Már nincs kihez hűnek lennie, az igaz, viszont az is biztos, hogy szemen köpném a tükörképem, ha vele is azt művelném, amit a többi pasival. Nem mintha tudnám, hogy miféle igényei vannak ilyen téren, de sosem volt nőcsábász típus, én viszont mindig elég lazán álltam a férfiak kérdésköréhez, csak mivel falkatag nem voltam, nem volt ennyire nyilvánvaló a dolog. Neki sem reklámoztam az afférjaimat. A szavai tagadhatatlanul jól esnem, érzem, ahogy a farkasom is a felszínen kóvályog, várva, hogy meghajoljak kívánalmai előtt, és a hímhez sündöröghessen, nemes egyszerűséggel csak hozzádörgölőzve, mintha legalábbis csupán pár perce váltak volna el. Megengedem neki, tegye csak, legyen boldog legalább ő. Az utolsó elharapott szótörmelék hallatán nyelek egyet, és ha nem lennék kicsit edzettebb lelkileg, tudom, mostanság nem így tűnik, akkor biztosan meg is torpannék. A köhintések aligha elegek ahhoz, hogy elfeledjem, mit akart kimondani, nem hiheti azt, hogy nem hallottam… - Sokkal több, és mégsem volt semmi, te is tudod, hogy sosem engedtünk neki. A feleséged nem érdemelt semmi rosszat a világon. Egyelőre úgy teszek, mintha nem tűnt volna fel, de vadul kaparja a tudatomat, hogy talán nem csak engem marnak belülről kimondatlan igazságok. - Én is szeretném, mert az az igazság, hogy baromira hiányoztál. Talán nem kellene ezt megosztanom vele, de üsse kavics, egy barát is épp annyira hiányozhat, mint valaki, akire a fejünket álomra hajtván utolsóként gondoltunk minden nap, remélve, hogy egyszer majd az ő mellkasát cirógathatják tincseink. Már jó ideje nincsenek ilyen reményeim, és egy részem szeretné, ha nem is lennének, de ezt nem én döntöm el. - De bármennyire is fáj, a főnököm már nem lehetsz, most másban nyomulok. Szóval a dirigálást ki kell vonnunk az egyenletből. Szemtelenkedek egy kicsit, és talán ezzel oldhatom is a lelkizős vonulatot, mert abban elég szerencsétlen vagyok mind a mai napig.
Úgy tűnik, most aztán kibújt a szög a zsákjából ezzel a majdnem kimondott szóval. Pedig azt mondják, hogy az alkohol van az emberre olyan hatással, mint egy igazságszérum. Nálam látszólag most elég volt az is, hogy beszéltem azzal a nősténnyel, akinek nagyon is vágyom a társaságára. Szóval ezért jöttem hát ide? Nem azért, hogy egyszerűen csak újra láthassam, hanem mert abban reménykedek, hogy ő meg én…? Jelen helyzetben viszont nem tudom, mit gondoljak. Lehet kellene egy kis idő, hogy átgondoljam ezt az egészet, de ha már benne vagyunk, akkor ne hátráljunk ki belőle. Azzal a néhány köhögéssel csak azt próbáltam elérni, hogy hátha… hátha nem figyelt fel rá, de ha jobban belegondolok, ezzel csak még inkább felhívtam rá a figyelmét. A reakciója legalább nem olyan, hogy egyből fogja magát és a másik irányba kezd el menni. Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam biztosan. Bár valószínűleg meg is érteném bizonyos szinten. Ahelyett, hogy bármit szólnék, csak néha egy-egy bólintással jelzem, hogy figyelek rá. Nem akarok semmi olyat mondani, amivel pont most üldözném el magam mellől. Az előbbi kis „nyelvbotlás” után is még itt van, nemde? Abban teljesen egyetértünk, hogy a feleségem, Beth nem érdemelte volna meg, hogy ezt tegyem vele. Akármennyire is vágytam rá esetenként, hogy csak egy kicsit legyek gyengébb, és engedjek a kísértésnek. De tiszteletben tartottam a házasságunkat, szerettem is őt, aztán azok után, hogy rákja lett… Utána pedig egyszerűen nem fájdíthattam tovább a szívét ilyesmikkel. Bár az igazságot is elmondhattam volna neki. De jobb néha a boldog tudatlanság. Néha. És ebben az esetben szerintem jobb is volt. Miután befejezte az ő részét a beszédének, egyszerűen csak elé állok, hogy megtorpanásra késztessem. Most esik csak le, hogy van köztünk vagy tizenöt centi, mikor így elé állok. Lényegtelen is most ez. Ha pedig nem ellenkezik az ellen, hogy egyik kezét az én két tenyerem közé zárva fogjam meg, akkor megteszem azt is. - Yvonne… Annabeth már elment. Én pedig belenyugodtam ebbe a ténybe. - Térek vissza még az egyik korábban említett részére a mondandójából. Már eltemettem a gyermekeim anyját, és rá egy évre pedig teljesen bele is nyugodtam a ténybe, hogy ő már nincs többé. - Biztosra veszem, hogy azt akarná, hogy lépjek túl rajta, én pedig ezt meg is tettem. - Ó, de mennyire… Olyan gyorsan rohantam a seregbe a feleségem halálát követően, mint a villám. Mire pedig belenyugodtam, miután rengeteg nyomorúságot láttam rá kellett jönnöm, hogy az én problémáim eltörpülnek amellett. - Tudom, hogy valószínűleg ez most sok neked, hidd el, én sem gondoltam volna, hogy idáig fog fajulni a beszélgetés. - Ha még mindig nem rántotta ki a kezét, már ha egyáltalán a legelején engedett neki, akkor most én teszem meg, hogy elengedem. Aztán félre is állok az útjából, és folytathatjuk is az utat, ha gondolja…
Kissé meglep, hogy elém áll, automatikusan megtorpanok, mert egyrészt a reflexeim nagyon is jók, másrészt pedig eszemben sincsen nekimenni. Mondjuk, ha béna lennék, attól még megtörténne, de szerencsére nem vagyok. Mindenesetre nem mozdulok, és kissé sután pillantok le a fogságba ejtett tenyeremre, mert nem nagyon tudom, mit kellene kezdenem vele. - Ezt tudom, nem is azért mondtam, mert még inkább tudatosítanod kellene bennem, hogy halott. Egyszerűen csak ez az igazság. Ott volt, és nem akartam tönkretenni, ami közöttük létezett, mindketten megérdemelték, én pedig nem, mert nem vagyok szent, sosem leszek, nekem az ilyesmi nem jár, és nem is akartam, hogy járjon, mert nem biztos, hogy működnék bárkivel együtt egy kapcsolatban. Ötletem sincs. - Nem is állítottam, hogy gyászolnod kellene, a mi hosszú életünk folyamán úgyis túl sokszor fut bele hasonlóba az ember. Mármint vérfarkas, de ezt fennhangon nem emlegetném. Én még igazán nem gyászoltam meg senkit, eltekintve persze a saját emberi mivoltomtól, ami sokáig hiányzott, de mostanra már abszolút hidegen hagy a dolog, ami végleg elveszett, azt egyébként is kár siratni, nemdebár? - Totálisan váratlannak nevezném, mondjuk pont annyira, mint ahogy megjelentél. Lehetne, hogy legközelebb figyelmeztess az ilyenek előtt? Pislogok ártatlanul, azt hihetnénk, hogy cirka harminc év után ismerem már úgy igazából, de még mindig vannak olyan dolgai, amivel meglep, meg aztán, nem kicsit erősebb nálam, és nyilván el tud rejteni előlem dolgokat, én viszont nem. Azt mondjuk mindig tiszteletben tartotta, ha valamit nem akartam, hogy tudjon, szóval az érzéseimmel úgy teljesen konkrétan sosem lehetett tisztában, egyedül a farkasom hozzáállása az, amit nem tudtam elrejteni, elvégre elég sokat edzettünk együtt. - Csak azt nem tudom, mit kellene kezdenem ezzel az egésszel, veled… még mindig igencsak szokatlan, hogy itt vagy. Azért bevallom, kicsit kevésbé dobog hevesen a szívem, mikor elereszti a kezeimet, egy futó tarkósimításba ölöm tehetetlenségemet. Mit kellene tennem? De jó lenne, ha valaki megmondaná, melyik utat érdemes végigjárnom. Szépen lassan, elvégre, még az sem biztos, hogy a barátságunk ugyanolyan, mint az eljövetelem előtt volt… majd meglátjuk. Részemről indulhattunk tovább, bár nem siettem sehová, az is igaz, egyszerűen csak tőlem merőben szokatlanul tényleg nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
Meg is rázom enyhén a fejemet. Nem is ez volt a célom, hogy megerősítsem őt ebben a tudatában, hanem sokkal inkább az, hogy már nem igazán számít, hogy akkor mi volt. Én sem tettem volna meg azt sem a gyerekeimmel, sem a feleségemmel, és ha a gyerekeim nem is, Annabeth már a múlté. Már öt éve az. Öt éve… Nemsokára hat lesz ebből is. Azért durva belegondolni, hogy mennyi minden történt ezalatt a néhány év alatt. Visszagondolva, hogy mennyi mindenre emlékszem, olyan, mintha vagy 2 évtized lett volna az egész. - Hát nem ígérhetek semmit, mikor jön rám bármiféle lelkifröccs, vagy ilyesmik, hogy random meglátogassalak. Na jó, azt már megtanultam, hogy hívatlan vendégként ne érkezzek a házatokba. Ellenben te bármikor jöhetsz az enyémbe, ezt leszögezem. - Kétlem, hogy ha jönne is, akkor bármiféle bántó szándékkal tenné ezt. Régebben, még Quanticóban az ajtóm nem volt számára tárva-nyitva. Most az. És nem tagadom, örülnék, ha nem csak a jeges üresség, a szél jönne be azon. - Ne aggódj, én sem tudom még teljesen… Általában összeszedett vagyok, viszont, mikor veled vagyok ez könnyen kivész belőlem. Ezt nem egyszer láthattad Quanticóban is, hogy milyen gyenge pillanataim voltak néha, mennyire gyötrődtem. - Nagyon kétlem, hogy ne látta volna rajtam a tanácstalanságomat esetenként. Egyébként sem vagyok olyan, aki túlzottan véka alá rejti az érzelmeit, de Yvonne előtt? Előtte pláne. Aztán pedig folytattuk is az utunkat a lakásom felé. - Egyet viszont biztosan tudok. Azt semmiképp nem akarom, hogy megint kisétálj az életemből. Belátom, én voltam a balga, hogy nem marasztaltalak, de ez már késő bánat, akárhonnan is nézem. - Ha tudtam volna, hogy Beth a következő hónapban… mérget vehet rá, hogy kértem volna, maradjon. Szükségem lett volna egy biztos pontra az életemben, és ő lehetett volna ez. Ezt is szépen elkúrtam.
- Azt nem mondtam, hogy nem látogathatsz meg, de tutira érdemes csengetni, és megvárni, hogy valaki kinyissa. Ha én nem is szándékozom baseball ütővel orrot törni, Sarahról már nem igazán tudom ezt elmondani. Egyébként, úgy tűnt, nem bír. Mi történt köztetek? Könyörgöm, mondd, hogy nem voltál valami nagy szerelme, vagy valami hasonló, mert itt menten nekimegyek a Chenának… Az tenne még be igazán, ha egy félresiklott kapcsolat folyománya lenne ez a feszült, negatívnak mondható légkör közöttük. Na azzal aztán végképp nem tudnék mit kezdeni, sőt, nem is akarnék, mert olyan férfihez az életben nem lesz közöm, akivel Sarah intim viszonyt ápolt. Oké, mint kiderült, erre már volt példa, de valahogy sosem került szóba, hogy közte meg Darren között volt némi feszültség levezetés. Azóta igyekszem jobban figyelni az ilyesmire. - Köszönöm a felajánlást, több mint valószínű, hogy élni fogok vele. Nem azért, mert annyira szeretném kísérteni a sorsom, hanem mert jól emlékszem, hogy mennyire pocsék volt anno, hogy én nem mehettem hozzá, mert mindenki félreértette volna, tulajdonképpen joggal, mert szinte a kezdetektől fogva kézzel fogható volt köztünk a feszültség. Mindig megértettem az indokait, de szeretnem nem kellett őket… Most mindenképpen nagy könnyebbség, hogy senki érzéseire sem kell tekintettel lennem, ha mondjuk át akarok ugorni a barátomhoz iszogatni egy kicsit, vagy csak szimplán dumálni, vagy kidühöngeni magam az aznapi sérelmeim okán. - Nos, bármilyen kellemetlen bevallani, de ezzel én is így vagyok. Abszolút fogalmam sincs róla, mit művelek, amikor a közelemben vagy, és ez azért néha elég bosszantó tud lenni. Tudom, és azt is, hogy talán elég lett volna egyetlen egyszer adnom alád a lovat, és átszaladt volna a gát. Nem gondolnám, hogy szemét kijelentés volna ez részemről, de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy tiszteltem őt és a családját annyira, hogy nem kavartam be. Nem próbálkoztam, rohadtul visszafogott voltam végig, és talán ez is lehet az oka annak, hogy mostanság, azóta határozottan nem vagyok annak nevezhető. - Ez tény. Fölösleges is miatta rágni a kefét. Arról viszont biztosíthatlak, hogy én nem szándékozom kisétálni az életedből, inkább éppen bele, ha már a lakásod felé tartunk. Maximum akkor fogok innen elmenni, ha Sarah úgy dönt, elég Alaszkából, de ennek egyelőre semmi jele sincs. Igen, akkor elmennék, mert mindenekfölött Sarah az, aki a legfontosabb, bármennyire is éltem vele kevesebbet, de a köztünk lévő kapocs még úgy is borzasztóan erős, hogy miattam sokáig hanyagoltuk az ápolgatását. S igen, épp ezért mennék vele, mert eddig nem mellette éltem, és nagyon hiányzott. - És azt elmondod, hogy milyen zűrbe keveredtél?
Csak kicsit nyílik nagyobbra a szemem, mikor megemlíti Saraht, és hogy ő meg én… Jesszusom, az kellene még. Az szerintem sokkal kínosabb lenne, mint az, hogy egyszerűen csak nem szívleltük egymást. Pláne, ha egyikünk elhagyta volna a másikat, vagy megcsalja. Hála égnek, ilyesféle vibrálás köztünk nem volt meg. Nem is vágytam, hogy legyen, örömömre szolgált csak, hogy neki sem voltak hasonló képzelgései. - Közel sem… A falkában, ahol voltunk az apja volt az Alfa. Én kóborként érkeztem oda, de befogadtak, viszont Sarahnak kellett figyelnie engem, kizökkentenie a nyugalmamból. Azelőtt öltem meg először embert, és teljesen magamba zuhantam, gondolom azt hitték, tervezek valamit. Így ismertük meg egymást. A feszültség tovább fokozódott, mikor ugyanarra a posztra kezdtünk el pályázni, amit az apja végül nekem adott meg. Gondolhatod, hogy reagált erre. Próbált kitúrni, és hát ja… nem épp volt egy virágzó kapcsolat a miénk. - De hogy szerelem közte és köztem? Fú, az aztán ironikus lett volna. Még hogy az ellentétek vonzzák egymást, mi nekünk pedig volt rengeteg abból. Ha nem is rengeteg, de volt. - Örömmel hallom. - Biztos, hogy fura lesz eleinte, mikor feltűnik az ajtómban, tekintettel a múltunkra. Akkoriban még csak meg sem kockáztattuk, hogy a házamba jön, most pedig idézőjelesen „szabad bejárást” kaphat majd. Újdonság, az biztos. Azt még nem döntöttem el, hogy a kellemesebb fajtából lesz, vagy a másik feléből. Ha zavar majd, akkor meg úgy is megmondom neki. - Valószínűleg, igen. - Bár nem tagadom, örülök neki, hogy tiszteletben tartotta azt, hogy nekem feleségem van, és két gyermekem. Meg ki tudja, lehet nem is alakult volna jól a mi kis afférunk, ha a dolgok olyanra fordultak volna. Akkoriban nem mertem effélét megkockáztatni, ellenben most képes lennék. Bár, ahogy általában, itt is kettőn áll a vásár. - Max követlek titeket. - Mondom neki viccesre fogva a hangvételt. Bár nem tudom, szerintem kitelne tőlem, hogy oda is követném. Már ha nem döntene úgy, hogy ne legyek palotapincsi és kövessem mindenhova. Viszont ez, ahogy Yvonne is mondta, még a jövő kérdése. - Ó, igen. Nos, kis háttérsztoriként annyi, hogy a teremtőm egy szadista állat. Jó kezdés, mi? Elég sajátos módszerei voltak, és nem is tudom… a farkasokat valamilyen magasztosabb lényeknek hiszi, de olyan szinten, hogy ilyennel még nem találkoztál. Elszöktem tőle még anno, viszonylag kölyökkoromban, azóta nem találkoztam vele. Egészen addig, míg kórházba nem kerültem, a még múltkor említett fejlövés miatt. Akkor mondta csak el, hogy bizony megtalált, és a… kiképzésemnek még nincs vége, csak most kezd el érdekessé válni. Mondta, hogy küldeni fog rám majd embereket, hogy felmérje, mennyire is vagyok jó, ha más nem, hogy eddzek kicsit. Azért sem csatlakozok a falkához, mert először el akarom kapni ezt a rohadékot. Érthető okokból, remélem. -
Azért nem tagadom, elég nagy kő esik le a szívemről, amikor kiderül, hogy nem volt köztük semmi, azt tuti nem viseltem volna jól, bár, így jobban belegondolva, Sarah valószínűleg említette volna, ha felmerülnek ilyen érdekellentétek. Azért sokkal kellemesebb arra gondolni, hogy szimplán csak nem kedvelik egymást, oké, ebből nyilván lesz még bajom a későbbiekben, de ezzel a problémával majd foglalkozom azzal, ha felüti a fejét, addig fölösleges. - Az egészséges versengés sosem árt, csak jobbak leszünk tőle. Azért nem tagadom, megkönnyebbültem, hogy nem volt köztetek semmi, szerintem sokkot kaptam volna egy hasonló hírtől. Az tuti, elég lett volna némi szexuális feszültség is, mert hát, tudom, milyen Sarah, neki sem kell túl sokat fűzni az agyát, ha valakivel szimpatizál ilyen téren. Azonban a jövőben tuti nem fogok ezen agyalni, mert már ez is túlságosan bizarr volt, és nem akarom elképzelni sem, hogy mit éreznék, ha lett volna köztük valami. - Aztán meg ne bánd, ha majd túl gyakori vendég leszek esetleg. Fricskázok kicsit oda, mert hát, elképzelhetőnek tartom, hiszen régen is mindennap találkoztunk, igaz többnyire munkaügyben, de ha az nem volt, akkor sem maradt el a dolog, és miután eljöttem, borzasztóan hiányzott sokáig, de úgy gondoltam, jobb lesz, ha nem látom, mert fogalmam sem volt, meddig bírom még visszafogni magam és a farkasom, akiben akkor kezdett el tombolni a Teremtője hiánya is. - Azért nem bánom, hogy így történt, legalább veled kapcsolatban tiszta a lelkiismeretem. Igen, ez egyúttal azt is jelenti, hogy mások tekintetében nem, és hogy nem egy nős férfival gabalyodtam össze már, amire éppenséggel nem vagyok büszke, de úgy gondolom, hogy mindenkinek tudnia kellene uralkodnia a vágyain, ha már hűséget esküdött valakinek. Pont, mint ahogy Dorian tette, ezt ugyan sosem mondtam, de ezért mérhetetlenül tisztelem, másrészről pedig mindig is fájt valamelyest. - Sarah biztos oda meg vissza lenne a dologtól. Kénytelen vagyok felnevetni, mert könnyű elképzelnem, milyen képet vágna a Teremtőm egy ilyen hírre, és az bizony roppant mód szórakoztató. Legalábbis nekem az lenne, meg az is, ahogy olykor tépnék egymást szimpátia hiányában. Hallgatom a történetét, ami csak azért lep meg, mert bár három évtizedig éltük egymás közelében a mindennapjainkat, de erről nem tudtam. Nyilván én sem akartam volna egy szadista állat teremtőről csacsogni senkinek, biztos pocsék lehetett neki kölyökként, ám azért az megnyugtató, hogy sokáig nem kellett tűrnie. Igaz, kölyökként minden egy örökkévalóságnak tűnik, én is úgy voltam vele, legalábbis az első, kis gizda farkasommal, aki életképtelen volt, még vérvonalat sem örököltem vele. - Nem is firtattam volna, engem aztán nem zavarna, ha nem lennél a falka tagja, csak ismerlek, és tudom, hogy szeretsz falkában élni. Én még most sem lennék az, ha Saraht nem hódoltatja be az akkori Atanerk úgy másfél éve. Egyébként, nem aggódsz emiatt? Mármint… ha ilyen szadista állat, és bizonyára évszázadok óta keres, szóval megszállott is lehet rendesen, akkor… valószínűleg tényleg bántani akar. Nem tehetek róla, de féltem, akármennyire is abszurd a jelenléte még mindig számomra, azt sosem akarnám, hogy baja essen…
- Hidd el, ha kiderülne, hogy volt köztünk bármi, én is. Mennék az első fához. – Viccelem el az egészet. Viszont azt nem, hogy rendesen kiakadnék azon, hogyha valami részeges este Sarah és én… Nem, egyszerűen csak nem. Egyébként sem iszogattunk mi együtt, én legalábbis nem kerestem a társaságát, ő meg maximum csak azért jöhetett oda, mert nem bírt ellenállni a jóképűségemnek. Vicces is lenne, ha így történt volna. Na meg én sem voltam akkoriban túlzottan nagy ivó. Ahogyan ma sem. Egyszer-kétszer belefér, de rendszert nem fogok csinálni belőle, mint egyesek. - Annak örülnék a legjobban, tudod jól. - Felesleges is lenne tagadnom, hogy szívesen látnám én őt minden nap. Egyébként is ismer. Én viszont attól függetlenül, hogy nyilvánvalóan megváltozott bizonyos szinteken, nem ítélem el. Talán kicsit, de ezt magamnak sem akarnám bevallani. Változik az ember, ez eléggé magától értetődő. Na meg nem is tudom, hogy milyen irányba változott ez a leányzó. Talán jobb is. Bizonyos szinten egyetértek vele, de most is ugyanazt a kettőséget érzem, mint általában, mikor vele voltam. Egyetértek vele, hisz remek életem volt Annabeth mellett, de néha olyan egyszerű lett volna otthagyni őt, a gyerekeimet. Egyszerűen csak azt mondtam volna Yvonne-nak, hogy menjünk, hagyjuk el ezt a helyet, majd kis noszogatás után talán bele is ment volna. Nem tudom. Közel négyszáz éves fejjel még én sem tudhatok mindent. - Ja, biztos hozná néhány eszközt, amivel megszorongathat. - Mondom egy féloldalas vigyorral az arcomon, de aztán a vigyorgásomat is abbahagytam. Nem akarok arra gondolni, hogy elhagyják a várost. Az országot. Esetleg a kontinenst. Tovább nem megyek inkább. Épphogy most érkeztem meg ide is, és eléggé pofán csapna egy ilyen hirtelen bejelentés. De annyi nyugosztal, hogy Yvonne is úgy fogalmazott, hogy nincs rá túl sok esély jelen pillanatban. Majdnem így. - Bántani? A te szótáradban talán így tűnhet, de az övében ez csak edzés. Én nem aggódok. Beképzelt egy alak, akit könnyen el tud vakítani egy-két dolog. Csak jól keverem a lapokat nála, kivárom a megfelelő időt, és már itthon is vagyok. - Na még ha ilyen könnyű is lenne. Viszont nem akarok most a részletekkel foglalkozni. Majd lesz időm ezen filozofálni, hogyha elérek addig a pontig, hogy a tartózkodási helyét tud… Hm, mennyei ötletem támadt. De erről nem kell most Yvonne-nak tudnia. Viszont annyit titkoltam már el előle, hogy talán nem kellene hazudnom róla. El fogom neki mondani, csak érjünk el a házamhoz. Ehelyett most csak mosolyogva pillantok rá. - De nagyon aranyos vagy, hogy így aggódsz értem. - Aztán pedig át is karolom a nyakát Yvonne-nak. - De azért remélem, majd körbe vezetsz a városban. Mert annyira nem ismerek én még itt mindent. - Nézek le a nőstényre, remélve, hogy igent mond a kérdésemre. Minél több időt tölthetek el vele, annál jobb. Öt év hosszú idő, és hiányzott már. Hogy a rákba ne hiányzott volna?
- Kár lenne, még a végén egy fa mínusz. Szívom kicsit a vérét, mert hát, valljuk be, az arcát jobban sajnálnám, de az is igaz, hogy az meg rendbe jön tekintettel a regenerációs képességeire. Nem, tényleg jobb ezt az alternatívát el sem képzelni. Így is bőven elég nekem ama tény, hogy nem tudom igazán jól kezelni a jelenlétét, így egészen egyértelmű, hogy bármi is fűz hozzá, az túlzottan intenzív ahhoz, hogy leplezni tudjam. Szívem szerint megtenném, de talán nem baj, hogy képtelen vagyok rá. - Nos, ha valóban így van, tehetünk róla, hogyha nem is mindennap, de viszonylag gyakran zaklassalak. Szolid mosollyal pillantok rá, nem vagyok benne biztos, hogy ez az évszázad ötlete a részemről, mert minél gyakrabban látom, annál erősebb a kísértés, márpedig én megfogadtam, hogy vele nem… vele nem csinálhatom meg azt, amit másokkal, már csak azért sem, mert félek, hogy utána nem akarnék mást. Erre nem vagyok felkészülve, és azt sem tudom, őt mennyire sokkolnám a dologgal. Jobb nem forszírozni. - Inkább ne kelljen menni sehová, még alig érkeztem meg én is, egyelőre jó itt. Nem vagyok kifejezetten vándormadár típus, ha valahol jól érzem magam, ott kihúzom évtizedekig, főleg, ha azt csinálok, amit akarok. Így falkán belül más a helyzet, de még semmi vészes nem történt, ami miatt utálnám ezt a fajta kötöttséget, így, hogy azonkívül senki nem száll a fejemre, hogy az Upperben menjenek, vagy épp javuljanak a dolgok. Ez bőven elég, egyelőre nem is vállalnék semmiféle komolyabb feladatot, bár még elég idős sem vagyok semmiféle tisztséghez. - Nem az ő szótára érdekel, hanem a tiéd. Hogy neked milyen. Javítom ki, mert tényleg abszolút hidegen hagy, miről mit gondol a Teremtője. Az ugyan felmerül bennem, hogy lehet, amíg ez az egész nem simul el, nem kellene túlságosan gyakran találkoznunk, mert ha ő nem is aggódik, de előbb-utóbb egyértelmű lenne, hogy valamiféle közünk van egymáshoz. Engem pedig sokkal könnyebben megszorongathatnak, mint őt. Talán ez neki még eszébe sem jutott, mármint… jó, nyilván fogalma sem lehet senkinek, hogy milyen mélységű a kapcsolatunk, olybá tűnik, ezt mi magunk se tudjuk, de ha gyakran fogunk találkozni, az árulkodó lesz. Mindenesetre, nekem nem szokásom azelőtt aggódni, hogy valami bekövetkezne, úgyhogy egyelőre ezzel nem foglalkozom. Egyébként is annak a baja, aki el akar rabolni, nem vagyok egy egyszerű eset. - Aranyos? Na ezzel a jelzővel sem illetnek gyakran. Még szép, hogy aggódom, kár lenne érted. Könnyedén teszem a kézfejére a kezem, mikor átkarol, nosztalgikus érzések kerítenek hatalmukba, régen ennyi jutott maximum, néhány baráti átkarolás, ölelés, az sem úgy, hogy egyszerre mindketten beleveszünk a dologba, mert túlságosan vékony volt a jég, amin táncoltunk. Most sem karolom át én cserébe a derekát, mert egyelőre szörnyen tanácstalan vagyok, hogy mikor és mit kellene tennem. Elég, ha így félig-meddig fogom a kezét. - Persze, szívesen, én már egész jól kiismerem magam. Mi az, ami érdekel? Minden városban vannak megtekintésre érdemes dolgok, de azért nem árt megkérdezni azt a személyt sem az igényeiről, aki városnézés után áhítozik. - De előbb vezess körbe a lakásodban, aztán jöhet a többi... Most már kíváncsi vagyok rá, hova vackolta be magát.
- Bizony, van ám pótolnivalónk. Na meg, ha már munkahelyen úgysem találkozunk, elvégre nem dolgozol már ugyanebben a munkaágban, valahogy meg kell oldani. De amúgy oda is bőven bejöhetnél, maximum elhajtalak, hogy nem jó az idő. - Mondom neki mosolyogva. Egyébként is, mit dolgozik ő most pontosan? Azt ugyan tudom, hogy az egyik bár itt Fairbanksben… őszinte leszek, a nevére nem teljesen emlékszem, az Sarah-é, szóval szerintem bőven beleférhet, hogy Yvonne pedig ott dolgozik pultosként. Hehe. Ha ez így van, mennyire lett volna csak ironikus, ha a megjelenésemet követő este összetalálkozom ott vele? Figyelembe véve, mennyire szétcsapva, alkoholtól bűzölve történt meg az „osztálytalálkozó.” Másnap este meg én kerestem a társaságom az alkoholban. Na meg kollégák, plusz a doki. - Az én szótáramban ez azt jelenti, hogy a levesembe köpött, és én pedig ezért elégtételt akarok venni. De ne aggódj… Nem fog rátok szállni. Egyelőre biztosan nem. És nem fog elég ideig élni, hogy megtegye. - Vágom oda nyersen a gondolataimat. Nem értem, hogy még bő 3 évszázaddal az eset után is miért van még mindig ennyire rám kattanva. A többi alany nem végezte volna olyan jól, mint én? Beleőrültek az állandó kínzásokba? A leszakadó testrészekbe? Nem lennék meglepve. Én nekem legalább volt annyi erőm, hogy megszökjek arról a hajóról. Az időzítés tökéletes volt. Semmi különösebb sebem nem volt, csak néhány kisebb, amit a regenerációm nem oldott még meg, de azon kívül? Ép voltam teljesen. Talán mentálisan nem annyira. Megviselt a kis kiképzése, de mire visszaértem a szülőhazámba, szinte minden ilyesmi problémám eloszlott. Nem akartam erre az időszakra gondolni, próbáltam újra emberként élni. De hát arra ugyebár nem volt túl sok lehetőség… Néha a közeli erdőségbe el kellett mennem, hogy a farkasommal is megtarthassuk a jó viszonyt. De annyira azért mégsem lettem elcseszve. - Ami a szívemen, az a számon. Tudod jól. - Egy röpke mosolyt megengedek magamnak, mikor a kezemet úgymond megfogja az átkarolásnál, és úgy haladunk teljesen nyugodt tempóban tovább. Hova siessünk? - Nem tudom. Kajáldák például. Meg úgy a fontosabb épületek. Látványosságok. Ilyesmik. - Legyen a túravezetőm, ha így jobban tetszik neki. Persze ezt már nem mondom, hisz nagyjából elmondtam, amik érdekelnek. Egy térkép is megtenné a munkáját valószínűleg, meg az internet, de egy lehetőséget is kihagyni, hogy Yvonne-nal lehessek? Esélytelen. - Persze, ez csak természetes. Néhány perc, és ott leszünk. - Mondom neki mosolyogva.
- Ja, mert engem aztán olyan könnyű elhajtani. Vinnék fánkot, hogy lekenyerezzelek, meg a kollégáidat is. Nevetek fel a gondolatra, mert amúgy vicc, de tényleg sok fánkot esznek, én is rákaptam anno, bár még most is szeretem őket. Sütni sajna nem szoktam, mert eszemben sincs konyhatündérkedni, de azért néha veszek egy párat bűnözni. - Jól van, nagyfiú, ha te azt mondod, nem fog, akkor oké. Mert bár Sarah megvédi magát, de én még elég kis hal vagyok, és nem szeretnék arra ébredni, hogy valaki zsákot húz a fejemre, hogy felhasználjon ellened. Nem vagyok egy betoji alak, semmilyen szintem sem, de az aztán teljesen bizonyos, hogy vannak olyanok, akik ellen semmit sem tudnék kezdeni. Akár szép, akár nem, ez van. Felismerem azért, hogy nem vagyok a világ legerősebbje, bármekkora is legyen a pofám. Oké, többnyire még ez sem érdekel, Rowena is olyan vén, mint az országút, mégis tojtam rá, na jó, addig, amíg bele nem préselt a kanapéba. Gyűlölöm, ha valaki visszaél az erejével, ettől biztos nem fogom tisztelni. - Ne legyél ennyire frusztrált, még a végén meg kell, hogy masszírozzalak. Nem vagyok masszőr, de tisztességesen át tudom gyűrni valaki vállát, hátát, ha az illető érdekel annyira, hogy kedvezzek neki vele. Ő értelemszerűen igen. Meg aztán, nem egyszer megtörtént a múltban, legalább ennyit kaptam belőle időnként… Azt mondjuk nem tudom, mennyire lenne okos dolog, lévén a felesége, mint gát, már nincs ott, de tekintettel arra, hogy már kimondtam, nem fogom visszaszívni. Nyuszi azért nem lettem időközben. - Persze. Nekem meg nem. Mert vannak olyan dolgok, amiket akkor sem mondanék ki, ha az életem múlna rajta. Egyszerűen túl súlyosak ahhoz, hogy meg tudjak velük birkózni. - A kikötői étterem egész jó, főleg, ha ablak mellé kap asztalt az ember, szerintem azt élveznéd. Meg… nem is tudom, gondolkodom majd rajta, mit lenne érdemes megnézned. Az egyetlen, ami még eszembe jut, az a színház, kicsi, alig van benne műsor, de csinos darab. A bevásárlóközpont meg kb Kínából is látszik, ott van minden. Szerintem el is mentél már mellette párszor. Ami még fontos… a területeink. A hegy nagy része tabu, illetőleg a hotelbe se nagyon tenném a lábam, ha nem akarsz kellemetlenségeket. Tudom, erről nem akar beszélni, de nem árt, ha tudja, merre ne kutakodjon, ha keres valamit. Nem szeretném, ha még a falka is megszorongatná, csak mert magányos. Én ismerem, tudom jól, hogy valószínűleg nem érzi olyan jól magát jelenleg emiatt, nem kell, hogy még piszkálják is. - Rendben. És belaktad már? Egyedül laksz? Remélem szerencséd volt, kínos lenne valami lakótárs, mondjuk egy ember. Gondolkodom el, hogy milyen pikáns dolgokat is tartogathatna egy ilyen együttélés. Tutira nem lennék egy olyan ember helyében sem.
- Tudod jól, hogy nem szeretem a fánkot. Legalábbis nem annyira, mint a többiek. - Nagyon ritkán megeszek én is egyet-kettőt, de egyáltalán nincs fent az étlapomon a legtöbbet fogyasztott desszerteknél. Ha veszek is magamnak, az is azért van talán, mert nincs más. Vagy pedig, ha csokis, esetleg lekváros… Azt még megeszem, de a fánkot magában ki nem állhatom. A frissen sült fánktól pedig konkrétan rosszul leszek. Mármint a szagától. Ez van, nem bírom elviselni valamiért. Pláne akkor, ha azelőtt kajáltam be valamit. Akkor egy hányingert is képes vagyok megkockáztatni. - Ha meg is történne, Sarah valószínűleg úgy is megvédene. Vagy én. Ha tovább fajul, akkor meg pláne nem vesztegetnék időt, hogy utánamenjek. - Csak próbálja meg, hogy elrabolja Yvonne-t, akkor majd megismerheti, hogy mikre is vagyok képes. Hogy mennyire nem vagyok már az a szubmisszív valaki, aki egykoron voltam, mikor „kiképzett” engem, ami főként a kínzásokat jelentette. - Hm… Talán még egyszer szavadon is foglak fogni. Már ha ez az ajánlat későbbre is érvényes, nem csak mostanra. - Régebben is volt rá példa, hogy egyszer-kétszer átmasszírozott, és mit ne mondjak, eléggé élveztem. Rendesen el tudtam lazulni általa, és ezt nem tudom, hogy maga Yvonne jelenléte okozta, vagy pedig csak olyan jól csinálta. Eléggé zavaros minden, ami Yvonne-nal és velem kapcsolatos, ezt már régen beláttam magamnak is. Talán a nőstény is. - Igen, a bevásárlóközpontot azt már láttam. A kajáldák viszont segíthetnek, akármennyire is szeretek főzni magamnak. Néha jobb az olyan kaja is, attól függetlenül, hogy drágább is. - A kínai kaját meg sosem tudom reprezentálni, szóval mikor arra vagyok éhes, hát elmegyek egy étterembe. Én is fogok nézegetni még, hogy mi-hol-merre-hány méter, de legalább valami belátást így is kaptam most tőle. - Egyedül, igen. Nincs lakótársam, és egyelőre nem is volt tervben, hogy valakit beszervezzek. - Nem is tudom, hogy melyikkel járnék most rosszabbul… Egy falkataggal, egy őrzővel, vagy pedig egy emberrel. Mind elég sok kelletlen beszélgetést eredményezhetne.
- Sebaj, megenném a részed, lekenyerezlek mással. Azt mondjuk így nagy hirtelen nem tudnám megmondani, hogy mivel, de úgyis feltalálom magam, elég talpraesett kis némber vagyok. Nem is tudom, hogy nem lehet szeretni a fánkot, imádom, amikor mondjuk az epres bevonat szétroppan a számban. A simát én sem bírom annyira, de olyan isteni készeket lehet venni, hogy csak na. - Persze... Hagyom rá, mert van az a helyzet, amikor nem tudnának. Mert mi van, hogyha akkor rángatnak be egy furgonba, amikor egyedül vagyok? Az egy dolog, hogy relatíve gyakran mászkálok fegyverrel, de használni esélyesen nem lenne időm. Mindenesetre, legyen igaza, nem parázok én a bajtól, azt nem akarom, hogy ő járjon rosszabbul, mert ismer egy magamfajta fiatalka farkasnőstényt, és ráadásul még jóban is vagyunk. - Tudod jól, hogy bármikor. Korábban sem mondtam nemet, ha úgy éreztem, szüksége van rá, most sem tenném. Ha nem most, hát majd máskor, már ha egyáltalán valaha igénybe szándékozik venni. Nem mintha olyan jól jönne jelen pillanatban, ha megtenném, de hát, a hülye ötletek gazdája kétségkívül lehetnék, ha ugyan lenne nekik. Mindig is mesterien kevertem magam minél nagyobb kalamajkába. Azt azért már most érzem, hogy hiába is akarnék távol maradni tőle, egyszerűen nem menne. Úgy nem, hogy egy városban élünk. - Van egy egész jó kis honlap, ami összesíti a házhoz szállítós helyeket, na az jól jön olykor, ha nincs kedve az embernek kimászni a házból. A legjobb pizzériát tutira megmutatom, és van egy isteni burgeres is, akkora szendvicset adnak, mint a fejem, esküszöm, két emberes, és még az ára is baráti. Én határozottan nem szeretek főzni magamnak, szóval inkább megveszem. Ha valami házikosztra vágyom nagy ritkán, akkor megcsinálom. Teszem azt elvből nem fizetnék ki vagyonokat két darab palacsintáért, mikor az árából megsütök húszat. - Szerintem nem is kell, túlságosan nagy lutri, ha engem kérdezel. Nekem tutira nem lenne, ha Sarah nem itt élne. A lakba talán felköltöztem volna, bár ha Sarah nem lenne itt, akkor falkatag sem lennék, sőt, ide sem jöttem volna, szóval elég ostoba feltevés volt a részemről. - Hol is laksz pontosan? Csak hogy mekkora sétára számítsak. Érdeklődöm, nincs bajom a sétával, félreértés ne essék, de szeretem előre tudni, mire számítsak.
- Csakugyan? És mivel is kenyereznél le? - Vágom oda neki vissza mosolyogva, de azért kicsit érdeklődve is. Emlékszik-e vajon, hogy mikért vagyok oda, vagy öt év elég volt neki elfelejtenie? Régen is elég volt nekem egy valami jópofa scotch, vagy bourbon. Szeretem a whiskyt, ilyen egyszerű, és ezekben a téli, hideg hónapokban jól is esik egy kis melegség bensőmnek. Bár Alaszkában vagyok, itt valószínűleg egész évben jól esne. - Ne aggódj, nem lesz semmi bajod. - Mondom neki mosolyogva, és nyugtatásképpen a vállát is megsimogatom kicsit. Azt szinte garantálni tudom, hogy neki kutya baja sem lesz. Azt már kevésbé, hogy én is olyan szerencsésen fogok kijutni Liam markai közül, ha egyszer rátalálok. Sosem vágytam egy ember halálára sem még korábban. Vagyis de, egyére, még Franciahonban, de ott főként a farkasom miatt vesztettem el a kontrollt. Most teljesen magamnál vagyok, tudom, hogy itt nem csak a farkasom akarja, hogy végre békén hagyjon minket a teremtőnk. - Két emberes? Akkor ki kell majd próbálnunk azt is. - Ha pedig nem is kell annyi pénzt fizetni érte, hogy a gatyám is rámenjen, akkor meg pláne megéri. Legalább jól bekajálok, de utána meg lehet nem fogok tudni mozdulni néhány óráig. Már ha tényleg akkora, amekkorának mondja. - Ha Sarah nem lenne itt, valószínűleg te sem, vagy tévedek? - Csak figyelembe véve azt, hogy meglátásom szerint mennyire közel állnak egymáshoz, így kétlem, hogy Yvonne csak úgy magától idejött volna. Idejönni még talán, de maradni kevésbé hiszem. - Ne aggódj, mindjárt odaérünk. - Már tényleg nincs olyan sok hátra, amibe belehalnánk. Nem szeretem a túlzottan fényűző dolgokat, de mit ne mondjak, ebből a házból nem spóroltak ki semmit. És az ára is megérte, legalábbis eddig jó vételnek tűnik, amennyi rövid időt eltöltöttem ott. Ki tudja, ha Yvonne-nak is tetszeni fog, talán gyakrabban fog látogatni, mint amúgy ő azt szeretné. Én ennek csak örülnék.
- Ha elmondanám, elvesztené a varázsát, ne viccelj... Mosolygok sejtelmesen, tudom én, hogy mi az, amivel le lehet, nem érdemes kételkednie benne, hogy az emlékeim nem koptak meg ezt illetően, mégis van a szavaimnak egy tökéletesen pikáns éle, amit vagy megért, vagy sem, tény és való, hogy ezen a ponton sosem lendült túl kettőnk ismeretsége, és nem is biztos, hogy valaha túl sok, már csak azért sem, mert azzal végleg megölnénk valami mást. Legalábbis én sosem leszek az a fajta, aki egy barátságot feláldozna a pillanatnyi örömért, többre meg én úgysem vagyok képes. Nem tartozom a megszelídíthető kategóriába. Ettől még a gondolattal kellemes eljátszadozni, hogy miként reagálna, ha átlépném a határt. - Nem aggódom, nem vagyok egy parás csaj. Sokkal inkább aggódom amiatt, hogyha nekem bajom lesz, akkor ő elvágja magát az itteniek előtt, és ezt határozottan nem szeretném, hisz ismerem, tudom, hogy falkaorientált, és amint mondta, nem is szeretne egyelőre továbbállni innen. - Igen, bár attól függ, mennyire éhes valaki, egyszer már begyűrtem egy egészet, de olyan jól laktam, hogy utána kihagytam a vacsit is. Amúgy benne vagyok, kipróbálhatjuk majd. Miért is ne lennék? Amúgy is eszek ott havonta egy-két alkalommal, szóval belefér. Nem egy mekis, burgeres rettenet, igazi retro burger, olyan, ami nem tűnik el két harapással az ember szájában, és nem kell legalább négy, hogy jól lakjon. - Nem, nem tévedsz, Sarah után jöttem ide, szóval ha máshol lenne, ott lennék én is. Bár, ő meg miattam keveredett erre, szóval ugyancsak ott lenne, csak épp meglehet, falkához nem lenne közünk, fene tudja. Most itt vagyunk, és ez van, ami engem illet, ez bőven jó jelenleg, egész jól kijövök a falkatagokkal, főleg úgy, hogy nem kell együtt élnem velük. Olyan téren még mindig nem vagyok egy jópofizós alkat, hogy hosszútávon elviseljek valakit, akit amúgy szörnyen nehéz. - Jól van, csak gondoltam megkérdem, mekkora sétára rendezkedjek be. Csacsogok tovább, kíváncsi vagyok, hogy milyen helyet bérel, hisz a régi otthonát sosem ismerhettem meg. Ez egyfajta elégtétel most nekem, hogy bárhogyan is alakultak öt éve a dolgok, mégiscsak valamivel beljebb jutottam az életében. - Tényleg… ez lehet, hogy illetlen kérdés lesz, de azóta… volt valakid? Egyszerűen tudni szeretném, mert úgy érzem, ez is sok mindent jelenthet, nem mintha én büszkén mondhatnám, hogy nem, soha senki, mert Chenát lehetne rekeszteni a szeretőim számával, de sosem rajtam múlott igazság szerint a múltban sem, hanem az ő szívében volt más. Vajon valakinek sikerült azóta közel kerülnie hozzá? Vagy ez abszolút nem játszott szerepet?
Kezdőlap
//
