Hallom, hogy Ethan rám szól azért, hogy szedjem össze magamat. De, még is ki mondta neki, hogy el viszem őt magamhoz, és egy németjuhász szeme elött csókolózzak ezzel a kis aranyoskával? Minden esetre, Ethan felé nézek, kissé meg döntött fejjel. ~ Rendben, össze szedem magam. ~ Mondom neki gondolatban, és egyenesen a Ghot lányhoz lépek, és át ölelem. Kezem, a csípőjén pihen. Hallom, hogy be mutatkozik, de érzékelem, hogy hazudik Samanthának. De, ő ebből szinte semmit nem érzékel. - Neked is nagyon örvendek Ethan Goodwill. - Mondja, és látom amint az ő kezét is meg csókolja. Ethan, felhozza az ital ötletét, de nagyon remélem, hogy nem azt tervezi, amire gondolok, mert akkor nem tudom a csajjal alá íratni, a titok tartási szerződést, ha atom részeg a csaj, bár talán ezvolna a legjobb meg oldás, mert akkor nem emlékszik a mai napból semmire. Vagy, pedig az éjszakából. - Nekem tetszik az ötlet, de csak akkor megyek, ha Ally is jön. - Mondja az egészet, lágyan búgva. - Ne aggodj, megyek én is. Tényleg, van a közelben, egy hely, ahova beülhetünk inni? - Elsö mondatomat, Samanthához intézem, míg a kérdést, Ethannak teszem fel, de ha nem tud, az esetben, én mintha láttam volna egyet, bár lehet, hogy ott csak üditőt adnak, bár majd meglátjuk.
Nagyszerű! Az ígéret, miszerint összeszedi magát, egyfajta biztosíték számomra, hogy nem hiába játszom újfent a jóképű szomszéd fiút, a Casanovát. A bemutatkozásom természetesen jön, idősebb farkas vagyok, mint Ally, nem érzékel a hazugságomból semmit. Felesleges is volna, hiszen odabent a boltban neki O'Neillként mutatkoztam be. Ami, ha nagyon szigorúan vesszük, pusztán egy újabb hazugság, hiszen én vagyok Lord Derby... Ethan Robert Stanley. A Gróf. És most mégis... Ahelyett, hogy uradalmam falairól vakarnám veszetten a vakolatot, két leszbikus, de legalább is biszexuális lánnyal ütöm el az időmet. Hová süllyedt a világ... A kérdésem nem marad sokáig felelet nélkül. Kedvem lenne felciccenni, amiért ilyen gyerekes ragaszkodás fűzi Samanthát Allisonhoz, pedig alig fél perce találkoztak először. De nem forgatom a szemeimet, nem sóhajtozok, csupán laza vigyorral ütöm össze a két tenyeremet. - Nagyszerű! - mondom lelkesen - Hát persze, hogy jön, miért is ne jönne? - kacagok fel röviden - Tudok egy pubot a közelben, de ha esetleg zárva lenne,mehetünk hozzám is. Ejtem el a megjegyzést "csak úgy", ha esetleg túl jól sikerülne az ivászat és némi privát szférára óhajtoznának. - Én vezetek. Kacsintok a lányok felé, a fejemmel pedig az autóm felé biccentek.
Hallom, hogy Ethan úgyan arra a kérdésre válaszól, mint amire én már válaszóltam, és én is kapok választ. Samanthával, egyszerre nézzünk a jelzet irányba, és egy kiválló állapotban lévő Oldsmobilt nézzünk. Valamint ő vezet, ami érthető, mert az ővé. - Ok, rendben nem akarok egy hállátlan dögnek látszani, ezért jóságodért cserébe, kapsz tőlem valamit. - Mondom neki, és közben indulok is az autója elé, miközben Samantha fenekén pihentetem a kezemet. ~ Azért, remélem, hogy nem arra gondol, hogy Samanthán fogok vele közösködni, mert akkor téved. ~ Mondom magamban, majd látom, hogy Samantha rám nézz azokkal a gyönyörű szemeivel. Aztán, hozzám szól, azzal az imádni való hangjával. - Mit tervezel Allison? - Kérdi tőlem, és mintha egy kicsit meg lenne illetődve. - Ne aggodj, nem tervezek semmi olyat, de ha már úgy alakult, akkor kap ő is egy partnert, az éjszakára. - Mondom neki, miközben a kocsi elé haladunk.
Elmondhatatlan elégtétellel tölt el az, amikor kiejti a száján a szavakat: hogy a jóségomért cserébe kapok valamit. Hát hiába, hány templom oltárán hallottam már hasonlókat? Hány éhes száj harapta hasfalamba mindezt? Most sem élvezem kevésbé a helyzetet, mint eddig. Kíváncsi és némiképp szemtelen fénnyel a szemeimben pillantok Allisonra, ajkaim vészterhes mosolyra húzódnak ezt üzenve: kíváncsian várom. - Csak nem azt gondolod, hogy nem tudok szerezni magamnak? - kérdezem szelíd és lesajnáló éllel, mert igazából roppant sértő a feltételezés, nincs szükségem kerítőre és köszönöm, de egyelőre bőven kielégítő számomra kettejük társasága. A többit majd meglátjuk. A kocsihoz érve gáláns vagyok, kinyitom a hátsó ajtót a hölgyek előtt, és amikor beszálltak, finom határozottsággal csapom be mögöttük. Megkerülöm a kocsit, beülök a volánhoz, a motor pedig finom és mély berregéssel köhögi fel a benzingőzt. Elindulunk. - Aztán nem összemocskolni az ülést, míg odaérünk! - nevetek fel kellemes csengéssel - Valódi bőr, drága a tisztíttatás. Már így is kérdéses, hogy a szagukat mennyi idő lesz kiszellőztetni, de magasztosabb célokért cselekszem. Kellenek a "barátok".
- Márpedig, azt is verd ki a fejedből, hogy veled csináljuk édes hármasban, te legfejjeb, a fotelből nézheted a műsort, és a jegy minimum egy fehér édes. - Szólok neki, miután ő kérdez tőlem, bár akár vissza is kérdezhettem volna, de mégsem teszem meg. Ethan, kinyitja nekünk a hátsó ajtót, és mi be is szálunk. Samantha ül be elsőnek, és utánna én. Kényelembe helyezem magam, és magamhoz húzom Samanhát, és még azt sem várjuk meg, hogy Ethan a sofőr ülésbe üljön, és máris heves csók váltásba kezdünk egymással. Meg hallom Ethan mondatát, mire nekem reagálnom is kéne, de ezt csak a két csókunk közti szünetben tudom megtenni. - Nyúgi van, csak csókolózunk, ez még nem sex, de ha ennyire félted tőlünk a bőr ülést, akkor egyikünket ültezsd az anyós ülésre. - Mondom neki, majd Samantha el mosolyodik, és ismét egy hosszú csók váltás következik, majd megragadom Samantha jobb kis kacsóját, és a középső és a gyűrüs ujját veszem a számba, és érzékien nyalogatni kezdem pici ám mégis hosszú ujjacskáit.
//Ha át kell írni valamit, kérlek szólj, de ha nem akkor a következő kőrt már a másik helyere írd, és bocsánat, hogy ennyit kellet várni. ^^ //
...Tudnám miért ülök itt, ezen a stégen? Mert, hogy rohadtul nem világos, hogyan is kerültem ide. Az oké, hogy a hajóm az... hát az valahol itt van, valamerre... De ennyi. Nem tudtam sem az időt, sem azt, hogy az a tizenöt sörös doboz - plusz a kezemben lévő -, valamint a négy ide-oda gurulgató vodkás üveg, hogy került mellém. - Fúh - szüttyögtem, ahogy a lábaimat a vízbe lógattam, miközben egyik tenyeremmel igyekeztem megtartani a súlyomat. - Fúh baszki... - nyeszletten buktak ki belőlem a szavak, noha nem voltam rest lehúzni a maradék sörömet. A doboz zörögve, hangosabb pattogással landolt a többi között. - Nah... vajön van itt mégh valammmi? - kotorászni kezdtem magam körül. Néhány percig erősen úgy festhettem, mint valami idióta, aki a kontaktlencséjét kutatja a vaksötétben. Leszartam, amúgy. - Na ugyaaeh! - kaparintottam meg egy bontatlan Iceberg-et. Kényelmesen tekertem ki a nyakát, majd csókoltam is össze az üveggel. Az biztos volt, hogy késő van, ahogy az is, hogy közel s távol - egyelőre - tök egyedül voltam. Leszámítva a legyilkolt dobozokat és üvegeket. Tudom, totál szánalmas voltam, tudom na. De már jó pár nap eltelt mióta találkoztam Joaná-val, és egyelőre nehezen ment túltenni magam rajta. Legalábbis, mikor egyedül voltam. Ami nem jellemző az elmúlt napjaimra, de ma... ma egész nap magammal kellett szórakoznom. Nem is érdekes, mert ezúttal is ökör vagyok, aki magában iszogat, ráadásul holt részegre vedelem magam lassan. - Kéneh egy... pizza! Ighen. Piszza kell! - jegyeztem meg csak úgy, a vodkás üvegnek magyarázva. - Na várjsz... Minnyá' hívok egy pidzzát! - azzal már matatni is kezdtem a telefonom után, amit be kell valljak: elég nehézkesen sikerült előhalásznom. Tárcsáztam. A vonal túlvége harmadszori csengetésre társra is lelt. - Ha-haló! Pizzah?! Naaa, azzzvan, hogy kellesz. Vagyis e-egy pizza... Azz kéne! - magyaráztam még különféle feltéteket, amik szerintem nem is léteztek mondjuk, de azért mondtam a magamét. A társalgópartnerem meg folyton visszakérdezett... Nem ért, nézd meg! Mondjuk az "uram, maga talaj részeg" teljesen elkerülte a figyelmemet. - Mondom csízérderland! Csíz!Érderöelndddd... Betűzzzem iss akkor most? Mert nem tudom, jóü? Hah? - rám tette. Tényleg rám tette! - Hát akkor szívd felhh... - vontam fel a szemöldököm elsőre, majd egy nem tetszést keltő grimasszal hajítottam a hátam mögé a mobilt. Halkan koppant, épp, hogy lekívánkozhatott róla némi zománc. Mindegy, már ez se érdekelt. Nincs pizza, nincs semmi. Csak a vodka, meg én... na meg a víz, ami már biztos voltam benne, hogy pépessé áztatta a talpamat. - Joana... - motyogtam eleinte, míg végül már idegesen kiáltoztam a nevét. Aztán bekussoltam. Talán öt perc volt, nem tudom... A hátamra vetődtem, sötét íriszeimben pedig az ezernyi fénylő csillag kezdett el égni, villanni, idővel képtelen alakokra osztódni. - Joana... 'sesszd meg, ahh... - mormoltam, ujjaimat összefonva borítva rá tenyereimet a homlokomra. Közben már felfigyelhettem volna a léptekre... igen, ha mondjuk totál észnél lennék biztos hallottam volna őket. De jelenleg a farkasom is halál lustán nyúlt el, feltartott mancsokkal, békésen horpasztva. Pedig jobb lenne, ha ennél óvatosabb lennék egy falka területen... nem?
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Abban a hitben éltem, hogy a Vörös Hold után mát aligha jöhet olyan dolog, ami képes lesz hosszabb időre elcsenni a mosolyt az arcomról és mint kiderült, nagyon is tévedtem. Oké, nem süllyedtem masszív depresszióba, mint április után, de kellőképpen egy pont körül járt az agyam az Alec-el való találkozásom után. Megannyi kérdés, homályos pont és még azon is eltöprengtem, vajon jó ötlet volt-e azt mondani neki, hogy nem vagyok kíváncsi okokra, a múltra. Egyik pillanatban így gondoltam, másikban pedig megremegett a sziklaszilárdnak hitt elképzelés. Frankó volt... Az étteremből léptem ki, merthogy a munka nem áll meg, zűrös magánélet ide, vagy oda, nekem fakanalat kell ragadni és a toppon kell lenni. Az a mázli, hogy Darren a főnököm, ő meg csak nem fog kirúgni, mert esetlegesen ma este túl pépes volt a krumplipüré, merthogy én olyan erősen passzíroztam, hogy félő volt, a lábast is belekeverem. Nem is foglalkoztam vele, legalább egy kis munka valamennyire elterelte a figyelmem, hála égnek elég sokan voltak, így folyamatos volt a pörgés. Este tíz körül járhatott, amikor végre szabadultam az étteremből, némi fáradtság ült a szemeimben, ahogyan az autóm felé lépkedtem, ám azon nyomban elillant onnan, amikor meghallottam a nevemet. Ez még hagyján, nem is biztos, hogy érdekelt volna, mert nyilván más Joana is él rajtam kívül a városban, csakhogy a hangot ezer közül is felismerném. Dühösen vágtam be a kocsiajtót, merthogy már épp bepattanni szerettem volna, zsebre vágtam a kulcsot és nem sietős léptekkel indultam meg a hang irányának forrása felé. Csak akkor toppantam meg, amikor megláttam a stégen ülve. Akarok én egyáltalán ilyen állapotban beszélni vele? Csatak részeg volt, már messziről bűzlött, a határozottságom pedig semmivé lett. Az istenit! Dühösen toppantottam, mert baromira nem pálya, hogy ilyen döntésképtelen állapotba taszajt, majd határozott léptekkel indultam meg felé. Mellette álltam meg, hogy leguggoljak mellé és cseppet sem finomkodva ragadjam meg a felsőjénél fogva. Nem rántottam fel, csupán annyira, hogy érezze, itt vagyok és a feje kissé felemelkedjen a földről. - Mégis mi a lószart csinálsz?! - morogtam a fogaim között, farkasom karmazsinja ült meg a szemeimben. Piszok mód dühös voltam én is és a bundás is, ő azért, mert a város kellős közepén óbégatja a nevünket, én meg azért, mert így kell látnom, mert ennyire elhagyta magát. Cseppet sem tetszett a látvány. - Három választásod van és mielőtt még megkérdeznéd, nem viccelek, teljesen komoly vagyok. Sőt, kifejezetten kedves, hogy még választást is hagyok neked.. - kicsit közelebb hajoltam hozzá, bár még mindig nem másztam bele az arcába. - Egy, beleváglak a vízbe, hogy kijózanodj. Kettő, addig verem a fejed a földbe, amíg kijózanodsz. Három, megpróbálod magad összeszedni és abbahagyod ezt a gyerekes viselkedést! - ekkor eresztettem csak el, de nem foglalkozva azzal, hogy szépen visszaengedjem, így ha nem tartotta meg a törzsét, akkor bizony koppant a buksija. Felállni azonban továbbra sem álltam, mindössze megfeszült izmokkal várakoztam, ugrásra készen, ha esetleg valami ostobaságot tervezgetne.
Olyan hirtelen jött a néma csendből felszakadó hang erős tónusa, hogy izomból felrántottam magam fektemből. Aztán meg vissza is vágódtam a hátamra, gyönyörű művelet volt! - Au. - elsőre ennyi volt csak, amit érdemben tudtam reagálni, fájdalmam jeléül masszírozva a koponyám hátsó részét. Hunyorogtam csak, ahogy próbáltam megkeresni az újdonsült társaságom vonásait. Ja, nem... azért azt pontosan tudtam, hogy ki az; ha a hangját nem is tudnám úgy belőni, ahogy azt illene - józanul, például -, az illata bőségesen elárulta. Ujjai a felsőmbe kapaszkodtak, a rántását pedig nyilván éreztem. De hagytam, ahogy azt is, hogy hagy mondja, ami éppen ki próbál kívánkozni belőle. Komolyan; még az sem zavart, hogy visszalökött a földre, hogy a koponyám még egy adag jóságot érezzen. Bambán, mégis igyekvő figyelemmel követtem íriszeit, ajkát, ahogy darálta a szavakat. Hagy ne mondjam, hogy közben meg olyan idétlen vigyor ült a fogaim fölött, hogy egy muppet-showba is lazán beillettem volna. - Hú_de_fel_vagy_parpikázva! Na... akrom mondahni parippázva! Hmm... - elméláztam a tekintetén, ahogy küszködtem a betűk helyretételével. - Mossamúgy jobban festesz... És nézz' már! De czuki vagy! Aggódsz? - hát nyilván nem, de a kelleténél piásabb vagyok, szóval nézzük el nekem ezt. - Megamúgy_mellesleg... - fogtam rá az engem szorító ujjaira - Nem vagyok gyerekes! Kiérem magamnak! - és még pöffeszkedtem is volna, de nem voltam abban a pozícióban, hogy ez kivitelezhető legyen. Szóval maradtak az ujjai, amiket továbbra is a mellkasomhoz szorítottam. - Moss' őszintén! Miért zavar théged, hogy régesz vagyok? Nah... részg! Érted... Kicsi Jonny, monccsak miért érzem úúúgy, hogy felseglen izmoskodsz? - végig a szemeit néztem, habár nem kizárt, hogy az enyémek közben két világra tekintettek... balra és jobbra. Aztán kicsit komolyabbá vált az arcom, és a tartásom is erősebbé vált. - Told vissza a muszklimót, édi. Csak azzér tussz földhöz ékelni, mer' hagyom. Ja... megah ruhádért is kár lenne! - ez mondjuk kétséges. Az ereje - a korkülönbség végett - határos az enyémmel, köszönhetően a farkasának. Viszont ahogy én is tisztában vagyok azzal, hogy bitang, mint a betontörő, neki se szabad elfelejtenie, hogy én sem most másztam le a falvédőről. A farkasom kicsit megorrolt amúgy, de egyelőre csak dobogott egy helyben. Fogytán a türelme? Lehet... De az biztos, hogy felzargatták a lustálkodásból! - Inkább igy'l velem. Azz jóht tesz! - ültem föl, ezzel együtt pedig lecsavartam őt magam mellé, ezúttal már elengedve az ujjait is. Reakciót meg nem hagytam neki, egyszerűen a tenyerébe toltam az Iceberg-et. - Na - paskoltam meg az üveg alját, hogy az közeledjen csak a szájához. - Ne kíméljed! Vagy bajodd van? - őt figyeltem, csitítva az örömöt, ami egyébként megkörnyékezett. Biztos, hogy nem engedem neki, hogy lássa azt, mennyire örülök annak, hogy megjelent!
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Nem válaszoltam semmit, csak a szemeim szűkültek kissé össze. Nem értem, miért csodálkozik azon, hogy dühös vagyok és kiakadtam. Basszus, a nevemet ordibálta a város kellős közepén! Oké, nem a közepe, de akkor is! Bajba is kerülhetett volna, ha nem pont én futok bele, hanem egy másik falkatag. És igen, baszki, aggódom érte, emiatt is, meg azért is, mert ennyire részegre itta magát. Nincsen jól ez így, nagyon nincs. - Nem, nem aggódom, csak szimplán nem tetszik mindaz, amit látok! - ferdítettem kicsit az igazságot, bízva abban, hogy elég részegre itta magát, hogy ne szimatolja ki a füllentésem. - Ha nem vagy gyerekes, akkor ne is viselkedj úgy! - hajoltam közelebb, ezúttal már kissé belemászva a személyes terébe is, amennyire fújtattam, tuti érezhette az arcán a leheletemet. Nem sokáig tartott, hamar visszahúztam magam, amikor ráfogott az ujjaimra, így elengedni sem tudtam. Oké, nekem mindegy. - Feleslegesen izmoskodom? - ezt már nem bírtam megállni, valami hisztérikus kacajféle szakadt fel belőlem, valahol félúton a pánik és a jóízű nevetés között állhatott. - Miért akarod, hogy mindenáron a folyóba vágjalak? Kérned sem kell, ha így haladsz… - nem rejtettem el előle az érzéseimet a dolog kapcsán, pajzsomon átszivárgott minden, bár a szavaim bőven elegek lettek volna hozzá, hogy rájöjjön, mi zajlik le bennem. - Kérlek, mondd, hogy nem miattam van ez az egész. Hogy nem a találkozásunk miatt hagytad el így magadat… - ezúttal már semmi düh nem volt a szavaimban, inkább valami csalódottság ült bennük az értetlenséggel karöltve. Nem akartam, hogy miattam legyen. Nem akartam, hogy annyit jelentsek neki, hogy képes legyen erre. - Kíváncsi vagyok, hányat bírnál úgy lépni, hogy orra ne bukj - csóváltam a fejem, mert kétlem, hogy annyira használható lenne bármire is. Én tudom, hogy jóval idősebb nálam és hiába vagyok Muszkli, valamivel még így is felülkerekedik rajtam, de kérem szépen! Elég ránézni, szerintem a lábán sem bírna megállni… Lerántott a földre, a fenekem a stég fapadlójára huppant, a képemben meg már ott volt az az átkozott piás üveg. Szó nélkül téptem ki a kezéből, hogy aztán egy gyors mozdulattal a vízbe hajíthassam, mielőtt még képes volna megállítani benne. - Nem iszok és neked sem kellene többet - jelentettem ki határozottan. Elég volt ránézni a körülötte heverő dobozokra és üvegekre.. egyedül ennyit még soha nem pusziltam be egy ültő helyemben, pedig én sem a visszafogottságomról vagyok híres, ha piálásról van szó. - Igen, bajom van. Mert ez, amit most csinálsz, kurvára nem megoldás. De ezzel bizonyára tisztában vagy, hiszen elég nagyfiú vagy már, ugye? - fakadtam ki ismét, derékból fordulva felé. Tudtam, hogy a bajszát húzogatom és ha így haladok, kiakad a mércéje, de.. minden jobb lett volna ennél az egésznél.
Igazából éreztem, hogy mérges. Talán haragudott is. De voltam abban az állapotban, hogy ez tűnt a legkevésbé fontosnak. Na, nem úgy... csak szimplán erősebbnek éreztem azt, hogy örülök neki - még ha nem is adtam ezt a tudtára. Ahogy az arcomba hajolt úgy a vonásai simán szétcsúsztak a reitnámba, foszlányos, homályos képet adva valódiságáról. A lehelete cirógatott, az illata pedig önkényesen mászott az orromba. Beszívtam, míg ő elhajolt, és néhány pillanatig figyelmen kívül is hagytam azt, hogy éppen felkacag, és a folyóba vágásomat ecseteli. - De moss ténleg! Miért akarsz engem bevágni - böktem fejemmel az előttünk csordogáló víztömegre - oda? Büdös vagyok, vagy mizahvar? - a tekintetét kerestem, töretlenül, és bár meg találtam, vele együtt az energiái is átkaroltak, belémbújtak. Kicsit elkomolyodtam, szemöldökömet összerántva fürkésztem íriszeit. - Tisztázzuk, picim - ültem feljebb kicsit, egyenesedtem, amennyire erre lehetőségem volt - één nem vagyok elhagyva. - csettintettem a nyelvemmel - Az pedig, hogy miért issszom, az már egy máös kérdés. - a szavaim tisztultak, némileg az agyam is kezdett helyre állni, de még bőségesen éreztem magamban az alkohol jótékony hatását. - Hányat? Akkor inkább ne próbáljuk ki. - ráztam mega fejem, ezzel együtt pedig kedélyesen kacagtam fel. Egyébként passzolom, talán kettőt... vagy egyet. De biztos képes lennék valami amatőr lépés mutatványra.
Közben lerántottam, magam mellé, mert így sokkal jobban éreztem magam, és kész. Az mondjuk már marhára nem tetszett, hogy kirántva a kezemből az üveget, izomból bevágta a folyóba. - Hééé! - horrantam fel, kisebb lendülettel lökve magam az épp repülésben lévő üveg után. De már mindegy volt... az agytompító "szerencse" lének annyi... a víz kérdezés nélkül ragadta magával. - Az egy Iceberg volt... - jegyeztem meg morogva, a számat stílusosan rántva oldalra. - Tudod te mennyibe kerül egy Eyesbergg? Na. Szóval baja van. Még hozzá az, amit lát. Szuper. Mondhatom marhára nem vagyok tőle boldog! - Nagy, az. Éésakkor? Mit számít Jonny baba? He? - mászok a képébe, félig az oldalamon támaszkodva, félig a padlón. Nem zavart az sem, ha esetleg elhúzódott, nem vagyok szívbajos. - Nehogymár gondot okozz'n az, hogy iszok baszki. - nem, még nem emeltem meg a hangom, csak magyaráztam, tőle arasznyira. Tekintetem az övébe égett, és nem voltam rest engedélyt adni magamnak arra, hogy az ujjaim felkapaszkodjanak a tarkójára. A haját nyúztam, noha nem erővel, de szerintem lazán idegesíthette. - Tudod mi a baj? - döntöttem oldalra a fejem, ahogy továbbra is a tarkóján matattam. Ha ellökte a kezem én visszatettem, ha lefogta, kicsavartam, és... visszatettem. - Hogy fel se fogod mi van. Mer' persze... nem is tudod, ugye? - hangom érces volt, de nem támadó. Inkább keserűség bújt meg az érdes bariton alatt. - Elbasztam, oké? Lehet ezért iszom, lehet azóta amúgy alkesz vagyok! Számít ez neked bármit? Kérlek... Szarod le, igaz? Nem is baj. Szard le, jobb is. Elvégre... - vettem egy mély lélegzetet, és a lehető legközelebb hajoltam az arcába. - én magam is könnyelműen mondtam le arról, ami... - elkacagtam magam röviden - nem is volt az enyém! Hogy is lett volna már, nemigaz!? Pedig az van, hogy lehetett volna. - vagy nem, ez már a részletek dolga - De ha más nem... lehet, én akartam volna. Na látod szivi? Ez itt a baj! Ja, de ez nagyon! - ellöktem magam tőle, elengedtem, ezúttal már csak ujjaim hideg lenyomata kísértette meg a tarkóját. Felálltam - nehezen - és a stég végéhez léptem. - Kár volt bedobnod a piát, mos' mehetek utána... - caccogtam, karjaimat összefonva mellkasom előtt. Egyébként: komolyan fontolóra vettem, hogy a vodka után ugrok... Négy kilóméterrel arébb tuti utol érném!
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Öhm, igen, ami azt illeti büdös is vagy. Bár a fő célom inkább az lenne, hogy elősegítsem a kijózanodás folyamatát és észhez térítselek - nem titkoltam a célomat és az sem érdekelt, hogy neki nem tetszik. Reméltem, hogy alkoholmámoros tudatán azért átkúsztak az emlékek, miszerint tényleg képes vagyok megtenni és belehajítani a folyóba, ha úgy adódik. - Nem úgy tűnik - válaszoltam határozottan, mert szerintem igenis elhagyta magát. - Akkor mondd el, had értsem meg, miért vedeltél ennyit - erősködtem, persze, hogy erősködtem. Normál esetben magasról tettem volna rá, sőt, én is vele együtt ittam volna, de ez egyáltalán nem volt normál eset… Ő Alec volt, én meg Joana és ott volt a múltunk, meg a kilátós találkozásunk. Ennyi szerintem bőven elég, hogy ne nevezhessem normálisnak a helyzetet. - Szerintem se - ráztam meg morcosan a fejemet, mert tényleg nem volna jó ötlet, a végén magától borulna a vízbe, segítenem sem kellene neki.
- Igen, tudom. És rohadtul nem érdekel. De ha ezen múlik a boldogságod, hát kifizetem! - fakadtam ki, mert nem voltam képes elhinni, hogy egy szaros üveg pia miatt áll le itt nekem hisztizni. Hát kész röhej, komolyan mondom. - Hogy mit számít? Azt számít, kedves Alec, hogy most baromira nem úgy viselkedsz! - puffogtam tovább, csak a saját igazamat hajtogatva. Nem akartam elhinni, hogy ez itt és most tényleg megtörténik. Azon már nem is akadtam fenn, hogy Jonny babának hívott, nem volt olyan állapotban, hogy ez számítson valamit és csak gázabb lett volna a szitu, ha emiatt is elkezdek pattogni. Ujjai a tarkómra martak és hiába próbáltam lehúzni onnan a karját ráfogva a csuklójára, visszatette, aztán meg kicsavarta szorításomból a karját. Mint valami elfuserált kamasz-jelenet, csak itt a szokásos „nem, de, nem, de” párbeszéd helyett ezt műveltük. Hát pompás, oké, akkor had tapizza a tarkóm, talán úgy gyorsabban kiböki végre, hogy mi a probléma. Nem is kell sokat várnom, hogy belekezdjen, én pedig csak kussban ülök ott mellette, elviselve ujjainak érintését a tarkómon és az arcát, a tekintetét fürkészem. Akkor sem mozdultam, amikor felállt mellőlem, egészen addig a hátát bámultam, amíg meg nem hallottam a stég széléről érkező szavait. Sóhajtva tápászkodtam fel és megmasszíroztam a tarkómat, ezáltal tüntetve el onnan ujjainak bizsergető érzését. - Azt mondtad, hogy bízol benne, lesz még szerencséd látni. Én is bíztam benne, oké? És tudod mit? Baromira kiábrándító így látni téged. Helyre akarod hozni ezt az egészet? Hát tájékoztatlak, hogy így nagyon rossz úton haladsz! - hangomban ezúttal már nem volt semmiféle düh, inkább a keserű csalódás, mert annyira nem ezt vártam volna tőle. - Most elmegyek. És kérlek, ne ugorj a pia után - semmi búcsúzás, semmi „majd keress meg, ha kijózanodtál” üzenet. Én adtam neki egy esélyt a legutóbb, ha ő így kíván élni vele, hát legyen, én nem fogom neki megmondani, mit csináljon és mit ne. Ha nem szólt hozzám, ha nem tartott vissza, hát hátat fordítva mentem vissza a kocsimhoz, hogy minél messzebbre kerüljek ettől az.. egésztől.
Nem érti, és nem is baj. Hagyom, hagy mondja. Tulajdonképpen jogos, még ha bőszen ellenkezem is az ellen, hogy igaza van. Annyi mindent tudnék mondani, de nem teszem, és nem is vagyok az a másik vállán nyekergő vadbarom. Szóval megmarad magamnak, így is többet mondtam, mint akartam, vagy kellett volna. Az, hogy szerinte rossz úton haladok a helyrehozást illetően... na bumm. Lehet nem is kéne ezt tennem. Mármint, olyan görcsösen akarni, hogy rendbe jöjjön. Régen elvesztettem őt, túl régen. Már semmi sem ugyanaz, ez már csak a múltunk. Rohadtul csak az... Odavágnám neki, hogy sajnálom, hogy így lát, hogy sajnálom, hogy nem teszek eleget a szavaimnak, de ugyan már! Sose tettem nem? Az ő szemében nem vagyok más, mint egy csaló, egy szemétláda, és nem is róhatom fel neki, mert megint csak igaza van. Kedvetlenül állta hát fel, elmélázva a lehetőségeimen. Nem voltak. Most nem. Talán holnap, vagy később... De ma semmiképp nem tehettem semmit. Sem érte, sem magamért, és főként nem: értünk.
Csak a vállam felett néztem vissza rá, ahogy közölte: megy. Menjen, nem érdekel! Dehogynem... viszont ezúttal nem fogom visszatartani. Jobb, ha nem is lát így. Tovább. Visszafordultam, mélyen szívva be a folyó dús illatát. - Menj. - suttogtam csak, de attól nem tartottam, hogy netán ne hallaná. Valójában a szívem szakadt meg. Legalábbis egy kis része mindenképp. El kéne fogadnom, hogy nem vagyok más, mint egy szerencsétlen barom, aki mindig mindent elbasz. Akinek ez az egész nem megy. Hát hagytam, hogy menjen, és bár minden távolodó lépte egy-egy véres szög volt a mellkasomba: nem szóltam utána. Nem kellek neki, nem kell a társaságom - habár ezúttal érthető okokból -, akkor menjen. Ne is lássam.
Még pár óráig ott voltam, szinte mozdulatlanul bámulva a folyó sodrását, de nem. Nem ugrottam a vodka után. Nem volt már rá szükség, sosem volt, igazából. Még sem voltam jobban... Sőt.
Tavaszodik szépen lassan, ami annyit tesz, hogy elviselhetőbbé válik a hőmérséklet errefelé. Még a nap is kisütött, ahogy a kikötő stégénél várakozok az egyik asztalt foglalva be. Előttem kávé, elvitelre kértem, mert sose lehet tudni, hogy az újdonsült kolléga mennyire sétálós kedvű. Nem teher egyébként a várakozás, élvezem a délutáni nyüzsgést, mely főleg a turistáknak köszönhető errefelé. Még az egyik széket is elkérik az asztalom mellől, amit én szelíd mosoly keretében bocsátok rendelkezésére a mellettem helyet foglaló sokgyerekes családnak. Habár a dzseki mellé a sál még elmaradhatatlan viselet, - már csak azért is, mert beazonosítás céljából választottam ezt az élénk sötétkék árnyalatút - a bántó napfény ellen előkerült a napszemüveg, azon keresztül szemlélem a világot... főleg, ha annak ilyen formás lábai vannak! Igen, tudom, dögöljek meg, mert van párkapcsolatom és nem lettem tőle vak, de... a jó élet! Hát ez a nő pontosan errefelé tart és... - Le kell vegyem a napszemüveget képem elől, hogy biztosan jól látom, valóban Celeste az és nem csupán a szemem káprázik. Karácsonykor beszéltünk persze, de egy szóval sem említette, hogy őt is errefelé enné a fene. Nem mintha nem örülnék a ténynek, csak hirtelen köpni nyelni nem tudok, ő meg éppen olyan rohamosan közeledik határozott lépteivel, hogy szerintem egy kisebb hadseregnyi farkas se lenne képes visszatartani lendületét. Annyi azért van bennem, hogy felállva az asztaltól fogadjam a 'befutót' - már amennyiben nem szalad el a felismeréstől, hogy bizony a nagyapja az az informátor, akinek a társaságára ítélték a fentiek ezúttal.
Nagyon izgatott voltam ma reggel, ugyanis végre először vethettem bele magam az őrzői teendőkbe a városban, mióta megérkeztem. Már vártam ezt, korábban tájékozódtam is valamelyest, de azért csak nem ugyanolyan, mintha már tevékenykedhet is az ember. Márpedig nekem szükségem volt rá, és nem csak azért, mert el akartam terelni a figyelmemet a gondjaimról, hanem azért is, mert éreznem kellett azt, hogy hasznos tagja vagyok ennek a kis társadalomnak. Nem tudtam a nevét annak, akivel ma együtt kell majd dolgoznom, csak azzal voltam tisztában, hogy informátor. Ugyan megkérhettem volna apát, hogy derítse ki nekem, hogy en izguljak annyira, de abban mi lett volna a pláne? Így legalább egészen addig a pillanatig bennem lesz ez a kellemes érzés, amíg oda nem érek a megbeszélt helyre. Persze egy kis útba igazításra még nekem is szükségem volt, de már egész jól kiismertem magam a városban mostanra. Nem is voltam rest, hogy felfedezzem, mert másképp nem megy. Valahogy be kellett kerülnöm a véráramba, és sosem voltam az a típus, aki tétlenül ül és várja a csodát. Ezért is voltam olyan hálás máris a lehetőségért, amit kaptam. Persze azt senkinek nem vallottam volna be a világért sem, hogy majdnem egy órán át gondolkoztam azon, hogy mit vegyek fel. Nem tehetek róla, de jó benyomást akartam tenni, viszont azt sem akartam, hogy másnak tűnjek, mint amilyen vagyok. Ezért döntöttem végül úgy, hogy valami kényelmes, ám mégis csinos öltözékbe bújok ma, mellőzve a magas sarkú csizmákat, amiken egyébként szintén tanakodtam, hogy maradjanak, vagy vegyem őket fel. Végül kitartottam az eredeti elképzelésem mellett, ráadásul ez a darab meleg is volt, ami ezen a környéken bizony elengedhetetlenül hasznos tulajdonsága egy lábbelinek. Még csak az kéne, hogy elfagyjon valamelyik lábujjam! Miután odaértem a stég közelébe, leparkoltam az első felszabaduló helyre, és már a megbeszélt hely felé vettem az irányt, mikor megcsörrent a telefonom. Határozott lépteimről valahogy mégis lerítt az a lelkesedés és vidámság, ami ma hatalmába kerített. Most először éreztem azt, hogy végre van feladatom, hogy van miért felkelnem. Ott volt ugyan a ház is, amin dolgozni kellett, de eltörpült a mai mellett. Tekintetem a telefonálás közepette is ide-oda cikázott, és míg Corinne végeláthatatlan mesélésbe kezdett, én próbáltam megtalálni azt, akihez jöttem. Ennyi ember között valószínűleg nem lesz olyan egyszerű feladat, hacsak... Abban a pillanatban elakadt a lélegzetem, amint megláttam a felálló férfit. Addig nem is volt semmi rendkívüli, amíg a napszemüveg rajta volt, ám utána szóhoz sem jutottam. A barátnőm már háromszor szólított a nevemen, mire kapcsoltam, hogy éppen egy beszélgetés közepén tartottam. - Corie, most le kell tennem, ne haragudj! - dünnyögtem, aztán még az előtt süllyesztettem a telefont a kabátom zsebébe, hogy kinyomtam volna a hívást. Az iramon egyébként csak néhány pillanatig csökkentettem, aztán arcom felderült a felismerést követően, szinte szaladtam, annyira szapora tempóra kapcsoltam. - Te jó ég, ezt nem hiszem el! - fogadtam köszönés nélkül a férfit. Nem ugrottam ugyan a nyakába, de nem sok hiányzott hozzá. Helyette lefékeztem előtte, és csak úgy bámultam rá, mint aki még nem látott fehér embert. - Azt a mindenit! Tényleg te vagy? Te jó isten, milyen helyes nagy... bátyám van! - nevettem el magam vidáman, amint gyorsan kapcsoltam. Ha tetszett neki, ha nem, ha mozdult, ha nem, én bizony magamhoz öleltem, mielőtt kettőt pisloghatott volna. - Úgy örülök, hogy végre személyesen is láthatlak! Mondta anya, hogy a városban vagy, de... - nem fejeztem be, egyelőre szokni akartam az érzést, hogy megölelhetem a nagyapámat.
Ahogy felállok ültemből az asztal mellett és napszemüvegem is lekerül képem elől, úgy bizonyosodok meg az egyre közelebb és közelebb lépdelő személyazonosságáról egyre inkább. Van azért egy pillanat, amikor úgy vélem, most fog elszaladni Celeste az ellenkező irányba – látom rajta, ő is pontosan tudja, kivel hozta össze a véletlen – de végül nem így történik. Felderülő ábrázata láttán az én képemen is kiszélesedik a mosoly, még szórakozottan szét is tárom kissé karjaimat, mintegy megadóan. Eddig se volt titok előttem, mennyire kicsi a világ, de hogy ennyire az legyen! - Nem, az ikertestvérem! Persze, hogy én vagyok, ki más lennék, tündérke? – Nevetős a hangom, (általam használt) becenevén szólítom önkéntelenül is, ahogy ölelésbe torkollott a mozdulat egy rosszalló pillantással megtoldott morranást követően, ami a nagybáty titulust illeti. Ebből nem kérnék, Emmett is szív eleget véle még majd, ha engem kérdeznek. Akkor már maradjunk a Kyle-nál, azzal senki nem lő mellé! - Ami azt illeti, bíztam benne, hogy erre sor kerülhet idővel, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar és… neked nem New Yorkban kellene lenni, te lány?! Mi ez a módi, hogy már ez a Protektorátus foglalkoztat? Történt valami? – Informátor betegség talán, hogy ennyire átlátom a helyzetet, bár én inkább úgy mondanám: élettapasztalat. Nem véletlenül léptem meg én sem New Yorkba annak idején kicsit Seattleből, kellett a levegőváltozás. Igaz, akkor még nem sejtettem, mennyi minden fog megváltozni az életemben ezzel. Szorítok még egyet az ölelésen, mielőtt hellyel kínálnám unokámat – remélhetőleg kérdéseimre adott válaszának hallgatása közben – a mellettünk levő, általam foglalt asztalnál. Jó idő van már szerencsére ilyesmihez, a napsütés mellett pedig Celeste személye, ittléte is sokat dob a jó hangulatomon. Le se bírom venni tekintetemet a lányról! Miután egyetemre ment, megfogyatkoztak ugyanis a képek róla Lena részéről. Mintha lemaradtam volna, kihagytam volna egy komplett korszakot ez által az életéből… kész nő lett ez a csaj!
Teljesen átjárt az izgalom, ahogy rájöttem, hogy ma kivel kell majd együtt dolgoznom. Külön örültem annak, hogy legalább olyan vezet be a Fairbanks-i mindennapokba, aki még közel is áll hozzám. Vagy, ahogy vesszük, mondjuk inkább úgy, hogy aki családtag. Túlzottan sajnos még nem ismertem őt, de ami késik… - Nem tudom! Egyszerűen csak alig hiszek a szememnek… - vallottam be őszintén, miközben jó erősen megszorongattam őt. Nagyon örültem neki, hogy végre élőben is tudunk beszélni egymással, nem pedig csak telefonon keresztül. – Anya mondta, hogy itt vagy, és majd biztosan találkozunk, de erre egyáltalán nem számítottam! – nevettem el magam jókedvűen, kicsit szorítva rajta, mielőtt kibontakoztam volna az ölelésből. Kellemes érzés volt, annyi bizonyos. Olyan biztonságot sugárzó, mostanában meg szükségem volt az ilyen kis pozitív élményekre. - Már nem! – mosolyogtam ezúttal haloványan. – Itt van a családom, itt vagytok ti, és nagyon hiányzott mindenki, amíg én ott éltem. – előbb ki akartam kerülni a kérdést, de hát úgy tűnt, hogy tényleg érdeklődik, így miután helyet foglaltam és felvettem egy kényelmes pozíciót, megadtam magam. – Mondjuk úgy, hogy környezetváltozásra volt szükségem, és a Protektorok belementek mind a két részről. Most a város foglalkoztat, én lettem az új pilóta, meg itt is fogok vinni csoportokat erre-arra. – utaltam az idegenvezetői munkámra, hiszen azt sem szerettem volna feladni. - Kaptam a várostól egy házat is, de elég rossz állapotban van egyelőre, még nem lakható. Most anyáéknál vagyok addig, amíg a szükséges javításokat el nem végzik rajta… - forgattam a szemeimet, mert még mindig nem tetszett, hogy náluk kellett meghúznom magam ilyen vészmegoldásként. – Tényleg… nagyon ciki, hogy mindenkitől ezt kérdezgetem, de nincs esetleg valami mesterember ismerősöd? Szerelő, asztalos, villanyszerelő, vagy bármi… - soroltam egyből, hogy mikre lenne szükségem. – Sokat érdeklődtem már, de ezek közül te vagy itt a legrégebb óta. Bár azt sem tudom, mióta vagy itt… - jutott eszembe hirtelen, és egyből zavart mosolyra is húztam a számat. - Azért remélem egy egészen kicsit te is örülsz neki, hogy végre találkoztunk! – mosolyogtam rá szeretettel. Elhiszem én, hogy meglepődött és újdonság vagyok neki, de reméltem, hogy ez egy pozitív változás volt számára is, nem csak nekem. Én már nagyon vártam ezt a pillanatot, izgultam is miatta eleget. Pedig reggel még azt sem tudtam, hogy kivel fogok összefutni. Akkor valószínűleg még rosszabb lett volna a helyzet, de ezt az aprócska titkot inkább megtartottam magamnak. Elég ciki lenne, ha tudná a nagyapám, hogy miatta öltöztem át többször is. Hiszen ő családtag, de olyan családtag, akit először látok.
- Én se igazán gondoltam, ami azt illeti. - Jegyeztem meg csendesen, miközben karjaim közt tartottam a lánykát, képemre pedig lelkesedése rajzolt őszinte, örömteli mosolyt. Kicsi a világ, de mocskosul; ezek után ne merje nekem senki az ellenkezőjét állítani! - Aha... - Én meg most jöttem le a falvédőről édesem, hát persze! Lehet, mást megtévesztene ennyivel, de édesanyja révén ismertem annyira, hogy ne vegyem be a családommal akartam lenni dumát teljesen. Ennek megfelelően szalad finoman feljebb szemöldököm is, s úgy fest, nem szeretne adósom lenni az unokám. Másodjára már meg tudok békélni válaszával. - Ez azért elég menőnk hangzik! - Szélesedett mosolyom a munkája kapcsán, majd kihúztam neki egy széket az enyém mellett az asztalnál. - És akármi is okozta a környezetváltozásra való igényt, azért örülök, hogy itt vagy. - Mehetett volna a világ túlsó felére is, de nem ilyen nevelést kapott ez a nagyszerű nővé felcseperedett kislány. Sajátjai felé húz a szíve, ennél szebb dicséret pedig aligha kell szülőnek, nagyszülőnek felőle. Nevetve kínáltam hellyel, sejtettem mennyire nem repes az ötlettől, hogy hosszú idő után megint csak a szülőkkel kényszerül egy fedél alá. Kérdése ugyanakkor kissé visszább vesz jó kedvemből. - Fúú... - Szusszanva foglalok helyet abban az esetben, ha ő hasonlóképp tesz, máskülönben jót állok magamért továbbra is. - Most így zsebből nem tudok előrántani neked egyet sem, de megvannak az előnyei annak, ha a nagyapád a helyi újság főszerkesztője. - Vigyorodtam el kissé. - Tudod a számom, írd össze, mi kell és hétfőn körbekérdezek az irodában neked! - Ajánlottam, hisz nem volt fáradtság, ha kicsit jobban értettem volna a dolgokhoz és nem csak amolyan amatőr ezermester módján ezt-azt javítgatva meg, magam ajánlottam volna fel a segítségemet, de így jobban jár vele, ha én nem kontárkodok ott a dolgokba bele. - Különben csak néhány éve vagyok én is itt. Kellett valaki, aki vigyáz a féltestvérem hátsójára! - Szélesedik vigyor képemen, mert esélyesen nyakon lennék testvérien vágva Kate által, ha hallaná ezt, na de a legjobb az egészben pont az, hogy nincs itt, hogy ezt megtegye. Megjegyzésére fel kell vonjam szemöldökömet, hitetlen kifejezést ölt képem és mosolyom is efféle szám szegletében. - Ezt most.... komolyan, Celeste? Mióta megszülettél, mást sem szerettem volna jobban! És most már talán megérted, miért nem tehettem meg. - Szelídül meg mondandóm végére mosolyom, ahogy rá tekintek. - De jobb később, mint soha, nem igaz kölyök? - Szusszanva nyújtottam mancsomat felé, hogy kezére fogjak egy szeretetteljes pillanat erejéig, majd kissé megadóan, mint ki álomból ébred, szusszantam. - Na és mennyit tudsz az ügyről? Vagy csak közölték veled, hogy gyere ide és majd ez a vén marha mindent elmond?
- Nem voltam túl meggyőző, igaz? - mosolyom kissé szomorkássá vált a téma miatt, de még túl friss volt. Egy ideig biztosan így lesz ez még, aztán elmúlik. Én már szerettem volna ott tartani, de ez nem így megy, én is tudom. - Szerintem is az! - egyből kapaszkodtam a lehetőségbe, hogy témát válthatunk. Jobb volt a munkámról beszélni és büszkélkedni, mint az elfuserált jegyességemet taglalni, bár úgy éreztem, hogy megtehetem vele. - Tudod, őszintén mondom, hogy én is örülök neki! Pedig nem is gondoltam, hogy még ennyi rokonba sikerül belefutnom, főleg egy ilyen kicsi városban... - közben kényelmesen elhelyezkedtem a széken, már amennyire kényelmesnek lehetett nevezni az ülőalkalmatosságot. - Egyébként felbomlott a jegyességem... ezért jöttem ide, de apu még nem tudja. A jegyességről sem tudott, szóval értékelném, ha... tudod! - nem mondtam ki a kérést, hogy ne beszéljen vele még véletlenül sem erről, de bizonyára magától is rájött, hogy ezt szeretném. - Tényleg?! - kerekedtek el a szemeim. - És még nem értesültél róla, hogy jövök? - cukkolásnak szántam, pusztán szeretetből. - Az nagyszerű lenne. Ugyan van egy pasas, aki felajánlotta a segítségét, de ő nem hivatásos szerelő, szóval nem nagyon tudom milyenek a képességei ezen a téren... - azt meg inkább nem kötöttem az orrára, hogy az illető egy kóbor vérfarkas. Valószínűleg nem dicsért volna meg, de nem tartottam attól, hogy Alec kárt akarna tenni bennem. Legalábbis nagyon bíztam benne, hogy nem egy beteg elme, aki vacsora előtt eljátszik a falattal, jó hosszasan. Bármikor, amikor összefutottunk eddig, bánthatott volna, mégsem tette. - Azt sem tudtam, hogy van testvéred! Anya tudja? - kíváncsiskodtam, mert ez az apró információ az én életemből kimaradt, nagyon úgy tűnik. - Csak mert sosem említette ő sem... - fűztem hozzá, bár nyilván rájött, hogy emiatt kérdeztem, hogy tud-e róla. Biztosan mesélte volna, vagy mégsem? - Akkor ő is őrző? - túl sok kérdésem volt talán, de szeretek érdeklődni, ez már csak így van nálam. A családom dolgai pedig amúgy is érdekeltek, de ez normális. - Persze, én abszolút megértem, nem is problémáznék rajta! Helena már más eset... - biztosan ő is hallott róla, hogy nem felhőtlenek a dolgok a házunk táján, már ami a húgomat illeti, meg a szüleinket. Velem mindenki jóban volt még, legalábbis egyelőre. - Igen, nagyon igaz! - bólogattam egyetértően. Meg is szorítottam kicsit a felém nyújtott kezet, mielőtt megtörte volna a pillanatnyi csendet. - Nem sokat. Ezt nem pont így mondták, de a lényege ez volt, igen! - nevettem el magam jókedvűen. - Ezért is izgultam annyira reggel, hogy vajon mi vár itt rám, már az ügy szempontjából. - árultam el ezt a nem túl nagy titkot.
- Az attól függ, kit akartál meggyőzni ezzel. - Szélesedik kicsit mosolyom, ahogy önkéntelenül is átölelem vállait szeretetteljes mozdulattal, melyet csak remélni tudok, hogy nem vesz tolakodásnak, de hát nem olyan elveszett lány ő, hogy ne szóljon, ha sok lenne "az öregből"... Ahogy helyet foglalunk, úgy fest, ennek ellentettjét erősíti meg, én pedig érdeklődve és nyílt őszinteséggel hallgatom, amibe beavat. Az első gondolatom az, hogy sosem voltam még jegyes. Oké, Savannah gyűrűje ott lapul a régről őrzött kis emlékek között, de a villámházasság messze kerüli a jegyesség fogalomkörét is, nemhogy köze legyen hozzá. Fura dolog az, ha leköröz egy utódod valamiben, bár egy pillanatig sem bánom, csak azt, hogy nem boldog a történet vége. - Lakat a számon! - Imitálom is egy mozdulattal ezt, ráfordítva a képzeld kulcsot ajkaimra és a Chenába hajítva azt. - Majd beszélsz róla neki te, ha úgy érzed jónak. De azért igazán elárulhatnád, ki az a marha, aki futni hagy egy ilyen csajt...! - Szélesedik kissé vigyorom a bókkal együtt, mely nevetésbe torkollik megjegyzése kapcsán. Felé bökik mutató ujjammal. Ott a pont nála! - Miért nem kértél valami referenciát tőle? Azt megnézve már azért el tudod dönteni, hogy megfelel-e neked vagy sem. De ha megmondod a nevét, utánakérdezek neki is akár, szívesen. - Tényleg nem fáradtság, ha ennyivel is, de hozzájárulni az ittlétének megkönnyítéséhez. Mire valók a családtagok, ha nem erre? Na ugye. A húgommal kapcsolatos kérdésére aztán aprót biccentek. Tud róla, említettem már neki, de igazából semmi jelentősége nincs a dolognak mélyebben, hisz az én testvérem anyáról Kate, nem az övé. Sokkal többet megbeszéltünk mi az éteren át, mint azt bárki el merné gondolni, de éppen ezért nem is állok elő a dologgal. - Igen, őrző. Addig nem is tudtam a létezéséről, míg vissza nem tértem Seattle-be édesanyádéktól... - Pontosabban hagytam hátra őket, de ez igazán más történet megint csak, melyről nem szívesen mesélek a világba bele. - Tudod... dehogy tudod! A lényeg, hogy anyám lelépett gyerekként és hátrahagyott engem, meg apámat. Valahol könnyebbség is volt, mert így őrzők közt nevelkedtem teljesen, mondhatni, de ugyanakkor nehéz is, mert sok minden kimaradt anya híján az életemből. - Miközben mesélek, kezeimmel is "magyarázom" nyugodtan csendülő szavaimat. - Új családja lett, talált mást magának apám helyett, de lehetett valami tudat alatti vonzalma az őrzőkhöz szerintem... - Suta mosoly szökik át képemen. - A lényeg, hogy belefutottam Kate-be és bármennyire is nehéz volt kezdetben elfogadnom a dolgokat,idővel megbékéltünk egymással. - Vonok vállat kissé. - Elég nehéz természetű a csaj, de ez már csak ilyen harcos betegség lehet, amivel vagy együtt tud élni az ember vagy megszökik előle, azt hiszem. - vigyorodom el a végére, hisz nem csak testvéremre húzható ez rá, de a harcosok közül több másik illetőre is. S hogy kinél mit rejt a belső... külön kaland felfedezni! - Helenának még szinte ott a tojáshéj a hátsóján, majd idővel beérik ő is. - Legyintek, ettől nem félek, remek nevelést kaptak mind a ketten a szüleiktől hozzá, hogy ne kallódjanak el és agyon se voltak sosem kényeztetve - talán csak baba korukban. Egy egészen kicsit. De akkor meg még kijár! - Nos... van egy farkasunk, aki a környékbeli erdőségek egyik faházában húzta meg magát. Egy ideje már figyeljük, merre mozog tovább esetleg, de nagyon úgy tűnik, itt vészelne át valamit. Jó lenne még a falka előtt elcsípni és beszélni vele, mert mint kiderült, az egyik mágusunk egykori delikvense. Börtönből szabadultakkal foglalkozott és a börtönre ítélt farkasokat intézte. Elég ciki lenne, ha a rácsok közt érne valakit a telihold... na de, lényeg, hogy nem épp rózsás volt a viszonyuk, így feltételezhetően támadóan lép fel mindenféle megkeresési kísérletre. Szóval jó lenne elsőre megértetni vele, hogy tolja arrébb a talicskáját, mielőtt a falkát is a nyakába szabadítjuk és kutyaropi sem marad belőle. - Ahhoz túl értékes volt számunkra információk terén a fazon anno, hogy hagyjuk veszni. Egy esélyt mindenki megérdemel, vagy mi. Felőlem akár kettőt is kaphat, csak intézzük el! - Van kérdésed? - firtatom.
- Köszönöm a diszkréciód! – mosolyogtam meg a mozdulatot, ahogy a szájára zárta a lakatot. – Ez kedves! – sebtében nyomtam is egy gyors puszit az arcára, a dicséret hallatán. – Joe-nak hívták, őrző. Együtt gyakoroltunk, aztán addig ostromolt, míg beadtam a derekam. Apa szerintem nem nézte volna jó szemmel, ezért nem mondtam el neki. Tartottam tőle, aztán túl sok lett a titok, és… - csak szusszantam egyet hosszan, hogy ezzel érzékeltessem, a helyzet egyáltalán nem olyan könnyű. – Nem akart ideköltözni. – tettem hozzá. Hiszen össze se vesztünk, megcsalás sem történt. Egészen egyszerűen nem egyezett a jövőképünk, és ez még rosszabb. - Ó, nem ezzel foglalkozik! – mondtam gyorsan. Lehet, hogy nem akartam annyira, hogy tudjam, hogy vérfarkassal dolgoztatnék. Bár lehet mégiscsak tudnia kéne róla valakinek, hogy ha bajom esik, akkor legalább ő tudja, hogy kit keressen. – A kaszinóban dolgozik, és… kóbor. – böktem ki végül kicsit nehézkesen. – Többször összefutottunk már a városban, és felajánlotta, hogy segít. Nem hiszem, hogy ártani akarna nekem. Bevallom, először nem akartam megmondani neked sem, de jobb, ha tudja valaki. Minden eshetőségre felkészülve, apa tuti teljesen kiakadna! – forgattam a szemeimet. – Még mindig úgy tekint rám, mint egy kislányra. – a hangsúlyból érezhette, hogy nem örülök ennek. Melyik felnőtt nő örülne? De azért nem olyan rossz fontosnak lenni, csak néha terhes. - Alecnek hívják egyébként, legalábbis nekem ilyen néven mutatkozott be. – ha nincs róla feljegyzés ezen a néven, akkor viszont fogalmam sincs, hogyan találhatná meg. – Szőkés hajú, vakító kék szemekkel – közben az emlegetett részeimre mutattam, bár a saját kéklő íriszeimet eltakarta a napszemüvegem. - Akkor biztosan vele is fogok majd találkozni. Közel álltok egymáshoz? – forszíroztam tovább a témát. Mi Helenával szerintem jó testvéreknek számítunk, de nem mindenki ilyen szerencsés. Bár, ha már eljött ide Alaszkába miatta, akkor biztosan nem rossz a kapcsolatuk. – Sajnálom! – mást nem nagyon lehet az ilyen esetekben mondani, így csak megsimítottam a kezét megértően. Át ugyan nem éreztem, de megértettem. – Néha bánom, hogy én nem rendesen őrzők között nevelkedtem. Illetve közöttük, csak nem tudtam róla. – helyesbítettem gyorsan, hiszen anyát meg a húgomat kivéve mindenki az volt körülöttem, még ha nem is tudtam róla. - Szóval Kate. Majd hátha látom valamikor! – mondtam izgatottan, mélyen elraktározva magamban a nevet. Vajon több őrző is van, akit Kate-nek hívnak? Akkor leszek csak igazán bajban. – És harcos. Kate, és harcos. Vettem! Kerüljem el inkább, vagy nem fog azért keresztben lenyelni? – vigyorodtam el végül jókedvűen. Azért egy rokont csak nem fal fel kedvtelésből, igaz? Mondjuk, ki tudja, semmit nem tudtam róla ezeken az apróságokon kívül. –Helenával meg szerintem sem lesz gond! – szerettem a húgomat, és ez bizonyára látszott is rajtam, amikor róla beszéltem. Aztán végre elérkeztünk a mai nap eredeti témájához is. Akkor még csak erre a feladatra készültem, semmi másra, amikor elindultam. Azóta sokkal szebb színben láttam mindent, már csak azért is, mert végre személyesen beszélhettem azzal, akivel eddig csak az éteren át tudtam tartani a kapcsolatot. - Hím, vagy nőstény? – igazából a lényeg szempontjából nem számított, de mindig szerettem minden részletet tudni. – És mennyire veszélyes? Ezek szerint még nem lépett vele senki kapcsolatba, de biztos, hogy még a falka se? Hallottam, hogy vannak olyan kóborok, akiket megtűrnek. – mondtam óvatosan, nem akartam okoskodónak, vagy épp ostobának tűnni. Elég rossz bemutatkozás lett volna. – Akkor csak megyünk és kiderítjük, hogy mit akar, vagy mindenképpen el kell távolítani? – kérdezősködtem tovább. Nekem általában mindig akad egy kérdésem.
Mikor közli, hogy őrző a pasas, kissé felnevetve legyintek. Akkor ezen kár aggódnia, igazán! Persze, nem vagyok rest szavakba sem önteni véleményemet megnyugtatására: - Apádnak igazán nem lenne joga beleszólnia, ha farkas volna, akkor sem. - Ezt mondjuk inkább nem fejteném ki jobban. - De szerintem még örült is volna neki, ha mondod, hogy őrző. Könnyebbség a családnak csak, ha nem kell titkolózniuk előtte, nekem elhiheted! - Ingatom fejemet kissé, arra pedig, hogy a pasas nem akart ideköltözni, épp csak megfeszül kissé állkapcsom. Ez volt az indok mindössze?! - Akkor meg sem érdemelt igazán. - Felelem egy mosolyt küldve Celeste felé, hogy áttérjünk a lakás témára, s úgy fest, mégsem olyan elveszett a nagyvárosi leányzó errefelé, ha máris talált valakit. Igaz, nem csodálom, hogy kételkedik, manapság a bizalom törékeny kincs a világban. Büszke vagyok rá, hogy nem osztja könnyedén, s mer kérdezni, megkérdőjelezni, kétkedni. (Mégiscsak az én unokám, vagy mi!) - Az, hogy kóbor, még nem jelenti, hogy nem jó burkolásban! - Szusszanok elvigyorodva. - Valamiért csak megtűri a falka is a területen, nyilván tisztában kell legyen vele, hogy ha a terület játékszabályai ellen vét, akkor nem csak a falkát, az őrzőket is a nyakába kapja. - Biztosítom e felől a másikat, hozzátéve, hisz új errefelé a lányka, hogy: - A falka és a protektorátus közötti együttműködés alig egy éve lépett életbe, éppen ezért még igencsak törékeny. Nem igazán viseli jól egyik fél sem, ha valaki megkockáztatja ennek a felrúgását. - Habár most már végre úgy látszik, megszilárdul valamennyire ez az egész, amiről sokan hitték pár éve: lehetetlen. Apja kapcsán csak szusszanok, lenyelve a gondolatot, mi nem tartozik a kölyökre, mit édesanyja bizalmasan osztott meg velem egykor és ekképpen is fogom kezelni a síromig. De annyit megtehetek, hogy: - Utánakérdezek az irodában a szakembereknek, meg ennek az Alecnek is a krónikásnál majd! - Biccentek megerősítőn, nem fogadva el visszakozást. Szeretnék legalább ennyivel segíteni, főleg, ha ez kicsit az apja kedélyeit is lenyugtatja farkas-témában. Kate kapcsán bólintottam, nem volt kétségem az felől, hogy összefutnak majd, ez elkerülhetetlen. Mikor említettem neki, hogy itt vannak a lányomék, totál érdeklődő volt a témában, szóval kétlem, hogy pont a család őrző felével lenne elutasító. Mondjuk én nem erőltettem semmit, igazán, hisz mind megvoltunk eddig is egymás nélkül, s habár alapvetően családszerető vagyok, sosem éreztem kényszerét holmi nagy családi kajálásoknak és összejöveteleknek. Az ilyesmik egyrészt nálam kimaradtak gyerekként, másrészt a műmosolygások és jópofizások maradjanak meg a munkában számomra, ne kelljen a magánéletemben is elviselnem azt. - Nem együtt nőttünk fel, ez pedig elég meghatározó. Mindketten más közegben, más nevelést kaptunk, szóval beletellett némi időbe, mire egyáltalán megbarátkoztunk a ténnyel, hogy akad egy őrző féltesónk. De mostanra egész jól belejöttünk és bármikor számíthatunk a másikra, ha úgy van. - Ez pedig nekem épp elég, testvértől az ember aligha várhatna kevesebbet. Azért a feltételezésre, hogy keresztbe lenyelné Celeste-et, fel kell nevessek. - Ha előre odakiabálsz neki megfelelő távból, hogy rokon vagy, talán megmaradsz... talán! - Cukkolom kissé, de szerintem feleolyan vészes sincs a húgom, mint azt állítja a többség. Sava is tökre jól kijön vele! - Hím, itt egy kis kivonat az aktájából. - Túrok zsebembe, hogy egy roppant professzionális fecnit húzzak elő belőle, rajta tulajdon írásommal. Nem eresztettem a jegyzetelést bő lére, kívülálló nem is látná meg az összefüggéseket közöttük. Egy név, egy szám - az életkora - egy felirat: trollok. - Bízok benne, hogy nem előztek meg minket és csinálták ki a csávót. - Szúrtam oda a falka kapcsán, mert ennél többet sajnos nem tudtam, szépíteni pedig nem fogok, nem kiskamasz már Celeste, hogy ne tudja elviselni a valót. - Jó lenne rávenni, hogy továbbálljon, de nem cél minden áron. Akkor harcosokat küldtek volna rá. Mehetünk? Ha van még kérdésed, azt a kocsiban is felteheted. - Javaslom neki, hisz innét még azért pár perces út az erdő, teljesen a házig meg nem mennék kocsival, még meglép idő előtt a csóri.
- Én ezzel tisztában vagyok, de ő nem hiszem, hogy pont úgy gondolkozik, ahogyan te. Tudom, hogy csak azért csinálná, mert nagyon szeret és jót akar nekem, de sokszor hajlamos megfelejtkezni arról, hogy attól még, hogy a lánya vagyok, felnőttem. – avattam be a véleményembe. Biztosra vettem, hogy nem fog fennakadni rajta, vagy elítélni engem miatta. Valahogy jól esett valaki olyannal beszélgetni, aki férfi, a családtagom, de mégsem áll hozzám annyira közel, mint a tulajdon apám. – Lehet, de valamiért mégsem mertem megmondani, aztán meg túl sok lett a hazugság. – vonogattam a vállaimat, mintha azzal mindent el lehetne intézni, pedig tudtam én, hogy nem segít semmit. - Nem, én is ezt hiszem! – szomorkásan ingattam a fejem, mert ettől még nem volt könnyebb. Tudtam, hogy nem érdemelt meg, de nem fájt kevésbé a tény, hogy a saját kényelme fontosabb volt neki, mint a kapcsolatunk. Oké, ha az ő szemszögéből nézzük, akkor meg az én hibám volt, de nyilván én a saját szemszögemet helyeztem előtérbe inkább. Valószínűleg a családom is hasonlóképpen tett volna, ha szembe kerülnek Joe-val. De ez már úgysem fog megtörténni soha, és jobb is így. - Ezt tudom, ezért is adtam neki esélyt. Azt hiszem, kedvelem… - jegyeztem meg, mintegy mellékesen. Persze nem utolsó szempont, hogy igazán helyes hímről van szó, de nem ezért kedveltem, hanem azét, mert amikor találkoztunk, kizökkentett egy kicsit. Kellenek néha ilyen pillanatok is. – Szerintem tudja, de sosem lehet tudni, mikor kattan be valaki! – azért nem aggódtam túl a dolgot, de a véleménye miatt sokkal nyugodtabb lettem. Legalább nem leszek leszidva, amiért munkát adok egy kóbornak. Szerintem minden városban másképp kezelik őket, ezért is tapogatóztam még, hogy itt miként megy ez. - Jó tudni! Még csak szedem magamra a hasznos infókat, de szerintem korántsem tudok mindent. – sóhajtottam kissé türelmetlenül. Nagyon szerettem volna teljesen toppon lenni mindennel kapcsolatban, de ilyen rövid idő alatt szerintem lehetetlen száz százalékosan felzárkózni az itteni élettel kapcsolatban. – Köszönöm, az jó lesz! Aztán értesíts, kérlek! – hálásan mosolyogtam rá, nem is jutott eszembe ellenkezni. Ezzel legalább alátámaszthatom majd a választásomat, ha valaki le akarna szidni miatta. - Azt elhiszem! – kuncogtam halkan. El sem tudtam képzelni, hogy Helenával külön nőjünk fel, és utána döbbenjünk rá egymás létezésére. Nekem ugye nincs több féltestvérem a világban?! – Akkor igazi testvérek lettetek. Remélem, megismerem majd! – őszintén mondtam, mert kíváncsi voltam minden családtagomra, akit össze tudtam trombitálni a város határain belül. Biztosan vannak még mások is, ha már neki is van egy testvére. Azért különös volt még mindig, hogy a saját nagyapám nem nézett ki sokkal idősebbnek nálam… - Akkor ezt a taktikát fogom alkalmazni, a saját biztonságom érdekében! – vigyorogtam szélesen, mielőtt még szóba került volna a találkozónk valódi oka, vagyis a közös ügyünk. – Hát ez nagyon… egyedi! – próbáltam visszanyelni a kikívánkozó nevetésemet a fecni láttán, de nem ment olyan jól. Azért gyorsan átfutottam a feltüntetett infókat a hímről, mielőtt visszaadtam volna a papírdarabot. – Mikor volt róla utoljára hír? – érdeklődtem, miközben feltápászkodtam a székről, hogy elindulhassunk megkeresni a delikvenst. - Persze, menjünk! Hátha rá tudjuk venni szép szavakkal is! – szoktam hatni az emberekre, de lehet, hogy egy hímmel már nem leszek ilyen szerencsés. – Átgondolom addig! – ígértem, a parkoló autó felé véve az irányt, hogy aztán megközelítsük az erdőben tanyázót. Közösen, letudva az első itteni feladatomat.
// Akkor, ahogy megbeszéltük, köszönöm szépen a játékot!!!! //
Kezdőlap
//
