- Mi..? - sikeresen kizökkentik a mozdulatból, amit végső próbálkozásként ejt meg. Szándékában állt ugyanis eltüntetni a fél karját, hogy betúrjon hátra, az első sorban kiállított áruk mellett... hátha Narniába, vagy Take on me videóklippjébe átnyúlva találja meg, amit keres. Azonban nem kell neki egy fél másodperc se, hogy gyorsan korrigáljon, előszedve tökéletes angol-angolságát, meg az üres kezét is. - Bocsánat... igen. - egy pillantás a nőre, összeegyezteti a hallottakat az arccal, mielőtt még az orra elé teszik a megfejtendő talányt. Még szerencse, hogy semmi cifrább. És persze a körülményekre való tekintettel fogalmaz. - Csípős csirkeszárny. - pillant fel, egy újabb üres másodperc amíg mérlegeli, hogy kell-e a kéretlen tanács. Végül eléggé nem-idevalósinak nyilvánítja a nőt, hogy megszólaljon. Hah, az irónia. Még ő okosít. - Jobban jár vele, ha az eredeti formájában veszi, vagy sehogy... inkább sehogy. Itt legalábbis. Nincs a kis szívében végtelen megelégedés egyelőre a vegyesbolt irányában, mily meglepő... rá lehet nyomni a sznob bélyeget kérem, nem lesz ellene kifogása. Viszont azt, hogy a másik időközben megfigyelt kosártartalma is érdekes megközelítése a helyi kultúrának, végképp nem szándékozik semmiképpen jelezni. Csak visszacsusszan az üres, vékonyujjas tenyere a zsebébe, és felhagy a másik alkaron is a nagyis formájú kosártárolással. Jó az tartóka a tenyerében inkább.
Én lepődök meg talán legjobban az ő meglepettségén. Egy pillanatra azt hiszem, hogy visszakézből kíván DVD-t vásárolni. Mert még olyat nem láttam, de precedensről sem hallottam. Azt hiszem megleptem szerencsétlen úriembert, végtelenül bocsánatkérően nézek rá emiatt. - Én kérek elnézést, nem akartam megijeszteni. - továbbra is sajnálkozva nézek. Ha szívinfarktust kapna itt, akkor nekem kellene reanimálnom, ami nem a szívem csücske feladat. De segítőkésszé válik az én problémámmal kapcsolatban. Lehet, hogy most iszonyú ostobának tart, de talán rájött már, hogy nem tudom merre van a felfelé ebben az országban. - Ó... így már értem. - mosolygok rá, ahogy felpillant, majd a mérlegelését látva értetlenül pislogok rá. Úgy érzem magam, mint macska a jégen, összevissza kaparok, hogy talpon maradjak. - Az itteni márkák kilencvenöt százalékáról nem is hallottam még... - sóhajtok fel lemondóan. Nincs esélyem arra, hogy itt KiMs chipseket találjak, bár nem értem az eredeti forma dolgot. A tekintetén is látok némi... rosszallást talán? De csak egy pillanatra mintha átsuhant volna rajta az arcán. De lehet már képzelődöm... - Nos... akkor tudna segíteni nekem választani? - zavarttá válik az eddigi udvarias mosolyom. Még fel is húzom kicsit a jobb vállam, félrebillentve a fejem. Így némileg kislányosabb lesz az ábrázatom, hátha meghatja őt.
Azért nem szívbajt kapott kérem, csak valóban nem a legkellemesebb, ha fészekrabló pózban kapják el az embert egy kérdésre. Egy másodperc alatt rendezte is a szokásos, átlagosan jellegtelen vonásait. Ám a szenvtelen tekintete fölött így két pislogás azért bejátszik, ahogy azt feltételezik, hogy megijedt volna. Hisz a "bocsánat" csak a minden elé odatűzött britesség. Igazi kulturális katymasz keveredett itt össze a nassolnivaló soron egyébként, meg kell hagyni. Inkább csak megrázza a fejét, és valóban a legdiplomatikusabb hangszínét veszi elő, ahogy megszólal. - Nem történt semmi. - szétcsúszós vállfelvonás, igazán sajátos, aztán azonban láthatóan nem fordul vissza a dolgára, hanem kinyitja a fülét, és igyekszik az alapvető érdektelen arckifejezésén valamicskét javítani azzal, hogy a másikon nyugtatja a tekintetét, míg az beszél. - Rendben, de tudja mit, segíthetne maga is... kéz kezet mos. Egyébiránt nekem Walkers vajas kekszet... magának pedig... chipszet keresünk. Valahonnan északról jött? Eddig azért a türelme szélére sodródott, de lám, az élő társaság visszaterelte a normális voltába. Bár kell az akklimatizálódási idő. Máris nem akarja panaszlevéllel illetni a helyi szállítmányozókat, mert az úri kedve olyan vajas kekszet kíván, amiből szinte folyik a matéria. Egyébként már arrébb is lépett némileg, a válaszra is figyelve pillant fel a szemöldöke alól a sorok tartalmának böngészése közben. Nemsokára ugyanis feltűnnek az élhetőbb márkák és ízesítések. - Ezt kinevezném a konzervatív európai szakasznak. Kezdetnek tökéletes. Jegyzi meg kissé az orra alatt, és hátrébb is lép, teret adna a nőnek. Csak semmi cifra buffalo wing.
Az úriember, akivel szembe sodort engem a sors, igazán különös szerzetnek adódik így első blikkre. Nagyon is... brit. Volt egy brit pasim, ő is ilyesmi volt. Olyan kis semmilyen. De legalább adódott annyi öröme, hogy két hétig boldogítottam. Rá is untam igen hamar. De ez a fickó a maga megilletődött pislogásával igen aranyosnak is mondható. Én pedig csak mosolygok itt rá sajnálkozva, a magam csendes dán vidámságával. Különös, hogy Alaszkában két európai a rágcsálnivalók sorában ilyen problémára bukkan. - Igyekeznem kell kicsit... jaj, hogy mondják angolul... óvatosabbnak lennem. - a végére zavart heherészésbe torkollik a beszédem, majdnem összekutyultam magam a kis dán intermezzómmal. Viszont legalább nem néz levegőnek. Ha így lenne, akkor csak állnék itt pislogva-hümmögve. - Rendben, áll az alku. Szerencsére tudom, hogy milyen az a fajta. Bár én otthon csak Royal Dansk-ból halmoztam fel készletet. Igen, dán vagyok. Aprócska mosolyra húzom a szám a kérdésére. Borzasztó lehet az akcentusom, mérföldekről elárulhat engem, hogy nagyon-nagyon messziről keveredtem ide. Belül viszont már nyugtat a tudat, hogy a jenkik is szeretik a dán kekszeket, így azt biztosan találni fogok itt majd. Bár ha nem... nem sok kedvem van emiatt elutazni Anchorage-be. Haladunk közben tovább, szemlélve a sorok tartalmát, amiket megint nem tudok hová tenni... viszont a szerencse rám mosolyog, végre látok olyat amit ismerek! - Hálásan köszönöm. A szervezetem nevében is. - mosolygok egyet újra, majd a polchoz lépve két zacskó balzsamecetes chipset rakok a kosaramba. Ez egy olyan dolog, amit nem lehet elvéteni. Különösen azért sem, mert legalább tudom, hogy ez a márka milyen... - Akkor keressünk önnek vajas kekszet... - pillantok vissza rá, majd elindulok az édes részleg felé, amit futólag már láttam ahogy beléptem a sorok közé. - Egyébként Ann-Róta Amundsen vagyok. - nyújtom is felé a kezem. Ha már belemásztunk a bevásárlás slamasztikájába, tudjam ki a harcostársam.
Türelmes ember ő, nameg kívülről olyannak fest, aki fölötte áll a mindenféle skatulyáknak... (nemigaz), szóval békés, apró mosollyal várja ki az északi hölgy zavarát, és az érdekszövetség elfogadását. Remek, bólint is... még nem is tévedett nagyot az akcentussal, annak ellenére, hogy a világban inkább nyugatra orientálódott a szigetország felől nézve. - Legrosszabb esetben még ott az ebay, ha hazait akar az ember... És nem tesz semmit. Hogy is volt az a kínai kisgyerekekkel? Egy doboz keksz ne legyen már macera. Ahogy a nő másik sorra indul, magában sikerül azért egy mintaszerű facepalmot megejtenie. Pedig azt gondolná, hogy önálló férfiemberként nem sikerül ilyen epikus balsikert produkálnia, de no. Egy néma szusszantás után követi is. És gyanú kezd fogalmazódni a fejében, hogy valamiféle kísérteties gócpont valójában ez az alaszkai Fairbanks: láthatatlan fonalakkal húzogatja ide az embereket a világ minden pontjáról. Ott az ausztrál, most meg ez... ő... Vagy csak jól titkolja a városimázs-osztály, hogy a hely igazából világváros. - Peter Mansfield - fogadja a felé nyújtott kezet. Vékony zongoristaujjak, nameg ahogy bemutatkozik... Mintha a szülei csak erre a névre teremtették volna, trollmódon. Amúgy is susogtatja kicsit az esseket, és a mássalhangzó-torlódás sem segít a vezetéknevén. Mindegy is, megtanult élni vele, ennél jobban csak akkor tudna, ha egyenesen a médiába ment volna dolgozni, de azért az ügyvédek számára is ugyebár a szócséplésből áll az élet egész nagy százaléka. Teher alatt tanulunk meg artikulálni nő a pálma. - Miért éppen Fairbanks? A tekintete a megvásárolható termékeken, épphogy felpillant közben a másikra. Csak azért nem érzi tolakodónak a kérdést, mert, bár nem az időjárást tárgyalja, de tökéletesen a small talk kategóriába esik Róta esetében... elvégre hogy a fenébe is szakadnak ide az emberek ilyen messziről...? A saját sztoriján kívül, persze.
Különös helyszín ez egy szövetség kötésére, de a chips és a keksz nagyobb hatalom ennél. Egy dán és egy brit, kekszet vadásznak Alaszkában, ami az Egyesült Államokhoz tartozik. Ezt nevezem én a nemzetköziség magasfokának! - Vagy az Amazon! Lehet onnan könnyebben be tudjuk majd szerezni mindketten a nekünk szükséges hazai dolgokat. Meglátva, hogy arcon tenyereli magát - valószínűleg a sós-édes szeparálásának ügyében - kuncog egyet, pedig kacagásnak indult a dolog. Igen, az élelmiszervásárlás a világ semelyik tájékán sem való férfiaknak. Meg eleve a vásárlás. Apám és öcsém ezt nagyon sok ízben bebizonyították már nekem. Ez alól kivétel a műszaki cikkek beszerzése, de az is csak azért, mert kerreg és berreg. - Örvendek. Szólíthatom, Peternek? - rázom meg a kezét, érdeklődve nézem rá. Nem tűnik egy erős kezű embernek, de egy nő beszél, akinek ráadásul az égiek is szikére fonódásra találták ki az ujjait? Viszont szerintem illik hozzá a neve. Olyan kis... susogós. Ehhez képest nekem túl kemény hangzású megnevezést osztottak. Legalább ritka errefelé is. Nem hiszem, hogy olyan sok dán lakna erre... - Miért éppen Alaszka? Nos, nem a sorozat miatt, ha filmből választanék otthont, az az Antarktisz lenne. - toldom meg egy vigyorral a gondolatsort, de a válasz a kérdésére ennél azért sokkal sötétebb felhangú. - Nem volt tovább helyem Dániában. Tiszta lapra volt szükségem. Le is sütöm egy pillanatra a tekintetem az emlékképre, ahogy betegem a karjaim között vérzik el, egy ostoba kölyök hibájából. - Hasonló a kérdésem. Egy britet mi szél fújt Fairbanksbe? - mosolygok egyet ahogy elkezdem megközelíteni a kekszeket. Remélem neki könnyebben megy majd kiszúrni a kérdéses terméket, mint nekem...
- Igaz, bár a gyér kínálat és a radikális feminista felhangú név annyira nem dobogtatta meg a szívemet eddig... Természetesen ezt az amazonra érti, és lám, van még itt valamiféle kicsavartan szarkasztikus humor, amit tökéletes pókerarccal tud interpretálni. Nem kíván egyébként reakciót várni, hiszen küldetésük van itt az édes pult előtt. A tekintete már keresi is a célterméket, és közben lustán kereng a gondolat, hogy azért még mindig hihetetlen a női logisztika. Mint mikor az ezer éve keresett sajtreszelőt egy negyedik dimenziós feketelyukból képesek előhúzni... - Ha kényelmes, szólítson csak... Ann? Ann-Ann, még ez hasonlít az egész karcos névből a leginkább azokra, amiket megszokott a pályafutása alatt. Szépen formált á-val, nem elnyúlós e-vel, mint ahogy a helyiek ejtik. Hihetetlen, mennyire nem akarja ezt megváltoztatni, még így se, hogy már egy kisiskolást felneveltek volna azóta, hogy ő idecsapódott az USÁ-ba. És, ha már idecsapódás. A nő alaszkai bizonyítvány-magyarázata után védekező gesztussal emeli fel kicsit a tenyereit. Ami egyébiránt már csak azért is szemléletes, mert ezt a kosárral együtt tudja művelni. Inkább lazán elegáns a gesztus, mint bohóc. Az valahogy nem illene a fizimiskájához. - Mindent értek, a fagypont alatti átlaghőmérséklet az elsődleges szempont... Ami azt illeti, a viccen kívül én is hasonlóan gondolkodtam, csak az éles váltás miatt. Floridából költöztem, munkaügyben, de jóideje élek már az államokban, szóval... Szóval kicsit vonja fel a zakó-kabát alá rejtett vállait. Igazából fölösleges befejezni a mondatot. Nem ismeretlen neki annyira az élet a saját ködös partjain túl, mint új társaságának. Egyébként most épp csak azért mulasztja el a puha kis ismerkedős kérdéseit feltenni, mert bizony elérkezett az igazság pillanata. Már, ami a vajas kekszek fellelhetőségét illeti. Csomagolásra tökéletesen be van állva a figyelme, így nem kell sokáig szemlélődnie, hogy meglelje amit keres... mert megleli. Hát ez remek. Lehajol, minőségellenőriz, hogy aztán kis mosollyal rögtön több csomaggal is ellássa a kosarát. - Egyet majd maga is kap, ha nem szalad el a pénztár után. Nahát, rá lehet gyúrni erre a lovag vonalra, de nem kíván rendszert csinálni belőle. Ez valamennyire elszigetelt eset az idegenből ideszakadt társaság miatt.
- A radikális feminista felhangú név Kindle-je viszont mocsok jó termék! - szalad fel a szemöldököm egy kis vigyorszerűséggel. Különös humora van ennek a fickónak meg kell hagynom. Picikét meglepett lehet az ábrázatom, ahogy végiggondolom, hogy a férfi akivel nassolnivalót vadászok, milyen nyakatekert humorú... Még így agyalás közben is képes vagyok elnavigálni a célba. Nőből vagyok, ha van különleges képességem, az egészen biztos az, hogy a világ összes boltjában könnyedén elnavigálok, valamint a szekrényekben mindent megtalálok. - De ha nem jó, akkor kérem mondja hogy szólítsam! - emelem fel szabadkozva a kezeim. - Valójában Rótának szoktak szólítani. De ha az Ann önnek kényelmesebb, akkor maradhat az. Somolygok egy kicsit. Ritkán sikerül nem skandinávnak megfelelően kiejtenie a nevem, így általában megmaradunk az Ann második kiejtési verziójánál. Az egy aránylag stabil pont... A védekezésére csak kis mosollyal bólintok egyet, hogy minden rendben. Nem kezdett el faggatózni, nem szaggatott sebeket, tehát nincs itt semmi gond! - Nos, igen. A klímaváltozást nem kerestem. Floridából? Akkor kész sokkterápia lehet ez az időjárás önnek. Nevetek fel egy kicsit a gondolatra, hogy Peter a fürdőgatyás életet nagykabátra cserélte. Én nem biztos, hogy megtettem volna... Viszont itt vagyunk a célegyenesben. Peter pedig meg is találja amire vágyott, amit muszáj megmosolyognom. Látom, raktározik, biztos ami biztos. - A vajas keksz roppant jó motiváció, hogy ne rohanjak el. Kuncogok egy kicsit. Jutalék lenne talán? Nem tudom, de ez egy egészen aranyos megmozdulás tőle. Ha egyetértésben vagyunk, elindulok a pénztár felé.
- Viszlát régi papírszag, isten hozott e-tinta? - Valahogy pont az a pergamenillatú, masszív könyvárral bíró illetőnek képzelte volna a másikat, bár az is igaz, hogy e tekintetben ő is kakukktojásnak mondható. Értelemszerűem ide nem vonszolta volna el Miamiból a gyűjteményt és amúgy is digitális létforma, szóval ez egy új időszámítás kezdete lehet... majd, valamikor amikor nem lesz kisebb gondja is nagyobb annál, hogy csak a kötelezően papírformában kellő példányokkal letudja az életet. Egyelőre még dobozból öltözik, meg újra tanulja a sálkötés esztétikus formáit és a réteges öltözködés alapvetéseit, szóval van mivel lefoglalnia magát a hétköznapok egyszerűségében. Igencsak friss még az élmény. Egyébiránt pedig kicsit megrázza a fejét a neves visszakozásra. - A Peter tökéletesen megfelel már évek óta... de akkor meg: Róta. - efelől nem tágít csak az udvariasság miatt se. Igaz, hogy nem olyan tökéletes a kiejtés valóban, mint ahogy a másik tulajdon szájából elhangzott, de ha már van, és van ennyire különleges is, érdemes ezt használni. Már, ha lesz egyáltalán más alkalom a kis közös vegyesbolti küldetésül után, hogy ezzel élhessen. Elvégre nem életreszóló szövetségek köttetnek ezen falak között. Hétköznapian egyszerű az ő helyzetük is. Arra, hogy sokkterápia volna a klímaváltozás, aprón emeli meg hegyes vállait, nem tűnik sokkolódni... úgy általában ritka az a pillanat. Ahogy fent is említve volt, minden gond nélkül alkalmazkodik. - Inkább az ottani helyzet volt... jóindulatúan fogalmazva nehezen viselhető. Az óceáni éghajlat még mindig amire kinevelt az evolúció, az itteni inkább közelebb ál már az ideálishoz. - Végülis a csapadékmennyiség megvan, csak nem eső, hála az egészségesen alacsony hőmérsékletnek. Nembaj, sosem lehet az élet ideális, legközelebb (ha harminc év múlva kezdene szemet szúrni, hogy nem öregszik az ügyvédúr) lehet visszautazik az anyaföldre, ki tudja. Igazából pedig csudálatos ez az angol nyelv, hogy csak a szövegkörnyezetből derül ki, hogy tegez vagy magáz valaki. Ő még határozottan, a keresztév használat ellenére nem szakadt el a magázós formulától. Valahogy úgy érzi, nem ez az a helyzet, vagy nem neki tisztje ezen túllépni. S ugyebár akkor haladnak a pénztár felé, apró mosollyal és bólintásos egyetértéssel adózva a ténynek, hogy a keksz elég motiváció. Elég olcsón megúszta A fogkrémmel most nem is próbálkozik, különben a fél életüket itt tölthetnék. Majd egy drogéria meglátogatása is felkerül a listára hamarosan. - Egyébként szabad tudni, mivel foglalkozik, Róta?
Ennyi barmot egy rakáson. Most őszintén... Életemben eddig annyit jártam bevásárlóközpontban, hogy semennyit... Erre ez a két vadbarom leküld, hogy szerezzek be minden szart. Jó, persze megcsinálom, nem erről van szó. De ettől még bekaphatják! A vegyesbolthoz érve kirántottam egy kocsit, mely során nagyobb csörömpölés járta át az épületet. Jól van mááár, nem kell úgy nézni rám, mint a véres rongyra! Most vagyok ilyen helyen először, problem? Persze, nem érdekelt, hogy vagy ezren rám emelték a tekintetüket, így csak vállat vonva indultam befelé, fél kezemmel a kocsit tolva, másikkal pedig a zsebembe kotorászva. Pillantásom a nadrágomat fürkészte, ahogy tenyerem elmerült benne, kutatón matatva a rohadt kis cetliért, amit Žarko írt. Na, bingó! Ujjaimmal sietősen kettényitottam a papír fecnit, ezt követően pedig sikerült azonnal belemélyednem. Mielőtt félreértésbe esnénk: tudok olvasni. Az már egy más kérdés, hogy ez az ősláma úgy ír, hogy azt még egy grafológusnak is mutatvány lenne megfejteni. Nem, hogy nekem... Egy pillanatra megálltam, és ezúttal már mindkét kezemet a listára szorítva bámultam bele az írás jelek rengetegébe. A... Atm... Mi a... Még közelebb emeltem, így már bizonyára úgy nézhettem ki, mint valami vaksi idióta, aki annyira analfabéta, hogy képtelen két betűt összepárosítani. - Ja, hogy alma! - szólaltam fel, noha egészen halkan, bár még így is jól lehetett hallani a megvilágosodásomat. Na várjunk csak... Mi a f'szomnak kell ezeknek alma?! Ciccentem egyet, majd erőteljes, határozott mozdulatokkal megindultam tovább. Néhány sornál egyszerűen csak a kocsiba söpörtem egy adag konzervet, meg zöldséget, más polcokról meg gondolkodás nélkül dobálgattam bele az egyéb kiegészítőket, csak úgy bele a vakvilágba. Mindegy ezeknek, hogy mit viszek. A lényeg, hogy sör legyen. Ja tényleg... Sietősen fordultam meg a kocsival, és gázoltam át mindenkin az alkoholos részlegig. Jó pár kartont "behajtogattam", így valószínűleg sikerült néhány üdítős dobozt összenyomnom vele, és van egy sanda gyanúm, hogy a tej sem úszta meg szárazon. Na mindegy. Újra a kezembe vettem a kis fecnit. "Miloš-nak csoki!" - állt rajta nagy betűkkel. Jól van, ezt már el tudtam olvasni, lévén, hogy ezt már az idióta öcsém írta oda. Csoki... Ha volna hajam, most azonnal leégne a fejemről! Fújtattam egyet, és ezúttal már lassabb tempóban tologattam ezt az idétlen, teli pakolt kocsit, utolsó mozzanatként megkeresve az édességes polcokat. Ám, ahogy kanyarodtam, valami oknál fogva nem figyeltem eléggé... Na jó... egyébként sem szokásom másokkal foglalkozni, így sikerült frontálisan belevágódnom a szembejövőbe. A kocsik összecsókoltak, zajosan sikítva fel a tompa, elmosódó bolti hangzavarba. Kicsit még rá is kanyarodtam a fogó rúdra, onnan pillantva fel az ütköző társamra. Nem vágtam kedves képet, nyilván. Számat oldalra húztam, mialatt próbáltam kiegyenesedni. - Körülnézhetnél... - puffogtam morogva, felrántva egyik szemöldökömet. Igazából, tisztában vagyok vele, hogy ez egyikőnk hibája sem, de most mit várunk? Mindenki örülhet, hogy nem kezdtem el úgy anyázni, ahogy nem szégyenlek. Nagyot sóhajtva rántottam rá a kocsira, hogy elhúzzam tőle, mikor egyszerre tudatosult bennem, hogy a két "járgány" összeakadt, így kicsit a nőt is sikerült megrántanom. - Hopp... - röhögtem fel hangosan, nem gondolva át, hogy nem vagyok éppen egyedül, vagy a testvéreimmel. Ennek köszönhetően pedig köszörültem egyet a torkomon, majd újra a másikra emeltem sötét íriszeimet. - Na, most mi lesz? Jössz velem haza? - vágtam egy döbbent, megjátszott arcot, némi szarkasztikus hanglejtéssel vegyítve, de a színpadias műveletet hamar félbevágtam egy méretes vigyorral, amit az arcomra engedtem. Hát, vacsinak nem is lenne rossz... Mindenesetre kár volna felhívni magamra a figyelmet, szóval a gondolatot is elvetettem. Tenyerem a mellettem sorakozó csokoládék felé indult, majd mit sem foglalkozva azzal, hogy mennyi, és milyen ízűek, a felét a kocsiba sodortam alkarommal. - Hmm... - kicsit előrébb hajoltam felé. - Ugye, te is a kasszához akarsz menni? - még pislogtam is mellé a magam idióta formájában, kicsit megindítva az egymásba kapaszkodó kocsikat. - Mert, ha nem... Akkor most oda fogsz. - villantottam egy ezerwattos vigyort, és még egészen "udvarias" is voltam, tekintve, hogy mekkora egy balf'sz tudok lenni néha... Néha?! Jó vicc...
*Múltkor a hús bolt, ami nem mellesleg fegyveres rablásba torkollott, most meg ez. A hús vásárlás nyomát még mindig őrzöm, hisz a jobb kézfejem még most is be van kötve, ahogy akkor elvágtam a tenyerem. Kíváncsi vagyok, hogy itt mi lesz, de már unom, hogy mindig ott an pont gond, ahol épp tartózkodom. Sok helyen laktam már, sokfelé jártam, de élelmiszerboltban még nem. Na jó, talán még gyerekként mikor hétvégente anyu elrángatott vásárolni, azzal a kísérlettel, hogy majd belőlem is háziasszony lesz. Hát, nem jött össze. De mégis úgy érzem, hogy kezdek „nőiesedni”. Jó vicc, illetve még annak is rossz. De apu meg Leo ha most látna tuti sírógörcsben halnának meg mindketten. Fairbanks kimondottan rosszhatással van rám. Hisz most is mit csinálok? Egy guruló vaskeretet tologatok jobbra-balra, magas sarkú csizmában, fehér kabátban és egy szűk, fekete farmerben. No meg a kis „ékszereimmel” amiből egy a csizmámban volt és másik kettő az alkaromra szíjazva. De azt sem tudom, hogy mit kéne vennem és azt merre találom egyáltalán. Főzni nem tudok, szóval sok választás még így is maradt. Na de lássuk… tea, cukor, kávé, forró csoki por, kakaó, tej, gyümölcs, három karton víz, gyümölcslevek és kéne valami édesség is. Oké, de az merre van? Hát akkor keresünk aranyat, hisz sosem tudni, hogy ki toppan be hozzám. Még akkor is jobb felkészülni ilyesmire, ha az esély egy a százezerhez, hogy nekem valaha is vendégem lesz. Szerencsére nem kellett sokat keresgélnem, elég volt a visítozó hangot követnem ahol épp egy gyerek hisztizett, na ez nem lehet máshol, minthogy az édességeknél. Tapasztalat, én is voltam gyerek. Máskor frászt kaptam volna, de most csak hálásan tekintettem a visítozó kölyökre, hisz így hamarabb szabadulhatok ebből a vásárlásnak nevezett rémálomból. Most komolyan, a nők ebben mit élveznek? Na mindegy, szóval joghurtos, mazsolás, sima, gyümölcsös… mindegyik dobtam be vagy két darabot és hirtelen cukros néninek éreztem magam, ami pedig egy halvány mosolyt csalt az arcomra. Ami nyomban le is hervadt az ütközés következtében, ami fogalmam sincs, hogy hogyan került oda. De az épp kezemben lévő mogyorós csoki önkényesen buckázott át a kocsiba, miközben igyekeztem megtartani magam, hogy ne kövessem a példáját. Igyekeztem elfojtani a halk nyögésem, ami a fájdalom jele volt, ahogy beleépült a sérült kezem a szekér húzógatójába. De a hangra már felkaptam a fejem és az előre omló kiengedett hajam, a fülem mögé tűrtem. * - Azon voltam, de valami elállta a kilátást… * Feleltem kissé morogva. Nem voltam egy elkényeztetett fruska, de azért a hirtelen fájdalom rám sem épp vidám hatással van, ami most megint a kezembe nyílalt és imádkoztam, hogy ne szakadjon fel az alig három napos sebem. Semmi kedvem nem volt összevérezni mindent. Épp kissé hátra akartam húzni a vasparipát, mikor a másik rántott rajta egyet és ezúttal már én kerültem a kosárra. Nos, ha eddig nem szakadt fel, most a súlyomtól tuti megadta magát a var.* - Kösz, én is szeretlek… * Nyögtem, miközben visszakászálódtam egyenesbe és elengedve a kocsit mozgattam meg a jobb kezem. Az arcom nem rezdült, de barna szemeimen át szaladt a fájdalom halvány jele. Előre sétálva pedig igyekeztem szétszedni az összeakadt kocsikat, ami nem volt egy egyszerű művelet, tekintve, hogy sikertelenül próbáltam szétfeszíteni. Sírva nem fogok fakadni, de lássuk be, nem vagyok egy díjbirkózó. A kérdésére azonban megálltam a mozdulatokban és tekintetem ráemeltem.* - Minek? A fehérjéd már így is folyik. Egész jól megoldottad egyedül is, de hát kinek a jobb keze, kinek más... * Intettem a nadrágja felé, hogy vegye már észre, hogy a kilapított tejek megadták magukat. Pech, tekintve, hogy a doboz az ütközéshatására kissé elmozdult és most épp a nadrágját terítette be fehér folyadékkal. Azért arcomon ott volt egy halvány mosoly, amit talán észre sem vett, tekintve, hogy módszeresen vásárolt épp. Hmm… ez azért nem is hülye ötlet. Bár valószínűleg nem Ő ennyire édesség mániás. Ez már egy hadseregnek is sok lenne, szóval megmaradok a saját verziómnál. De közben már folytattam is a kocsik szétszedését, amik még mindig görcsösen ragaszkodtak egymáshoz. A kutyák összeragadása ehhez képest gyerekjáték, így egy sóhajjal feladtam és épp felemeltem a fejem, hogy megszólaljak mikor közelebb hajolt. Kérdőn vontam fel a szemöldököm, hogy mit akar, de nem is váratott sokáig magára. Az igazság az, hogy ez volt az utolsó állomásom de…* - Tervbe volt véve, de nő vagyok vagy mi. S köztudott, hogy szeretünk nézelődni és minden vackot megvenni. Szóval lehet, hogy inkább követem a példát és inkább nézelődök még egy kicsit. * Fogtam rá a kocsimra, hogy az bizony nem megy sehova. Legalábbis ilyen könnyedén nem, még akkor sem, ha már akkor herotom volt a bolttól mikor még be sem léptem.* - Szóval talán szétszedheted, és ha nem csak nem szilikon van, a pólód alatt még sikerülhet is. Ha pedig mégis akkor kénytelen vagy velem tartani egy mélyen szántó körútra. * Cincogtam kissé kelletlenül, hogy azt bizony nem lesz ínyére a másiknak, és azaz igazság, hogy nekem sem tekintve, hogy nem szeretek vásárolni. Azonban ha akár egy pillantást is vetett a szememre, akkor láthatta, hogy ott bizony némi játékos fények csillognak, ha a mosolyom nem volt elég árulkodó.* - Szóval mi lesz nagyfiú? Szántunk vagy külön utakon folytatjuk? * Billentettem kissé oldalra a fejem. Bár ha az utóbbi, akkor valószínűleg még sem lesz annyira külön, tekintve, hogy Én is a kaszához fogok menni. De önként, és nem azért mert egy pasi azt mondta, hogy oda megyek.*
Na jó... máskor ez a két agyalágyult fog lejönni kajáért, az is biztos! Nem elég, hogy igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne vennem, de lassan úgy érzem magam, mint aki a kicseszett vidámparkban tolja a dodgemet... A nő szavaira azért vágtam egy halovány grimaszt, és egy nagyobb fújtatást követően végig is mértem. Na nem úgy. Csak, hogy egészben is lássam, ne csak az arca maradjon meg. - Komolyan? Jó tanács: máskor nem árt, ha kinyitod a szemed. - vontam vállat, miközben érzékletesen meg is mutattam neki ujjaimmal hadonászva, hogy hol is található ez az érzékszerv. Ellenben, kicsit oldalra billentettem a fejemet, hiszen a rajta átcikázó fájdalom nem kerülhette el a figyelmemet. Szinte engem is átrázott, annyira eleven volt. Na igen, ezt kifejezetten imádtam a farkaslétemben, szó se róla. Főleg, ahogy a rántásomat követően sikerült majdnem benyalnia a kocsit hosszába. Muszáj volt röhögnöm, ez annyira természetes volt, hogy még palástolni se tudtam volna. Már, ha akartam volna... - Ahh, máris? Pedig, még csak a bevásárló kocsim közösködik veled. Ezután... csak az a kérdés mikor írod fel a telefonszámod? - nem mintha kéne, de imádtam kötözködni, vagy éppen szívni a másik vérét. A labdákat pedig készséggel pattintgatom, szó se róla... Sosem érdekelt, ha emiatt balfasznak titulálnak, tudom én magamtól is. Elnéztem, ahogy próbálta a kocsikat szétszedni, és még kényelmesen fel is könyököltem az előttem mocorgó rúdra, arra engedve rá félig testsúlyomat. Érdeklődőn figyeltem, jut-e valamire, bár kötve hiszem... Mondjuk, amint a fehérjékről és egyéb baromságokról kezdett el beszélni, összeráncoltam homlokom. Tekintetem a nadrágom felé araszolt, amit sikeresen ellepett a tej, itt-ott. Tudtam, hogy valamelyik doboznak annyi, picsába! Morrantam egyet, majd a kis listát a kezembe kapva, azzal töröltem le a lábamon csordogáló fehér csíkot. - Hogy te milyen vicces vagy. - sziszegtem fogaim alól, flegma képet vágva mindehhez. De legalább eleven a fantáziája, ez sem utolsó! Így már talán... Na hahó! - Hirtelen cikázott át rajtam a gondolat foszlány, ami mellett nem tudtam elmenni. Napok óta azon vagyunk a srácokkal, hogy felderítsük a várost, de ez segítség nélkül nem olyan könnyű. Sok szaros kis utca, járja végig a tököm... Ez a csinimini viszont... lehet épp kapóra is jön. Egyelőre még nem vetettem fel a dolgot, és az igazat megvallva nem is volt rá nagyon lehetőségem, hiszen miután feladta a küzdelmet a két kocsi kiszabadítását illetően, ismét beszélni kezdett. Pedig én már azon voltam, hogy így, ahogy van eltolom a kasszáig, erre tessék... - Lehet, hogy inkább... - kezdtem volna bele a magam nyers, és egészen bunkó stílusában a reszelős hangomon, mikor visszapattant az agyamba, hogy még mindig potenciális kísérőm lehet. Azt pedig nem most kéne elcseszni. Na, ha Miloš most látna, biztos megveregetné a vállamat. Kis pöcs... - Hmmm... Tudod mit? - egyenesedtem ki, én magam is rámarkolva a kocsimra. - Nem fogom szét szedni. Ezt most garantálhatom. - mosolyogtam vissza rá, a figyelmemet pedig nem tudta elkerülni a szemében cikázó csillogás. Na jól van, végül is ráérek szórakozni. - Na figyelj... Ne csajoskodj itt nekem, hanem mondjad merre akarsz menni az idétlen körtúrádon. Cserébe viszont, a kasszán túl... - böktem fejemmel a kijárat felé. - Igazán segíthetnél nekem. Jó lenne... megismerni a várost. - kerestem a normális szavakat, hogy azok által hajlandóságot mutasson nekem a kérésemre. Egyébként meg mi van ha nemet mondd? Felkapom, azt viszem magammal... Hány kiló lehet? Két deka? Ehh... - Na mert az az igazság, hogy még új vagyok... erre... - és még csak nem is hazudtam. Az már egy másik kérdés, hogy a látványosság, és egyéb turisztikai rész marhára nem tudott érdekelni. Terveim szerint, ő vezet, mutogat, én meg szaglászok. Szó szerin... - Vaaagy, van más programod? - néztem rá kérdő játékossággal. - Mert akkor mondd le, köszi. - újabb széles, fogreklámos vigyor, ami elmaradhatatlan. Talán fejet hajt. Talán. Ha nem, mint mondtam, viszem erővel. De senki ne mondja, hogy az esélyt nem adtam meg!
*Most vagy ennek a férfinek sem a szíve csücske a vásárlás és azért van itt, mert az asszony épp terhes és kizavarta, mert épp csokit kívánt, vagy alapjáraton ilyen undok. Bár, ha gyerek lenne kilátásban, én sem volnék más milyen, sőőőt… ez a fazon még életben van, én meg már fellógattam volna magam. A kéretlen tanácsra csak a szemeim forgattam meg, bár vicces volt, ahogy még gesztikulált is hozzá.* - Kösz, majd észben tartom… * ~… ha épp nem borít be a sötétség.~ Fejeztem be gondolatban, mert hát azért nem akartam bántani. Semmi okom nem volt rá és az sem biztos, hogy jó néven vette volna. S a napom bár nem alakult fényesen, de messze volt még az este, aztán éjjel melóznom kell és Duncan nem biztos, hogy örülne, ha beállítok pufogva. Már csak azért sem, mert ma a pult mögé is be kell mászni. Na de a főnököm gondolatait elterelte, hogy felkenődtem és ez a majom még nevetett is. Csak ne karistolná ennyire az érzékeimet, komolyan mondom még csak semmi bajom sem lett volna vele.* - Naná, hisz olyan elragadó vagy. – pislogtam hozzá párat némi gúnnyal - Felírni? Ha nem tudsz megjegyezni pár számot, akkor felírni is felesleges. A házszám és az utcanév sem menne. Különben meg majd akkor, ha rá jössz, hogy a tánc az életed és oktatásra szeretnél járni. * Vontam meg a vállaimat könnyedén. Más különben aligha kerül ki a mancsomból a telefonszámom, egy jó ideje nem arról vagyok híres, hogy bárki is fel kelltette volna az érdeklődésem. Szemeim forgatva vártam, hogy ugyan mikor esik le neki és hajlandó a nadrágjára nézni. Valahogy kinőttem már azt a „lent van a slicced. Hehe, csak vicc volt” kategóriát. De a reakcióját látva vidáman elnevettem magam, a papírral való törlés… nos, az aligha szívja a nedvességet, maximum csak még jobban bele törölgette.* - Csak annyira, mint amennyire a szerencsétlenkedésed. * Szelídült a nevetésem vigyorrá majd egy mosollyá. De akárhogy rángattam a rácsokat, próbáltam szétfeszíteni ez az egész kezdett egy elcseszett gordiuszi csomóra hasonlítani, aminek se füle, se farka. Végül csak mérgesen csaptam egyet a kocsira a jó kezemmel, hisz ennek az egésznek annyi eredménye lett csak, hogy éreztem, hogy ég a kezem. Csodás… bár még mindig jobb, mint a múltkori. Szóval még örülhetek is. A nyers, megkezdett válaszára csak felvontam a szemöldököm, egy amolyan „fejezd csak be” jelleggel. De inkább bele kezdett valami másba… végül is, fő a határozottság nem? Nála nem igen. No de mindegy, azért a válassza már nem lelkesít annyira, tekintve, hogy ez csak plusz és merőben felesleges köröket okoz a boltban. * - Mily kár… * Biggyesztettem le az ajkaim, azonban csak eddig is jutottam tekintve, hogy már beszélt is a másik. Először csak felvontam a szemöldököm, hogy ez meg mi a fene, de aztán már el is nevettem magam, amit az ajkamba harapva igyekeztem visszafogni, hogy ne minket nézzen az egész bolt. Nos, csak annyira sikerült, hogy nem az egész bolt nézett minket, hanem csak a környéken lévők, de nem érdekelt. Már nyitottam is a számat, hogy kedvét szegjem és közöljem, hogy rossz embert szemelt ki a kosara, de az utolsó megszólalására bedobtam a törölközöm. Kész, végem… ez a fazon haláli. Vidáman túrtam hátra a hajam, ám a mozdulat csak arra szolgált, hogy ne nevessem el magam megint. * - Hát apám… ritka nagy idióta vagy. – és ez most bók számba ment - De haladjunk sorba… Először is, semmi programom nincs azon kívül, hogy ezt a sok vackot hazadobom. De ha lenne se az ezerwattos vigyorodért mondtam volna le, már ha lemondtam volna. Másodszor, utálok vásárolni, és ha nem akaszt be a kocsid az enyémnek, akkor már rég a kasszánál lennék. Harmadszor pedig ne próbálkozz olyannal, ami nem megy. Egyébként pedig, két hete érkeztem csak. Utálom a múzeumokat, színházakat és még erről az isten háta mögötti városról is csak azért tudok, mert ezt dobta a szerencse sütim. De pár utcát, kocsmát mutathatok meg a hotelt ahol az első pár napom töltöttem. Ha ez időt kibírod, akkor este megtudom még mutatni a kaszinót. * Mosolyodtam és rájöttem, hogy tényleg vonzom az idiótákra. Eleddig egyetlen embert tudnék mondani akit a normális kategóriába sorolhattam volna. Legalábbis az én mértékem szerint, ami azért már az idiotizmust felülmúlja egy fokkal.* - Szóval akár mehetünk is… de különben meg melyik állatkertből szöktél meg? Taplók földjéről? Milyen duma ez a „ne csajoskodj itt nekem”? * Hát ezen még mindig röhögnöm kellett akárhányszor eszembe jutott. Most is csak kuncogva ingattam a fejem rá, miközben már menet irányba fordulva a kosaram oldalát megfogva haladtunk a kasszák felé, már ha nem gondolta meg inkább magát és szedte szét a kosarakat. Ellentétes oldalon voltunk, így nem érdekelt, hogy egy kicsit oldalra és hátra kellett néznem. Bár amekkora böhöm kezei vannak… na mindegy. *
Csak megvontam a szemöldökömet, ahogy a kijelentését hallgattam. Nem szándékoztam további mondandót hozzáfűzni, részemről innentől off volt a téma. Ha körülnéz, körülnéz... Ha nem, hát az már az ő gondja. Engem mélységesen nem tud meghatni. Ellenben, következő nem is olyan rövid monológja hallatán, kicsit felkönyököltem a kocsira, még jobban, mint eddig, tenyeremmel támasztva meg államat. - Hát ez roppantmód érdekes összegzés volt. Tényleg. - kurvára nem... - Már csak az a baj, hogyha megjegyezném... nem tudnám elveszíteni. Egy fecnire pedig joggal mondhatnám, hogy sajnos valahol elkeveredett. Szóval, inkább írd fel. Ja, és... ha pedig táncpartner kell, akkor inkább mondd azt, kiscsibém. - elégedett vigyor mászott az arcomra, ahogy tovább cukkoltam őt. Én egész jól szórakoztam, és még az sem tudott nagyon lelombozni, hogy a gatyámat körülnyalta egy adag tej. Mit számít? Majd leváltom a kocsiba, ettől még nem fogom felakasztani magam az első fára. Attól már inkább, ha még legalább tíz percet kell itt töltenem ebbe a kicseszett boltban... A listát visszagyűrtem a zsebembe, most már úgyis hulla mindegy, ami a nadrágomat illeti, majd újra a társaságomra emeltem tekintetemet. Szóval, szerencsétlenkednék? Nem, szerintem nem. Legalábbis engem rohadtul nem tud meghatni, hogy éppenséggel tejes lettem, vagy hogy összeakadtam egy nagyszájú csitrivel. Mert az. Nekem legalábbis. Mindenesetre csak egy flegma képet vágtam rá, és megingattam a fejemet. Kár a szóért. Estig csépelhetnénk egymást... Viszont, az már jobban érdekelt, hogy tényleg kihasználhatom a kínálkozó lehetőséget, és kicsit bejárhatom a várost, feltűnés mentesen. Ezért is igyekeztem visszafogni, a tőlem kevésbé sem távol álló viselkedést, és hanghordozást. Neeem kéne elijeszteni, na. JJ újratervez... Na de... már megint kis litániába kezdett, és már kezdtem azt gondolni, hogy mégsem kéne őt megkérnem. Félő, hogy egész úton be nem állna a szája. Eee... - Te, nem beszélsz egy kicsit sokat? Le fog szaladni lassan a szád az arcodról... - röhögtem el magam, ahogy végigsöpörtek ujjaim fejem tetején. - Mellesleg, tudom. Édes tőled, hogy feltűnt. Ez egy jó pont. - kacsintottam is mellé játékosan. Most mit tagadjam? Tényleg idióta vagyok, de hát jól áll. Akinek meg nem tetszik benézheti az egyik öklömet. De a másikkal is szívesen randira hívok bárkit. - Szóóóval, először is: Akkor mára kibérellek, ha a vigyorom miatt adtad be a derekad, ha nem. Akkor is. Nyalom a hangodat. Másodszooor... Már régen én is a kasszánál lennék, de ez kurvára nem lényeges, mert a tervnek jelenleg lőttek. Tekintve, hogy totál belém gabalyodtál. - itt muszáj volt sunyin elvigyorognom magam. - Harmadszor pedig, nekem minden megy, bármennyire is fáj ez neked... kivéve a kocsim, khm. - vontam fel egyik szemöldökömet. - És csak, hogy tisztázzuk. Nem érdekelnek sem a tinglitangli színész arcok, sem pedig az ezer éve felnyalt festmények, vagy épp szarkofákba rothadó hullák, fáraók név alatt futva. Úgyhogy, megfelelnek az utcák, kocsmák, hotelek, meg minden lószar, ami általános jelleggel fogja össze Fairbankset. És vegyük a jó oldalát, lehet te is megismersz új helyeket. - mintha marhára érdekelne. Na mindegy. Mindenesetre úgy tűnik lesz kísérőm, és még egész jó társaságnak is tűnik, leszámítva, hogy öt percenként rá kell szólnom magamra, hogy: NEM vacsi! Fuck. Na, nem baj. Valahogy túlélem. - Részemről is haladhatunk. - indítottam meg én is a kocsit, és bár egészen idétlenül néztünk így ki, a célért megérte. Tényleg rohadtul nem tudunk még semmit szinte a városról, leszámítva, amit Žé kapirgált össze. Az meg lószar, semmi... - Állatkert? - pillantottam rá féloldalasan. - Micsoda eszmefuttatás... Nem, nincs semmi ilyesmi. Viszont jó, ha hozzászoksz, mert a magam fajta taplók, már csak így nyomják. - vigyorodtam el, miközben már a kasszához is érkeztünk. Voltam olyan rendes... kacc... hogy engedtem a nőt fizetni először, majd ha végzett, úgy én is kidobáltam mindent a futószalagra. Ez kicsit hosszabb művelet volt, hiszen a fél boltot elhoztam, és még vagy tíz karton cigit is kértem mellé. Jól van, na. Hát kell! Ha nem vinnék, biztos vagyok benne, hogy Žarko egyből a fejemhez kúrna egy sörös üveget, arra pedig most nincs szükségem. Pláne, hogy cserébe, beleépíteném a falba. Amint végeztem, kijjebb tudtuk tolni a kocsikat, majd ellépve tőlük, a nő mellé sétáltam. - Nah, találkozzunk este, lenn, a bolt előtt. Hatkor. De előre szólok, ha nem leszel itt, előkerítelek, és a vállamon cibállak végig a városon. - nevettem fel újra, bár most már egészen halkan. Valójában leszarom. Ha nem jön el vagy elindulok egyedül a vakvilágnak, vagy tényleg előszedem egy sikátor mélyéről is. Nem jelent gondot. Az illat már meg van, innentől kezdve pedig oda bújik, ahova akar... Időközben elléptem tőle, és szatyrokba dobáltam a cuccokat, majd ennek végeztével, szimplán ott hagytam a két egymásba kapaszkodó kocsit. A vállam fölül azért még vissza néztem rá, elengedve felé egy halovány félvigyort. - Akkor este, Miss akárhogyishívjanak. Csáó. - azzal meg sem álltam a kocsiig, hogy végre hazadobjam ezt a sok szart ezeknek a barmoknak. Örülhetnek...
// Szerintem, akár már írhatunk innen máshova, utcákra, akármi... Vagy, majd a kövit kezdem már én ott De, ahogy neked jó ^^ //
A kávé sem rossz dolog, bár én annyi tejjel ittam, hogy azt már kár lett volna ezzel a szóval illetni, úgyhogy nem is mondtam rá semmit. Úgy tűnik, Norina igazán elemében van, vagy az is lehet, hogy mindig ilyen, ezt még nem tudhatom, ahhoz kicsit jobban meg kell ismernem. Nem egy zárkózott személyiség, annyi szent. A Pláza kérdéskörére nem reagálok már inkább, bár elég szórakoztató Castor arcát elképzelni, mikor tudomást szerez a dologról. Akkor mondjuk talán elgondolkodhat a dolgon, ha nincs más ilyen jellegű létesítmény a városban, de azzal nem értettem egyet, hogy ha egy van, jöhet még egy is. Az emberek a szokásaik rabjai, nehezen váltanak, kezdenek bele új dolgokba, mások mint mi. Én kockázatos üzleti vállalkozásnak tartanám, de az is lehet, hogy tévedek. Igazából, ez a téma nem is izgat annyira. - Akkor séta. Bólintottam rögvest, nem is tudom, miért nem ez jutott eszembe, talán annak tudható be, hogy a távolságokkal még közel sem vagyok tisztában, így aligha vagyok képes felmérni, hogy konkrétan mennyire is van messze a cél. Úgy tűnik azonban, hogy a másik két nőstény felől akárhol lehetne, ők elsétálnának addig. Nos, részemről legyen, nem vagyok én semminek elrontója, ami a friss levegőn történik. - Mondjuk, azt kissé nehezemre esik elhinni, hogy van olyan, aki mellett te nem jutsz szóhoz. Kacsintottam Norira, elvégre ömlött belőle a szó, a magam részéről szívesen elcsacsogok bárkivel, úgyhogy nem szokott zavarni, ha a taxisofőröknek nem áll be a szája, de nekem más tapasztalataim vannak. Lehet jobban ugranak a fiatal lányokra. - Rendben, szerintem kezdjünk az élelmiszer bolttal, hogy Norinának meglegyen a napi gumicukor adagja. Javasoltam mosolyogva, majd mindhárman elhagytuk a Hotelt, Norira vigyázott Rose, értem meg Ray tartozott felelősséggel, de nem szándékoztam balhézni, nagyon idegen lett volna tőlem a dolog, úgyhogy nem kellett attól félni, hogy valamit nagyon elszúrok. Legalábbis én rendkívül optimistán álltam a kérdéshez. A séta közben rájuk bíztam a dolgokat, ezt a környéket még abszolút nem ismertem, a kórház területén már kiigazodtam, de az jelenleg nem sokat segített rajtam. Viszont nem maradtam le tőlük, tartottam a lépést, s viszonylag hamar el is érkeztünk az élelmiszer bolthoz. A magam részéről jobban érdekelt a butik, maximum veszek valami finom csokit, amit elmajszolok, amíg átérünk majd a másik üzletben, de tekintettel voltam a fiatal, fejlődő szervezetre. Jobb nem úgy ruhák közt nézelődni, hogy valami kajaféle után sóvárog a farkas. - Mondjátok csak, van a területünkön valami konyhaféleség, amit lehet használni? Nyilván a szállodának volt saját, de valószínűleg kipaterolnának, ha ott akarnék kontárkodni, meg aztán annyira nem is szerettem főzni, viszont a heti palacsintaadagomat nem csinálhatta más, abból nem engedek. Közben már haladhattunk a sorok között, az illatok kavalkádja máris az orromba kúszott, keveredett benne minden, de amik kedvesebbek voltak számomra, azok előtérbe kerültek. - Hm, de megennék egy halom epret. Sóhajtottam fel, de szerintem most csak pár szemnél maradok, amit el tudok majszolni útközben, aztán majd vagy visszafelé, vagy ha már elfoglaltam a szobámat, veszek egy nagyobb adagot. Oda is megyek gyorsan a gyümölcsös pulthoz, eddig csak az édességekről volt szó, de az eper szintén olyan dolog, aminek egyszerűen nem tudok ellenállni. Pár nagyobb, szebb, ínycsiklandozó szemet belerakok egy zacskóba, aztán le is mérem, hogy majd ne legyen gond a kasszánál. Közben persze figyeltem, merre császkálnak a többiek, különös tekintettel Norira, mert hát a kölykökre még vigyázni kellett, bár igyekeztem feltűnésmentesen csinálni, nehogy kényelmetlenül érezze magát miatta.
Valahol nem tudtam a gondolattól szabadulni, hogy Nori ilyen korán elvesztette a családját. Én is ennyi lehettem amikor eljöttem otthonról, ami persze nem olyan volt, mint amit a lány átélhetett, de tény, hogy azután nem láttam többé sem az anyámat, sem pedig az apámat. Ó az apám... ő bizony tett arról, hogy sose felejthessem el őt... Mondjuk már nem haragszom érte, de most is magamon viselem az "ajándékát". Észrevétlenül kicsit megmozgatom az egyik vállamat. Gyorsan áttérünk arra, hogy a forrócsokizás után gyalogoljunk a bevásárlóközpontig. Annabelle hozzáfűznivalóján felnevetek. Tényleg nem olyannak tűnik Nori, mint akibe bele lehetne fojtani a szót. - Ez tényleg kissé lehetetlennek tűnik... - tettem hozzá jókedvűen és remélem, hogy Nori nem értette félre. Engem speciel nem zavar, hogy sokat beszél, sőt kifejezetten élvezem. Szeretek beszélgetni, szóval nekem aztán nyugodtan lehet szövegelni bátran. Kényelmes tempóban hagytuk el a hotelt. Az utcákon nem voltak olyan sokan, ezért kb. senkit sem zavart, hogy hárman egymás mellett haladtunk egy sorfalban. Ahogy haladtunk az utcákon, én egyszer csak megálltam az egyik kis üzlet előtt. Egy butik kirakata fogott meg és olyan hirtelenjében torpantam meg, mint akibe villám csapott. Nem azért, mert valami rossz történt volna, egyszerűen csak azért, mert a kirakatban egy gyönyörű hófehér ruha illegette magát. Egy menyasszonyi ruha. - Ez szép. - állapítottam meg. Nem olyan volt, mint amilyet konkrétan szerettem volna, de tényleg szép volt és mit tehetnék, menyasszony vagyok, persze, hogy érdekel az ilyesmi! - Bocs a pillanatnyi elbambulásomért, már mehetünk is tovább. - mosolyogtam a másik két nőstényre, és remélem, hogy nem haragudtak meg, amiért csak így, egyetlen szó nélkül fékeztem le magamat és "tapadtam" az egyik kirakat üvegére. Igazából még fogalmam sincs, hogy mikor tarthatjuk meg az esküvőt, de attól még lekötötte a gondolataim egy részét a dolog. Erőszakkal hessegettem el a gondolatot, elvégre most gumicukor hadjáratban vagyunk, meg elvileg rucikat nézünk majd. Szóval nem akartam azzal elcsapni a közös programot, hogy magamra irányítom a figyelmet. Nem szándékosan ragadtam le az előbb sem, egyszerűen csak feltűnt az a gyönyörű fehér ruha... - Még nem ismerem annyira a várost, csak egy pár helyen fordultam meg eddig, szóval remélem nem bánjátok, ha a központba megyünk. - vázoltam megint a dolgot, mert úgy rémlett, hogy talán már említettem, hogy hová is menjünk. - De ha van más ötletetek, akkor én benne vagyunk, szóval mehetünk máshová is vásárolni, vagy nézelődni. - vetettem fel. Nem vagyok egy erőszakos alkat, szóval nekem bárhol jó vásárolni. Nem ezen fogok fenn akadni, felőlem oda megyünk, ahová mindenkinek okés. - Annabelle, te mivel foglalkozol? - fordultam a nőstény felé. Tudom kissé sablonos kérdés, de sosem tudom meg, ha nem kérdezek, szóval reméltem nem haragszik, amiért ennyire klisés módját választottam a megismerkedésnek. Noriról tudtam már pár dolgot, mert a nőstény megjelenése előtt már beszélgettünk kicsit. Érdekelt, hogy Annebelle mivel foglalkozik, meg úgy egyáltalán. Egy falkába tartozunk, szóval jó dolognak tartottam kicsit megismerkedni. - Szerintem is kezdjük a gumicukorral, ráérünk aztán nézelődni. - fűztem hozzá én is a magamét, ahogy beléptünk a bevásárló központba. Az élelmiszerüzletben magamhoz kaptam egy kosarat és folytattuk az utunkat. Végig Nori mellett haladok, mivel én ajánlottam fel neki, hogy elkísérem a boltba, ezért most az én felelősségem, hogy egyben vissza is vigyem a hotelbe. - Azt hiszem van a hotelben közös konyha, amit használhatunk, de őszintén szólva nem tudom. Nem igazán vagyok az a konyhatündér, szóval eddig nem is kerestem a konyhát. - magyarán nem tudok főzni. Nekem a tűzhely csak berendezési kiegészítő, alias díszítőelem. - Nori szerinted? - fordultam a lány felé, hátha ő már felfedezte a hotelben lévő közös konyhát. És ki tudja, lehet még főzni is tud?! - És mi tart vissza, hogy ne tedd? - pillantottam Annabelle felé, hiszen, ha eperre vágyott, miért is ne ehetne meg egy halommal. Nem rohanunk vásárolni. szóval, ha szeretne, akkor szerintem nyugodtan meg is teheti. Kedvesen mosolyogtam még a nőre, aztán Nori felé fordultam. - Veled megyek gumicukrot vadászni, azt hiszem ott tartják valahol a csokit is. - egyrész tényleg szerettem volna egy szeletet, másrészt nem szívesen hagytam volna, hogy a lány egyedül menjen, mert az üzletbe simán besétálhat akárki és Nori az én felelősségem. Remélem azért, hogy nem vette úgy, hogy nagyon a nyakán vagyok. - Csajok, ha már itt vagyunk, muszáj beszereznem egy zacskó kávét is, mert erősen fogyóban van és mi gyakran gyakorlatilag azon élünk. - tettem hozzá félig nevetve. Ha a lányok belementek, akkor azon sorok felé vettem az irányt, amerre sejtettem, hogy tarthatnak koffeint. Persze előbb megvártam, amíg Annabelle leméri az epreket.
Pillanat alatt lezárja a múltat, nem foglalkozik vele, hiszen ami megtörtént, azon amúgy sem tud változtatni. Hiszi, hogy mindennek oka van, és neki meg kellett tanulnia már kisebbként is önállóságra törekednie, aztán egyedül boldogulnia, tehát nem véletlen, hogy így alakult az élete. Ahogyan az sem az, a betolakodók között kötött ki, biztosan az a feladata, hogy megtanuljon beilleszkedni más közegbe, és ott is a lehető legjobbat hozza ki magából, és ráeszméljen arra, másban is tehetséges, nem csak abban, amit gondolt. A lányok ugratják, először csücsörít, mintha megsértődött volna, aztán már nevet, mert igazuk van. -Jóvan, tudom, hogy sokat beszélek, de ez alapjárat nálam, erről nem tehetek, viszont ha kell, tudok hallgatni is. A taxisok meg... hagyjuk őket. Vidáman indul a bevásárló központ felé, ott azért minden van, nem kell körbekoslatni az egész várost. Persze nem sértődött meg a kijelentéseken, de azért esze van, tudja, mikor jobb, ha egy szót sem szól, ám ez nem az a pillanat. Végre társasága van, nem kezelik le, és neki már ez is sokat jelent. Amikor Rose megtorpan, ő is megáll. -Ilyen ruhát keresel? Segítünk megtalálni az igazit, ha gondolod. Köszi Ann, azért még bírom, csak elfogyott minden tartalékom, aztán nem minden nap jutok ki a hotelből ide. Hálás azért, hogy rá is figyelnek, azért meg főleg, mert kijöttek vele. Tényleg az az érzése, hogy a falkában csak a lányok normálisak, a fiúk nem, de sebaj. Megszokja hamar. -Én ismerem a várost, tudom, mi hol van, kérdezzetek nyugodtan. Amerre most megyünk, arra van egy bevásárló központ. Majdnem minden egy helyen, nem kell kavirnyálni, sokat mászkálni. Kisebb séta után el is érik az élelmiszerboltot, ahova azonnal berongyol, felkap egy kosarat, de megvárja a lányokat is. Persze azonnal a gumicukros részleg felé tart, ahol szépen sorban, szisztematikusan pakol be a kosárba, és nem éppen két zacskónyit, majdhogynem tele is van a kosár. -Köszi. Itt vannak a csokik, mindenféle. Válassz nyugodtan. Ann, epret is veszünk neked, ha szeretnéd, azok ott vannak hátul. Mutat a gyümölcsök felé, és amíg a lány azt szedi össze, addig ők Rose-val elintézik a többit. Lelkesen mutogatja, melyik csoki a legfinomabb, láthatóan ínyenc, és tényleg tudja, melyiket érdemes megvenni. Amint beérik Ann-t, türelmesen vár, hogy lemérhesse, aztán irány a koffeines részleg. -Van konyhánk, igen, oda szabad a bejárás, és mindennel fel van szerelve. Van olyan teafőző is, de sokan még azt is kávéfőzésre használják, de van sima eszpresszó főző és kotyogó is, azt láttam. Sokat nem tartózkodott ott ő sem, de azért már az első nap felfedezte a területet, ne tévedjen el, ha lehet, és ne nyisson rossz helyre. Ő végzett, a lányoknak segít, ha igénylik, aztán ha megvannak, elrobog a pénztárhoz, hogy a havi édesség adagját is kifizesse. Abba aztán belefér az eper és a csoki is, és egyszerűbb is, mint most különválogatni, ki mit vett.
Nem volt célom megbántani Norit, elvégre, soha senkivel nem szeretném ezt megtenni, és nagyon is szeretem azokat, akik ennyit tudnak csacsogni gyakorlatilag bárkivel. Én is ilyen voltam alapjáraton, bár, ennyit azért nem beszéltem. Most nehezebben ment, talán Ray miatt, nem is tudom… nem szerettem a bizonytalanságot. Amikor Rose megállt, akaratlanul is a kirakat felé pillantottam, rögtön elkaptam a tekintetem, de ez is elég volt, hogy megcincálja kicsit a lelkemet. Nem akartam arra gondolni, hogy mi lett volna ma. Az tönkretenne. Nem is tudom, láttam-e már olyan farkast, aki házasságra adta a fejét, nekem még sosem jutott eszembe, bár tény, hogy senkivel nem nyüstöltük egymást évtizedek óta, esetleg még régebben. - Semmi baj, nézelődj csak nyugodtan, felőlem be is mehetünk, lehet, hogy ott még szebbek vannak. Ajánlottam fel, s Nori is biztosította arról, hogy szívesen segít, nem mondom, hogy tényleg élvezném a dolgot, de jó volt látni a boldogságát. - Ezek szerint esküvő lesz? Reméltem, hogy ezért nézegeti, nem csak vágyakozik utána, ez utóbbi nem lett volna épp ideális helyzet, és nem kicsit tenyereltem volna bele a dologba. Nem megyünk be azonban, meglehet, ez egy máskori napirendi pont, vagy mégsem annyira aktuális a dolog. - Gyermekorvos vagyok. Felelem mosolyogva Rose kérdésére, láthatólag nem olyan foglalkozást űzök, amit utálnék, különben nem vigyorognék, mint a tejbetök. Igaz, nagyon sok minden kipróbáltam, mire eljutottam ideáig, de szerencsére már megtaláltam az utamat. Végül Nori navigál el bennünket a bevásárlóközpontba, így szerencsére nem tévedünk el. Megtudom azt is, hogy van konyha, úgyhogy szerintem valamelyik nap majd beveszem magam, a héten ugyanis elmaradt a palacsinta, Ray teljesen összezavarta a fejem. Megszerzem az áhított epret, de egyelőre megállok tíz szemnél, aztán majd eljövök egy nagyobb bevásárlásra is, ha bevettem magam az új szobámba. Addig fölöslegesnek tartom, hogy mindent összevásároljak, pedig velem is el tudott szaladni a ló úgy istenesen. Utána visszamentem a lányokhoz, közben azon gondolkodva, mi mindent kellene majd beszereznem, már volt egy kisebb lista a fejemben, természetesen még egy jó adag eper mindenképp szerepelt benne. - Akkor hajrá a kávéért. Bólintok rá mosolyogva, miközben a tekintetem lesiklik Nori kosarára, és igencsak tátva marad a szám. Fel is nevetek, persze, cseppet sem gúnyosan, határozottan jókedvű kacaj ez. - Te tényleg nem viccelsz ebben a gumicukor kérdésben. Mondjuk, érthető, így ritkábban kell jönni. Kacsintok, majd megvárom, hogy beszerezzenek mindent, amikre szükségük van a túléléshez, úgy tűnik, ez Norinál gumicukor, Rosenál a kávé, nálam meg az eper. Végül egész gyorsan végzünk, de talán természetes is ez így, elvégre nem nagybevásárlásra jöttünk, sejtésem szerint a butikban egészen más lesz a helyzet. Bedobom a közösbe az eprem árát, aztán majd fizet az, aki legelőrébb van a kis libasorunkban.
//Bocs, hogy csak ennyi, most nem megy, de nem akarom feltartani a sort. :S//
Elérkezett annak a napja, hogy végre feltöltsem a hűtőmet, hiszen nekem is élnem kell valamiből. Noha elég sok pénzem elúszik a lakbérre, de legalább marad valamennyi, amennyiből költekezhetek kajára is, hogy ne haljak éhen. Habár, ha éhen halok, azt legalább a lakásomban teszem. Vagány, mi? Nem tudom, de én büszke vagyok magamra, hogy eddig eljutottam. Hiszen eddig mindenem meg volt, a családom gazdag. De mióta elköltöztem anyám felém se néz, esélyem sincs rá, hogy anyagilag akárcsak egy picit is támogasson. Így kerültem ebbe az élelmiszerboltba a telefonommal a kezemben, amiben a számológép van megnyitva. Igaz nem túl modern egy telefon, de én így szeretem. Telefonálásra, sms küldésre jó, számológép is van benne. Ezt most úgy gondoltam, mintha amúgy lenne értelme annak, hogy elérhetnek rajta. Senki sincs, akinek megadtam volna a számom vagy bármi. Kivéve talán Emmát, ő az egyetlen, akinek van oka engem keresni. Jó, mi? A munkahelyemet és a főnököm még érdeklem. Egy kis bevásárló kocsit tolok magam előtt, míg a másik kezemben az éppen a kocsiba dobott áru árát próbálom leolvasni, egyenlőre sikertelenül. Pont megtalálom rajta a címkét, mire arra eszmélek, hogy valakinek nekimentem, illetve valaki másnak a kocsijának. - Jaj, úgy sajnálom! - nézek fel a lány arcába. Hirtelen ismerősnek tűnik, de nem ugrik be honnan. Majd elönt a felismerés. Ez a csaj dolgozik a könyvesboltban ahová járni szoktam könyveket venni! Noha nem ismerem annyira, csak a nevét tudom, meg mindig is szimpatikus volt. De ennyi. Sosem találtam még rá indokot, hogy beszélgetésbe eredjek vele. Mindig közbejött valami. - Nahát! Szia, Amy! - köszöntem rá a jól ismer mosolyommal.
Csak egy kora esti, délutáni bevásárlás ez - pont olyan, mint a többi. A melóban végeztem, így ide ugrottam be, tekintve, hogy ez esik útba hazafelé, hiszen így rögtön hazamehetek innét nagyapához. Azt hiszem, steak-et fogok készíteni, valami egyszerűbb szósszal vacsorára. Épp a fűszereket, fűszerkeverékeket nézegetem - hatalmas a választék! - amikor a kocsik találkozásának jellegzetesen fémes, ütközős zörgése hallatszik, én pedig felkapom a fejemet és előre tekintek, ki is lehet az, aki nem fér el mellettem, holott szerintem kifejezetten félre álltam. Olyannyira, hogy félrébb már nem is tudnék! Viccesen festhetek az elkerekedő tekintettel és az egy-egy kézben tartott fűszeres zacsival, ahogy a mosolygós lányra tekintek. Az első, ami szembe jön, az a meglepettség, a második egy kérdés: Honnét tudja a nevemet?! Valahogy ismerősnek tűnik, bár nem hiszem, hogy egy suliba jártunk volna, tekintve, hogy csak a gimi után kerültem a városba. - Öhm... heló! - jelenik meg apró mosoly a képemen nekem is és a fűszereket a kosaramba ejtem megadóan. - Tudom, írtó bénán hangozhat ez most, de ismerlek? - Kínos a helyzet rám nézve, az fix. De nem jut eszembe az istennek se, honnét ismerős ez a lány, holott rendkívül szép az arca, a tekintete és jellegzetes a haja színe ahhoz, hogy ne lehessen beazonosítani. Hacsak tényleg nincs közelebbi ismeretségem vele. Vajon nagypapa valamelyik vadásztársának az unokája? Ez egy járható út lehet, hiszen a nagy "partikon", amikor családostól összeülnek az öregek, mindig ezer másik ember van, akinek alig győzöm a nevét megjegyezni.
Könyörtelenül próbáltam megbirkózni ezzel a tömérdek számmal, amik rám vetették magukat, hála a kevés bejövő pénznek és a viszonylag sok kimenőnek. Hangsúlyba kell helyezni a kettőt, hogy lehetőleg ne menjen több ki, mint amennyi bejön. Mert az úgy elég ciki lenne. Ezért csinálom azt, hogy fontossági sorrendben haladok egy előre eldöntött fix kerettel. Legelőször azokat a dolgokat pakolom a bevásárlókocsimba, amikre feltétlen szükségem van, azoknak az árát összeadogatom. És így haladok, addig, amíg benne lesz a kocsimban, minden, ami kell, vagy amíg alulról nem karcolom ezt a keretet. Tehát ebben a hatalmas csatában voltam benne az árakkal, amikor nekimentem egy másik kocsinak a sajátommal. Sietve elnézést kértem, majd észrevettem, hogy kivel állok szemben. Vidáman köszöntem neki, majd ő közölte, hogy fogalma sincs ki vagyok én. A mosolyom csak kicsit apadt lejebb, de gyorsan visszahúztam a szokott szélességére. - Dehogy hangzik bénán - legyintettem gyorsan - Mei Bell vagyok, a te könyvesboltodban szoktam vásárolni - sütöm le a szemeim, amiért azt feltételeztem, hogy tudja ki vagyok. Inkább én éreztem magam idiótán miatta, hiszen még sosem beszéltünk túl sokat. Mindig csak annyit, hogy én mondtam, hogy ezt a könyvet szeretném. Ő pedig lehúzta és közölte velem a fizetendő összeget. Én meg fizettem. Biztosan sokan megfordulnak nála, úgyhogy nem csoda, ha nem emlékszik rám. Majd a kezeire néztem, amelyekben egy-egy fűszeres tasakot tartott. Nem akartam beleszólni a dolgába, de látszott rajta, hogy tanácstalan, így gondoltam hátha ezzel tudok némi beszélgetést kezdeményezni vagy elérni a szimpátiáját felém. Mert én mindig szimpatizáltam vele, de úgy tűnik ez egyoldalú volt. Hiszen a csaj egy könyvesboltban dolgozik! Még szép, hogy szimpatikus nekem. Biztos szeret olvasni, ez már egy közös pont! - Én ezt választanám - bökök mosolyogva a jobb kezében tartott fűszeres zacskóra.
A bemutatkozására akaratlanul is elmosolyodtam, némi felismerő fénnyel tekintetemben. Milyen aranyos neve van! Olyan... dallamos és illik hozzá. Bezzeg az enyém! Le se tagadhatnám, hogy katonacsalád lánya vagyok. Néha még mai napig is végigfut a hátamon a hideg, ha valaki Ameliának szólít. Olyankor mindig eszembe jut anyai nagymamám affektálós hangján a dolog. 'Améliaaa!' - Hát köszi. - Az túlzás, hogy az én könyvesboltom lenne, de így már megvan. Te szoktál a fantasy és a sci-fi könyvek között vacillálni... - Szélesedik ki a képemen a mosoly egy árnyalatnyival őszintén. A javaslatára megemelem kissé a tasakot és szusszanva ejtem a kosaramba - ezek szerint csak azt - és a másikat visszapakolom a polcra. - Azt hiszem igazad lehet, ezzel gyorsabban meglesz a dolog, mintha egyesével akarnám összerakni a pácot. - Magyarázok, miközben kissé nyújtózkodva visszateszem a már sokat emlegetett fűszert, hogy aztán ne nagyon iparkodjak elfelé. Jó itt, rá is érek kicsit, ami azt illeti, szóval miért ne váltanék pár szót egy kedves 'ismeretlen ismerőssel'. - Régen jártál már a boltban egyébként. - ejtem el a megjegyzést, hátha ebből kialakulhat valami. Úgy fest, mindketten a szociális élet csúcsán állunk... Haha. Érdekes lesz ez így, de nem mondhatja nagyapa, hogy nem próbálkozom barátkozni és kedvesnek lenni másokhoz!
Kezdőlap
Vagy, majd a kövit kezdem már én ott 
De, ahogy neked jó ^^ //
