Mereven a vizet figyelem. Ugyanakkor azért alkalmanként a nőre is rásandítok, hogy tudjam, pontosan hol és merre van, bár a hallásom nagyon jó, de ettől még fél szemmel tudni akarom, merre van, és mit csinál. Feltűnik, hogy fokozatosan jön hozzám közelebb. Megfordul a fejemben, hogy ez a nő nyilván megőrült, hogy ha ennyire mellém sorol, és engem kezd el figyelni. Egy pillanat alatt átharaphatnám a torkát, bár lehet ezzel ő nincs tisztában, holott a metakommunikációm egyértelmű, hogy nem óhajtom a társaságát, és jobb lenne, ha tovább állna. Igazán pompás napom volt és napjaim, erre még ez a nő is rendkívül kíváncsian fürkész, így felé fordítom a tekintetemet és belenézek a szemeibe, majd felvonom az egyik szemöldökömet, hogy most meg mi a fenét bámul ennyire. Mindet a válaszom után tettem, meg, mikor már végiggondoltam a kérdését, de arra jutottam semmi köze sincsen hozzá. - Ezt meg még is honnan vette? – Nézek rá, látom az arckifejezését, hogy olyan mintha tapasztalatból mondaná a dolgot, de ez még nem hatott meg ettől. - Mondja, miért is érdekli ez magát? – Kérdezek rá, és a szemeim az övébe fúrom, és igen csak barátságtalan pillantást vetek rá, egy cseppet sincsen hangulatom társalogni ezzel a nővel itt, ha előre tudom, hogy ez lesz, ha nem engedem elesni, akkor lazán elsétálok innen és itt hagyom a pocsolyában. Aztán visszafordultam a vízhez, mivel maximálisa úgy gondoltam, hogy ennek a nőnek semmi köze sincsen a dolgaimhoz, és reméltem veszi a lapot és lelép innen, engem meg békén hagy a gondolataimmal egyetemben. Szerintem maximálisan magányügy, hogy éppenséggel mi az, ami bánt és dühít is egyszerre. Még mindig nem tudtam eldönteni mit is akarok Rose-al kapcsolatban. Visszamenni, kibékülni, és élni tovább mintha nem történt volna semmi sem, vagy összeszedni a cuccomat és továbbállni. Megnézni a másik falkát vagy elhagyni a terepet és visszamenni máshelyekre? Szeretem, de ugyanakkor nagyon is haragszom, amiért megtette azt amit, és ezzel szinte hátba döfött engem.
Hogy megfordult-e a fejemben, hogy ijedten és sietve tovább kellene állnom? Nos igen. Megfordult. Talán egy röpke pillanatra. Nem ő volt az első és nem is az utolsó, aki nem szívleli a kíváncsiskodást meg a közvetlenséget. Bár igazság szerint nem is kíváncsiskodtam...még. Egyelőre csak megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni, isten tudja, miért. Az elutasítás nem újdonság számomra. Éveken át kezeltem katonákat. Talán nincs is még egy olyan "kaszt", amelyik ilyen elutasító lenne az elmeorvosokkal és a terápiával szemben. Számtalanszor találkoztam már olyan ellenállással, amiről úgy vélték a legtöbben, feloldhatatlan. Többen fenyegettek már meg egy-egy érzékeny témát érintő kérdés, megjegyzés, kijelentés miatt. Volt olyan páciensem, aki a heti kötelező találkozások alkalmával rendszeresen kifejtette, milyen változatos és kegyetlen módokon tudna megerőszakolni és meggyilkolni. Néha fordított sorrendben. Szerencsére mindig rendesen megbilincselték, így nem kellett tartanom tőle.
A lényeg: Ez a férfi itt nem ijesztett meg. Nem volt megbilincselve, de mégis biztos voltam benne, hogy nem kell tartanom tőle. Az már más kérdés, hogy ez itt most nem kezelés volt, és nem is kötelező találkozó. Szóval nyilvánvaló volt, hogy visszavonulót kellene fújnom. Hiszen ő csak egy idegen férfi, akinek tényleg semmi közöm a problémáihoz. Semmi értelme nem lett volna magamra haragítanom őt, vagy felbosszantani. Nem is állt szándékomban. Node megfutamodni sem! Apám nem erre tanított. - Tapasztalatból mondtam. Egyébként pedig a viselkedése igazolja. - Halkan, mindenféle érzelem nélkül reagáltam a kissé indulatos kérdésre. Most én is a folyót figyeltem, bár a kérdő-haragos pillantását azért még épp elkaptam. - Ne haragudjon, ez afféle szakmai ártalom - feleltem szenvtelen hangon, ismét a szemeibe pillantva. Egyértelmű üzenetet közvetített a sötét tekintet. Hagyjam csak békén, húzzak minél messzebbre, amíg még megtehetem. Egyre jobban érdekelt az ügy, bár nyilván nem állt szándékomban erőszakos kíváncsiskodásba kezdeni. Igyekeztem is tudatosítani magamban, hogy ez nem ügy. Ez semmiség. Semmi dolgom ezzel a pasival. Hagynom kellene és szép csendben lelépni.
Több mint száz éve élek Rose-al együtt, közösen vándorlunk, de ettől még a közvetlenséget csak tőle vagyok képes elviselni, mindenki másnál elhúzódok, és nem hagyom magamat. Bár akik becsúsznak, végül is Ash-nek is hagytam magam megölelni mikor elsőnek találkoztunk és legutóbb én voltam az, aki megölelte őt. Kedvelem azt a gyereket, és valahogy elszomorít a tudat, hogy a másik falkában van és nem ott ahol én. Megkedveltem, és sajnálom, hogy a cserfes jókedvű kislányból, egy szomorú életkedv nélküli kölyök lett. Ami igen csak ritka dolog a részemről. A nő aki nekem jött még mindig nem tágított, még mindig itt van mellettem és engem méreget, de nem az a típus vagyok aki csak úgy fogja magát és akkor sértetten elvonul. Olyan dolgok nem fordultak meg a fejemben, hogy erőszakkal legyek ellene, maximum, eltessékelem, egy kicsit keményebben, de nem áll szándékomban bántani egy gyenge emberi nőt, abban semmi kihívás sincsen. Ki tudja, lehet a végén még is csak arrébb sétálok innen, ha ráunok a bámulására és a kérdéseire. Bár kedvem lenne rávicsorogni, és oda kapni farkasként, de nem vagyok hülye, hogy felfedjem magamat neki és másoknak, akik esetleg erre tévednek. A következő mondatára, megint felé fordítom a fejemet. Végig mérem újra, most úgy mint aki a koporsójához vesz méreteket és nem mint nőt, aztán szólásra nyitom a számat. - Maga nem tudja, mikor kell feladni? – Kérdés ugyan, de benne van, hogy választ nem várok, csak menjen már innen és hagyjon lógva, mert lassan harapni fogok. Van türelmem, és képes vagyok megőrizni a hidegvéremet, de ettől még el tudom veszíteni, és most elég rossz a hangulatom. Rose tette, és vallomása, kivágta a biztosítékot, Darren kísérlete, hogy a leendő alfám ellen felbéreljen, megint csak alkalmas a nyugalmam megzavarására. Az összeg, amit kérhettem volna szenvtelenül magas és megadta volna. Ez azért elgondolkoztatott, de nemet mondtam, viszont még most is eszembe jut, hiszen nemtől szemben még nem volt dolgom Castorral. - Akkor keressen magának olyat, akiért fizetnek is. – Közlöm vele szárazon. Én ugyan nem fogok leállni, fecsegni vele, így is több szót pazaroltam rá, mint kellene. A tekintetem újra a távolba révedt. Kezdek éhes lenni és valami forró ital is jól esne, de nem sok kedvem van vissza menni a városba.
Majdnem húsz éve foglalkozom emberekkel. Az a dolgom, hogy kitaláljam, mi bajuk, és hogy hogyan lehetne rajtuk segíteni. A mindennapi életben sem könnyű kibújni ebből a szerepből. Aarontól is gyakran megkapom: engem ne analizálj! Nem igazán van emögött szándékosság, még akkor sem, ha úgy tűnik. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy csak azért, mert én más szemmel vizsgálom a dolgokat, máris betegnek titulálom őket, akiknek az én segítségemre van szüksége. Ez így nem igaz. Egyszerűen ilyen vagyok, néha túlságosan kíváncsi és kotnyeles, ezt elismerem készséggel, de mindig jó szándék van a viselkedésem mögött.
Ez a férfi pontosan úgy reagált a viselkedésemre, ahogyan a katonák többsége. Elutasító volt és külső szemlélő számára úgy tűnhetett, teljesen elzárkózik mindenféle kommunikáció elől. Mindenképpen egyszerűbb lett volna hagynom a dolgot és elsétálni. Hogy miért nem tettem? Talán, mert nálam sincs minden rendben. Magamnak azzal igyekeztem a viselkedésemet megmagyarázni, hogy, mivel teljesen új és idegen nekem ez a környezet, igyekszem kapcsolatot, kapaszkodókat keresni, amelyek megnyugtatnak affelől, hogy igenis jól döntöttem. Érdemes volt ott hagynom Calit, a napsütést, a barátokat, és Gerryt. Hogy megérte lecserélnem az említett jó dolgokat egy hideg, idegen kisvárosra, ahol ráadásul folyton emlékekbe botlom. Olyan dolgokba, amiket illett volna már rég megemésztenem, feldolgoznom.
- Ezt már sokan felrótták nekem - feleltem bűnbánó arccal, és megint a víz felé fordítottam a tekitetemet. Rettentően fáztam és egyre inkább hajlottam az ésszerű megoldásra. Viszlátot mondani és lelépni. Minél hamarabb. Beülni az autóba, feltekerni a fűtést és lehetőleg minél hamarabb hazaérni, ahol egy jó forró zuhany segítségével végre teljesen kiolvadhatok. - Rendben van, sajnálom ha tolakodó voltam. - egy egész picike szünet után azonban így folytattam: - idefelé sétálva láttam egy bódét a parton. Hadd hívjam meg egy forró italra. - A hangom, testbeszédem egyáltalán nem arra utalt, hogy mindezt mint nő ajánlom fel egy férfinak. De mindenképpen egyértelművé akartam tenni a dolgot. - Nem faggatom, nem is kell szólnia hozzám. Ezzel csak bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, ha megengedi. -
A nő csak nem tágít mellőlem, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy akkor is így kitartana, ha tudná, mi is vagyok valójában, és mondjuk, megmutatnám neki ahogy a kezemből farkas mancs lesz, hegyes karmokkal, és olyan erővel amivel a torkát könnyedén összeroppanthatom és szétmorzsolhatom? Rá emelem a tekintetemet és abban látszik, hogy rá nézve nem túl kellemes dolgokra gondolok, de utána bezáródok, és nem nézek rá. Ostobaság lenne egy emberrel keménykedni, nem csak mert, ha megölöm, akkor magamra vonom az őrzők figyelmét és haragját is, hanem azért is, mert így ebben semmi kihívás sincsen. Még akkor is, ha zavar a jelenléte, bár a kérdései érdekelnek, honnan szedi ezeket, honnan lát rajtam ilyeneket, mi lehet ez a nő, hogy olvasni akar rólam?! - És még sem változtat rajta…- jegyzem meg neki, mikor bűnbánó arccal válaszol arra, amit az előbb mondtam neki. Tudja, és még sem tesz ellene semmit, a tűzzel játszik, és előbb utóbb meg fogja magát égetni. Lehet a következő fickó, akihez így oda megy az nem lesz olyan türelmes, mint amilyen én is vagyok. A sajnálomra, már rá pillantok megint és a nőt kezdem el méregetni, a forró ital gondolatára, összefut a nyál a számban, nem mintha fáznék, de jól esne valóban egy bögrényi forró kávé, vagy tea, esetleg forralt bor. Egy ideje már semmi meleget nem ettem, se nem ittam. Nézem a nőt, és végül is biccentek neki egyet, hogy rendben ezt elfogadom, de ne akarjon faggatózni tovább. - Lehetne óvatosabb is. – jegyzem meg neki, hiszen korábban már eszembe jutott, hogy ez a nő megszívhatja, mivel nem mindenki olyan mint én, hogy ennyi faggatást is még eltűr, olyan szinten, hogy nem ugrik a csaj torkának, vegyük csak Caleb cimborámat, ha ez a nő vele kezdi el ezt a kérdezősködést, akkor ő már rég beleépítette volna a partba vagy csak szimplán szétszaggatja a nőt, én még egészen jó voltam, a barátságtalan viselkedésemmel. Ha elindul akkor elindulok mellette én is abba az irányba amit mondott, hogy ott lehet kapni forró italt. közben néha rá sandítok, és méregetem, hogy még is mi vezette rá arra, hogy megálljon mellettem, miután nem engedtem beleesni a pocsolyába, és beszélgetni próbáljon velem. Talán ennyire pocsékul festene és rám lenne írva, hogy mi is a bajom? Vagy csak az, hogy épp a magam alatt vagyok a párom vallomása miatt? - Mi maga? – Kérdezek rá, mert most már érdekelni kezdett, hogy mi a szösz is ez a nő, így, hogy ennyi kérdést és egyebet hozott fel nekem, és még mindig nem ment el, hiába méregettem úgy az előbb mintha éppen komolyan arra készülnék, hogy feltépem a torkát és itt hagyom elvérezni.
Jó pár napja már, hogy összekaptunk Dylan-nel. Azóta sem sikerült a dolgokat helyre raknom, még mindig nem tudom, mit fogok csinálni. Egyelőre a költözés tűnik a legjobb megoldásnak. Addig kell magam mögött hagyni a helyet, amíg nem köt ide túl sok minden. Aztán valahol, jó messze innen, egy új életet kezdeni. Így minden megoldódna. Vagyis ebben bízom. Az viszont biztos, hogy a múltkori kis hajtépésünk keményen rám nyomta a bélyegét. Persze nem a sebekre gondolok, azok nem érdekelnek, a legtöbb ez a két-három nap alatt már bőven behegedt. Az arcomon-nyakamon látszódnak még valamelyest a fognyomok, de avatatlan szem jogosan hiheti azt, hogy csak túlságosan megvakartam a bőröm. A tenyeremet érzem még, csúnyán felhasította a farkasom mancsának párnáit, sajnos nem hipp-hopp gyógyul az sem. Noha látszódni már nem látszódik, de ha úgy nehezedek rá, még mindig érzem. A folyóparton visz az utam, ám bekövetkezik az, amitől már egy ideje tartottam. Az én drága jó járgányom bemondja az unalmast és szépen lerobban. Én pedig hát nem tudok mit csinálni, félrehúzódok az útról, a kocsi pedig egészen elgurul a kavicsos part széléig. Még mázli, hogy legalább eddig és nem a út közepén áll meg, mert akkor akárhogyan előrködtem volna, tutira nem tudtam volna még csak a szélére se tolni. Nem sokat konyítok az autókhoz, valamilyen szinten még meg tudom nézni, mi lehet a probléma, de a komolyabb nehézségek már rajtam is kifognak. Úgy érzem, ez sem fog egyik pillanatról a másikra menni. Jó pár pillanatig még ülök a volán mögött, azon gondolkodva, vajon miért vagyok mostanában ennyire szerencsétlen? Mintha minden probléma, ami csak érhet, engem találna meg. Pompás, annyira szeretem ezt. Nyílik végül az ajtó, ám mielőtt még becsuknám, ledobom gyorsan a bőrdzsekimet. A világért sem szeretném, hogy valami baja legyen netán összepiszkoljam. Egyszerű kék farmert húztam ezúttal is, barna bakancsba tűrve a szárait, felül pedig egy kötött, sötétbarna pulcsit viselek. Ennek tűröm fel a karjait egészen a könyökömig, majd a rozsdavörös színű Ford elejéhez sétálva nyitom fel a motorháztetőt. Pár pillanatig csak nézem, vajon mi lehet a probléma, végül kicsit megpiszkálok ezt-azt benne. Próba szerencse. Visszaülve a járműbe azonban hiába indítom, csak fuldoklik. Ezt még jó párszor eljátszom, nem szeretnék autószerelőt hívni, eddig szinte mindig sikerült megoldanom a gondokat, csak legvégső esetben fordulok külső segítséghez. Kezeim már elég mocskosak, a motorház szélére támaszkodva állok egy kicsit még a motor felett. Szuggerálom, vagy javuljon meg, vagy mutassa, hol is a hiba.
A nyugalom már csak hiú ábránd marad erre a napra is. A fehér plafon, tátongó végtelennek hat, ahogy hátamra fordulva szembe találom magam vele. Hosszú perceken keresztül csak bámulom, mintha attól remélném a gondok megoldásának kulcsát. Mihamarabb tisztázni akarom a dolgokat Sarahval, de az a nagy helyzet, hogy már ott a barlangban is csak nagyon nehezen tűrte el a jelenlétemet, miután egymásnak ugrottunk. Ez pedig nem meglepő, én se lennék jóban vele, ha az én hozzátartozómat ölte volna meg. De ha csak egy kicsit is belegondolunk abba, hogy milyen voltam akkor, mikor Ethannel összeakadtam, akkor ha sokat nem is, de egy kicsi esélyt lehetne adni nekem, nem? Hiába fürkészem azt a fehér egyveleget odafent, a válaszok csak nem érkeznek. - Te... Dylan, élsz még? - hallom Chrystal rekedtes, vékonyka hangját az ajtó felől. Meglepő, hogy nem vettem észre a közeledését, pedig teljesen le van eresztve a pajzsom. Lassú mozdulattal fordítom felé a fejem, s egy észrevehetetlen biccentéssel válaszolok, mire ő rögtön hozzám szökdécsel, és leül az ágyam szélére. - Mi lenne, ha legközelebb nem azt a nőt keresnéd fel, ha valami baj történik, hanem mondjuk engem? Figyelj Dylan! Hazel ember. Szerinted mit szólt volna, ha ott helyben beindul a gyógyulás? - tőle meglepő módon már bújik is hozzám, mintha csak kisgyerekek lennénk még, és így fejeznénk ki aggodalmunkat. Mellkasomra fektetett arca hűvösen érinti meztelen bőrömet. - Igen, tudom, hogy hülyeséget csináltam. De ez az én esetemben már nem túl meglepő - húzom el a szám, bár épp annyira hasonlít mosolyra, mint egy kelletlen grimaszra. - Máskor jobban állj ki magadért, hisz te vagy az én rendíthetetlen bátyám! - bíztat vigyorogva. - Szándékosan nem engedtem át magam teljesen a farkasnak. Nem akartam én bántani a lányt - finoman oldalba bököm jelezve neki, hogy mehetnékem van, ő pedig készségesen fel is áll, hogy végignézze azt a mozdulatsort, amivel lelököm magamról a pokrócot, és elbattyogok a fürdőszobáig. - És most mit fogsz csinálni, hova fogsz menni? - hallom tisztán a hangját még úgy is, hogy én a zuhany alatt állok, ő pedig az ajtó túloldaláról beszél hozzám. - Kiszellőztetem a fejem. Megyek kocsikázok egyet - gyors, fürge mozdulattal csavarom a törülközőt a derekam köré, hogy kinyithassam az ajtót, hogy lássam is az arcát. - De ha lehet most ne úgy gyere haza, mint akit széttéptek jó? - Jól van - ígérem meg, és úgy tessékelem ki a szobából, mint egy cserfes, kíváncsi kislányt, akinek megint eszébe jutott valami, amit karácsonyra szeretne. Egészen a konyháig pattog, én pedig felvont szemöldökkel figyelem az útját. Eszem megáll. Mint egy infantilis kislány. Alig húsz perc múlva már a folyópart felé száguldok a fekete Camaroval egészen addig, míg leállásra nem kényszerülök. Satufékkel, füstölő kerekekkel csúszik tovább a kocsi egészen addig, míg be nem kerülök a régi Ford mögé. Szinte mellbe vág az érzés, hogy Sarah van a Fordban, és valószínűleg nem indul, mivel nagyon prüszköl szerencsétlen. Ahogy fordítok egyet a fekete járgányon, már szállok is ki belőle, hogy aztán magam előtt feltartott kezekkel megközelítsem a másik személy autóját. - Megnézzem, mi a probléma? - teszem fel tapintatosan a kérdést.
Nem állok az úton, szerencsére a járgány bőven legurult a kavicsos részre. Már csak az kellene, ahogyan egy-két őrült elszáguld az úton, valószínűleg szép kis karambolt okoznánk. Ha pedig nekem valaki összetöri a kocsimat.. Hülyén fog hangozni, de nekem már csak ez maradt. Szeretem a kocsit, régi, mégis figyeltem rá és jól fel van szerelve, egyáltalán nem lepukkant, igenis törődök vele. Csakhogy egy motorcsere már igazán ráférne. Sóhajtva konstatálom, hogy a második próbálkozás sem sikerül. A motorháztető nyitva, de hiába indítom a szépségem, egyszerűen csak tovább fuldoklik. - Mi lesz már..? Sóhajtva csapok gyengéden a kormányra, de tudom, ettől nem fog megjavulni és ismét életre kelni. Az újabb száguldó autó hangjára már fel sem figyelek. Annyi itt az olyan, aki rajong a gyorsaságért, nem egy húzott már el mögöttem. Ám most olyat hallok, amire nem számítottam. Satufék és csikorgó kerekek.. Na mi történt, valami idióta átrohant az úttesten? Bár sok gyalogost nem láttam eddig, csupán az autókat. Kiszállok a kocsiból, az ajtó most is nyitva marad, ám olyat látok, amit egyáltalán nem akartam. A fekete Camaro az én kocsim mögé érkezik, ez még nem is annyira meglepő, mert talán végre akadt egy jótét lélek. Ám az, hogy ki száll ki belőle.. - Ó, egek.. Sóhajtok, miközben tudomást sem véve róla indulok vissza a kocsi elejéhez. Ekkor támaszkodom meg a motorház szélén, így várom meg, míg szépen mellém battyog. Se köszönés, se semmi, egyből a lényegre tér. - Neked is szia. Nem nézek rá, tovább szemlélem a javítani valót és teszem szóvá, hogy csak úgy megjelent és szóba állt velem. Hangom viszont egyáltalán nem támadó, ezúttal mindenféle érzelemtől mentesek a szavak. Fejem fordítom felé, barna szemeimből szintén nem sokat lehet kiolvasni. Mint egy szobor, talán ez lenne a legpontosabb megközelítés. - Ha annyira akarod.. Vonom meg hozzá a vállam és lépek kicsit arrébb. Nem fogom a sértődött dámát játszani és puffogni kezdeni, hogy menjen innen, meg ugyan miért akar nekem segíteni. Ha annyira hasznossá akarja tenni magát, akkor csak gyerünk, én pedig próbálok elsiklani afölött, hogy valójában ki is áll itt mellettem. Most a kocsim az első, a többi ráér majd utána és ha Dylan meg tudja javítani, akkor addig sem nekem kell vele vacakolnom.
Nem sűrűn manőverezgetek a kocsival, annál drágább volt, de maga a gondolat, hogy Sarah nem messze tőlem állt meg, rögtön megállásra kényszerülök, nem is akármilyen módon. A kerekek nem pörögnek, viszont a kocsi csúszik tovább, és hála jó reflexeimnek, nem csapódok neki semminek, helyette biztonságos távolságban megállítom a járgányt a lányétól nem is olyan messze. A biztonság kedvéért azért veszek egy pillantást a kerekekre, hogy nem-e égtek meg nagyon, de szerencsére semmi baj. Azon kívül, hogy rohadt büdös, más nem történt. Célba véve a lányt, minden további nélkül kérdezek rá arra, hogy szüksége van segítségére. A nagy igyekezetnek hála még a köszönés is jócskán elmarad, amit azért illet volna megejtenem. Így mikor ezt Sarah megjegyzi - ha nem is szó szerint - nem szólok hozzá, csak fejben megjegyzem: ~ Bocsánat...szia ~ Megjegyzésére nem válaszolok, csak megforgatom a szemeimet. Mintha kéretné magát, de ezzel igyekszek nem foglalkozni, helyette odacaplatok a kocsi motorházához, hogy beleleshessek. Először kicsavarom a benzines tartályt, hogy meggyőződjek arról, elegendő anyag van benne, bár nyilván tudna róla a nő, ha nem. Így már kerül is vissza a helyére a kupak, hogy jobban belemerülhessek a részletekbe. - Szép kis járgány - jegyzem meg minden elismerésem formájában, majd kiegyenesedve dobolni kezdek a lábammal. - Szabad lesz? - intek a kormány felé, ha pedig megengedi, hogy bele lessek, akkor már vágódok is befelé az utastérbe, hogy beindítást kezdeményezzek. Viszont a kocsi ugyan úgy, pöfékelve válaszol. - Nem hiszem, hogy az akksival lenne a baj... mikor volt benne motor cserélve? - pillantok fel an őre, miközben megpróbálok neki adni egy kis löketet, hogy felbőgjön, de még csak azt se teszi. Ha lemerült volna az akkumulátora, akkor még csak ilyen hangokat se adna ki magából. Viszont ha ez történt volna, akkor könnyen megúsztuk volna, csak átvezettem volna némi áramot az enyémből, hogy aztán mehessen tovább kedvére amerre akar. Itt viszont valami nagyobb gond lesz. Na nézzük még egyszer! - Beindítanád? - pattanok ki, hogy megálljak a kocsi gondos részénél, és ha megteszi - mert miért ne tenné, az ő érdeke - minden idegvégződésemmel arra próbálok összpontosítani, hátha hallok vagy látok olyat, amit amúgy nem kellene. - Sokszor csinál ilyet? - érdeklődök, talán ebből kitudok indulni. nem vagyok egy nagy kocsi szerelő bűvész, de ha erre választ kapok, talán eltudok indulni egy adott irányba, mert vagy gyújtás hiba lesz, vagy arra utal, hogy az indítómotor kábelei lazák vagy akár el is szakadhattak.
Ugyan miért kéretném magam? Eszem ágába nem jutna ilyesmi. Újabb pech ér csupán, hogy pont Dylan az a jó szándékú akárki, aki megáll segíteni a bajba jutottan. Atyaég, ez így de nyálasan hangzik, blöe.. Mindegy, ez van, így jártam, ezt kell elfogadnom és kész. Tenni úgysem tehetek ellene semmit, hiszen mégsem fogom neki azt mondani, hogy menjen el melegebb éghajlatokra, vagy éppen ahova szeretne. Csak ez az egész, hogy megint egymásba futunk.. Miért, miért, miért? - Kössz. Érthető, hogy nem vagyok túl vidám és beszédes formámban, remélem még a másik sem várja el, hogy csacsogva álljak mellette. Egyrészt, amúgy sem szokásom csacsogni, pláne nem feleslegesen, másrészt pedig semmi kedvem nincsen most pont ezzel a férfivel beszélgetni. Igen, azt beláttam, hogy azzal, ha megölöm, nem lesz könnyebb a dolog. Ethan-t már semmi nem fogja visszahozni. Megkaptam a bocsánatkérésemet és igazándiból.. arra jutottam, ennél több nekem nem igazán kell. Láttam rajta, hogy sajnálja, tényleg bánja, amit akkor tett. És ha valóban igaz mindaz, amit nekem elmondott, akkor tényleg nem kívánhatom többé a halálát. Csak egy kell, legyek tőle minél messzebb. De ha a sors, vagy fene tudja mi, mindig közrejátszik és elém sodorja ezt az alakot, akkor nagyon nem fog menni ez a dolog. A kérdésre csak bólintok, ha lehet, minél kevesebbet szeretnék beszélni vele. Gyerekes viselkedés volna? Nem hinném. Egyszerűen nem megy. Megbocsátottam neki – fogjuk rá – de attól még senki ne várja el tőlem, hogy egyből a nyakába borulok, elfelejtjük a múltat és puszipajtások leszünk. Nálam sajnos nem így mennek a dolgok. Szóval ezzel a mozulattal adom meg neki az engedélyt, hogy beüljön a volán elé. A kocsiban kellemes levendulaillat uralkodik és belülről is ugyanolyan ápolt és tiszta, mint kívülről. De Dylan hiába próbálkozik, neki sem fog beindulni. Figyeltem, mit csinált az előbb és ugyanazokat próbálgatta végig, amit én. Szóval ennyi után neki sem fog sikerülni beindítani a kocsit, csak ha nem valami szupermanus, akinek érintésétől megjavulnak az elromlott tárgyak. - Elég régen. Igen, tudom, egy motorcsere már igencsak kijárni a járgánynak, de egyelőre még nem futotta az időmből. De mindenképpen megcsinálom majd, főként ez az eset után. Ugyanúgy, ugyanazon a helyen állva várakozom, hogy megoldja a problémát, már ha tudja. Karjaimat kivételesen nem fűzöm össze magam előtt, nem szeretném ennél is jobban összepiszkítani a felsőm. Tekintetem követi a kocsiból kipattanó alakot. Azért mindenképpen kap egy haloványka, icipici piros pontot, hogy ilyen töretlenül igyekszik megoldani a problémát. A következő kérdésre szintúgy nem válaszolok, hanem elindulok az ajtó felé; ennél nagyobb jelzés nem kellhet a másiknak. Beszállva pedig indítom a kocsit, többször is egymás után, legyen ideje megfigyelni azt, amit szeretne. Ilyen szinten én már sajnos nem értek a kocsikhoz, úgyhogy ezt meghagyom annak, aki tudja, mit kell tenni. És ha ez a valaki jelen esetben Dylan, akkor legyen hát. - Nem igazán. Még régebben volt, de az akkor, amikor megvettem a kicsikét. Motort kellett cserélni, ennyi és minden rendben is volt. Lehet most is ez lesz majd a probléma megoldása. Reméljük hamarosan kiderül. - Na? Kérdezek is rá a dologra, mai találkozásunk óta először indítva én kérdést. Noha csak egyetlen szó és a kocsi állapotára vonatkozik, mégis aprócska lépésként konstatálható.
Távolságtartó viselkedése még annak ellenére se zavar, hogy amúgy én próbálok emberként foglalkozni vele, miként nem érdekel, mi történt akkor ott a barlangba lévén, hogy nem én kezdeményeztem a verekedést. Oké, én voltam a tettes, aki arra késztette, hogy a torkomnak ugorjon, de az már olyan régen volt, hogy azóta próbálok nem gondolni rá. A baj csak az, hogy akármennyire felejteni akarok, annál jobban emlékszek rá. És ez így nem igazságos. Miközben próbálok kezdeni valamit az autóval, tekintetem olykor-olykor találkozik az övével és némi rosszalláson kívül mást nem nagyon látok. Ilyenkor kénytelen vagyok lesütni a szemem, s kelletlenül sóhajtani egyet, de ez van. Ez az én szerencsém, az én jövőm. Hogy azok, akiktől NEM saját akaratommal vezérelve, de elvettem valakit, kinyírjanak. Igyekszek határozottan indítani a kocsit, de szinte lehetetlennek bizonyul a művelet, így felesleges próbálkoznom, főleg úgy, ha nem is látok rá a gondra. nem kiküszöbölhető így. Kérdésemre helytelen választ kapok, de ez van. Nem teheti meg mindenki, hogy kétnaponta cserélgeti a sérült dolgokat az autójában. Ezért nem is teszek rá említést, csak kipattanok, hogy ezután megkérhessem, indítsa ő, miközben én alaposabban szemügyre veszem a motor és az akksi tájékát. Egyre kíváncsibb vagyok rá, hogy mit fogok találni, vagy mit nem fogok és mégis azt hiszem, hogy az lesz a baj. Összevont szemöldökkel figyelem, ahogy a motor küszködik a beindulással, miközben ő próbálja beindítani. Tisztán hallom, ahogy valahol a mélyén rángat egy kicsit, valamint egy laza dolog, amiről még mindig nem tudom, hogy mi lehet az, neki-neki ütődik valami más, keményebb tárgynak. - Ahha! - nyögök fel - elég lesz, köszi, azt hiszem megvan - jelentem ki és már kapom is le magamról a bőrdzsekit, hogy ne legyen piszkos. Egy határozott mozdulattal a kocsi tetejére hajítom, így egy egyszerű szürke trikó marad rajtam, aminek nem árt meg egy kis olaj. - Szerintem... az indítómotor nincs rendesen bekötve, meglazult vagy legrosszabb esetben elszakadt. De akkor már idáig se tudtál volna elgurulni vele... - jegyzem meg mintegy mellékesen. Szerencse, hogy úgy helyezkednek egyek a kábelek, hogy hozzá lehet férni, nem kell kivadászni az egész motort, csak egy kicsit úgy helyezkedni, hogy könnyebben megközelíthető legyen. Összevont szemöldökkel nyúlok be egy kis résen, ahol meg is találom a hibát. Szám szélén egy elégedett mosoly kezd el játszani. - Reménykedjünk benne, hogy csak ez a baj - húzom meg jobban a kellő dolgot - azért nem árt, ha majd elviszed szerelőhöz. nem árt jobban meghúzni, mint amit én erőt ki tudok fejteni, és ez a motor... hát... szebb napokat is megélt már ahogy látom - húzom el a szám, bár nincs a szavaimban semmi szemétség, csak olyan nyilvánvaló tényeket közlök, amit talán ő is tud. Amint végzek vele, még átbattyogok a másik oldalra, hogy csinálhassak egy olajszint mérést is.
A helyzethez képest szerintem egészen normálisan viselkedem. Nem vagyok hideg és rideg, no és az sem utolsó szempont, hogy egyáltalán szóba állok vele és nem küldtem már el a legelején. Igazándiból.. miért tettem volna? Igen, azért küzdöttem hosszú-hosszú éveken át, hogy bosszút álljak és elégtételt vegyek Ethan-ért. Pár napja részben megtettem. De vajon mennyivel lenne jobb a helyzet, ha megölném? Nem sokat javítana a dolgokon. Nem mondhatom Dylan-re, hogy ártatlan, mert egyáltalán nem az. Oké, hogy az akkori és a mostani önmaga merőben más, de akkor is ő ontotta ki a fiú életét. Egyelőre nem tudom, tényleg nem tudom, hogy hogyan álljak ehhez az egész dologhoz. Egyszerűen elfelejteni és tovább lépni nem tudok, ezt a másiknak is meg kell értenie. Az iránta érzett gyűlölet és düh valamelyest csökkent az elmúlt napokban, de még mindig nem múlt el teljesen és azt sem tudom, el fog-e valaha. Megoldást erre az egészre pedig nem látok. Az viszont biztos, hogy nem játszhatom életem végéig a sértett dámát. Ezért is lenne a legjobb megoldás, ha magam mögött hagynám mindezt. Egyszerűen képtelen vagyok logikusan gondolkodni és meghozni a végső döntést! Istenem, miért ilyen nehéz ez az átkozott helyzet! Legszívesebben tombolnék, őrjöngenék.. bár a dolog azzal sem lenne jobb, de a jelenlegi lelki állapotomat tökéletesen kifejezné. Végül én ülök a volán mögé és próbálom indítani a járgányt, sikertelenül. Ám Dylan felnyög és közli, valószínűleg megvan a probléma, nem kell többször indítani. Ki is szállok a kocsiból, pont idejében, hogy a tető felé repülő kabátért nyúljak és elkapjam. Lehet, hogy ápolt a kocsi, de nem tegnap mostam le utoljára. A bőrdzseki pedig nagy érték, magam is rajongom értük, nem volna jó, ha piszkos lenne. No és ezzel talán egy aprócska lépést teszek a másik felé. Nem hiszem, hogy bármit is jóvá kellene tennem, de valóban nem megoldás, ha megmakacsolom magam és mindenáron taszítom a férfit. Ez pedig.. egy aprócska kis jelzés. Vagy értékelje, ahogyan szeretné. Inkább a sajátom mellé dobom az anyósülésre, ott mégiscsak kevesebb piszok érheti. - Meg tudod csinálni? Szalad ki a számon a kérdés, közelebb lépkedek közben a másikhoz, hogy magam is rálássak a motorra. Kezdek úgy viselkedni, mint egy társasági lény. Nehéz, de valahogyan el kell felejtenem a múltat, vagy inkább csak nem gondolni rá. A kérdés, jobban mondva az arra való válasz pedig nagyon is érdekel. Elvégre a kocsimról van szó. De úgy tűnik, igen, hiszen ezért vette le a kabátját is és lám, máris neki lát a dolognak. - Rendben, elviszem majd. Amúgy is terveztem, lévén a motor valóban régen volt cserélve és tényleg rá fér már egy váltás. Nem kell, hogy legközelebb is lerobbanjon. Ki tudja, akkor meg tudnám-e csinálni, vagy akadna-e segítségem. - Igen, elég régi már. Jobban belegondolva nem is tudom, mennyi idős. Jó ideje megvan már a kocsi, a vásárlás után muszáj volt cserélni, de akkor sem vadonatúj típus került a régi helyére. Nem mozdulok a helyemről, innen figyelem, ahogyan átmegy a másik oldalra és ott néz meg valamit. Tekintetemmel követem, igyekszem kicsit barátságosabb arckifejezést ölteni magamra. - Mit gondolsz, megpróbálhatom? Halovány kis mosoly jelenik meg ajkaimon, hosszú idő óta először. Ha igen a válasz, ismét beülök, hogy megpróbáljam, indul-e az autó. És lássunk csodát, sikerül is, ami nagyszerű. A dolog kellemetlenebb oldala viszont, hogy így köszönetet kell mondanom. Oké, normális ember vagyok, nem fogok ilyenen fennakadni. Leállítom a motort, egy sóhaj kíséretében szállok ki és fordulok Dylan felé. Ajkaimon halovány mosoly játszik, mégsem fordulhatok felé mogorva, avagy élettelen arckifejezéssel. - Hogyan tudnám meghálálni?
Igyekszek első sorban nem a nőre koncentrálni. Biztosra veszem, hogy elvonná a figyelmemet arról, amit amúgy most tennem kéne. És bocsánat, még csak véletlenül se azért vagyok itt és ajánlottam fel neki a segítségemet, hogy aztán a képébe vágjam, hogy ezt kénytelen lesz viszonozni és különben is! Nem kell semmit viszonozni, nem szorulok rá, mind emellett szívességből tettem nem azért, hogy nagyokat pislogva rám, azért könyörögjön, hogy ne legyek rá mérges a múltkori miatt. Ilyenről szó sincs, megértem, hogy mire felugrott nekem. Itt már nem gyermeteg témákban játszunk, hanem emberi életekben. Ahogy a kocsi teteje felé hajítom a kabátot, meglep, hogy Sarah rögtön elkapja. Először merem feltételezni, hogy a kocsi épsége miatt, de aztán sikerül ráébrednem arra, hogy itt inkább a ruhadarab tisztaságáról van szó, mintsem a kocsiéról. Elvégre tényleg sokat jelent nekem az a darab, bár nem fűzöm hozzá az életemet, mégis hálásan pillantok a nőre, aki behajítja a sajátja mellé. Kérdésére akaratlanul is biccentek, bár még nem vagyok biztos benne, hogy tényleg minden menni fog, igaz nem kell hozzá nagy tehetség. - Legalábbis ami azt illeti, bízok benne - teszem hozzá, hogy ne tűnjön elhamarkodottnak a válaszom, és már el is kezdek kotorászni a motor környékén. Velem is űzött már csúnya játékokat a Camaro, annál is kiköszörültem a csorbát, de a biztonság kedvéért elvittem szerelőhöz, akinek volt még olyan szerencséje, hogy tudott rajta igazítani, így pénzhez jutott. De megérdemelte, azóta nem rángat, mint egy felbőszült bika. - De ahhoz mérten jól bírja... vagy szimplán nagyon kegyes vagy vele - vigyorodok el, ahogy megpillantok egy mosolyt az arcán. Szó szerint sikernek könyvelem el. És nem azt, hogy sikerült a kocsit helyre pofoznom addig, hogy elmenjen vele egy szerelő műhelybe, hanem azt, hogy előttem mosolygott a nő annak ellenére, hogy nemrég még farkasként vicsorgott, véres pofával. - Adj neki - lépek hátrébb és élvezem, ahogy a kocsi motorja elégedetten bőg fel, majd egy kis járatás közben ide-oda mocorog. Kezeimre pillantva elfintorodok, de ez van. Majd... a mosógép kiviszi, ha minden jól megy. Ha nem, akkor meg ez van. És ezzel már törlöm is bele a kezem a szürke ujjatlan pólóba. - Nem kell hálálkodnod, Sarah. Ez bőven kijárt - vallom be, miközben összedörzsölve a kezem elindulok a víz felé, hogy leguggolva hozzá belemárthassam a kezem, hogy a kosz nagyját lemoshassam. Ám ahelyett, hogy tovább állnék, inkább ledobom magam a kavicsokra, hogy innen szemlélhessem a környéket. Nem sűrűn járok erre annyi biztos.
Soha nem könyörögnék azért, hogy ne legyen rám mérges a múltkori miatt. Egyáltalán nem szokásom könyörögni, pláne nem ilyenért, pláne nem Dylan-nek. Azért mindennek van határa és amúgy sem hiszem, hogy kellene ilyenért törni magam. Tudja ő is, hogy jogosan támadtam rá, ha haragszik emiatt, az már az ő hibája. Amúgy sem hinném, hogy ez fennáll, elvégre ő sem gyerek már, tudja, hogy hibázott. Elkapom a kabátot, az érte kapott hálás mosoly.. be kell valljam, jól esik. Magam sem tudom, pontosan mi késztetett arra, hogy a ruhadarabért nyúljak, de megtettem, talán valami ösztönös belső munkálkodás. Talán ez teszi azt is, hogy a hálás mosoly jóleső érzéseket vált ki belőlem. A kabát végül az enyém mellé kerül, be a kocsiba, figyelmem továbbra is a másiké. Nagyon reménykedem, hogy helyre tudja rakni a kocsi jelenlegi hibáját, a többit majd a szerelő megoldja, csak jussak el odáig. Halovány mosoly jutott neki, hogy mennyire volt őszinte, az szerintem ebben a helyzetben már nem számít. Pusztán a tény, hogy felfelé görbültek ajkaim.. Számomra is könnyebbség. Nem tudom, hogyan léphetnék túl ezen az egészen, talán ha megpróbálok természetesen viselkedni, a teher is könnyebbé válik, a légkört pedig nem érzem majd olyan feszültnek Dylan mellett. - Kedves a feltételezés, de ne ítélj elhamarkodottan. Általában az ilyen megjegyzések végén szoktak azok a nők kacsintgatni, akik minden áron fel akarják szedni a kiszemelt pasit. Ez a mozzanat így nálam elmarad, csupán a mosolyom marad meg, ám valami mintha csillanna a tekintetemben, szintúgy ösztönös viselkedés, pajkosság jelenik meg a barna párosban. Viccelődöm, a következő lépcsőfok megtételének könyvelhető el a dolog. Csak természetesen.. Végül indítom a kocsit és nem csalódom. Örömmel tölt el, ahogyan hallom felbőgni a motort, no és hogy kis járatás után sem mondja be az unalmast. Leállítom a motort, kiszállva a kocsiból pedig azt veszem észre, Dylan épp a pólójába készül törölni a kezét. - Mit csinálsz, hülye vagy? Dörrenek rá, ám koránt sem bántóan. Inkább csak dorgáló él bújik meg a szavaim mögött, majd egyből halászok is elő az ajtó tartófakkjából egy öreg rongyot. Nem tettem direkt messzire, hiszen az elmúlt hetekben elég sűrűn használtam. Ezt dobom neki oda, inkább ebbe törölje, mint a ruhájába. - Már boccs. Fűzöm hozzá repülés közben, miközben elhúzom kicsit a számat. Nem akartam lehülyézni, de nah, csak úgy jött. Majd jön a kérdésem, miszerint valamivel meghálálhatom, a választ hallva.. nos, igazándiból valóban ilyenre számítottam. - Oké, te tudod. Én felajánlottam, te nem éltél a lehetőséggel. Vonom meg a vállam, ismét valami viccelődős fény költözik a szemembe. Ha ő így gondolja, hát legyen, nekem aztán olyan mindegy, kér-e valamit, vagy sem. Nem sokkal követem én is a másikat, az én kezemen is maradt egykét piszokfolt, ezeket mosom le a víznél, nem is olyan távol a másiktól. Ám nem teszem e magam, ahogyan végeztem, lerázom a kezeim és nem is vagyok rest úgy tenni, hogy egy-két csepp jusson belőle a férfira. Persze ez kívülről tökéletesen úgy hat, hogy véletlen jött így össze a dolog. Ha már megölni nem fogom, akkor legalább egy kicsit had piszkálgassam. Oké, tudom, éles váltás, de valahogy nekem is túl kell lépnem a dolgon. Maradni viszont nem terveztem, így ha Dylan nem intéz hozzám kérdést, avagy nem marasztal, akkor lassacskán meg is indulok az autóm felé.
Nem szoktam elhamarkodott válaszokat adni, igenlegeseket pedig főleg nem osztogatok csak úgy. Ha tudom, hogy képes vagyok rá, hogy megcsináljam, akkor határozottan kijelentem. De lévén most, hogy nem vagyok otthon a régi típusú kocsikban, koránt se vagyok olyan biztos a dolgomban, mintha ez a hiba a Camaronál ütötte volna fel a fejét. Épp ezért változtatom meg a véleményemet heves bólogatásból egy bőven megfogalmazott talánná. Ennek ellenére még most is bízok benne, hogy képes vagyok rögzíteni az elmozdul alkatrészeket, hogy utána egy gyors olajméréssel már el is indulhasson a masina. - Miért, talán igáslónak használod? Vagy ralizol vele? - sandítok fel rá kíváncsian, miközben kezem nagyban a motor hátuljánál kutat. Amint megtalálom azt a kis szemetet ami elmozdult, már ki is egyenesedek. Őszintén kijelenthetem, mindketten elégedettek vagyunk a teljesítménnyel. Sarah azért, mert ismét gurul a kocsija, nem kell tolni és vonszolni, én pedig azért, mert ezúton is nyugtázhatom, még egy idősebb kocsi se fog ki rajtam. Szó szerint kifut a vér az arcomból, mikor rám förmed, és úgy állok meg a munkamenetem közben, mintha szellem suhant volna el előttem. Nagyokat pislogok a nőre egészen addig, míg az hozzám nem vág egy rongyot, hogy abba töröljem bele a mancsaimat. Gyors pislogások közepette elvigyorodok. - Komolyan mondom, mintha az anyám lennél - az anyai gondoskodásból nekem amúgy se járt ki elég, úgyhogy most itt az ideje bepótolni nem? - Nem is. Miért éltem volna vele? Elvégre még hosszú ideig fizetni fogok neked nem? - adom vissza a rongyot, majd elfordulok tőle, hogy megcélozhassam a vizet, minek köveire huppanok miután megmosom a kezeimet. Nem zavar az a pár csepp víz, amit Sarah leráz a kezéről, az viszont igen, hogy már rohanna is tovább. Épp ezért bátorkodok feltenni egy kérdést csak, hogy marasztalni tudjam. - Remélem nem tartott túl sokáig a gyógyulás... már minden rendben? - érdeklődök anélkül, hogy akárcsak felpillantanék rá. Helyette meredten bámulok magam elé, nem is zavartatva magam attól, hogy a víz tükrén megcsillanó nap minden áron ki akarja égetni a retinámat. Nem esik jól, de lusta vagyok elfordítani a szemem, vagy az orromra biggyeszteni egy napszemüveget, mivel ahhoz fel kellene állnom, hogy elevickéljek a kocsimig. Remélem igennel végződő választ kapok, elvégre nem állt szándékomban túlzásokba esni akkor ott a barlangban. Csak az a gond, hogy még mostanában is hamar eltud gurulni az agyam.
- Sosem lehet tudni. Vonom meg a vállam egy kicsiny mosoly kíséretében. Semmi különösebb, kirívó dologra nem használom a járgányt, csupán néha hozom ki belőle a maximumot. Igen, én is szeretek ám száguldozni, néha kifejezetten üdítő és feszültség levezető tud lenni a dolog. Kicsit hangosabban förmedek rá, mint az eddigi hangszínem és meg is van az eredménye. Az az arc, amit látok.. minden pénzt megér, vissza kell fognom magam, hogy ne röhögjek fel hangosan. Ezért a pillanatért már megérte ez a nap, akármennyire is gonoszan hangzik. Végül előkerül a rongy, majd kapom a megjegyzést, mire az én mosolyom is szélesedik. - Ez jót, vagy rosszat jelent? Nem mindegy ugyanis a dolog. Mondjuk én nem ismertem a szülőanyámat, az öcsémet és engem a világra hozni azokban az időkben nem volt túl egyszerű dolog, pláne olyan körülmények között, amikben akkor éltünk. Egy ikerpárost a világra hozni.. csodának számított, ha valaki túlélte. Az a nő pedig, aki foglalkozott velünk.. pff, szóba sem jöhet, mint jó anya. Tehát nem igazán tudom, nála az, hogy olyan volt az előbbi viselkedésem, mintha az anyja lennék, jót, avagy rosszat jelent. - Örülök, hogy így látod. Komolyak a szavaim, hiába kíséri őket egy halovány mosoly. Ha ő is úgy érzi, hogy fizetni fog nekem, akkor nincsen semmi gond. Vagy legalábbis akkora. Ezt is amolyan kis piros pontnak tudom felírni a számlájára. Már a második. Gyűlnek azért, bár egyenlíteni.. talán egyszer, ha adok neki lehetőséget. De ha elhagyom a várost, akkor igazándiból úgy is teljesen mindegy. Megmosom a kezem és indulnék is, ám kérdésével marasztalásra késztet. Megfordulok, de nem lépdelek vissza mellé, mögötte állok egy kicsivel, innen fog érkezni a válaszom is. - Már jól vagyok. Bár ha minden igaz, a fogaid nyomát még sokáig őrzöm majd a tenyeremen. Hallható a hangomon, hogy haloványan ismét elmosolyodom. Felfelé fordítom a jobb tenyerem, látszódik a fogsor mintája, ahogyan a kézfejem másik oldalán is. A szervezetem már kipótolta a fogak által ejtett mélyedéseket, de a nő, aki ellátott azt mondta, ezeknek valószínűleg nyoma lesz. Aminek mondjuk nem igazán örülök, jobban preferáltam volna, ha szépen minden eltűnik és nem fogok már többé emlékezni arra az estére. Legalábbis nem minden alkalommal, amikor a kezemre nézek. - Veled is minden rendben? Udvariasságból is kérdezek vissza, no és valamilyen szinten még érdekel is. Valószínűleg én kaptam többet, de egy cseppet sem zavar a dolog, meg hát érdeklődni lehet, mert én sem kíméltem a másikat, érthető hát, hogy kíváncsi vagyok erre.
Mosolya láttán elvigyorodok, s felvont szemöldökkel biccentem félre a fejem. - Azért megnézném, miként rongyolsz végig vele az országúton úgy mint egy félőrült - vallom be neki, elvégre igen szemre való járgány, bár fogalmam sincs, hogy mit tud. De ettől függetlenül szívesen megnézném. Úgy néz ki, hogy hasonló körülmények között jöttünk mi is Chrystallal a világra, mint ő és az ikre. - Hát... tekintettel arra, hogy az anyánk csak megszült minket, aztán meghalt, vagyis anya nélkül nőttünk fel, jó. Viszont ha a másik értelemben nézzük, mint ahogy a legtöbb fiatal szokta mondani, akkor rossz is lehet. De amúgy nem tudom, csak mondom én is... tini szleng, vagy mi - vonok vállat. Felesleges szócséplésbe üldöztem magam azzal, hogy ezt megemlítettem, elvégre nem tudok normális választ adni neki akkor se, ha megerőltetem magam. Nem volt soha anyám, csak egy nő, aki néha-néha enni adott nekünk, akkor is csak szegényesen. Egy szelet kenyér és egy pohár víz. Ha jó napuk vagy napunk volt, akkor kaptunk egy szelet húst is. De az, hogy kiélvezhettük volna az anyai szeretetet, na olyan soha nem történt. Állítólag egy fiatal lány hordott ki minket, aki alig volt több tizenhatnál. A víz partján ülve nagyon szippantok a levegőbe, miközben lecsöpögtetem az ujjamról a vízcseppeket. Nem felejtem el megkérdezni azt se, hogy milyen az állapota azok után, hogy olyan szépen megtépáztuk egymást. Két nap telt el azóta, én teljesen össze tudtam szedni már magam, igaz a karomon nyomokban még látszik a foga nyoma épp úgy, mint ahogy az övén az enyém. Hihetetlen, de még most is kellemetlenül érzem magam miatta, és nem akartam olyan messzire menni, mint amennyire elmentem. Kegyetlen voltam és az baj... a farkasom éber, és még mindig kiszámítható, de igyekeztem visszafogni a lehető legjobb tudásom szerint. Meglep, hogy a hangjába mind ezek ellenére hallok valamit, ami mosolygásra emlékeztet. Kíváncsian fordulok felé, hogy láthassam az arcát, és tényleg... tényleg mosolyog. - Ömm, én már összeszedtem magam, kösz. Négy fognyom van még ami látszik, de ezen kívül minden oké - vallom be némi hezitálás közepette, de ez se tart túl sokáig. - Remélem a továbbiakban nem kerül ilyenre sor - teszem hozzá, miközben feltápászkodok a földről, hogy szembe forduljak vele. - Nem tudom, hogy mennyire mennél bele, de majd a közeljövőben... ha már nem akarsz minden áron a túlvilágra küldeni, akkor elhívhatlak egy kávéra? Vagy vacsorázni? - intézem hozzá a szavaimat még saját magamat is meglepő határozottsággal.
Megjegyzése hallatán még szélesebbre húzódik mosolyom. Előfordult már ilyesmi, bár az inkább a fénykorában volt, ma már nem hiszem, hogy képes lenne rá. De mondjuk egy motorcsere után.. - Csak a motort kell kicserélni, utána nézheted. Ó, én még versenyen is voltam a kicsivel. Mondjuk az jóval régebben volt és fogadás is állt a dolog mögött, no meg akkoriban ilyesmi kocsival járt mindenki, szóval nem volt nehéz a dolog. Most viszont már ráférne egy jó kis felszerelés, hogy megállja a helyét a mai járgányok mellett. Sőt, még akkor sem igazán vehetné fel velük a versenyt. - Áhhám, szóval egy kis anyai gondoskodásra vágysz? Hangomben megértés csendül, elég csak a szemembe nézni, szavaim tényleg nem bántóak vagy csúfolódóak, magam is arra vágyom, már mióta, de tudom, hogy soha nem fogom már megkapni, adni sem igazán lesz alkalmam. Ismét csak ennyit tudok mondani: c’est la vie… Vittoriának köszönhető, hogy épségben lejutottam a hegyről, ő látta el a sebeimet is. Ha ő nincs.. fogalmam sincsen, mennyi ideig ücsörögtem volna a barlangban. De ő lehozott és összefoldozott, amiért hálás is vagyok neki. Az állapotom így már nagyon jó, de ha kicsit visszaugorva az időben választhatnék, akkor is így csinálnám végig a dolgokat. Szükségem volt arra, hogy kicsit engem is elkalapáljanak és nekem is adnom kellett már Dylan-nek. Könnyítettem ezzel magamon? Igen, ez elég egyértelmű, mert nagyon jól esett. Jól van, egy bólintással jelzem, tudomásul vettem a szavait. A következő kijelentést hallva ismét elmosolyodom. - Ha nem adsz okot rá, akkor ilyen formában szerintem nem. Pimasz kis mosolyt villantok felé, értelmezze a mondatomat úgy, ahogyan szeretné. Önszántamból, gyilkos szándékkal ezentúl nem fogom megtámadni, ebben biztos vagyok. Ha neki esek.. akkor az már miatt lesz. A következő kérdés.. ahogyan jönnek a szavak, úgy kúszik magasabbra a szemöldököm. Komoly? Jól hallom, amit hallok? Ez.. szintúgy nem tudom hová rakni. Főleg, hogy ilyen határozottan áll előttem. Látszik az arckifejezésemen, hogy vonakodom, nem is adok egyből választ. Elmenjek-e, vagy sem? Fogós kérdés. Mély levegő. - Legyen. Adom be végül a derekam. Megfogadtam, hogy természetesen fogok viselkedni, célom, hogy valamiképpen elfelejtsem a múltat. De hogy felejtsek, ha pont Dylan visz kávézni, vagy vacsorázni, vagy fene tudja hova? Oké, fejest ugrok az elkövetkezendőkbe, próba szerencse alapon..
- Jól van. De ne felejtsd el, szavadon foglak - mutatok rá vigyorogva. Imádom, mindig is imádtam a száguldást, úgyhogy kíváncsi vagyok arra is, hogy ez a nőszemély hogy repeszt a régi Fordjával. A legtöbb ilyet már csak régi, ezer éves műhelyekben lát az ember, nagyon elhanyagolt állapotban. Rozsda ette, patkányoktól hemzsegő szeméttelepek. Ezzel szemben Sarah járgánya nagyon is szép, tisztán van tartva és eltekintve attól, hogy meghaló félben van a motor, az állapota kifogástalan. Vagy ha már a motor nem jó, akkor azt lehetne mondani, hogy nincs jó állapotban? Már miért is ne lenne? - Akár ezt is lehet mondani. De elég régóta vagyok a magam ura - na ez az ami tényleg nem igaz! - szóval lehet, hogy hamarabb másznék a falra tőle, mint gondolnám. És ha azt vesszük, hogy otthon van Chrystal, akkor rá is mondhatja azt az ember, hogy anyáskodó. Látnod kellett volna az arcát, mikor véresen, összevarrva állítottam haza, miután szórakoztunk egy kicsit a barlangban - idézem fel a lány arcát, mely kétségbeesésről, megszeppenésről árulkodott, de mind ezek mellett mérges is volt. Nagyon mérges, amilyennek talán még soha nem láttam. Egy pillanatra eltudtam képzelni azt is, hogy ha anyám élne és még gyerek lennék, ő maga is így nézhetett ki és így reagált volna. Alig észrevehetően megrázom a fejem, hogy leperegjen rólam az a pár kép, ami megjelent előttem. Immáron ismét csak a nőre koncentrálok. - Miért talán van valami, amivel okot adhatnék? - érdeklődök összeszűkített szemekkel. Fogalmam sincs, hogy milyen okot tudnék adni arra, hogy megint a torkomnak ugorjon. Talán ha megelégeli a jelenlétemet? Vaaagy, ha belegondol abba, hogy nem fair, hogy én élek Ethan meg nem? Nem tudom... Lehet, hogy én is megleptem őt a kérdésemmel, de őszinte leszek. Ő is rohadtul meglep a válasszal. Először azt hittem, hogy majd fogja a nagykést – nem tudom honnan rántaná elő, de eltudom képzelni, hogy valamelyik zsebében rejteget egyet - és belém vágja, a következő pillanatban pedig azt hittem, hogy képen röhög. Erre tessék, itt a jelenlegi álláspont, a beleegyezés. A meglepettségem kiül az arcomra is. - Ohh... azt hittem, hogy lazán visszautasítasz és még a szívembe is beletiporsz - drámázok egy sort, de ez nem jellemző rám, így inkább be is fejezem ugyan azzal a lendülettel, mint amivel elkezdtem. - De akkor jól van, kösz. Melyik este lenne jó neked - mert ugye nem szokás azt mondani, hogy "a csütörtök nekem jó, te is old meg, hogy neked is az legyen!"
- Nem felejtem. Félek, ezt lehet még meg fogom bánni. Hajajj, mibe keveredek én. Ahelyett, hogy megpróbálnék minél távolabb maradni ettől az alaktól, csak még inkább összegabalyítom a szálakat. Mert ha a szavamon fog.. A legjobb lehet az lenne, ha most nyílna szét a föld alattam és tűnnek el innen, mielőtt még több ostobaságot művelnék. Igaz, a Ford jól bírja, volt is rendesen használva és egy motorcsere után máris repeszthetek vele.. vagyis még kell egy tuning neki, szóval lehet egy teljes átvizsgálásra beadom a műhelybe. Ártani úgysem fog. - Ez ügyben nem tudok nyilatkozni, nem igazán élvezhettem anyám szeretetét. Húzom el a szám és vallom be őszintén. Anyám, most segíts meg, mi a franc van velem? Miért mondok el neki ilyeneket? Ez már túl személyes ahhoz, hogy bárkinek az orrára kössem. Ráadásul én pont Dylan-nek mondom el? Hú, de felpofoznám most magam. Mintha két napja az eszem is kiverték volna belőlem. Atyaég.. - Mázli – avagy nem – hogy engem senki nem várt otthon. Abból a szempontból mázli, hogy nem akadt ki senki. Vittoria szépen ellátta a sérüléseimet, az alapszituáción kívül pedig nem sokat kérdezgetett. Csak tanácsolta, hogy beszéljük meg kevésbé véresen a dolgot. A dolog rosszabbik oldala, hogy ismét az üres lakásba mentem haza. Bár már megszoktam az egyedüllétet, szóval ez nem is volt igazán zavaró tényező. - Nem vagyok jósnő, hogy lássam a jövőt, mit fogsz akkor csinálni, amivel esetleg kihúzhatod nálam a gyufát. Nem gondoltam semmi konkrét eseményre, vagy cselekedetre, de mindenki viselkedhet úgy, hogy az másokban nem tetszést váltson ki. Ez most is előfordulhat majd. Mindegy is, ebbe a dologba nem kell jobban belegabalyodni, hogy aztán kimászni se tudjunk belőle, így a legjobb, ha szépen lapozunk egyet. Sejtettem, hogy meg fogom lepni a válasszal. Öcsém, hát magamat is szépen megleptem vele. Na most már tényleg nyíljon ki a föld alattam. Esküszöm, ha hazaérek, felpofozom magam. Távol akarok maradni ettől a férfitől, erre igent mondok a meghívására. Úristen, mi a fene bújt belém? - Alkalmat kell adnom arra, hogy a jó oldalad is megismerhessem. Mosolyodom el kissé pimaszul. Valahogyan ki kell mentenem magam a dologból. De az viszont furcsa, hogy visszautasításra számított. Persze, persze, de ha annyira arra készült, akkor egyáltalán miért tette fel a kérdést? Hacsak nem mazochista és önmagát akarja sanyargatni azzal, hogy nemet mondanak neki. Vagy szimplán meg akart győződni arról, hogy tojok a fejére, ám így, hogy igent mondtam, keresztbe húztam a számításait. Nagyon fogós kérdés. - De ha inkább nemet szerettél volna szívesebben hallani, akkor visszavonhatom az előbbit. Kúszik kicsit magasabbra a szemöldököm, miközben már hátrálni kezdek a kocsi felé, hogy a motorhoz érve egy határozott mozdulattal csukjam le a tetőt, mely szépet puffan, ahogyan a zár a helyére kattan. Eztán fordulok vissza Dylan felé, megtámaszkodva a kocsi orrának a peremén. - Holnapután? Nem sok programom van az elkövetkezendő napokban, a költözést sem fogom egyelőre elsietni. Már ha persze végül ténylegesen az a megoldás mellett döntök. Még nem határoztam, a dolgok változhatnak, de nem árt felkészülni.
- Remélem se - húzom, nyúzom tovább a témát. Szívesen lezavarnék vele egy versenyt, bár ezt halasszuk későbbre. Először is kell egy motorcsere ennek a csodajárgánynak, max utána lehet szó róla. Mikor bevallja, hogy nem tud mit mondani, lemondóan sóhajtok. - Én is, illetve mi is anya nélkül nőttünk fel. A végén még kiderül, hogy sokkal több közös van bennünk, mint azt valaha sejthettük - merek megkísérelni egy, immáron sokkal elevenebb mosolyt. Nem értem, hogy miért ilyen nyílt és őszinte most, mikor két napja még szíjat akart hasítani a hátamból. Na nem, mintha ellenemre lenne! Csak furcsa. Nem értem én a nőket! Túl sokat mondogatom ezt. Újítani kellene már. - Nem biztos, hogy mázli. Én is azt hittem sokáig, hogy jó dolgom van, a magam ura vagyok, nem kell azt hallgatnom, hogy a ház másik vagy esetleg többi lakója azért panaszkodik, mert elfogyott a wc papír, vagy megint kint lett hagyva a tej és megromlott, vagy sorolhatnám... de rájöttem, hogy nem is olyan rossz, ha valaki a fejemhez vágja, hogy kint hagytam a tejet, vagy megint ott hagytam az alsónadrágomat a nappali közepén - vonok vállat. Lehet, hogy jobb lenne, ha midn ezeket nem húgomtól, hanem tegyük fel, a páromtól hallanám, de nekem olyanom valószínűleg soha nem lesz. Egyszer-egyszer volt szerencsém pár hónapra összeakaszkodni valakivel, de ezek a kapcsolatok tényleg nem voltak hosszú távúak. Úgy néz ki, hogy én az egész életemet egyedül fogom leélni tényleges család nélkül, a falka társaságában. De ha egyszer ezt írták meg nekem, akkor nem tudok vele mit csinálni. - Akkor majd igyekszek odafigyelni magamra jó? - elvégre nem árt, ha bizonyos személyeknél az ember nem húzza ki a gyufát, különben nagyon ráfázhat. Ha most talán elkezdem szépen lassan visszanyerni a nő bizalmát, nem hiányzik, hogy egy héten belül megint hajtépés legyen belőle és tényleg elküldjön a francba. Mondjuk jellemző rám, hogy olykor a kelleténél is bunkóbb vagyok, valamint nem nyílok meg annyira, mint várják, de ezt is el kell fogadni. Ez a múltam eredménye, nem önszántamból akartam így. És azt se mondja nekem senki, hogy könnyű változtatni, csak akarni kell. Lehet, hogy emberi távlatban könnyű, elvégre sokan még a hatvanat sem élik meg, nekik nincs olyan sok megbűnhődni valójuk, mint annak, aki mondjuk már négyszáz évben ebben az univerzumban él, és háromszáz évnyi tömény gyilkolás és vérfürdő áll mögötte. - Igen, az nem lenne rossz. Hidd el, nem vagyok én olyan rossz, mint amilyennek ismersz - na nem, mintha tényleg ismerne. Csak a gyilkos szándéka hajtotta hozzám. Lehet, hogy volt alkalmunk beszélni, de aligha nyomott valamit a latban. Amint elindul a kocsi felé, úgy követem. Egy pillanatra összerezzenek, mikor lecsapja a motorház tetőt, de utána a válasz-kérdés féleség hallatán elégedett vigyor bújik meg az arcom alsó felében. - Remek... úgy este nyolc fele érted mehetek? - érdeklődök, bár jelenleg az a nagy büdös kétségbeejtő helyzet, hogy fingom sincs, hol lakik. Csak az orromra köti. Vagy nem. Annak ellenére várom a választ tőle, hogy a zsebemből kikapom a Camaro kulcsát, és teszek is a fekete jármű felé egy-két lépést. Mehetnékem van? Talán…
- Hú, látom nagyon érdekel a dolog. Főként, mert ennyi ideig húzzuk ezt a kocsi ügyet. Igen, a verseny az én fejemben is megfordult, de azért lássuk be.. egy Camaro ellen nekem ezzel a kocsival nem sok esélyem lenne. Lehet tudok vezetni és voltam már amatőr versenyeken, de azok mind fogadás miatt történtek, a lázadóbb, vadabb időszakomban volt, hasonló kaliberű autók ellen. Úgyhogy egyelőre úgyis nemet mondanék, csak túlzottan sérülne a becsületem, vagy hogy szokták ezt ilyenkor mondani. Nem csak Dylan nem érti a dolgot, miért lettem hirtelenjében ilyen nyílt. Én sem. Idióta vagyok, ennyit tudnék mondani. Főleg ha arra gondolok, hogy pár napja még a túlvilágra kívántam. Oké, hogy változnak az emberek, na de ilyen gyorsan? Próbálok.. normális emberként viselkedni, mint ahogyan azt ilyen esetekben szokás, no és nem gondolni a múltra. Talán ez az egyik legjobb módja annak, hogy elkerüljem azt, hogy a torkának akarjak ugrani, akárhányszor csak meglátom. - Idővel minden kiderül. Vonom meg a vállamat, célozva ezzel arra, hogy ezt a témát lezártnak tekinteném. Lehet, hogy próbálok természetesen viselkedni, de a komolyabb témák, pláne az ilyen, hogy sok a közös vonásunk.. Még egy kicsit nekem is meredek. Talán idővel majd ezzel is megbékélek, ha ezt a taktikámat folytatom. Idővel minden kiderül.. A következő megjegyzésemre egészen szép kis monológot kapok. A végén még kiderül, hogy Dylan bizony szeret csacsogni. Na jó, ez csak viccelődés, de nah, felmerült bennem a gondolat, ami hatalmas mosolyt csal elő belőlem, persze csak a gondolataimban, ezt nem mutatom a másik felé. - Igen, tudom, hogy nem rossz egyedül lenni. Sőt.. Fordítom el a tekintetem a másikról, nem kell neki sem sokáig gondolkodnia, hogy rájöjjön, kire is gondolok. Ezért is kell gyorsan témát váltani. Futó kapcsolataim nekem is voltak, kinek ne lettek volna, de sokáig senki nem tűrt meg maga mellett. Ezúton pedig.. már lassan nem is vágyom semmi ilyesmire. Beleszoktam a magányos létbe, nekem ez jutott ki, így jártam. - De ugyebár minden rossz után jön valami jó, blablabla és még rengeteg ilyen maszlagot fel tudnék sorolni. Úgyhogy szerintem lapozhatunk. Kapom fel a fejem és igyekszem elterelni a gondolataim a dologról és ha Dylan felfogja – márpedig biztosan felfogja, hiszen nem ostoba – akkor nem is feszegeti tovább ezt a témát. Lépünk is, méghozzá rá. - Rendben. Ennyit reagálok mindössze a kérdésére, erre nem is lehetne sokkal többet. Szememben mégis valamiféle hála csillan, tényleg nagyon örülnék, ha figyelne magára, nem szeretnék kikelni magamból. Miért is nem? Nem is tudom.. Földre kényszerítettem magamban a farkast, hogy ne akarjon mindenáron fogakat csattogtatva Dylan-re ugrani, de ha megtelik a pohár, nem biztos, hogy vissza fogom tudni tartani, vagy akarom-e majd. Szóval jobb, ha több nem töltődik abba a pohárba. - Remélem is. Válaszomat mosoly kíséri, ahogyan megtámaszkodom a motorháztetőn. Esélyt adok neki? Igen, úgy tűnik erről van szó. Ha tényleg más volt a múltban, mint most.. akkor talán megérdemel egyetlen esélyt. Egyetlen egyet. Ha azt elpuskázza.. akkor adieu, már itt sem vagyok. A kocsiajtó felé indulok, már ott állok mellette, amikor a kérdést hallom. Elmosolyodom. Szóval értem is jönne. Rendben, legyen hát. - Tökéletes. Máris pattanok be a kocsiba, csukom az ajtót, húzom le az ablakot. Indítom a kicsikém, elégedettséggel tölt el, hogy hallom felberregni a motort. Az orromra napszemüveget biggyesztek, kezem a kormányom, így pillantok még ki. - Nos, köszi a segítséget és akkor au revoir. Bekapcsolom a zenelejátszómat, melyből ismerős nóta csendül fel. Eztán lépek a gázra, hogy egy kisebb kört írva le induljak meg az út felé. Kicsit kéretem magam, mi tagadás, elvégre tudom, hogy a címem még nem adtam meg neki. Nem is kéretés ez, inkább a játék része. Mielőtt kikanyarodnék az úton, lefékezem a kocsit, a zenét is lehalkítom. A kesztyűtartóból villámgyorsan kerítek elő egy darab fecnit, nem tudom mi ez, egy jó pár évvel ezelőtti számla valami márkásabb italról, ennek a hátuljára firkantom fel a címem. Az anyósülésre pillantva veszem észre a fekete bőrdzsekit, ennek a zsebébe dugom bele a papirost. Kezembe véve az ablakon nyújtom ki a ruhadarabot, remélhetőleg érte jön, elvégre az övé. Ha elveszi tőlem, még a szemébe nézek, ő persze csak a fekete lencsékkel találkozik. - Kutasd át jól. Pimasz mosoly jelenik meg ajkaimon, felhangosítom a zenét, majd máris gázt adok, a kerék alatt megcsikordulnak a kavicsok és kisebb porfelhőt is hagyok magam után, a járgányom pedig egyre kisebbé válik, majd az egyik kereszteződésnél befordulva végleg eltűnik Dylan szeme elől.
- Valóban. Imádom a kocsikat, a versenyeket pedig főleg - vallom be határozottan, mintha nem egy olyan "titkomat" mesélném el, amit a legtöbben nem is tudnak. Általában csak annyit látnak hogy egy fekete kocsiban repesztek az utcán, de arról nem kifejezetten kell tudniuk, hogy rendszerint fogadok suhancokkal és más-más nagyfiúkkal abban, hogy vajon ki fog nyerni egy szimpla utcai versenyen. Ők, vagy én? Mondjuk, ha azt vesszük, akkor előnyöm szokott lenni, ha a farkasban rejlő reflexeket veszem elő és engedem, hogy érvényesüljön. Kicsit belefeledkezek abba, hogy kivesézzem a témát, miszerint nem olyan jó egyedül lenni, mint ahogy azt az ember először képzelni szokta. Egy pillanatra zavart tekintettel meredek magam elé, majd ráharapva a nyelvemre visszafojtom mind azt, ami még kikívánkozik. Én voltam az a barom, aki elvette Sarahtól ezt a lehetőséget, úgyhogy jó lenne, ha legalább befognám azt a nagy pofám. - Csak egy baj van... nem mindig jön. És ne haragudj, nem akartam szóba hozni - sütöm le a szemeimet. Először nem tudom hova tenni a tőlem, Sarah felé induló kérdést, miszerint elszeretném vinni kávézni vagy vacsorázni, és tényleg nem is gondoltam, hogy elfogadja. Erre tessék, még időpontot is ad. Így csalódj kellemeset az emberben. egy időpont egyeztetést még megejtünk és már száll is be a kocsiba, hogy aztán tegyen egy kört. Feltűnik, hogy még nem mondta el hol lakik, de nem kell sokáig agyalnom rajta, amint lefékezi előttem a kocsit, már nyújtja is ki a dzsekimet, amiért szinte reflexszerűen nyúlok. Nem adnám semmiért ezt a fekete darabot még akkor se, ha nem került sokba. Összevont szemöldökkel emelem szemmagasságba a fekete anyagot, s már nem is látok mást, csak a szürkés árnyalatú porfelhőt. Jól kutassam át? Belenyúlva minden belső és külső zsebébe, meg is találom az ismeretlen cetlit, amit aztán kaján vigyorral veszek szemügyre, vele együtt a címet amit ráfirkantott. - Jól van... - beszélek bele a semmibe és már vetem is át a vállam felett a fekete anyagot, hogy hosszú karjaimat belebújtathassam, majd elinduljak a Camaro felé, minek feltépve az ajtaját rögtön be is vágódok. Alaposabban szemügyre veszem a műszerfalat, és ahogy átfut a fejemen a gondolat, hogy tulajdonképpen nem azért vettem ezt a járgányt, hogy sportautót csináljak belőle, egy kicsit elfanyalodok. Egy sportautó átlagban könnyű, piszok erős fékkel. De tekintettel arra, hogy ez a jól ismert amerikai izomautók egyike, baromi nagy v8-as, így az a jellemző rá, hogy piszok erős. Régen bele voltam zúgva az olyan járgányokba, amit ha beindítanak, még utcákkal messzebb is lehetett hallani a dübörgését. Imádtam azt az indítást, aminek hála a kocsi rögtön gumifüstölés közepette, hangos, őrjítő csikorgással kilő. És ez a Camaro meg is adja azt, amire vágytam. De kellene egy nagyon gyors járgány is, nem csak egy böszme erős. Az említett formában lő ki a fekete dübörgő fenevad, és azzal a mozdulattal, ahogy rákanyarodok az utcára, már száguldok is előre, hogy két nap múlvára összeszedjem és megembereljem magam.
Kezdőlap
//
//
