*Valóban kicsit botor dolog volt pont most felhoznom a teát, illetve az alkoholt, hiszen komoly dologról van szó, de kicsit izgulok. Eddig valahogy egyedül sikerült haladnom és ilyesmi, de most már egy tapasztalt Gyógyítótól tanulhatok és az igazat megvallva ez valahol kicsit megrémiszt és lelkesít is. Egyelőre még nem tudok dűlőre jutni az érzéseimmel kapcsolatban. Kellemetlen. Úgyhogy nem csoda, hogy ilyen hülyeségekről fecsegek, aminek semmi köze az egészhez. Maggie értetlenül néz rám és magyarázza el, hogy az alkohol jobb, mert melegen tart, illetve a sangriával kapcsolatban is tesz egy megjegyzést.* - De, gyümölcsbor. Csak nem mindegy, hogy mennyi és mekkora gyümölcsöket raknak bele. Öhm... Mindegy, felejtsd el. Csak úgy eszembe jutott... *sütöm le a szememet és látszik rajtam, hogy bizony kicsit zavarban vagyok. Kellemetlen. A következő mondatra egy ütemet kihagy a szívem és úgy pislogok a nőre, majd körbenézek.* - Itt és most? *kérdezem, majd mikor meglátom az előhalászott tőrt, a szívem még hevesebben kezd dobogni. Csak nem akarja leszúrni magát?? Bár, nyilván nem, hiszen akkora erőm még nekem sincsen. Hallgatom a magyarázatot és közben figyelem, ahogy Maggie megvágja a lábát. A mély sebből egyből folyni kezd a vér, így nem is teketóriázok sokat. Veszek egy mély levegőt, hiszen tudom, hogy nyugodtság kell a gyógyításhoz, majd letérdelek a földre Maggie lába elé, kezemet a seb fölé helyezem és lehunyom a szememet. Elképzelem, ahogy a kezemet kékes fény veszi körül, mely meleget ad,és gyógyít. Elképzelem, ahogy a vér lassan megalvad, és ahogy a szövetek hihetetlen gyorsasággal egymásra épülnek. Orvostanoncként ez nekem kicsit könnyebb is, hiszen láttam már számos filmfelvételt erről a folyamatról. Érzem, ahogy az energia átáramlik a testemből, a kezembe, onnan pedig a sebbe. Mikor érzem, hogy a melegség tovaterjed, akkor kinyitom a szememet és elmosolyodom. A seb eltűnt, csak a kifolyt vér szennyezi Maggie lábát. Kíváncsian pislogok fel a nőre, hogy vajon mi a véleménye.*
- Ügyes!- biccentettem elismerően Legra ténykedésére. Ahhoz képest, hogy még csak második szintű, igen ügyesen használja a gyógyító varázslatot. Annak idején Houstonban nagyon sok nálam fiatalabb gyógyítóval találkoztam, akik rosszul forrasztották be a sebet vagy éppen nem állították el rendesen a vérzést. Bizony akkor egy tanárnak közbe kell lépnie, hogy megakadályozza a nagyobb bajt, szerencsére ez most nem következett be. - Nem akarok beképzeltnek tűnni, de olyan jól csinálod, mint régebben én. Mondjuk te tanulással pótolod a gyakorlatodat. Én az első világháborúban a francia fronton voltam ápolónő és alkalmaztam a varázslást sokszor.- mosolyogtam lágyan, s közben letöröltem a vért a lábamról és visszahúztam a nadrágom szárát - Neked is nem egy olyan alkalom lesz mikor, egy-egy páciensnél neked is be kell vetned. Azonban jegyezd meg! Nem vagyunk mindenhatók, nem uralkodhatunk életek fölött.- fejeztem be komolyan, majd felálltam, s közben gondolkodtam, hogy mit is csinálhatnánk még. Ez egy kis seb volt és nem jelenthetett komolyabb akadályt Legrának, így ki kell találnom valamit még. - Bizonyára hallottál már olyanról, hogy több gyógyító egyszerre végzi a varázslatot. Nah mi most ilyet fogunk csinálni. Megyünk rókát vadászni!- mondta szórakozottan és Legrára néztem. Már komolyan hideg volt, így sietniük kellett, nehogy maguk is kihűljenek.
*Habár kicsit megijedek először, hogy itt és most gyógyítanom kell és Jézusom, és Úristen és mi lesz, de végül összeszedem magam. Hiszen ez nem olyan mély seb, csináltam már ilyet, menni fog ez. Lehunyom a szememet és hamarosan már csak azt érzem, hogyan áramlik az energia, végül be is fejezem a gyógyítást. Kíváncsian nézek Maggie-ra, hogy vajon talál-e kivetni valót benne, de végül csak egy szót kapok: "ügyes". Elvigyorodom, alig bírom leplezni a büszkeségemet, így inkább kicsit lehajtom a fejemet, hagyom, hogy szőke hajam az arcomba hulljon. Mikor a nő ismét beszélni kezd, természetesen felnézek rá és még mindig előtte guggolva hallgatom a mondandóját. Lágy mosollyal nézek az arcába, jól esnek a szavai. * - Hát igen, az egyetemen inkább elméletet tanulunk még. Gyakorolni nem sokszor volt még alkalmam. De... Az első világháború? Húúha. Akkor biztosan rengeteg tapasztalatod van már. El se tudom képzelni, hogy... *szólalok meg és elképedve meredek Maggie-ra, majd a vízre fordítom a tekintetem és még mindig az államat kapargatva a földről próbálom feldolgozni a hallottakat. Persze, tudtam, hogy Maggie már jócskán túl van a "normális" koron, mégis furcsa ezt hallani. A nő ismét beszélni kezd és hangja komoly lesz, ahogy kiemeli: nem gyógyíthatunk meg mindenkit. Az én arcom is elkomorul és biccentek egyet.* - Igen, tudom. Gondolkoztam már ezen, hogy hogyha orvos leszek, akkor bevethetem-e ezt a mágiát, és hogyha be is vetem, vajon hány embert fogok elveszíteni... *szólalok meg. Hangom halkabb, szememet lesütöm a cipőmre, majd lassan felállok és a víz felé fordulva néhány röpke másodpercre a gondolataimba mélyedek. Mikor Maggie ismét megszólal, hitetlenkedve fordulok felé. A nő mosolyogva, izgatottan pislog rám, mire én elképedek.* - Rókára vadászni? Jézusom, minek? *nevetem el magam, de hogyha Maggie megindul, akkor természetesen követem. Kíváncsi vagyok, mit akar a rókákkal.*
- Nos a róka lesz az, akin gyakorolod, majd velem együtt, a gyógyítást. Magamat is leszúrhatnám, de szerintem igencsak neccesen sikerülne megmentened. Persze ezzel nem megbántani akarlak, de nem vagy még elég képzett.- mosolyodtam rá a lányra, aki még mindig láthatóan zavart volt, de ezt én tökéletesen megértettem. Csak azért rókán végezzük a kis kísérletünket, mert én is azon tanultam meg, farkast meg most úgysem találnánk. Lépteimet óvatosan veszem, hogy semmiképpen se halljon meg minket, bár Legráról lerí, hogy városi gyerek, de nem hibáztatom. Nem hinném, hogy a szülők a gyerekeiket rókavadászatra hordják. Bár egy-két vadkempingre biztosan elmennék, hogy mégis legyen fogalmuk arról, mik azok a a fák meg hasonló. Szerencsére nem kellett sokat baktatnunk és a közeli erdős részen egy kis ösvényhez értünk, ahol megvizsgálom a lábnyomokat és szerencsére találok rókát is. Behúzódunk egy nagyobb bokor mögé és várunk. - Most itt leszünk egy ideig, s reménykedünk, hogy erre jön egy kis állatka. Nagyon fontos, hogy erős maradj. Iszonyat sok vér ki fog folyni, de emiatt nem féltelek, mégis csak orvos leszel. Azt tudnod, kell hogy a munka nagy részét nem te fogod végezni, hanem én, de dolgod lesz bőven. Amint elkezdjük, de elkezded a legmélyebben lévő szövetet regenerálni, ez azért fontos, hogy a vérzést gyorsan elállítsuk. Én addig megnyugtatom a rókát, utána csatlakozom.- fejeztem be, s tekintetemet az ösvényre szegeztem, amely jó ideig csendes maradt, de utána előjött egy sarki róka. Jól látszódott rajta, hogy kifejlett példányról van szó, de ez sem okozott nagy problémát. Csendben vártam és figyeltem, még levegőt sem vettem, majd mikor elénk érkezett rávetettem magam. Megfordítottam és a nyakánál megfogtam, hogy semmiképpen se harapjon meg minket, majd egy pontos szúrással szíven döftem. Szerencsére Legra egyből ott termett, így nem kellett sokat várni rá és egyből kezdhettük. Szerencsére a rókára hatott a mágiám és megnyugodott, így valamivel több időnk lett. - Körülbelül 4 percünk van, míg el nem vérez. Hajrá!- mondtam, s bekapcsolódtam én is a gyógyításába.
*Valóban kicsit meglepődtem, hogy mi közünk van a rókához, és el is nevettem magam, de Maggie úgy tűnt, hogy nem viccel. Mikor látta rajtam, hogy tényleg nem nagyon értem a dolgot, magyarázni kezdett. Leszúrjuk a rókát, majd ketten megpróbáljuk meggyógyítani. Mikor végre megértettem, akkor felcsillant a szemem.* - Ó, így már értem. Hát igen, ne is magadat szúrd le. Az tényleg nagyon veszélyes lenne! *bólintottam határozottan, hiszen én is tisztába vagyok vele, hogy még nem vagyok profi, sőt még haladónak sem mondanám magam. Az rendben van, hogy egy kisebb vágást be tudok gyógyítani, de közel sem biztos, hogy képes vagyok csapatban dolgozni, vagy ilyesmi. Mikor Maggie megindul, természetesen én is követem és habár először utána csörtetek, mikor látom, hogy a nő is halkan lépdel, én is igyekszem utánozni és csendben követni őt, megfontolva minden egyes lépésemet. Habár persze néhány kisebb gally csak a talpam alá kúszik valahogy, így akárhányszor ropogást hallok, összehúzom a szemem és behúzom a nyakamat, halkan felszisszenve. Mikor Maggie megáll, én is odasétálok mellé a bokorba és rá emelem a tekintetemet, hogy most vajon mi fog következni. A nő nagyon jól tanít, ugyanis előre elmondja a dolgokat, elmeséli, hogy mit is kell majd tennem és hogy mi is fog következni. Igyekszek felkészülni és határozottan bólintok, amikor Maggie befejezi az ismertetőt. Én is az ösvényre nézek és érzem, ahogy remegni kezd a kezem és hevesebben kezd el verni a szívem.* ~Jézusom, mi lesz, hogyha nem sikerül? Mi lesz, hogyha csalódni fog bennem, vagy egyszerűen bénának tart? Ahh, kellett nekem ide jönni... ~*efféle gondolatok cikáznak a fejemben és halkan felszisszenek, ugyanis olyan erősen szorítottam ökölbe a kezemet, hogy a körmöm belevájt a húsomba. Veszek néhány mély lélegzetet, de nem sok időm van megnyugodni, ugyanis Maggie gyors mozdulttal lép ki a bokor mögül és terít le egy kifejlett rókát. Nem nagy állat, de gyors, így elképedve figyelem, ahogy Maggie határozottan elkapja majd egy kést döf a szívébe. Halkan felsikkantok és a szám elé kapom a kezemet. Teljesen ledermedve állok ott, de mikor Maggie megszólal, gyorsan megrázom a fejem és odafutok a rókához. Rengeteg vér folyik ki az állatból, eláztatva a földet. Igyekszem nem a "tócsába" guggolni, a kezemet az állat sebe fölé teszem és rákoncentrálok a gyógyításra. Elképzelem, ahogy a szövetek lassan összezárulnak, ahogy a szív dobog tovább, de a seb nem nagyon akar gyógyulni. Érzem, hogy nem túl erőteljes a gyógyítás.* - Segíts, meg fog halni... *szólalok meg halkan,de kétségbeesetten és Maggie láthatja rajtam, hogy habár tényleg nagyon erősen koncentrálok, nem nagyon akar záródni a seb, a vér pedig egyre gyorsabba ömlik a sebből.*
Legra segélykérésére nem szólok semmit, hanem egyből cselekszem. Jobban mondva már az eleje óta segítem, de most akkor nagyobb beavatkozásra van szüksége. A kezemet némán a róka sebére helyezem és egy kicsit tanulmányozni próbálom. Súlyos a sérülés, de nem olyan mint amilyenre gondoltam. Legra a szívburoknál már bezárta a asebet, de a kisebb erekből ömlik a vér. Fokozatosan lentről felfelé haladok a gyógyítással. Hiába ez egy kicsi és egyszerű állat, nem pedig egy ember, ha az lenne nem biztos, hogy túl élné a találkozónkat. A mágiával, amit mi uralunk, nem lehet örök életet adni, de gyógyítani igen. Másokon segíteni a legnemesebb dolog az életben, ezért lettem gyógyító. Egész életemben hitvallásomnak tekintettem ezt és a harcot, amelyet elméletileg vívnunk kéne, de ez már más téma. Alig egy-két percig tartott a az a mágikus művelet, amelyet elvégeztem és a róka bundáján már csak vér maradt, de seb nem. Látszott rajta, hogy a vérveszteségtől legyengült, de kizárt dolognak tartom, hogy elpusztuljon. Elengedem a kis állatkát, amely roppant lassan vergődik csak arrébb, de inkább úgy dönt, hogy járkálás helyett lefekszik az ösvény mellé és pihen egy sort. - Azt kell mondanom Legra, hogy jól csináltad a dolgot, mert a szívburkot elzártad, így megfékezted a fő vérző forrást. Óvatosan szúrtam, hogy csak a burkot sértsem fel, nehogy tényleg elpusztuljon az a szerencsétlen róka. Az ilyen rituáléknál nem az alacsonyabb szintű mágusnak kell gyógyítania, hanem igyekeznie kell segíteni a főgyógyítót. A te energiádat próbáltam a gyógyításra használni, így sikerült megmentenünk.- mondtam vigasztalóan, de azért egy kis kritikát is megfogalmaztam.- Azonban sosem, semmilyen helyzetben nem szabad elvesztened a lélekjelenlétedet. Semmiképpen ne es pánikba, mert olyanokat mert a munkád kapkodóvá válik és félre kezelheted a sérültet.- adtam néhány jó tanácsot az ifjú tanoncnak. Nem azért mondom, mert én olyan hú de tapasztalt és hú de jó vagyok. Valaha elkövettem én is ezeket a hibákat, de én is megtanultam. - Van-e kérdésed? Nyugodtan kérdezz, az nem a gyengeség jele!- nyugtattam meg gyorsan, nehogy azt hidje, hogy a gonosz tanár néni ezzel akarja kikészíteni.
*Lelkileg eléggé megvisel ez az egész, hiszen érzem, hogy nem fogom tudni egyedül megmenteni a rókát. Nem akarom, hogy meghaljon, valahogy mindig is szerettem az állatokat, és nem igazán tudom elviselni azt, hogyha valamelyik elpusztul. Nem is tudom, hogy mit fogok csinálni, hogyha az egyik páciensem fog elhunyni, vagy ilyesmi... Kétségbeesetten hívom segítségül Maggie-t, hiszen tényleg nem tudom egyedül meggyógyítani ezt a nagy sebet. Lehet, hogy a vérzés már elállt, de ezt a sok kiömlő vértől nem is látom és nem is nagyon érzékelem a nagy koncentrálásban. Mikor kinyitom a számat és szinte lehellem csak a szavakat, Maggie egyből a sebre helyezi a kezét és habár én sem veszem el onnan a kezemet, Maggie arcára nézek. Kíváncsi vagyok, hogy is néz ki, mikor gyógyít. Észre sem veszem, hogy szinte abszolút nem gyógyítok már, annyira leköt a nő arcvonásának tanulmányozása. Kellemetlen, de végül a róka meggyógyul és habár a vérveszteségtől gyengén, de odébb vánszorog az ösvény szélére. Felpillantok és kicsit megremegek, amikor látom, hogy a kezem is véres lett. Elszakítom a tekintetem a kezemről, mikor Maggie megszólal. Elmeséli, hogy végül azért mégiscsak jól csináltam valamit, hogyha nem is volt annyi erőm. De végül egy kritikát is hozzáfűz a dolgokhoz, amit csendben hallgatok. Határozottan bólintok, majd ismét a kezemre pillantok és egy zsebkendőt bányászok ellő, hogy letöröljem a vért.* - Rendben. Csak... Nem akartam, hogy elpusztuljon és olyan gyengének éreztem magam... *motyogom, a kezemet nézve, nem akarok felnézni Maggie arcára. Mikor a kérdésre kerül a szó, akkor emelem fel a fejemet.* - Eléggé elfáradtam. Van valami mód rá, hogy gyorsan feléledjek? Még tanulnom kell ma este... *nézek fel a nő arcába és kicsit el is fintorodom. Lassan lehunyom a szememet, majd a tó felé nézek és sóhajtok egyet.*
Alig, hogy megérkeztem és bejelentkeztem a Támaszponton, máris bedobtak a dolgok sűrűjébe. Még a kezemben sem volt minden hivatalos papír, miszerint a FW. munkatársa vagyok, máris ide adták az irodám kulcsát -mellékes hogy kártya alakú- és néhány órán belül már az első páciensem is megérkezett. Nem teljesen önszántából, ez nyilvánvaló volt, de számomra egyáltalán nem újdonság. A férfi paranoid személyiségzavar tüneteit mutatta, ezért is voltam hajlandó beleegyezni, hogy a Bázison kívül találkozzunk ma délután.
Előkapartam a táskámból a mobilomat és megnéztem, mennyi az idő. Már lassan 40 perce késett a hadnagy.. ~Még öt percet várok... ez a maximum..aztán hazamegyek és kiolvasztom magam. ~ A folyót kezdtem el bámulni, de valójában nem sokat láttam belőle; elmerültem a gondolataim között.
Fairbanks. Elég volt csak a város nevét említeni, évekig életem legszebb emlékeit idézte fel bennem. Aztán ismét hosszú évekig nem is bírtam keserű szájíz nélkül gondolni rá. Ma pedig a városban igyekszem hosszú távra berendezkedni. Elvégre ez is csak egy város, harmincakárhány ezer ismeretlen emberrel, ahol már jártam egyszer. Ezt jó sokáig tartott magamnak bebeszélni, de végülis megérte. Ha nem alkalmazom saját magamon a terápiás módszereimet, akkor talán most is otthon üldögélnék Cali-ben és épp azt próbálnám elmagyarázni Gerrynek hogy azért nem mehetek hozzá, mert még mindig egy másik férfi felesége vagyok. Tudom, hogy ostobaság volt részemről hagyni úgy elmenni Willt, hogy ezt az ügyet nem rendeztük le, miközben ő azt bizonygatta, hogy ő örökre eltűnik az életünkből. A mentségem csupán annyi, hogy még hónapokkal később is azt vártam, hogy belép az ajtón és azt mondja, nem bírta tovább nélkülem. Nélkülünk. Nem így történt. Természetesen. Én pedig ígéretemhez tartva magam nem is kerestem őt. Egyébként is a hivatalos papírok volt a legkisebb gondom akkoriban.
A merengésből az arcomba szitáló hó szakított ki, én pedig megint lehúztam a kesztyűmet és elővettem a telefonom. ~ Elég, ennyi volt.. hazamegyek~ már annyira fáztam, hogy még a gondolataim is vacogtak. A nadrágom vékony szövetén úgy süvített keresztül a szél, hogy rendesen meztelennek éreztem magam. Menet közben igyekeztem megigazítani a kabátomat, hogy legalább felül ne fagyjak jéggé, és szerencsére észrevettem, hogy félregomboltam néhány gombot. Elég bután festhettem, de szerencsére nem járt erre egy lélek sem. Szaporán szedtem a lábaim, miközben a gombolkozással voltam elfoglalva, így nem tűnt fel, a velem szemben sétáló idegen sem.
Darrennel való találkozásom után nem mentem vissza a hotelba, pedig lehet vissza kellett volna mennem. A városban bolyongtam inkább és próbáltam magamban összerakni mindent, de nem sok sikerrel. Végül valahogy itt kötöttem ki a vízparton, és egyszer csak azon kaptam magamat, hogy felvettem pár kavicsot és a vízbe dobálom, kacsázást játszom velük. Bár a játszom szó azért erős túlzás, de mindenestre ezt tettem perceken át, még megpróbáltam kiüríteni a fejemet, hogy kicsit később már nyugodtan gondolkozhassak el a történteken. Azt hiszem az erős volt, mikor Rose fejéhez azt vágtam oda, hogy ribanc. Jó az igaz, hogy egykor az volt, úgy ismerkedtünk meg, de az óta sok minden megváltozott. Több mint száz éve velem van. De a dolog akkor is kibillentett az egyensúlyomból, nem volt oka arra amit tett, csak a munkámat végeztem, és ahhoz akkor épp hozzá tartozott egy két bizalmas dolog is. De a maffiába nem lehet csak úgy belibbenni. A nő kapóra jött, értékes információkat csicsergett el nekem, amiket később is el tudtam adni igen szép pénzért, és abból elég sokat költöttem Rose-ra. Nem mintha ezt felhánytorgatnám neki, hogy mennyi költ ő a vásárlás mániájára, vagy én rá. Nekem csak azzal volt bajom, amit tett. A házasságon még át tudnék lépni, nem jelent semmi, hamis papírok és ötven évvel ezelőtt volt, bár ez is bosszant, de el tudnám felejteni, viszont az amit utána tett, az amit megbocsájthatatlannak érzek. Lefeküdt azzal a barom Bobbyval aki még a saját árnyékától is félt, és őrültséget művelt. Miközben én a munkámat végeztem, és nem jó szántamból voltam ott ahol, hanem mert ezt kellett tennem. A kavicsok elfogynak, és csak állok ott a vizet nézve, és közben gondolkozom, mit akarok tenni, és mit is fogok tenni. Átverve érzem magamat, mint akit hátba szúrtak, nehezen viselem el, hogy felszarvazott. Tegnap még bolondnak éreztem magamat akkor, most már nem, de nem érzem magam a legjobban. A hideg szél az arcomba vág, és a havazás is megindul, ez pedig kibillent a gondolataimból. Nem fázom, farmerben és dzsekiben, de a hideg szél, ami a hópelyheket belefújja, a képembe azokat nem díjazom, így fogom magam és a sálam, az orromig tekerem, és összehúzom magamon a dzsekimet, fel sem tűnt, hogy nincs összehúzva, és alatta virít a fekete póló amit viselek. Nem öltöztem túl nem fázok, elvégre farkas vagyok. Nem figyeltem oda a nőre, aki közeledett, a sálam bele akadt a cipzáramba és azzal vacakoltam, hogy kiszabadítsam az anyagot és felhúzzam azt a vackot, így a nő lazán nekigyalogolt a vállamnak.
A legtöbb emberben az a meggyőződés él, hogy a dilidokik mindig túlságosan összeszedettek, egyben vannak, nem lehet kibillenteni őket semmivel, és folyton figyelnek. Ez nem igaz. Mi is csak emberek vagyunk, emberi gondokkal és tulajdonságokkal. Én sem vagyok mindig a legjobb formámban, nem figyelhetek mindig minden apróságra. Abba is belefárad az ember egy idő után; bár a barátaim szerint olyan vagyok, mint egy házőrző eb. Minden pillanatban éberen figyelek. A látszat ellenére azonban én is szétszórt vagyok néha. Most is többfelé jártak a gondolataim egyszerre, és közben még a kabátommal is el voltam foglalva.
A hadnagyon kattogtam, aki jól cserben hagyott és miatta majdnem odafagytam a folyópartra. Meg azon is, hogy talán súlyosabb eset, mint elsőre tűnt. Nem sokat beszéltünk az irodában, és abból, amit ott láttam, úgy tűnt, nem nagy a baj. Reméltem, hogy csak feltartotta valami, nem pedig meggondolta magát. Minél hamarabb beszélnem kellett vele, nem hagyhattam elsikkadni a dolgot. Úgy döntöttem, felhívom a bázist, és előkeríttetem velük az előző orvost, aki előttem kezelte a férfit. Semmiképp sem akartam félvállról venni az ügyet, hiszen épp csak most kezdtem az új munkahelyemen, nem akartam rögtön egy hibával indítani. Lelkiismeretes dokinak tartom magam, aki törődik a betegeivel és nem hagyja annyiban az apróságnak tűnő dolgokat sem. Most is így akartam tenni.
Talán, ha jobban koncentrálok a külvilágra és kevésbé foglalnak le a gondolataim, még idejében észrevettem volna a szintén a kabátjával matató férfit, akinek a cipője olyan hirtelen tűnt fel a látóteremben, hogy már nem tudtam lereagálni a dolgot. Nem szoktam -ahogy Aaron mondaná- bénázni, de ezúttal duplán szerencsétlen módon nekiütköztem a fiatalembernek. Igaz csak vállal, de annyira felkészületlenül ért a dolog, hogy kicsit kibillentem az egyensúlyomból. Ez még nem lett volna nagyon vészes, de épp egy jó nagy, csúszós kavicsra léptem, és a sima, gumi talpú csizmába bújtatott lábam úgy csúszott ki alólam, hogy semmi esélyem nem volt hanyattesés nélkül megúszni a dolgot. Egy halk 'afenébe' csúszott ki a számon, és már magam előtt láttam a tisztítós arcát, mikor beviszem neki a bézs színű, iszapfoltos kabátomat.
A parton álltam és nem tudtam, mit is kezdjek magammal, rossz volt a hangulatom, nincs nálam egy szál cigi sem, mivel a doboz kifogyott és nem tettem el újat, mikor eljöttem a hotelból. Csak magamra kaptam az első kezem ügyébe kerülő ruhákat, és az oldaltáskám, és már ott sem voltam a lábbelijeimet is csak a lépcsőházban vettem fel. Szóval itt vagyok a parton, nincs cigim, és pocsék a kedvem, a hó esni kezdett és a szél is az arcomba vág, amitől még rosszabb lesz csak a hangulatom. Alapesetben szeretem a havazást, de a metsző széllel együtt már nem annyira, és amúgy is jól esne rágyújtani. Persze, elmehetnék és vehetnék, de nincs kedvem bemenni az emberek közé. Pont ezért is jöttem ki ide, hogy gondolkozhassak, anélkül, hogy az emberek megzavarnának. De ma valahogy semmi nem jön össze, mivel egy nő lazán nekem gyalogol, reflexből nyúlok utána és kapom el a derekánál fogva és húzom vissza egyenesbe, hogy ne essen bele a pocsolyába, ami mellettünk van. Szinte hallom, ahogy Rose sopánkodik, hogy kár lenne azért a szép kabátért. Elengedem a nőt mikor már egyenesben áll és belenézek a szemeibe. Az arcom nem árul el semmit. A szemeimben viszont ott vannak a kérdések, hogy miért nem nézet az orra elé? Hogy volt mersze nekem sétálni, csak így? Azt hiszem kifejezetten ellenséges lehet a kisugárzásom, vagy valami ahhoz hasonló, de hát mi más lenne, ha veszett pocsék a kedvem. - Legközelebb nem árt, ha előre is néz. – szólalok meg, a nőt nézve. ha farkas lenne, akkor már lemorogtam volna, hogy ennyire sem képes. De csak egy ember volt egy magányos nő. Azt a férfit semmire nem tartom, aki egy nővel keménykedik, pláne ha sokkal gyengébb nála. Visszafordulok a víz felé, gondolom, majd szépen elmegy mellettem, pár bocsánatkérés kíséretében. Sosem voltam beszédes típus, és most sem vagyok az, és valljuk be, ha rossz a kedvem, akkor az angol udvariasságot is néha elfelejtem.
Már a parton álldogálva is azon kattogott az agyam -vagy inkább azon is- hogy mennyire el tudja szúrni az ember napját, ha valaki felülteti. Még ha a kellemesen meleg, szélmentes irodában vártam volna erre a fickóra, akkor is zavart volna a várakozással elvesztegetett idő, itt a folyóparton viszont egyenesen bosszantott. Nem szokásom felhúzni magam a betegek cselekedetein vagy épp szavain, hiszen az elmúlt húsz évben, mióta csak beteg emberekkel dolgozom, kaptam már hideget, meleget. Volt, aki nemes egyszerűséggel pofátlan sarlatánnak nevezett, és olyan is volt, aki minden találkozásunk alkalmával előadta, hogy egész héten azon gondolkodott, hogyan fog megerőszakolni és kivégezni, ha egyszer nem jól bilincselik a székéhez. Nem lenne igaz, ha azzal jönnék, hogy egyszerű volt, de mostanra megtanultam nem magamra venni minden ostobaságot, vagy gonoszkodást, amivel csak képesek megtalálni az emberek. Egyébként is, a legtöbb ilyen megnyilvánulás mögött csak valamilyen félelem, vagy ebből táplálkozó védelmi mechanizmus áll.
A kabátom ugyan nem sikerült még begombolnom, viszont cserébe jól nekimentem valakinek. Ha az illető nem rendelkezik hihetetlen jó reflexekkel, akkor egészen biztosan hanyatt estem volna. De szerencsém volt, és így a jókora tisztító számlát is megúsztam. A férfi elkapta a derekamat és könnyedén visszahúzott, pedig én már szinte a bőrömön éreztem a hideg és szutykos becsapódást. Jól meg is lepődtem, és ez valószínűleg kiült az arcomra is. Elég látványosan tudok meglepődni; ilyenkor felszaladnak a szemöldökeim a homlokom közepére és előírásszerűen kitágulnak a pupilláim is, az átlagosnál jóval sötétebb tekintetet kölcsönözve néhány pillanatra.
A férfi bizonyára rendkívül morcos hangulatban lehetett;ennek megállapításához nem kellett orvosi diploma. A szemeiből olyasfajta düh áradt, amit nem okozhatott az én szimpla kis manőverem. Valami komolyabb gondja volt, de ezzel az infóval nem volt mit kezdenem, hiszen nem állt szándékomban hosszas analízist folytatni egy idegenen, aki pont nem úgy nézett ki, mint aki nyitott az ilyesmire. - Sajnálom, figyelmetlen voltam. És egyúttal köszönöm, hogy megmentett egy hatalmas fenékre eséstől. - Egy sajnálom és egy köszönöm egy szuszra. Nem akartam elmulasztani egyiket sem, márpedig azt hiszem, jogosan tartottam attól, hogy azon nyomban faképnél hagy, most, hogy lerendezte a dolgot. Nem tudom mi ütött belém, általában már egészen jól kontrollálom az ilyesmit, de most mégis muszáj volt megkérdeznem: - Maga rendben van? - ártalmatlan kérdés volt ez, bár látszólag tökéletesen felesleges, mivel egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek baja esett. Igaz, az én kérdésem sem a fizikai kondíciójára vonatkozott.
Megtartottam a nőt, aki nekem jött és amint megállt a maga két lábán el is engedtem, de előbb belenéztem a szemeibe. Meglepődött és nem is kicsit, szemei hatalmasra nyíltak, és ki is tágultak, egy kicsit olyan volt, mint egy riadt kisnyúl és erről eszembe jutott, hogy éhes vagyok, és már egy ideje nem is ettem, semmit sem, csak amit hajnalban elkaptam az erdőben magamnak nyulat, de azóta elég sok idő eltelt, viszont eddig nem is éreztem az éhséget. Elengedem, és el is fordulok tőle, vissza a víz irányába, nem akarok szemkontaktust vele tovább teljesen fölösleges, inkább csak vissza zsebreteszem a kezem, és a vizet nézem. Testtartásom feszültségről árulkodik, arcomon nincs érzelem. Most még pókerezni is elmehetnék, de amilyen morcos vagyok, nem biztos, hogy menne. - Nincs mit. – Válaszolom kurtán, és ezt is csak azért, mert Rose korábban rávett, hogy legalább ennyi legyen bennem másokkal, mert már nem abban a korban élünk, mint amiben születtem, és amiben mi megismerkedtünk. Mások az illemszabályok és egyebek, meg talán nem néz tovább ilyen nagy szemekkel engem ez a nő, ha ennyi udvariasságot megeresztek felé. Következő kérdésére rásandítok és utána vissza a vízre, a testsúlyom áthelyezem a másik lábara és elgondolkozom a kérdésén. Vajon rendben vagyok? Mennyire volt ez hátba döfés, amit Rose művelt velem? A válaszok egyszerűek lesznek, csak nem akarom most bevallani. De… hmm… Igen, tényleg övön alulinak érzem a dolgot. Több mint száz éve együtt, viszem magammal minden hová, próbálom azt nézni, hogy neki is jó legyen, ő is jól érezze magát, megkapja, amit akar, és ne szenvedjen hiányt semmiben sem. Próbálom kimutatni neki, hogy szeretem, de nem a szavak embere vagyok, így nem mondom neki, félpercenként, inkább a tetteim beszélnek helyettem. Aztán ő mindezek ellenére hátba támadott, féltékenységből, ami alaptalan volt, teljesen alaptalan. Nem másztam a lány ágyába, ő se az enyémbe, még csak a gatyámba sem engedtem be, így nem értem Rose reakcióját. Csak egy munka volt semmi több, és erre ő azzal vág vissza, hogy összeházasodik a testőrével és le is fekszik vele. Ha Bobby a közelben lenne, már megöltem volna, és valószínűleg a ruháimat még mindig az ő vére itatná át. Érzékelem, a nőt magam mellett, mintha még mindig a válaszomra várna. Így rásandítok, majd vissza a vízre. Valami miatt válaszolok neki. - Fogjuk rá…- hangom kissé reszelős lett, az előbbi gondolatok után, így meg kell köszörüljem a torkom, nem mintha beszélni akarnék.
Nincs semmi értelme letagadni, ez már olyan dolog, amiből talán sosem gyógyulok ki; elég egy szomorú/dühödt/kétségbeesett/félős és máris beizzítja az enyhén munkamániás dilidoki énemet. Azt sem érdemes tagadni, hogy kedvemet lelem benne, hogy -ha csak magamban is- de felállítsak valamiféle elméletet-diagnózist a beszélgetőpartneremről. Egyesek utálják még a gondolatát is, hogy egy pszichomókus analizálgassa őket, mások kapva-kapnak az ingyenes alkalmon és úgy nyílnak meg, mintha kötelező lenne. A pokol jónéhány bugyrába bepillanthattam már úgy, hogy még csak nem is fizettek érte egy centet sem. Magamra vessek, mondhatná akárki, hiszen minek kíváncsiskodom... és valóban.
Első ránézésre a velem néhány pillanatra farkasszemet néző férfiról egyértelműen lerítt, arra vágyik, hogy hagyják békén, úgyhogy ha lehet, tűnjek a fenébe. Minél hamarabb, ha lehet. Persze a látszat (és az első benyomás) gyakran csal. Nem is kicsit. A férfi feszült hangon és feszült tartással reagált a kismonológomra, bár az arca semmilyen érzelmet nem tükrözött. Nem úgy a szemei, bár a tekintetét -nyilván tudta, hogy az elárulja- igyekezett minél hamarabb elfordítani.
Tekintetem tovább időzött az idegenen és ezzel már-már az illendőség határát súroltam, de a kíváncsiságom nem engedett. Egy pillanatig azt hittem, elküld a fenébe a hülye kérdésemmel együtt, hiszen szinte tapintható volt a feszültsége. Már csak én hiányozhattam a bizonyára rendkívül elbűvölő napjából. Ahogy rámpillantott, egy apró lépést tettem felé, így némileg szemügyre vehettem gondterhelt arcának egy részletét. Látszódott, hogy komolyan elgondolkodott a kérdésen, így már szinte előre tudtam, mit fog válaszolni. Vagy legalábbis azt, hogy nem lesz elutasító. - Nem jó ötlet...attól ugyanis nem lesz könnyebb - mondtam egy megértő félmosollyal az arcomon, aztán és egy aprócskát megint léptem előre, így már gyakorlatilag mellette álltam. - Mármint ha ráfogjuk..nem segít, sajnos. - amolyan "én már csak tudom" oldalpillantást vetettem rá és vártam a reakcióját.
Mereven a vizet figyelem. Ugyanakkor azért alkalmanként a nőre is rásandítok, hogy tudjam, pontosan hol és merre van, bár a hallásom nagyon jó, de ettől még fél szemmel tudni akarom, merre van, és mit csinál. Feltűnik, hogy fokozatosan jön hozzám közelebb. Megfordul a fejemben, hogy ez a nő nyilván megőrült, hogy ha ennyire mellém sorol, és engem kezd el figyelni. Egy pillanat alatt átharaphatnám a torkát, bár lehet ezzel ő nincs tisztában, holott a metakommunikációm egyértelmű, hogy nem óhajtom a társaságát, és jobb lenne, ha tovább állna. Igazán pompás napom volt és napjaim, erre még ez a nő is rendkívül kíváncsian fürkész, így felé fordítom a tekintetemet és belenézek a szemeibe, majd felvonom az egyik szemöldökömet, hogy most meg mi a fenét bámul ennyire. Mindet a válaszom után tettem, meg, mikor már végiggondoltam a kérdését, de arra jutottam semmi köze sincsen hozzá. - Ezt meg még is honnan vette? – Nézek rá, látom az arckifejezését, hogy olyan mintha tapasztalatból mondaná a dolgot, de ez még nem hatott meg ettől. - Mondja, miért is érdekli ez magát? – Kérdezek rá, és a szemeim az övébe fúrom, és igen csak barátságtalan pillantást vetek rá, egy cseppet sincsen hangulatom társalogni ezzel a nővel itt, ha előre tudom, hogy ez lesz, ha nem engedem elesni, akkor lazán elsétálok innen és itt hagyom a pocsolyában. Aztán visszafordultam a vízhez, mivel maximálisa úgy gondoltam, hogy ennek a nőnek semmi köze sincsen a dolgaimhoz, és reméltem veszi a lapot és lelép innen, engem meg békén hagy a gondolataimmal egyetemben. Szerintem maximálisan magányügy, hogy éppenséggel mi az, ami bánt és dühít is egyszerre. Még mindig nem tudtam eldönteni mit is akarok Rose-al kapcsolatban. Visszamenni, kibékülni, és élni tovább mintha nem történt volna semmi sem, vagy összeszedni a cuccomat és továbbállni. Megnézni a másik falkát vagy elhagyni a terepet és visszamenni máshelyekre? Szeretem, de ugyanakkor nagyon is haragszom, amiért megtette azt amit, és ezzel szinte hátba döfött engem.
Hogy megfordult-e a fejemben, hogy ijedten és sietve tovább kellene állnom? Nos igen. Megfordult. Talán egy röpke pillanatra. Nem ő volt az első és nem is az utolsó, aki nem szívleli a kíváncsiskodást meg a közvetlenséget. Bár igazság szerint nem is kíváncsiskodtam...még. Egyelőre csak megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni, isten tudja, miért. Az elutasítás nem újdonság számomra. Éveken át kezeltem katonákat. Talán nincs is még egy olyan "kaszt", amelyik ilyen elutasító lenne az elmeorvosokkal és a terápiával szemben. Számtalanszor találkoztam már olyan ellenállással, amiről úgy vélték a legtöbben, feloldhatatlan. Többen fenyegettek már meg egy-egy érzékeny témát érintő kérdés, megjegyzés, kijelentés miatt. Volt olyan páciensem, aki a heti kötelező találkozások alkalmával rendszeresen kifejtette, milyen változatos és kegyetlen módokon tudna megerőszakolni és meggyilkolni. Néha fordított sorrendben. Szerencsére mindig rendesen megbilincselték, így nem kellett tartanom tőle.
A lényeg: Ez a férfi itt nem ijesztett meg. Nem volt megbilincselve, de mégis biztos voltam benne, hogy nem kell tartanom tőle. Az már más kérdés, hogy ez itt most nem kezelés volt, és nem is kötelező találkozó. Szóval nyilvánvaló volt, hogy visszavonulót kellene fújnom. Hiszen ő csak egy idegen férfi, akinek tényleg semmi közöm a problémáihoz. Semmi értelme nem lett volna magamra haragítanom őt, vagy felbosszantani. Nem is állt szándékomban. Node megfutamodni sem! Apám nem erre tanított. - Tapasztalatból mondtam. Egyébként pedig a viselkedése igazolja. - Halkan, mindenféle érzelem nélkül reagáltam a kissé indulatos kérdésre. Most én is a folyót figyeltem, bár a kérdő-haragos pillantását azért még épp elkaptam. - Ne haragudjon, ez afféle szakmai ártalom - feleltem szenvtelen hangon, ismét a szemeibe pillantva. Egyértelmű üzenetet közvetített a sötét tekintet. Hagyjam csak békén, húzzak minél messzebbre, amíg még megtehetem. Egyre jobban érdekelt az ügy, bár nyilván nem állt szándékomban erőszakos kíváncsiskodásba kezdeni. Igyekeztem is tudatosítani magamban, hogy ez nem ügy. Ez semmiség. Semmi dolgom ezzel a pasival. Hagynom kellene és szép csendben lelépni.
Több mint száz éve élek Rose-al együtt, közösen vándorlunk, de ettől még a közvetlenséget csak tőle vagyok képes elviselni, mindenki másnál elhúzódok, és nem hagyom magamat. Bár akik becsúsznak, végül is Ash-nek is hagytam magam megölelni mikor elsőnek találkoztunk és legutóbb én voltam az, aki megölelte őt. Kedvelem azt a gyereket, és valahogy elszomorít a tudat, hogy a másik falkában van és nem ott ahol én. Megkedveltem, és sajnálom, hogy a cserfes jókedvű kislányból, egy szomorú életkedv nélküli kölyök lett. Ami igen csak ritka dolog a részemről. A nő aki nekem jött még mindig nem tágított, még mindig itt van mellettem és engem méreget, de nem az a típus vagyok aki csak úgy fogja magát és akkor sértetten elvonul. Olyan dolgok nem fordultak meg a fejemben, hogy erőszakkal legyek ellene, maximum, eltessékelem, egy kicsit keményebben, de nem áll szándékomban bántani egy gyenge emberi nőt, abban semmi kihívás sincsen. Ki tudja, lehet a végén még is csak arrébb sétálok innen, ha ráunok a bámulására és a kérdéseire. Bár kedvem lenne rávicsorogni, és oda kapni farkasként, de nem vagyok hülye, hogy felfedjem magamat neki és másoknak, akik esetleg erre tévednek. A következő mondatára, megint felé fordítom a fejemet. Végig mérem újra, most úgy mint aki a koporsójához vesz méreteket és nem mint nőt, aztán szólásra nyitom a számat. - Maga nem tudja, mikor kell feladni? – Kérdés ugyan, de benne van, hogy választ nem várok, csak menjen már innen és hagyjon lógva, mert lassan harapni fogok. Van türelmem, és képes vagyok megőrizni a hidegvéremet, de ettől még el tudom veszíteni, és most elég rossz a hangulatom. Rose tette, és vallomása, kivágta a biztosítékot, Darren kísérlete, hogy a leendő alfám ellen felbéreljen, megint csak alkalmas a nyugalmam megzavarására. Az összeg, amit kérhettem volna szenvtelenül magas és megadta volna. Ez azért elgondolkoztatott, de nemet mondtam, viszont még most is eszembe jut, hiszen nemtől szemben még nem volt dolgom Castorral. - Akkor keressen magának olyat, akiért fizetnek is. – Közlöm vele szárazon. Én ugyan nem fogok leállni, fecsegni vele, így is több szót pazaroltam rá, mint kellene. A tekintetem újra a távolba révedt. Kezdek éhes lenni és valami forró ital is jól esne, de nem sok kedvem van vissza menni a városba.
Majdnem húsz éve foglalkozom emberekkel. Az a dolgom, hogy kitaláljam, mi bajuk, és hogy hogyan lehetne rajtuk segíteni. A mindennapi életben sem könnyű kibújni ebből a szerepből. Aarontól is gyakran megkapom: engem ne analizálj! Nem igazán van emögött szándékosság, még akkor sem, ha úgy tűnik. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy csak azért, mert én más szemmel vizsgálom a dolgokat, máris betegnek titulálom őket, akiknek az én segítségemre van szüksége. Ez így nem igaz. Egyszerűen ilyen vagyok, néha túlságosan kíváncsi és kotnyeles, ezt elismerem készséggel, de mindig jó szándék van a viselkedésem mögött.
Ez a férfi pontosan úgy reagált a viselkedésemre, ahogyan a katonák többsége. Elutasító volt és külső szemlélő számára úgy tűnhetett, teljesen elzárkózik mindenféle kommunikáció elől. Mindenképpen egyszerűbb lett volna hagynom a dolgot és elsétálni. Hogy miért nem tettem? Talán, mert nálam sincs minden rendben. Magamnak azzal igyekeztem a viselkedésemet megmagyarázni, hogy, mivel teljesen új és idegen nekem ez a környezet, igyekszem kapcsolatot, kapaszkodókat keresni, amelyek megnyugtatnak affelől, hogy igenis jól döntöttem. Érdemes volt ott hagynom Calit, a napsütést, a barátokat, és Gerryt. Hogy megérte lecserélnem az említett jó dolgokat egy hideg, idegen kisvárosra, ahol ráadásul folyton emlékekbe botlom. Olyan dolgokba, amiket illett volna már rég megemésztenem, feldolgoznom.
- Ezt már sokan felrótták nekem - feleltem bűnbánó arccal, és megint a víz felé fordítottam a tekitetemet. Rettentően fáztam és egyre inkább hajlottam az ésszerű megoldásra. Viszlátot mondani és lelépni. Minél hamarabb. Beülni az autóba, feltekerni a fűtést és lehetőleg minél hamarabb hazaérni, ahol egy jó forró zuhany segítségével végre teljesen kiolvadhatok. - Rendben van, sajnálom ha tolakodó voltam. - egy egész picike szünet után azonban így folytattam: - idefelé sétálva láttam egy bódét a parton. Hadd hívjam meg egy forró italra. - A hangom, testbeszédem egyáltalán nem arra utalt, hogy mindezt mint nő ajánlom fel egy férfinak. De mindenképpen egyértelművé akartam tenni a dolgot. - Nem faggatom, nem is kell szólnia hozzám. Ezzel csak bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, ha megengedi. -
A nő csak nem tágít mellőlem, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy akkor is így kitartana, ha tudná, mi is vagyok valójában, és mondjuk, megmutatnám neki ahogy a kezemből farkas mancs lesz, hegyes karmokkal, és olyan erővel amivel a torkát könnyedén összeroppanthatom és szétmorzsolhatom? Rá emelem a tekintetemet és abban látszik, hogy rá nézve nem túl kellemes dolgokra gondolok, de utána bezáródok, és nem nézek rá. Ostobaság lenne egy emberrel keménykedni, nem csak mert, ha megölöm, akkor magamra vonom az őrzők figyelmét és haragját is, hanem azért is, mert így ebben semmi kihívás sincsen. Még akkor is, ha zavar a jelenléte, bár a kérdései érdekelnek, honnan szedi ezeket, honnan lát rajtam ilyeneket, mi lehet ez a nő, hogy olvasni akar rólam?! - És még sem változtat rajta…- jegyzem meg neki, mikor bűnbánó arccal válaszol arra, amit az előbb mondtam neki. Tudja, és még sem tesz ellene semmit, a tűzzel játszik, és előbb utóbb meg fogja magát égetni. Lehet a következő fickó, akihez így oda megy az nem lesz olyan türelmes, mint amilyen én is vagyok. A sajnálomra, már rá pillantok megint és a nőt kezdem el méregetni, a forró ital gondolatára, összefut a nyál a számban, nem mintha fáznék, de jól esne valóban egy bögrényi forró kávé, vagy tea, esetleg forralt bor. Egy ideje már semmi meleget nem ettem, se nem ittam. Nézem a nőt, és végül is biccentek neki egyet, hogy rendben ezt elfogadom, de ne akarjon faggatózni tovább. - Lehetne óvatosabb is. – jegyzem meg neki, hiszen korábban már eszembe jutott, hogy ez a nő megszívhatja, mivel nem mindenki olyan mint én, hogy ennyi faggatást is még eltűr, olyan szinten, hogy nem ugrik a csaj torkának, vegyük csak Caleb cimborámat, ha ez a nő vele kezdi el ezt a kérdezősködést, akkor ő már rég beleépítette volna a partba vagy csak szimplán szétszaggatja a nőt, én még egészen jó voltam, a barátságtalan viselkedésemmel. Ha elindul akkor elindulok mellette én is abba az irányba amit mondott, hogy ott lehet kapni forró italt. közben néha rá sandítok, és méregetem, hogy még is mi vezette rá arra, hogy megálljon mellettem, miután nem engedtem beleesni a pocsolyába, és beszélgetni próbáljon velem. Talán ennyire pocsékul festene és rám lenne írva, hogy mi is a bajom? Vagy csak az, hogy épp a magam alatt vagyok a párom vallomása miatt? - Mi maga? – Kérdezek rá, mert most már érdekelni kezdett, hogy mi a szösz is ez a nő, így, hogy ennyi kérdést és egyebet hozott fel nekem, és még mindig nem ment el, hiába méregettem úgy az előbb mintha éppen komolyan arra készülnék, hogy feltépem a torkát és itt hagyom elvérezni.
Jó pár napja már, hogy összekaptunk Dylan-nel. Azóta sem sikerült a dolgokat helyre raknom, még mindig nem tudom, mit fogok csinálni. Egyelőre a költözés tűnik a legjobb megoldásnak. Addig kell magam mögött hagyni a helyet, amíg nem köt ide túl sok minden. Aztán valahol, jó messze innen, egy új életet kezdeni. Így minden megoldódna. Vagyis ebben bízom. Az viszont biztos, hogy a múltkori kis hajtépésünk keményen rám nyomta a bélyegét. Persze nem a sebekre gondolok, azok nem érdekelnek, a legtöbb ez a két-három nap alatt már bőven behegedt. Az arcomon-nyakamon látszódnak még valamelyest a fognyomok, de avatatlan szem jogosan hiheti azt, hogy csak túlságosan megvakartam a bőröm. A tenyeremet érzem még, csúnyán felhasította a farkasom mancsának párnáit, sajnos nem hipp-hopp gyógyul az sem. Noha látszódni már nem látszódik, de ha úgy nehezedek rá, még mindig érzem. A folyóparton visz az utam, ám bekövetkezik az, amitől már egy ideje tartottam. Az én drága jó járgányom bemondja az unalmast és szépen lerobban. Én pedig hát nem tudok mit csinálni, félrehúzódok az útról, a kocsi pedig egészen elgurul a kavicsos part széléig. Még mázli, hogy legalább eddig és nem a út közepén áll meg, mert akkor akárhogyan előrködtem volna, tutira nem tudtam volna még csak a szélére se tolni. Nem sokat konyítok az autókhoz, valamilyen szinten még meg tudom nézni, mi lehet a probléma, de a komolyabb nehézségek már rajtam is kifognak. Úgy érzem, ez sem fog egyik pillanatról a másikra menni. Jó pár pillanatig még ülök a volán mögött, azon gondolkodva, vajon miért vagyok mostanában ennyire szerencsétlen? Mintha minden probléma, ami csak érhet, engem találna meg. Pompás, annyira szeretem ezt. Nyílik végül az ajtó, ám mielőtt még becsuknám, ledobom gyorsan a bőrdzsekimet. A világért sem szeretném, hogy valami baja legyen netán összepiszkoljam. Egyszerű kék farmert húztam ezúttal is, barna bakancsba tűrve a szárait, felül pedig egy kötött, sötétbarna pulcsit viselek. Ennek tűröm fel a karjait egészen a könyökömig, majd a rozsdavörös színű Ford elejéhez sétálva nyitom fel a motorháztetőt. Pár pillanatig csak nézem, vajon mi lehet a probléma, végül kicsit megpiszkálok ezt-azt benne. Próba szerencse. Visszaülve a járműbe azonban hiába indítom, csak fuldoklik. Ezt még jó párszor eljátszom, nem szeretnék autószerelőt hívni, eddig szinte mindig sikerült megoldanom a gondokat, csak legvégső esetben fordulok külső segítséghez. Kezeim már elég mocskosak, a motorház szélére támaszkodva állok egy kicsit még a motor felett. Szuggerálom, vagy javuljon meg, vagy mutassa, hol is a hiba.
A nyugalom már csak hiú ábránd marad erre a napra is. A fehér plafon, tátongó végtelennek hat, ahogy hátamra fordulva szembe találom magam vele. Hosszú perceken keresztül csak bámulom, mintha attól remélném a gondok megoldásának kulcsát. Mihamarabb tisztázni akarom a dolgokat Sarahval, de az a nagy helyzet, hogy már ott a barlangban is csak nagyon nehezen tűrte el a jelenlétemet, miután egymásnak ugrottunk. Ez pedig nem meglepő, én se lennék jóban vele, ha az én hozzátartozómat ölte volna meg. De ha csak egy kicsit is belegondolunk abba, hogy milyen voltam akkor, mikor Ethannel összeakadtam, akkor ha sokat nem is, de egy kicsi esélyt lehetne adni nekem, nem? Hiába fürkészem azt a fehér egyveleget odafent, a válaszok csak nem érkeznek. - Te... Dylan, élsz még? - hallom Chrystal rekedtes, vékonyka hangját az ajtó felől. Meglepő, hogy nem vettem észre a közeledését, pedig teljesen le van eresztve a pajzsom. Lassú mozdulattal fordítom felé a fejem, s egy észrevehetetlen biccentéssel válaszolok, mire ő rögtön hozzám szökdécsel, és leül az ágyam szélére. - Mi lenne, ha legközelebb nem azt a nőt keresnéd fel, ha valami baj történik, hanem mondjuk engem? Figyelj Dylan! Hazel ember. Szerinted mit szólt volna, ha ott helyben beindul a gyógyulás? - tőle meglepő módon már bújik is hozzám, mintha csak kisgyerekek lennénk még, és így fejeznénk ki aggodalmunkat. Mellkasomra fektetett arca hűvösen érinti meztelen bőrömet. - Igen, tudom, hogy hülyeséget csináltam. De ez az én esetemben már nem túl meglepő - húzom el a szám, bár épp annyira hasonlít mosolyra, mint egy kelletlen grimaszra. - Máskor jobban állj ki magadért, hisz te vagy az én rendíthetetlen bátyám! - bíztat vigyorogva. - Szándékosan nem engedtem át magam teljesen a farkasnak. Nem akartam én bántani a lányt - finoman oldalba bököm jelezve neki, hogy mehetnékem van, ő pedig készségesen fel is áll, hogy végignézze azt a mozdulatsort, amivel lelököm magamról a pokrócot, és elbattyogok a fürdőszobáig. - És most mit fogsz csinálni, hova fogsz menni? - hallom tisztán a hangját még úgy is, hogy én a zuhany alatt állok, ő pedig az ajtó túloldaláról beszél hozzám. - Kiszellőztetem a fejem. Megyek kocsikázok egyet - gyors, fürge mozdulattal csavarom a törülközőt a derekam köré, hogy kinyithassam az ajtót, hogy lássam is az arcát. - De ha lehet most ne úgy gyere haza, mint akit széttéptek jó? - Jól van - ígérem meg, és úgy tessékelem ki a szobából, mint egy cserfes, kíváncsi kislányt, akinek megint eszébe jutott valami, amit karácsonyra szeretne. Egészen a konyháig pattog, én pedig felvont szemöldökkel figyelem az útját. Eszem megáll. Mint egy infantilis kislány. Alig húsz perc múlva már a folyópart felé száguldok a fekete Camaroval egészen addig, míg leállásra nem kényszerülök. Satufékkel, füstölő kerekekkel csúszik tovább a kocsi egészen addig, míg be nem kerülök a régi Ford mögé. Szinte mellbe vág az érzés, hogy Sarah van a Fordban, és valószínűleg nem indul, mivel nagyon prüszköl szerencsétlen. Ahogy fordítok egyet a fekete járgányon, már szállok is ki belőle, hogy aztán magam előtt feltartott kezekkel megközelítsem a másik személy autóját. - Megnézzem, mi a probléma? - teszem fel tapintatosan a kérdést.
Nem állok az úton, szerencsére a járgány bőven legurult a kavicsos részre. Már csak az kellene, ahogyan egy-két őrült elszáguld az úton, valószínűleg szép kis karambolt okoznánk. Ha pedig nekem valaki összetöri a kocsimat.. Hülyén fog hangozni, de nekem már csak ez maradt. Szeretem a kocsit, régi, mégis figyeltem rá és jól fel van szerelve, egyáltalán nem lepukkant, igenis törődök vele. Csakhogy egy motorcsere már igazán ráférne. Sóhajtva konstatálom, hogy a második próbálkozás sem sikerül. A motorháztető nyitva, de hiába indítom a szépségem, egyszerűen csak tovább fuldoklik. - Mi lesz már..? Sóhajtva csapok gyengéden a kormányra, de tudom, ettől nem fog megjavulni és ismét életre kelni. Az újabb száguldó autó hangjára már fel sem figyelek. Annyi itt az olyan, aki rajong a gyorsaságért, nem egy húzott már el mögöttem. Ám most olyat hallok, amire nem számítottam. Satufék és csikorgó kerekek.. Na mi történt, valami idióta átrohant az úttesten? Bár sok gyalogost nem láttam eddig, csupán az autókat. Kiszállok a kocsiból, az ajtó most is nyitva marad, ám olyat látok, amit egyáltalán nem akartam. A fekete Camaro az én kocsim mögé érkezik, ez még nem is annyira meglepő, mert talán végre akadt egy jótét lélek. Ám az, hogy ki száll ki belőle.. - Ó, egek.. Sóhajtok, miközben tudomást sem véve róla indulok vissza a kocsi elejéhez. Ekkor támaszkodom meg a motorház szélén, így várom meg, míg szépen mellém battyog. Se köszönés, se semmi, egyből a lényegre tér. - Neked is szia. Nem nézek rá, tovább szemlélem a javítani valót és teszem szóvá, hogy csak úgy megjelent és szóba állt velem. Hangom viszont egyáltalán nem támadó, ezúttal mindenféle érzelemtől mentesek a szavak. Fejem fordítom felé, barna szemeimből szintén nem sokat lehet kiolvasni. Mint egy szobor, talán ez lenne a legpontosabb megközelítés. - Ha annyira akarod.. Vonom meg hozzá a vállam és lépek kicsit arrébb. Nem fogom a sértődött dámát játszani és puffogni kezdeni, hogy menjen innen, meg ugyan miért akar nekem segíteni. Ha annyira hasznossá akarja tenni magát, akkor csak gyerünk, én pedig próbálok elsiklani afölött, hogy valójában ki is áll itt mellettem. Most a kocsim az első, a többi ráér majd utána és ha Dylan meg tudja javítani, akkor addig sem nekem kell vele vacakolnom.
Nem sűrűn manőverezgetek a kocsival, annál drágább volt, de maga a gondolat, hogy Sarah nem messze tőlem állt meg, rögtön megállásra kényszerülök, nem is akármilyen módon. A kerekek nem pörögnek, viszont a kocsi csúszik tovább, és hála jó reflexeimnek, nem csapódok neki semminek, helyette biztonságos távolságban megállítom a járgányt a lányétól nem is olyan messze. A biztonság kedvéért azért veszek egy pillantást a kerekekre, hogy nem-e égtek meg nagyon, de szerencsére semmi baj. Azon kívül, hogy rohadt büdös, más nem történt. Célba véve a lányt, minden további nélkül kérdezek rá arra, hogy szüksége van segítségére. A nagy igyekezetnek hála még a köszönés is jócskán elmarad, amit azért illet volna megejtenem. Így mikor ezt Sarah megjegyzi - ha nem is szó szerint - nem szólok hozzá, csak fejben megjegyzem: ~ Bocsánat...szia ~ Megjegyzésére nem válaszolok, csak megforgatom a szemeimet. Mintha kéretné magát, de ezzel igyekszek nem foglalkozni, helyette odacaplatok a kocsi motorházához, hogy beleleshessek. Először kicsavarom a benzines tartályt, hogy meggyőződjek arról, elegendő anyag van benne, bár nyilván tudna róla a nő, ha nem. Így már kerül is vissza a helyére a kupak, hogy jobban belemerülhessek a részletekbe. - Szép kis járgány - jegyzem meg minden elismerésem formájában, majd kiegyenesedve dobolni kezdek a lábammal. - Szabad lesz? - intek a kormány felé, ha pedig megengedi, hogy bele lessek, akkor már vágódok is befelé az utastérbe, hogy beindítást kezdeményezzek. Viszont a kocsi ugyan úgy, pöfékelve válaszol. - Nem hiszem, hogy az akksival lenne a baj... mikor volt benne motor cserélve? - pillantok fel an őre, miközben megpróbálok neki adni egy kis löketet, hogy felbőgjön, de még csak azt se teszi. Ha lemerült volna az akkumulátora, akkor még csak ilyen hangokat se adna ki magából. Viszont ha ez történt volna, akkor könnyen megúsztuk volna, csak átvezettem volna némi áramot az enyémből, hogy aztán mehessen tovább kedvére amerre akar. Itt viszont valami nagyobb gond lesz. Na nézzük még egyszer! - Beindítanád? - pattanok ki, hogy megálljak a kocsi gondos részénél, és ha megteszi - mert miért ne tenné, az ő érdeke - minden idegvégződésemmel arra próbálok összpontosítani, hátha hallok vagy látok olyat, amit amúgy nem kellene. - Sokszor csinál ilyet? - érdeklődök, talán ebből kitudok indulni. nem vagyok egy nagy kocsi szerelő bűvész, de ha erre választ kapok, talán eltudok indulni egy adott irányba, mert vagy gyújtás hiba lesz, vagy arra utal, hogy az indítómotor kábelei lazák vagy akár el is szakadhattak.
Kezdőlap
