Nem szoktam elhamarkodott válaszokat adni, igenlegeseket pedig főleg nem osztogatok csak úgy. Ha tudom, hogy képes vagyok rá, hogy megcsináljam, akkor határozottan kijelentem. De lévén most, hogy nem vagyok otthon a régi típusú kocsikban, koránt se vagyok olyan biztos a dolgomban, mintha ez a hiba a Camaronál ütötte volna fel a fejét. Épp ezért változtatom meg a véleményemet heves bólogatásból egy bőven megfogalmazott talánná. Ennek ellenére még most is bízok benne, hogy képes vagyok rögzíteni az elmozdul alkatrészeket, hogy utána egy gyors olajméréssel már el is indulhasson a masina. - Miért, talán igáslónak használod? Vagy ralizol vele? - sandítok fel rá kíváncsian, miközben kezem nagyban a motor hátuljánál kutat. Amint megtalálom azt a kis szemetet ami elmozdult, már ki is egyenesedek. Őszintén kijelenthetem, mindketten elégedettek vagyunk a teljesítménnyel. Sarah azért, mert ismét gurul a kocsija, nem kell tolni és vonszolni, én pedig azért, mert ezúton is nyugtázhatom, még egy idősebb kocsi se fog ki rajtam. Szó szerint kifut a vér az arcomból, mikor rám förmed, és úgy állok meg a munkamenetem közben, mintha szellem suhant volna el előttem. Nagyokat pislogok a nőre egészen addig, míg az hozzám nem vág egy rongyot, hogy abba töröljem bele a mancsaimat. Gyors pislogások közepette elvigyorodok. - Komolyan mondom, mintha az anyám lennél - az anyai gondoskodásból nekem amúgy se járt ki elég, úgyhogy most itt az ideje bepótolni nem? - Nem is. Miért éltem volna vele? Elvégre még hosszú ideig fizetni fogok neked nem? - adom vissza a rongyot, majd elfordulok tőle, hogy megcélozhassam a vizet, minek köveire huppanok miután megmosom a kezeimet. Nem zavar az a pár csepp víz, amit Sarah leráz a kezéről, az viszont igen, hogy már rohanna is tovább. Épp ezért bátorkodok feltenni egy kérdést csak, hogy marasztalni tudjam. - Remélem nem tartott túl sokáig a gyógyulás... már minden rendben? - érdeklődök anélkül, hogy akárcsak felpillantanék rá. Helyette meredten bámulok magam elé, nem is zavartatva magam attól, hogy a víz tükrén megcsillanó nap minden áron ki akarja égetni a retinámat. Nem esik jól, de lusta vagyok elfordítani a szemem, vagy az orromra biggyeszteni egy napszemüveget, mivel ahhoz fel kellene állnom, hogy elevickéljek a kocsimig. Remélem igennel végződő választ kapok, elvégre nem állt szándékomban túlzásokba esni akkor ott a barlangban. Csak az a gond, hogy még mostanában is hamar eltud gurulni az agyam.
- Sosem lehet tudni. Vonom meg a vállam egy kicsiny mosoly kíséretében. Semmi különösebb, kirívó dologra nem használom a járgányt, csupán néha hozom ki belőle a maximumot. Igen, én is szeretek ám száguldozni, néha kifejezetten üdítő és feszültség levezető tud lenni a dolog. Kicsit hangosabban förmedek rá, mint az eddigi hangszínem és meg is van az eredménye. Az az arc, amit látok.. minden pénzt megér, vissza kell fognom magam, hogy ne röhögjek fel hangosan. Ezért a pillanatért már megérte ez a nap, akármennyire is gonoszan hangzik. Végül előkerül a rongy, majd kapom a megjegyzést, mire az én mosolyom is szélesedik. - Ez jót, vagy rosszat jelent? Nem mindegy ugyanis a dolog. Mondjuk én nem ismertem a szülőanyámat, az öcsémet és engem a világra hozni azokban az időkben nem volt túl egyszerű dolog, pláne olyan körülmények között, amikben akkor éltünk. Egy ikerpárost a világra hozni.. csodának számított, ha valaki túlélte. Az a nő pedig, aki foglalkozott velünk.. pff, szóba sem jöhet, mint jó anya. Tehát nem igazán tudom, nála az, hogy olyan volt az előbbi viselkedésem, mintha az anyja lennék, jót, avagy rosszat jelent. - Örülök, hogy így látod. Komolyak a szavaim, hiába kíséri őket egy halovány mosoly. Ha ő is úgy érzi, hogy fizetni fog nekem, akkor nincsen semmi gond. Vagy legalábbis akkora. Ezt is amolyan kis piros pontnak tudom felírni a számlájára. Már a második. Gyűlnek azért, bár egyenlíteni.. talán egyszer, ha adok neki lehetőséget. De ha elhagyom a várost, akkor igazándiból úgy is teljesen mindegy. Megmosom a kezem és indulnék is, ám kérdésével marasztalásra késztet. Megfordulok, de nem lépdelek vissza mellé, mögötte állok egy kicsivel, innen fog érkezni a válaszom is. - Már jól vagyok. Bár ha minden igaz, a fogaid nyomát még sokáig őrzöm majd a tenyeremen. Hallható a hangomon, hogy haloványan ismét elmosolyodom. Felfelé fordítom a jobb tenyerem, látszódik a fogsor mintája, ahogyan a kézfejem másik oldalán is. A szervezetem már kipótolta a fogak által ejtett mélyedéseket, de a nő, aki ellátott azt mondta, ezeknek valószínűleg nyoma lesz. Aminek mondjuk nem igazán örülök, jobban preferáltam volna, ha szépen minden eltűnik és nem fogok már többé emlékezni arra az estére. Legalábbis nem minden alkalommal, amikor a kezemre nézek. - Veled is minden rendben? Udvariasságból is kérdezek vissza, no és valamilyen szinten még érdekel is. Valószínűleg én kaptam többet, de egy cseppet sem zavar a dolog, meg hát érdeklődni lehet, mert én sem kíméltem a másikat, érthető hát, hogy kíváncsi vagyok erre.
Mosolya láttán elvigyorodok, s felvont szemöldökkel biccentem félre a fejem. - Azért megnézném, miként rongyolsz végig vele az országúton úgy mint egy félőrült - vallom be neki, elvégre igen szemre való járgány, bár fogalmam sincs, hogy mit tud. De ettől függetlenül szívesen megnézném. Úgy néz ki, hogy hasonló körülmények között jöttünk mi is Chrystallal a világra, mint ő és az ikre. - Hát... tekintettel arra, hogy az anyánk csak megszült minket, aztán meghalt, vagyis anya nélkül nőttünk fel, jó. Viszont ha a másik értelemben nézzük, mint ahogy a legtöbb fiatal szokta mondani, akkor rossz is lehet. De amúgy nem tudom, csak mondom én is... tini szleng, vagy mi - vonok vállat. Felesleges szócséplésbe üldöztem magam azzal, hogy ezt megemlítettem, elvégre nem tudok normális választ adni neki akkor se, ha megerőltetem magam. Nem volt soha anyám, csak egy nő, aki néha-néha enni adott nekünk, akkor is csak szegényesen. Egy szelet kenyér és egy pohár víz. Ha jó napuk vagy napunk volt, akkor kaptunk egy szelet húst is. De az, hogy kiélvezhettük volna az anyai szeretetet, na olyan soha nem történt. Állítólag egy fiatal lány hordott ki minket, aki alig volt több tizenhatnál. A víz partján ülve nagyon szippantok a levegőbe, miközben lecsöpögtetem az ujjamról a vízcseppeket. Nem felejtem el megkérdezni azt se, hogy milyen az állapota azok után, hogy olyan szépen megtépáztuk egymást. Két nap telt el azóta, én teljesen össze tudtam szedni már magam, igaz a karomon nyomokban még látszik a foga nyoma épp úgy, mint ahogy az övén az enyém. Hihetetlen, de még most is kellemetlenül érzem magam miatta, és nem akartam olyan messzire menni, mint amennyire elmentem. Kegyetlen voltam és az baj... a farkasom éber, és még mindig kiszámítható, de igyekeztem visszafogni a lehető legjobb tudásom szerint. Meglep, hogy a hangjába mind ezek ellenére hallok valamit, ami mosolygásra emlékeztet. Kíváncsian fordulok felé, hogy láthassam az arcát, és tényleg... tényleg mosolyog. - Ömm, én már összeszedtem magam, kösz. Négy fognyom van még ami látszik, de ezen kívül minden oké - vallom be némi hezitálás közepette, de ez se tart túl sokáig. - Remélem a továbbiakban nem kerül ilyenre sor - teszem hozzá, miközben feltápászkodok a földről, hogy szembe forduljak vele. - Nem tudom, hogy mennyire mennél bele, de majd a közeljövőben... ha már nem akarsz minden áron a túlvilágra küldeni, akkor elhívhatlak egy kávéra? Vagy vacsorázni? - intézem hozzá a szavaimat még saját magamat is meglepő határozottsággal.
Megjegyzése hallatán még szélesebbre húzódik mosolyom. Előfordult már ilyesmi, bár az inkább a fénykorában volt, ma már nem hiszem, hogy képes lenne rá. De mondjuk egy motorcsere után.. - Csak a motort kell kicserélni, utána nézheted. Ó, én még versenyen is voltam a kicsivel. Mondjuk az jóval régebben volt és fogadás is állt a dolog mögött, no meg akkoriban ilyesmi kocsival járt mindenki, szóval nem volt nehéz a dolog. Most viszont már ráférne egy jó kis felszerelés, hogy megállja a helyét a mai járgányok mellett. Sőt, még akkor sem igazán vehetné fel velük a versenyt. - Áhhám, szóval egy kis anyai gondoskodásra vágysz? Hangomben megértés csendül, elég csak a szemembe nézni, szavaim tényleg nem bántóak vagy csúfolódóak, magam is arra vágyom, már mióta, de tudom, hogy soha nem fogom már megkapni, adni sem igazán lesz alkalmam. Ismét csak ennyit tudok mondani: c’est la vie… Vittoriának köszönhető, hogy épségben lejutottam a hegyről, ő látta el a sebeimet is. Ha ő nincs.. fogalmam sincsen, mennyi ideig ücsörögtem volna a barlangban. De ő lehozott és összefoldozott, amiért hálás is vagyok neki. Az állapotom így már nagyon jó, de ha kicsit visszaugorva az időben választhatnék, akkor is így csinálnám végig a dolgokat. Szükségem volt arra, hogy kicsit engem is elkalapáljanak és nekem is adnom kellett már Dylan-nek. Könnyítettem ezzel magamon? Igen, ez elég egyértelmű, mert nagyon jól esett. Jól van, egy bólintással jelzem, tudomásul vettem a szavait. A következő kijelentést hallva ismét elmosolyodom. - Ha nem adsz okot rá, akkor ilyen formában szerintem nem. Pimasz kis mosolyt villantok felé, értelmezze a mondatomat úgy, ahogyan szeretné. Önszántamból, gyilkos szándékkal ezentúl nem fogom megtámadni, ebben biztos vagyok. Ha neki esek.. akkor az már miatt lesz. A következő kérdés.. ahogyan jönnek a szavak, úgy kúszik magasabbra a szemöldököm. Komoly? Jól hallom, amit hallok? Ez.. szintúgy nem tudom hová rakni. Főleg, hogy ilyen határozottan áll előttem. Látszik az arckifejezésemen, hogy vonakodom, nem is adok egyből választ. Elmenjek-e, vagy sem? Fogós kérdés. Mély levegő. - Legyen. Adom be végül a derekam. Megfogadtam, hogy természetesen fogok viselkedni, célom, hogy valamiképpen elfelejtsem a múltat. De hogy felejtsek, ha pont Dylan visz kávézni, vagy vacsorázni, vagy fene tudja hova? Oké, fejest ugrok az elkövetkezendőkbe, próba szerencse alapon..
- Jól van. De ne felejtsd el, szavadon foglak - mutatok rá vigyorogva. Imádom, mindig is imádtam a száguldást, úgyhogy kíváncsi vagyok arra is, hogy ez a nőszemély hogy repeszt a régi Fordjával. A legtöbb ilyet már csak régi, ezer éves műhelyekben lát az ember, nagyon elhanyagolt állapotban. Rozsda ette, patkányoktól hemzsegő szeméttelepek. Ezzel szemben Sarah járgánya nagyon is szép, tisztán van tartva és eltekintve attól, hogy meghaló félben van a motor, az állapota kifogástalan. Vagy ha már a motor nem jó, akkor azt lehetne mondani, hogy nincs jó állapotban? Már miért is ne lenne? - Akár ezt is lehet mondani. De elég régóta vagyok a magam ura - na ez az ami tényleg nem igaz! - szóval lehet, hogy hamarabb másznék a falra tőle, mint gondolnám. És ha azt vesszük, hogy otthon van Chrystal, akkor rá is mondhatja azt az ember, hogy anyáskodó. Látnod kellett volna az arcát, mikor véresen, összevarrva állítottam haza, miután szórakoztunk egy kicsit a barlangban - idézem fel a lány arcát, mely kétségbeesésről, megszeppenésről árulkodott, de mind ezek mellett mérges is volt. Nagyon mérges, amilyennek talán még soha nem láttam. Egy pillanatra eltudtam képzelni azt is, hogy ha anyám élne és még gyerek lennék, ő maga is így nézhetett ki és így reagált volna. Alig észrevehetően megrázom a fejem, hogy leperegjen rólam az a pár kép, ami megjelent előttem. Immáron ismét csak a nőre koncentrálok. - Miért talán van valami, amivel okot adhatnék? - érdeklődök összeszűkített szemekkel. Fogalmam sincs, hogy milyen okot tudnék adni arra, hogy megint a torkomnak ugorjon. Talán ha megelégeli a jelenlétemet? Vaaagy, ha belegondol abba, hogy nem fair, hogy én élek Ethan meg nem? Nem tudom... Lehet, hogy én is megleptem őt a kérdésemmel, de őszinte leszek. Ő is rohadtul meglep a válasszal. Először azt hittem, hogy majd fogja a nagykést – nem tudom honnan rántaná elő, de eltudom képzelni, hogy valamelyik zsebében rejteget egyet - és belém vágja, a következő pillanatban pedig azt hittem, hogy képen röhög. Erre tessék, itt a jelenlegi álláspont, a beleegyezés. A meglepettségem kiül az arcomra is. - Ohh... azt hittem, hogy lazán visszautasítasz és még a szívembe is beletiporsz - drámázok egy sort, de ez nem jellemző rám, így inkább be is fejezem ugyan azzal a lendülettel, mint amivel elkezdtem. - De akkor jól van, kösz. Melyik este lenne jó neked - mert ugye nem szokás azt mondani, hogy "a csütörtök nekem jó, te is old meg, hogy neked is az legyen!"
- Nem felejtem. Félek, ezt lehet még meg fogom bánni. Hajajj, mibe keveredek én. Ahelyett, hogy megpróbálnék minél távolabb maradni ettől az alaktól, csak még inkább összegabalyítom a szálakat. Mert ha a szavamon fog.. A legjobb lehet az lenne, ha most nyílna szét a föld alattam és tűnnek el innen, mielőtt még több ostobaságot művelnék. Igaz, a Ford jól bírja, volt is rendesen használva és egy motorcsere után máris repeszthetek vele.. vagyis még kell egy tuning neki, szóval lehet egy teljes átvizsgálásra beadom a műhelybe. Ártani úgysem fog. - Ez ügyben nem tudok nyilatkozni, nem igazán élvezhettem anyám szeretetét. Húzom el a szám és vallom be őszintén. Anyám, most segíts meg, mi a franc van velem? Miért mondok el neki ilyeneket? Ez már túl személyes ahhoz, hogy bárkinek az orrára kössem. Ráadásul én pont Dylan-nek mondom el? Hú, de felpofoznám most magam. Mintha két napja az eszem is kiverték volna belőlem. Atyaég.. - Mázli – avagy nem – hogy engem senki nem várt otthon. Abból a szempontból mázli, hogy nem akadt ki senki. Vittoria szépen ellátta a sérüléseimet, az alapszituáción kívül pedig nem sokat kérdezgetett. Csak tanácsolta, hogy beszéljük meg kevésbé véresen a dolgot. A dolog rosszabbik oldala, hogy ismét az üres lakásba mentem haza. Bár már megszoktam az egyedüllétet, szóval ez nem is volt igazán zavaró tényező. - Nem vagyok jósnő, hogy lássam a jövőt, mit fogsz akkor csinálni, amivel esetleg kihúzhatod nálam a gyufát. Nem gondoltam semmi konkrét eseményre, vagy cselekedetre, de mindenki viselkedhet úgy, hogy az másokban nem tetszést váltson ki. Ez most is előfordulhat majd. Mindegy is, ebbe a dologba nem kell jobban belegabalyodni, hogy aztán kimászni se tudjunk belőle, így a legjobb, ha szépen lapozunk egyet. Sejtettem, hogy meg fogom lepni a válasszal. Öcsém, hát magamat is szépen megleptem vele. Na most már tényleg nyíljon ki a föld alattam. Esküszöm, ha hazaérek, felpofozom magam. Távol akarok maradni ettől a férfitől, erre igent mondok a meghívására. Úristen, mi a fene bújt belém? - Alkalmat kell adnom arra, hogy a jó oldalad is megismerhessem. Mosolyodom el kissé pimaszul. Valahogyan ki kell mentenem magam a dologból. De az viszont furcsa, hogy visszautasításra számított. Persze, persze, de ha annyira arra készült, akkor egyáltalán miért tette fel a kérdést? Hacsak nem mazochista és önmagát akarja sanyargatni azzal, hogy nemet mondanak neki. Vagy szimplán meg akart győződni arról, hogy tojok a fejére, ám így, hogy igent mondtam, keresztbe húztam a számításait. Nagyon fogós kérdés. - De ha inkább nemet szerettél volna szívesebben hallani, akkor visszavonhatom az előbbit. Kúszik kicsit magasabbra a szemöldököm, miközben már hátrálni kezdek a kocsi felé, hogy a motorhoz érve egy határozott mozdulattal csukjam le a tetőt, mely szépet puffan, ahogyan a zár a helyére kattan. Eztán fordulok vissza Dylan felé, megtámaszkodva a kocsi orrának a peremén. - Holnapután? Nem sok programom van az elkövetkezendő napokban, a költözést sem fogom egyelőre elsietni. Már ha persze végül ténylegesen az a megoldás mellett döntök. Még nem határoztam, a dolgok változhatnak, de nem árt felkészülni.
- Remélem se - húzom, nyúzom tovább a témát. Szívesen lezavarnék vele egy versenyt, bár ezt halasszuk későbbre. Először is kell egy motorcsere ennek a csodajárgánynak, max utána lehet szó róla. Mikor bevallja, hogy nem tud mit mondani, lemondóan sóhajtok. - Én is, illetve mi is anya nélkül nőttünk fel. A végén még kiderül, hogy sokkal több közös van bennünk, mint azt valaha sejthettük - merek megkísérelni egy, immáron sokkal elevenebb mosolyt. Nem értem, hogy miért ilyen nyílt és őszinte most, mikor két napja még szíjat akart hasítani a hátamból. Na nem, mintha ellenemre lenne! Csak furcsa. Nem értem én a nőket! Túl sokat mondogatom ezt. Újítani kellene már. - Nem biztos, hogy mázli. Én is azt hittem sokáig, hogy jó dolgom van, a magam ura vagyok, nem kell azt hallgatnom, hogy a ház másik vagy esetleg többi lakója azért panaszkodik, mert elfogyott a wc papír, vagy megint kint lett hagyva a tej és megromlott, vagy sorolhatnám... de rájöttem, hogy nem is olyan rossz, ha valaki a fejemhez vágja, hogy kint hagytam a tejet, vagy megint ott hagytam az alsónadrágomat a nappali közepén - vonok vállat. Lehet, hogy jobb lenne, ha midn ezeket nem húgomtól, hanem tegyük fel, a páromtól hallanám, de nekem olyanom valószínűleg soha nem lesz. Egyszer-egyszer volt szerencsém pár hónapra összeakaszkodni valakivel, de ezek a kapcsolatok tényleg nem voltak hosszú távúak. Úgy néz ki, hogy én az egész életemet egyedül fogom leélni tényleges család nélkül, a falka társaságában. De ha egyszer ezt írták meg nekem, akkor nem tudok vele mit csinálni. - Akkor majd igyekszek odafigyelni magamra jó? - elvégre nem árt, ha bizonyos személyeknél az ember nem húzza ki a gyufát, különben nagyon ráfázhat. Ha most talán elkezdem szépen lassan visszanyerni a nő bizalmát, nem hiányzik, hogy egy héten belül megint hajtépés legyen belőle és tényleg elküldjön a francba. Mondjuk jellemző rám, hogy olykor a kelleténél is bunkóbb vagyok, valamint nem nyílok meg annyira, mint várják, de ezt is el kell fogadni. Ez a múltam eredménye, nem önszántamból akartam így. És azt se mondja nekem senki, hogy könnyű változtatni, csak akarni kell. Lehet, hogy emberi távlatban könnyű, elvégre sokan még a hatvanat sem élik meg, nekik nincs olyan sok megbűnhődni valójuk, mint annak, aki mondjuk már négyszáz évben ebben az univerzumban él, és háromszáz évnyi tömény gyilkolás és vérfürdő áll mögötte. - Igen, az nem lenne rossz. Hidd el, nem vagyok én olyan rossz, mint amilyennek ismersz - na nem, mintha tényleg ismerne. Csak a gyilkos szándéka hajtotta hozzám. Lehet, hogy volt alkalmunk beszélni, de aligha nyomott valamit a latban. Amint elindul a kocsi felé, úgy követem. Egy pillanatra összerezzenek, mikor lecsapja a motorház tetőt, de utána a válasz-kérdés féleség hallatán elégedett vigyor bújik meg az arcom alsó felében. - Remek... úgy este nyolc fele érted mehetek? - érdeklődök, bár jelenleg az a nagy büdös kétségbeejtő helyzet, hogy fingom sincs, hol lakik. Csak az orromra köti. Vagy nem. Annak ellenére várom a választ tőle, hogy a zsebemből kikapom a Camaro kulcsát, és teszek is a fekete jármű felé egy-két lépést. Mehetnékem van? Talán…
- Hú, látom nagyon érdekel a dolog. Főként, mert ennyi ideig húzzuk ezt a kocsi ügyet. Igen, a verseny az én fejemben is megfordult, de azért lássuk be.. egy Camaro ellen nekem ezzel a kocsival nem sok esélyem lenne. Lehet tudok vezetni és voltam már amatőr versenyeken, de azok mind fogadás miatt történtek, a lázadóbb, vadabb időszakomban volt, hasonló kaliberű autók ellen. Úgyhogy egyelőre úgyis nemet mondanék, csak túlzottan sérülne a becsületem, vagy hogy szokták ezt ilyenkor mondani. Nem csak Dylan nem érti a dolgot, miért lettem hirtelenjében ilyen nyílt. Én sem. Idióta vagyok, ennyit tudnék mondani. Főleg ha arra gondolok, hogy pár napja még a túlvilágra kívántam. Oké, hogy változnak az emberek, na de ilyen gyorsan? Próbálok.. normális emberként viselkedni, mint ahogyan azt ilyen esetekben szokás, no és nem gondolni a múltra. Talán ez az egyik legjobb módja annak, hogy elkerüljem azt, hogy a torkának akarjak ugrani, akárhányszor csak meglátom. - Idővel minden kiderül. Vonom meg a vállamat, célozva ezzel arra, hogy ezt a témát lezártnak tekinteném. Lehet, hogy próbálok természetesen viselkedni, de a komolyabb témák, pláne az ilyen, hogy sok a közös vonásunk.. Még egy kicsit nekem is meredek. Talán idővel majd ezzel is megbékélek, ha ezt a taktikámat folytatom. Idővel minden kiderül.. A következő megjegyzésemre egészen szép kis monológot kapok. A végén még kiderül, hogy Dylan bizony szeret csacsogni. Na jó, ez csak viccelődés, de nah, felmerült bennem a gondolat, ami hatalmas mosolyt csal elő belőlem, persze csak a gondolataimban, ezt nem mutatom a másik felé. - Igen, tudom, hogy nem rossz egyedül lenni. Sőt.. Fordítom el a tekintetem a másikról, nem kell neki sem sokáig gondolkodnia, hogy rájöjjön, kire is gondolok. Ezért is kell gyorsan témát váltani. Futó kapcsolataim nekem is voltak, kinek ne lettek volna, de sokáig senki nem tűrt meg maga mellett. Ezúton pedig.. már lassan nem is vágyom semmi ilyesmire. Beleszoktam a magányos létbe, nekem ez jutott ki, így jártam. - De ugyebár minden rossz után jön valami jó, blablabla és még rengeteg ilyen maszlagot fel tudnék sorolni. Úgyhogy szerintem lapozhatunk. Kapom fel a fejem és igyekszem elterelni a gondolataim a dologról és ha Dylan felfogja – márpedig biztosan felfogja, hiszen nem ostoba – akkor nem is feszegeti tovább ezt a témát. Lépünk is, méghozzá rá. - Rendben. Ennyit reagálok mindössze a kérdésére, erre nem is lehetne sokkal többet. Szememben mégis valamiféle hála csillan, tényleg nagyon örülnék, ha figyelne magára, nem szeretnék kikelni magamból. Miért is nem? Nem is tudom.. Földre kényszerítettem magamban a farkast, hogy ne akarjon mindenáron fogakat csattogtatva Dylan-re ugrani, de ha megtelik a pohár, nem biztos, hogy vissza fogom tudni tartani, vagy akarom-e majd. Szóval jobb, ha több nem töltődik abba a pohárba. - Remélem is. Válaszomat mosoly kíséri, ahogyan megtámaszkodom a motorháztetőn. Esélyt adok neki? Igen, úgy tűnik erről van szó. Ha tényleg más volt a múltban, mint most.. akkor talán megérdemel egyetlen esélyt. Egyetlen egyet. Ha azt elpuskázza.. akkor adieu, már itt sem vagyok. A kocsiajtó felé indulok, már ott állok mellette, amikor a kérdést hallom. Elmosolyodom. Szóval értem is jönne. Rendben, legyen hát. - Tökéletes. Máris pattanok be a kocsiba, csukom az ajtót, húzom le az ablakot. Indítom a kicsikém, elégedettséggel tölt el, hogy hallom felberregni a motort. Az orromra napszemüveget biggyesztek, kezem a kormányom, így pillantok még ki. - Nos, köszi a segítséget és akkor au revoir. Bekapcsolom a zenelejátszómat, melyből ismerős nóta csendül fel. Eztán lépek a gázra, hogy egy kisebb kört írva le induljak meg az út felé. Kicsit kéretem magam, mi tagadás, elvégre tudom, hogy a címem még nem adtam meg neki. Nem is kéretés ez, inkább a játék része. Mielőtt kikanyarodnék az úton, lefékezem a kocsit, a zenét is lehalkítom. A kesztyűtartóból villámgyorsan kerítek elő egy darab fecnit, nem tudom mi ez, egy jó pár évvel ezelőtti számla valami márkásabb italról, ennek a hátuljára firkantom fel a címem. Az anyósülésre pillantva veszem észre a fekete bőrdzsekit, ennek a zsebébe dugom bele a papirost. Kezembe véve az ablakon nyújtom ki a ruhadarabot, remélhetőleg érte jön, elvégre az övé. Ha elveszi tőlem, még a szemébe nézek, ő persze csak a fekete lencsékkel találkozik. - Kutasd át jól. Pimasz mosoly jelenik meg ajkaimon, felhangosítom a zenét, majd máris gázt adok, a kerék alatt megcsikordulnak a kavicsok és kisebb porfelhőt is hagyok magam után, a járgányom pedig egyre kisebbé válik, majd az egyik kereszteződésnél befordulva végleg eltűnik Dylan szeme elől.
- Valóban. Imádom a kocsikat, a versenyeket pedig főleg - vallom be határozottan, mintha nem egy olyan "titkomat" mesélném el, amit a legtöbben nem is tudnak. Általában csak annyit látnak hogy egy fekete kocsiban repesztek az utcán, de arról nem kifejezetten kell tudniuk, hogy rendszerint fogadok suhancokkal és más-más nagyfiúkkal abban, hogy vajon ki fog nyerni egy szimpla utcai versenyen. Ők, vagy én? Mondjuk, ha azt vesszük, akkor előnyöm szokott lenni, ha a farkasban rejlő reflexeket veszem elő és engedem, hogy érvényesüljön. Kicsit belefeledkezek abba, hogy kivesézzem a témát, miszerint nem olyan jó egyedül lenni, mint ahogy azt az ember először képzelni szokta. Egy pillanatra zavart tekintettel meredek magam elé, majd ráharapva a nyelvemre visszafojtom mind azt, ami még kikívánkozik. Én voltam az a barom, aki elvette Sarahtól ezt a lehetőséget, úgyhogy jó lenne, ha legalább befognám azt a nagy pofám. - Csak egy baj van... nem mindig jön. És ne haragudj, nem akartam szóba hozni - sütöm le a szemeimet. Először nem tudom hova tenni a tőlem, Sarah felé induló kérdést, miszerint elszeretném vinni kávézni vagy vacsorázni, és tényleg nem is gondoltam, hogy elfogadja. Erre tessék, még időpontot is ad. Így csalódj kellemeset az emberben. egy időpont egyeztetést még megejtünk és már száll is be a kocsiba, hogy aztán tegyen egy kört. Feltűnik, hogy még nem mondta el hol lakik, de nem kell sokáig agyalnom rajta, amint lefékezi előttem a kocsit, már nyújtja is ki a dzsekimet, amiért szinte reflexszerűen nyúlok. Nem adnám semmiért ezt a fekete darabot még akkor se, ha nem került sokba. Összevont szemöldökkel emelem szemmagasságba a fekete anyagot, s már nem is látok mást, csak a szürkés árnyalatú porfelhőt. Jól kutassam át? Belenyúlva minden belső és külső zsebébe, meg is találom az ismeretlen cetlit, amit aztán kaján vigyorral veszek szemügyre, vele együtt a címet amit ráfirkantott. - Jól van... - beszélek bele a semmibe és már vetem is át a vállam felett a fekete anyagot, hogy hosszú karjaimat belebújtathassam, majd elinduljak a Camaro felé, minek feltépve az ajtaját rögtön be is vágódok. Alaposabban szemügyre veszem a műszerfalat, és ahogy átfut a fejemen a gondolat, hogy tulajdonképpen nem azért vettem ezt a járgányt, hogy sportautót csináljak belőle, egy kicsit elfanyalodok. Egy sportautó átlagban könnyű, piszok erős fékkel. De tekintettel arra, hogy ez a jól ismert amerikai izomautók egyike, baromi nagy v8-as, így az a jellemző rá, hogy piszok erős. Régen bele voltam zúgva az olyan járgányokba, amit ha beindítanak, még utcákkal messzebb is lehetett hallani a dübörgését. Imádtam azt az indítást, aminek hála a kocsi rögtön gumifüstölés közepette, hangos, őrjítő csikorgással kilő. És ez a Camaro meg is adja azt, amire vágytam. De kellene egy nagyon gyors járgány is, nem csak egy böszme erős. Az említett formában lő ki a fekete dübörgő fenevad, és azzal a mozdulattal, ahogy rákanyarodok az utcára, már száguldok is előre, hogy két nap múlvára összeszedjem és megembereljem magam.
Ahhoz nincs kétség, hogy a legjobb kikapcsolódás egy jól sikerült buli, de ha az valami oknál fogva nem jönne össze ott van a kutyasétáltatás. Egyszerre több dolgot is lehet ekkor csinálni. Lássuk csak! Ott van a sport, hiszen ha játszol a kutyáddal igen nagyon ki tudsz fáradni, de az is elég, ha csak meglátja a postást, vagy egy biciklist és már meg is van a napi futásod. Ám persze ha már elfáradtál jön a pihenés is! Miközben a kutyád a többi gazdit, ebet kínozza te szépen helyet foglalhatsz egy padon, vagy a fűben és elolvashatod a napi újságod, vagy folytathatod a könyvedet. Majd ha megéheztél meg is látogathatsz egy hot-dog árust (kalóriát nem kell számolni, hiszen a napi sportolás már megvolt), de vigyázz, mert ha nem figyelsz oda végül a kutya gyomrában landol a virsli. Igazi kikapcsolódás nem? Na ugye, hogy igen! Ezért is döntöttem úgy, hogy egy hosszú nap után egy hosszú sétával kényeztetem magam és Jacket. Már rég volt alkalmam rendesen kifárasztani a „kis” lököttet. Elsőként a sportot választom. Most nekem is jól esne egy kis mozgás és nem nem azért mert számolom a kalóriákat és féltem az alakom. Szerencsére nem lettem olyan elfuserált nő, mint azok a rózsaszín nyulak. Én vidáman eszegetem a sült krumplit hamburgerrel. Semmi bűntudatom nincs és még ki sem akarom hányni! Játékokat hoztam magammal. Egy focilabdát meg egy jó erős kötelet, amivel majd jól megküzdhetünk egymással. Lepakolom a holmijaimat az egyik fa tövében, és már mehet is a játék. Először a labdát veszem elő. Már eléggé szétesett állapotban van, de még lehet használni. Ahogy eldobom a labdát Jack már rohan is utána. Nem hozza rögtön vissza először elkezdi tépni, majd ha azt megunta elém fárad vele, hogy ismét hajítsam el jó messzire.
A mindennapjaim része volt az, hogy Milot levigyem sétálni, egyrészt szerettem is így kikapcsolni, másrészt nem kárhoztathattam szegény kis drágámat a bérház fogságára. Meg aztán, azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy kutyával könnyebb volt ismerkedni, mondjuk, nekem egyébként sem szokott az ilyesmi nekem problémát okozni, de az már eleve pozitívum, ha valakivel rögtön akad közös téma. Most a parton ültem, s a legtöbbekkel ellentétben nekem nem okozott gondot, hogy a vízbe lógassam a meztelen talpaimat, mert hát, már bőven elég jó idő volt hozzá. Mellettem hevert a tangapapucsom, rajta meg a kis szívszerelmem, aki minden körülmények között ki óhajtotta fejezni, hogy én bizony az övé voltam, nincs kecmec. Szóval a papucsomat sem vihette volna el senki, nem mintha bárkinek kellhetne. Egy laza fehér atlétatrikó volt rajtam, a tetkóm teteje így kilátszott, de nem bántam, szívesen hordtam olyan ruhákat, amik láttatni engedték, de most teljesen nem lehetett megcsodálni, így a szöveg sem volt olvasható. A világosbarna sort pedig további hozzájárulását nyújtotta a kényelmemhez, ugyanis a sétáltatások alkalmával ehhez azért ragaszkodtam. Milo békésen feküdt mellettem, mi már kiszaladgáltuk magunkat, lenn voltunk egy ideje, de még nem volt kedvem hazamenni. Vár rám egy kiadós bevásárlás is, mert már nagyjából minden készletemet feléltem, holott ma már nem nagyon vágyom másra, mint egy kis lustálkodásra, néha nekem is vannak ilyen napjaim. Hiába, kicsit sűrű a gyógyszertár nyitása miatt az életem mostanában, ráadásul az Upperben is kezdhetek a héten, így az aztán nem fogható rám, hogy unatkoznék. Az ugatásra nem kapom fel a fejem, erre is gyakoriak a kutyasétáltatók, furcsa is lenne, ha csak úgy összerezzennék tőle, Milo persze farok csóválva fordul arra, ő minden más ebet, s persze embert is imádott volna, ha hagyják. Majd szívbajt kapok, amikor egyszer csak elzúg mellettem egy labda, majd utána egy méretesebb eb. Mivel a labda begurult a folyóba, így a kutya rögtön száguld is utána, de szerencsére nem kell mélyebb területekre tévednie, mert a víz megállásra kényszerítette a játékát. Igen ám, de amint kikerül a folyóból, már meg is rázza magát Mellettem. Így a rajta található tetemes vízmennyiség jó része bizony rajtam landol, némi nyállal fűszerezve. - Basszus! Kiáltok fel, de azért egy kacagás kíséri a dolgot, lévén ez engem pont nem fog zavarni, csak hirtelen értek a hűs cseppek. - Kösz haver, már épp kezdett melegem lenni. Vigyorogtam Jackre, aki viszont nem velem foglalkozott, hanem ismét elmerült a labda tépésében, hogy aztán újra elinduljon a gazdi felé. Milo kíváncsian felpattant időközben, és elindult volna utána, a maga óvatos kis módján, de nem mert nagyon közel menni.
Úgy tűnik a kis játékunk kezdetén, hogy minden a legnagyobb rendben lesz a mai napon. Mindenki halálosan nyugodt és boldog idekint, ami valljuk be őszintén nem is olyan meglepő. Hiszen nem kell dolgozniuk, nem rohannak sehová, csak élvezik a nyugalmat. Sajnos a legtöbb ember erre nem fordít figyelmet. Ők még akkor is kapkodnak, mikor nem kellene. De hát nem lehet beleszólni mindenki életébe, vagy odaállni minden egyes ember mellé és szólni neki, hogy „Hé figyelj, most pihenned kéne!” Úgy tűnik Jacknek sincs túl sok kedve más emberkéket a világ végére kergetni. Teljesen velem foglalkozik és az agyon nyúzott labdájával. Én ennek természetesen csak örülni tudok. Már nem egyszer volt balhé pár apró félreértés miatt és a mai napon nagyon nem hiányzik ez nekem. Ám ahogy mondani szokás minden jó egyszer véget ér. Így történik ez most is. Egy félresikerült dobás miatt Jack labdája szépen a vízben landol és a helyett, hogy az én okos kutyám ott hagyná beleveti magát a vízbe és amint eléri megragadja a játékát és már úszik is kifelé. Eddig nem is lenne gond, de egy lány nagyon is szerencsétlenül jár. Kap egy adag vizet és nyálat Jacktől. Természetesen azonnal rohanni kezdek még mielőtt Jack visszaindulna felém. Mégis csak illene bocsánatot kérnem, ha már a kutyám nem képes rá. Amint mellé érek megfogom a nyakörvénél fogva és el is veszem tőle a labdát, majd az idegen lány felé pillantok. -Ne haragudj! Nem szokott odafigyelni a környezetére, főleg ha a saját kényelméről van szó. Sajnos ezt még nem sikerült és azt hiszem már nem is fogom tudni kinevelni belőle.-Még egy kedves mosolyt is varázsolok az arcomra, hogy érezze valóban sajnálom a dolgot. A lányról végül a kis kutyájára vándorol tekintetem. Látszik rajta, hogy szeretne játszani Jackel, de nem mer közelebb menni hozzá. Nos megértem. Jack nem a legkisebb kutya, de amit tudni kell róla, hogy a gyengébbekkel nagyon is óvatosan bánik. Máskor is játszott már kisebb termetű kutyával, de sosem volt rá panasz. -Hé haver szia! Nem fog megenni Jack! Lehet, hogy olyan hatalmasnak néz ki, de belül nyúl szíve van! Nem kell tőle félni!-Persze ha látom rajta, hogy nagyon is fél nem engedem el Jacket, de ha kezd megnyugodni a kis kutyus akkor már elengedem a nyakörvet.
Úgy tűnik, Jack gazdijának is akadt már kellemetlen élménye nem épp kutyabarát népségekkel, legalábbis én csak erre tudok következtetni abból, hogy odarohan, mintha menteni próbálná a menthetőt. Igazából, nekem nincs ezzel problémám, nem nagyon árthat egy kis víz, némi elenyésző kutyanyállal keveredve, valahogy nem érzem úgy, hogy ezen fel kellene húznom az orromat. Egyébként is elég könnyű természettel áldott meg az ég, már persze szerintem, szóval csak finoman megcsóválom a fejem egy mosoly kíséretében, jelezve, hogy nem kell aggódnia, én nem rágtam be a dologtól. - Ugyan, ne hülyéskedj, nincsen semmi gond, szerintem nekünk kutyásoknak nem lehet meglepő az ilyesmi, szerencsére nem a tél közepén vagyunk. Akkor azért nem esett volna túl jól, bár nyilván eszemben sem lenne télen a vízbe lógatni a lábam, meg egy kutyának sem lenne annyira fontos a játéka, hogy berohanjon utána a jeges vízbe. Milo azért nem távolodik el annyira tőlem, hogy vész esetén ne tudjon beleugrani az ölembe, ezzel mintegy engem is veszélyeztetve, de hát számára én vagyok a hatalmasságos védelmező, maga az atya úr isten, én szerintem szentül meg van győződve róla, hogy a közelemben semmi baj nem érheti. - Milonak hívják, és sajnos amilyen kicsi, olyan bátortalan is. Bármelyik emberhez odamegy, de a kutyákkal azért már egészen más a helyzet. A saját súlycsoportjával nincs baj, de a nagyobb ebek már gondot okoznak a számára, így Jacktől is tart, mondhat neki bárki bármit. Végül a kezembe veszem, hogy a másik kutya legalább megszaglászhassa, hátha akkor rájön, hogy nincs is itt semmi baj, és nyugodtan kíváncsiskodhat. Ez ellen nem tiltakozik, hisz azt tudja, hogy én nem akarok neki rosszat. - Egyébként, Naomi vagyok, örvendek. Pillantok fel rá, és ha sikerül majd a kutyákat kicsit összehangolni, szándékomban áll feltápászkodni a földről, de egyelőre még maradok ülve, nem bunkóságból, egyszerűen csak Milo miatt.
Felettébb megnyugtató, hogy a lányt nem zavarja annyira Jack kis produkciója. Valóban nagy szerencse, hogy már bőven a benne vagyunk a nyárban. Na jó igaz az itteni nyár nem olyan, mint egy délebbi városban, de hát Fairbanks ettől olyan csodálatos. -Oh nos megértem. Ha ilyen pöttöm lennék én is félnék egy ilyen nagy kutyától. De akkor nem engedem el Jacket. Nem szeretném, ha miatta Milo rosszul érezné magát.-kedves egy lánynak tűnik és még a kutyája is igen aranyos. Ahogy megfogja a kis csöppséget Jacket odaviszem a nyakörvénél fogva, ha már ennyire kíváncsiak egymásra. Természetesen nem fogom elengedni, mert nem hiányzik az itt nekem, hogy szegény Milo szívinfarktust kapjon. Jack alaposan körül szaglássza, majd heves farkcsóválásba kezd. Nagyon nem akarja bántani a kis "testvérét". Inkább játszana vele, de azt is óvatosan. -Nah figyelj Jack. Itt a labda. Kapd el és most hagyd még békén Milot, majd talán ő is rájön idővel, hogy nem vagy te olyan vérengző eb.-Eldobom a labdát és már el is engedtem a nyakörvet. Ahogy azt gondoltam Jack már el is rohant, hogy ismét megtéphesse kedvenc kis játékát. -Én Grace vagyok! Örülök a találkozásnak!-engem csöppet sem zavar, hogy Naomi még mindig a földön ücsörög. Nem vagyok én semmilyen hercegnő, hogy fel kellene állnia a jelenlétemben. A kezem természetesen felé nyújtom egy illedelmes kézrázás erejéig, majd én is lehuppanok a fűbe. -Megkérdezhetem mennyi idős?-Bökök rá a fejemmel a kutyájára. Nem tűnik egy öregnek, de már nem is az a kisbaba, bár ezeknél a kutyáknál szerintem sosem lehet megállapítani kinézet alapján,. hogy éppen milyen korban van.
Igazából, még jól is esett egy kis frissítő, ha el akartam volna aludni, tuti felébredek tőle, így azonban csak kellemesen borzongató volt, ahogy néha rám fúj egy kis szellő is. Nem bántam, egy kis víztől még egyébként sem lett baja senkinek. - Szerintem hamarosan úgyis győz a kíváncsiság, akkor pedig csak rájön majd, hogy nincs mitől félnie. Tény, hogy nem nagyon értettem, miért ilyen a kis eb, hisz sosem bántotta egyetlen másik kutya sem, de nem vagyok állatpszichológus, úgyhogy ennek a megfejtése nem rám vár. Meg egyébként is, én úgy imádtam, ahogy volt, mellesleg, nekem tökéletes volt a kis drága, és már nem is tudtam volna elképzelni nélküle a mindennapjaimat. Jacken látszik, hogy valóban nem egy vérmes jószág, persze, ki tudja, mi történne a játék hevében, de ennek ellenére én odaengedném Milot, ha menni akarna, egyelőre azonban még csak kíváncsian szimatol kis nózijával. Érzem én, hogy ő is csóválja a farkát, de biztosra megyek, majd ha indulna is a másik kutya felé, eleresztem. - Igen, ez lehet, hogy működni fog. Milo vakkant egy aprót a labda és az elrohanó Jack után, le is rakom, mert immár nincs a közelben bátortalanságának okozója. Grace kezét mosolyogva megrázom, mindig örülök, ha új embereket ismerhetek meg, és úgy tűnik, ő nem is lehet olyan sokkal idősebb nálam, vagy ki tudja, lehet még fiatalabb is. Mondjuk, engem rendszerint kevesebbnek néznek, nem is bánnám, ha még negyven éves koromban is megdöbbennének a koromon. - Két éves. Feleltem mosolyogva, ez a kérdés nagyon sokszor előjön Miloval kapcsolatban, többen még csak kölyöknek nézik, hisz tényleg olyan, mint egy nagyobb vattapamacs. Nem is csodálkozom a dolgon, a hozzá hasonló ebek általában felnőtt korukban is olyan aprók, hogy ez megtévesztő lehet. - Na és Jack? Kérdezek vissza, bár nála egyértelmű, hogy már nem kölyök, viszont azt már nehezebb belőni, hogy pontosan mennyi idős, így inkább biztosra megyek. Milo közben megközelíti Gracet, és elkezdi szaglászni, aztán ha Jack még nem jött vissza, kidugja a kis nyelvét, hogy megnyalja a nőt, közben persze hevesen csóválja a farkát. - Hé, Milo, nem szabad! Szólok rá, mert nem mindenki van oda azért, ha nyalogatja az eb, és jobb óvatosnak lenni, mint haragvó tekintetekkel találkozni, mik azt súgják, nem tudom fegyelmezni a kutyám. - Bocsi, erről nem nagyon tudom leszoktatni…
Jó fej kutya ez a Miló és valóban látszódik rajta, hogy iszonyatosan kíváncsi Jackre, csak valóban sokkal nagyobb kutya nála az én Jackem és nem is pont a a törékeny alkat. Általában az emberek is inkább elkerülik őt. Igazából egy szinten jó, hogy félnek tőle, mivel így biztonságban vagyok mellette, de azért nem is akarok mindenkit elüldözni magam mellől, mert a végén egyedül maradok. -Ő még csak egy éves!-Mintha csak tegnap lett volna, hogy először fogtam a kezemben. Akkor még csak akkora volt, mint most Milo. Ennivaló volt kiskutyaként, bár igaz most is imádom őt és néha bizony elfelejti, hogy ő már nem az a kis kutya aki, egykor volt. -Oh nincs semmi baj. Engem az ilyen nem zavar. Jacknek is szokása ez. Főleg reggel mikor megszólal az ébresztő és nem pattanok ki azonnal az ágyamból. Nah akkor jön Jack és addig nyalogatja az arcom, míg ki nem zavar a kényelmes ágyikómból.-Közben már én is helyet foglaltam a földön. Úgy vélem egyhamar még nem fogunk elbúcsúzni egymástól, így mégis csak kényelmesebb elheverni. Jack közben állandóan visszatér a labdájával, hogy ismét dobjam el neki. Néha Milot kezdi el figyelni, de amint észre veszi, hogy a kis kutya megijed tőle rohan is el, hogy folytassa a játékát.
- Hú, akkor még lehet, hogy nőni fog egy kicsit. Mosolyogtam Jackre, én nem féltem tőle, de Milot azért óvtam a nagyobb kutyáktól, mert bár úgy tűnik, gyáva, mint a nyúl, de néha azért rájött az öt perc a kis drágámra, és hajlamos volt nekimenni bármekkora ebnek. Néha nem igazodom ki rajta, de úgy vélem, ha én ilyen szeles és szeszélyes tudok lenni, akkor nem kell csodálkoznom azon, hogy a kutyám is hasonlít rám. Ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon Maya milyen lehet. Hasonlít-e rám? Na tessék, már megint erre gondolok, és a hangulatom kezd is lesüllyedni a béka segge alá. Komolyan, jó lenne, ha nem sanyargatnám ennyit magam, de lassan már azt hiszem, lehetetlen a dolog. - Na, az aztán nem lehet semmi. Nevetem el magam azért Grace szavaira, de tudom, hogy képes vagyok ennél vidámabbnak lenni, meg azt is, hogy ma már nem fog menni a dolog, s ilyenkor jobb, ha visszahúzódom a saját kis csigaházamba. - Gondolom, az azért nyálasabb is, mint amit Milo produkál. Akkor el is hiszem, hogy nem zavar. Hú, inkább nem képzelem el, hogy milyen lehet, ha egy Jack, vagy nála nagyobb méretű kutya támad le a szeretetével. Elég nekem Milo is, néha már úgy érzem, a hobbijává vált a dolog. Végül felemelkedek, mert úgy látom, ma nincs bratyizós kedvében a kiskutyám, én meg jelen pillanatban nem vágyom másra, mint egy jó nagy adag forró csokira. - Mi megyünk, még vár rám egy esti műszak, addig szeretnék egy kicsit pihenni! Nagyon örültem Grace! További szép napot! Rá is kötöttem a pórázát Milora, és indultunk is hazafelé. Most azt hiszem, egy kicsit sajnálni fogom magam, szívesen lettem volna még a nő társaságában, de érzem, hogy kezd egyre rosszabb kedvem lenni, és nem akarom, hogy azt higgye, miatta van a dolog.
//Bocsi, hogy zárok, de ez a biztos részemről, és nem akarlak feltartani hosszú hetekig. Köszi szépen a játékot! :)Ha még írsz, akkor várom, ha nem, akkor kérnél egy zárót?//
Az utóbbi időben egyedül Riley volt az, aki valamiféle örömet hozott az életembe. Tudom, hogy csak egy egyszerű kutya, és amúgy sem túl szerencsés körülmények között akadtunk egymás útjába – szó szerint is -, de azért én szerettem volna azt hinni, hogy ez nem véletlen. Hogy azért történt mindez, mert szükségünk volt egymásra. Neki egy gondoskodó gazdi kellett, nekem pedig egy társ. Jó, Aimée ott volt, ha bármire szükségem volt, de nem voltam én senkije, hogy pátyolgassa a lelkemet, így aztán a legjobb barátom szépen lassan egy kutya lett. Egy kutya, aki remek hallgatóságnak bizonyult, aki velem aludt, ha hideg volt, vihar, vagy egyszerűen csak üresnek éreztem a nagy ágyat. Igazi társ, hogy úgy mondjam. Sosem gondoltam volna, hogy lesz háziállatom az én munkabeosztásom mellett, de a sors így hozta, és most már eszem ágában sem volt változtatni ezen. Mint mindig, amikor este hazaértem a kórházból, vagy egyszerűen csak szabadnapom volt, lementünk a partra sétálni. Ugyan elég ragaszkodó lett ahhoz, hogy ne kószáljon el túl messzire, ha lecsatolom róla a pórázt, de ettől függetlenül még nem nagyon akartam elengedni őt ilyen későn. Nálam jobban szerintem senki sem tudhatta, hogy mik rejtőznek az éjszaka sötétjében. Miféle veszélyek leselkedhetnek még egy egyszerű kutyára is. Persze voltak sejtéseim arról, hogy hamarabb megvédeném én őt, minthogy feltűnne neki, hogy valami közelít felé, de nem lett volna bölcs dolog éppen itt harcokba bocsátkozni, főleg, hogy korom ellenére azért nem szerettem erőszakhoz folyamodni, még ha hellyel-közzel képes voltam is megvédeni magamat. Én a gyógyításnak szenteltem az életemet, nem pedig annak, hogy másoknak ártsak és fájdalmat okozzak. Arra volt elég ember a mai világban. Míg ilyesfajta mélyenszántó gondolataim támadtak, addig hallgattam a folyó kellemes morajlását, ami megnyugtatóan hatott az idegeimre. Nem mintha háborogva jöttem volna le ide, de itt mindig békére találtam, és rendezni tudtam azt a káoszt, amely a fejemben tombolt egész álló nap. Hol ide kellett rohangálnom, hol oda. Mindig akadt egy beteg, akinek szüksége volt rám, egy aláírandó papír, vagy éppen egy tanácskozás a kórház vezetőségével. Egyszóval kész bolondok háza volt ma a munkahelyen, és még mindig nem ért véget a nap, noha már nem számítottam arra, hogy bármilyen izgalom vagy kellemetlen inger érjen. Innentől kezdve az időt csakis magamra és új kedvencemre akartam szánni. Úgy terveztem, hogy innen majd nemsokára hazamegyünk, és közösen megvacsorázunk. Aztán vagy nézek valami filmet, vagy olvasok néhány fejezetet az éppen aktuális könyvemből, majd mind a ketten mély álomba szenderülünk, hogy a holnapi napot együtt töltsük. Igen, ugyanis a mai zsúfolt napot egy szabadnap követte. Szerettem az ilyeneket, bármennyire rajongtam is a munkámért. Miközben tovább sétálgattam kényelmes kis csizmáimban, összébb húztam magamon a kabátot, és megigazgattam a sálat is a nyakamban. Igaz, hogy garbó nyakú ruhát viseltem, de azért úgy éreztem, hogy elkell az a vékony anyagdarab még a nyakamba. Sőt, lehet jobban jártam volna, ha inkább egy vastag nadrágot húzok a ruha helyett, de már oly mindegy volt. Hosszan fújtam ki a levegőt, nyomában pedig páragomolyag emelkedett az ég felé, amin egyébként eltakarták a gyülekező felhők a kigyulladó csillagokat. Szerettem ilyenkor idekint lenni, bár a reggeli sétákat sem vetettem meg általában. Ma is csak azért tolódott ez ilyen későre, mert így tudtam elszakadni az orvosi teendőimtől. Ahogy ez eszembe jutott, automatikusan errefelé kalandozott az összes gondolatom, valószínűleg ezzel próbáltam meg tudat alatt elterelni a figyelmemet arról az érzésről, amitől borsódzott a hátam. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi az oka. Egyszerűen csak nevezzük előérzetnek, ha úgy tetszik.
Ugyanolyan nap... Ugyanolyan karcsú, mint a többi. Semmi se változik, minden csak állandó, én pedig kezdem kurvára unni. Nem is az életet... vagy nevezzük egyszerűen csak: életemnek. Hanem azt a kimondhatatlan űrt, semmit... ami itt van bennem, amit eltakar előlem milliónyi fekete, sötét folt, amit nem látok, amit nem érzek, pedig itt forr bennem legbelül. Végtelenül keserű, és üres... mint egy szöveg nélküli, íratlan könyv, fehér... színtelen lapokkal... Talán ezért is tévedtem ma este ide. Ide... a folyó mellé, a kavicsok és kisebb sziklák... árválkodó, fagyos fák közé.
Szomorú szél fújt, tele élettelen zajokkal, zúzmarásra mart ujjaim a hajamba futottak, ahogy levetettem magam az egyik nagyobbacska, kiálló kőtömegre. Minden oldalról aláhulló törmelékek jelezték súlyom kevésbé sem könnyű jelenlétét. Valami ütemes, fájdalmas szövegelésű rapp zene roncsolta a dobhártyámat, ahogy azt egészen bedugtam a fülhallgatóval. Repültek a percek; akár csak a folyó, úgy sodródtak tovább. Kicsit talán bele is vesztem abba a mérhetetlen nagy semmibe, amibe most tökéletesen beleültem. Kerestem az emlékeket, kutattam, de hiába... továbbra is vaskos falakba ütköztem...
Fáradtan sóhajtottam fel, egyik lábamat kicsit előrébb tolva, fél testtel utána hajolva. Néhány kavicsot sikeresen fel is markoltam, majd halkan kacsázni kezdtem velük. Na jó, ez erős túlzás... csak dobálgattam őket, felelőtlenül, figyelmetlenül. Mégis, némelyik kettőt-hármat is pattant a krémesre mázolt folyó tetején, apró gyűrűket kényszerítve ezzel rá. Menni kéne... Igen, rohadt gyorsan visszamászni a három mackóba, és magamra zárni azt a kevésbé sem biztonságos, korhadt ajtót, amit már több hete bejáratnak nevezek. Bejáratnak; egy ismeretlen életbe, egy ismeretlen világba... Tök gáz...
Szóval, épp felállni lett volna kedvem, mikor valami varázslatosan émelyítő illat csapódott az orromnak. Még a lélegzetem is félbeszakadt, ahogy minden porcikám zsibbadni kezdett. Egyszerre volt jó... nagyon jó, és borzasztóan ijesztő. Ellenben... nem bírtam ellenállni, nem bírtam nem megfordulni. Óvatosan, csak lassan... alig érzékelhetően lestem át a vállam fölül, egyik fülemből kipattintva az ezúttal már nyálasan nyekergő vonyítást. Igen, valakit kifejezetten láttam, és bár a sötétség is az ő malmára hordta a vizet - és hiába hunyorogtam -, semmi. Csak az alakja... a kontrasztja. Semmi több... Hirtelen azt se tudtam mit kéne tennem, hiszen ez az illat... nem. Nem tudtam párosítani. Talán ez idegesített a legjobban! Mégse mozdultam, és mihelyt már kellő látótávolságba ért... mielőtt még jobban megnézhettem volna, egyszerűen csak visszafordítottam az arcomat. A tó felé... Hogy látott-e? Nem tudom... Talán nincs is jelentősége...
Nem tudtam, hogy mi késztetett arra, hogy még maradjak, miközben már menni készültem. Valami ott tartott. Talán az a titokzatos borzongás, ami végigfutott a hátamon. Nem, ez nem a hideg miatt volt. Ez az előérzet szele lehetett, ami egyre makacsabbul fújt, hiába nem létezett az a bizonyos légmozgás. Valami miatt tovább sétáltam a parton, mint az megszokott volt. Jól tudtam, hogy amikor azt a nagy sziklát magam mögött hagytam, akkor megszegtem a saját szabályomat, a megszokásomat. Márpedig azt csak ritkán tettem félre, de miért is ne lehetett volna ez a mai este egy kivétel? Igazán nem láttam az okát annak, hogy miért ne tehetnék meg még plusz néhány métert. Úgy tűnt, hogy Riley is szívesen sétált tovább. Aztán ott volt. Nem kellett tovább keresgélnem az okokat. Nem volt értelme tovább azon törni a fejemet, hogy mi hozhatott tovább ezen az isten háta mögötti kis partszakaszon. Az illat árulkodó volt, noha magát a tulajdonost még nem láttam, csak valahol a távolban. Nem siettem, nem akartam odaszaladni, mert kitudja. Lehet, hogy csak az érzékeim űztek velem csúnya tréfát, és igazából nem is azt találnám ott, akire számítottam. Akit titkon még mindig kerestem, hiába tudtam, hogy vissza fog térni. Illetve csak remélni tudtam, hiszen a korábbiakból kiindulva ennek egyáltalán nem volt nagy a valószínűsége, mégis hinni akartam benne. Miközben erősen szorítottam a kezemre tekert pórázt, egyre inkább csökkent a távolság. Már csak jó tíz méter maradt, és ezúttal kezdtem sajnálni, hogy így öltöztem fel. Hogy ilyen ormótlan nagy kabátot vettem magamra, hogy ilyen egyszerű volt a külsőm. Persze, honnan is tudhattam volna, hogy ki kellene öltöznöm a mai sétához? Mindig a legkényelmesebb ruhadarabokat aggattam ilyenkor magamra, de mintha most szégyelltem volna mindezt. Ettől függetlenül fejemet felszegtem, mint a legbüszkébb királynők szokták, zöld tekintetem a férfi hátára szegeződött. Talán szándékosan nem venne észre? És egyáltalán, miért nem szólt, hogy visszatért? Mióta volt itt? – ilyen, és ehhez hasonló kérdések cikáztak végig a fejemben. A fájdalom és az öröm kettőse újra felütötte fejét a belsőmben, és képtelen voltam szabadulni tőle. De nem tehettem meg, hogy a nyakába borulok és örömkönnyek között sírva rebegem, hogy mennyire hiányzott, és milyen nagyon szeretem őt. Nem, ez nem illett volna egy erős nőhöz, csak egy gyenge virágszálhoz. - Noël, te vagy az? – kérdeztem bátortalanul, félszegen. Hangom nem volt hangosabb, mint az indokolt lett volna az elsuhanó patak hangjai mellett. Igazából még csak azt sem tudtam, hogy jól látok-e, hogy jól érzem-e, amit érzek. Nem lehettem biztos benne egészen addig, amíg oda nem fog fordulni felém, Ha szándékosan rejtőzött volna el előlem, akkor már rég eltűnt volna, mielőtt ideérek hozzá. De nem tette meg, így pedig teljesen összezavarodottnak éreztem magam. Miért nem jött elém? Mostanra biztosan észrevette már, hogy én is itt vagyok. Mégis, miért nem jött ő elém?! Miért nem szólt, hogy itt van? - Noël! – mondtam ki újra, immár határozottabban, de ajkaimon nem jelent meg mosoly. Nem, biztos, hogy nem a képzeletem játszott velem. Nem volt szokása a szervezetemnek, hogy tréfát űzzön velem.
Borzongott a hátam, minden lépésével, amivel közelebb került. Mi ez az érzés? És miért ilyen rohadtul intenzív?! Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi történik, mi megy bennem végbe... azt meg végképp nem értettem, hogy miért. Hagytam időt mégis... Talán neki... talán nekem. Talán egyszerű lett volna, ha szimplán tovább sétál, és nem zsibogtatja tovább azt a marha nagy sötétséget, ami a fejemben vert ütemesen. De, hogy megforduljak? Felejtsd el... nem ment. A szívem mégis magasabb frekvencián kezdett el verni, ahogy végül hangja a fülembe ért, amit már rég nem a mocskos, és keserű zenék egyvelege uralt. Helyette csönd volt, amit felváltott az az idegen... mégis melegséget hozó hang, amivel... megszólított? Noël... verte vissza a fülem újra és újra. Nem, nem tudom kiről beszél, viszont jobb híján - tekintve, hogy makk egyedül vagyok rajta kívül -, valószínűnek tartottam, hogy hozzám szólt. Aztán újra ezernyi gondolat tódult a fejembe, megrágta az elmémet. Szóval ismerne? Ha valamiféle néven nevez, akkor annak oka van! Muszáj megfordulnom...
Fájdalmasan sóhajtottam fel. Kétségtelen, hogy lövésem se volt róla miért. De fájt... Aztán lassan, óvatosan újra felé fordítottam a fejem. Eleinte csak ennyi ment. Eleinte csak félszegen pislogtam fel rá. Az arca... nem. Semmi. Rohadtul nem tudtam... én nem... nem emlékeztem. Pedig... meglehet: illendő lett volna. Végül haboztam bár, de lassacskán emelkedni kezdtem, szótlanul, megrögzötten tapasztva íriszeimet az övébe. Ki ez a lány...? És miért borsódzik még mindig a hátam, sőt... talán egyre jobban... - Ne haragudj, de... Hozzám beszélsz? - hangom elcsukló, szinte alig hallható volt. Egyik szemöldököm mégis játékosan felszaladt, noha tekintetemben sokat mondó űr, és kérdő fény csillant. - Úgy értem... hülye kérdés. Nyilván nem szellemet láttál! Vagy... igen? - kacagtam fel, noha elég vérszegényen, és zavarodottan, kicsit még el is pillantottam oldalra, hogy megbizonyosodjak róla, valóban csak ketten vagyunk. Egy ideig viszont nem tudtam eldönteni mit kéne mondanom, vagy, hogy egyáltalán kell-e bármit is hozzátennem még ehhez. Mégis a kétség belém ült, mardosott, és ahogy a vonásait pásztáztam egyre jobban görcsbe rándult a gyomrom. - De bunkó vagyok... - (nem csoda... ehh...) léptem egyet hozzá közelebb, könnyedén, mégis távolságtartón, míg végül jobb kezem feljebb lendült. - Colin vagyok. Talán... keversz valakivel. Bár, én lennék a legboldogabb, ha nem így lenne. - csak hebegtem, magyaráztam összevissza, zavartan villantva egy idétlen félvigyort is. Még a levegő is a tüdőmre fagyott, ahogy az esti hideg szél megkóstolta a nyelőcsövemet.
Nem tudom, hogy miért volt még mindig bennem ez a rossz érzés. Jobban mondva, nagyon is jól tudtam, csak nem akartam most törődni azzal a csalódottsággal, ami erőt vett most rajtam. Nem fogtam fel, hogy miért nem szólt, hogy visszajött. Mielőtt elment, olyan kitartóan próbálkozott, és én már majdnem beadtam a derekam, de most pontosan ez volt az, ami megerősített abban, hogy jobban tettem, hogy nem futottam vissza ölelő karjai közé egyből, mihelyt újra feltűnt az életemben. Akkor úgy gondoltam, hogy megérdemli egy kicsit, hogy még szenvedjen. Hogy legalább fele annyira szenvedjen, mint egykoron én, sőt, mind a mai napig szenvedtem, még ha nem is vallanám be magamnak soha. Mégis, még mindig én voltam az helyette, akiben nem volt rendben minden. Igen, hiszen úgy látszott, hogy ő tökéletesen jól érzi itt magát egyedül, még ha egy kicsit elveszettnek tűnt is. Végül mégsem bírtam ki, pedig szerettem volna. Ki kellett volna bírom, erősnek kellett volna lennem, de valahol mélyen számon akartam őt kérni újra, hiába nem volt jogom hozzá. Illetve, ha jobban belegondolok, mégiscsak lett volna jogom, még ha én ezt nem is akartam behajtani rajta. Megérdemelte volna, annyi biztos. - Mégis kihez beszélnék? Hogy kérdezhetsz ilyet?! – hangomból némi felháborodás csendülhetett ki, bár ennek én abszolút nem voltam tudatában. Nem akartam semmiféle érzelmet mutatni felé, de úgy látszik, hogy képtelen voltam még most is megtartani azt a három lépés távolságot, hiába voltam nagyon mérges, és még annál is sértettebb. Nem értettem az egész viselkedését, és mintha valami megváltozott volna, csak azt nem tudtam, hogy micsoda. – Már magam sem tudom… - motyogtam kissé értetlenül. Szellem volna? Tényleg csak hallucinálnék, és a képzeletem játszana velem? Valami gond van a fejemben? Még ez is megeshetett, ennek következtében pedig felütötte az a gondolat a fejét bennem, hogy meg kellene holnapután vizsgáltatnom magam. Nem lett volna bölcs döntés egy emberrel elvégeztetni a vizsgálatokat, de én még az előtt megnézhetném az eredményeket, hogy bárkinek a kezébe kerülne. Nem, ezzel a lehetőséggel most tényleg nem akartam foglalkozni. Lábaim földbe gyökereztek, az egész helyzet annyira abszurdnak tűnt számomra, hogy nem tudtam eldönteni, most sírjak vagy nevessek. Őszintén mondom, hogy mind a kettőhöz kedvem lett volna, ennek ellenére azonban továbbra is tanácstalan arcot vágva ácsorogtam, két kezemet mélyen a zsebeimbe rejtve. Legalábbis egészen addig, amíg felém nem nyújtotta a kezét. Igen, itt szakadt el a cérna, itt estem végképp kétségbe, amikor már az égvilágon semmit nem értettem az egészből. - Megijesztesz! – jelentettem ki őszintén. – Miért van új neved? És miért nem szóltál, hogy visszajöttél? – vontam végre kérdőre azért, ami annyira bökte a csőrömet. – Nem hiszem el, hogy már megint ezt csinálod! Hogy teheted így a hülyét? Hogy teheted ezt velem?! – fakadtam ki végül, mire a kutya nyüszítve húzódott közel hozzám, a lábamhoz simulva vigaszként. – Sértő, hogy ennyire tartasz, mikor pár hónapja még teljesen másik arcodat mutattad. Legalább a húgod is tudja, és szándékosan nem szólt, hogy visszajöttél? – lovalltam bele magam teljesen. – Annyira más vagy… - ráztam meg a fejemet még mindig tanácstalanul pislogva rá. Akkor még nem tudtam, hogy valószínűleg a vérvonala volt a ludas az egészben. Eszembe sem jutott.
Oké, egy pillanatra rohadtul nem értettem mi van. Vagyis... azt hiszem, hogy nem értettem... A kérdések gyorsan, és hirtelen értek, mintha egy rohadt nagy adag jeges vizet vágtak volna a nyakamba. Még a szemeim is elkerekedtek, és jó pár lélegzetvételig egy kurva szót nem tudtam szólni. Döbbenten kerestem az arcára olvadt miértek mögötti utat, amik talán fényt hoznak ebbe kicseszett sötétségbe. De semmi... Hallottam, hogy beszél... még értettem is, és azt kívántam bárcsak tudnék neki bármilyen, épkézláb "magyarázatot" adni. Nyeltem egyet. Ekkora tirpák állat lettem volna? Meglehet... hiszen, most már ha hülye is volna - ami nyilván nem -, akkor is rájött volna, hogy nem az vagyok, akinek gondolt. Tehát... én leszek ez a Noël-nek nevezett kölyök, aki láthatóan is elég nagy szarban van a szöszinél... Kergettek a kétségek, kergettek a fájdalom kibontakozó magvai.
Aztán csend lett. Én pedig még mindig nem tudtam hirtelen mit mondjak. Remegtek az ujjaim, az egész vállamon átfutott valami idegen, hideg hullám. Miért nem emlékszem?! Mi az istenért nem megy?! - Vár... várj egy kicsit! Kérlek... - ráztam meg a fejemet tudatlanul, értetlenül, továbbra is üres pillantással keresve a másikét. Talán, ha becsuknám a szemem... igen... talán akkor visszaemlékezhetnék ezekre a zöld, smaragdos szemekre. Mégsem ment... Keserű sóhaj szökött fel belőlem, ahogy zavartan kerestem a szavakat... - Én... ne... nem tudom ki vagy. Ne haragudj... Ez... tudom, illetve, lehet, hogy hülyén hangzik, vagy őrülten; hiszen most már elég nyilvánvaló, hogy ismersz! Aminek én rohadtul örülök; bár ahogy elnézem, eléggé nagy barom lehettem... valamikor... - nyögtem fel szárazan, halkan tördelni kezdve az ujjaimat, amiken már a dér is jócskán meg lelete a helyét. - Figyelj én... Bizonyára, ha emlékeznék... Akkor biztos, hogy lenne ide egy egyszerű és kézenfekvő magyarázatom, de nincs. Nem tudom honnan ismersz, nem tudom milyen néven ismernek mások... azt se tudom, hogy... - akadtak el a szavaim, ahogy tudatosultak bennem a szavak. - Van egy húgom?! - döbbenten pislogtam rá, meglepetten, meglehet, ez hirtelen túl sok információ volt a számomra. Elnémultam, mint akiben a némaság vert volna sátrat, mint akinek ezer fogóval szorítják a torkát, hogy még véletlen se merjen megszólalni. - Ki vagy te...? - bukott ki belőlem végül a kérdés, ami mindez idáig folytonosan megkerült, felütötte bennem a fejét. Egyszerűen tudnom kell, egyszerűen... annyira intenzíven hat rám még az illata is, hogy a mögött muszáj lennie valaminek... Mégis, a hangom nyugodt volt, talán kicsit esetlen is... érdeklődő. Hirtelen még azt sem tudtam eldönteni, hogy miért vonzódom ehhez a nőhöz ennyire, mert szinte késztetés érzek rá, hogy megérintsem! De... minden olyan sötét idebenn...
Kezdőlap
//
//
