Sokáig nem érzek megkönnyebbülést, mert bár nem kellene szerinte semmi rosszra gondolnom, a nehezen meghatározható kapcsolatok túl sok jóval sosem kecsegtetnek és az sem, hogy olykor egymásnak esnek, a dolgot az menti meg, hogy kiskamaszokként, vagyis így írja le. Halkan szusszanok egyet, de valahogy nem vagyok túlzottan boldog a ténytől, hogy ismerik egymást, mi több a szavaiból ítélve még kedvelik is. Valahogy nem oké ez az egész. Willow a jelenlegi életem minden négyzetcentijét behálózta és nincs olyan, aki ne ismerné a szeretteim, barátaim közül, így valahogy kicsit egyedül vagyok azzal, hogy legyen számomra valaki, aki nem ismeri, akinek ne jelentene többet csak egy névnél. Ezt viszont nem róhatom fel a fiamnak, még csak említésre sem méltó. Egy bólintással nyugtázom hát az ismeretségüket és előre tartok attól, hogy vajon az érme másik oldala miként fog majd lecsapódni a fiam szemében. Tudom, hogy sosem kedvelte Aiméet, bár az okát sosem értettem igazán. Illetve… valahol, valamennyire igen. És azt is érzem, hogy most sincs elragadtatva a nejemtől. - Igen, újra. A falka, amelyikhez akkor tartoztam, bekebelezte az övét. Nem sok időt töltöttünk el egymás társaságában. Kiderült, hogy őt is beharapták, érthetően számára az is, hogy én is farkas vagyok. Nagyjából pont ugyanannyira volt heves az a rövid időszak, mint előtte a házasságunk néhány együtt töltött éve. Dühös és sértett voltam még mindig, amiért lelépett azzal a másik farkassal és úgy éreztem ennyi revans jár. Tudom kicsinyes… Mindegy, a lényeg, hogy megléptem, magam mögött hagyva őt is és a falkámat is. Az pedig, hogy mennyire volt szerelmes… – megvonom mindkét vállam, mert nem tudnék erre választ adni. Most az, azt mondja szeret és ez az érzés nem újkeletű, így talán az volt akkor is. Félelmetes, hogy mennyire nem vagyok tisztában a saját feleségem érzelmi világával. És ez végtelenül szomorú is. A hevességünk pedig… nem egyszer volt hangos a ház még annak idején Dijonban, amikor veszekedtünk. És sokat veszekedtünk. Aztán meg kibékültünk. Nem hiszem, hogy nagyon magyaráznom kellene az egészet Arthurnak, szerintem még emlékszik ő is azokra az időkre. A kérdését hallva kicsit meglepetten nézek rá. Ha tehetném, akkor két felé szakadnék, de ez nem lehetséges. - Őszintén? – ahogy visszakérdezek, a kezemben tartott italra szegeződik a tekintetem. Nem nekem valók már ezek a nagy szerelmi sok szögek. Megöregedtem és borzasztó, hogy ennyi idős fejjel még mindig ott toporgok, ahol fiatal koromban. - Hogy ne vegyen körül több hazugság vagy ki nem mondott igazság. Tudod ez az egész helyzet… – lassan megrázom a fejemet. - Ha annak idején Aimée elmondja, hogy nem boldog vagy mást szeretne és nem megszökik, akkor az egész életünk máshogy alakulhatott volna. Aztán közölte, hogy a férfi, akivel elment, sosem volt köztük semmi. Mégis elhagyott vele… Ha Willow nem lép le a szakítással, hogy aztán évtizedekkel később a szemembe mondja, hogy időközben még mindig ugyanúgy érez irántam… Képes volt most közölni, hogy házasságra vágyott, amit sosem említett korábban. Azt akarta, hogy hódoltassam be a farkasát, mi több, vegyem el és adjanak neki másikat, de akkoriban ezek egyikével sem állt elém. Most kapom meg az összes akkori vágyát, töményen ömlesztett formában. És Bastien anyja is… hogy volt képes lelépni a gyerekemmel a szíve alatt, hogy aztán tizenhét évvel később az utca közepén közölje velem egy idegen srác, hogy egyébként az apja vagyok??! – nézek a fiamra és bár nem szándékozom összetörni előtte, a tekintetemben ott van mind a négyszáztizennégy évem, minden, ami a múltamban azzá kovácsolt, ami most vagyok. A sok elhagyás és fájdalom. És tudom, hogy a kérdése nem erre vonatkozott, hanem, hogy melyik nőt akarom én, de valójában, csak abba fáradtam bele, hogy mindenki elfelejtette közölni velem, hogy mit szeretne az élettől, amikor még én is az életük része voltam, hogy aztán évekkel, évtizedekkel és évszázadokkal később olvassa a szememre. Miért most??! - Öreg vagyok már Arthur. Egyfelől csak nyugalomra vágyom. A gyerekeim társaságára, a tudatra, hogy jól vannak, hogy jól vagytok, hogy tudjam, volt valami, amit én is jól csináltam. Aiméere, arra, hogy a házasságom ne legyen egy örök kudarc körforgása. Nem hiszem, hogy túl sokáig lehetek még Tark, az erőm szépen lassan fogyatkozni fog, nem vagyok ostoba, tudom, hogy megtörténik. Csak annyit akarok, ami néhány héttel ezelőtt még az enyém volt… – húzom el a számat, mert ha azt nézem a visszatérésemkor még eszemben nem volt azon gondolkodni, hogy mennyire megöregedtem, hogy mennyi szarság van az életemben. Csak egy tark voltam, aki a feladatát tudja és teljesíti, most meg… szégyen volna, ha azért fokoznának le, mert akkora a gubanc az életemben, hogy én sem látok ki belőle. Négy hónapra leamortizáltam az egyik társamat személyes ellentét vagy vita vagy nem is tudom minek nevezzem miatt, és fogalmam sincs, hogy ennek lesz-e még visszhangja és ha igen, akkor milyen. Nem a következményektől félek, csak attól, hogy csalódni fog bennem a falka, és ezt nem engedhetem meg. Megrázom magam, nem akartam én picsogni a saját fiamnak, de ő a családom, akkor is, ha két évszázad választott el minket egymástól. Szükségem van valakire, aki úgy ismer, mint ő és akinek talán én is annyira vagyok fontos, mint ő nekem. - Hát… te sem vagy egy könnyű helyzetben. Sajnálom, hogy ezt örökölted. – húzom el a számat, mert tényleg nem tesz boldoggá a tudat, hogy nem boldog. Mert ezt az egész bonyolultságot nem lehet boldogságnak nevezni és félek attól, hogy idővel ő is oda jut el, ahol most én vagyok. Ettől pedig szeretném megóvni. - És akkor most? Gondolkodsz azon, amit kért vagy mondott vagy…? Mit tervezel? Van egyáltalán terved? – nekem mindegy, hogy mit szeretne, én mellette fogok állni. Akkor is, ha a menyemet választja és ad neki még egy esélyt. Én is megtettem Aimée és magam kapcsán, szóval nagyon is megérteném, ha ő is erre az eredményre jutna végül. Áttérünk Bashre, ami valahol egy kicsit könnyebb téma, akkor is, ha tudom, hogy neki sem örül annyira Arthur. De talán idővel ez változni fog. - Köszönöm. – jegyzem meg csendesen és egy fél mosoly is a szám sarkába ül. Hálása tekintettel nézek rá, amiért hajlandó az öccsét megismerni. A végrendeletemmel kapcsolatban bólintok én is. A lényeget már tudja, Jo nevét majd megadom pontosan és a nősténynek is szólok, hogy halálom esetén számítson a másik fiam felbukkanására is. Valahogy megnyugtat a tudat, hogy el lesznek rendezve a dolgaim, ha még egyszer olyan helyzetbe keverednék, mint egy hete. A köszönetére újra bólintok. Valóban nincs mit megköszönnie és tudom, hogy ezt ő is tudja. Több szót pedig nem hiszem, hogy fecsérelnünk kellene erre. - Az öcséddel. – a kisebbik fiam nekem és neki az öccse. Tudom, meg kell várjam, amíg ez is természetessé válik. - Neked mikor jó? Minden reggel és este együtt edzünk munka előtt és után, a hétvégéim szabadok, de akár hétköznap is keríthetek rá időt, ha neked úgy jobb. – ezen igazán nem múlik, bármikor elhozhatom vagy találkozhatunk akárhol. Szívem szerint meghívnám magunkhoz, de amíg nem falkatag, addig ez nem lesz lehetséges. - A farkasa szürke, világoskék szemekkel. – Arthuré is szürke volt, akárcsak az enyém. Hiányzik a bundás, amit tőlem kapott, szokatlan még mindig a fekete társa. - Egész jól viseli. Nem szeret korán kelni, de zokszó nélkül csinálja végig az edzéseket az elejétől a végéig. Megkapta az első gyűrűjét ő is, eddig nagy lelkesedéssel viseli is. Az önuralommal lesz szerintem a legtöbb gond, sokszor akar előugrani a farkasa. Mindent nagy érdeklődéssel fogad és ahogy észrevettem, borzasztóan meg akar felelni. Én elégedett vagyok vele és azért büszke is rá. – foglalom össze egy szuszra, hogy milyen is Bastien. - Sosem gondoltál arra, hogy idegent harapj be? – hirtelen bukik ki belőlem a kérdést. Megértem, ha nem, nekem is csak a saját gyerekeim jöttek szóba. Egy darabig gondolkoztam azon, hogy átharapom Willowt, különösen a kapcsolatunk végén, amikor már folytonossá vált az irányomba tanúsított utálata, de végül nem tettem meg. Nekem csak Arthur, Mary és Bash vannak. Pontosabban Arthur farkasához már nincs közöm.
- Ez mind szép és jó, bár közel sem érzem úgy, hogy kiegyenlített lenne a számla. És tudom jól, hogy ez nem erről szól, de valamilyen szinten mégiscsak, ha úgy érezted, ennyi revans jár neked - osztottam meg a gondolataimat Aimée-t illetően. Nem éreztem túl fairnek a dolgot, de ezt nyilván magyaráznom sem kell. Ismer, tudja, mi munkált bennem akkor és minden bizonnyal most sem kell túl sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön, miért mondom azt, amit. Csak bólintok egyet, igen, őszinte választ szeretnék, előttem nem kell tagadnia, vagy félni attól, hogy bárkinek visszamondom. Aztán csak csendben hallgatom, ahogyan belekezd és már az elején érzem, hogy jóval bőségesebb választ fogok kapni, mint amire eredetileg irányult volna a kérdésem. Viszont egy cseppet sem bánom, mert jól esik, hogy megnyílik előttem és elmondja mindezt. Amikor ahhoz a részhez ér, hogy kiderül, Aimée egy olyan hímmel hagyta el, aki semmit sem jelentett neki… Micsoda pech, baszki, valami átok ül rajtunk, hogy velem is pontosan ugyanez történt? Keserű érzés lesz úrrá rajtam, ami csak növekszik, ahogyan hallom a szavait. - Sajnálom, apa - ezúttal én nyúlok ki oldalra, hogy megszorítsam a vállát. Elüthetném a dolgot egy olyannal, hogy a nőkkel csak a baj van, de ez ennél sokkal komolyabb és a világért sem szeretném az apámat megbántani. - Nem akarlak megbántani, de szerintem már régen rossz, ha akkor hozakodik elő mindezzel, amikor egyértelművé válik, hogy ténylegesen mást választasz helyette. Kicsit olyan.. pánikszerű reakciónak tűnik. Eddig érdekes módon magában bírta tartani, hogy mit is szeretne pontosan, de úgy tűnik, a nők tökéletes tudnak időzíteni - sóhajtottam egy újabb korty előtt. - Ami pedig Bastient illeti - add Istenem, hogy ne az a Bastien legyen! Remélem sok Bastien rohangál a városban -, sajnos még mindig nem sikerült kiismernem a női nemet, amit amúgy nem is lehet, így nem tudok érdembeli magyarázatot adni arra, miért lépett le az anyja - húztam el a számat. Elég szar érzés amúgy így látni az apámat, hiszen legyek akármilyen idős, azért az a gyermeteg kép még bennem is él, miszerint egy apuka rettentő erős, bátor és sehogyan sem lehet ártani neki és akkor most így kell látnom. Főleg úgy, hogy nagyon segíteni sem tudok neki és igazándiból ez az, ami a leginkább szar a dologban. Mármint számomra. - Ha ezúttal azt szeretnéd, hogy jól menjen Aimée-vel a dolog, akkor el kell engedned Willow-t. Mert ha végig azon fogsz kattogni, hogy vajon jól döntöttél-e, akkor az csak megmételyezi a választásod - tök jó, hogy úgy osztogatok tanácsokat, hogy az én házasságom is egy katasztrófa. Bár arról nem én tehetek,c sak úgy halkan megsúgom. - Lehet az sem ártana, ha pár napra elmennél mondjuk Anchorage-ba, kicsit kiszakadni az itteni dolgokból és egyedül átgondolni ezt az egészet, kicsit helyrerakni magadban a dolgokat - vontam meg kissé sután a vállam, mert tényleg fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék neki. Az viszont biztos, hogy nekem az egyedüllét és a kóborlás mindig is segített az ilyen helyzetek legyűrésében, nem véletlen, hogy miután Dakota ismételten átvert, ez egész hónapot vett igénybe, míg képes voltam visszajönni ide. - Nem. De nézd a jó oldalát, legalább elmondhatjuk magunkról, hogy nem unalmas az életünk! - kúszott valami mosolyféle az arcomra. Nyilván nem ilye szempontból szeretném azt mondani, hogy pörgős az életem, de lehetne rosszabb is, nem igaz? - Nem tudom. Gondolkodni gondolkodom rajta, de tudom, milyen vagyok, nem működne a dolog azokkal a feltételekkel, amiket ő szeretne - kár lenne ámítani és azt mondani, működhetne, mert nem így van. Akkor pedig már inkább bele sem vágok a dologba, teljesen felesleges, csak újabb csalódásba lökném magamat. - Majd akkor köszönd, ha minden fennakadás nélkül képesek vagyunk megejteni a találkozót - csóváltam meg halványan mosolyogva a fejemet. Ő is ismert, tényleg képes leszek jelenetet rendezni, ha úgy adódik, szóval.. elég lesz akkor köszöngetni, ha tényleg túl vagyunk rajta. - Ez még rettentő új és nem akarlak elkeseríteni, de amíg nem látom a két szememmel és nem győződöm meg arról, hogy megérdemli ezt a megnevezést, addig nem is vagyok hajlandó így hívni - ez talán kissé kemény lehet a számára, de nem fogom palástolni az érzéseimet és a véleményemet. - Teljesen jó a hétvége, nem szeretném felrúgni a napirendeteket - ezen a téren rugalmas voltam, nekem tényleg bármikor megfelelt. - Csinos lehet - bólintottam, bár össze kellett kissé szorítanom az állkapcsomat. Az én farkasom is szürke volt, az övé is az, csakhogy az enyém már múlt idő, míg az övé nem az. - Melyik kamasz szeret korán kelni? - nevettem fel röviden. Én sem szerettem korán kelni, senki sem szeret a véleményem szerint, pláne, ha még fiatal az illető. - Az önuralom mindenkinek nehéz, főleg, ha igencsak erős farkasról van szó - a feketével több gondom volt ezt illetően, lévén erősebb is volt, mint a szürke, de azóta apa is és a farkasa is bőven jóval erősebbek, így érthető, hogy kidugná olykor az orrát. - Az a lényeg - bólintottam mosolyogva, miszerint elégedett vele és büszke is rá. Nem mondom, hogy nem jelent meg a keserűség bennem, de valahol azért örültem apa örömének. - Megfordult már a fejemben, de a körülmények valamiért soha nem is igazán tették lehetővé - talán majd valamikor, nem elvetett az ötlet, de mindig elég nagy volt a kavar az életemben, hogy képes leszek plusz felelősséget vállalni egy kölyök képében. - Na jó, elég a búskomorságból, mit szólnál hozzá, ha mesélnék? Közben meg elkortyolgathatjuk az italt is - böktem fejemmel az üveg felé, még bőven volt piánk, nekem meg sztorim, így amennyiben rábólintott, hát mesélni kezdtem. Tekintve az eddigi beszédtémák komolyságáról, inkább olyan részeit céloztam meg az életemnek, ahol többet nevettem, mint búslakodtam, ezért esett a választásom a francia elit körében leélt éveimre. Bőven volt mit mesélnem, aztán én is kérdeztem őt a múltjáról, nem tudom, mennyi ideig ültünk így ott. Aztán elfogyott a whisky is és amikor elérkezett az ideje, jókedvűen búcsúztam el az apámtól, biztosítva róla, hogy hamarosan újra találkozunk majd.
// Ha nem volna más, akkor ezt is köszöntem szépen! <333 //
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nem igazán tudom, hogy mennyire érné meg a számlát oda-vissza kiegyenlíteni, mert akkor ez a kör sosem érne véget és csak tönkretennénk egymást Aiméevel. Azt pedig sem ő, sem én nem érdemeljük. Főleg a legutolsó fricskám után nem szeretnék ilyesmiből fakadóan tenni bármit is. Ez alkalommal nekem sikerült majdnem teljesen eltolni a dolgokat kettőnk között és azt, amit tettem, nem érdemelte meg. Bár az is igaz, hogy nem szándékosan akartam mindent úgy, ahogy végül történt. Tényleg nem volt szándékomban megbántani őt vagy Darimot vagy Willowt. A dolgok egyszerűen csak kicsúsztak a kezeim közül. Meglapogatom a fiam ujjait a vállamon, amikor felém nyúl. Jól esik a gesztus, többet jelent nekem, mint azt gondolná. - Nem tudom, hogy mit gondoljak erről az egészről. Tényleg nem. A nőket még négy évszázad sem volt elég, hogy kiismerjem és ha még ugyanennyi időm lenne, akkor sem hiszem, hogy sikerülne valaha is. – az pedig egy egészen külön történet, hogy valószínűleg bánni sem tudok velük, mert akkor gondolom nem hagytak volna el zsinórban azok, akik annyira fontosak voltak számomra. Nem is értem, miért próbálkozom még… - Akkor már ketten vagyunk. – Bastien anyját én sem értem és a legrosszabb, hogy már sosem fogom megtudni, miért is tette annak idején, amit tett. Miért választotta a bizonytalan egyedülálló szülőséget, amikor tudta jól, hogy számíthatott volna rám. Nem hagytam volna magára, főleg nem a fiammal a karján. - Elengedem. Elengedtem… de ismersz, nálam az érzelmek nem öt perc alatt születnek meg, vagy halnak el. – nem vagyok képes valakit gyorsan a szívembe zárni és onnan kiűzni sem. Ez valahogy sosem ment. Azt hiszem túl ragaszkodó vagyok. Tudom, hogy Arthurnak igaza van és úgy fogok tenni, ahogy mond. Pusztán időre van szükségem, de az meg annyi van, amennyi megadatik, se több, se kevesebb. Az biztos, hogy a magam döntését meghoztam és szándékomban áll kitartani mellette. - Öt évig voltam távol az otthonomtól, most pár napra is soknak tűnne, ha elmennék. De hálás vagyok a szavaidért. – tényleg az vagyok és a tekintetemben ott is van ez az érzés, amikor a fiamra pillantok. Azonban a távolság nem oldana meg semmit, pusztán nyomorultul érezném magam, amiért a magánéletem felfordulása miatt még a falkám számára sem lehetek hasznos, elvégre elég érdekes akarnám őket védeni Anchorageban. Azok után meg pláne, hogy hónapokra leamortizáltam egy másik Tarkot is. Megingatom a fejem arra, hogy legalább az életünk nem unalmas. Én valójában vágynék némi kis unalomra. A fiatalságom és az azzal együtt járó hév is elmúlt már, legalábbis ilyen tekintetben. - Nem volna jobb, ha elengednéd akkor? – én neveltem fel, pontosan tudom, hogy a válás számára pontosan annyira nem opció, mint számomra. Ebben a kérdésben eléggé szemellenzős tudok lenni és azt hiszem ezt sikerült Arthurnak is átadnom. Így aztán beszélhetek arról, hogy engedje el a feleségét, én sem akarom az enyémet. - Nekem az is sokat jelent, hogy mindketten benne vagytok. – mert ez alapján kíváncsiak egymásra. Nekem mindkettő a fiam és természetes, ha szeretném, hogy jóban legyenek. Ők hárman vannak nekem Marycel együtt, ők minden, ami ebben a világban maradni fog utánam. - Ne légy vele ennyire szigorú. – kérem csendesen. Értem és érzem, hogy ez az egész helyzet fáj neki, de kettejük közül inkább ő legyen a felnőtt. Nem úgy neveltem, hogy ezt elfelejtse, főleg, hogy a húga is akkor érkezett az életünkbe, amikor ő már felnőtt volt. - Rendben. – bólintok a hétvégével kapcsolatban. Nekem is megfelelő, neki is, így aztán tényleg nincs akadálya annak, hogy megejtsük a fiúk egymásnak való bemutatkozását. - Az. – mosolyodok el Bash farkasát illetően. Nagyon emlékeztet Arthur bundására, de nem akarom ezt az orra alá dörgölni így, hogy az övé már nincs meg. Idővel talán majd ő maga is meglátja, hogy így van. Nekem valójában sosem fordult meg igazán a fejemben, hogy akárkit beharapjak. Egy ideig Willowt szerettem volna átharapni, de az egy kicsit más helyzet volt és végül nem történt meg. Már nagy valószínűséggel nem is fog. Az viszont annyira természetes volt, hogy a saját gyermekeim a kölykeim is legyenek, mint levegőt venni. - Legyen úgy! – bólintok és a whisky mellett olykor jókat mosolyogva, máskor felnevetve a derűsebb részeknél, élvezem, ahogy a fiam beavat életének azon szakaszába, ami olyan sok örömmel töltötte el és aminek én már nem voltam a része. Én az aranyásásról mesélek neki, számomra azaz időszak nagyon is megmosolyogtató, sosem bántam meg, hogy idejöttem sarat túrni, az pedig csak a járulékos szerencse, hogy mocskosul meg is gazdagodtam belőle. Amikor elfogynak az italok, jó kedvűen és egy kicsit könnyebb lélekkel köszönök el Arthrutól, azzal az érzéssel a szívemben, hogy hálát adhatok, amiért ilyen fiam van.
Dominic sosem mondta ki közös edzéseink során, de rendre utalt rá, hogy a kölyöklétnek is megvannak a maga előnyei, annak, hogy sokan a "nagy öregek" közül nem is veszik igazán farkasszámba az utánpótlást. Éppen ennek - és városszerte kiterjedt kapcsolataimnak - köszönhetően szereztem tudomást Aiden állapotáról, akit fel is csörgettem telefonon, bájos csivitelés közepette (sem) érdeklődve meg, otthon található-e ma délután. Mintha nem lettem volna vele tisztában, hogy igen! - Persze, ő sem volt rest lecsapni a lehetőségre és berendelni némi édességet magának általam. Most komolyan minek néz engem, kiszolgáló személyzetnek?! Mégis itt vagyok, a kocsit a feljárón/járdaszélen parkolva le nyúlok az anyósülésen pihenő csomag felé, mely a város egyik nívósabb pékségének logóját viseli magán. A kocsi halk pittyenéssel zárul utánam, a csengő berregő hangja már kíméletlenebb tónusú, ahogy megnyomom azt. Két rövid, egy hosszú. Fogalmam sincs már, hogy alakult ki ez a jelzés nálunk, mégis ösztönösen jön, ha át akarnám vágni, akkor jönne csak máshogy a mozdulat a jelzőberendezésen. Szerény pajzsomat már csak a gyakorlás kedvéért is magamon "viselem", mellé fekete csőfarmer és krémszín szövetkabát, valamint csillogóan kék tekintet és bájos mosoly társul, mely leolvad menten, ahogy meglátom az ajtót nyitót. - Te tényleg elég szarul nézel ki, hallod! - Jegyzem meg, végig se gondolva az üdvözlő szavakat. Egyszerűen kibuknak belőlem, hogy a hatásosnak szánt belépőm is elmarad ennek köszönhetően. Megadóan leengedett karjaimban bánatosan fityeg a croissanokkal teli papírzacskó.
Kifejezetten örültem neki, amikor Dana megkeresett, hogy otthon vagyok-e délután. Eszméletlen unalmasak tudnak lenni a csiga lassan vánszorgó órák, amikor az ember fia házfogságra van ítélve és annyi ereje sincs, hogy normálisan felöltözzön és elhagyja a szobát. Azzal nyugtattam magam, hogyha tényleg kibírok így pár napot, akkor utána sokkal jobb lesz, mintha most pattognék, mert utóbbi esetben csak a saját gyógyulási időmet hosszabbítanám meg. Úgyhogy bármennyire is szar volt, bizony ülnöm kellett a fenekemen, mondjuk javarészt húztam a lóbőrt, na meg bepótoltam az elmúlt évek kimaradt filmsikereit. Igazán érdekes és pörgős program, mit ne mondjak. A kanapén heverésztem, amikor meghallottam azt a bizonyos csengetést, egyből mosoly szaladt a képemre. Végre megjött. Üzenhettem volna neki, hogy jöjjön csak be, nyitva van az ajtó, de egy hölgyet illik fogadni, úgyhogy feltápászkodtam a kanapéról. Nem volt fájdalommentes folyamat, fogaimat összeszorítva, ép kezemet pedig a törött bordák fölé helyezve a mellkasomra-oldalamra álltam végül fel és mentem az ajtóhoz. Idegesítően lassú voltam, még saját magam számára is. - Ennél azért valamivel hatásosabb belépőt vártam volna - húztam el a számat közvetlen az ajtónyitást és az első szavakat követően. - Egyébként neked is szia, gyere csak beljebb - álltam odébb az ajtóból, hogy beljebb tudjon jönni, majd ha megtette, csuktam is mögötte. Szerintem amúgy már nem néztem ki olyan rémesen, bár ahol az állkapcsom elrepedt, még némi véraláfutás látszódott, de az semmi volt az oldalamon tehénkedő folthoz képest. Muszklitól kaptam az ütést, jó, hogy nem fúródott menten az összes bordám a tüdőmbe. Nem voltam rajtam felső, csak egy melegítő nadrág, zavartatni magam pedig nem zavartattam, mégiscsak én voltam itthon, ráadásul fog a fene bajlódni a pólóval. A vállamon kötés díszelgett, jobb karom pedig sínben volt, szóval.. oké, tényleg ramatyul néztem ki. - Amúgy meg tényleg ennyire rossz az összkép? - fordítottam felé a fejemet, visszautalva az első szavaira. Nem igazán nézegettem magam a tükörben és ha ő azt mondja, szarul nézek ki, akkor minden bizonnyal így van. - Ú, és hoztál nekem meglepit! - csillant fel a szemem a papírzacskó láttán. Nyilván nem volt meglepetés, hiszen én rendeltem tőle, de kiszúrhatta volna a szemem valami silány vacakkal. Ez viszont jónak tűnt, illat alapján legalábbis biztosan. Amennyiben átnyújtotta, bele is szagoltam a zacsiba, ez alapján máris tetszett, ez pedig a képemre is kiült. - Na gyere, az olyan vénségek, mint én, már nem bírnak túl sokáig ácsorogni - intettem fejemmel a nappali felé, ott sokkal kényelmesebb, majd ledobtam magam a kanapéra. Vagyis úgy tettem le a fenekem, mint egy nyugdíjas szerencsétlen, mert a törött bordák bizony nem örültek túlzottan a mozdulatnak. Onnantól viszont nem volt megállás, jöhet az a croissant! - Kérsz? - nyújtottam természetesen először felé a zacskót, aztán akár kért, akár nem, én bizony nekiláttam az egyiknek. - Úristen, Dana, istennő vagy! - élvezkedtem egy sort, hizlalgatva kicsit a nőstény máját. - No, regélj, miben segíthetek?
Nyílik az ajtó, megjelenik a leharcolt hím, mire önkéntelenül buknak elő belőlem a kedvességtől tutira nem csöpögő szavak. - Ha gondolod, még becsukhatod az ajtót és kitalálhatok valamit, mire újra kinyitod! - Szélesedik mosoly képemre, tekintetembe árnyalt bocsánatkérés vegyül az imént végig nem gondolt megjegyzésért. Mondjuk azért a Dana-féle szeretetbank is véges, ha tényleg orromra csapná az ajtót, esélyesen itt hagynám a francba, túszul ejtve a neki vásárolt croissant-okat is. Ám nem ez történik, invitálására beljebb lépdelek a lakásban. Nem vagyok holmi megjátszós szendeszűz, hogy pironkodni kezdjek felsőjének hiányán, de vak sem, ami azt illeti. Pillantásom leplezetlenül legeltettem felsőtestén, még csak magyarázkodnom sem kellett érte, hiszen visszakérdez állapota kapcsán. - Őszintén? Mióta ismerlek, nem láttalak ennyire ramatyul, a korábbiakról meg nem tudok nyilatkozni. - Soknak tűnik ez a három év számomra, neki csak szemhunyásnyi idő, tudom jól. Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már én sem években, hanem évtizedekben mérem az idő múlását? - Ki mondta, hogy ez a tied? - Nevetve kapom el előle a zacskót egy villámgyors mozdulattal. Nem szokásom vérvonalammal felvágni, de előtte nem is tűnik annak valahogy, lévén simán leköröz még jelen állapotában is, ha úgy akarja. No meg, részben az ő érdeme is, hogy képes vagyok kezelni a gyorsaságot, ami az egésszel jár, nem pörögve 0-24, mint egy elcseszett duracell nyuszi. Persze, amikor a nappaliba érve a fotelbe huppan, hanyagul ölébe ejtem a cuccot, én magam pedig az egyik fotelban, féloldalasan neki, foglalok helyet, úgy figyelve az éhező óvodást a hímet. - Kösz, nem. De te ne fogd vissza magad. - Szélesedett mosolyom ki, hogy megjegyzésére felciccenjek nevetősen. - Mondták már páran! - Fejcsóválok pár tincset fülem mögé tűrve szórakozottan egoista mosoly mögé rejtve ennek az egy szónak ezer meg egy helyzetben való elhangzását életem röpke évei alatt. Fedje csak Bostont jótékony homály... Megijeszt, milyen gyakran gondolok mostanság arra a mocskos nagyvárosra. Helyezkedtem kissé ültemben a kérdésére, de nem húztam sokáig, ami a dolgot illeti: - Holnap délután lesz ez a tárgyalás Bentley-ék ügyében, biztos hallottál róla, tele volt vele a sajtó a múlt héten. A pasas végig bűzlött a hazugságtól a tárgyalás alatt, mégis kiharcolta a döntés halasztását, szóval... John mindent megtesz, hogy bizonyítsa a nő ártatlanságát és szeretnék neki segíteni, ha már a gyakornoka vagyok, vagy mi. - Fel se tűnik különben, hogy az eddig mindig vezetéknevén szólított védőügyvédet keresztnevén nevezem ezúttal. - Szerintem fizikai képtelenség az emeletről úgy lőni abban a házban, hogy a leírásnak megfelelő sérülést okozzon a lövés, de laikusként persze jobbnak láttam kikérni egy hozzáértő véleményét. - Mosolyodom el, ebből már azt hiszem, sejti, mit is keresek pont nála. Rahimot amúgy is inkább hanyagolnám mostanában, nem mintha eddig bármi lett volna közöttünk azon az egy-két véletlen összefutáson túl, ami a kocsis dologhoz vezetett.
- Csábító az ajánlat, de félek, hogy a nagy bumm az lenne, hogy senkit nem találok majd az ajtóm előtt. Szóval inkább gyere be - álltam is félre az útból, hogy bejöhessen, képemen pedig féloldalas mosoly ült. Ez a görbület szélesedett, ahogyan megláttam a mustráló pillantását, enyhén emelkedett meg a szemöldököm, mintha csak azt kérdezném tőle, hogy tetszik-e, amit lát. Szavakkal azonban nem tudakolóztam, mindössze afelől, hogy tényleg olyan ramatyul festek-e, mint ahogyan azt az első pillanatban volt kedves közölni velem. - Megnyugtató - nevettem fel röviden, majd máris grimaszolva szorítottam össze a fogaimat, mert nem volt a legkellemesebb érzés. - Mióta ismersz, nem is hozott ki semmi ennyire a sodromból - avattam be kicsit abba, miért nézek ki pontosan így. Vagyis mi vezetett odáig, hogy ilyen foltosra gyepáltassam magam. - Héj, ez gonosz volt! - hunyorítottam rá egy kicsit, de képemen továbbra is ott ült a vigyor, miszerint biztos nem egy ilyenen fogok megsértődni. Az különösképpen nem zavart, hogy kihasználta vérvonalának előnyeit, kifejezetten örültem is neki, legalább nem volt hiába az az idő, amit az edzésekre fordítottunk. Használja csak, amikor tudja és amikor nem feltűnő, hogy gyorsabb, mint az lehetséges volna. Aztán megkapom a zacsit és totálisan olyan képet vágok, mint egy elégedett, jóllakott óvodás. - Tudtam én, hogy nem vagy te olyan szívtelen perszóna! - cukkoltam ezúttal én őt egy kicsit, de a mosolyom elvette a szavak bántó élét, biztosítva a Kisvillámot arról, hogy nem gonoszkodásból mondtam azt, amit. - Nem fogom, ne aggódj - azzal máris elkezdtem majszolni az első croissant és meg kell hagynom, valóban mennyei volt. Nem is voltam rest kifejezni a véleményemet a nősténynek, bár egészen sajátos formában tettem, a reakcióját látva pedig ismételten eljátszom a „felnevetek, majd utána szívom a fogam és fogom az oldalam” kombinációt. - Miért van olyan érzésem, hogy nem éppen a csodás croissant választó tehetségedre mondogatták az ilyesmit? - cinkos mosolyt villantottam két falat között, mert habár nem ismertem a múltját, azért véleményem és fantáziám nekem is van. Abból pedig, amit eddig megismertem belőle, nekem is lehetnek ötleteim, nem igaz? Legfeljebb félrenyúlok, na bumm, szerintem túlélem. Egy-egy „ühüm”-mel adtam a tudtára, hogy nagyon is figyelek, hiába tűnt úgy, hogy a friss péksüteménnyel és a rágással jobban el vagyok foglalva, nem így volt. Nagyon is figyeltem rá, éppen ezért szúrt szemet az is, hogy a védőügyvédet John-ként nevezte meg, nem pedig a vezetéknevén, ahogyan eddig mindig is tette, ha valamikor szóba került. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de nem árt az apróságokra is figyelni. - Érthető és azt kell mondjam, a legjobb emberhez fordultál! - ezúttal rajtam volt a sor, hogy egy egoista mosolyt villantsak. - Remélem hoztál alaprajzot, mert anélkül még én sem igazán volnék képes pontos választ adni erre az egészre - fűztem még hozzá, hiszen alaprajz hiányában attól tartok, nem nagyon tudok neki segíteni. Vagy valami kép kellene, akármi, de nyilván gondolt ilyesmire is. Addig meg, amíg erre várok, falatozgatok tovább, az első croissant után jöhet egyből a második is.
Ennyire átlátszó lennék? Vagy csak tisztában van vele, hogy a másik opció, hogy ledobom a ruháimat, nem játszik, lévén nem vagyok akkora lotyó, mint amekkorának beállít a köz a zűrös tinédzserkorból kiindulva. És akkor Bostonról még csak sejtéseik sincsenek sem nekik, sem Aidennek! Besétáltam a lakásba, mustrálásom leplezetlensége érdeklődést csal képére, amire a nyílt őszinteség mellé apró mosollyal felelek, mert lássuk be, van azért azokban a harci sebes teóriákban valami, Aiden meg alapjáraton sem Hókuszpók ükunokája külső megjelenés tekintetében. - Tudom... - Nevettem, egy pillanat erejéig villantva meg őszintén gyermeki énemet, mely ott élt bennem mai napig, de túlzottan összetört, rejtett volt hozzá, hogy huzamosabb ideig teret érdemeljen. Kezdetben az ő közelében sem engedtem meg hasonló gesztusokat magamnak, de idővel valahogy... felengedtem, ha úgy tetszik, s mára már őszintén úgy érzem, beleférnek efféle fel-felvillantások lényem egy olyan szeletéről, amit kevesen ismernek, teljes mértékben pedig szinte senki. - Mit is mondhatnék...? Farkasok neveltek, így nem egyszerű jajjdebájnak lenni! - Nevettem röpketeg, könnyed kacajjal szakállas megjegyzésemen, ahogy helyet foglaltam kecsesen szemrevaló mozdulatsor közepette a felkínált ülőalkalmatosságok egyikén. Nyammogásának semmivel nem szabok gátat, dicsérete csal csupán könnyed kacajt elő belőlem, hogy finoman felvont szemöldökkel és félre billentett buksival fogadjam visszakérdezését, amolyan "Szeretnéd te azt tudni..." - módon. - Miből jöttél rá, Sherlock? - Húzódott szelíden évődő mosoly képemre, többet nem ér a dolog, mert lassan csak sikerül a lényeg felé irányulnia a beszélgetésnek is. Néha tényleg borzalmasan egyszerűek a férfiak, főleg, ha a hasuk - és/vagy egyéb testtájékuk - is bekerül a képletbe! Lám, Aiden is milyen készségesnek mutatkozik menten, ahogy leérnek a gyomrába az első falatok. Az ügyvéd keresztnevén szólításának jelentősége pedig csupán annyi, hogy végre egy ember, akit nem akart a farkasom megkóstolni, csak mert kissé... felkavart érzelmileg a közelsége. - Avagy nekem épp eleget jelent, Aidennek mondhatni semmit. Ellenben a feladattal, amiért/amivel hozzá érkeztem. - Mertem remélni, hogy nem hajtasz el... - Táskámért nyúlok, belőle tablet kerül elő és beüzemelésre. - Alaprajzot, oldal és elölnézeti rajzot, épp csak háromdés modell nincs a házról, de amúgy, amit csak szeretnél. - Nyújtom felé a kütyüt, miután behoztam a megfelelő dokumentumokat, nem állva meg, hogy szemtelen mód rákérdezzek az éltes farkasnál: - Tudod kezelni, ugye?
Nevetését hallva mosolyra szalad szám, szerettem, amikor nevetett, pontosan azért, mert sikerült elérni, hogy felengedjen mellette. Nem volt ez mindig így, hiszen egyikünk sem osztogatja olyan bőkezűen a bizalmat, de határozottan jó érzés volt, hogy láthattam olykor ezt az oldalát is. Mellette én is oldottabb voltam, ami azt illeti és véleményem szerint ez így volt jól. - Hm, gáz, ha erről a farkasok neveltek dologról nekem Romulus és Remus jutott eszembe? - vált szélesebbé a görbület a képemen, mert akaratlanul is Danát képzeltem az egyik kisfiú helyére. Nyilván nem így történt az ő esetében, mindenesetre vicces volt a gondolat, ráadásul képtelen lettem volna kihagyni egy ilyen remek alkalmat, hogy piszkáljam még egy kicsit. - Egyébként meg ahhoz képest elég jól csinálod - toldottam meg még ennyivel a szavaimat, hiszen ezt tekintve elég jó teljesítményt nyújtott. A kérdését hallva hasonló reakciót produkáltam, mint ő az enyémre, enyhén kúszott feljebb a szemöldököm és a fejem is félrebillentettem, szinte tökéletesen lemásolva az ő mozdulatát. Egyedül a kacajom maradt el, de teli szájjal amúgy sem lenne túl ildomos a művelet, úgyhogy eltekintettem tőle. Amúgy sem tudok úgy kacarászni, mint ő. - Áruljam el a titkaimat? Ne is álmodj, kislány - fűztem néhány szót is a mozdulathoz, de tovább én magam sem foglalkoztam mindezzel, mert a tárgyra tértünk. Egyébként is segítettem volna neki, de a croissant tényleg megdobja a dolgot. Soha nem tagadtam, hogy kellemes hassal készségesebbé válok, most sincsen ez másképpen. - Én? Téged? Ugyan kérlek! - grimaszolva húztam el a számat, mert ahhoz, hogy én őt elhajtsam, jóval nyomósabb indokra lenne szükség. - Alaposan felkészültél, helyes! - ejtettem vissza a második, félig elfogyasztott croissant a zacskóba, hogy az asztalra helyezzem, kezemet pedig nemes egyszerűséggel a nadrágomba töröltem. Itthon voltam, most lehetett, megengedtem magamnak. Elvettem a tabletet, ahogyan felém nyújtotta, a kérdést hallva pedig röviden nevettem fel, ám hamar elhalt a hangom, mert túl fájdalmas volt a mozdulat. - Lehet elkélni némi fejtágítás belőle. Mi is ennek a neve? Tabelet? - mosolyogva kontráztam még rá, de szavaim közben már a gépet néztem, átnézve a képeket, nem szentelve egyiknek sem többet egy-két másodpercnél. A szavaimmal ellentétben tökéletes tudtam használni az eszközt. Az alaprajz érdekelt, amikor pedig ráleltem, az asztalra tettem a masinát, némileg közelebb hajolva hozzá. - Nos, hol történt az eset? Hol állt pontosan a gyanúsított és hol az áldozat? - kérdeztem, hiszen erre még nem derült fény, a történetnek pedig nem éppen elhanyagolható tényezője ezen információ.
- Nem gáz, csak nem biztos, hogy bele akarok jobban gondolni, miféle fantáziálás az a te fejedben, amiben van egy ikertesóm is...! - Szélesedik szemtelen vigyor képemre. Lássuk be, belőlem egy is bőven elég, főleg, mert én magam sem vágynék ikertestvérre. Testvérre sem, ami azt illeti... Melós lenne kiütni még őt is a nyeregből, épp elég küzdelem van nélküle is az életemben. Kacérkodásom ellenére van valami sután gyerekes éle annak a kósza mozdulatnak, amivel fülem mögé söpröm barna tincseimet könnyed dicséretére. - Kösz. - Jegyzem meg mosollyá szelídülő vigyor közepette, ahogy rá pillantok. Kevés ember van, akitől igazán súlya van az efféle gesztusoknak, s mivel a bizalmát sem osztotta könnyedén - szerintem mai napig nem tudom 100%-osan magaménak, miként ő sem az enyémet - így mindenképp ezen egyedek közé tartozik Aiden is. Na meg, nem csak az én "munkám" van a dologban, sokat segített a vérvonal kapcsán, miután Jeze lelécelt. Utánozására már sejtem, hogy orromra lesz koppintva valami elmés visszaszólással, fel is kacagok a megjegyzést hallva. Ismer, mint a rossz pénzt ez esetben, úgy fest, így válaszom sem sok újat mond hat számára: - Próbálkozni azért lehet, nem? Tudod, hogy nem szokásom egykönnyen feladni... - Sandítok felé, veheti ezt ígéretnek is akár, könnyed játéknak kettőnk labdadobálásában, mely szavak helyett tettekkel folytatódik, ahogy közelebb hajolva hozzá, nyújtom át a tabletet, megnyitva a megfelelő file-okat neki. - Igyekeztem, amennyire lehetett. Tablet. És nagyon szívesen tartok továbbképzést, nagypapi! - Kuncogtam, ahogy pedig elhangzik további kérdése az ügy kapcsán, muszáj átülnöm mellé a kanapéra, hogy hajamat hátra söpörve vállaimról tekintsek a ketyere kijelzőjére. - A sértett fél elmondása szerint az emeleti karzatról lőtt rá a védencünk. - Mutatom is, hol a karzat a tervrajzon, bár ennyit azért ő is le tud olvasni a képekről, gondolom. - Ő maga a közlekedő-előszoba kettősében állt, ha jól vettük ki a szavaiból, lévén innét nyílik feljárás az emeletre. Eléggé so-so a helyiség szélessége, ahogy látod. Nem túl szűk, hogy biztosan esélytelennek mondjuk a dolgot, de nem is csarnok, hogy neki lehessen igazat adni. A második ballisztikai elemzés eredményei is holnapra lesznek meg, felkértünk egy független elemzőt a dologra, biztos, ami tuti. - Nem kell farkasnak lenni hozzá, hogy kiszagolhassa az ember, mennyire mindent - minden legálisat - bevetnék, csak, hogy megnyerjük ezt a pert. - Tehát a vádlottunk állítólag fentről lőtt a sértettre... - Felállok ültemből, de nem lépek el Aiden mellől, csupán kezemmel formázok pisztolyt, ujjaimat kinyújtva vagy épp behajlítva és szegezem neki óvatosan a vállának oldalról. - Valahol itt és így érte a történet szerint a lövés, a sebet orvoson kívül más nem látta, ő meg a jelentésében azt írta, oldalról kapta el a vállcsontját a golyó.
Felnevettem a válaszát hallva, majd hirtelen kaptam az oldalamhoz, nem volt túl szerencsés a belenyilalló fájdalom miatt. Aztán végül elmosolyodtam és megvonogattam a szemöldököm, válaszul a szemtelen vigyorára. Nem kell mindenről tudnod, kicsi lány. - Azt hiszem, szerencse, hogy nem Mauglit mondtam, ha már úgy véled, fantáziálgatok - fűztem még hozzá széles mosollyal a képemen. Mauglival fantáziálgatni.. egyrészt fiú, másrészt kisgyerek, úgyhogy inkább hagyjuk és lapozzunk is. - Csak aztán nehogy nekem elbízd itt magad - valamivel szelídebbé vált a görbület, ahogyan felé irányítottam a tekintetem. - Bár lehet ezzel a figyelmeztetéssel már elkéstem - szúrtam még oda neki egyet, pimasz módon kunkorodott feljebb szám egyik széle. - Persze, azt bármikor lehet, csak nehogy én legyek a hibás, ha beütöd a fitos kis nózidat - teljesen természetes volt ez az oda-vissza labdajátszma kettőnk között, kellemes mosoly uralkodott az arcomon is, ahogyan átvettem tőle a tabletet. Semmi bántó nem volt a hangomban és ismert már annyira, hogy tudja, ha valóban ártani szeretnék neki, vagy meg akarnám bántani, egészen biztosan nem így állnék a dologhoz és nem így tenném azt. - Áúcs, ez fájt! - fogam összeszorítva szívtam visszafelé a levegőt egy „sz” betű kíséretében a nagypapit hallva a szavaim előtt. Bár tény, korkülönbségünket tekintve tényleg simán lehetnék a nagyapja, sőt, idősebb is vagyok annál. Na jó, ebbe ne menjünk bele, nem érzem magam olyan vénnek. - Meg lennék áldva, ha már nagypapi szerepben kellene tisztelegni - húztam el a számat, habár nem térek ki arra, hogy csak szimpla nagypapi, vagy éppen az ő nagyapja. Jó így, ahogyan most van. Bólogatok és hümmögök egyet-egyet, amikor elmeséli, hol és hogyan is történt pontosan az eset. Amikor feláll, csak meglepetten nézek rá, a pisztollyá formált kezét látva viszont mosolyra szalad a szám. Ha nem fájna minden mozdulat, még egy színpadias találat bekapást is eljátszanék, elfeküdve a kanapén, így azonban csak kissé mozdulok bele a „találatba”, egy újabb „aú” kíséretében. - A képeket és az alaprajzot tekintve nem igazán tudom elképzelni, hogy onnan föntről képes legyen így eltalálni a célszemélyt. Eléggé szűkös a helyiség, ráadásul a karzat sem olyan nagy az alapját tekintve, hogy ennyire tökéletes rálátása legyen, a lövésről nem is beszélve. Ha tényleg onnan fentről lőtt volna, akkor.. - gyors fejszámolás a magasságokat és minden egyebet belevéve - magasabban kellett volna elkapja a golyó, sokkal inkább fentről fúródva bele, nem pedig ennyire oldalról. Mert ha megnézed, túl magasan van ahhoz a karzat, hogy ilyen szögben tudjon lőni róla - böktem arra a részre, ahol a belmagasságot olvashattuk le. - Legalábbis ha pontos az alaprajz - javítottam még, mert nem vagyok nyomozó, pusztán azt mondom, amit látok. - Szépen beleástad magad az ügybe - nyújtottam vissza a szerkentyűt, ha több kérdése nem volt, vagy már nem tudtam miben segédkezni a témát illetően. Tényleg dicséretes volt, mennyire utánajárt a dolgoknak, de hát ez egy jó gyakornok ismérve, nem igaz?
Felnevetek replikájára a fantáziálás témaköre kapcsán, őszinte és könnyed a kacaj, tovalöki azt az apró varázst, amit pillantásunk találkozása hozott magával az imént. Jó kedvem állandósul a közelében ma úgy fest, vicces, mennyire szélsőségek között mozog a kapcsolatunk. Mármint... emlékszem edzésekre, mikor a halálba is elküldtem gondolatban, miközben az esélytelenek makacsságával rontottam újra és újra neki. Arról nem is szólva, hogy a látszat lazaságon túl egyikőnk se adott magából a felszínnél többet, legfeljebb kapargathattam az általa őrzött titkokat, miként ő sem kapott belőlem önként mélyebbről szeletet. - Igen, az meglehet! - Jegyzem meg finoman lendítve magassarkúba bújtatott lábamat bokája felé, figyelmeztető éllel, mintsem komolyan gondolva a mozdulatot. Hát menjen már a fenébe! Még hogy elbizakodott volnék... Cöhh. - Ezek szerint nincsenek leszármazottaid...? - Csapok le az infóra, bár finoman kérdő éllel csendül az egész, ahogy Aidenre tekintek. Tablettel közelítem meg, mellette foglalok helyet, miközben előhívom a kijelzőn a megfelelő file-okat és elmesélem a lehető legalaposabban az esetet, amiben segítségét kérném. Önkéntelenül jön, hogy közben gesztikulálok kezeimmel, s felállva jószerével el is játszom a történést, a sértett fél elmesélése alapján igyekezve rekonstruálni az egészet. Halk kuncogással nyugtázom a bemozdulását meg egy kósza, szinte már bájosan gyermeteg "Bocsi." keretében. - Mit mondasz, van olyan lehetséges pont, ahonnét mégis megtörténhetett a dolog? Teszem azt feljebb állt a meglőtt fél vagy nem is tudom... - Pillantok felé az ábráról, mikor lehuppantam ismét mellé. Alapos vagyok, kissé talán túlzottan is ráfeszültem erre az egész ügyre, de a rohadt életbe is, nehogy már az asszony legyen a hibás, csak mert egy gyökérhez ment feleségül! Arra, hogy pontos-e az alaprajz, macskás mosoly költözik képemre. - El sem tudod képzelni, mi mindenre képes két kedves szó a földhivatalnál! - Jegyeztem meg csalfa éllel hangomban. Nem, ez a két szó véletlenül sem a "kérem szépen", sokkal inkább utal arra, hogy apám lánya vagyok, de nem bocsátkozom ennyire a részletekbe. A megjegyzésére apró mosollyal köszöntem meg úgy... mindent. A készülék visszaadását, a bókot, meg hogy egyáltalán segít. - Tudom, rohadtul semmi közöm hozzá, de neked mibe sikerült beleártanod magad, hogy így helyben lettél hagyva? - Firtatom, mert bármily önző is legyek, az nem jelenti azt, hogy ne érdekelne, mi van másokkal. Főleg, ha azok valamilyen téren fontosak is számomra.
- Héj, hát mit művelsz? - megjátszott hangszínnel csattanok fel, amikor a lábát a bokám felé lendíti. - Nem elég, hogy ilyen ramatyul festek, még sántává is akarsz tenni? - csóválom meg a fejem, tartva magam az előbbi szerepemhez. Nyilván nem tudna bennem akkora kárt tenni, de nyilván tudja, hogy a magunkfajtáknak elég halálraítélt helyzet lenne a lábnélküli állapot. Szórakozni pedig bármikor lehet, nem igaz? - Nem, már nincs - ugyan ott a mosoly a képemen, de jóval mélyebb tartalommal bír ez a három szó. Pajzsom azonban kellőképpen zár, hogy ne zúdítsam a kis nőstényre minden nyűgömet, kár lenne elrontani ilyesmivel a hangulatot. - De ki tudja, egyszer lehet eljön az idő, hogy ismét Teremtésre adom a fejem - vontam meg egy laza mozdulattal a vállamat. Nem gondolkodtam még rajta, de semmi sem lehetetlen ezen a téren és lehet nekem is jót tenne, ha lenne egy Kölyköm, akivel tudnék foglalkozni, akinek a felelőssége az én vállaimra nehezedne. Persze itt van Dana, de vele „csak” edzünk, az teljesen más, mint egy Teremtő-Kölyök kötelék. - A lövésnek mindenképpen lejjebbről kellett volna elsülnie, ha a személy mondjuk guggol, vagy a lépcsőn áll. Vagy pedig az áldozatnak kellett volna kissé arrébb állnia. Errefelé - mutattam az alaprajz képén, hol tudnám elképzelni. Nem voltam mondjuk helyszínelő, szimpla építészmérnök csupán, de a körülbelüli számítások alapján jutottam erre a véleményre, csak tud vele valamit kezdeni. - De remélem nem kell a nevem adnom ehhez az egészhez - nem bántásból mondom, de már csak az hiányzik, hogy belerángassanak egy ilyen ügybe. - Gondolom nem hátrány, ha valakinek Berger a vezetékneve - semmi pimasz él nem volt a hangomban, magam is élnék az ilyesfajta lehetőséggel, ha volna, hiszen ami megadatott, azt ki kell használni. - Egyébként meg gondolom a két szép szem amúgy is hatásosabb ilyen helyzetekben, mint az asztalcsapkodás - célzok ezzel a női-férfi szerepekre, mármint ha én állítottam volna oda, hiába pillogtam volna, elküldtek volna, míg a nőkkel szemben előzékenyebbek az emberek. Mondjuk attól is függ, ki áll a másik oldalon, de ez már csak szimplán részletkérdés szerintem. - Egész egyszerűen csak nekiszaladtam egy kóbornak. Ideges voltam, kellett a feszültség levezetés - vontam meg a vállam egy laza mozdulattal, amibe persze belesajdult az egész felsőtestem, de mondhatni már egészen hozzászoktam. - Ó, milyen faragatlan vagyok.. Kérsz esetleg valamit inni? - pillantottam rá, hiszen mégiscsak én voltam a vendéglátó és akármilyen ramatyul voltam, tényleg képes lennék feltápászkodni és elcsoszogni a konyháig, ha kér valamit, hiába járt már itt többször és ismeri a terepet.
- Ilyenkor legalább van egy szemernyi esélyem ellened! - Horkanok fel nevetős éllel rosszallását hallva. Persze, ez is ugyan olyan komolytalan, mint amilyenek az ő szavai. Annak hallatára azért, hogy "már" nincs kölyke, az én képemen kissé alábbhagy a mosoly. Nem kérdezek, bármennyire is szeretnék, mert már tudom, hol a határ Aidennél, amikor nagy valószínűséggel úgysem kapnék választ, vagy nem olyat, mint várnám. Akkor meg minek erőltessem, nem igaz? Talán majd egy másik óvatlan pillanatban, fű alatt... Mégis van egy kérdés, ami önkéntelenül kibukik belőlem. - Milyen érzés? Elveszíteni. - Tekintek rá, kék tekintetem játékossága helyén a Chena jegét idéző fagyos komolysággal. Én csak a másik oldalt ismerem, azt sem igazán. Él még valahol a Teremtőm, bizton tudom. Ne kérdezze senki, honnét, egyszerűen... érzem. Adja az ég, hogy ne találkozzunk soha többé mi ketten. Inkább át is nyergelek szépen lassan ittlétem tényleges okára, a tárgyalás alatt levő kétes meglövéses kalandra, modellezve azt némileg Aidenen is a könnyebb érthetőség - nem, eszem ágában sincs ténylegesen meglőni - kedvéért. Aprókat bólogatok értően, ahogy magyaráz, ismét közelebb hajolok kissé a térkép végett, hogy lássam, mit is mutat pontosan, ennek következtében egészen közel van arcunk egymáshoz, ahogy oldalt tekintek rá a kétkedése hallatán. - A témában szakértő személy, mint megnevezés megfelel, kedves Anonymus? - Szélesedik mosolyom, állom pillantását, immáron ismét játékos fényben úszó kékjeimmel. Arra azért fel kell horkanjak kissé, könnyed, prüszkölős kacajjal, mikor a vezetéknevemmel jön. - Így is mondhatjuk. Megéri a szavazónknak is lenni ám!- Kacsintok felé cinkos mosollyal. Ó, ha tudná... ha csak sejtené mindazt, mi Ethannek hála szépen lassan leveleket bont bennem elhatározás formájában... Szerintem megpróbálna lebeszélni róla, mint sokan mások is tennék. Nem véletlenül nem reklámozom az egészet. - Hála a férfi uralta világrendnek, még mindig több a felsővezetésben a hímnemű, szóval... igen. Bár egy jól szabott felső sem árthat! - Nevettem fel immáron könnyedén. Minek is tagadjam? Mindenki abból él, amije van, szerintem Aiden is élt már vissza azzal a helyes pofázmánnyal, amivel megáldotta az Ég. Tuti! - Ideges vagy? Fogj egy kóbort! Hogy ez milyen édes... - Szusszantam némi játékos iróniával. - Komolyan ez volt a legjobb feszültséglevezetési mód a nyűgödre, amit találtál? - Ciccentem, a kérdésre pedig kissé oldalt billentettem fejemet, úgy tekintettem rá. - Hüm... milyen teád van? - Ahogy ő képes lett volna feltápászkodni, úgy én meg képes lettem volna kihasználni ezt, akármilyen szarul is van. Jó, nyilván, ha nem tud felállni, kiszolgálom magamat én, de máskülönben miért ne tehetné meg ő, mint házigazda? Na ugye!
- Akkor élvezd ki, csak nehogy aztán sokszorosan szeressem majd visszaadni legközelebb - halk nevetésem igencsak rövid is volt, mert a bordák bizony tiltakoztak, így inkább csak a széles mosoly maradt meg a képemen. Nyilván egy ilyen apróság miatt eszem ágába sem jutna többet adni neki a kelleténél, ha ismét gyakorlásra adnánk a fejünket, de nem árt tisztában lennie azzal, hogy az én idegeimen sem lehet a végtelenségig táncikálni. - Hogy mi? - nézek rá kissé értetlenül, mert habár tökéletesen értettem a kérdést, egyszerűen csak nem gondoltam volna, hogy előbukik egy ilyen jellegű téma is, mert ez igencsak mély tartalmú, ami azt illeti. - Nem túl kellemes. Semmit sem jó érzés elveszíteni, ami fontos - válaszolok először csak ennyivel, ezt azonban nem olyan egyszerű csak egy "szar érzés" kijelentéssel elintézni, mert jóval többről van szó. A homlokom ráncolva töprengek el egy pillanatra, vagy talán kettő is lesz belőle, csak gyűrve ujjaim között kicsit a papírt, mintha abba szeretnék kapaszkodni, nehogy az érzések túl mélyre sodorjanak. - A lányom volt. A Farkas lánya is egyben. Belőlem lett, a részem volt, hiába külön élet, akkor is hozzám tartozott. Mintha lényem egy darabját veszítettem volna el - pillantottam oldalra az utolsó szavaim közben, hangom igencsak halk, arcomra a keserűség szánt mély barázdákat. Soha nem beszéltem neki ennyire nyíltan, ilyen mély érzésekről, de az igazság az volt, hogy valamilyen szinten jól esett. Nem is az, hogy beszélhetek róla, sokkal inkább az, hogy valaki kérdezett, valakit érdekelt és jelen pillanatban az sem érdekelne, ha hátsó szándékok vezérelnék az előbbi kérdést. - De hát mondhatok én itt bármit, amíg az ember az ilyesmit nem éli át, elképzelni sem tudja - fordítottam el végül a tekintetem, szám széle megrándult. Senkinek sem kívánnék ilyesmit, de nem sokat ér a szóbeli részletezés, csak a felszínt kapargálja.
- Teljes mértékben! - bólintottam immár szélesebben mosolyogva, mintha az előbbi mélyebb ívű beszélgetésünk távoli emlék lenne csupán. Figyelem a játékosan csillanó tekintetet, ahogyan felé fordítom a fejemet, különösebben az sem zavar, hogy szinte összeér az arcunk is, máskor is kerültünk már ilyen közel egymáshoz egy-egy edzés alatt. - Azt egyből gondoltam - könnyed nevetésem ezúttal is hamar véget ér az oldalamba nyilalló fájdalomnak hála, de képtelen volnék fapofával végigülni egy ilyen beszégletést. - De a propaganda beszédet mellőzd, kérlek - szúrtam oda egy pimasz féloldalas mosoly kíséretében a szavaimmal. - Szeretnék férfitársaim védelmére kelni, de ezzel a megállapítással sajnos én sem tudok vitatkozni - ismertem be a nyilvánvaló igazságot, egyrészről a mai világban könnyen le lehet kenyerezni az embereket, csak tudni kell, hogyan vágjon bele az ember. Másrészről.. férfiból vagyok, ki tudna ellenállni egy bájos pofinak, főleg, ha mélyen szabott a felsője? Kár lenne tagadni. - Nem volt sok időm gondolkodni - az pedig már kérdés, hogy abban a szituációban gondolkodni sem nagyon tudtam. - De ez még mindig jobb, mintha piába fojtottam volna a bánatom, nem igaz? - emelkedett feljebb a szemöldököm, mert akkor pedig nyilván az lett volna a baj. - Vagy neked akad tuti tipped az ilyen helyzetekre? - érdeklődtem kíváncsian, ha már le lett szólva az én módszerem, halljuk, neki akad-e használhatóbb megoldása. - Fekete, zöld, citromos, meg valami erdei gyümölcsös - nem voltam nagy teás, javarészt feketét, vagy zöldet ittam, a piros bogyósat pedig ajándékba adták az egyik mellé, így minő borzalom, kénytelen voltam azt is hazacipelni. Közben persze már tápászkodtam felfelé, ez az átka a túlságosan kényelmes kanapénak, nehéz belőle felkelni, ilyenkor meg különösen. De valahogy csak sikerül, jóval lassabban, mintalapjáraton, de némi fogszorítós, halk nyögést követően már állok és ha a teát is kiválasztotta, akkor bizony eltűnök a konyha irányába. - Addig mesélj valamit, mi érdekes történt a te házad tájékán? - igyekszem addig is szóval tartani, amíg én a teával vacakolok, ha már igyekszem eleget tenni vendéglátói kötelességeimnek, akkor csináljam normálisan.
Nevetve hagyom el az oda-vissza marakodást, órákig el tudnánk lenni vele, de ami azt illeti, szívesebben ping-pongoztam volna vele verbálisan tényleges gyakorlás közepette. Ami késik, nem múlik, ahogy mondani szokták, kérdésem pedig úgy fest, erőteljesen betalál, ekképpen máris érdekesebb témának ígérkezik mindez. Visszakérdezésére kissé megemelkednek szemöldökeim. Most komolyan ismételjem el, ezt akarod, Aiden? Úgy fest, a válasza nem, mert alig szólalnék meg, máris választ ad. Rövid és tömör, számomra kissé kommerszül csengő szavak ezek, melyek mégis velősen foglalják össze a tényt, hogy semmiképpen sem kellemes élmény. Egy pillanatra mintha megfagynék, szép vonásaim szoborszerűvé merevednek, ahogy közli, nem csak farkasának kölyke volt, de tulajdon vére is a lány, akit elveszített... Így már tényleg más a dolog fekvése. Aprót nyelek, utolsó mondatában kapaszkodva meg: - Gondolod, hogy... fordítva is működhet ez? Úgy értem, ha valami végzetes történne a teremtőmmel, azt érezném? - Pillantottam felé, nem kérdezve még mélyebben bele ebbe a gyerek témába. Nem szoktam én hozzá, hogy vele ilyen mélységekben társalogjak bármiről is, pedig érdekelt, hogyne érdekelt volna! Abban is szeretnék hinni, tudnék róla, ha Jezebel már nem lenne az élők között.
Nevetve zárom szavaira a könnyedebb témát, már amennyire egy lövöldözést annak lehet nevezni. Kissé még helyezkedem is ültemben, hátammal belesüppedve a kanapé kényelmébe, mikor mellette foglalok helyet. - Oké, ezzel meg én nem tudok vitatkozni! - Emelem fel megadóan kezeimet az italos problémamegoldás kapcsán. Vajon hány italbolt kifosztásával képes berúgni egy háromszáz feletti farkas? - Ó, az sok mindentől függ, nekem miféle módszerem van rá! - Kuncogva, érdeklődő tekintettel követem mozdulatait, ahogy a konyha felé indul meg. - Például, hogy mi váltotta ki, ki akad a közelben a nyűgöm enyhítésére, barátnőféleség vagy egy helyes pasas... - Billentem oldalt a fejem kissé szelíd, csalfa mosollyal csípve el pillantását. - Az erdei gyümölcsös szuper lesz. - Fűztem mellé burkolt köszönömmel hangsúlyomban egyúttal, mert amennyire hálátlan tudtam lenni és kiállhatatlan sokszor, éppen annyira jól neveltek mellé. Ezt legalább nem szúrták el anyámék velem kapcsolatosan, úgy látszik. Kérdésére aprót sóhajtottam. - Nem sok, az igazat megvallva. Közeleg a karácsonyi őrület, apám ragaszkodik, hogy otthon töltsem... Győzött a Nanooks múlt hétvégén, belefutottam egy cuki kis kölyökfarkasba a héten fent a Farkaslakban és elhívtam bulizni, de szerintem úgysem fog eljönni, nem engedi apuci... tényleg semmi extra! - Mosolyodtam el bocsánatkérően tárva szét karjaimat.
Ami azt illeti, valamilyen szinten örültem neki, hogy lezárta a marakodásunkat, mert ugyan kifejezetten élveztem, végre volt valami színfolt is a szürke hétköznapokban, valóban én is jobban örültem volna, ha mindezt gyakorlás közben tehettük volna meg. Mondjuk ha előre tudtam volna, milyen kérdést és témát fog helyette feldobni, lehet megkértem volna, hogy folytassuk a verbális pingpongozást. Szó se róla, szerettem a kis nőstény társaságában időzni, de ilyen mély témákat eddig még nem kifejezetten érintettünk, de bíztam benne, hogy a puszta kíváncsiság vezérelte a kérdését és nem holmi hátsó szándék. Bár azzal nyilván tisztában van, hogy utóbbival ő sem járna túl jól, mert bármennyire is jóban voltunk, sajnos ki tudtam volna nézni belőle ilyesmit. Hogy akkor mégis miért mondtam el? Mert hiába nem túl kellemes ilyenről beszélni, nem titok, én pedig kellőképpen le voltam strapálva lelkileg is, hogy ne érdekeljen, van-e hátsó szándéka, vagy nincs. - Őszinte leszek, Kisvillám, fogalmam sincsen - húztam el a számat. - Egyik Teremtőmet sem veszítettem még el - szalad ki a számon, mert hirtelenjében azt sem tudom, említettem-e egyáltalán neki, hogy átharapott Villám vagyok. - De szerintem ez nagyban függ attól, mennyire erős a kapcsolat köztetek, mennyire vagy fontos neki, illetve ő neked - osztottam meg vele a véleményemet, szerintem ez így működik, bár ezt az oldalt még soha nem tapasztaltam meg és tekintve, hogy a nyolcszáz pluszos, még mindig élő Tipvigut az átharapó Teremtőm, valószínűleg nem is fogom. - Miért érdekel ez ennyire? - puhatolóztam, mert ha már én megnyíltam, cserébe vártam tőle is valami hasonlót, bízva abban, hogy nem rendez le egy „csak úgy” válasszal.
Ez a lövöldözős téma határozottan könnyedebb, mint az előző, főleg azért, mert én nem vagyok érintett az ügyben, számomra teljesen mindegy, hány ember él és hal ebben a városban addig, amíg nincsen hozzám közük. Csak mosoly szalad a képemre, ahogy megadóan felemeli a kezeit, egy-egy, már ami a vitatkozás kérdését illeti. - Ahham. Így már minden világos - bólintok egyet amolyan „most már minden világos” arckifejezéssel, ahogyan meghallom a helyes pasasos részt. - Köztudott szerintem, hogy míg a nők javarészt kicsacsogják magukból a problémáikat, addig a férfiak szeretnek inkább a tettek mezejére lépni - osztom meg a véleményem, mivel nem vagyok egy szószátyár típus a problémáimat illetően, talán érthető, hogy inkább adok-kapok játszmába keveredek ilyen helyzetekben. Persze kivételek mindenhol vannak, de ennyire részletekbe nem szeretnék belemenni. - Egy erdei gyümölcsös tea rendel - jegyeztem meg már a konyha felé menet, de mivel nem ajtó, csak egy átjáró választotta el egymástól a két helyiséget, könnyedén tudtunk beszélgetni egymással úgy is, hogy ő a nappaliban maradt. Már a vízforralóval szöszmötöltem, amikor belekezdett az elmúlt időszakának mesélésébe. - Na igen, megértem, hogy nem fűlik a fogad a családi banzájhoz - hangomban is érződött a szájhúzásom. - Ha nagyon eleged lenne már belőle, gyere át, nálam tuti nem lesz karácsonyfa, de a kanapén összebújva nézhetünk valamit filmet, vagy gyönyörködhetünk a csillagokban is - vált nevetőssé a hangom, ahogyan elképzeltem a felvázolt szituációt. Poénkodtam csak, ellenben tényleg szívesen láttam, ha nagyon nem tudta volna, mit csináljon karácsonykor, én tuti nem kerítek túl nagy feneket a dolognak. - Nahát, miféle apuci az, aki nem engedi a fiacskáját bulizni? Szép.. - csóváltam meg a fejem, de valami hatodik érzék azt súgta, lehet ismerem én azt az apucit. Tény, nem voltam tisztában az egész falkával, de apám fia történetesen a Lakban él és habár cukinak nem nevezném, de kicsinek annál inkább, ráadásul apám is elég megfontolt, hogy ne engedje el a fiacskáját bulizni, de aztán.. fene tudja. Inkább nem is gondolok erre, felesleges ezen kattogni. Közben már a csészébe töltöttem az időközben felforrt vizet, hogy belepottyantsam a tea filtert is. - Cukorral, mézzel, citrommal? - kérdeztem még meg tőle, majd a kért ízesítőkkel együtt tértem vissza hozzá, ízesítse úgy, ahogyan ő szeretné. Tálcára pakoltam mindezt, egyszerűbb volt úgy egyensúlyozni vele, no meg az egész doboz erdei gyümölcsös teát is rádobtam, hogy amint letettem elé a tálcát, felé lökjem picit a dobozt. - Neked adom, tekintsd korai karácsonyi ajándéknak - ereszkedtem vissza mellé a kanapéra, hogy a croissant-os zacskóban árválkodó utolsó péksütemény elpusztításának lássak neki. Én úgysem iszom ilyen ízű teát.
Ha nem is említette az átharapottságát, most nem tulajdonítok különösebb jelentőséget neki. Megjegyzem, de nem ezen rugóznak a gondolataim. A kapcsolat erősségének fontosságának felemlegetésekor nem tudok megállni egy könnyed, prüszkölős kis kacajt. Hát ez az...! Kissé megereszkednek vállaim, ahogy szóhoz jutok, az előbb könnyedség után meglepően összeszedett komolysággal. - Mert néha még gondolok rá, tudod? És nem is az érdekel igazán, hogy él-e vagy hal, sokkal inkább a bizonytalanság. Mi van, ha egy napon megjelenik? Csak úgy beállít, előáll valami jó okkal a lelépése kapcsán, aztán... csak jó lenne valami biztosat tudni felőle, érted? - Húzódik suta félmosoly képemre, ahogy felé sandítok oldalt. Annyira mégsem sikerült jól megfogalmaznom, ami bennem kavarog, mint elsőre tűnt fejben a dolog, de talán kapiskálja a lényeget a hím belőle, mielőtt könnyedebb vizekre eveznénk megint. A lövöldözős téma kapcsán gyorsan kapok támpontokat tőle. Korrekt és lényegre törő, mint mindig és ezt kedvelem benne az igazat megvallva. Azért amikor a női-férfi problémakezelésről értekezik, nem tudok megállni egy kisebb, kiszaladó megjegyzést. - Ha tudnád, egyes pasasok mennyit tudnak dumálni...! - Emelkedik meg szemöldökömmel együtt mellkasom is, majd lassan kifújva a levegőt mosoly terül szét arcomon. - Szerintem ez totál egyénfüggő, ki hogyan vezeti le a feszkót, tök nyolc, hogy milyen nemű. És ne becsüld le a kiadós bőgés lélektisztító erejét! - Jegyeztem meg szórakozottan, könnyed kacajjal dőlve hátra a fotelben, onnét figyelve a műveletet, ahogy feltápászkodik és a konyhában tesz-vesz. - Aideeen... - Szélesedik mosolyom, hangomba negédes fény csillan. - Még a végén kiderül, hogy van romantikus oldalad is! - Szélesedik vigyorom, mert lássuk be, elképzelni magamat és őt, amint valami nyálasan romantikus szituációban fetrengünk elég... bizarr élmény. Sokkal előbb keverednénk valami spontán lepedőgyűrésbe közösen, semmint csillagokat számoljunk, meg tudom is én! - Különben nem rossz próbálkozás. - Húztam kicsit az agyát, ha már ilyen labdát dobott le közénk. - De sajnos elég sűrű a program ilyenkor karácsonykor... Cukor elég, köszönöm. - Idén meg különösen az lesz, de nem megyek a részletekbe bele. Már csak azért sem, mert közben a hím visszaérkezik hozzám a teával, meg a felém lökött teás-dobozzal, mire kissé oldalt billentett fejjel és felvont szemöldökkel tekintek rá, mint holmi értetlen kölyökkutya. Ezt most így komolyan gondolta? - Kösz, bár egy Villám randinak jobban tudnék örülni, ami azt illeti. Mikorra jössz rendbe? - Érdeklődöm felőle, miközben beízesítem teámat, s válaszát hallgatva kortyolom el. A további témák is esélyesen hasonló könnyedségben csorognak el közöttünk, én pedig a világért se élnék vissza mérhetetlen - haha - vendégszeretetével, így idővel elköszönök a gyógyulófélben levőtől, hogy felkészüljek a holnapi tárgyalásra az Aiden által kapott információkból kiindulva.
// Hacsak olyat nem írsz, amire mindenképp válaszolnék, úgy nekem ez lenne a záróm. Köszönöm szépen és még ilyen(eke)t! //
- Értem, persze, hogy értem, a bizonytalanság alattomos egy dolog - ezúttal rajtam volt a kis prüszkölős nevetés sora, hiszen nagyjából tíz évig éltem teljes bizonytalanságban a lányomat illetően és habár ezúttal kissé más a helyzet, az érzés attól még ugyanaz. Semmiképpen sem előnyös. Lehet még boncolgatnám kicsit a témát, de könnyedebb vizekre evezünk, hát én is annyiban hagyom, nem fogom erőltetni, majd ha szeretne mesélni róla, akkor úgyis fog. - Igazán áldásos, azt hiszem, hogy nem tudom! - válaszolok könnyedén, mert habár igaz, találkoztam már sokat dumáló férfiakkal is, de az ilyen tulajdonsággal bíró személyek javarészt a nők között találhatóak. Kivételek persze mindig vannak. - Nem becsülöm le, hidd el, de picsogjon az, akinek az könnyít a lelkén! - válaszoltam én is hasonlóan egy könnyed kis nevetéssel kísérve a szavaimat. Nem voltam a sírás híve, meg sem tudnám mondani, mikor pityeregtem utoljára, de ha valakinek ez tényleg segít, akkor tegye nyugodtan, ezért még nem fogok senkit sem elítélni. Mint ahogyan Dana is mondta, teljesen egyénfüggő, ki hogyan vezeti le a feszkót. - Van még egy-két dolog, amit nem tudsz rólam, Kisfarkas - tűnik fel a fejem a konyhaajtóban, hogy amint tekintetem találkozik Danával, még rájátszva kicsit a dologra, a szemöldököm is meghúzkodjam. Aztán már csak a nevetésem hallatszik a konyhából, kis sziszegéssel a végén, amint rádöbbenek, hogy annyira nem volt jó ötlet ez a nevetés. Egyébként én sem tudtam volna elképzelni magunkat egy ilyen nyálasan romantikus szituációban, nem az a fajta ember voltam, aki odavolt a gyertyafényes vacsikért és a fűben fetrengős csillaglesért, a spontán lepedőgyűrés már nálam is elképzelhetőbb végkimenetel lett volna. - Ez szomorú - biggyesztettem le a számat játékosan, nem gondolva komolyan a dolgot. Persze nyilván örültem volna, ha nem egyedül kell karácsonyoznom, de mivel amúgy sem nagyon tartom az ünnepet, hát lényegében olyan mindegy, mit csinálok, hiszen ugyanolyan nap, mint a többi. Viszem a teát és a cukros bödönt, a teásdobozra kapott reakció láttán pedig széles mosoly terül szét a képemen. - Egy hét nagyjából. Úgyhogy utána a tiéd vagyok - kacsintottam rá cinkosul, ismét csak játékos könnyedséggel, hogy aztán leülve mellé hagyjam, hogy könnyedebb témák felé sodródjunk. Amikor távozni készült, megköszöntem a croissant és a kellemes társaságát, aztán megígérve, hogy hamarosan sort kerítünk arra a bizonyos Villám randira, elköszöntem tőle, hogy folytassam gyógyulásom unalmas perceit, óráit, napjait.
A drága exnejem attrakciója és ki nem érdemelt, de azért általa az egész hegyi falka előtt megkapott megalázásom után – ugyan már, egy személyes levelet kint hagyni az ajtómra szögezve?! nos úgy tűnik, hogy ember és farkasismeretből bevéshetek magamnak egy szép nagy karót, mert mindaz után, amin át- és keresztül mentünk, és ő maga is akarta (az égvilágon senki nem kényszerítette arra, hogy újrakezdjük), ezt komolyan megcsinálta? - a falkám, a barátaim, a családom előtt? akkor már az is jobb lett volna, ha az oltár előtt jön rá az agybaj mehetnék, lássa csak mindenki, hogy milyen is ő valójában… - az idősebbik fiam lakása felé veszem az irányt. Pontosabban a dolog előtt még benyargalok a magaméba is, magamhoz fogva két üveg 30 éves skót whiskyt – otthonról hoztam, később pedig az esküvőre tartogattam – majd bekopogtam Bashez, hogy este sokáig kimaradok, dolgom akadt, majd már, mint aki ott sem volt, mentem vissza az autómhoz. Beülök, azonban mielőtt indítom is a járművet, kinyitom az egyik üveget, és mintha csak vizes palackból kortyolgatnék, hát úgy húzom meg a tartalmát. Jó egy negyedét elnyelve az aranyló alkoholnak, éhgyomorra, elvileg vacsorát terveztem, Aiméevel. Végül a motor csak felmordul, én pedig pár perccel később a megengedett sebességet átlépve repesztek lefelé a hegyről. Nem jelzem előre Arthurnak a belépőmet, így ha nincs otthon, akkor kénytelen leszek a küszöbén letáborozni. Egyelőre nem akarom a barátaim sajnálatát vagy együtt érzését, Bash pedig még fiatal, és egyébként is, Arthur ezt egyszer már végigcsinálta velem – én meg vagyok olyan önző, hogy megint a nyakába öntsem, mert tudom, hogy ő fog a legjobban megérteni, akkor is, ha egyébként mocsok dolog tőlem, amiért a nyakába készülök borítani a saját szennyesem – és egyébként is, az egyetlen személy, akit most szeretnék magam mellett, az ő. Így aztán hezitálás nélkül nyargalok keresztül a városon, egészen az otthonáig. Mire odaérek, az alkohol is megteszi a hatását, de, hogy mindenképpen tuti legyen a dolog, miután leállítottam a motort – és beletaroltam kicsit a kerítésbe, ki azért nem ütöttem, de mondjuk úgy, hogy adtam neki egy kis dekadens hullámdőlést – megint belenyakalok a whiskybe, ugyanolyan lelkesedéssel, mint indulás előtt. Kinyitom az ajtót, a csomagtartóhoz megyek és kiszedem – az esküvőre csináltatott – vadi új kiltemet, tegnap hoztam el a szabótól, csak itt felejtettem, majd a két üveg piát is a hónom alá csapom és az ajtóhoz esz a fene. Bekopogok rajta. Majd még egyszer. Majd egészen addig, amíg az ajtó ki nem nyílik – feltéve, ha a fiam itthon van – és amikor meglátom, a képemre a lehető legszélesebb vigyorom ül ki, ami csak létezik. Hamis, mert belül épp megszakadni kívánok, de eldöntöttem, ez alkalommal nem fogok meghajolni a fájdalomnak. Már egészen hozzászokhattam, nem de bár??! - Igyál. – nyomom kezébe a megkezdett üveget köszönésképpen és meg is ölelem, úgy istenesen megszorongatva és lapogatva őt. - Addig nem mondok semmit. – mert biztos vagyok abban, hogy nem teljesen lesz neki kerek a kép és akkor eszembe jut még valami. - A kerítés dizájnolást kifizetem. Na gyere és igyál. – caplatok be mellette – ha nem állít meg ebben – és marha kényelmesen rakom le magam a kanapéján, hogy aztán, mint akit áramütés ért, fel is pattanjak. Kezemben a még bontatlan üveg és a kilt is. - Megvan még a kilt, amit karácsonyra kaptál tőlem? Mert szükség lesz rá. Ne, még ne kérdezz, elmondok mindent, csak szedd elő. És mondom, hogy igyál. – a hangomban kérés van és az is, hogy tényleg szeretném, ha megtenné. Hangozzon akármilyen idiótán is, amit most hablatyolok. Lepakolom a piát, de mielőtt neki indulnék, megtorpanok. Most esik le, hogy sosem voltam még itt. - Te, hol a fürdőszoba? – ha esetleg megkapom az útbaigazítást, akkor elvonulok a saját kiltemmel és átvedlek, majd teljes díszpompában jelenek meg előtte megint. - Mikor mulattunk egy jót utoljára együtt? Csak te meg én? – húzom össze a szemöldökeimet, ahogy megpróbálom visszaidézni az emléket, de nem nagyon sikerül. Vagyis bizonyára mocskosul régen már. Visszazuttyanok a kanapéjára, kinyitom az üveg whiskyt, amit hoztam, beleiszok, majd megrázom a fejem a maró alkohol miatt. - És, de rég szexeltem utoljára, te jó ég… – csúszik ki a számon a megjegyzés. - Ne nézz már így, nem vagy már többé tizenöt. És ha jól rémlik, elég alaposan felvilágosítottalak annak idején a témát tekintve. Tényleg, hogy is hívták azt a kis vörös lányt? Giselle vagy Jaquline? Anyád majdnem megfojtott, tudod?! „Hogy jut eszedbe a fiamat egy utcalányhoz befizetni?” – idézem vissza az anyja szavait erre a húzásomra, aztán elvigyorgom magamat. - Bashel nem csináltam meg. – még.
Hálátlan feladat a konyha rendbe rakása, de már napok óta nem mosogattam, felgyűlt hát a mosatlan, úgyhogy éppen ezen az állapoton próbálok változtatni, amikor valaki kopog. Elzárom a csapot. Újabb kopogás. Megtörlöm a kezem. Újabb kopogás. - Egek, de türelmetlen valaki - mormogom az orrom alá és van egy olyan érzésem, hogy ismerős áll az ajtóm előtt. A cserkész kislányok nem szoktak ilyen türelmetlenek lenni és ilyen időben mondjuk már nem is nagyon árulják a sütijüket. Sietek is az ajtóhoz, hogy kinyitva az apámmal találjam szemközt magam, a széles vigyorát látva pedig a homlokom ráncolom. Már épp szóra nyitnám a számat, hogy mi a fene történt, amikor a kezembe nyomja az üveget, majd megölel. Természetesen viszonzom, de pia szaga van, ráadásul nem egészen kerek a dolog őt illetően, cseppet sem tetszik, amit látok. - Oooké - csukom be utána az ajtót, szemöldököm feljebb mászik a homlokomon, mert egyre bizarrabb ez a helyzet. - Nyugodtan érezd magad otthon - bár eddig is megtette, hiszen már a kanapén ücsörög. Nem sokáig mondjuk, de az mellékes. - Mit csináltál a kerítéssel? - van egy sejtésem, ami még inkább növeli az aggodalmam. - Meg, persze. És oké, iszok már, iszok - emelem a számhoz az üveget egyetlen kortyra, majd eltűnök a szobámban, hogy előhalásszam a kiltemet, amit kaptam tőle, ezzel együtt megyek vissza a nappaliba. - Arra ni - mutatok rá a megfelelő ajtóra, amint ledobtam a kanapéra a cuccomat és amíg ő a fürdőben öltözködik - mi ez a szégyenlősség, kérem szépen? -, addig én eltűnök a konyhában. A pia felét egy másik üvegbe töltöm át, a lefolyóba mégsem önthetem! Merthogy inni nem szándékozom még egy ideig, így legalább olyan lesz, mintha én ittam volna. Azért egy korty legurul az én torkomon is, de így megyek vissza a nappaliba, már nem sok van ennek köszönhetően az üvegben. - Nem kifejezetten tudnék válaszolni erre a kérdésre - vakarom meg a tarkómat, mert valóban piszok régen volt, fel sem igazán tudnám most eleveníteni az emléket és az arcából ítélve ő sem igazán. Szóval tényleg rettentő régen lehetett már. - Hát, ebben bizony nem lehetek a segítségedre - szalad egy suta vigyor a képemre és egyáltalán nem vagyok kíváncsi arra, mikor szexelt utoljára. Oké, hogy nem vagyok már tizenöt, de az apám szexuális élete pont nem igazán érdekel. - Ó, igen, arra még emlékszem! És Jaquline volt, ha jól emlékszem. Anya reakciója is, egek! - nevettem el magam röviden, ahogyan ledobtam magam a kanapéra. Kellemes emlék volt, legalábbis így utólag visszatekintve rá. Akkor is kellemes volt, legalábbis az utcalányos részét tekintve, anya reakciója már kevésbé. Bár tény, most sokkal viccesebbnek tűnik az egész. - Ha valamire, hát arra még tuti nincsen kész! Egek, azok után, hogy mennyire zavarban volt az én jelenlétemtől is! Mit csinálna egy nővel? - grimaszolva ráztam meg a fejem, de a képemen mosoly uralkodott. Nem cikizésből mondom, vagy mert rosszat feltételezek az öcsémről, de kétlem, hogy készen állna ilyesmire. - Na jó, most már tényleg mondd el, hogy mi történt, mert igazság szerint eléggé ijesztő vagy ilyen állapotban - simítottam végig arcomon, körmöm alatt sercegett a pár napos borosta. Az ijesztő lehet kicsit erős kifejezés, de tény, hogy borzasztó régen láttam utoljára ilyennek az apámat és ha nem csal a megérzésem, akkor bizony valami baj van.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nem kell kétszer mondania, otthon érzem én magam – remélem azért, hogy tényleg nem bánja a dolgot – és hát a kanapéja olyan kényelmesnek tűnik. - Hát most egy kicsit, de nem nagyon, szóval kicsit hullámzik. – imitálom a kezemmel a kerítés állapotát, aztán legyintek egyet. - Tényleg kifizetem. – vágok hirtelen nagyon komoly képet a fiam arcára kiülő aggodalmat látva. Mert ezt tényleg így is gondoltam, meg értettem. - Helyes. Ezt nem lehet józanul hallani, meg elmondani se. – igyon csak, elvégre ezért hoztam a piát, de hirtelen eszembe jut valami. - Ugye nem lettél absztinens?! – döbbent és némiképp riadt barázdák rajzolódnak ki a képemre, mert ha nekem még azt is bejelenti, hogy lemondott az alkoholról – főleg a skót whiskyről – hát én nem tudom mit csinálok. Bár arról gőzöm sincs, hogy miért ez a lényegtelen apróság az, amin így fennakadok, vagyis úgy érzem, hogy képes lennék fennakadni. Elvonulok átvedleni, mégse előtte álljak neki, bár akár éppen azt is lehetne. Na mindegy, ha már irányba állított – mutatott pontosabban – akkor elmegyek arra és vissza csak akkor jövök, amint teljes pompában feszítek, már ami a kiltet illeti. Azonban az arcomra értetlenség mászik fel. - Te miért nem öltöztél át? – hát nem azért kérdeztem az ő kiltjére, hogy csak a kanapén heverésszen. - Vagy nem mondtam? Mindegy, akkor most mondom. Vedd át a kedvemért. Kérlek. – gesztikulálok a kezemmel is közben, ahogy kérek és magyarázok. - Na! Akkor ma pótoljuk. Nincs randid, ugye? Csak, mert akkor elmegyek. – előbb a térdeimre csapok – már ültő helyemben –, de aztán leesik, hogy valójában bejelentés nélkül jöttem, aztán lehet, hogy belerondítok a programjába, azt meg nem venném a lelkemre. - Milyen igaz! – helyeselek mutató ujjamat rázva, hogy bizony ebben ő nem segíthet. Senki sem. Vagyis nem most. Miért gondolkodom ezen egyáltalán??! - Hát anyád nem volt elragadtatva az egyszer biztos. – bólogatok többször is elnagyolva a mozdulatot. Amikor ledobja magát mellém, széles vigyort villantok rá. - Remek éveink voltak együtt. Vagyis úgy értem… ugye nem voltam rossz apád? – ráncolom össze a szemöldökeimet, mert ezt sosem kérdeztem meg tőle. Mert férjnek már egészen biztos, hogy csapnivaló vagyok. - Majd beletanul mindenbe. Ne légy vele túl szigorú. – a hangomban inkább kérés bujkál semmint feddés. Mi, Arthur és én is, egy egészen más világ szülöttei vagyunk, máshogyan nőttünk fel. Bash is biztosan megtalálja majd magát és a helyét is, ebben nem kételkedek. - Ijesztő? – nyúlik el az arcom a meglepetéstől. - Ha elmondom, oda a szórakozás. De azért elmondom. Tényleg el, viszont ahhoz még innom kell. És neked is, hidd el nekem. – nyúlok az üveg után és alaposan meghúzom, majd a kezébe adom, mert azt most nem tudom, hogy a megérkezésemkor átadott üveg hová is lett. Mindegy, szerencsére kettővel készültem. Oldalra dőlök – Arthurtól el –, hogy a könyökömet a karfának támasszam, a kézfejemre meg a fejemet és így nézek a fiamra. - Bocs, hogy nem mutattam soha jó példát. Kicsit felelősnek érzem magam, amiért tudod a te házasságod is… Annak idején el kellett volna vegyem anyádat, de Leana még élt. – és a nejem volt. Bár annak a házasságnak is befellegzett, miután beharapott. Mégis, hogy a fenébe kellett volna megmaradnom „a férj” szerepében, amikor kölyök is voltam, ráadásul Leana meg alfa is. Mindig sikerült belenyúlnom a tutiba, az is biztos. - Nem tudom, hogy siklottam mindig félre. – rázom meg a fejem, ahogy szusszanok egyet, aztán hirtelen csapok át másik témába. - Van kedved kimozdulni? – vigyorodok el ismételten, mint egy mérgezett vadalma.
- Ahha - bólintok végül csak ennyit, bár nem kifejezetten vagyok megelégedve a hallottakkal. Jobban mondva a kerítés nem érdekel, az aggasztóbb, hogy eltarolta, mi a fene történt vele? Annyira azért nem tűnik részegnek, ráadásul épségben eljutott idáig, szóval… Nem, továbbra sem tetszik a helyzet. - Bakker, apa, már a kérdés is sértő! - nevetek fel a szavaim végeztével, mert nyilván nem fogok besérülni egy ilyesmin, de ne már! Komolyan kinézné belőlem, hogy absztinens lettem? Amíg ő a fürdőben öltözködik, én megcsapolom kicsit a kezemben tartott üvegben lévő whisky-t, nem azért, mert nem szeretném és lehet csúnya dolog átverni az apámat, de ha baj van, szeretnék józan lenni, amikor beavat, merthogy remélem be fog. - Oké, de csak mert ilyen szépen kérted - teszem le a kezemben tartott üveget, hogy gyorsan átöltözzek, felkapva a kiltet, nem megyek sehova, az én lakásom, azt csinálok és ott, amit és ahol akarok, másrészről ő meg az apám, harmadrészt amúgy sem vagyok szégyenlős. - Nincsen, ne aggódj, akkor be sem engedtelek volna- nemhogy piálni kezdjek, meg átöltözzek. Persze a görbület továbbra is ott van a képemen, nehogy nekem a végén valamit komolyan vegyen és elhiggye, képes lennék kidobni. Bár ha randim lenne, akkor valószínűleg megtenném, de ebbe most inkább ne másszunk bele túlzottan. - Nem volt elragadtatva? Hát hallod, ez elég enyhe kifejezés! - nevettem fel ismét, felelevenítve a régi emléket. - Az oké, hogy a te fejed is megmosta, de hány hétig hallgattam azt utána! Pláne, amikor kimozdultam otthonról, vagy az éjszaka közepén állítottam haza - szelídült a nevetés egy széles vigyorra, meghúztam a közben ismét kezembe kerülő üveget. - Most csak viccelsz, ugye? - fordítottam felé arcomat egy grimasz kíséretében. - Őszintén, szerinted ha rossz apám lettél volna, itt ücsörögnénk most? Sőt, itt lennék egyáltalán a városban? - szeretném, hogy válaszoljon, hogy leessen neki, ostobaságot kérdezett. Ha ő nem lenne itt, valószínűleg már rég továbbálltam volna, sőt, itt sem maradtam volna az Aimée-vel való találkozásomat követően. - Persze, hogy beletanul! Hiszen a családunk tagja! - grimaszoltam ismét, hiszen számomra természetesnek tűnt, hogy belejön majd, a mi családunk tagjai nem lehetnek béna kis szerencsétlenségek, szóval nagyon reméltem, hogy Bastien sem az. - És igyekszem nem túl szigorú lenni vele, szerintem az első találkozón is szépen viselkedtem - kanyarodott feljebb szám széle, nem szokásom a saját tetteimmel kérkedni, ez sem az volt, egész egyszerűen csak ahhoz képest, hogyan álltam ehhez az egészhez, szerintem szép teljesítményt nyújtottam. - Igen. Már nem olyan értelemben, hogy rettegek a félelemtől, hanem olyan aggódós értelemben. Ez a hatalmas lazaság, a letarolt kerítés, a piaszag. Na, érted úgyis! - próbáltam normálisan elmagyarázni, de ez talán olyasmi volt, mint amikor az apák megérzik, ha a gyerekükkel valami probléma van, ez ilyen belső működés, csak ezúttal fordítva. - Valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem csippcsupp problémáról van szó - jegyeztem meg mintegy csak magamnak, ez pedig azt hordozta magával, hogy annyira nem szeretnék részeg lenni, mindenesetre a számhoz emeltem az üveget. A részegségtől még messze voltam, de legalább lássa, hogy próbálkozom és nehogy megint előjöjjön az absztinens dologgal. - Apa, ne már! - húztam el a számat. - Nem te tehetsz róla, hogy a feleségem megcsalt és semmi köze nincs ennek ahhoz, hogy nem láttam jó példát magam előtt - hiszen véleményem szerint én semmit sem szúrtam el, egyszerűen csak.. Dakota másra vágyott. Fogalmam sincs, valamiért sosem volt kedvem ezt boncolgatni. - Ezen már kár keseregni - inkább ittam még egy nagyobbacska kortyot az üvegből, ezen már teljesen felesleges szomorkodni. - Lehet valami átok ül a családunk férfi tagjain - nevettem fel röviden, ám mégsem feltétlenül a jókedvem szülte a dolgot. Neki sem jött össze, nekem se, remélem Bash szerencsésebb lesz majd. De ha.. ilyenről beszélünk, akkor most is gebasz van? Mielőtt azonban még rákérdezhetnék, ő kérdez, elterelve a témát. - Persze! Mire gondoltál? - én csak örülni fogok, ha sikerül elterelni a gondolatait, vagy valami olyasmit csinálhatunk, amitől jobb kedve lesz. De akkor sem hagy nyugodni a dolog és igazság szerint a türelmem is kezd fogyni. - Na jó, elmondod végre? Az én türelmem sem véges sajna. Aimée-vel van valami? - talán egyszerűbb, ha konkrétan rákérdezek, legfeljebb kinevet, hogy nem, én csak örülnék neki, ha nem ez lenne a probléma forrása. Most kifejezetten utálnám a dolgot, ha a képébe mondhatnám, hogy márpedig igazam volt.
Kezdőlap
<333 
//
100. 
// 
//
