Fogalmam sem volt, hogy miként és mivel állítsak be Eskához. Csak mostanában kezdek igazából rádöbbenni, hogy az önsajnálatom következtekében mennyire elfordultam évszázadokon át a saját testvéreimtől. Sosem kerestem őket szándékosan. Az elmúlt száz év segített valamennyire helyre jönnöm, de azt is érzem, hogy … nem tudom. Bizonytalan vagyok. Annak viszont örülök, hogy személyesen is találkozhatom ismét a testvéreimmel. Szeretném a kihűlt kapcsolatot ismét testvérivé tenni. Szeretem őket, „én már csak ilyen vagyok” érzéssel. Sok mindenért hálás vagyok, a békén hagyásokért is. Végül egy aszalt gyümölcs kosárral és egy gazdag ízekkel és aromával rendelkező borral csöngetek be Eska lakásának ajtaján, érezhetően izgulok. Ha kinyílik az ajtó, már rég mosolygok előtte. - Szia! Ing, pulóver és vászonnadrág, csizmával, a kabátomat a kocsiban hagytam. Puszi helyett inkább megölelem, majd utána nyújtom csak át a két csomagot. - Apró figyelmesség. Ha beljebb lépünk, a csizmámat leveszem, és végigsimítok a hajamon, kivéve az előrehulló tincseket.
Egy halom vázlat hevert a nappalim asztalán, egy másikat épp rajzoltam, az ölembe fektetve azt, néha elmerengve kifelé a hatalmas erkélyajtón. Furcsa volt a kúria után egy viszonylag kis lakásban, de a lényeg az volt, hogy minden megvolt benne, amire egy személynek szüksége van, nekem pedig pont elég volt így. Hiányoztak, hogyne hiányoztak volna, de meg kellett érteniük, hogy nem maradhattam egy fedél alatt velük, lassan úgy érzem, egy testvéremmel sem mutatkozhatok, különben oda az inkognitómnak. Én nem terveztem sosem, hogy valaki előtt lebuktatom magamat, talán a képességei kihasználását Dominicnál éreztem a leginkább, vele talán kivételt tettem volna, de ahhoz is évek kellenének, és ez így van jól. Nekem anélkül kell csiszolnom őket, hogy tudnának róla, így teszek. Meglep a csengő, nem vártam vendéget, nem is híreszteltem, hogy itt lakom, de tisztában vagyok vele, hogyha akarják, ők megtalálnak. Az asztalra raktam az alátéten pihenő lapot, rá a ceruzát, majd az ajtóhoz léptem, hogy beeresszem a bérház bejáratán, és belemotyogtam, hogy negyedik emelet, kettes ajtó. Akkor már tudtam, hogy Biisha az, de abban nem voltam biztos, hogy könnyed cseverészésben lesz részem, de majd kiderül, mi végre vezérelte a lépteit felém a sors. Mire felért, már az ajtóban vártam, és egy széles mozdulat kíséretében invitáltam beljebb. - Szia! Köszöntem vissza, és bár megeresztettem egy mosolyt, de érezhető volt, hogy jelenleg nem sokat tudok még kezdeni az itt létével. Nem könnyítette meg a dolgomat az, ami közte és Tria között zajlott az elmúlt időszakban. Rajtam csak egy könnyű, leggings, és egy halvány, krémszínű tunika van, nem terveztem elmenni sehová, és így esett jól, ohh, ki ne hagyjuk a vastag frottír zoknit. Nem voltam fázós, de olyan kellemesen puha és meleg volt a lábamnak, hogy imádtam. Az ölelését viszonzom, majd elveszem a csomagokat. - Nem kell ajándékot hoznod nekem, ha meg szeretnél látogatni. Akkor sem, ha beszélni szeretnél… A cipős polc felé mutatok, használja nyugodtan, s ha már hozott egy finom bort, hát fel is bontom a konyha felé kitérvén, ahonnan két boros pohár is érkezik velem a nappali felé. - Ülj csak le, a kupiért bocs, alkotok… Azzal felé nyújtottam az egyik poharat, hogy öntsek neki, ha nem kér, nekem úgy is jó, több marad nekem. - Minek köszönhetem a látogatásodat? Örülök, hogy rendbe jöttél. Fizikailag, a dolgok lelki részébe nincs teljes belátásom, és talán addig jobb nekem.
A boldog mosoly, ahogy beleszóltam, eltűnik Eska hangja alapján. Valami nem stimmel. Lépcsőn nyargalok fel, a lift nem a barátom. - Szia! – bizonytalan a mosolyom, nem értem, mi folyik. Megdöbbenek a szavain, nagyra tágulnak a szemeim. - Akkor sem hozhatok ajándékot, ha csak úgy akarok hozni? - nem értem, mi ütött a testvéreimbe. Eska felől is érzem a falat, szinte lepattanok róla. Legszívesebben a kukába dobnám az ajándékokat. - Máris. – leveszem a lábbelit. - Nem… nem kaptad meg az üzenetem? – kezdem érteni, mi lehet a gond, tapogatom a farzsebem és kiveszem a telefont, de rájövök, hogy úgyis reménytelen. Biztosan nem küldtem el az sms-eket, csak megírtam. Ez a felismerés ki is ül az arcomra. Dolgozik, megzavartam, mivel nem jutott el az üzenetem hozzá. Munkában pedig senkit sem szeretek megzavarni. - Igen. Már jobban vagyok. Köszönöm a segítséget. Én… - elbizonytalanodom, még továbbra is a nappali küszöbén állok. Bizonyos dolgokban sosem fogok megváltozni, mostanra már bőven megértettem. - … nem akarlak zavarni, azt hittem átmentek az üzenetek. Legszívesebben most azonnal hátat fordítanék és elmennék. Senkit sem szerettem soha megzavarni, főleg, ha alkotott, s abban segíteni nem tudtam. Az alkotás folyamatában pedig a lélek teljesen máshol van, az evilági dolgok érdeklik éppen a legkevésbé. Ellenben, hogy ha arra került sor, nem tartottam magam vissza attól, hogy ki is mondjam, amit gondolok. Ha maradok, kínos hallgatások tömkelege indul be, elvégre Eska éppen alkot és én pedig ennek a tudatában nem tudok mit mondani, mert feleslegesnek érzem. Még azért várok egy kicsit, de érezhetően nem akarok már itt lenni. Ha továbbra is érzem ezt, akkor perceken belül távozóra fogom fogni. - Mit alkotsz? Szabad? Nem kérek, köszönöm. – csak akkor nézek az alkotások felé, ha engedélyt kaptam, közben a borra finoman megrázom a fejem válaszul még hozzá.
- Természetesen hozhatsz, csupán azt mondtam, hogy nem szükséges, ezek nélkül is szívesen látlak. Nem tudom, mi oka van ezen felháborodni, meglepődni, akármit csinálni, nem azért szőttem így a szavaim, hogy megsértsem velük, de úgy tűnik, az elsuhant évszázadok elfeledték velünk, miképpen reagálnak ránk a többiek, vagy épp hogyan kell egymással viselkednünk. - Azt sem tudom, hol van a telefonom, ne haragudj. Utálom, zsong tőle a fejem. Neked nem? Kérdezem könnyedén, legyintek egyet, nem számít, hogy írt-e, vagy sem, megkaptam-e, avagy sem, az a lényeg, hogy itt van, nem ezért vannak bennem kellemetlen érzetek, csak is annak szól, ami közte és Annakpok között zajlik. - Akkor jó, nem festettél túl jól, aggódtam. Miként minden testvéremért aggódnék hasonló esetben, és ugyanúgy segítenék mindenkin, hogyha módomban áll. Azt ugyan meg nm érthetem, hogy mi miért történik velük, de úgy hiszem, nem is kell, tulajdonképpen nincs közöm a dologhoz. - Gyere már beljebb, nem zavarsz, ezek csak vázlatok, minden nap firkálgatok párat, ha akad egy jelmezhez vagy díszlethez ötletem. Legyintek, szó sincs arról, hogy ne venném komolyan a munkámat, egyszerűen csak zsigerből jön, amolyan, ha álmomból felkeltenek, akkor is megy a rajzolás, szóval elhiheti, hogy a jelenléte sem zavarna, de nem fogok rá újra a papírokra, sem pedig a ceruzára, nem sértenék meg valakit azzal, hogy miközben a társaságomban időzik, rajzolok. Kivéve, ha pont ez a célom, de jelenleg ez a helyzet egyáltalán nem áll fenn. - Nem kell kényelmetlenül érezned magad. Szögezem le, s mivel nem kért bort, a másik poharat visszaviszem a konyhába, én viszont rögvest belekóstolok, és kiélvezem az ízeket, pár pillanatig nem is szólalok meg utána, s csak aztán talál vissza a tekintetem testvéremre. - Szóval, mit írtál az üzenetben? Hogy jössz? Esetleg mást is? A fedett pályás néma távolba nézés nekem nem kenyerem, nem vagyok a nagy hallgatások híve, ha menni akar, menjen, de úgy hiszem, semmivel sem jeleztem felé, hogy én ezt szeretném, de írásba nem fogom adni. Elég szívélyes házigazda vagyok elképzelésem szerint, és nem szeretném, hogy máris távozzon, de nem fogom erőszakkal itt tartani, hisz tudjuk jól, aki menni akart azt el kell engednünk. - Esetleg vizet? Teát? Kávét? Bármi egyebet kérsz? Kérdezem végül mosollyal az arcomon, ha az alkohol nem járja, talán valami kevésbé károsat elfogad, fene tudja.
Nagyot szusszantok. - Örülök, hogy szívesen látsz. És hozok, mert így tartom helyesnek. – mondhatnám, hogy durcás kisgyerek, inkább csak nem értem, hogy ha másképp is szeretnék valakinek örömet okozni, nem csak a képemmel… meg minek udvariaskodunk? Testvérek vagyunk. Ráébredek, hogy ugyanarra gondolunk és érzünk. Erre elmosolyodom. - Köszönöm. Felismerés ül az arcomra, akkor mindegy, meg sem nézem. - Nekem másoktól szokott. – szó szerint. – Nem tudom kezelni a mai technológiát. Túl sok minden változott. - De…. – érzem, hogy valami más van e mögött. – nem csak miattam aggódsz. Igaza van, meg akkor nem engedett volna be. Bár a kapualjban furcsa volt a hangja. - Oké. Szabad? – tekintek a rajzok felé. Szeretek alkotásokat nézni. A kézügyességem csapnivaló, másokéban viszont szeretek elmerülni. - Zavarban vagyok, tény. Csendben maradok, szedem össze a szavakat. Valójában ráhangolódok Eskára. Szeretném, ha jóban lennénk továbbra is. - Az üzenetben csak ezt, az időponttal együtt. Elsősorban azért jöttem, hogy megköszönjem, hogy elhoztál onnan. És amiért jöttem még az az, amit most sem tettél fel kérdésnek, másodjára sem. Téged az érdekel, mi van kettőnk között. – Annakpkra utalok és éppen úgy dobom fel a labdát, ahogy régen. – Mostanában sokáig voltatok együtt. - Egy kapucsínót kérek. Ha megengedi, akkor megnézegetem a rajzokat közben. - Azt hiszem, sosem leszek ilyen jó rajzban. Megigazítom a hajam, úgy hajolok a rajzok fölé, hogy lássak is valamit. - Szerinted… miért van, hogy mindenki kerüli azt a témát, szinte mindenki, hogy miért is vagyunk itt, mindannyian? Gondolkodom rajta egy ideje, de nem tudok rájönni. Arra meg nem is merek gondolni, – nevetek fel röviden. – hogy összeüljünk. Pedig lehet, hogy azt kéne.
- Rendben. Örömmel fogom elfogyasztani. Kacsintok rá, bár nem tudom, mennyiben segíthetek ezzel a feszültségen, nem állt szándékomban azt sugallni, hogy zavarna, egyszerűen nem tudom hová tenni a dolgot, meglepett, de nem érzem kellemetlenül magam a jelenlététől, nekem ahhoz sokkal több kell. - Igen, nehéz ebbe visszacsöppenni, bár megélni sem volt épp szívderítő, sokszor szívesebben ülnék még a tábortűz körül, mosnám a patakban a ruháim, és hasonlóak… A feltételezésére bólintok, persze, hogy nem. Tényleg nem csak miatta, Kínáig lehetett volna érezni Tria tombolását, mikor megtudta, hogy elköltöztem. Nem tehetek róla, hogy ők nem szeretik eltitkolni, kik is valójában, miként arról az érzelmi káoszról sem, amit ezek ketten kavartak maguknak. - Csak nyugodtan. Néhány új skicc, kell pár jelmezrajz, még csak formálódó ötletek. Világ életemben művész voltam, hol színész, hol táncos, hol az alkotó, kreatívabb fajta, most épp a rajzolás van leginkább terítéken, ebben élem ki magam, olykor úgy érzem, ha nem volna, már rég összeroppantam volna az évszázadok súlya alatt. - Ez csak természetes. Nem mondom, hogy nem kell megköszönnie, mert nem szeretném, ha esetleg ezt is személye elleni támadásnak venné, ám a mondandója végére azért már megcsóválom a fejem. - Nem tartozik rám. Vele beszéltem, nagyjából képben vagyok, a többi úgy hiszem, a ti dolgotok. Bár jó volna, ha nem szednétek egymást darabokra. Íme a tökéletes példa, hogy soha ne akarjak szerelmessé válni ebben a nyomorult életben, mert olyan elcseszett tud lenni, hogy arra szavak sincsenek. - Máris hozom. Kimegyek a konyhába, és imádom ezt kis kapszulás dögöt, ami legyártja a kávét, bár ez is olyan modern kütyü, de sokkal jobb, mint hosszú percekig lefőzni a kávét, és szerintem lényegesen ízletesebb is. - Te másban vagy jó. Szólok ki, majd már sietek is vissza a kapucsínóval, ami engem illet, maradok a bornál. - Én majdnem mindenkivel beszéltem erről, akivel alkalmam volt hosszadalmasabban eszmét cserélni, de szerintem egyszerűen csak zavarja a többséget, hogy gyakorlatilag több mint egy éve itt vagyok, és… semmi. Nyilván kellünk hozzá mind a tizenhárman, de attól még bosszantó. Az összeülés hallatán legyintek, nem akarok belegondolni, mi lenne abból. - Ha optimista akarok lenni, tán egy pár percig nyugi lenne. Elég csak rá és Triára gondolnom, náluk már abban a pillanatban felizzik a gyújtózsinór, hogy egy légtérbe kerülnek.
Halkan felnevetek. - Azt hiszem, azt nem vágyom vissza. – csak a köhögés és a korty levegő érdekelne és az önsajnálatok tömkelege. - Az a lényeg, hogy továbbra is kedvelitek egymást. Mindegy, hogy egy házban, vagy külön. Fontosak vagytok egymásnak. Kezdem érezni, lehet, nem a legjobb ötlet volt eljönni és tulajdonképpen magyarázkodni. Úgy érzem, hogy tartozom ezzel neki és magamnak is, így még maradok. - Jelmezrajz? – ahogy jobban megnézem, nekem kevésből tűnne fel, nem értek hozzá. – Azt hittem, hogy divattervező rajz. Látszik, mennyire értek hozzá. – mosolyodom el. - Filmhez, színházhoz, vagy csak úgy? – a vagy csak úgyt is kedvelem, az jelenti számomra, hogy valóban benne él valaki a munkájában, főleg, ha alkotásról van szó. - Ó. – veszek vissza a nagy vallomásból. – Ezek szerint hallgassak? Nem akarsz belekeveredni… értem. – és megértem. – Mégis elmondom, mert ezért jöttem el. – határozom el magam. - Nem azért, mert a véleményed kérem, vagy hogy magyarázkodjak, bár lényegében az. Hanem, hogy elmondjam a saját szemszögemből is. Így tiszta, úgy vélem. Az, hogy szétszedjük-e egymást, az pedig a mi dolgunk. És rendben, tiszteletben tartom a kérésedet és hallgatok. – vonok vállat finoman. – Csak akkor nem értem, minek vagyunk testvérek, ha a saját dolgainkról nem beszélgethetünk szabadon egymással. – jegyzem meg halkan. Amíg készül a kávé, akaratlanul is körbenézek, gyermeki kíváncsiság. - Köszönöm. – veszem át a kávét, majd beleöntöm az ízesítőket, eljátszva a habbal. Új szokás. – Ez.. igaz. A földtúrásban például. – nevetek fel. – Lehet, hogy pályát tévesztettem. – értem a pszichiáteri mivoltomra. Sokkal többen keresnek fel, mint számítottam rá. A válaszra azonban megáll a kanál a kezemben. Ismét elönt az az érzés, mint régen, mikor még ember voltam, s az, hogy ezt miként tapasztaltam meg újfent. - Jó neked. – sóhajtok fel. Akinek eddig felhoztam a témát, lepöckölt. Szó szerint. Egymással és másokkal, rajtam kívül persze, megbeszélik. Mintha képtelen lennék felfogni, mintha érdemtelen lennék arra, hogy ezt megbeszéljük. Nagyszerű! Úgy érzem, hogy senki sem akar igazából velem olyan dolgokról beszélni, ami a testvéreket érinti, tehát rám is tartozik. - Hát akkor örülhetünk. Nemsokára mindannyian együtt leszünk. Itt. – éljen a képességem és éljen a tisztánlátás áldása. Már amikor valós jövőképet kapok, nem a sok millió közül az egyiket. - Hallottam a balhéról. De… talán éppen ezért kéne összeülnünk. Túl kéne ezen már lépnünk. – aztán elhúzom a szám. – Azt hiszem, ma rózsaszín ködös szemüveget vettem fel.
- Ez igaz. Bólintok rá, kedvelem Annakpokot, jobban, mint valaha hittem volna, hogy fogom, és ismerem is, aminek fényében pontosan tudom, hogy nekem fog esni, amint megtudja, hogy beszélgettem Biishaval. Nekem nincs bajom a hímmel, soha nem is volt, és nem is lesz csupán azért, mert Annakpok nem bírja megzabolázni a szívét. Talán könnyebben megérteném az egészet, ha tudnám, mi az a szerelem, de ez számomra nem létező fogalom. - A különbség tulajdonképpen nem sok, hidd el, sokan vannak még így vele… Nem zavar, hogy másnak hitte, mint ami, a laikus szem képes ilyesmire, botorság lenne ilyesmin felhúznom az orromat, abból már régen kinőttem. - Egyik sem, bár talán a csak úgy áll hozzá a legközelebb, tudod, jelmezkölcsönzőt vezetek, néha nem árt egy kis vérfrissítés. Egyébként is szeretek rajzolgatni, de ha csak úgy jön, akkor bármi a lapra kerülhet, nem csak jelmezek… - Elmondhatod, és meg is hallgatlak, mint ahogy őt is bármikor meghallgatnám, de ebben a kérdésben én bizonyosan nem lehetek jó tanácsadó, hisz teljes mélységében nem érthetem meg. Ez csakis az én hibám, jobban mondva, inkább a szüleimé, akik miatt átkot szórtak rám, mikor még pajzán gondolat sem voltam. Miattuk nem ismerem a szerelmet, miattuk vagyok ennyire elcseszett ilyen téren. Fogalmam lehet róla, de a saját véleményem is az, hogy amit nem tapasztaltunk meg a saját bőrünkön, arról egyszerűen nincs jogunk prédikálni. - Biisaiyowaq. Beszélj, ha beszélni akarsz, de bűntudatkeltéssel ne próbálkozz, nem vagyok oda ezért a módszerért. Még ha nem is volt célja, így hangoztak a szavai, sértődött kisgyermeknek is nevezhetném, de annál jobban tisztelem őt is, miként az összes többi testvéremet. Megvan a magam bűntudata évtizedek óta, elég, ha az rágja a lelkemet. Nem tudhatja, miért ugrom ennyire erre a dologra, és nem is szándékozom megosztani vele. Annakpok sem tudja, senki sem, csak Tipvigutnak árultam el, hogy megérte a tetteim mögött munkáló erőt. - Azt kizártnak tartom, hogy te pályát tévesztettél volna. Mosolyodom el szelíden, ha hagyja, eleresztem imént felvillanó méregmorzsáimat, s remélem így lesz, a jó hangulat érdekében így kellene lennie. - Mi a baj? Kérdezek rá csendesen, sejtem én, de nem érthetem, mások miért kerülik vele ezt a témát, bennem fel sem merült egy pillanatig sem, hogy akadhat olyan, akivel ne beszélném meg, hisz mindünkre tartozik. - Én szívesen beszélek veled erről is, bár talán te vagy az, aki többet tudhat bármelyikünktől. Én a magam részéről csak légből kapott feltételezésekre vagyok képes, bár abban biztos vagyok, hogy valami borzalmas dolog közeledik. Talán nem kellene ezt így kerek-perec kijelentenem, de nem számít igazán, bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki hasonlót feltételez. - Igen, a rózsaszín ködöt én is észleltem. Nézd, szerintem nem véletlen, hogy évszázadok óta egyikünk sem próbálkozott ezzel. Ha a szellemek úgy akarják, úgyis össze fognak minket terelni, amennyiben nem, úgy… nps, én viszont a pesszimista szemüvegemet vettem fel. Sóhajtok, majd belekortyolok a boromba, ez van… sajnos nem látok erre túl sok esélyt.
Bocsánatkérő képet vágok. - Azt hiszem, maradok a pacientúránál. – mosolygok. Tőlem csak gyerekrajz futná. – Jelmezkölcsönző.. – elgondolkodok a rajz felett. Vajon milyen ruhákat választanak egyesek és miért, ha nem színdarabról vagy filmről, klipről van szó? Amit válaszént kapok, nagy levegőt veszek és hátradőlve, Eskára nézek. - Nem tanácsért jöttem. Ezt már nagyjából az elejétől mondom, mióta idejöttem, remélem, végre nyilvánvaló is lesz. – felelem röviden. – Elmondani szerettem volna, hogy mi történt. Hagyjuk. – rántok vállat. El kell fogadnom és így tulajdonképpen már mehetnék is utamra. - Bűntudatkeltés? – ránézek, összehúzott szemekkel, majd megingatom a fejem és érezni fogja, hogy nem hazudok, amit utána mondok. – Nem akarok. Az nem én lennék. – ránézek. És ezek szerint, amit sejtettem, az egyre nyilvánvalóbbá válik, ami közöttünk, testvérek között van. Túl régóta vagyunk külön és már egyáltalán nem ismerjük egymást. - Akkor szoktak így reagálni, akik úgy érzik, bűntudatuk van. – felsóhajtok. – Úgysem fogod elmondani. Amit nem akarsz elmondani, nem erőltetem. – egyrészt úgysem fogja elmondani, másrészt a képesség az képesség. Még első esetében is. Magamba fogadom, ami érkezik felőle kevés érzet, de hallgatok. Megtanultam hallgatni. Hogy mikor kell hallgatni és most kell. Elég, ha egyvalakinek megnyílik, és annak nem feltétlenül nekem kell lennem. Mint ahogy… sosem voltam az. Csak tudnám, miért kaptam akkor én ezt a képességet, ha semmire sem megyek vele, mert mindenki üvegnek néz a testvéreim közül, pontosabban gyerekesnek. - A helyzet az, hogy lassan már magamat is feleslegesnek érzem. Pusztába kiáltott szó minden szavam. A kérdésre már majdnem kimondom, ami a bögyömet nyomja, de valami visszatart. Így csak kinyitom a szám és újra becsukom. Aztán mégis kimondom azt a felét, ami talán mindenkire vonatkozik közülünk. - Talán.. nem akarják visszahallani tényként azt, amitől tartanak. Mert akkor végleges. – aztán kifakadok. – Pedig én éppen azért vagyok, hogy segítsek ezt megelőzni, de senki sem figyel rám! – tehetetlennek lenni a legrosszabb dolog. De régebben is ez volt. Sóhajtok egy nagyot, majd megváltozik a hangulatom. A szavaim azonban nem csak szóban, hanem a fejekben is visszhangra lel, mind a tizenkettőben. Az energia megállíthatatlanul áramlik feléjük, és nem áll szándékomban megállítani. ~Ha együtt nem fogunk össze, mi testvérek, sosem fogjuk legyőzni Alignak átkát. Külön-külön nem tudunk vele küzdeni. De, mint ahogy régen együtt tettük, és legyőztük, most is összefogással tudjuk megtenni. És most lelkivel, mert lélek tud csak lélekhez közeledni. Ahhoz viszont előbb egymás között rendezni szükséges a nézeteltéréseket. Sokat változtunk, ideje lenne megbocsátanunk egymásnak. Önmagunknak. És Alignaknak is. Addig amíg egymással marakodunk, Alignak képes lesz fölénk kerekedni. Nem lángoló szeretetről beszélek, hanem hogy mi sem vagyunk tökéletesek, és nem várhatjuk el senkitől sem. Megérteni a másikat és elengedni a haragot, hogy együtt tudjunk működni. Testvérek vagyunk, Elsők! Szellemekre, ha mi nem tudjuk egymások között rendezni a dolgainkat, hogyan várhatjuk el ezt a fajtánktól és a kölykeinktől?! Így nem vagyunk méltók arra, amit kaptunk!~ Megsimítom a homlokom. Nem került ez sok energiába, inkább az érzelmek, amik megérintettek. De csak rövid ideig hallgatok. - Kell lenni racionálisnak is. A pesszimizmus nem vezet sehová. Még szakadékba se, hogy fel tudjunk kúszni később. – szögezem le, némi keserűséggel a hangomban. - De egyet megtapasztaltam, mióta ismét együtt vagyunk. Nyolcszáz év alatt végül is semmi sem változott a testvérek között. Ha ez így marad, Alignak nyert. És leszűrtem a magam tanulságait belőle. És amit még tudomásul kellett vennem, hogy szavam nem lesz sosem igazából a testvérek között. Most már csak az a kérdés, hogy annyiban hagyom, vagy tovább teszem azt, amit tennem kell. - Azt hiszem… nem szeretnélek feltartani. – állok fel. – Sajnálom… és köszönöm, hogy beszélgethettünk. – inkább megyek. Nem akarom, hogy lássa, ahogy kiborulok. Terveim szerint a lépcsőn nyargalok majd lefelé, ha már felfelé is így jöttem.
- Biisaiyowaq, kérlek, ne játszd nekem a durcás kisgyereket, úgy hiszem, ebből már rég kinőttünk. Ha el akarod mondani, mondd végre, ne csak kerülgessük a forró kását. Azt hiszem, ez a téma mindkettőnk részéről kényesebb az átlagnál, bár nem hiszem, hogy nem lennék elég nyitott, s ő is pontosan érezheti, hogy nekem nincs ellenemre a látogatása, még csak leplezni sem próbálom az érzéseimet. Semmiféle negatív érzet nem kering felé, hacsak az nem, hogy szemernyit bosszant ez a toporgás, s hogy mindenre úgy reagál, mintha valami csökött kis általános iskolás lennék, aki képtelen megérteni azt, amit a fejébe akarnak verni. De ha hagyjuk, akkor hagyjuk, elhiheti, én ezért nem leszek hajlandó rosszabbul érezni magam. - Én pedig nem akarlak elküldeni, mégis amióta bejöttél, égeti a talpad a távozás. Jegyzem meg, mert bár akkora ász nem vagyok olyan téren, mint ő, de attól még érzem, amit érzek, és attól még, hogy többnyire egy lelketlen némbernek adom elő magam, nekem is bele lehet mászni, csak épp sokszor nem hagyom, hogy ezt észrevegye a külvilág. Előtte, ha akarnám sem tudnám leplezni. Kezdjen vele, amit akar. Figyelj… most… miattam vagy itt, vagy magad miatt? Lépek közelebb hozzá, letéve a poharat a kezemből, és simítom tenyereimet az arcára, hogy mindenképp értsük egymást, ne csak kardoskodó testvérekként kiabáljunk kígyót-békát, miben elveszik a lényeg. - Az én bűntudatom nem ezen időszak szülötte, kitéphetetlen belőlem, de most nem az beszél a lelkemből, bármennyire is hiszed ezt. Elmondhatnám, de minek? Amikor Tipivel megtettem, akkor sem éreztem magam jobban utána, és nem különösképpen akarom megismételni. Sosem voltam az a picsogós fajta, és eszemben sincs megint bekönnyezni a múltam okán senkinek sem. Már nem számít. - A feleslegesség érzetében osztozom veled. Nem mondom, hogy nem kell így éreznie, hisz ki vagyok, hogy ezt megmondhassam? De azt elmondhatom, hogy nincs egyedül vele, mert én sem találom a helyem, igazság szerint nem csak itt, hanem már sehol ebben a világban. Elfáradtam. - Én figyelek rád. Akár hiszi, akár nem, így van. Nem csak most. Érte mentem, mikor Triával egymásnak feszültek, biztonságba vittem, holott mindenki úgy hiszi, a Szabaddal nőttünk össze mostanság, pedig ez közel sem igaz. Nincs ilyen sorrendem, tudom, kiben bízom a legjobban, de ez legyen az én dolgom, de más felosztás nincsen. Akkor neki volt szüksége segítségre, így őt választottam ahelyett, hogy Triát kajtattam volna. S most is szívesen beszélek vele, legyen szó bármiről, még úgy is, hogy sejtem, a Szabad nekem fog jönni miatta, mert ő bármit megtehet ugyebár. Érzem, hogy a gondolatait mindenkinek küldi, nem zavarom hát meg közben, még az arcát is eleresztem, s hátrébb lépek, hagy koncentráljon, bár nyilván álmából felkeltve is megy neki. - Tényleg nem vagyunk méltóak rá. Én biztosan nem, és tudom, hogy nem ez volt mondandójának lényege, de meglehet, én már túlságosan belefásultam az életembe, és nem megy tovább. Viszont senkivel sincs konfliktusom, senkivel sem táplálok évszázados haragot, vagy senkiért sem lángolok úgy, hogy az még engem is megijeszt. Tulajdonképpen nem is tartozom igazán senkihez, egy Árny vagyok csupán, az én dolgom ez, nem más… - A változás nem jön könnyen, ennyi idő után különösen nem. Hiszem, hogy lehet ez jobb, komolyan, de nem tudom a módját. Hajtom le a fejem tanácstalanul, s csak remélni merem, hogy képesek leszünk mindenen felülemelkedni a leszármazottaink érdekében, hiszen úgy tűnik, Alignak évről-évre erősebb, vért akar ontani, és előbb-utóbb megteszi. - Biisha… Fogok rá határozottan, de nem erőszakosan a kezére, nem fogom feltartani, ha nagyon menni akar, de valamit még el kell mondanom. - Neked sem kell mindig elfojtanod, ami benned tombol, nem leszel kevesebb a szememben attól, hogy kikészítenek a dolgok. Lehetsz egyedül… lehetek én is egyedül, de talán ketten is lehetünk, talán sovány vigasz vagyok, de itt vagyok, és nem megyek sehová. Ha menni akar, mehet, de érezhetően nem zárkózom el a maradásától sem, sőt… még szeretném is, de mindenkinek a szíve joga úgy feldolgozni az érzéseit, ahogyan akarja. Ha még mindig menni akar, hát eleresztem…
Keserűen felnevetek. - Te vagy az első, aki durcásnak nevez. De mindenki csak gyerekként kezel. Mintha semmi sem változott volna a nyolcszáz év alatt… - felelem csendesen. – El akartam. Mivel egyértelművé tetted, hogy nem vagy rá kíváncsi, így minek mondjam el. – nincs sértettség a hangomban. – Nem hiszem, hogy félreértettem a sugallmazott szavaid. Tiszeletben tartottam a kérésed. Csupán visszajeleztem, hogy rosszul esik. Még most is szeretnéd nem hallani? – kérdezem, érdeklődve. A kimondott észrevételre megállok a lélegzetvételben is, majd inkább becsukom a szám is. - Igaz… úgy éreztem, hogy feltartalak… - a padlóra figyelek inkább. Talán megvicceltek a saját érzékeim? Szeretném azt hinni. Nagyot sóhajtok, beletúrva a hajamba, majd végül megtámasztom az állam a tenyeremen. – Sajnálom. Felpillantok rá, majd félig helyezkedek szembe. Hagyom, hogy megsimítsa az arcom, ugyanígy viszonzom. Testvéri gesztus, jelezve, jól esik. - És ha azt mondom, mindkettőnk miatt? Te vagy az első, aki a képembe mondta az igazat. – őszinték a szavaim. Annakpok más. Ő…. - Nem hiszem. – mosolyodom el. – Érzem, hogy nem. A feleslegesség érzete továbbra is bennem. Amivel nehéz megbékélni. Nem is akarok, és nem nyomhatom le senki torkán a saját akaratomat. Meglepve nézek rá, majd körbepillantva gyorsan, nem csak érzem, látom is. - Elfáradtam. Azt hittem, lesz erőm, hogy most más lesz. – nem lett. A tehetlen keserűség csendül a hangomban. Ha így maradunk, Alignak győzött. És mi lesz majd, ha győzünk? Fordulunk-e egymással szembe? Ellen? Félek a lehetséges jövőtől. Szavai, hogy figyel rám, mázsás súlyként tevődnek rám, ráébresztve arra, hogy mennyire vak vagyok magam is. - De még lehetünk. Meg kell dolgoznunk érte. És csak mi tehetjük, más nem. – a szemeibe tekintek. - Mindenkitől ezt hallom és elegem van! Meg lehet őrülni ebbe… - mindenki mint kis zárványként létezik, tizenhárom zárvány, akik nem képesek egy gyönyörű ékszerré változni, mert nem látnak a saját dolgaikon túl. Még én sem…. Az érzéseik és fájdalmaik meg tudnak őrjíteni, éppen úgy, mint az önként elzárt magányuk, félelmeik. A kéz megfogására elsőnek érzésem szerint szabadulnék, de éppen az érintés teszi erősebbé a nevemben rejtőző érzelmet. Megállok. Hogy aztán először felfelé, majd a fejemet elfordítva próbáljam visszafojtani magamba, ami kitörni készülne bennem. Lélegzek párat, majd visszaülök a földre és egy ideig csak lélegzem. Nem engedem el Eska kezét, amit közben viszonozva, megfogtam. - Mikor idejöttem, azt tapasztaltam, hogy ugyanúgy ki vagyok rekesztve a csoportból, mint ahogy mindig is ki voltam. És hogy a szánalom továbbra is erősebb felém, mint hogy elérjenek hozzájuk a szavaim, vagy hogy érdemesnek találjanak arra, elmondjam, megoszhassunk a félelmeinket, problémáinkat. Hogy legyek így méltó a nevemhez, ha még azt sem tudom elérni, hogy a szavaimra figyeljenek és felnőtt, értelmes Biishaként kezeljenek? Nagyot sóhajtok. - Te vagy az első, akivel ezekről vagy egyáltalán ilyenekről beszélhetek. – Yee, Sura szavai és lelkük kedves számomra és felém is azok voltak, ám jóval messzebb kerültünk egymástól, mint reményeimben vártam volna. Tudomásul kellett vennem, még ha fájt és mérges is voltam e miatt. Az élet változik. - Mondhatnám, hogy nem a világot akarom megváltani, mert kicsi vagyok ehhez De éppen ez az, hogy nem. Ős vagyok, alapító. Ha én ülök a hátsómon, magamba roskadva és önsajnálkozva, és nem azt teszem, amiért létezem… nem azért vagyunk, hogy belesüllyedjünk a kicsinyes dolgokba, hanem hogy másokat felemeljünk, segítsünk értelmet adni a létezésüknek. A világnak. És ez minden testvéremre igaz. Ránk igaz. Kiesnek belőlem a szavak, mintha Eska szavai felnyitottak volna bennem valamit. Átkarolom a térdem, ráteszem az állam. - Alignak olyan, mint mi. És… érzésem szerint úgy is érez. Azt hiszi, senkinek sem kell, hogy ha nem önkényeskedve tornyosul fölénk, akkor ő egy senki, nem fogadjuk el. Ő is csak azt szeretné, amit úgy mindenki, mi is. Én is. Hogy szeressék és hogy tartozzon valahová. Nem is tudom… ha… ráébresztenénk erre, és hogy szerethető ő is… - beszippantom az ajkaim, Eskára nézek. – Mi van, ha ez már nem harag? Ha mondani, mutatni akat valamit? De mi nem figyelünk rá, mert ösztönösen ellenségként állunk hozzá? Mi lenne, ha meghallgatnánk? – nem magával sodort fantázia a szavaim. Töprengés, lehetőségek. – Hiszen azóta, hogy megfosztottuk őt … már előtte is, csak ellenségként kezeltük. Pislogok párat. - Nem akartam rád zúdítani… én… - felé billentem az arcom a karomon, úgy nézek rá. – Nem faggatlak, ha nem akarod…. de jó ketten lenni. – mosolygok rá. – És kíváncsi vagyok, mi erről a véleményed. – mint ahogy azt is tudom, el szeretném mondani mindazt, amit Annakpok mondott Eskának. Az én verziómban.
- Szívesen meghallgatlak, igen. Igyekszem most nem foglalkozni azzal, hogy Tria valószínűleg megkísérli mag ennek okán leszedni a fejemet, de nem érdekel. Épp úgy testvére vagyok Biishának is mint neki, és ha kell, ott vagyok, bár hozzám általában kevesen fordulnak, vagy éppenséggel senki, aminek megvan a maga oka. Nem én vagyok a léleknyugtatók ásza, sőt. - Igencsak ostoba gondolat azt feltételezni, hogy néhány rajz fontosabb számomra a testvéreimnél. Sóhajtottam fel kissé talán komoran, félreértés ne essék, nem őt ostobáztam le, távol álljon tőlem, de az elképzelés kissé sért. Lehet, hogy másnak szent az alkotás, de a hosszú évszázadok alatt megtanultam, hogy mindegy, mi foglal le minket a jelenben, nem maradhat állandó, viszont ők mindig ott vannak, bármilyen messze is sodorjon bennünket egymástól az élet. Csak bólintok, nem mondom, hogy nem szükséges sajnálnia, mert kicsit tartok attól, hogy ezt is sértésnek érezné, vagy úgy fordítaná, hogy meg kívánom mondani neki, miként érezzen. - Talán valakinek ideje volt megtennie. Mosolyodom el lágyan, nem tartom gyermeknek, régóta nem, sőt, soha nem is volt így, hisz fiatalabb vagyok. Ám a viselkedésünkre olykor rányomja a bélyegét a gyermeki dac, az örök lázadás, talán a sorsunk végtelensége okán. Ennyi év súlya alatt könnyű megroppanni. - Én is. Sokszor úgy gondolom, nem megy tovább, hogy már egyszerűen elfogytak a tartalékaim. Nekem talán az a büntetésem, hogy vágyok eltávozni a másik síkra, mégsem képes senki megadni ezt nekem. A szellemek talán másként óhajtják, kivéve természetesen Alignakot, tavaly kiderült, hogy neki nagyon is örömére szolgálna. - Irigylem a hitedet ebben. Talán lehetnék optimistább magam is, de nem megy, és talán most érzem leginkább, hogy szeretném, ha ezt az időszakot ködömbe burkolózva tölthetném, eltűnve mindenki elől, de úgysem menne. Nem véletlenül vagyunk itt. Visszatartom, de csak enyhén, hogy érezze, ha menni akar, mehet, nem fogom erőszakkal megakadályozni benne, nem vagyok az a fajta. Végül nem megy, leülök hát vele a földre, talán sikerül nem elcsesznünk ezt is nagyon, és csak tovább növelni vele az oly fölösleges feszültségeket, amiken képtelenek vagyunk felülemelkedni. Mi, tizenhárman. - Mi is gyarlók vagyunk, van, hogy a saját problémáink a fontosabbak, pedig ezt nem engedhetnénk meg magunknak. Vannak kérdések, amiket lehetetlenség megválaszolni. Én csak annyit mondhatok, hogy annak kezellek, amíg nem érzem azt, hogy bármi olyat mondok, ami nem tetszik, már menekülnél is el. Tudomásul kell venni, hogy olykor olyasmit is kell hallgatnunk, ami nincs ínyünkre. Jegyzem meg csendesen, talán ez is közrejátszik abban, hogy így alakult, hisz könnyebb a húzós helyzetekből kimenekülni, mint szembeszállni a viharral. Csak épp annak meglesznek a maga kellemetlen következményei. - Ez így is van, és hiszem, hogy ezzel mindenki más is tisztában van, de van, amikor elég belőle, amikor a kötelesség már túl sok, főleg itt… Szerintem mindenkit megvisel, hogy vissza kellett jönnünk, engem legalábbis biztosan, szaladnék is jó messzire, ha tehetném. Kötelesség. Ha csak az van, előbb-utóbb sok lesz belőle, őszintén, sosem voltam teszem azt a legjobb teremtő, még jó sem, de a tudtukon kívül vigyáztam a kölykeimre, így volt jól. Ám mostanra már igencsak elegem van az egészből, és úgy érzem, nincs mibe kapaszkodnom. - Mert úgy is viselkedett. Biisha, akkor is így beszélnél, ha tavaly sikerült volna megölnie valamelyikünket? Nem sokon múlt, többen közel jártak hozzá. Akkor is csak szeretetre lenne éhes? Örülök, hogy valaki képes így látni a dolgokat, de én nem hiszek abban, hogy nem a bosszúvágy hajtja. Megöltük, Biisha, és én például sosem bocsájtanám ezt meg a tettesnek... Ahogy mondani szokás, mindenki magából indul ki, ő nem olyan, mint én, bizonyosan keresné a feloldozást a gyilkosának, vagy tán kereste is, nem ismerem halálának körülményeit. Közben törökülésbe vonom a lábaimat, és igyekszem nem arra gondolni, mennyire végtelenül elcseszett ez az egész, hogy mennyire azok vagyunk mindannyian. - Semmi gond, mondtam, szívesen. Azt ugyan nem tudom, segített-e bármit is, de olykor elég, ha elmondhatjuk, ami a lelkünket emészti, ha valaki meghallgat, nem kell hogy mérhetetlen életbölcsességekkel dobáljon minket. - És tényleg jó. Mosolygok rá könnyedén, még a feszegetett témák súlyossága ellenére is. A véleményemet elmondtam, csak sajnos én nem tudom abból a szemszögből nézni a dolgokat, mint ő.
- Sajnálom. – szusszantok egyet. Igaza van, és belelovaltam magam olyanba, ami nem is igaz. Hálásan mosolygok rá őszinte szavaiért. Végre valaki. Talán erre volt szükségem, még nem tudom, de valami helyrebillent bennem. A szemeibe tekintek és ugyanazt látok, ami az enyémben is vissza tükröződik. Még ennyi idő után, ennyi újra találkozás után sem érzem azt, hogy itt helyem. És talán lehet… - Lehet, hogy éppen ezért vagyunk itt. Mert ez miatt másképp látjuk a dolgokat. A világot. Nem tudom. – nehéz. Ismét kimondja azt, amit a többiekkel kapcsolatban is éreztem és érzek. - Ha már senki sem hisz, legalább valaki higyjen. Ha nem lenne oka, hogy itt legyünk, akkor nem lennénk. Az is lehet, hogy itt az ideje, lezárni a kört. A fizikai halál csak egy állomás. – nem komorak a gondolataim. Elmélkedem. – Számtalan oka és lehetősége van, hogy létezünk, és hogy most itt vagyunk. De melyik a helyes? Személy szerint nem a torzsalkodásban és a gyűlöletben látom. Az nem vezet semmi jóra. – megint érzem, hogy kifakadok, mint egy túl nagyra fújt lufi. Felnevetek. Keserűen. Fájdalommal teli. - Emberként nem tudtam menekülni az elől, hogy az voltam, aki. – húszéves is elmúltam, és még mindig nem estem át a felnőtté avatáson. Amikor Tupilek magához emelt, még akkor is gyerek voltam, aki még csak elfutni sem tudott a néma kiközösítés elől, mert a gyáva szívem visszahúzott. – Néha ki kell lépni abból, amiben benne vagyunk, hogy messzebbről látva, tisztábban lássunk. S ha úgy döntünk, nincs szükségünk rá, akkor elhagyhassuk, mintsem értelmetlenül belesüppednénk, mert az nem vezet sehová. Lehunyom a szemem, s hagyom, testvéreim érzetei átjárjanak. Lassan bólintok, s újból a földet pásztázom, majd Eskára tekintek. - Mind ezt érezzük. Választ várunk, s még mindig nem kaptuk meg. Elgondolkodva hallgatom a szavait. - Nem valaki ellen vagy mellett állok. És nem hinni kell. Látni. Akart bárki is kapcsolatba lépni vele azóta? A Szellemek Birodalma miért nem képes közbelépni, holott, ha mi vétünk olyan mértékben, nekünk a halál a jussunk? Alignak hatalma is véges, hiszen ha nem az lenne, mi nem csak itt, hanem a Szellemek világában sem tudnánk létezni. Ő a testvéreink egy részének a teremtője, és ha már a büntetésünk sem elég neki, akkor csakis a megértés marad. A kérdések és a szavak. A lélek és a szív. – csendben maradok, merengve egy rövid ideig. – Nem szeretném, ha testvéreim, vagy bárki más áldozatául esett volna akkor Alignak haragjának. De haragra haraggal felelni csak haragot szül. Nem meggyőzni szeretnélek, félre ne érts. – mosolyodom el zavartan. Megbocsátani… amikor megtudtam, ki a felelős a halálomért, magam is bosszúra vágytam. De ez nem tartott sokáig. Annyi idő eltelt és én is változtam. Már csak ezért is gondolom, hogy talán… talán lehet ezzel esélyünk. És érzem, tudom, hogy most jött el az alkalom, hogy elmondjam, mi is történt Annakpok és közöttem. Töprengve nézek rá egy pillanatra majd a földre szegezem a pillantásom. Összeszedem a gondolataimat, majd egy nagy levegőt véve belekezdek. Nem lesz hosszú. De annál keményebb. - Elvettem Annakpok összes érzelmét. Az emlékei elvétele nélkül. Később visszakérte és visszaadtam neki. – de az nem azt jelenti, hogy belőlem ki is törlődött. És azt, hogy komoly határokat súroltam, ha át nem léptem. Elhal a hangom, csendben maradok, s amennyire szorgalmasan tanulmányoztam a padlót mondandóm alatt, most még inkább.
- Biztosan nem ez az oka, de sajnos mi magunk is gyarlók vagyunk sokszor, és nem gondolkodunk azon, hogyan lehetne jobb, min kellene változtatnunk, és min nem érdemes immár marakodni. Magyarázhatnánk már ezt bárkinek, nekem is mondhatná magáét akárki, egy idő után mindez már nem számít, már nincs olyan, akire olyan szinten felnéznénk, hogy meghallgassuk a tanácsait, és meg is fogadjuk őket. Talán agyunkra mentek az évszázadok, nem tudom, nem is igazán érdekel. - Nem tudom, milyen a halál, a test halála, a lélekét ismerem, és ezerszer inkább égnék el máglyán, minthogy még egyszer megtapasztaljam. Vonom meg a vállam, nem szoktam elmismásolni a saját problémáimat, de van, hogy az már rég nem számít, vagy régen nem kellene, mégis emészt bennünket. Beszélni attól még túlságosan fájdalmas róla, nem véletlen, hogy eddig egyszer tettem csupán, és ezen nem is nagyon szeretnék változtatni. - Tényleg nem vezet sehová. Suttogva lehelték ajkaim a nehéz szavakat. Az én életem semerre sem tart, ezt tudom jól, talán ő is pont így van vele. Szomorú, hogy idáig jutottunk, keseregni azonban nincs értelme rajta, úgyis akkor élünk, avagy halunk, mikor a szellemek úgy akarják. - Talán mert nem kell tudnunk előre a választ. Nem táplálok hiú reményeket, szerintem valami borzalmas készül, a viharfelhők már onnantól kezdve gyülekeztek, hogy az első közülünk betette ide a lábát. - Őszintén tisztellek azért, hogy képes lennél erre. Én még most sem lennék képes úgy beszélni vele, hogy ne gondoljam úgy, egy aljas féreg, akinek mindig is csak a hatalom számított igazán. Ez azonban legyen az én szégyenem. Vannak, akik bizonyosan hajlanának erre. Eeyeekalduk és Nagojut szerintem megtenné, már csak habitusukból és képességeikből kifolyólag is, sokakról nem tudnám elképzelni, hogy a megbocsájtás csodás erejét kívánnák használni. Jómagam sem, nem megy. Csönd… nagy levegő, tudom, mi jön, nem zavar, mondja csak, de már szóltam, állást foglalni képtelen vagyok az ügyben, kedvelem őket, de eléggé felnőttek ahhoz, hogy ezt megoldják egymás között. - Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem volt fair, és még csak nem is használtál vele senkinek, de már megtörtént, emészteni magad rajta felettébb fölösleges volna. Csúsztam odébb a szőnyegen, és magamhoz húztam, ölelésbe, s ha kellett, még arra is képes voltam, hogy az ölembe fektessem a fejét, simogassam az arcát, tincsei közé túrjak, hogy a sok rossz között legyen egy kis jó is, pillanatnyi kis béke, amire úgy hiszem, szüksége van. Félreértés ne essék, ezzel az üggyel kapcsolatban szerintem Annakpok is egyszerűen csak idióta, de megfogadtam, hogy én ebbe nem szólok bele… Bármit is akart még mondani, én örömmel hallgattam, többnyire inkább némán, de azt érezhette, hogy ez amolyan soha vissza nem térő alkalom, amikor szívesen leszek a váll, ritkák teszek hasonlót, nem vagyok jó benne, de úgy tűnik, neki most rám van szüksége…
//Nagyon szépen köszönöm a játékot, nagyon élveztem, és bocsánat, hogy ilyen sokat kellett várnod rám. //
- Egymásra még igen. Hiszen ezért vagyunk testvérek… - remény? Inkább józanság. Bölcsesség van abban, hogy ennyien vagyunk testvérek. Amíg támogatjuk egymást. Elszigetelődve, ellenségeskedve egymással… már nem igazán. Beszippantom a válaszára a szám szélét. Érzem a fájdalmat, talán az okát is. De a fájdalom érzete éppen elég, hogy tiszteletben tartsam, s hagyjam elmúlni ezt. Felnyögök. A legátkosabb dolog a képességemben, hogy a jövő állandóan változik, a döntéseink folyamán. És az érzetek sokszor hoznak más döntést, mint amit elvárnánk, és egy ok mögött számtalan érzet bújhat meg. - Számos választ látok. De melyik a helyes? – becsukom a szemem. – Nem a haláltól félek. Attól már régóta nem. Hanem annak következményeitől. – szinte suttogom. Ingatom a fejem a válaszára. - Ebben a véleményben senkijét sem szándékszom megváltoztatni. Azt vélekedik mindenki, amit szeretne. A tettekre, a mögöttes szándék feltéképezésére gondolok. Ha neki megszüntetjük a baját, akkor a miénk is megszűnik felé. Bár… lehet, hogy neki csak saját magával van baja. – minden él nélkül mondom mindezt. Mert valahol megértem a problémáját, ha valóban erről van szó. Átérzem. Közelebb húzódom, ahogy látom, megteszi. Vállára hajtom a fejem, az öl nem megy. - Használt, amit tettem. Vagyis … fog majd. Hozzájárul dolgokhoz. És mégsem örülök, hogy megtettem. – nem várok kioktatást, tanácsokat, hiszen elmondani szándékoztam, s nem azt, hogy megítéljen. De jó volt kimondani. Másnak, s nem a tükörképemnek. Most már mindegy, mi kerül szóba. Érzem, hogy már nem az a lényeges, mit mondunk, hanem azt, hogy érezzük és tudjuk: ott vagyunk egymásnak. Hogy a képzelt sötét felhők és gondolatok, eltűntek. A szeretet, mint olyan, mélyen benne van mindenkiben, és most nem is ez volt a lényeges. Hanem a nyitott szív és elme, hogy túllépve önmagunkon, képesek legyünk megoldani a kérdéseket. Együtt.
Ezúttal sem zárom el energiáimat teljesen - nem szokásom -, de nem is mutatok meg többet a szokásosnál. Nem jelentkeztem be előre Eskához, most viszont mégis itt vagyok, és ha nem húzza fel a pajzsát a feje búbjáig - vagy használja a képességét (mondjuk akkor csak én nem fedezem fel őt) - úgy érezheti, hogy az ajtaja másik oldalán álldogálok - meg én is őt, feltéve, ha itthon van -, azonban a csengőt mégsem nyomom meg azonnal. Hosszú idő eltelt azóta, hogy legutóbb csak így magunkban találkoztunk- és eszmét cserélhettünk volna, legutóbb akkor láttam, amikor az Idegent is. Most azonban nem konkrétan emiatt keresem fel, egyszerűen csak látni akarom mert fontos nekem. Azóta a hajnal óta sok minden történt. Nem vagyok büszke arra, hogy szétestem - amit nem vallanék be soha senkinek, bár tanúm akadt rá -, de néhány napja kifejezetten önmagam vagyok már megint. Milyen szerencse, hogy általában nem szeretek hosszasan agyalni vagy filózni egy-egy kérdésen... Nem volt szándékomban elhanyagolni Eskát, viszont tiszteletben tartottam azt, ami miatt elköltözött - noha nem örültem neki -, amikor meghozta a döntését. Nem jöttem még ide egyszer sem, nehogy bármivel is keresztbe tegyek neki a felbukkanásommal és ő sem keresett. Most azonban itt vagyok, mert... itt akarok lenni meg mert hiányzik veszettül. Azt hiszem gyakorlatilag mindegy miként egyezünk meg Deenalival, mindenképpen a halálunkat leljük előbb vagy utóbb. Nem akarok belemenni abba, amit felvázolt, nem akarom teljesíteni az akaratát, mert nem érzem sem igaznak, sem pedig fairnek, őt magát pedig gyűlölöm semmibe sem nézem, akkor sem, ha fél kézzel intézett el a legutóbb. Nem hiszek már Atyámban, hazugnak gondolom és nem teszek különbséget közte és a fivére között többé. A bosszúja éppen olyan kicsinyes, mint Alignaké, ez pedig elég számomra, hogy többé ne higgyek neki és a szavának vagy benne... Felkészítettem az utódomat, már amennyire tudtam, annak ellenére, hogy eszemben sincs - egyelőre - megválni az életemtől, most pedig..., hogy egészen őszinte legyek, halvány lila fingom sincs, hogy mi lesz. Gondolom majd az idő eldönti. Most azonban nem az Idegen az, aki érdekel, nem is miatta vagyok itt. Eskára vagyok kíváncsi, mert azon túl, hogy a Testvérem, a barátom is - vagy valami ahhoz hasonló - és egyszerűen tudni akarom, hogy is van. Bekopogok, röviden és határozottan, majd pedig arra várok, hogy ajtót nyisson. Ha megteszi, akkor egy halvány mosollyal a képemen tekintek rá az ajtajában állva. - Zavarhatok? - teszem fel a kérdést köszönés helyett, bízva abban, hogy nem a legalkalmatlanabb időben állítottam be.
//bocs, hogy nincs kezdőkép, meg semmi, félelmetesen lusta voltam keresni, mea culpa//
Relatíve kevés fölösleges időm marad azóta a reggel óta, sokszor figyelem a leszármazottaimat, próbálom kitalálni, mi lenne a legjobb, mellesleg Arthurt is keresem, de valószínűleg a világ túl felén van. Kénytelen leszek megkeresni a fiát, hogy hajtsa fel nekem, különben őt fogom elvenni helyette a családjától. Nem kenyerem az ilyesmi, de attól tartok, ezúttal kénytelen leszek kivételt tenni, mert meg van kötve a kezem, én nem nagyon mozdulhatok. Talán az anchoragei kiruccanás is sok lesz. A pajzsom fel van húzva, embernek álcázom magam, mikor itt vagyok, nem akarok fölösleges kérdéseket bárkitől. Ennek ellenére, mikor valaki letáborozik az ajtóm előtt, megérzem némi idő után, csak azt nem tudom, miért nem kopog. Azt ennek ellenére még nem tudom megállapítani, ki az, de hamarosan bekúszik a küszöb alatt a jól ismert illata, amire azért halványan elmosolyodom. Azért megvárom, hogy eldöntse, be akar-e jönni vagy sem, nem akarom egy esetleges gondolatfolyam közepette rányitni, hogy esetleg meglepjem. Hiányzott már, de a Denaalival való találkozás után úgy gondoltam, én vagyok a legutolsó, akit látni akar, hisz homlokegyenest másként reagáltam, mint a legtöbbek. Yeet viszont meg akartam keresni, mert akkor és ott egyedül felőle éreztem hasonlót, mint ami bennem feszült. Türelmesen várok, bár azért olykor rápillantok az órára a nappali falán, és már majdnem kinyitom, mikor végre bekopog. Nem tagadom magam előtt, hogy némi aggodalmas feszültség lapul bennem, de azért jó volna, ha nem kellene magyarázkodnom a döntésem, világnézetem miatt senki előtt, de hiszem, hogy nem számon kérni jött, azóta eltelt már némi idő, hogy kicsit mind lenyugodjunk. Az ajtó rögtön feltárul, sejthette, hogy már egy ideje ott álltam a másik oldalán. - Azt hittem, sosem kopogsz be. Húzgálom meg a 'bajszát' mosolyogva, a kérdésére összevonom a szemöldököm. - Megpróbálhatod, de szerintem nem fog sikerülni. Azzal ki is tárom az ajtót, és félrelépve engedem be. - Kérsz valamit? Elég sok mindennel fel van szerelve a lakás, szóval jó eséllyel akadhat bármi, amit kérne, kávé, szesz, még esetleg valami kaja is, bár megfogadtam, hogy másokra nem főzök, mióta férjnél voltam, de talán ezekben az időkben tehetek kivételt.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Halvány mosoly fut át a képemen, amikor meglátom és meghallom szavait. Bár nem éreztem konkrétan az ő jelenlétét, azért bíztam abban, hogy itt találom. - A közhiedelemmel ellentétben nem mindent csinálok gyorsan. - van amihez idő kell és néha ebben a kategóriába tartozik hogy egy ajtón bekopogjak. Főleg, ha valaki olyané előtt állok, aki annyit jelent nekem, mint Eska, de közben meg nem tudom, hogy miként is vagyunk most egymással az Idegennel való találkozás óta, hiszen akkor egyértelműen kiderült, hogy miként is vélekedünk ebben a kérdésben. Ahogy kitárja az ajtót szélesebbre, belépek és ha rám bízza annak becsukását, akkor egy lökéssel gondoskodok a dologról. - Kérek, de akkor iszol velem és legalább kettőt. - mert ökör iszik magában - meg én, mert nincs szükségem ehhez a tevékenységhez kísérőkre -, most azonban jobban örülnék annak, ha velem tartana. - Valami erőset. Ha van whiskyd, akkor azt, ha nincs, akkor lepj meg. - együtt éltünk egy darabig nem is olyan régen, így talán nem fogja váratlanul érni, hogy ezen égetett szeszt az egyik kedvencem. Reményeim szerint nem bánja, ha leteszem magam a kanapéra - vagy ahol hely van - és nem várom meg/el, hogy körül ugráljon. - Szép lakás. - azt hiszem valami ilyesmit illik mondani, ha olyan lakásban jár az ember, ahol még korábban nem, de igazság szerint a berendezés nem túlságosan köt le, ami nem meglepő, erre korábban sem volt még példa. Ha közben megkapom az italomat, akkor elveszem és bele is kortyolok. - Lehet én is elköltözöm. - nincs a hangomban ezzel kapcsolatban semmilyen érzelem vagy indulat, inkább csak olyan megállapításként közlöm, mint amikor arról van szó, hogy milyen idő van odakint. - Talán a szervizbe. - vagy bérelek valami lakást, még nem döntöttem el, de nem is annyira lényeges ez. A rövid kis beszélgetésekben sosem voltam jó, pedig most azon túl nem volt okom ideállítani, minthogy hiányzott Eska és látni akartam.
- Nos, azt hiszem, ez nem feltétlenül baj. Sőt, igazából egyáltalán nem, egyáltalán nem szükséges mindent gyorsan csinálni, és szerintem ezzel nincs is semmi baj, vannak dolgok, amiket meg kell fontolni jó alaposan. Én sem tudom, mire számítsak tőle, bármennyire is tartsam a legjobb barátomnak, bármily nyálas is legyen ez a szó, attól még így van. Becsukom én az ajtót mögötte, nem kell vele fáradnia. - Kérlek, engem ez aztán nem ijeszt meg. Mosolyodom el, elvégre a szesz sosem volt olyasmi, amit megtagadtam volna magamtól, meg aztán, annyi hatása van, hogy szinte semmi, szóval csak az ízéért fogyasztom, meg a miliőért, ami körbevesz mondjuk egy jó borozást. - Szerintem akad. Nem fogyasztok egyedül én sem szeszt, de olykor akadnak vendégeim, bár többnyire csak a Testvéreim egyike, vagy éppen egy-egy kollégám valami soron kívüli projekt miatt a színházból. Úgyhogy már megyek is ki a konyhába, hogy elővegyek két megfelelő poharat, és egy üveg whiskyt. Hamarosan már a nappali asztalán pihen a tálca mindennel együtt, és töltök is, nehogy szó érje a ház elejét, és rossz vendéglátóvá avanzsáljak. - Egész megkedveltem, kellemesen egyszerű. Laktam én már egyszerűbb lakásban is, ez biztos, de az nem ma volt, mostanság azért már én is szeretem a szebbet és többet, bár ugyanúgy ellennék az erdőben évekig. Még csak alakot sem váltanék. Főleg azért nem, mert különösképpen nem vagyok oda ezért a testemért. Felveszem a két megtöltött poharat a tálcáról, és az egyiket átnyújtom neki, majd könnyedén leülök mellé, épp olyan közel, mint mindig is tettem, a szememben nem kell, hogy bármi változzon azért, mert nem értünk egyet. Súlyos téma, de a barátok nem attól barátok, hogy eldobják a másikat, ha gond adódik közöttük. Talán nem is akarom megbeszélni, mert ismerem, én nem tudnám meggyőzni az igazamról, és ő sem engem a sajátjáról, épp ezért merőben fölösleges tépni a szánkat. - Igen? Hogyhogy? Nem mondom, hogy nincs ötletem, bár én nem Annakpok szeszélyessége okán jöttem el, hanem mert veszélyeztetve éreztem az inkognitómat, s ha valaki megtudja, hát az én számból hallja, ne úgy, hogy megtudja másról, és összefüggésbe hoz vele. - Olykor jobb lenne egyedül? Vagy valami más oka van? Kortyoltam én is a szeszbe, féloldalasan felé fordulva, megtámaszkodva a kanapé támláján, magam alá gyűrve az egyik fekete párnámat.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Ezt mindig öröm hallani, ha nem magamban tervezek piálni. - márpedig most egyáltalán nem ez lenne a cél, kifejezetten örülök, hogy velem tart. Amíg a konyhába megy, addig körbehordozom a tekintetem a lakáson, már amennyit így ülve látok belőle, klassz és egyszerű, ennyit legalábbis én is meg tudok állapítani róla. Ahogy visszaér és tölt is a whiskyből, majd nekem kínálja az egyiket, elveszem tőle. Úgy mozdulok, hogy valamennyire felé forduljak, hiszen mellém ült és kifejezetten jól esik ez a fizikai közelség. A kezemben fogott poharat az övének koccintom, mielőtt még beleinnék. - Egészségedre. - nézek a szemeibe, majd belekortyolok az italba, amely kellemes marja végig a torkomat. - Megjelent valami szőkeség a küszöbön a cuccaival. Korábban, valamikor közvetlen az áprilisi lábadozás alatt Annakpok említette, hogy talán beköltözik valaki, de aztán a dolog elmaradt. Vagy csak elnapolódott, mert még nem tiszta, hogy most marad-e a nőstény vagy sem. - kezdek bele a mesélésbe, pontosabban azon ok fejtegetésébe, hogy miért is gondolkozom a kiköltözésen a kúriából. - Konkrétan nem az zavar, ha egy jó nővel kell egy fedél alatt élnem, de nem akarom megvárni, míg leesik neki is, hogy ki is vagyok. - így is vannak olyan farkasok, akik nem azért tudnak a kilétemről, mert én úgy döntöttem, hogy meg akarom azt osztani velük, hanem ebből-abból rájöttek. Ott Castor nősténye, na meg a lányom Teremtője példának okáért és bár eszemben sincs picsogni, attól még nem kell más farkasoknak is tudniuk rólam, főleg olyanoknak, akikkel nem én magam közlöm az eredeti nevem. - Röviden ennyi lenne az oka. Amúgy... ugyan nem vág ide, de még nem volt alkalmam elmesélni, képzeld van egy lányom itt a városban. Pontosabban a falkában. - tudomásom szerint erről eddig még csak Sura tud a testvéreim közül, mert a tényt végül ő állapította meg. Esetleg még Annakpok is összetehette a képet, ha akarta, de mondjuk konkrétan nem közöltem vele a hírt, mondjuk ez most nem is lényeges. - És tartom vele a kapcsolatot. - amit nekem legalább olyan fura kimondanom, mint amennyire idegenül hathat, hogy arról számolok be Eska kanapéján, hogy van egy lányom. Nekem, aki sosem vágyott se családra, se gyerekre, most meg így a végítéletünk utolsó óráiban felbukkan és meg akar ismerni és ami azt illeti, én is őt. - Payne a neve és Annakpok leszármazottja. - mesélek tovább némi halvány mosollyal a képemen, de az gyorsan le is lohad a képemről, ahogy eszembe jut a teremtőjével való találkozásom. - Volt szerencsém a beharapójához is, miután telefonon el óhajtott tiltani a kölykétől. - forgatom meg a szemeimet, majd belekortyolok az italba és persze hagyom végre szóhoz jutni Eskát is. Nem tudom, hogy ezzel a gyerekkérdéssel mennyire is tévedünk ingoványos talajra, de a nőstény a barátom, a testvérem és azt hiszem, hogy megoszthatom vele ezt a hírt, apa lettem. Igaz, jó két évtizeddel ezelőtt már, de nekem még új a dolog, lévén, hogy alig pár hónapja tudom a dolgot.
Nem vagyok én ennek elrontója, ha inni akar, iszom vele. Sokat nem fogunk érezni belőle semmiképpen, csak amolyan megszokás, mintha bármi is kicsit jobb lenne tőle. - Egészségedre! Viszonzom, s nálunk még igaz is, bajunk aligha lesz belőle. - Áhhám. Így már világos. Hozzá sem kellene tennie a második mondatot, már sejtem az okot, én is hasonló okokból költöztem el, nem akartam kockáztatni, hogy a róluk tudó leszármazottaikba belefussak otthon. Lám, milyen jól tettem. - Ez szerintem tökéletesen érthető, de attól még Annakpok be fog rágni, nekem túl sok szót nem sikerült váltanom vele, mióta elköltöztem. Nem kifejezetten vágyom a szabados lebaszására. Ez így is van, eleinte még simán belefért volna, de a Vörös Hold illetve a mostani helyzet után már nem szívesen tépnék hajat valamin, ami szerintem teljesen magától értetődő, főleg az én esetemben, aki pláne sosem hirdette, hogy kicsoda. - Nem mondod? Vér szerinti? Ez hogy derült ki? Nyilván az, máskülönben nem így jelentette volna be, a kölykeink itt létében nincs semmi kunszt. Sok van belőlük, de gyermekünk, vér a vérünkből már kevesebb, főleg a nőstényeknek közülünk. - Jól is teszed. Mosolyodom el, így is hiszem. Nagy csoda egy gyermek, meg kell becsülni, főleg most, hogy ilyen tragédia közelében állunk, bár... Ennek kapcsán lehet mégsem annyira jó ötlet, hogy esetleg közelebb kerüljön hozzá. - Ez kicsit azért ironikus. Állapítom meg, hogy pont fakír a kiscsaj, és ő meg ép Annakpoktól akar kiköltözni. Végül sóhajtok egyet, nem akarok illúzióromboló lenni, és tudom, Tipi szívébe nem könnyű beférkőzni, de közel sem lehetetlen, pláne valakinek, aki a vére. - Nem akarok illúzióromboló lenni, de biztos vagy benne, hogy jó lesz ez így? Tudom, az előbb én is azt mondtam, hogy igen, de közben eszembe jutott, hogy talán nem tanácsos túlzottan közel engedned magadhoz, még a végén megszereted. Mindketten tudjuk, hogy ez hová vezethet, és szerintem azt az utat nem akarja végigjárni, de ki tudja, lehetséges, hogy tévedek. - Egyébként, nekem meg az utolsó kölyköm van a városban egy ideje... Még mielőtt eldobtam magamtól a farkasomat, beharaptam... Hogy ezzel mit akarok kezdeni, még én magam sem tudom, de az biztos, hogy nem fogom annyiban hagyni, legalább a képességemet használva meg kell néznem magamnak.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Majd túlteszi magát rajta, elég nagy hozzá. - ha megsértődik, ha nem, tény, hogy elég volt abból, bizonyos leszármazottak random meglepjenek azzal, tisztában vannak a létezésünk tényével és akkor már azt is hozzáteszik, hogy esetemben tudják A Jégvihart látják bennem. Félreértés ne essék, roppant büszke vagyok arra, ami és aki vagyok, csakhogy ettől még nem akarom, hogy olyanok is tudjanak a kilétemről, akiket nem én magam avatok be a saját kényem-kedvem szerint. - Aham. - bólintok az első két kérdést illetően, a harmadikra, azonban kicsit jobban kifejtve tudok válaszolni. - Véletlenül futottunk össze. Ismerős volt külsőre, de annyi nővel találkoztam életem során, hogy ez még nem sokat jelentett. Aztán újra találkoztunk, később megint és akkor ő állt elő azzal, hogy a nevem és egy naplóbejegyzés ad okot valamiféle gyanúra. Megláttam egy képet az anyjáról és bevillant, hogy tényleg ismerem. Stimmelt a hely és az idő, amikorból ismerhetem, és nagyjából ennyi volt a gyanakvás része, ami azért valljuk meg, elég gyenge lábakon állt. Végül megkértem Surát csináljon egy DNS tesztet, vállalta, mintát vett és aszerint én vagyok az apja. Ennyi lenne a rövid és zanzásított verzió. Payne pedig már azelőtt közölte, meg akar ismerni, hogy tudtuk volna a végeredmény biztosra. Szóval most... ismerkedünk. Még sosem volt gyerekem. - olyan legalábbis, akit én is a sajátomnak ismertem volna el. Most se nagyon tudom, hogyan kéne ehhez az egészhez hozzá állnom, de kedvelem a kiscsajt. - Tényleg az. Neki még nem is meséltem. Valahogy nem került szóba. - vonom meg a vállamat. Pontosabban Surán kívül eddig senki nem tudta még közülünk. Úgy tűnik csak előkerül ez a téma is, pedig nem vagyok biztos abban, hogy meg akarom vitatni most ebben a pillanatban ezt az egész Denaalis faszságot vagy bármit azzal kapcsolatban, de megértem, hogy Eska miért is hozta fel. Szusszanok egyet és lenyelem a poharamban lévő whiskyt, majd önállósítva magamat újra töltök. - Te is tudod, hogy nem gyakori érzés nálam a szeretet, alapvetően elég csökevényes módon vagyok rá képes. - helyezkedek vissza a kanapéra, kezemben az újabb adag itallal. - Most még csak ismerkedünk egymással. Halvány gőzöm sincs miként alakul majd bármi is, de úgy tűnik nem lesz több esélyem az apaságra. Sosem vágytam rá, nem kértem belőle, most mégis a nyakamba kaptam és ha már így alakult... maximum nem lesz belőle semmi. Van egy Teremtője, aki kész lett volna a halál farkára elküldeni, nehogy a kicsi lányához legyen bármi közöm is, aki tulajdonképpen az én lányom, de ez már részletkérdés. - ennél többet nem tudok és nem is akarok semmiféle feltételezésekbe belemenni, majd alakul, ahogy alakul. Egyébként meg nem röpdösök a gondolattól, hogy elfogadjam az Idegen szarságát, nem ismerem és attól, hogy előállt egyetlen egyszer egy bús-szomorkás és roppantmódon manipulatív sztorival, még nem kelt bennem bizalmat. Sőt. - Nahát. És megkerested vagy meg akarod? Ő tudja, hogy itt van a Teremtője? - most rajtam a sor, hogy kíváncsiskodjak. Nekem két kölyköm is van, akik az utolsó beharapottjaim és egyikről sem tudok túl sokat, mert szinte azonnal lepasszoltam őket egy-egy falkához. Figyelmesen meghallgatom, amit elmesél a kölykével kapcsolatban, természetesen érdekel, hogy mit oszt meg velem. Közben pedig újra a poharamba kortyolok.
- Ühüm. Hagyom elsikkadni a témát, bár nem hiszem, hogy olyan jól viselné majd a Szabadunk, de ez már tényleg nem az én problémám, elég nekem, hogy rám megorrolt, Tipi majd lemeccseli vele, ha úgy adódik. - Nos, vannak még meglepetések ami életünkben is. Mosolyodom el, és moist a dolgok pozitív oldaláról beszélek, mert bárki bármit is mondjon, egy vér szerinti gyermek maga a csoda szerintem az életünkben. Az övébe talán nem, nőstényként ezt azért lényegesen nehezebb abszolválni. - Milyen érzés? A kérdésemet mosolyogva teszem fel, még úgyis, hogy pokolian fájnak a saját emlékeim, de ehhez a jelenlegi helyzetnek semmi köze. Az rég volt. Már túl is kellett volna tennem magam a dolgon. Ettől még nagyon is érdekel, hogy ő miként éli meg a dolgokat, mert bizony eszemben sincs kibújni a dolog alól, és elterelni a témát, amúgy is ritka, hogy valamivel kapcsolatban megnyílik, nem szúrhatom el. - Nem is baj, ha nem tudja boldog-boldogtalan, előbb egyébként is előbb neked kell magadban elrendezni a tényeket. Nem mindennap derül ki, hogy valakinek van egy gyermeke, ez szerintem magától értetődő. Mindenesetre, bízom benne, hogy jól alakul majd ez az egész, és rájön, hogy tulajdonképpen ez egy egészen csodálatos dolog. A témát nem azért hoztam fel, mert boncolgatni akarnám, egyszerűen arról van szó, hogy nem árt, ha ezt is figyelembe veszi, mert sokakkal ellentétben én tudom, milyen elveszíteni a saját vérünket, és nekem elhiheti, hogy azt nem kívánja magának. - Teljesen mindegy, mennyire csökevényes módon szeretsz valakit. Ha egy kicsit is, ott már felmerülhet problémaként. Nem fogom árnyaltabban fogalmazni, hogy miről beszélek, úgyis tudjuk mindketten. Ő aztán igazán tudhatja, hogy én is meglehetősen nehezen vagyok képes ilyesmire, szeretni, mégis van akit sikerült, és most? Nos, most csak arra jutottam, hogy rohadtul nem érte meg, mert meg kell halnia csak azért, mert nekem fontos. Nevetséges. A maga hisztérikus értelmében. - Én csak annyit mondok, hogy ne becsüld le a vérségi kötelék erejét. Én tudom milyen. Pokolian fog fájni, ha megszereted, és ezt nem azért mondom, mert rossz szándékaim lennének. Csak… nem magyarázkodom, érted te is. Innentől az ő dolga, én mosom kezeimet, szóltam. Vannak dolgok, amiket nem lehet megakadályozni, bármennyire is próbálkozzunk. Ilyen lehet ez is. Akadnak kapcsolatok, legyenek bármily természetűek, mik az égben köttettek, és el kell jutniuk a számukra kijelölt pontra. Én csak a legjobbakat kívánom neki, komolyan, de mind tudjuk, hogy nekünk az nem jár. - Rászabadítottam az egyik leszármazottamat, hogy figyelje. Fiatal még nagyon, és… gondolom magányos. Szar lehet, ha sosem találkozol a Teremtőddel, csak megharap farkasalakban, aztán ott hagy a francba. Még arra sem lehetett semmi esélye, hogy átharapja valaki, aki foglalkozna vele. Meg fogom keresni, de még átgondolom, hogy mennyire tenne jót neki. Előtte mindenképpen figyelnem kell egy darabig, mert nem tudom, milyen változásokat okozott a lelkében az, hogy ott hagytam. - Ismét egy példája annak, hogy milyen remek Teremtő is vagyok. Nem szándékozom sajnáltatni magam, de attól még valahol elég mélyen mar belém a gondolat, hogy többnyire azért maradhattam volna velük legalább egy keveset.
Kezdőlap
//
