Már egy hét is eltelt azóta, hogy Ben-nek elmondtam a hírt, de még mindig nem beszéltük meg. Nyaggatni se akartam őt, de néha azért utaltam arra, hogy nem ártana. Az edzéseket próbáltam kicsit hanyagolni vagy lazábban venni, amikor senki se látta. Fura érzés volt, hogy ennyi mindenki előtt titkolóznom kell, de sok választásom nem volt. Azt kellett tennem, ami szerinte… szerintünk helyes és kivételesen a saját elveimmel kellett szembemennem. Utáltam hazudni, de jelenleg mást nem tehettem. Ahogyan egyre inkább teltek az órák, majd a napok úgy kezdett egyre inkább nőni bennem a vészjelző, hogy valami baj lesz. Attól féltem, hogy Ben-nel fog valami történni, de nem értettem, hogy mi történhetne. Amióta pedig megvolt a ház, azóta itt éltünk együtt, de nem sokat találkoztunk, hiszen azóta az iskola is elkezdődött, s ha már edzeni nem edzhettem úgy, mint régen, akkor ezt a dolgot nem akartam kihagyni, amíg nem muszáj. Nem volt egyszerű az átiratkozás se, illetve talán reménykedtem abban, hogy Eugéne-t is láthatom, mint tanár és akkor talán végre őt is sikerül megfejtenem. Nem arról van szó, hogy minden emberben olvasni akarok, megfejteni, de szeretem a kihívást és ő számomra az volt, mert az arcvonásaiból szinte semmit se tudtam kiolvasni. De eddig nyoma se volt, de nem sok időm volt ezen gondolkozni, hiszen ott volt a ház, Ben és a baba dolog is, így minden egyes percem szinte ki volt töltve valamivel. Ha nem is kellett csinálnom semmit se, a gondolataim biztosan lekötöttek. Éreztem a nap melengető simogatását, de ugyanakkor valami fura és megfoghatatlan érzés költözött a szívembe, mintha a baj tényleg megtörtént volna, de mielőtt még túl sokat gondolkozhattam volna éreztem, hogy valami nedves a lábaimmal. Sietve rúgtam le magamról a takarót, hiszen Ben nem volt itt, de amikor megláttam, a folyadéknak a színét, akkor egy kisebb sikítás hagyta el az ajkaimat, majd ahogyan megmozdultam egy őrült fájdalom hasította ketté a testemet. Lassan próbáltam felkelni, hogy legalább valakit hívni tudjak, hogy segítsen. A kezem a hasamra siklott, miközben a könnyek áztatták az arcomat. Tudtam, hogy mi történt, hiszen a szívem megsúgta és szinte pillanatok alatt ketté tört, de úgy éreztem, hogy megérdemlem, mert hazudtam, vagy legalábbis titkolóztam. Nagy nehezen végül felálltam, de egy újabb fájdalmas segélykérés hagyta el az ajkaimat, de nem adhattam fel. Muszáj volt még mentenem, ha még egyáltalán volt mit. Tettem egy lépést, de a lábaim hamarosan megadták magukat és a földre rogytam, mire újra éreztem, hogy a vér szép lassan végig folyik a lábaim, majd pedig egyre inkább szétterjed a földön. A fájdalom továbbra se hagyott alá, miközben az ajkaimba fájódtak a fogaim, hogy valamennyire visszafojtsam a fájdalomnak köszönhető segélykiáltást. Sose voltam gyenge, de most nem csak ezzel járó fájdalom késztetett erre, hanem a szívem milliónyi darabra hullása is. Van itt valaki!? Segítsééééég! – ordítottam, már amennyire volt erőm hozzá, miközben szép lassan a testem egyre inkább milliónyi darabra hullott eme fájdalmas természetbeli dolognak köszönhetően. Miért? Miért kellett így történnie? Kérdeztem saját magamtól zokogva, miközben egyre inkább kezdett az erő kiszállni belőlem, de tudtam, hogy muszáj elérnem a telefonhoz, de minden egyes mozgás túl fájdalmas volt. Mintha minden apró szőrszálam helyére tövis nőt volna, ami befelé nőttek volna, mondhatni a bőrömet szúrták és nem a külvilág felé. Ben?! – szólaltam meg kicsit elhaló hangon, amikor azt hittem, hogy valami zajt hallok, de talán már az csak a képzeletem szüleménye volt.
Az eléggé labilis farkaskával való találkozásomnak már van vagy két-három napja, mondjuk haza már úgy jöttem, hogy a sebesülésemnek már nyoma sem volt. Milyen gyógyító is lennék, ha ennyit nem bírtam volna megcsinálni magamnak? A kis pihenőm, hogy kicsit összeszedjem a gondolataimat sem éppen úgy sikerült, ahogy azt akartam, aztán pedig időm nem volt rá. A minapi meditálás helyett mondjuk azt is halál nyugodtan megcsinálhattam volna, de inkább akartam száz százalékos állapotban lenni, ha esetleg bármikor is szükség lenne rám, és aztán foglalkozni ezzel a kérdéssel. Viszont nem kerülgethetem örökké. Ez nem olyan dolog, amit csak úgy hagyhatunk lógni… Reggel felébredtem a szokásos időben, indítottam a reggelt a szokásos kis testedzéssel, majd a szokásos fürdés után elindult meglepő módon a boltba. Sétálva mondjuk, így ezért is lett olyan egy óra körül az egész. Fülhallgató a fülemben volt, a zene fülsiketítő hangerőn, és hazaérve pedig neki is láttam reggelit készíteni. Túl nagy mozgást, mielőtt beraktam volna a fülest nem igazán hallottam, így azt feltételeztem, hogy Cali még alszik. Nem gondoltam túl a dolgot, néhány palacsinta reggelire tökéletes lesz. Legalábbis gondolom. Nem nagyon szokott ellenére lenni. El is kezdem hát csinálni, miután mindent kiszedtem a zacskókból. Nem éppen voltam túl hangos, legalábbis nem hiszem. Próbáltam odafigyelni, hogy Cali ne ébredjen fel. Kész vagyok a kajával, épp terítek meg, mikor valami zajt hallok. Kiveszem a fülemből a fülest, és hallgatózom. Sírdogálást hallok meg, így hát felvont szemöldökkel indulok meg a hang irányába. Mikor a nevemet hallom, akkor gyorsítok a lépteimen, mikor pedig a helyszínre megérkezek, akkor teljesen elképedek. Köpni-nyelni nem tudok, hisz elég nagy sokként ér a dolog. Még csak nem is beszéltünk róla, és máris megtörtént a rossz… Miért kellett folytatnia az edzést neki is… Meg én is mi a francért nem beszéltem le róla újra és újra?? Ehelyett csak felsegítem Calit a földről, és magamhoz szorítom. - Nyugi… Nyugi… - Magam sem tudom, miért mondom ezt, mert ez nem az a szituáció, ahol ENNYIVEL le lehetne ezt tudni. Aztán felkapom a lányt, mert látszólag mintha tonnásak lennének a lábai, aztán átviszem őt a nappaliba, és a kanapéra lerakom. - Maradj itt… Hozok valamit és beszélek valakivel… - Kicsit hosszabb idő alatt és akadozva sikerült ezt elmondanom, de jelenleg nem tudom, mit kezdjek a helyzettel. Valószínűleg Cali is sokk hatása alatt van, de ő nagyobb alatt, mint én. Ő rajta meglátszik, rajtam meg inkább hallatszik. Át is megyek a nem túl messzi lévő konyhába, de a számot már bepötyögtem… Várom, hogy kicsengjen, majd mikor a telefont felveszik, akkor kicsit nehezen kezdek bele. - Abigail… Sajnálom, hogy ilyen… korán zavarlak, de… át tudnál jönni?.. Cali… állapotos volt, és most… most… - Akadozva beszélek csak, de remélem a múlt időből sikerült rájönnie, mit is akarok közölni vele. Ha nem érti, akkor pedig akármennyire is rohadt nehéz ezt kimondanom, de kimondom neki, hogy Cali elvetélt. A címet át is küldöm neki SMS-ben, és remélem jön, amint tud. Biztos vagyok benne. Én a hűtőbe nyúlok, és a remegésemet próbálom csillapítani valamivel. A whiskys üveget meghúzom, a torkomat égeti a folyadék, de ez eltompul. Visszarakom a hűtőbe, aztán egy pohárnyi forró teát viszek Calihoz, remélve, hogy még ott van a helyén, és ez valahogy segíteni fog neki. Nem igazán tudom, mihez tudnék kezdeni jelen pillanatban…
Egyszerűen úgy éreztem, hogy még a nap se képes többé felmelegíteni. Mintha hirtelen mindent sötétség ölelt volna körbe és semmi más nem maradt volna hátra, mint fájdalom és szenvedés. Éreztem, ahogyan a testem egyre inkább remeg, hiszen hirtelen úgy éreztem, mintha valami hűtőkamrámba kerültem volna. A testem gyönge volt, a lelkem pedig milliónyi darabra tépték szét. Egyszerűen semmi más nem maradt hátra, mint az üresség, miközben a pokol tüze a testemet perzselte. A fájdalom nem akart szűnni, mondhatni minden egyes mozdulattal egyre erősebb lett és úgy éreztem, hogy ennek a kálváriának sose lesz vége, miközben a pipacs színével egyre nagyobb „tócsa” keletkezett körülöttem. A kezem megremegett, amikor újra hasamra siklott egy véres kéznyomot hagyva, hiszen a korábban próbáltam magamat talpra állítani, de ne ment. Egyszerű rongybaba lettem, amit a földre rúgtak és többé onnét felkelni se képes. Igyekeztem legalább segítséget, de hangom erőtlen volt, miközben újabb fájdalom hullámok futottak át a testemen és ezeknek már nem bírtam nem hangot adni. Szinte már a levegő vétel is alig ment, hiszen a könnyeim és a sokknak köszönhetően úgy éreztem, hogy valami teljesen másik világba kerültem, mintha maga a pokol ölelt volna magához. Aztán egyszer csak megjelenik ő. A látásom homályos, hiszen a ködfátyol remekül takarja el a szemeim elől a külvilágot, de hamarosan megérzem az érintését. Nem akarok…. nem tudok felállni, de ő mégis felsegít, mire egy újabb ordítás hagyja el az ajkaimat, és összegörnyedek, hiszen a hasam túlzottan fáj és ha nem tartana meg Ben, akkor biztosan úgy hullanék a földre és törnél milliónyi darabra, ahogyan egy földre ejtett üvegpohár… Én… én… - kezdek bele a könnyeimmel küszködve, de nem bírom befejezni. Amikor a karjaiba kap, akkor egyszerűen csak úgy simulok a hozzá, mintha ő képes lenne elvenni a fájdalmamat, de legfőképpen megállítani ezt a rémálmot. Meg se beszéltük és máris ez történik. Talán ez volt a büntetésünk érte. Amikor lerak a kanapéra, akkor apróra húzom össze magamat, miközben a fogaim újra és újra az ajkamba vájódnak, hogy magamba fojtsam az érzéseimet, a fájdalomnak ne adjak hangot. Ne… ne menj… el – szólalok meg remegő hangon és úgy, mint aki éppen a halállal küzd. Ami talán részben igaz is, hiszen a gyermekem, gyermekünk életéért küzdöttem, de a remény minden egyes másodperccel szerte foszlik, ahogyan a fájdalmam nem enyhül és a vérzés se akar elállni. Ben sziluettje egyszerűen eltűnik. Hallom, hogy beszél valakivel, de nem értem. Mintha valami idegen nyelven beszélne, miközben újra és újra kiráz a hideg. Félek, de ugyanakkor hibásnak is érzem magamat. Biztosan én tettem valamit, ami miatt ez történik… Talán ő is engem fog hibáztatni. S eme gondolatra újabb könnyáradat lepi el az arcomat. A szemeimet lecsukom, mintha így képes lennék eme démonok távol űzni, de nem megy. Egyre nagyobb lesz a sötétség, ami szép lassan újra és újra megtépázza a lelkemet. Aztán zajra leszek figyelmes és óvatosan nyitom ki a szemeimet. Kínok között vergődve kortyolok bele a teába, de két kortynál több nem megy. Remegek…. Fázooo…. fáá.. –próbálkozom újra, de nem megy,mert újra egy magával ragad az őrjítő fájdalom, de talán hamarosan kapok egy takarót, vagy egy pokrócot… Bízom benne, hogy olyan embernek szólt, aki tud segíteni, de mégis félek. Talán már mindenhez túl késő, hiszen nem kevés vért veszítettem már én is, aminek köszönhetően valószínűleg vetekedhetek már a fehér falak színével. Sajnálom… – pillantok Ben-re könnyes szemekkel, majd minden erőmet összeszedve szólalok meg újra. – Féleeek… - vallom be neki, miközben próbálok talpon maradni ebben a küzdelemben is, de ugyanakkor Ben oltalmazó karjai vágyok. Arra az ölelésre, ami képes volt mindig megnyugtatni és a rosszat messze űzni.
Mindig is korán kelő típus voltam. És ahhoz képest, hogy több mint egy évtizedig egyedül éltem, most, pár hónap együttlakás után kimondottan furcsa újra megszokni az egyedüllétet. Mert hogy már hetek teltek el azóta, hogy láttam volna a férjemet. Csupán egy üzenetet kaptam, amiben jelezte, hogy egy darabig ne várjam haza, én pedig nem tudtam mit tenni, mint beletörődni. Gondolom, hogy az alapítói feladatai szólították el itthonról, én pedig megígértem még az egész újrakezdésünk legelején, hogy tudomásul veszem. Nincs hát mit tennem, mint várni, és élni tovább az életem. Miután visszaértem Kodával a szokásos reggeli sétánkról, nekiálltam reggelit készíteni, majd miután mindennel végeztem, a télikertben álltam neki virágokat locsolni, amikor is megcsörrent a telefonom. Először azt hittem, hogy Will az, és valamelyik harcosuk sérült meg a szokásos hajnali edzésen, ám miután realizáltam, hogy már 8 óra is elmúlt, nem lehettem biztos benne. - Tessék, itt Dr. Abigail Cecile Kenway. -veszem fel a telefont, és elsőre le se esik, hogy kivel beszélek... lévén, az én telefonszámomat minden őrző meg szokta kapni, ellenben néha elkallódik egy-két szám, mielőtt eljuthatna hozzám. Szerencsére hamar realizálom még bemutatkozás nélkül is, hogy Benjamin az, Alice testvére, ellenben a hangnem, amit megüt, nem sok jóra ad bizakodást. - Ó, te szentséges ég... -suttogom teljesen ledöbbenve és megsemmisülve, ahogy meghallom, mi történt, hogyne érteném, hogy miről beszél... pont én ne tudnám? Hamar összekapom magam, mint vészhelyzetben szinte mindig - elvégre én vagyok az orvos, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy mindenki máshoz hasonlóan pánioljak - Sietek, ahogy tudok. A címet átküldenéd? És amíg odaérek, maradj Cali mellett, hacsak nem ellenzi. Próbáld meg megnyugtatni egy kicsit, ha sikerül... -búcsúzok tőle, majd sietve előkeresem a várostérképet, hogy megnézzem, milyen messzire laknak - s mivel nem túl nagy a távolság, így úgy döntök, hogy kerékpárral megyek. Egy bő negyed óra talán, míg odaérek hozzájuk, s miután a kerékpárt megtámasztom a bejárati ajtó mellett, amennyiben nem zárták kulcsra, úgy óvatosan bekopogok és benyitok... Ha pedig zárva, marad a csengő, kizárásos alapon. Előbb vagy utóbb valamilyen módon úgy is bejutok valahogy a házba, akkor azonban már követem is Bent, hogy mutassa az utat, merre találom a lányt? Akármennyire is próbáltam elhessegetni a gondolatokat, ahogy belépve meglátom a lányt, önkéntelenül is sokkol a látvány, már csak a saját múltam miatt is - hisz annak idején én is elveszítettem az első gyermekemet, így a félsz akaratlanul is ott dolgozik bennem akkor is, ha a mostani terhességemnek már a felén túl vagyok, és minden a legnagyobb rendben. - Cali...? -szólítom meg óvatosan, majd a táskámmal együtt közelebb megyek hozzá, hogy mellette telepedjek le - amennyiben nincs ellenvetése ellene. - Próbálj meg megnyugodni... Elmondod, hogy mi történt? Hogy hol fáj pontosan? -faggatom finoman, és szándékosan nem azt kérdeztem, hogy hogyan érzi magát... pocsékul, megsemmisültem, reményt vesztetten... én is tisztában vagyok vele, hogy milyen érzés. Amennyiben elfogyott volna a tea idő közben, vagy még nem hozott volna Cali valami pokróc féleséget, úgy kiadtam Bennek a feladatot, hogy legalább ő is lekösse magát valamivel, meg kicsit felocsúdjon a sokkból... a lány pedig, ha pedig valamilyen úton-módon hangot adott annak, hogy fájdalmai vannak, vagy egyértelművé vált a mozdulataiból, akkor már nyúltam is a táskámhoz, hogy valamit kerítsek, amivel orvosolhatjuk. - Bírsz inni? -érintettem meg finoman a lány kezét, mert ha igen, akkor inkább a kicsit lassabban felszívódó, de kíméletesebb mágikus főzet mellett döntök - ha nem, akkor marad a gyorsabb és kellemetlenebb injekció, némi fájdalomcsillapító, nyugtató és görcsoldó keverékével. - Ben? Ha megkérlek, vinnél pár kényelmes, tiszta ruhát a fürdőbe? És engednél egy kád vizet? Ne túl forrót... Ezt öntsd bele a vízbe. -nyújtottam át neki az egyik kis üvegcsét, némi illatos, nyugtató hatású gyógynövényekből készült fürdőolajjal. Lehet, hogy semmi életkedve nincs, de így még sem maradhat, így aztán ha az ifjú gyógyító elkészült és visszatért, úgy vagy egyedül, vagy az ő segítségével megpróbálom finoman, de határozottan feltámogatni Calit, hogy elsétáljunk a fürdőig. - El tudná mondani valamelyikőtök azt, amit még nem tudok? Ez hányadik hét volt...? -mert hogy mi történt, azt nyilván én is tudom, ellenben a terhességről halvány fogalmam sem volt... így aztán ha bármi kézzel foghatóbb információval tudnának szolgálni, azért én is hálás lennék, pláne, hogy okosabb is lennék a hogyan-tovább kérdése kapcsán.
Nem értem pontosan, hogy mégis mi a fenével érdemeltük mi ezt Calival. Szeretek szórakozni az emberekkel, az agyukra menni bizonyos szintig, de nem addig, hogy ártsak is valakinek ezzel közvetett, vagy közvetlen módon. Sőt, akin tudok, segítek is. Keresgethetnék én itt egész nap magyarázatokat, de azzal sem jutnék sokkal előrébb. - Ne beszélj. - Inkább mondom neki kérően, mintsem parancsolva. Bár jelenleg a hangomat sem igazán találom. Hallom a kérését még, de akkor is megyek, mert… igazából fogalmam sincs. Nem hazudnék azzal sem túl nagyot, ha próbálnék valamelyest elmenekülni a probléma elől. Önző, és gyáva dolog, tudom, de jelenleg minden olyan zavaros. Tegnap még semmi erre utaló jel nem volt, erre pedig most ez… Azt hittem, lehet legalább egy kellemes kis reggelink, elfelejthetjük egy kis időre legalább ezt az egészet, aztán majd ráérünk ezzel foglalkozni. Mikor a telefonomat a kezembe vettem, hirtelen azt sem tudtam, kit hívjak. Végül nem túl sok idő gondolkozás után Abigailre jutott a választásom. Úgy gondoltam, ha más nem, ő biztos tud segíteni. Elvégre a felettesem őrzői berkeken belül, biztos jobban tudja lereagálni ezt a helyzetet, mint én jelen pillanatban. A röpke beszélgetés után viszek is egy csésze teát Calinak, aztán pedig odaadom neki. - Ezt iszogasd. Hozok valamit. - Próbálok a legnyugodtabb maradni, de hogy a faszba maradhatnék jelenleg nyugodt?! Megyek is be a szobába, aztán az egyik szekrényből kiveszek egy jó meleg plédet, amit sietve viszek vissza a lányhoz. Ráterítem, aztán pedig mellé is ülök, és magamhoz ölelem. - Ssss… - Ennyit mondok mindvégig, miközben a haját simogatom. - Minden rendben lesz… - Jó vicc… Ez az egyik legnagyobb hazugság, amit mondhattam. Rohadtul nem fog minden rendben lenni. Ez után? Egy ideig biztos nem fog minden visszatérni a régi kerékvágásba. Nem tudom, hogy ezt mennyi idő alatt fogja Cali feldolgozni. Valószínűleg sokkal hosszabb ideig fog neki tartani ez, mint nekem. De remélhetőleg ott lesz neki Alice addig is. Vagy akárki. Meghallom a kopogást, és Cali feje búbjára nyomok egy puszit, és elengedem őt. - Egy pillanat, és jövök. - Aztán pedig ott is hagyom őt, és az ajtóhoz sietek. Kinyitom, Abigailnek pedig először a sápadtságom üthet szemet. Mintha nem lenne jogos… Félreállok, hadd jöjjön be a nő, aztán az ajtót becsukom. - Erre van. - Azzal pedig meg is indulok a nappali felé, aztán pedig megállok az egyik közeli falnak dőlve, karba tett kézzel úgy, hogy az egyik kezem a szám előtt volt. Az egyik lábam véget nem érő mozgásba kezdett el eközben, és figyeltem őket. Mikor Abigail hozzám fordul, akkor csak bólintok, és elveszem az üvegcsét. Megyek is a fürdőbe, és meg is nyitom a csapot. Beleöntöm az üvegcse tartalmát, majd míg a víz folyik tovább, addig elmegyek a szobába, és kihozom Cali melegítőruháját. Lerakom valahova, aztán, amint a víz elkészült – nem túl forró, nem túl hideg -, visszamegyek hozzájuk, és Calit elvisszük a fürdőbe. - Fogalmam sincs. Mi is csak egy hete tudjuk. - Válaszolok Abigail kérdésére.
Ben szavai váratlanul érnek. Eleve nem megy könnyedén a beszéd se, hiszen minden egyes lélegzetvétel szinte fáj, de mégis, ha legalább beszélek, addig se érzem azt a hatalmas sötétséget, ami minden egyes percben egyre inkább kezd körül ölelni és a fájdalmam is egyre nagyobb lesz. A hasam továbbra is görcsöl, s egyre erősebben fáj, mintha minden egyes másodperccel a reményt szakítanák ki a kezem közül, a szívemből. Mintha semmi más nem maradhatna, mint a fájdalom és a veszteség érzése… Érzem a fájdalom hullámát, ahogyan végig fut a gerincem vonalán is és legszívesebben ordítani szeretnék, de aztán ahogyan Ben is egyre távolabb megy, hogy segítséget hívjon úgy hal el a hangom is. Tudom, hogy részben menekül, fél vagy csak nem tudja, hogy mit kellene csinálnia, de ugyanakkor talán most nagyobb szükségem lenne rá, mint bármikor korábban. A kezem a hasamra siklik, mintha azzal képes lennék ezt a fájdalmat megállítani vagy csak a vérzést, miközben minél kisebbre próbálom összehúzni magamat. Rend…Rendbeen – szólalok meg alig hallhatóan. A kezem megremeg, amikor a bögrét elveszem és amikor kicsit feljebb ülök, akkor egy kisebb ordítás hagyja el az ajkaimat, miközben a könnyek továbbra is az arcomat áztatják. Egy-két kortyot iszom, majd pedig remegő kézzel próbálom megtartani a poharat, de nehezebb, mint gondoltam. Olyan, mintha az erőm is szép lassan elhagyna és egyszerűen még a legegyszerűbb dolgok is olyanok lennének, mintha mázsássúlyt kellene megemelnem. Dideregve várom a plédet vagy valamit, ami képes lenne kicsit felmelegíteni, amikor pedig mellém ül és végre annyira nem fázom, akkor egyszerűen csak próbálok rákoncentrálni, kizárni a fájdalmat, de egyre nehezebben megy. Mintha minden egyes másodperccel egy részét a lelkemnek veszíteném el, mintha egy kisebb darabka halna meg belőlem. Majd amikor meghallom, hogy „Minden rendben lesz”, akkor még nagyobb sírásban török ki, hiszen semmi se lesz rendben. Elveszítettem a babánkat, érzem, hogy elveszítettem és nincs esély már megmenteni… Egyszerűen csak érzem, így nem értem, hogy miként mondhatja ezt. A kezem egyre inkább remeg, így a majdnem üres bögrét inkább Ben-nek nyújtom, mielőtt még az is apró darabokra törne, vagy magamra borítanám a maradék tartalmát, hiszen inni se annyira egyszerű… Hallom a kopogást, de mégis olyan, mintha ezer mérföldről szólna. A szemeim szép lassan újra lecsukódnak, amikor a párom magamra hagy. S így már egyre inkább kezd olyan lenni, mintha a rémálmaim valóra váltak volna, mintha egy horrorba ragadtam volna. S a fájdalmon kívül és a sötétségen kívül már semmi se létezne. Aztán egyszer csak meghallom a nevemet. Lassan nyitom ki a szemeimet, hiszen egy pillanatra nem tudom eldönteni, hogy csak a képzeletem játszik velem és csak azért hallom a hangomat, vagy amiatt, mert tényleg valaki szólt hozzám. De hamarosan megpillantok egy szőke hajú nőt, aki az ablakon beszűrődő fényben és a fátyolos látásomnak köszönhetően egy pillanatra olyan, mintha angyal lenne. Lassan bólintok a kérdésére, majd próbálom megtalálni a hangomat, de nehezebb, mint gondoltam volna, hiszen továbbra is a fájdalom uralja a testemet, az elmémet és a szívemet. Reggel, amikor feléb… - elcsuklik a hangom, majd újabb könnycseppek törnek utat magának, miközben egyre inkább kezdek megsemmisülni. – felébredtem miiiiiiindeeeen csupa vér volt. – alig hallhatóan beszélek és többször is megbicsaklik a hangom, a szavakat szinte már furán ejtem, de legalább még megy a beszéd. – Segíííítségeeettt akartam kérni, de amint megmozdultaaaam őrült fájdalom keríteteeett hatalmába- s tovább nem bírom, hiszen egy újabb fájdalmas sikoly hagyja el az ajkaimat és a kezem a hasamra. Miért kell ennek így történnie? Miért kell elveszítenem? Lassan bólintok, hogy igen tudok, illetve amikor megérzem az érintését, akkor egy pillanatra összerezdülök és a pillantásommal Ben-t keresem, miközben próbálom megérteni a szavakat, amiket mondanak, mert egyre inkább kezd minden összemosódni a fájdalom tengerében. Ha esetleg közben valami innivalót adott a kezemben a nő, akkor remegő kézzel fogtam meg és próbáltam meginni azt, amiből lehet néha kicsit egy-két korty, csepp félre is ment, a ruhámra folyt. Amikor pedig segítenek talpra állni, akkor egy pillanatra a lábaim is megadják magukat és ha nem tartanának meg, akkor a földre zuhanok. Szinte még gyerek vagyok, így nem értem, hogy miként történhet ez meg velem… Az élet tényleg nem válogat, hogy mikor kire csap le. Fogalmam nincs, hogy miként sikerült a fürdőig eljutni, majd amikor a fürdőbe érünk, akkor egyre inkább remegni kezdek, mintha az idő megint hirtelen lehűlt volna és szinte vért dermesztő hideg köszöntött volna be. Kérleek segítséég. – szólalok meg könyörögve és remegő hanggal, hiszen úgy érzem, hogy ezt nem bírom tovább. Ha valaki esetleg elkezdi leráncigálni a ruhákat, akkor is körülbelül még mindig olyan lehetek, mint egy rongybaba, ha pedig ruhástól kerülök a kádba, akkor most még az se igazán tud érdekelni. Hallottam, hogy valamit mondott vagy kérdezett Abigail,- azt hiszem így hívják-, de felfogni szinte már képtelen voltam.
Ahogy Ben beenged, követem, amerre mutatja, mígnem meglátom Calit, és... le a kalappal a fiú előtt, hogy legalább eddig képes volt tartani a frontot. Képzelem, hogy férfi létére mennyire nehéz lehet most ez az egész helyzet, hogy mégis mit kezdjen, vagy mit tegyen... Épp ezért is sietek, hogy kézbe vegyem a helyzetet, és ahelyett, hogy magától kéne bármi döntést hoznia, inkább adom neki az utasításokat, egyiket a másik után - legalább addig is leköti magát valamivel, és nem csak tétlenül vár. Cali beszélni kezd, én pedig csak szomorúan hallgatom a szavait, mert mindez csak azt támasztja alá, amit már jó eséllyel eddig is tudtunk - hogy ez bizony egy vetélés... És bár meglepő módon még némi esély szokott lenni arra, hogy megmaradjon a baba, de ezt a vérmennyiséget látva nem igazán tartom valószínűnek a dolgot. Ha akad valami innivaló a közelben, akkor abba töltöm a mágikus főzetemet, ha nem, akkor megkérem Bent, hogy hozzon valamit, és csak aztán adom Cali kezébe. - Ezt próbáld meg lassan elkortyolgatni. Segít, hogy alább hagyjon a fájdalom. -mondom neki, és ha szükséges, akkor segítek neki inni azáltal, hogy fogom a bögrét, vagy legalább készenlétben állok, ha esetleg egy újabb görcsroham miatt elejtené... - Értem... -bólintok arra, hogy ők sem sokkal okosabbak a témában, majd ha legalább az ital fele elfogyott, és Ben is visszaért, akkor intek neki, hogy segítsen, és vigyük be Calit a fürdőbe... akár úgy, hogy két oldalról támogatjuk, akár úgy, hogy ő kapja ölbe - férfi létére gondolom nem túl megerőltető feladat, pláne, hogy a lány sem egy nagy darab. - Nyugalom, Cali, azért vagyok itt, hogy segítsek... -feleltem, majd ha beértünk az említett helységbe, csak intettem a fiúnak, hogy segítsen valahogy beültetni a kádba. Nem tudom, hogy mennyire szégyenlős, vagy sem, de tekintve, hogy az emberek többsége nem igazán szeret meztelenül mutatkozni mások előtt, inkább úgy döntök, hogy maradhat nyugodtan az a pizsama... ne erősítsük még jobban a kiszolgáltatottság érzését. Hátha a víz is segít megnyugodni egy kissé neki, azon túl, hogy legalább a vértől is megszabadul. - Megvizsgáltad már? -fordulok Benjamin felé, elvégre ő is gyógyító, de ha a sokk miatt nem jutott volna el idáig, akkor megteszem én... Letelepszem a kád szélére, majd megidézem a Röntgen varázslatot, hogy aztán a kezemet óvatosan a pizsamafelső alá csúsztatva, a lány hasára tegyem a kezem - talán némi meleg bizsergést érezhet a mágia révén, de tekintve, hogy csak nemrég kapta meg a fájdalomcsillapítót, kétlem, hogy annyira hatna, hogy a görcsök mellett érzékelhesse a dolgot. Még a szemem is lehunyom mellé, kizárva a külvilágot, hisz így sokkal jobban tudok arra koncentrálni, amit a mágia révén látok, érzek... kutatok az élet apró jele iránt, feltérképezve, hogy milyen károkat szenvedett a teste - ám hiába... úgy tűnik, nem sok jó hírrel tudok szolgálni számukra azon kívül, hogy legalább nem kell még műteni is szegény lányt. Ahogy végzek, Ben felé fordulok egy pillanatra, hogy szótlanul megrázzam a fejem, jelezve számára, hogy valóban vetélés történt - már amennyiben még idebent van, és nem menekült ki idő közben - majd néhány pillanattal később már a Gyógyítás varázslat miatt pihen a kezem újra Cali hasán. Bár a vérzés ellen nem igen lehet semmit tenni ilyen esetben, hisz mondhatni, természetes reakció - az elhalt magzat kiürülése a szervezetből - de talán egy kicsit sikerül csökkenteni a fájdalom érzésén, no meg segíteni a belső szervek gyógyulását, ellazulását... Ezen túl azonban túl sok mindent sajnos nem lehet tenni, így miután ellenőriztem a lány életfunkcióit, a pulzusát, pupillareakciót és a többi hasonló apróságot, csak szótlanul strázsálok mellette, a kád szélén ülve - néha-néha óvón-vigasztalón megsimogatva a fejét vagy a vállát, karját, vagy épp a kezét szorítva bátorítóan, amikor egy-egy újabb görcs-hullám érkezik. Mást nemigen tudunk tenni, mint türelmesen várni arra, hogy alább hagyjon, aztán a neheze még úgy is eztán jön - mire sikerül lelkileg is feldolgoznia ezt az egészet...
Magam sem értem, hogy miért mondtam azt, amit. Máris egy olyan hazugsággal traktálom, amiről én is tudom, hogy nem igaz. De reménykedek benne, hogy ha idővel is, de minden a helyére fog kerülni. Hogy mind a ketten túllépünk egyszer ezen az egészen, és nem fogunk az idők végeztéig ezen kattogni. Könnyű ezt mondani egyébként, de... majd meglátjuk, hogy mi hogyan fog alakulni. Egyelőre nehéz még csak tisztán is gondolkoznom. Rossz így látni Calit. Nem tudom, nem is akarom átérezni, amit ő érezhet most, de látom rajta, hogy nehezen viseli. Remélhetőleg Abigaillel is tudok majd beszélni egyet mindezekről, ha Cali kicsit megnyugodott, esetleg le tudjuk fektetni, hogy aludja ki magát, amennyire tudja. Mondjuk lehet az én sorsom is az lesz. Próbáljuk a lányt átvinni a fürdőszobába, de mivel így elég hosszas, így inkább Abi felé nyúlok, hogy engedje el és viszem én inkább tovább. Próbálom úgy a fürdőbe támogatni Calit, hogy ne fájjon neki annál is jobban, mint amennyire jelenleg fájhat neki. Beérve mondani sem kell, tudom, hogy Calit a vízbe kell ültessük. Nem is gondolok arra, hogy levetkőztessük, mert valószínűleg a látványt még inkább nem tudnám elviselni. Sok dolgot láttam már, de ez teljesen más. Ilyet senkinek nem kívánok, mint amit én élek át most ezekben a percekben. Abigail kérdésére nem tudok egyből válaszolni, így kisebb habozás után, miután kicsit összeszedtem magamat felelek csak. - Nem... Nem bírnám ki. - Válaszolom neki teljesen őszintén. Nem lennék rá képes. Ezért is hívtam pont őt. Ő elég sokat megélhetett már, hogy az ilyen szituációkat is le tudja kezelni. Legalábbis remélem. Nem hiszem, hogy valaha is éreztem magamat ennyire semmirekellőnek, mint jelenleg. Próbálom erősnek mutatni magamat, több- (de inkább) kevesebb sikerrel. Figyelem, amit Abigail csinál, mikor pedig az arcára kiül az, amit eddig is gyanítottam, hátrahajtom a fejemet, aztán pedig idegességemben a csempébe is belevágok egy jó nagyot. Nem törődöm vele, hogy a kezemnek bármi baja is lesz, mert jelenleg fizikailag körülbelül semmit nem érzek. Túl nagy ahhoz a fájdalom belül. Mielőtt bármi egyéb kárt tennék magamnak, elhagyom a szobát és újra a konyha felé veszem az irányt. Hűtőbe be, whisky elő, és máris húzom meg az üveget, mintha vizet innék kábé. Próbálom megnyugtatni magamat, mert jelenleg is remeg a kezemben az üveg. A mértéket attól függetlenül tudom - legalábbis próbálom - tartani. Az üveget végül visszarakom a pohárba, de a kezemre még mindig nem fordítok túl nagy figyelmet. Egy nagy sóhaj után viszont visszaindulok a fürdőbe, hogy azért mégse legyek már teljes mértékben hasztalan.
A látásom nem a legjobb ezekben a percekben, de amikor az ismerős arcot megpillantom és végig nézek a nőn, akkor egyértelművé válik a dolog, hogy míg tőlem elvettek egy csodát, addig neki megadtál… legalábbis, ha jól látom a könnyfátyol alól. A beszéd minden egyes másodperccel nehezebben megy, mintha most közelednék a „csúcspont” felé, hogy aztán szép lassan csillapodni kezdjem eme tenger és végre képes legyek a fájdalom erdejéből megtalálni a kiutat, de tényleg sikerülni fog? Néha a fogaim az ajkamba vájódnak, hogy egy-egy görcsnek ne adjak hangot, majd amikor az innivalót a kezembe adja, akkor kisebb mellélötykölések kíséretében sikerül elfogyasztanom, de most már az se érdekel, ha a ruhámat már nem csak a könnyeim, vagy a vérem áztatja, hanem az innivaló is. Mit számít, hiszen az egész olyan, mint egy rémálom. Az erdő egyre inkább összezárul körülöttem, miközben szép lassan a démonaim megjelennek és földre kényszerítenek. Mindig is erős voltam és kitartó, de most úgy érzem magamat, mintha pinduri lennék és nem tudnék elfutni, illetve mintha maga a szellő is a fájdalom gyermeke lenne és próbálna egyre inkább bekebelezni. Végül pedig elindulunk valahova, de fogalmam sincs, hogy hova hiszen minden kezd összemosódni a fájdalom tengerében. Először még két embert érzek a közelemben, de aztán csak egy ismerős csapja meg az orromat és úgy simulok a karjaiba, mintha ő lenne az egyetlen menekülési esélyem, mintha azt várnám, hogy ama kar tulajdonosa végre ébresszen fel és közölje velem, hogy csak rosszat álmodtam és az aprócska „tökmag” még mindig ott növekszik a pocimban. De nem történik meg, mert egyszerűen csak megszűnik a korábban oltalmat jelentő kar ölelése, s hamarosan már vízben vagyok. Lassan nyitom ki a szemeimet és úgy kémlelek körbe. A fürdőben vagyunk, ezek után meg hamarosan már könyörögni kezdek az angyali teremtésnek. A neve hol bevillan elmémbe, hol nem, de abban biztos vagyok, hogy eddig csak futólag láttam őt. Kööö…szöö…nöm. – szólalok meg remegő hanggal, majd végül a szemeim újra lecsukódnak, hiszen eme küzdelemben rendesen kimerültem, de még messze nincs vége eme ostromnak. Próbálok hinni abban, hogy hamarosan jobb lesz és tényleg csökkenni fog a fájdalmam. Érzem az érintését, de azt már nem igazán értem, hogy mit csinál, hiszen ez nem olyan dolog, amit varázslattal meg lehetne állítani. Ez egyszer csak magától abba marad, azt hiszem. Egy pillanatra úgy érzem, mintha lebegnék, majd egy újabb fájdalom hullám hasít ketté, de hirtelen megjelenik egy mosoly a lelki szemeim előtt. Szinte pontosan ugyanabban az időben, amikor megérzek egy gyengéd simogatást a fejemen. Édesanyámat látom, ő mosolyog rám, pontosan úgy, ahogyan gyerekkoromba tette, amikor eltört néha a mécses. De tudom, hogy nem az ő érintését érzem, egyszerűen csak vágyom arra, hogy itt legyen. S végül eme emlékbe menekülök, miközben egy oltalmazó és gyengéd érintéseket érzek a sok fájdalmas görcshullám közepette.
[…]
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de szép lassan a fájdalom csökkenni kezd, legalábbis a testi fájdalom. Hogy az italnak, vagy esetleg a víznek köszönhető-e azt nem tudom. Egyszerűen csak szép lassan a enyhülni kezd az az érzés, mintha már csak az utolsókat rugdosná, hogy még egy kicsit megsanyargasson, mielőtt tovább áll, de még mindig nem nyitom ki a szemeimet. Kapaszkodni akarok valamibe, még ha úgy érzem, hogy ennek ellenére is olyan lettem, mint akit kifacsartak..
Ahogy Benjamin megállít, csak szótlanul bólintok, és engedem, had vigye ő a lányt - talán kíméletesebb is, mint hogy ketten próbálunk elvánszorogni vele a fürdőig. Valahol hálát adok az égnek, hogy nem hagyja el magát, és némi segítségre is számíthatok felőle, mert tudom, milyen nehéz lehet most neki. Nem biztos, hogy mindenki el bírná viselni, és nem menekülne inkább a helyzet elől... Még úgy is, hogy képtelen lett volna megvizsgálni a lányt. Tekintve, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással, nincs szívem felróni neki még úgy sem, hogy egyébként gyógyítóként bizony ilyen helyzetek is adódhatnak az életben, amikor a saját szeretteinket kell ellátnunk, legyen a akármilyen nehéz is. Miután Cali a vízbe kerül és megvizsgálom, mást nem nagyon tudok tenni, mint várni... és vigyázni rá, amíg javul valamicskét az állapota, így ahhoz sem ragaszkodom különösebben, hogy Ben idővel eltűnik mellőlünk. Ahogy peregnek a percek, időnként újra megvizsgálom a lányt, esetleg beadok neki némi fájdalomcsillapítót vagy görcsoldót, amikor pedig úgy tűnik, végre normalizálódni látszik a helyzet, előkerítem a fiatal gyógyítót is. - Azt hiszem, hogy elaludt. Ki tudnád venni óvatosan a kádból? -fordulok Benjamin felé, majd amíg ő Calival foglalatoskodik, addig én már hozom is a törölközőket, hogy valamivel megszárítgassuk. Igaz, tökéletes eredmény úgy sem lesz, lévén, a pizsamája még mindig rajta van, de annyi gond legyen. Amikor már a törölközőkkel nem megyünk többre, ott van az Elemi kapocs varázslat, aminek segítségével a maradék nedvességet is eltávolítom a ruháiból, visszajuttatva a kádba. - Beviszed a hálóba? Addig elkezdek összetakarítani, ne legyen olyan nyomasztó a hely. -meg ne emlékeztessen minden vérfolt a veszteségre és a fájdalomra. Gondolom, azt nem kell külön magyaráznom a fiúnak, hogy ha lehetőség van rá, akkor ne abba az ágyba fektesse, ahol a baj érte szegényt, bár nem vagyok biztos benne, hogy együtt, avagy külön alszanak-e. Közben kiszolgálom magam takarítószerek terén, majd neki is látok, hogy miután mindennel végeztem, a konyhába menjek. Nem, alkoholt ragadni még ilyen körülmények között is képtelen lennék, ellenben gondolom nem haragszanak meg, ha egy kancsó friss teát főzök... részben nekik is, részben pedig én is megszomjaztam. Pár filternyi teát úgy is mindig hordok magamnál. - A te kezeddel meg mi történt? -szólok rá Benre, miután jó fél, egy órával az érkezésem után kiszúrom, hogy a keze sem épp normális kinézetű, egyre dagadtabb, és némi elszíneződés is észrevehető rajta. - Könyörgöm, azt ne mondd nekem, hogy amíg Calival foglalkoztam, te is összetörted magad... -sóhajtok fáradtan, pedig nagyon arra utal minden jel, így csak leteszem a bögrémet a pultra, és a fiúhoz lépek, hogy ellenmondást nem tűrve szemügyre vegyem az ő kezét is. - Csüccs le, és ne mozdulj. -adom ki az utasítást, azzal töltök egy pohár forró teát számára is, én pedig a táskámért sietek, hogy miután a Gyógyítás varázslattal az ő sérülését is kezelésbe vettem, bekötözzem azt. Aztán csak helyet foglalok mellette, és szótlanul iszogatjuk tovább a teánkat, mert... egyszerűen vannak helyzetek, amikor nem igazán lehet mit mondani a másiknak. Magam sem vagyok biztos benne, milyen hosszúra nyúlik a hallgatásunk, mire végül megtöröm a csendet. - Sajnálom. -szólalok meg végül - Tudom, hogy ez most egyikőtök számára sem lehet könnyű, de hidd el, nem a ti hibátok. Sőt... meglehetősen gyakori az ilyesmi, még ha nem is igazán szoktak beszélni róla. -konkrétan 10-25% a vetélés esélye a legfrissebb statisztikák szerint, és sokszor ráadásul nem is külső behatás következménye - egyszerűen csak kromoszóma rendellenességnek köszönhető a dolog. - Lehet, hogy túl személyes kérdés, így ha nem szeretnél, nem muszáj válaszolnod rá, de... egyébként terveztétek? -értem itt a babára, nem pedig a vetélésre, mert ki az az elmeroggyant, akinek egyáltalán ilyen megfordulna a fejében. Jó, tudom, vannak ilyenek is, de akit méltónak találnak arra, hogy őrzőnek hívjanak el, annak feltehetőleg van egy bizonyos értelmi szintje is, ami kizárja az ilyesmiket. - Te is hallottad? Azt hiszem, hogy felébredt. Gyere, nézzük meg. -kapom fel a fejem néhány pillanattal később, majd intek Bennek, hogy ő is jöjjön.
// 39 pont - 20 pont (Elemi kapocs) - 1 pont (Gyógyítás, mesterszó) = 18 pont //
Visszaérek a fürdőbe, és csak csendben, nekidőlve a falnak néztem a két nőt, egy szót sem szólva, szinte meg sem mozdulva. Egyszerűen kikapcsolt az agyam. Semmire nem tudtam gondolni, csak meredtem magam elé. Aztán pedig Abigail szavai ráznak vissza a valóságba. Bólogatok csak arra, amit mond, aztán pedig megyek is oda, és kiemelem Calit a vízből. Hagyom, hadd tegye, amit tenni tud, persze, ha valamiben tudok segíteni, akkor megteszem. Ennyire nem akarok felesleges lenni. Mikor pedig megkér rá, hogy vigyem be a szobába, akkor egy okéval karöltve elindulok az egyik másik hálóba. Oda lefektetem Calit, betakargatom, majd pedig ott üldögélek vele egy-két percig, a haját simogatva. Nyomok egy puszit a homlokára végül, aztán pedig megyek Abigailnek segíteni. Nehogy már ő takarítson fel mindent, és akármennyire is nehéz látnom mindazt, amit, segítek. Így sem lehetek elég hálás neki, hogy átjött ide, mikor én teljesen lesokkolva alig tudtam bármit csinálni. Miután végeztünk, követem őt a konyhába, és mikor a kezemre tesz említést nézem csak meg, és látom, hogy tényleg nem normális, ahogy kinéz. Hihetetlen, hogy mennyire nem érzek semmit… Pedig nem néz ki túl kellemesen. Az újabb megszólalására pedig elgondolkozok, hogy mikor is történhetett ez. Emlékeztem, hogy egy jó nagyot bevertem a falba, de egy hirtelen kis fájdalomhullámon kívül mást sem éreztem. De hogy ennyire ne tűnt volna fel. - A fürdőben történt, mikor közölted a nyilvánvalót. Legalábbis máskor nem történhetett. - Kicsit magabiztosabban, határozottabban beszélem már. Kezdem újra megtalálni a hangomat, és egyben kicsit le is nyugodtam. Már amennyire a helyzet lehetségessé teszi mindezt. Bólintok csak arra, amit mond, a széken helyet foglalok. Nem igazán figyelek arra, amit csinál, csak Calira tudok gondolni. Mit érezhet vajon most. Hogy fogja ezt megélni hetek, hónapok múlva? Mennyi idő lesz, mire újra teljesen felépül? Mert az biztos, hogy most néhány hétig nem fogom hagyni, hogy visszamenjen edzeni. Lesznek veszekedések kétségkívül, de ez mind csak az ő javát fogja szolgálni. Mondjuk lefoglalná magát legalább valamivel, de akkor sem az a legjobb megoldás, ha szétvereti magát. A csend biztosan eltart egy darabig, de aztán Abigail újra megtöri a csendet. Ráemelem a tekintetemet, és észre is veszem a már bekötözött kezemet. - Köszönöm… - Ennyit mondok csak eleinte, miközben a teát szürcsölgetem. Nem vagyok egy teázós fajta, de most jól esik. Nem lepne meg, ha valami nyugtató hatású teát csinált volna Abigail. - Mármint mindent. Hogy átjöttél, hogy segítettél nekünk, mikor én azt sem tudtam, hova forduljak. Szóval… köszönöm. - Bólogatok lágyan. Nem tudom, hogyan tudnám még kifejezni a hálámat Abigailnek, de biztosan fogok találni valamit, amivel megtehetem ezt. Majd Calival összedugjuk a fejünket, ha ő is kicsit visszanyeri önmagát. - Nem. Eszünkbe sem volt. Jelenleg biztosan nem. Át akartuk beszélni először, aztán szólni róla a protektorátusnak. Legalább valami tervet akartunk, hogy ne csak úgy a semmibe álljunk Douglas elé. De úgy tűnik, már erre sem lesz szükség. - Sóhajtok egy nagyot. Kortyolok még egyet a teába, aztán újra megszólalok. - Te mit gondolsz? Szóljunk neki erről így utólag, vagy valahogy el lehet intézni azt, hogy Cali kapjon néhány hét szabit, míg kicsit sikerül visszarázódni az életbe? - Intézem a kérdésemet a nőhöz, biztosan le tudta már venni a hangomból, meg abból, ahogy viselkedek, hogy teljes tanácstalanságban vagyok. - Menjünk. - Bólintok, majd pedig a teát lerakva a konyhapultra követem a nőt.
Az emlékeimbe menekültem, vagy esetleg csak a fájdalom kebelezett be, vagy talán kimerültem csak ebben a fura harcban,- pedig tudtam, hogy esélytelen győztesen kikerülni-, nem tudom. Egyszerűen csak szép lassan megszűnt a külvilág és olyan volt, mintha álmodnék. Láttam édesanyámat, édesapámat és azt, ahogyan a karjaik közé szaladok. Alig lehettem pár éves, de már akkor mosolyogtam és kíváncsian fürkésztem a világot. Az a szeretet, ami átjárt minket… Nos, az leírhatatlan, de egy pillanatra úgy éreztem, hogy a lelkem végre megnyugszik és a borzalom ellenére is egy kisebb fény lel otthonra újra a szívembe. Talán, ha így folytatódik tovább az álom, akkor nem is lett volna gond, de hirtelen jött egy szellő, s szinte mindent odébb sodort. Az erdő kihalt lelt, a szüleim sehol se voltak és én többé nem voltam gyerek. A kezem véres volt, a szél szinte marta a bőrömet, mire ijedten pillantottam körbe. Vészjósló hangra lettem figyelmes, mintha az elmúlt napok, hetek hangja elevenedett volna meg bennem. Az a hang, amire nem figyeltem, nem tudtam kitalálni, hogy milyen bajra utalhat. Most mondhatni kárörvendően csengett, s éreztem, hogy egyre kisebb leszek, míg a lábaim meg nem adták magukat. A földre rogytam és hirtelen korábban sose érzett fájdalom hasított át a testemen. A fáj hajladoztak, de lombkoronájuk már nem volt. Mintha hirtelen valami kísértett erdőbe keveredtem volna. El akartam futni, újra látni akartam a fényt, de a lábaim nem mozdultak. A könnyeim egyre inkább csak folyni kezdtek, ahogyan rájöttem arra, hogy nem más, mint a veszteség fájdalma járja át a testemet, mintha valami láthatatlan kötél, inda járná át a testemet, magába zárva a sötétséget, az elveszettséget és a fájdalmat. Ordítani szerettem volna, de senki nem volt itt. Éreztem, hogy nem bírom tovább szabadulni szeretnék, s ekkor láttam meg újra a fényt…
A szemeim lassan nyíltak ki, mintha szokniuk kellett volna a világosságot, mert túl sokáig voltak a sötétségben. Reménykedtem, hogy vége és az egész csak egy rémálom volt, de ez nem az én ágyam volt, legalábbis nem az, amiben aludni szoktam. A kezem lassan siklott le a pocakomra, pedig már korábban is éreztem, hogy már csak egyedül vagyok. A szívem megsúgta, hogy tényleg megtörtént és ennek köszönhetően hamarosan könnyek áztatták az arcomat, miközben sietve rúgtam le magamról a takarót, de alig, hogy felkeltem az ágyból újra a földön landoltam. Gyenge voltam, megtört és úgy éreztem magamat, mint aki többé nem tartozik sehova se, hiszen egy kincset veszített el, mert nem jött rá arra, hogy mire szólt a vészjósló hang. Nem mozdultam meg. Csak felhúztam a lábamat, a lehető legkisebbre húztam össze magamat és engedtem, hogy a fájdalom újra átjárjon, még ha ez másabb fajta fájdalom is volt, miközben a könnyek továbbra se akartak szűnni. Nem tudtam, hogy van-e rajtam kívül valaki itt van nem, de nem is érdekelt. Nem akartam senkit se látni. Egyedül akartam maradni, talán egyszerűen csak eltűnni, láthatatlanná válni, megszűnni, miközben az „fájdalom indái” egyre inkább elkezdek bekebelezni…
Időnk, mint a tenger, ahogy a konyhában ücsörgünk, az időmbe és energiámba bőven belefér az, hogy Benjamin kezét is rendbe rakjam. Mivel látszólag lelkileg úgy is teljesen máshol jár, inkább nem is szólalok meg közben, csak amikor elkészülök, és újra helyet foglalok mellette a pultnál a teám mellett. - Ugyan, természetes. -felelem a hálálkodására, mondhatnám, hogy ez a dolgom, de az olyan száraz és rideg... és egyébként is, ahol tudok, segítek a bajban, mert egyszerűen ilyen vagyok, ez éltet. Úgy tűnik, hogy beigazolódott azon sejtésem is, miszerint nem tervezték - mármint a babát, az efféle vetélést nem igazán szokta bárki is - azonban úgy tűnik, ha a kiderülte után volt is bármi tervük, az most a történtek miatt tényleg teljes mértékben borul. - Majd meglátom, hogy mit sikerül intéznem vele. Mondjuk pihennie mindenképp kell, nem is engedném ilyen állapotban edzeni, meg úgy is egyből lesírna róla, hogy valami nincs rendben. Majd megbeszélem Willel. -hagytam annyiban a dolgot, a jövőre bízva, mit sikerül intézni. Tekintve, hogy ő a harcosok vezetője és a protektor, joga van tudni, hogy miért mentem fel az egyik őrzőjét a "munka" alól, még ha elég kényes is a téma, és nem szívesen teregetném ki Cali dolgait sem - az orvosi titoktartás, ugyebár... igaz, van az a helyzet, ahol kénytelen felrúgni az ember. Majd elválik, mennyit kell mondanom, de nem hiszem, hogy a kényszerpihenő elintézéséből különösebb probléma adódna. - Rendben. -bólintok, majd a bögrét a pultra rakva indulunk is a hangok felé, a hálóba megnézni, hogy Cali állapota mennyiben javult. Fizikailag biztosan merem állítani, hogy jobb a helyzet, lelkileg meg... lesz ez még jobb is, azt hiszem. Ahogy odaérünk, előre engedem a fiút, én pedig egyelőre csak az ajtófélfának dőlve várok. Amennyiben Ben nem menne közelebb, úgy én hessegetem, hogy menjen csak, Cali most valószínűleg jobba örülne egy ismerős közelségének, mint egy relatíve idegennek. - Hogy érzed magad? Fáj még valahol? -szólalok meg valamivel később, mert bár nem szándékozom teletömni fájdalomcsillapítóval, de ha nagy fájdalmai vannak, az sem megoldás, hogy szenvedni hagyjam.
Nem tudom, hogy mivel fogjuk ezt majd Abigailnek meghálálni, de valamit biztosan ki fogok találni. Túl sokat segített így is. Mi pedig alig vagyunk itt néhány hete, már ilyenek történnek. Foghatnám a városra, hogy amint idejöttünk, máris rosszra fordulnak a dolgok, de értelmetlen lenne a várost hibáztatni. Vagy akárkit. Azt is csak remélni tudom, hogy Cali nem fogja magát emiatt túlzottan hibáztatni. Belegondolni sem akarok, milyenek lesznek az elkövetkezendő idők. Egyelőre ezen legyünk túl, aztán ráérek a többi gonddal foglalkozni. - Rendben, viszont szeretném, ha ez nem tudódna ki. Majd, ha Cali akar róla beszélni valakivel, akkor megteszi ő. Nagylány már. - Remélhetőleg megérti, hogy nem akarom túlzottan hangoztatni ezt. Valószínűleg így is eléggé labilis állapotban lesz Cali, és jobb, ha senki nem rója a szemére ezt a dolgot. Persze valószínűleg Alice-nek szólni fogok róla, hogy miért nem leszek én is egy ideig teljesen önmagam. De nem hinném, hogy egyhamar bárkinek is tudnék rajta kívül beszélni róla. Beérve a szobába egyből oda is megyek Calihoz, aztán leülök mellé az ágyra, és ahogy tudom átölelem. Ügyelve arra, nehogy fájdalmat okozzak neki. Bár azt sem tudnám teljesen megállapítani, hogy mennyire van magánál. Attól, hogy a szeme nyitva van, meg reagál valamelyest a külvilág ingereire, még nem jelenti azt, hogy teljesen önmaga. Nyomok egy puszit a fejére, aztán a vállát simogatom. Figyelem Calit, majd Abigailre is rápillantok. A kérdést, amit feltesz én is megtehettem volna, de jelen helyzetben annak is örülök, hogy egyáltalán magamnál vagyok még.
//Izé... ez borzalmas lett szerintem, de most ennyire telt... //
Lehet, hogy gyávaság volt, hogy az álmok mezejére menekültem, de ahelyett, hogy békességre, vigaszra leltem volna, ott is csak a puszta fájdalom maradt. A démonok kísértése, s az emlékek újra élésre. Emlékeztem arra, hogy mennyire megijedtem, amikor kiderült a dolog, hogy babát várok, de mégis igyekeztem erős maradni és úgy viselkedni, ahogyan egy felelősségteljes nő tenné, viszont ugyanakkor fájt, hogy úgy kerülgettük ezt a témát Ben-nek, mintha valami mérgező dolog lett volna és félt volna attól, hogy esetleg valamelyikünk belehal, ha beszélünk róla. Nos, nem beszéltünk róla és így is megtörtént a baj. Így is meghalt egy apró teremtés, aki az életet érdemelte volna meg, s nem a halált. De nem menthette meg már senki se, amilyen váratlanul érkezett, olyan váratlanul és hirtelen hagyott magunkra, illetve űrt maga után. Nem akartam megmozdulni, nem akartam semmit se, egyszerűen csak a könnyeim törtek maguknak ébredés után. Magam sem tudnám megmondani, hogy ébren lenni vagy álmodni volt fájdalmasabb, mert mind a kettő másokból fájt, de ugyanaz volt a kiváltó ok. Apróra húztam össze magamat és nem mozdultam meg. Egyszerűen csak hagytam, hogy a lelkemet megtépázó démonoknak köszönhetően a felszínre kerüljenek az érzéseim és a sírás szinte a testemet rázta, de még se érdekelt. Sose voltam olyan, aki csak úgy elsírja magát. Egy-egy horzsolás miatt nem morzsoltam el könnycseppeket, de most nem bírtam magamban tartani. Mintha a lelkem a könnycseppek által kicsit megkönnyebbülhetett volna, de még se. A fájdalom csak egyre erősebb lett a másodpercek elteltével. S úgy éreztem, hogy egyedül maradtam. Lépteket hallok, de még se mozdulok meg. Nem megy, mintha egyszerűen megfagytam volna, vagy a fájdalomnak köszönhetően lebénultam volna. Aztán megérzem, hogy valaki leül az ágyra, de csak alig nyitom ki a szememet, hogy szemügyre vegyem. Amikor megérzem az érintését, akkor összerezdülök, mint aki fél, vagy mint akinek ennek az érintésnek köszönhetően még nagyobb lenne a fájdalma. Amikor megérzem a puszit, akkor meg kicsit még arrébb is mozdulok, mint aki csak menekülni akarna, mint aki nem képes a szeretet bármely formáját elfogadni és még hevesebb zokogásban török ki. Szerinted miként érzem magamat? – szólalok meg két sírásroham között szipogva és most még az se érdekel, hogy nem éppen kedvesen csendül a hangom. De mégis mit vártak, hogy majd olyan remekül leszek, miután elveszítettem egy babát? Ezt ők se gondolhatták komolyan. Egyedül szeretnék lenni és nincs szükségem semmire se, mielőtt kérdeznétek. – s közben próbálom elszakítani a könnyek által fátyollal borított szemeimet a nő hasáról. Érzem és tudom is, hogy ő neki kijárt a csoda, míg engem megfosztottak. S ennek köszönhetően még több gyémánt jelent meg a szememben, hogy utána végig folyhassanak az arcomon, s végül a párnát áztassák jobban. Egyedül akartam lenni, de még se. Mintha magam sem tudtam volna, hogy most jobbra, vagy balra menjek. Egyszerűen csak felemésztett belülről a veszteség érzése. Újra lehunytam a szemeimet és még kisebbre húztam össze magamat, mintha ezzel képes lennék valamennyire egyben tartani magamat.
- Benjamin... orvos vagyok. Köt az orvosi titoktartás, és egyébként sem szokásom kiteregetni mások szennyesét a nagyközönség elé. -csóváltam meg a fejem a fiú szavain. Mondanám, hogy meglepett vele, hogy egyáltalán ilyet feltételez rólam, de gondolom, inkább csak a sokknak és a féltésnek tudható be. Ettől függetlenül nem kell aggódnia, bizalmasan szoktam kezelni a betegeim dolgait, nem csak a rendelőmben, de őrző berkeken belül is. Ahogy visszaérünk a szobába, hagyom Bent előre menni, én csupán az ajtóban állva szemlélem, hogy mi a helyzet, hogyan reagál a párja közeledésére, később megkísérelve egy óvatos kérdést a lány felé. Látom, hogyan vonakodik az érintések elől, amikor pedig a kiborulása közepette hozzám vágja a szavakat, csak leszegem a tekintetem egy pillanatra. Sajnálom, hogy ez történt vele, de nem... nem lesz lelkiismeret-furdalásom azért, mert míg ő elvesztette a gyermekét, én épp babát várok. Pláne, hogy egyszer már én is átéltem mindazt, amit most ő, annyi különbséggel, hogy mellettem nem volt ott a párom, vigaszként - hanem épp őt gyászoltam, miután alig pár héttel előtte veszítettem el egy baleset folytán. - Ez esetben jobb, ha én most megyek. -feleltem csendesen, majd ha Benjamin esetleg készült volna, hogy kikísérjen, csak intettem neki, hogy hagyja csak - kitalálok egyedül is. Szó nélkül fordítottam hátat és sétáltam ki a szobából, hogy miután összeszedtem a holmijaimat, távozás előtt még írjak egy üzenetet a fiatal gyógyító számára.
"Hagytam némi nyugtatót és fájdalomcsillapítót, ha szükség lenne rá. Ha tudsz, kérlek, holnap gyere be valamikor az irodámba, beszélni szeretnék veled. Abigail"
A cetlit a konyhapulton hagytam a gyógyszerekkel együtt, azzal magamra öltöttem a kabátomat, majd biciklire szállva hazafelé indultam. Amennyiben pedig holnap Benji belátogat a rendelőmbe, úgy kifaggatom Cali állapotáról, ha pedig szükséges, további receptekkel látom el, és Eleanor elérhetőségét is megkapja, amennyiben úgy látják, hogy pszichológusra lenne szükség.
// Részemről ez most záró lenne, nem tudom, ha gondoljátok, nyugodtan folytassátok tovább nélkülem Köszöntem a lehetőséget, és akkor majd a későbbiekben úgy is találkozunk még! //
- Igaz is… bocsánat. - Viszont remélhetőleg megérti, hogy jelenleg a józan eszemmel nem igazán tudok gondolkodni. Próbálhatnám tagadni, de ezekről is lerí, hogy még valamelyest én is a sokk hatása alatt vagyok. Bele se mertem volna gondolni, hogy ilyen fog történni. Hogy ilyen történhet velünk. Értem én, hogy az élet nem lehet habos torta, de hogy ennek meg kellett történnie, hogy tényleg higgyek benne… Na, erre nem számítottam. Nem fogok sem valami túlvilági erőt szidni, hogy mivel érdemeltük ezt ki, mert felesleges lenne. A baj már megtörtént, ezzel pedig együtt kell élnünk. Viszont remélhetőleg csak idő kérdése, és már nem is fogunk emlékezni erre az időszakra. Én legalábbis nagyon szeretném elfelejteni. És nem hinném, hogy Cali másképp lenne ezzel. Próbálom kicsit nyugtatni Calit, próbálva jelezni felé, hogy itt vagyok és leszek mellette. Emiatt tényleg nem kell aggódnia. Akármennyire is próbál menekülni előlem, én ugyanannyira magamhoz ölelem. Ahogy Abigailhez szól, kicsit meglepődök, de ettől függetlenül valamilyen szinten érthető a reakciója. Ettől függetlenül Cali helyett is bocsánatkérően nézek a gyógyítóra. Bár remélhetőleg ő is megérti és nem fogja túlzottan magára venni. Az sincs kizárva a képletből, hogy már látott ehhez hasonlót az életében. Mikor távozását bejelenti, csak bólintok egyet. A napokban úgy is valószínűleg beszélnem kell vele. Mindenképpen beszélni akarok. Csak először Calit kell kicsit elegyengetnem, azt pedig nem tudom megmondani, hogy ez milyen gyors folyamat lesz. Én viszont nem hagyom magára Calit. Nem erőltetek neki semmit, viszont ott maradok a közelében addig, amíg akarja. Ha nem is akarja, akkor pedig csak épp látó-/hallótávolságon belül. A nap folyamán valamikor észreveszem a cetlit, amit Abigail hagyott. Remek, ő is akar beszélni. Ha úgy láttam, hogy a következő nap Cali már beszámítható állapotban van valamelyest, akkor meglátogattam a gyógyítót, és megköszöntem mindazt, amivel kisegített minket. Ez volt a minimum, amit megtehettem. Aztán még Alice-szel is beszélnem kell erről, mert egyedül nem bírom ezt a terhet én sem cipelni. Most még nem.
Csak kicsit húzódtak el a dolgok. Az alapgondolat még szeptember közepe fele jött, aztán néhány napra rá el is kezdtem intézni az ügyet. Nem is igazán értem, hogy miként sikerült csak most ennek az ügynek a végére érni. Mondjuk szerettem volna meglepni vele a lányt, és ehhez próbáltam az időmet beosztani. Hogy elég korán tudjak felkelni, ne legyek egy hulla egyben, és ehhez mérten kellett az illetővel is egyeztetnem. Mert hát neki is kelnie kell, akármennyire is kifizettem már. Legalább a pénzzel nem kell már szórakoznunk. Csak remélni tudom, hogy Cali ettől legalább egy kicsit visszanyeri a régi önmagát. Nehéz volt ez az elmúlt hónap mindkettőnk számára. Én noha hamarabb túlléptem rajt, és nem siránkoztam többet, de Cali… hát, ő rajta érződik, hogy mennyire megviselte az ügy. Reggel most olyan 3-kor keltem fel. Kis kocsikázás amúgy is kell most. Az illetővel lebeszéltem, hogy fél négyre ott leszek legkésőbb. Hamar összekaptam magam és elhagytam a házat. Beszállva a kocsiba indultam meg a hely felé, hogy aztán a kölyökkutyát elhozzam onnan. Biztos vagyok benne, hogy örülni fog neki. Abban már kevésbé, hogy mennyire fog őrültnek tartani emiatt a mutatvány miatt. Vissza is érek olyan fél ötre, mert hát röpke beszélgetés még belefért. Viszont én tudok beszélgetni, így ezért is lett ennyi idő. Ez van. Próbálok halk lenni, amennyire csak tudok, hogy aztán amint beértem a házba meginduljak a háló felé. Nem igazán láttam sehol sem Calit, így elég bonyolult következtetésre jutottam: Az ágyban van. Fél ötkor hol is lenne? Beérek a hálóba és a kis huskyt lerakom az ágyra. Óvatosan közelíti meg az alvó leányzót, hogy aztán az orrát kezdje el Cali arcához nyomkodni.
Úgy tartják, hogy az idő mindent begyógyít, de még se éreztem így. Jó pár hét eltelt, de nem változott szinte semmi se. Napról napra rosszabb lett, legalábbis mostanáig. Nem olyan régen találkoztam új emberekkel, vagyis farkasokkal. Örültem azért, hogy Dyr-rel összefutottam. Ő képes volt a felszínre hozni azt, amiről már azt hittem, hogy azon a napom meghalt, de még se. Újra reményt kaptam arra, hogy lehet még minden rendben, ha nem is lesz tökéletes, de lehetek igazán boldog. Szerettem volna Ben-nel is beszélni, de nem nagyon ment. Annyit beszéltünk, amennyit muszáj volt. Se több, se kevesebb, viszont már az is haladás volt, hogy újra egymás mellett aludtunk el. Már ha az órákig plafonbámulást annak lehet nevezni. Sokáig forgolódtam és próbáltam kiverni a fejemből azt, ami történt, de nem lehetett semmisé tenni. Sokszor siklott még a kezem a pocakomra, mintha arra várnék, hogy valaki felkeltsen és közölje velem, hogy az egész csak egy rémálom volt. De az órák, a napok és a hetek múlásával egyre inkább tudtam, hogy nem. Sajnáltam Ben-t is, de szemmel láthatóan ő jobban átvészelte ezt az egészet. Én sokáig még enni se bírtam, illetve az ágyat se elhagyni sokáig. Nem számítottam semmi extra dologra ma se, így a kisebb rémálmok után végre sikerült kicsit békére lelnem alvás közben. Talán ma végre sikerül beszélgetnem vele, de ebben se voltam biztos. Összehúztam magamat apróra alváskor, s próbáltam megtalálni a békességet, amire a lelkemnek szüksége volt. Szerettem volna visszamenni edzeni is, hiszen az lehet segített volna, de Ben nem engedte. Éppen a másik oldalamra fordultam, amikor megéreztem valami szokatlan dolgot. Éreztem, hogy valaki szimatol, illetve egy picit nedves érintést is. Sietve nyitottam ki a szemeimet, de amikor megláttam nem akartam elhinni, hogy ez a valóság. A kutyusra néztem, majd Ben-re. – Ben? - kérdeztem tőle szavak nélkül meg a dolgot, majd egy mosoly jelent meg az arcomon. Sietve simogattam meg az apró teremtést és magamhoz is öleltem. – Hogyan? Miért? – kérdeztem a páromtól sietve, mert tényleg nem értettem semmit se és hitetlenkedve figyeltem a kutyust. Biztosan csak álmodok.. Annyira édes volt a kis husky.
Számomra a koránkelés sem volt távoli barát. Nem egyszer volt már olyan, hogy 4 körül már felkeltem, aztán órákon keresztül, míg Cali aludt nem tudtam semmit csinálni lényegében. Őt meg nem akartam felnyaggatni. Nálam ez valahogy pszichésen működik szerintem… Ha tudom, hogy dolgom lesz, akkor képes vagyok már ilyen korán ébredni, attól függetlenül, mikor fekszek le. Az átlagos viszont a 6-8, esetleg 9 óra alvás. Ha lefekszek este 10-kor, akkor legkorábban négykor, legkésőbb hétkor kelek fel. Bár lehet csak egyszerűen hozzászoktam ehhez. Érdekes egy helyzet ez, főként, mivel Cali képes még órákat is erre ráverni. Legalábbis míg nem történt meg a baj, addig mindenképpen. Az jobban kikészített engem, hogy nem beszélt hozzám, mint az egész, ami miatt történik mindez. Remélhetőleg ettől valamit sikerül kierőltetnem belőle. De ha ez sem vált ki belőle semmit, akkor nem tudom, mi lesz. Szerencsére ezen nem kell gondolkodnom, hiszen nem sokkal az után, hogy felébresztette a kutyus, máris látszólag jobb kedvre derült. Rég láttam már így mosolyogni, ez pedig jól esett. Mármint ilyen őszinte mosolyt rég láttam tőle. Úgy tűnik, beletaláltam ezzel a kis huskyval. Figyelem, ahogy kicsit megszeretgeti, aztán pedig leülök az ágy szélére, és kicsit az oldalamra dőlök. A két lányt figyeltem. Bizony, szuka a kutya. Nem tudom, miért pont így választottam, de nem hiszem, hogy ez annyira sokat jelentene jelen pillanatban neki. - Gondoltam, megleplek vele. A meglepetés kivitelezése miatt nem sikerült ezt néhány héttel ezelőtt megcsinálnom. - Majd fel is emelem az egyik kezemet, és lehunyt szemmel megrázom kicsit a fejemet, jelezve, hogy ne firtassuk a témát. Nem érdekes. - De látszólag jól kijöttök máris. - Villantok én is egy lágy mosolyt. - Nevet nem választottam, szóval ez a te feladatod lesz, előre szólok. - 2 perce sincs, hogy meglátta a kis huskyt, máris ilyenekkel traktálom.
Egyáltalán nem számítottam ilyen meglepetésre. Egyszerűen álmaimban nem gondoltam azt, hogy ilyen fog történni. De amikor megláttam a kutyus egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Figyelem, amit csinál, ahogyan felfedezi a világot. Örülök a kutyusnak, de ugyanakkor még mindig fáj legbelül, hiszen jó pár hónappal később valószínűleg egy teljesen más csöppséget tartottam volna a kezemben. Sietve űzöm el eme gondolatokat és rázom meg a fejemet. Nem szabad most erre gondolnom, nem szabad a múltamban ragadni. Meg kell látnom a jót, a fényt és a boldogságot a jelenben is. Sietve veszem a kezeim közé, majd nyomok egy puszit a kobakjára, ezek után pedig hitetlenkedve pillantok Ben-re. - Köszönöm. – komolyan gondolom, amit mondok. S érzem, hogy a fájdalom és a szomorúság indája, ami a szívemet kebelezte be kezd meglazulni, s újra képes boldogság beköltözni oda. Hamarosan pedig már fel is ülök és hagyom, hogy bemásszon az ölembe és kényelembe fészkelje magát. - Csodálkozol? Imádnivaló. – s egy apró mosollyal pillantok Ben-re, majd a kijelentésére csak megrázom a fejemet. – Rendben, de később reklamációt nem fogadok el. – majd újra a kutyus kezdem el simogatni és neki szentelem minden figyelmemet. Közben pedig igyekszem erőt gyűjteni ahhoz, hogy kimondjam… ki mondjam azt, hogy beszélnünk kell. Ő kezdeményezet és örökké nem kerülgethetjük a forró kását. Talán ennél jobb alkalmunk nem lesz rá. Mosolyogva figyelem a csöppséget, azt, amit csinál és valószínűleg Ben nyakába ugrottam volna, ha olyan lett volna a viszonyunk. - Ma is el kell menned? – fordulok felé kíváncsian. Nem tudom kimondani nyíltan azt, hogy beszélnünk kell. Így marad a burkolt célzás és az se érdekel, ha elzárkózik a dolog elől. Többé egyikünk se menekülhet az elől, ami történt. Szembe kell néznünk vele.
Csak mosolyogva bólintok egyet a köszönetnyilvánítására. A hülye is észrevenné, hogy jól esik neki ez a fajta törődés. A célom ez volt vele amúgy is, hogy kicsit megenyhítsem. Talán beszéljünk is végre valamit. Magamban viszont már ezt, hogy mosolyog őszintén is elkönyvelem fél sikernek. Legalábbis most még ennek. - A vétó jogával attól még élni fogok, ha olyat választasz neki, mint Kishercegnő, vagy ilyesmik. - Mondom neki még mindig egy lágy mosollyal az arcomon. Már az is mosolyra derít, hogy őt látom ilyen boldognak. Hosszú volt ez a másfél hónap, és jó végre kicsit derűsnek látni. Bár ettől függetlenül még mindig nem érzem azt, hogy a régi lenne. Bár olyan, amilyen az egész előtt volt valószínűleg nem is lesz. De remélhetőleg valami ahhoz közeli állapotot sikerül elérnem nála. - Maradok, ameddig akarsz. - Ezzel együtt pedig magam is feljebb kúsztam az ágyon, hogy valami kényelmesebb pozícióba vágjam magamat. Persze, nem fogok kifeküdni, miközben ő itt üldögél, ezért én is efféle pozitúrába parancsolom magamat. Megsimogatom az ajándékkutyust, aztán pedig Cali tekintetét keresem. - Jó téged mosolyogni látni ennyi idő után. - Eszem ágában sincs felhozni azt az esetet. A felejtés volt a legjobb módszerem ahhoz, hogy magamban is eltussoljam ezt az ügyet. Beszélni ugyan biztos tudnék róla, de attól még nem a kedvenc témám. Sőt, minél messzebb szeretném elkerülni. Amennyiben viszont, ha erről akar beszélni jelenleg, akkor nem fogok visszakozni. Bármi, amit mondani akar, beszélni róla, én állok elébe. Ez is több, mint amit másfél hónapja adott nekem. Vagy épp ez az, hogy nem adott. Akárhogy is, ez már egy kezdet, hogy legalább beszélünk, és nem csak tőmondatokban.
- Olyannak ismersz, aki ilyen nevet választana neki? – kérdezem kíváncsian és az ölemben heverő kutyusra pillantok, meg újra megszeretgetem, de szemmel láthatóan jól érzi magát, hiszen kényelembe helyezte magát. Nekem meg eszem ágában sincs megmozdulnom. Tényleg örültem, de ez még nem jelentette azt, hogy a sötét múlt foltjait elfelejtettem, nem, az nem lesz ilyen egyszerű. - Egész nap? – kérdezek újra rá, mert örülnék annak, ha miénk lenne ez a nap, de az se kizárt, hogy hamarosan esetleg valamelyikünk el fog rohanni. Mind a ketten kerülgetjük a témát, de valószínűleg teljesen más okból. Az élet már csak ilyen. A veszteségről és a fájdalomról sose lesz könnyű beszélni. De nem tehetünk úgy, mintha semmi se történt volna, mert másfél hónapig azt se tudtuk, hogy mi zajlott am másikkal. Amikor pedig Ben elkezd mocorogni, akkor a tekintetem rá siklik. A kijelentésére haloványan elmosolyodok és állom a pillantását. Figyelem őt, mintha a szemeiből szeretném kiolvasni azt, ami éppen a fejében jár. - Nem gondoltam volna azt, hogy képes leszek rá, mármint mosolyogni. – hadarom el a dolgot, majd lesütöm a válaszaimat. De hirtelen valami gát átszakad és a könnyeim lassan elkezdenek versenyt futni az arcomon. - Sajnálom… Én nem akartam ezt. Sajnálom, hogy felelőtlen voltam és megfosztottalak egy csodától. – kezdek bele szipogva, majd letörlöm a könnyeit és Ben-re pillantok, miközben a szavakat keresem.– Sajnálom, hogy ellöktelek magamtól…. Én…. – kezdek bele, de végül elcsuklik a hangom. Nem bírom befejezni. Túl sok érzés és gondolat cikázik a fejemben. Túl nagy a káosz és nehéz szavakba öntenem a gondolataimat….
Kezdőlap
//
Köszöntem a lehetőséget, és akkor majd a későbbiekben úgy is találkozunk még! 
//
