A bíróságon volt ma csupán dolgom a délután folyamán, az egyik delikvens kapcsán kellett leadnom a jelentést és vallomást tennem, majd mindezt letudva, beiktattam egy bevásárlást még hazafelé. Tudjátok ti, milyen kényelmetlen magassarkúban, harisnyában, szűk szoknyában... egyszerűen elegáns business outfitben bevásárolni?! Szerintem nem is a megjelenésem, inkább a tempóm volt az, ami miatt megbámultak a hipermarketben, olyan gyorsan kopogtam végig a tisztára mosott padlón a magassarkúkban a sorok között. Majd kocsiba be ablakot le némi küzdelem után a csomagtartó és köztem, mikor én kerültem ki győztesen a viadalból és a biztonsági övet rutinból kapcsolva be adtam gázt és hajtottam ki a parkolóból, nyakamba véve a várost... Szerettem a kertváros. Kellően nyugodt környezettel bírt, tágas volt a tér egy-egy ház, porta között... nem kellett attól tartani, hogy esetleg túl hangos vagyok, túl későn érek haza és felverem a fél lépcsőházat és hasonlók. Tanonc koromban társasházban éltünk a nővéremmel. Brrr... botrányos volt! A rutinos sofőrök lazaságával hajtok fel a feljáróra, s miután felnyaláboltam a két teli papírzacskót, lezárom a járgányt, hogy az oldalsó ajtó felől közelítsem meg a lakást. Egyszerűbb: a konyhába jutok kapásból, így máris lepakolhatom a "terhemet", mellyel nem is olyan egyszerű egyensúlyozni, miközben a lakáskulcsot keresi az ember. Hát még amikor a kulcslyukat próbálja becélozni! Deh... megvan! Jóleső érzéssel lépdelek beljebb a lakásba Vacsorázni mondjuk már nem lesz időm, mielőtt James megjönne, merthogy voltam olyan bátor/botor, hogy a kéthavonta esedékes "randevúnkat" ide beszéljem meg vele, munkaidő utánra.
Talán ez az első alkalom, hogy célzottan, több méter vastag fallal veszem körül magam, mielőtt Roxannel találkoznék. Hogy van-e titkolni valóm? Ööö, nincs. A találkozó megbeszélése egyszerűen zajlott le, mintha nem is történt volna semmi. Ja hát végül is, így két hónap távlatból tényleg olyan, mintha nem történt volna semmi. Az utca végében megbújva a sötétben figyelem, ahogy hazaér. Amint bemegy, lassú és halk léptekkel közelítek a háza felé. Az ajtóhoz érve elbizonytalanodom, hogy mennyire állok készen, mennyire jó a "semmitmondó" maskarám. Aztán rájövök, egyáltalán nem kóser az egész. Meg vagyok lőve azt hiszem. Inkább nem kopogok. Fogalmam sincs miért, mint valami hősszerelmes ficsúr, úgy lépek el, és indulok meg a ház oldala mentén, megkeresve a legközelebbi ablakot, amiből esetleg rálátásom lehet a nappalira. Vagy arra a helyiségre, ahol Roxan éppen van. Az se baj, ha be van húzva a függöny, a mozgást érzékelem. Nagy levegőt veszek, félrenézek és mélán lógatom a kezeimet a testem mellett. Aztán... Aztán finoman, halkan kopogok az ablakon. Nagyon remélem, hogy előránt egy RPG-t vagy egy MiniGunt, hogy azzal nézze meg, hogy ki van ott és mit akar. Sőt, ne is nézze meg, inkább tüzeljen gondolkodás nélkül. Minden esetre, ha eljut odáig, hogy esetleg kitekint a megfelelő ablakon, akkor láthat engem. Abszolút erőltetett félmosollyal köszönök és hetykén intek a kezemmel. Aztán a homlokomat kívülről az üvegnek támasztom, és onnan nézek rá egy kissé szomorúan, egy kissé tanácstalanul és egy kissé... Elveszetten. Elég régen nem láttam már, és hát... Nem beszéltünk. Minden egyes puncit viselő egyednél tudom, hogy mit mikor és hogyan, de... Itt már nem marad más, csak az őszinte kiskutyaszemek. Csak az hiányzott még, hogy elázzak, és akkor aztán még egy "Fogadj örökbe!" tábla is elférne a nyakamba akasztva. Rossz előérzetem van.
Lecuccolok a konyhába és mivel nem hallom érkező kocsi zaját - Fogalmam sincs, miért olyan evidens, hogy kocsival jön. Talán mert eddig mindig azzal hozott haza? - ráérősen látok neki a kipakolászásnak. Ami hűtős, azt a hűtőbe teszem, a friss gyümölcsöt az asztalon álló kosárba, s az egyik almát még meg is mosom, hogy beleharapjak jóízűen. Legyen már valami a hasamban, mert milyen ciki, ha egyszer csak úgy megkordul, miközben épp a farkassá vált Jamest igyekszem a "felesleges" húsától megszabadítani... Az első két falatig jutok, akkor ugyanis ütemes kopogásra leszek figyelmes a nappali felől. Nem mondom, hogy nem jut eszembe a táskámban lapuló fegyverem - mágiát mégsem lenne ildomos használni, ha az egyik átlagember szomszédom akar valamit - de végül az nélkül lépdelek kifelé a nappaliba ráérős óvatossággal. Tekintetem rosszallóból vált felismerőbe, s mintha torz, gyorsan tovaröppenő fintorként valami szórakozott mosoly szaladna át képemen. Hát ez meg mi a fenét művel?! Kérdőn vonom fel a szemöldökeimet köszöntésére, s szét is tárom karjaimat. - Mi csinálsz te ott? - firtatom szórakozottan, ajkaim szegletében bujkáló mosollyal, noha legfeljebb csak számról olvashatja le a dolgot. Ennek tudom be, hogy nem válaszol, csupán nonverbálisan: adja a kivert kiskutyát. Tekintetére szemforgatva emelem plafonnak szemeimet, hogy mutatóujjammal hívó mozdulatokat tegyek, majd elmutassak a konyha felőli, oldalsó bejárat irányába. Azt is leolvashatja ajkaimról, hogy: - Gyere be!
Figyelem a reakcióit és egyáltalán nem tűnik olyan vérmesnek, mint azt hittem, hogy majd lesz. Aprón vonok vállat a kérdésére, amit sikeresen leolvasok a szájáról. Nem tudom, mit csinálok, csak úgy jó itt. Biztonságérzetet nyújt a hideg üveg a homlokomnak nyomódva. Tetszik, ahogy valami mosolyfélét látok átsuhanni az arcán. Az invitáló mozdulatokra csak gyorsan rázom meg a fejem. Nem megyek. Kéretem magam és ha tovább nyüstöl, akkor is csak a fejemet rázom, közben pedig apró vigyor kezd felsejleni a szám szélén. Felsóhajtok, vékony páraréteget lehelve az üvegre, aztán csak-csak ellököm magam és elandalgok az említett oldalsó bejárat felé, zsebre tett kezekkel és ráérősen. - Szia Roxan. Köszöntöm, ahogy odaérek, ő pedig valószínűleg kinyitja nekem az ajtót. Mert hát csak kinyitja, nem? Dehogynem! A hangom egyébként egészen elhaló és hiányzik belőle az a jól megszokott lendület, ami annyira a sajátom a falkában. Sok van a rovásomon. Nem elég, hogy elértem, hogy az ágyamban kössön ki, még gyerekünk is lesz, és sajnos nem úgy, ahogy azt párszor poénosan elképzeltem. - Rég láttalak. Amennyiben beinvitál - azaz beljebb -, akkor ráérősen lépek be, és megállom, hogy ne nézzek úgy körül, mintha már otthon érezném magam. Csak lehámozom magamról a szürke rövidujjút. Talán sokkolni akarom, talán emlékeztetni, talán csak gyorsan túl akarok lenni a dolgokon. Majd ő eldönti, hogy szerinte hova ez a nagy sietség. Megfordul a fejemben, hogy odahajoljak és adjak neki egy csókot vagy legalább egy üdvözlő puszit, de a 245 évig bennem szunnyadó gyáva féreg most döntött úgy, hogy életre kel a gyomromban.
Ahogy kéreti magát, már egyfajta finom fenyegetést is bevetek. Bár lehet, nem épp a tőröm előrántása a leghívogatóbb egy olyan számára, aki testközelből ismeri, mire is képes. (És akkor még nem is tudja, én mi mindenre vagyok képes vele szeletelésen kívül!) - Na gyere már, vagy én megyek ki és a szomszédok előtt nyúzlak meg! - szusszanok megunva az önkéretést, s lám, sokadjára már James is ért a szép szóból: befelé orientálódik. Míg beér, újabb harapásokkal pusztítom el másik kezemből az almát. Roppantmód ártatlan látványt nyújthatok, ahogy belép: egyik kezemben a tőr, képembe tolom befelé a gyümölcsöt és mindeközben hatalmas, kétkedő és kissé talán bizalmatlan tekintettel, mégis érdeklődőn pillantok rá - nem, nincs harmadik kezem ajtót nyitni, de nincs bezárva sem, szóval semmi akadálya annak, hogy beljebb orientálódjon a farkas. Aztán végre szóhoz jutok, de részemről is csak annyira futja: - Heló James! - csutka csont nélkül landol a kukában (még a bátyámtól tanultam), én meg a tőrrel "integetve" mutatom az irány vissza a nappali felé. Ott kényelmesebb valószínűleg. Már csak a nagyobb tér miatt is, arról nem beszélve, hogy nincs akkora kupi, mint a konyhában. Azt meg mondjuk nem tudom, miért is érdekel ez engem... De egyszerűen bosszant már a puszta gondolat is, hogy James szétséget találhat a lakásomban. Szóóval... nappali! - Csak amennyire én téged! - mosolyodom el némileg zavartan. Talán mégsem volt olyan jó ötlet behívni? De már nem küldhetem vissza a "búra" mögé ezt a kék szemű istenátkát, szóval a legjobb, amit tehetek jelen esetben, hogy szembenézek vele. - Na és... mi újság? Remélem, McNeil normálisan bánt veled. - Nevetek fel halkan, kuncogva, miközben elnézem révetegen a random improvizált vetkőző-sót, mely minden egyes ilyen "esemény" velejárója volt és lesz is. Remélem normálisan bánt veled... fogalmam sincs, miért ez a megfogalmazás. Pedig első körben csupán Gas bunkó stílusa az ok, de így belegondolva... neeem, miért félteném én ezt a lükét bárkitől is?!
Meg kell hagyni, ezzel az almás-tőrös felállással majdnem olyan szexi, mint meztelenül. De tényleg, csak majdnem. A tekintetem követi a csutka útját és bár nem méltatom szóra a dolgot, elismerően biccentek a szép találatra. A kissé zavart mosolya még akár jó jel is lehetne. Nem tudom, furcsa az egész. Teljesen be vagyok zárkózva, és azt hiszem, hogy azon felül, hogy csalás lenne farkasként tapogatózni, nem is biztos, hogy jót tenne a lelkemnek, ha felmérném, pontosan mi játszódik le benne. Gas felemlegetésére és a nevetésre újfent vállvonással reagálok. - Meglepődnél. Annyira biztos jól bánt velem, mint veled... Semmi, de tényleg semmi éle nincs a megjegyzésemnek, bár gyanítom, hogy ez a Mágust most nem feltétlen érdekli. A történet alapján, amit mesélt, biztos lehetek abban, hogy jó kapcsolat van köztük, és mit szépítsem... Rendes volt velem, akárcsak vele szokott. Asszem. De persze ezt is félre lehet érteni, mi pedig Roxannel hajlamosak vagyunk elbeszélni egymás mellett ugyebár. - Mondjuk azt tegyük hozzá, hogy valamivel szolidabb keretek között zajlott le a nyálcsere, mint... Minek fejezzem be, pontosan tudja, hogy mire gondolok. Egy ideig még kerülgetni fogom a forró kását, azt hiszem. Nem ülök le, nem igazán csinálok semmit, csak a pólómmal a kezemben, félpucéran állok valahol a kanapé mellett, és alkalomadtán a nő kezében lévő tőrt fixírozom, már amikor nem nézek a szemébe. Annyi mindent kellene, illene mondanom. Vagy megbeszélnünk. Vagy a franc se tudja. Ráharapok az alsó ajkamra és mélyen beszívom a levegőt. - Esetleg... Arra gondoltam, hogy... Ha ráérsz, akkor valamikor igazán... Beszélgethetnénk. Gratulálok, Howard. Ennél szerencsétlenebb megnyilatkozásod nem is lehetett volna. Ha csak egy halovány esély volt arra, hogy Roxannek valaha is imponált az elérhetetlen, ám mégis tolakodó és magabiztos viselkedésem, akkor ezen az úton haladva záros határidőn belül fog kiábrándulni belőlem. Összeráncolom a homlokom, mert ez így nem lesz jó. - Még egyszer. Szóval beszélnünk kell. Színészi képességekből jeles. Végre a szavaim komolyságához mérten az arcom és a hangsúlyom is megfelelően harmonizálnak egymással, ahogy csípőre vágom a kezeimet, és kissé szélesítek a terpeszemen. Ez már egy hím.
Kissé lefagyok a mozdulatban, mikor Gas vele való viselkedését párhuzamba állítja azzal, ahogy velem viselkedik az őrzőtársam. Hát azértöö... ez most kissé zavaros, lássuk be. - Mint velem? - kérdezek vissza látszólag semmis, érdeklődő kis kérdéssel, holott nagy adag óvatosság rejlik e mögött, hisz ki tudja, mire is vonatkozott a kijelentés. Erősen meglepődnék, ha kiderülne, hogy McNeil nem csupán a hölgyek társaságában keresi a boldogságot. Nem mintha bármi közöm lenne hozzá, vagy a kelleténél jobban érdekelne a tahó. - Megnyugtatlak, hasonlóan szolid lesz a mai program is! - húzódik zavartságot leplezni hivatott, őszintétlen mosoly a képemre és még a tőrt is meglengetem kissé a kezemben, hogy esélye se legyen félreérteni a dolgot, esetleg csűrni-csavarni szavaimon párat a saját szájíze szerint. Már épp lépnék felé, hogy akkor hajrá apukám, essünk túl rajta, mikor megszólal, én pedig teljesen idiótának érzem magam a toporgós előrelépős félmozdulat miatt. Ezt tetézi a suta felvezetése, melyet megspékel a csípőre tett kar, a kisebb terpesz, illetve a határozott kijelentés. - Én... - ajkaim mosolyra húzódnak, majd tenyeremet a szám elé kell kapjam, ugyanis halk nevetés buggyan ki belőlem. - Bocsánat! - kénytelen vagyok elpillantani róla, de lássuk be, ez a beállás és viselkedés... Szusszanok párat, rendezem szívem nevetősen verdeső ritmusát is, majd rá pillantok. - Mit szólsz a most-hoz? Átváltozol, én elvégzem, amit el kell és közben beszélhetünk. - Meg akár utána is felőlem, ezen ne múljon. A haza terep valahol bátorságot ad, James jelenléte ugyan akkor megingatja ezt az egészet.
- Aha. Mintha ezer éve pajtik lettünk volna. Helyesbítem az iménti megfogalmazásomat, bár nekem eléggé sántít ez a fene nagy finomkodás. Jó, az egész helyzet túl van finomkodva, amióta csak odaálltam az ablaka alá, de... Mindegy. Lépjünk tovább. Csak kissé csücsörítve bólintok a szolid program ajánlatára. Végül is felfoghatom úgy is, hogy mintha akkupunktúrás kezelésre járnék, nem? Hát, nem. De ez legyen a legkevesebb. Egyébként most marhára nincs kedvem újra belemenni abba, hogy ugyan miért is nem kéne már vagdalnia a húsomat. Valahogy most annyira kevésnek és elenyészőnek tűnnek az ilyen dolgok. És úgy gondolom, hogy még ennyire se lesz számottevő a dolog, ha kibukik, hogy miről is akarok beszélni. Az ügyefogyott próbálkozásom, aztán Roxan nevetése és a határozottabb megszólalás után kicsit még talán jobban is elkomolyodok, mint kellene. Valahogy örülök neki, hogy Ő ilyen könnyedén veszi ezt az egészet, már csak azért is, mert így legalább még utoljára elmerülhetek pusztán a társaságának örömében, mielőtt robbanna a bomba. - Ööö, nem...? - nézek rá félszegen és felhagyva a vicces beállással, teszek hozzá egy lépést közelebb, bár még így se mondanám, hogy olyan nagyon tolakodó közelségbe kerültem volna. De fene tudja, hogy a történtek után mi számít tolakodásnak... - Az nem lenne fair, ha farkas alakban lennék és csak gondolatban vághatnám hozzád, amit akarok. Ha csak nem nagyon lép el a közelemből, akkor bizony kérem: nagy levegő, teljesen közel lép, kést markoló csukló finoman megragad, kés kivesz. Mindeközben persze szeretném tartani a szemkontaktust, egyrészt, mert én nem vagyok gyáva (annyira), másrészt pedig nagyon-nagyon érdekel, mit tudok kiolvasni a nő tekintetéből. Minden esetre azt tudom, hogy a bőrének érintése újfent valami elvont, beteges zsibongást idéz elő a pólusaimon, ahol hozzáérek. Grrá, a francokat már. - Gyanús a hallgatás. Oké, mindkét fél részéről, de akkor is az. Én meg nem vagyok az a fajta, aki az alkalmi kufirc után csendes magányra ítéli magát, mert fél a másik reakciójától. Suttogom halkan, mert hát szerintem egyáltalán nincs szükség ennél nagyobb hangerőre, ráadásul nem egy kastélyban vagyunk. A hangom komoly, amelybe némi kétség és félelem is vegyül. Igen, valahol félek, mert ez így nekem teljesen... Új. Ismeretlen. És a farkas fél a tűztől, azt hiszem. Talán hozzátehetném, hogy "csináljuk újra és meglátjuk, mit hoz ki belőlünk", de azt hiszem, hogy nem lenne túlságosan jó ötlet.
Tényleg mindegy most Gas, noha azzal vitáznék, hogy kell e vagy sem a húsa. Még akkor is, ha sosem vallanám be neki, hogy nem utolsó sorban azért kell, mert ez az egyetlen racionális indok, amiért a társaságát keresem és éppen ezért bármi ráhúzható, elrejthető eme indok mögé. - Nem? - kerekednek el kissé szemeim meglepetten a határozott visszakozásra, hogy aztán újfent mosolyféle üljön a képemre. Szóval hozzám vágna ezt-azt... Érdekes. Valahol félek a dologtól azért, de nem a haragja miatt. Attól tartok, hogy fájdalmat, csalódást okozok neki. Hülyeség, tudom. Ha közelebb lép, a tőr hegye finoman mellkasának feszül egy hirtelen, határozott mozdulat keretében, s nem engedi közelebb. Igaz, így is épp csak alkarom van felé kinyújtva, nem több. Közöttünk alig lépésnyi a távolság. Tekintetét elkapja barna pillantásom, s állom is az égkéken szikrázó, odaláncoló szempárt, miközben finoman kezemre fog és arra késztet, hogy engedjem el a fegyverem. Én pedig eleget teszek a kimondatlan kérésnek. - De engem ilyennek tartasz ezek szerint. Olyannak, aki képtelen szembenézni az illetővel, akivel volt egy kellemes estéje. - Van valamiféle kérdő él is a tekintetemben, még ha szavaimból nem is érezni igazán. A mondandó végén lesajnálóan ciccenek fel, hogy elhúzzam a kezem az övének közeléből és a késemért nyúljak, amit elszedett. - Ki kell ábrándítsalak, nem vagyok ilyen, egyszerűen csak lefoglalt a munkám. És most kérem vissza, aztán essünk túl az egészen. - Kérem finoman utasító éllel hangomban, kissé talán idegesen is, bár ezt inkább bőrömnek kipárolgásán, testhőmérsékletemen és szívemnek ütemtelen, heves verdesésén érezheti igazán.
Ó, igen. Azt hiszem, hogy újfent megint nagyon szépen elbeszélünk egymás mellett, de nem gond. Megszokhattam volna, ahogyan a fenyegető "eddig és ne tovább" fellépését is, amivel a mellkasomnak nyomja a kést. Szeretném rávágni, hogy gyerünk, tedd meg, szúrd csak belém... De ennyire nem akarok átmenni pincsibe. Még... - Pont ez az, hogy nem ilyennek tartalak. Ha csak ennyiről lenne szó, ha csak egy illető lennék... Akkor... - na, akkor mi lenne? - Nem foglalt volna le a munkád. Eddig se foglalt különösebben, ha arról volt szó, hogy miként húzzuk egymás agyát egy kicsit. Megint szar duma. Mindig csak ez a munka... Nem ér rá, mert dolgozik, nem szexelünk, mert munkakapcsolat, nem randizunk, mert munkakapcsolat... Remélem, a havibajának is megmondja, hogy most ne jöjjön, mert éppen el van foglalva a melóval... Visszaadom a tőrt, legyen vele boldog. De utálom ezt! Én tényleg úgy érzem, hogy felkészülök, rákészülök lélekben, ő meg le se szar. Valaki mondja meg, miért veszem ezt ennyire zokon! - Miért vagy ideges, Roxan? Sok a stressz a melóban? Incselkedek vele, ahogy érzem a megváltozott illatanyagokat és szinte hallom a gyorsabb ütemben kalapáló szívét. Persze hazudhat, vagy csavarhatja elég ügyesen a szavakat, de át fogok látni rajta. - Nekem nagyon súlyos döntéseket kellett meghoznom. - közlöm vele tárgyilagosan, és csak azért is a közelében akarok maradni, valamilyen úton-módon hozzáérni a kezéhez, mert az a legkézenfekvőbb. Kicsit mint egy hisztis gyerek, ám már nem suttogok, hanem éppen elég komolyan beszélek ahhoz, hogy a szemem játékos kékje megfagyjon egy kissé és ne csillogjon olyan fényesen, mint általában szokott. - És nem tudom, hogy ezeknek Te is a részese vagy-e vagy sem. Nem tudom, hogy rád mi vonatkozik belőlük. Jó, nem vagy a feleségem, hogy mindent megbeszéljünk előre, de... Basszus, Roxan, számítana neked, ha mással lennék? Ha mondjuk holnapután meghalnék? A kérdéseimnek olyan súlyuk van, hogy még én is megilletődöm, ahogy viszont hallom őket a fejemben, miután kimondtam őket. Kérdőn pislogok bele a barna szemekbe, amikről most már pontosan tudom, hogy amilyen haraggal teliek tudnak lenni, annyira lágyak és tüzesek is egyszerre, ha az embernek van olyan szerencséje, hogy megtalálja a hozzájuk vezető utat. - Csak ezekre válaszolj. Aztán szeletelhetsz. Aztán meg lelépek, mert ne haragudj meg, de egyenes válaszokat akarok, ha már itt szerencsétlenkedem és megalázom magam a hasonló viselkedéssel.
- Gyerekes vagy. - Jegyzem meg aprót szusszanva, hiszen - akármennyire is hülyén hangzik - eddig sem kerestem minden ok nélkül a társaságát és a munkám eddig (és továbbra is) a mindenem volt. Na meg vizsgáztatnom is kellett nagy örömömre nemrégiben egy tanoncot. A tőrt visszaveszem, annak kellemes melege nyugtatóan simul a tenyerembe, ahogy ujjaim kissé megfeszülnek cukkoló visszakérdezésére. - Majd mindjárt teszek róla, hogy legalább egy feladatot letudjak végérvényesen, ha így folytatod. - morranok felé rosszallóan, noha sosem lennék képes megölni sem őt, sem mást idegesség miatt. Ha puszta kedvtelésből, ész nélkül ölnék, akkor hasonlóvá válnék azokhoz, akiknek a felkajtatása a munkám, s hasonlóvá azokhoz a bundás vadakhoz, akik a falka törvényeit maguk mögött hagyva gyilkolnak. - Súlyos döntéseket? Te meg mi a francról beszélsz?! - nézek rá értetlenül a komolytalan fenyegetést követően, hiszen ezt nem tudom egyáltalán hova tenni. Lemaradtam volna egy etapról időközben? Ne már... Bosszantó dolog az ilyesmi egy olyan maximalistának, akinek az információk a mindenei. A kést tartó kezemet minden esetre leengedem, mikor közelebb lépne, mert mégsem akarom beleállítani - még. - Chh, még jó! - szemforgatok a feleséges dumára, hogy aztán némileg elkomolyodva, megkeményedő vonásokkal fürkésszem arcát, tekintetét a válaszok előtt. Nem felelek ugyanis azonnal: jól megfontolom a választ, hiszen érzem, látom, hogy súlya van a válasznak, miként a kérdések is mázsás súllyal rántanak a padlóig le. - Nem. És igen. - felelem végül röviden, tömören, noha az kissé sántít, hogy nem számítana. Úgy is mondhatnám, nem ez volt a teljes válasz, de nem bocsátkoztam bele, hogy jobban kifejtsem. - Nem alázod meg magad. Nem tudod, egyszerűen... nem. - Fejcsóválok, majd tenyerem finoman a mellkasára simít, ahogy eltolom magamtól és én magam is ellépek előle az ablak felé, amin az előbb még kiskutyás tekintettel befelé pislogott. A kinti sötét a képembe röhög, tükörképünket elém tárva. Az enyémet és az övét is. - Menj el, James. Sajnálom, hogy raboltam az idődet, de... menj el kérlek. Majd valaki más felkeres a hússal kapcsolatban. - feszültek meg izmaim és vonásaim kissé, ahogy az üvegen át néztem csupán őt, neki valójában hátat fordítva. Csak tudnám, miért érzem magam ennyire nyomorultul ettől az egész helyzettől? Miért húznak lefelé több tonnás súlyok a karjaimon, mellkasomon.
Arra, hogy gyerekes vagyok, csak ciccenek egyet. Na és akkor mi van? Ő meg nagyon igyekszik adni a frigid sztahanovistát, a baj csak az, hogy nagyon nem megy neki. Tudom, érzem a zsigereimben, és valami azt súgja, hogy akkor is pontosan ez lenne a benyomásom, ha nem lenne elérhető számomra a farkas minden érzéke. - Csak tessék. Felelem hűvösen a végérvényes letudásra. Nem csak próbálom jól előadni a dolgot, egyenesen tényleg úgy érzem, hogy képes lennék mozdulatlanul végigcsinálni az egész macerát, ami a végérvényes letudást illeti. - Igen, tudod a felnőttek nem csak robotolnak egész nap, hanem élnek, megélnek dolgokat és ez bizony néha baromira be tud kavarni. Igen, ez egy burkolt célzás arra, hogy szerintem Roxan azért olyan, amilyen, mert semmivel nem foglalkozik, olyan, mint egy katona. Pedig annyiszor mondtam már neki, hogy engedjen a gyeplőn, és a múltkor sikerült is, aminek ugyan szex lett a vége, de kérem: ne mondja, hogy nem volt jó! "Nem és igen". Fantasztikus. Kissé elcsücsörítem a számat és monoton, apró bólogatásokkal nyugtázom a kimondott szavait. Miként ő, úgy én is hagynék időt magamnak, hogy mit reagáljak erre. Hogy mit nem tudok? Zavart érzek az erőben, ifjú padavan. És akkor még cicázik is velem? Úgy szeretném, ha ezt a simítást nem ezért kaptam volna, vagy ha lett volna folytatás. De nincs, csak eltaszít ő pedig elvonul az ablakhoz. Követem őt a tekintetemmel, a sötét üvegen nézem az arca tükörképét, és ha nagyon jó vagyok, így talán sikerül újra elkapnunk egymás tekintetét. A szavait még legalább háromszor el kell ismételnem, hogy felfogjam őket. Persze, érzem, hogy valami iszonyat zavart lett hirtelen - bennem is, és benne is. De számomra már az feldolgozhatatlan, hogy eljutott arra a pontra, hogy ezeket a szavakat kimondja: akkor is, ha nem gondolta őket annyira komolyan. Mert ugye... nem? - Mással vagyok. - a hangom monoton, halk, szokatlanul érces és rekedt. Hagyok egy falatnyi szünetet, na nem azért, hogy fokozzam a dolog drámaiságát, pusztán nehezen jönnek a szavak, miközben úgy érzem, hogy összepréselődik a tüdőm. - A múltkor... Az étteremben... Arról beszéltünk, hogy aljas dolog elvenni egy ember életét. Hát... Én most megmentettem valakit ahelyett a lány helyett. Van egy kölyköm. - nagyot nyelek, bár nincs mit, mert nyálam az továbbra sincs - És igen, lehet, hogy meg fogok halni, mert hamarosan egy volt Alfával kell megküzdenem. És... Széttárom a kezeimet, felemelem a levegőbe, majd hagyom, hogy puhán csattanjanak a lábszáramnak ütközve. Teljesen ledózerolva érzem magam Roxan, ugye tudod? - ... ez van, Roxan. És ha... sajnálom, ha téged ez nem érdekel, mert csak egy kibaszott munkakapcsolat van.. azaz bocsánat... VOLT közöttünk, de én... - bazmeg, bazmeg, bazmeg, hogy miért csuklik el a hangom - Fontosnak... érzem, mert valamiért bennem az van, hogy rád is tartozik. Tennék egy kósza lépést felé, de aztán meggondolom magam. Hátat fordítok neki, és bár egyetlen sejtem sem akar csak úgy kisétálni innen, mégis van rá egy jó okom: nem akarom elbőgni magam itt. - Sajnálom. Suttogom, amikor éppen elindulok, aztán nagy csapással becsukom magam mögött az ajtót.
- És boldog vagy ezzel a mással? - szaladnak ki önkéntelenül is a szavak ajkaimon, hogy a tükörben James félmeztelen alakját figyelve hallgassam a szavait. Van egy kölyke és erről szart se szóltak nekem... vagy az informátorok rendszerében van a bug, vagy a vezetőség nem adta ki a dolgot. Akárhogy is, nehezményezi a lelkem a dolgot, de talán jelen helyzetben minden apróság sértő, fájdalmasan hasító éllel képes testem mélyére, lelkembe hatolni. Ez a megküzdős dolog is. Mi az, hogy kell? Miért neki? Annyi más erős hím van a falkában, miért pont ő és ki a franc ez a volt alfa? Sednával...? Esetleg Joséval? Mégis mi a francért?! Kérdések tömkelege száguldozik bennem, mintha valami elcseszett sztráda lenne az elmém... ahol egyszeriben beáll a dugó, minden megtorpan, ahogy vonásaim megszilárdulnak és kiejtem a vészjósló, kemény szavakat. - Én is sajnálom. - nyelek nagyot, továbbra is az üveget fikszírozva, s látom, ahogy megindul. El a lakásomból. El az életemből is talán, magával víve egy darabot a lelkemből. Persze, ilyenkor is a legtriviálisabb dologra kell felfigyelnem: a pólója a kanapémon hever. És... én nem akarom igazán valójában, hogy elmenjen. Hogy így menjen el. - James, állj meg! - fordulok utána sietősen, s mintegy ösztönösen, az első eszembe jutó megállítási módszert választom: lebénítom egész testét a mozdulatai közepette, mikor már épp nyitná az ajtót. - Azt hiszed, csak neked nehéz ez a helyzet? - suttogom félhangosan, miközben indulatosan kapom fel a felsőjét a kanapéról és indulok meg arrafelé, ahol ő áll. - Fel sem fogod, mennyire... ijesztő az, amikor fogalmad sincs, mit is kellene tenned egy adott helyzetben, mert mint az egyetlen személy, aki esetleg megérhetné, te folyton csak azt érezteted, mekkora barom vagyok, mennyire máshogy kellene hozzáállnom és a képembe vágod most is, hogy nem érdekel! Igenis érdekel, de én ettől még... nem tudok megváltozni. Nem is akarok igazán. - Nyelek nagyot és nem tudom eldönteni, hogy mérgemben vagy keserűségemben remegek, miközben már a lebénított Jamesszel szemközt állok, kilépve az ajtóba, hisz csak ott férek el a küszöbön. Hátamon a hideg futkároz, hajammal a hűvös északi szél játszik. - Én nem fogok beállni a csitrijeid közé a sorba és tépni magamnak egy számot... - nevetek fel halkan, keserédesen, mire az eddig szemem szegletében ülő forró könnycsepp legördül arcomon. - És most még ez is, basszus... - hehegek újonnan, szabad kezemmel szememet törölve meg újabbat nyelve, hogy aztán egyetlen mozdulattal "szabadítsam ki" a bénulás fogságából a másikat. - Tessék. - nyújtom neki a felsőt. - És amúgy meg isten óvja azt a kölyköt, amelyik a tiéd. - Jegyzem meg további könnyeket elnyelve, némileg zavart mosollyal. Most, hogy ezt kiadtam magamból, már mehet, ha akar. Ja, hogy ahhoz félre kellene állni az ajtóból...?
A kérdését válaszra sem méltatom. Nyilván azzal is lehetne dobálózni, hogy nem véletlenül érti félre az egészet. Igen, mással vagyok, mert kölyköt nevelni rohadtul elcseszett meló, ami egy csomó ragaszkodást és törődést előhoz az emberből, de ezt persze ő sose fogja egy kicsit se átérezni. A munkája nem szereti viszont, ugyebár... Oké, megbeszéltük. Én is sajnálom, ő is sajnálja és most már tényleg le akarok innen lépni, mert veszettül nő a gombóc a torkomban, és egyszerűen nem bírom tovább. Az pedig tényleg fel sem tűnik, hogy amúgy nincs rajtam felső. Nem, James nem áll meg - ezek után már végképp nem akar megállni, legalább is a legközelebbi kocsmáig biztosan nem. Fel kéne hívnom Darrent... Azokban tök mindegy, hogy én mit akarok, mert ugyebár mindig a nők győznek: a tagjaim hirtelen mintha tonnás betonnal lennének kiöntve. Megrekedek a mozdulatomban, és még pislogni se igazán tudok olyan könnyedén, ahogy egyébként kellene. Bevallom őszintén, hogy rohadtul pipa vagyok, amiért varázslatot használt. Ismer már, az első jó szóra ugrom egyből, neki meg aztán főleg, arról viszont nem tehetek, hogy szerintem túl messzire ment, és kitessékelt a házból, a múltjából... A pólómmal a kezében áll meg előttem. Te úr isten... Bár lehet, hogy tudok beszélni, mégis bennem reked minden szó, érzés, gondolat, amit a következő néhány másodperc tartogat. Se én, se a farkasom nem bírjuk elviselni, ahogy megerednek Roxan könnyei, és ha ez lehetséges, úgy igyekszem minél magasabb pontra nézni, és úgy hagyni, hogy a saját könnyeim legördüljenek - amik elfedése érdekében a bénítás miatt semmit sem tehetek, és ettől még szarabbul érzem magam. ~ Én nem akarom, hogy megváltozz. Soha-soha-soha nem akartam. Csak azt, hogy egyszerűen fogadd el, hogy nem mondja ki egyetlen szabály sem, hogy bűn szeretni valakit. ~ Inkább gondolatban beszélek hozzá, mert nem tudom, hogy képes lennék-e a varázslat alatt megszólalni, így nem is kísérletezem inkább. A csitris mondata gyakorlatilag pofán vág. Ezt azért nem vártam volna, pont tőle. Hát nem kajtattam utána épp eleget? Hát nem volt eléggé nyilvánvaló, hogy csak csettintenie kellene és én itt ülnék a küszöbén? Roxan, te tényleg annyira hülye vagy és én tényleg annyira nem akarlak itt hagyni... ~ Heheh... Én téptem neked... Mindig is a tied volt egy 1-es. Egyébként meg... mit számít? Ha nem érted, nem érzed, hogy mit akarok "mondani" már hónapok óta... Azt hiszed, nekem számít ez? Hogy kétszáz év alatt nem keféltem eleget? Ahj, Roxan... ~ Igen, most én vagyok az, aki egy kicsit köcsög, mert nem fejezi be a gondolatot. Inkább még magam előtt se akarom kimondani, esetleg beismerni, hogy a "kapcsolatunk" elején talán még ő is egy lett volna a sok közül, de aztán idővel ember és farkas is... Elmebeteg és mazochista módon letette mellette a voksát. Szar ügy, de ez van. Attól még vannak szép nők, lesznek is, és minden gond nélkül hazaviszem őket továbbra is - mert én se tudok és nem is akarok megváltozni. De attól ő még több ennél számomra, és talán elég lenne azt mondja, hogy... Valamit. És szerintem nem lenne nagy teher lemondani másokról. A bénítás eltűnik, olyan hirtelen, hogy majdnem összecsuklom. Az első dolgom, hogy megpróbálom letörölni a képemről a terhelő bizonyítékokat, ami a sírásomat illeti. Átveszem a felsőt, a jó kívánsága pedig nem érdekel. Mármint... Tudom én, hogy veszélyes vagyok, de akkor se ez a legnagyobb baj. - Nem vagyok jó apa. Ezzel tisztában vagyok. De szerintem ez most baromira nem ide tartozik. Felsóhajtok, rájövök, hogy "útban van", és talán ez motivál arra, hogy megpróbáljak odanyúlni az arcához és szomorú mosollyal letörölni a könnyeit. Egy kicsit... Ha nem engedi vagy elüti a kezem, akkor nem firtatom tovább a dolgot. De ha mégis közel enged magához ennyire, akkor vagyok olyan sóvárgó és falánk, hogy ne érjem be ennyivel. Ekkor a kezem finoman az álla alá csúszik, hogy feljebb emeljem, magam felé fordítsam a tekintetét és... veszettül meg akarjam csókolni. De csak a gondolattal játszom el, ahogy idegesen megnyalom a szám és helyette csak egy féltő csókot adok a homlokára, de szerintem ebben... Ebben minden benne van, amit eddig mondtam, és az is, ami még gondolatban sem fordult meg konkrétan a fejemben. - Ha bármi történne... Csak... Az a legfontosabb, hogy sose gondold azt, hogy valaha is strigulaként tekintettem rád. Reszketeg sóhaj szökken ki az ajkaim közül, és ha nem lenne ennyire fajsúlyos a helyzet, komolyan röhögnék a saját elpuhult és reménytelen szentimentalizmusomon. Eleresztem - vagy ha nem volt lehetőségem megérinteni, akkor csak egyszerűen kérdőn nézek rá, hogy akkor most félreáll-e. Kienged-e. Én nem fogom félrelökni vagy megkérni, hogy álljon arrébb. Ő küldött el, én nem akartam menni. Szóval most még egyszer meghozhatja a döntését és bármi is lesz, én tiszteletben tartom.
Elmém némileg tisztább, a bennem felgyülemlett feszültség a kimondott szavakkal együtt úszik köröttünk, - már nem engem mérgez belülről. Éppen ezért szavai is másképp csapódnak le bennem, mint pár perccel ezelőtt tették volna. Nem is felelek: emésztek. Szánalmasak vagyunk különben. Két komolynak kikiáltott felnőtt civódik és "bőg". Fantasztikus, mondhatom... - De kitartó vagy és mindent meg fogsz tenni a kölyökért. - Fűzöm hozzá, mert sokkal egyszerűbbnek tűnik bármi másról beszélni, mint az előbbi kirohanásról. Még szipogok olykor-olykor, csuklómmal és kézfejemmel törölgetve könnyeimet - éljen a vízálló smink! - de már alább hagy az előbbi könnyáradat is. Nem igazán szeretem, ha esik... Szerencsére (?) futó zápor volt. Amennyire menekülnék a témától, James éppen annyira nem akar ereszteni, egérutat adni számomra. Érintése kellemesen perzselő, hogy valamiféle nyugalmat árasztó melegség árad szét tőle az emberben. Nagyot nyelek és felpillantok rá kérdőn-kérőn, s lássuk be, kissé talán értetlenül is. Ijesztő, ha az ember elveszettnek érzi magát. Ettől talán a tehetetlenség és a magány rosszabb talán. Lehunyom szemhéjaimat lágyan, ahogy közelebb hajol és homlokomra csókol. Ajkam szeglete megremeg, magamban pedig erősen, sietősen mantrázok egyetlen mondatot, mintha csak ige lenne, varázserővel: "Nem sírok." - Nem fog. - szusszanok elhalóan, s közelében még a hűvös kinti levegő sem képes kijózanítani, ugyanis a következő pillanatban tenyereim arcára siklanak, közrefogva férfias képét. - Ha mégis, akkor az Ősök legyenek kegyelmesek az illetőhöz, aki kárt tesz benned. - oké, tudom, nem ezt várta sem ő, sem más. De valahol ez is egyfajta vallomás a magam elcseszett módját, főleg, hogy fojtott, vágyteli csókkal nyomatékosítom a dolgot, melyet nem sietek el, ha rajtam múlik.
Nem tudom, hogy Roxan tényleg hisz bennem, amikor a kitartásomról beszél, vagy csak azért mondja, hogy ne tűnjön úgy, hogy nem figyel rám. De nem is érdekel. Ezerszer fontosabb dolgokról van szó, mint arról, hogy farkasként szimatoljak, és így szedjem ki belőle az igazat. Mert ugyebár mindjárt eltűnök, kilépek ebből a házból és nem is jövök vissza soha többet... Hogy mi fog történni, azt még én sem tudom. Csak egy teszt lesz, ez színjáték, de attól még úgy vagyok vele, hogy ez Infamia baromira nem játék, és sosem lehet tudni, mire hogyan fog reagálni. Mondjuk nincs időm arra, hogy sokáig ezen filózzak, mert megérzem a nő kezeit az arcomra kúszni és én hagyom, hogy úgy irányítsa a hülye fejemet, ahogy ő jónak látja. A szemei kemény és megrendíthetetlen bizonyosságot árasztanak, miközben egy elég sajátos esküvel pecsételi meg a pillanatot. Persze valahol eléggé riasztó a kép, hogy esetleg képes lenne értem, miattam felvenni a harcot valakivel. Nem akarom én ezt, nem is várom el, de... Tudom milyen, tudom mennyire harcias és teljesen felesleges lenne leállnom és vitába szállnom vele, hogy márpedig maradjon csak a fenekén. Úgyhogy beletörődöm abba, hogy jobb lesz, ha tényleg vigyázok magamra, ha nem akarom őt is veszélybe sodorni. Nem, abszolút nem számítok arra, hogy meg fog csókolni. Éppen ezért az első pillanatokban nem is nagyon tudok vele mit kezdeni, annyira meglep a dolog, de amint túl tudok lépni a megilletődött, kisfiús zavaromon, felfogom, hogy zakatol a szívem, úgy azon nyomban felveszem a csók ritmusát. Közben a kezeim önkéntelenül csúsznak a nő hátára, birtokló erővel szorítva magamhoz a testét. A jobb kezem éppen csak annyira szakad el tőle, hogy hátranyúljon, becsapja az eddig nyitott hátsó ajtót, hogy aztán nyugodt szívvel "lökhessem" Roxan hátát a hideg fának. Annyi mindent szeretnék mondani. Például, hogy nem akarok elmenni. Kérlelném, hogy ne küldjön el. Közölném vele, hogy adjon át másnak, de attól még engedje, hogy lássam. Elmondanám, hogy mennyire itt akarok aludni, és ezt nem kötöm össze azzal, hogy (jó szokásomhoz híven) szex is legyen a dologban. De inkább hallgatok. Beszéljen helyettem a csók, és az, hogy nem bírom levenni a tenyerem a testéről.
Ahogy magához húz, engedelmesen simulok mellkasommal az övéhez, szinte a lehetetlennél is közelebb... egy papírlap sem férne el közöttünk szerintem. Hátam az ajtó fájának feszül, minek következtében én meg "fogságba" esem, de nem is nagyon akarok szabadulni James ajkainak béklyóitól, melyek nemcsak, hogy beszédesek és többet mondanak bármely szónál, vágykeltőek is, oldalamon, hátamon felszaladó simításáról nem is beszélve. Mohón kapok újra és újra ajkai után, hogy aztán pihegve hajoljak épp csak annyira el, hogy levegőhöz jusson oxigénhiánnyal küszködő tüdőnk. Homlokomat az övének döntöm, ha hagyja. - Nem akarom, hogy elmenj! - szalad ki belőlem a legőszintébb (és legátgondolatlanabb) mondat, ami elsőre eszembe jut. A többi esetében már pörög az agyam is, az meg, mint láthattuk, eddig nem sok jóra (?) vezetett semmiben, ami James-szel kapcsolatos. - Két hónapig totál biztos voltam a dolgomban, erre besétáltál ezen az ajtón és... rohadék vagy, Howard, remélem, tudod. - Kuncogom halkan, újra ajkait simítva ajkaimmal, s ha rajtam múlik lágy csókot eszközölök újfent. Valamint ráfogok egyik kezemmel a felfelé araszoló karjának csuklójára, még mielőtt istenesen elbízná magát bármivel kapcsolatban is. Javíthatatlan ez a pasas, komolyan mondom... - Tuh..tudom, hogy bénán hangzik, de adj egy kis időt, míg lerendezem magamban ezt a... ezt a mindent. - Pillantok fel rá és hacsak nem támad hirtelen távozhatnékja, én sem fogom küldeni. Sőt. Ha már marad, bebizonyíthatja, mennyire nem ragaszkodik a szexhez egy estében. Cserébe remek vacsorát is kap. Szerintem remek ajánlat! Már csak azért is, mert addig sem kell nélkülöznünk egymás társaságát.
[időben Ashley költözése és Steven nálam tett látogatásának másnapján]
Fogalmam sincs, hogy kerültem ágyba, csak azt tudom, hogy mocskosul rosszul ébredtem és mindent megadtam volna egy inasért, aki ágyba hozza a fejfájás csillapítót, némi kávét és esetleg meg is fürdet. De inas híján kénytelen voltam mindezt magamnak intézni... és el is ment vele a délelőtt, a délutánt pedig azzal töltöttem, hogy rendet raktam a tegnap esti iszogatás után, elvégre arra már nem volt akkor erőm, miután Steven távozott - ne kérdezze senki hogyan és mikor - hogy a poharakat és megüresedett üvegeket helyre tegyem, na meg a nappaliban uralkodó párnadobálós, kilöttyentett piától ragadós üvegasztalos állapotokat rendezzem. Szerencsére nem felejtettem el, hogy vacsorára a testvéreimet vártam, így a kaját is időben elkezdtem főzni. Az persze, hiába lesz akármilyen jó, a nővérem hatvanadszorra is el fogja mondani, mennyire elcseszem itt az életemet, mire a bátyám rákontráz, hogy menjek vissza hozzájuk, az ő falkájuk milyen jól megvan a helyi őrzőkkel, nézzek csak rá meg a nővérkére. Hát hogyne! Még csak az hiányozna, hogy belefolyjak a kelleténél jobban bármely falka életébe. Jó nekem itt, így! Így is épp eléggé elcseszett a helyzet, már ami Howardot illeti, meg úgy általában a hegyieket. Régen mi is sokat iszogattunk együtt, mostanában ez valahogy elmaradt... Mintha elfelejtettünk volna, hogy alapvetően barátok vagyunk és nem ellenségek. Ha már a barátoknál tartunk... épp az előbb hívtam át Darrent és Ashleyt - utóbbit burkolt békítési szándékkal, hogy lássa, nem feltétlenül vagyok egy farkasevő kannibál - na meg James-t, ha már így alakult. A nővérem ugyanis épp az imént telefonált, hogy mégsem tudnak jönni, halaszthatatlan probléma adódott a protektorátuson. Én megértem, komolyan... de miért akkor kell erről szólni, mikor az utolsó szalvétát helyezem el a terítéken?! Ráadásul, mi a francot kezdtem volna egy hadseregnyi kajával - a bátyám elég beles, mióta farkas lett - ha nem lennének a drága ismerőseim, akiket áthívtam. Így végül még egy terítéket hozzácsaptam a dologhoz, majd szusszanva simítottam le ingemet, hajamat pedig hátra a vállaimról, miközben körbepillantottam a lakásban. Tökéletes. Semmi nyoma a tegnapnak, legfeljebb annyi, hogy italra nem fogok tudni nézni a vacsora közben, de azt hiszem, ez a legelhanyagolhatóbb tény jelen helyzetben.
Szar ügy lenne bevallani, hogy éppen mit csináltam, amikor csörgött a telefonom. Szóval elsőre nem vettem fel, de aztán visszatelefonáltam. Akkor meg foglalt volt. Minden esetre valahogy csak sikerült elérnünk egymást, és feltette a kérdést, hogy akkor most átmegyek-e vacsizni, avagy sem. Egy elnyújtott, hosszú ööö-zéssel néztem égig a testemen, és rájöttem, hogy nem feltétlen vagyok társaság kompatibilis perpill, azonban ahogy felmerült Darren és Ashley neve, a szemeim hirtelen csillantak fel. S bár tulajdon kényelmességem és lustaságom szűzlányként sikongatva tartott volna a saját négy falam között, a szituációból eredő már-már komikus él (amely könnyedén fordulhat tragikomédiába később) felkeltette az érdeklődésemet. Adjon egy órát - kértem szépen, mert az nem járja, hogy majd úgy megyek társaságba, hogy előtte nem készülök fel. Ez kérem úgy nézett ki, hogy 50 percig zuhanyoztam, öltöztem és lőttem be a hajamat, választottam megfelelő ruházatot, kiegészítőket és parfümöt. Aztán cipőt. 54 perccel a hívás után ott álltam a bejáratnál, mint egy gyászhuszár, talpig feketében. Elgondolkodtam, hogy akkor ez most mennyire patent így, de a fekete ing annyira rég volt rajtam, amennyire jól áll, ahhoz mást meg nem nagyon lehet felvenni, szóval... 55 perc. Rongyolok a kocsimhoz, ami természetesen fekete, beszállok és mint az őrült, úgy hajtok át azon a néhány utcán, ami bennünket elválaszt. 62 perc múlva kanyarodnék befelé Roxan utcájába, de basszus, nem hoztam semmit. Baszki. Jó, tuti nem várják el, de... Argh. 66 perccel a hívás után sorban állok egy kisboltban, két üveg borral, Martinivel és egy kölyökpezsgővel, amivel egésze biztos, hogy hülyét csinálok majd magamból, de nem tudom, hogy Darrennel most mi a helyzet, ihat-e a gyerek társaságba, meg ilyenek. Hát basszus, legfeljebb szétlocsoljuk a szőnyegen. A 70. percben a már éppen zárni készülő virágüzlet felé rohanok (ezért zuhanyoztam, mi?!), és nagyon szépen kérem az ott dolgozó nénit, hogy ugyan adjon már nekem kettő szál virágot, nem kell becsomagolni,meg semmi. A fajtája sem érdekel, a lényeg, hogy az egyik legyen fehér, a másik pedig lila. Kiegyeztünk rózsában, bár morogtam az orrom alatt, hogy vajon ennél klisésebb típust esetleg nem tudott volna kitalálni? 82 perccel a hívás után szinte ideggyengén és kimerülten nyomom meg a csengőt az orrommal Roxan háza előtt, ugyanis a kezem tele van pakolva mindennel, a virágok pedig a száruknál fogva lógnak a számból, a fogaim közül. Nem is figyelek semerre, fel se tűnik, ha esetleg Darrenék már megérkeztek, vagy sem. - Boff a kéféfér', efeket ne-ed hoftam... - kezdek bele, ha Roxan nyit ajtót és megvárom, amíg legalább a virágokat kiveszi a számból, vagy elvesz valamit a kezemből, hogy azokkal megfoghassam a virágokat - A fehér a tiéd. Bahh... Izgalmas lesz, de ide a rozsdást, hogy legalább három olyan pillanat lesz, amikor bele fogok röhögni a kajába... Huh... - túrok bele a hajamba kifújva magam, de azért hadarok tovább, mint állat - Mit főztél? Tesódékkal mi van? Azért remélem minden... - egy gyors cuppanás az előszobában, aminek pusztán az az oka, hogy megpróbálok "apuci épp rohanásban hazaesik" stílusban egy gyors csókot nyomni a nő ajkaira - ... okés, és nincs semmi gáz. És akkor nagyjából most jutok el arra a pontra, hogy szusszanok, és megpróbálom felfogni a helyzetet, körbenézni, felmérni a terepet, lepakolni esetleg vagy valami. Akár itt vannak Darrenék, akár nem: az szinte biztos, hogy egy ilyen szélvészhez hasonló belépő hatására az a pár perc késés már nem is olyan lényeges...
*Az igazság az, hogy nem voltam jól. De hát, miért is lettem volna? De ez most nem számított. A szobámban voltam és épp a Hupikék Törpikéket néztem, mikor Darren bekopogott. Néztem... az kicsit túlzás, hisz csak bámultam a tv-t és csak azért tudtam, hogy mi van benne, mert már kismilliószor láttam. Darren szavaira felkaptam a fejem, mely szerint vacsorára vagyunk hivatalosak. A ciki az volt, hogy még mindig nem tudtam a szemébe nézni, bár valószínűleg nem vigasztalja az sem, hogy máséba sem. Egy gyors zuhany, némi fésülködés és azaz idióta ruha... már egy jó húsz perce szórakoztam vele, mire mérgesen feladtam a dolgot és átvánszorogtam Yettához, hogy segítsen felvenni mert nem találom sem az elejét, sem a végét ennek a göncnek. Hát na... nálam megáll a tudomány ott, hogy nadrág és póló. Nem akartam, hogy Jenny segítsen vagy épp Darren, lévén, hogy az ezüst lánc okozta sebek ott díszelegtek a testemen, a mellemnél, a hasamnál és a csípőmnél örökre megfog maradni. Yetta, meg talán nem tesz fel kérdéseket. Nem voltam benne biztos, de akkor nem is sétáltam volna le hozzá ha nem lett volna meg a remény. A ruhához, volt egy magassarkú is a készleten. Nah de ennyi is volt az összes női holmi, ami található volt nálam. Vagyis ilyen... csajos. Ez is csak azért, mert a ruhát Jamestől kaptam és ha már vacsora, hát próbáljam ki ezt is, ahogy mondta.
- Sosem fogom megérteni, hogy a nők ebben mit találnak kényelmesnek. * Morogtam Darrennek, mikor kiszálltunk a kocsiból. Béna épp nem voltam még ebben sem, csak kellemetlenül éreztem magam. Szőke tincseim ki voltak engedve, lévén, hogy fél kézzel nem tudok kontyot csinálni, meg mást sem. A bal kezem, mely szilánkosra lett törve pár hete, be volt gipszelve és rögzítve, a jobb csuklómon látszott a bilincs nyoma, de azt egy kék szalaggal takartam el, mely rögtönzött karkötőként szolgált. Nyakamban pedig ott lógott az érme medál a bika nyomattal, más ékszer nem volt rajtam, az ezüstre még csak rá sem bírtam nézni, nem még, hogy viseljem. Az ajtón bekopogva vártam, hogy Roxan kijöjjön és Darren után én magam is köszöntem a nőnek.* - Jó estét Roxan. Köszönöm a meghívást. * Mosolyodtam el halványan, de annyi élet volt benne, melyre még a semmi is túlzás volna. Pontosan érkeztünk, hisz Darren sem, pepecselt sokáig és vártuk Jamest. Apu hozott-e valamit, azt nem tudom, de ahogy bent voltunk már ismét a csendbe burkolóztam és közben a pajzsom is felhúztam. Igen, volt haszna annak a két hétnek, míg nem érintkeztem senkivel.
Mikor újra megszólal a csengő nem kell látnom, hogy tudjam ki jött. Tudtam, hogy itt lesz James is és talán ha társaságban vagyunk, akkor nem fog a vesémig látni hisz mással lesz elfoglalva. De örültem, hogy itt lesz, rég láttam és mi tagadás, hiányzott is. Ahogy meghallom a szavait, ösztönösen, szinte észre sem veszem, hogy vigyorra húzódnak az ajkaim. Mikor körbetekint felállok és teljes valómban láthat és csak nézem az arcát - a szemeibe nem, arra nem vagyok képes -, hogy mit vállt ki, hogy viszont látja a ruhát amit kaptam Tőle. Odasétálva, már nem vagyok olyan kicsi, hála a cipőnek és egy puszit nyomok az arcára. * - Késtél... * Mosolygok rá szavaim közben és visszasétálok oda, ahol eddig voltam, hogy Darren is tudja köszönteni a másikat. Hát na... James kelendő árú és bizonyára Darren is szeretné megölelni vagy valami.*
Őszintén szólva eléggé megcsömörlöttem a saját rossz hangulatomban és a mindenfélés-csak-nem-darrenes viselkedésemben... a totális szétcsúszásomban, már tényleg untam. Főleg úgy, hogy közben feleljek meg ennek, annak, amannak, legyek ilyen, olyan, amolyan, csináljam ezt, azt, amazt úgy, hogy közben mindenki ki legyen elégítve. Mi vagyok én, kurva? Oké, hogy a falkát szolgálom, de attól még én vagyok a csúcson, és csúnyán szólva az van, lesz, amit én mondok. Akinek meg valami nem tetszik, az így járt. Próbáltam magam minden fronton helyre tenni, és ebből azt hiszem az lesz, hogy könnyedebbre veszem a figurát és pár dolog bizony ha nem is telibe, de félig ejtve lesz. Segítek én és próbálok valami jobbat kiharcolni, de azzal semmire se megyek - és így a falka sem -, ha roncsot csinálok magamból, szóval fék. Azt már listáztam, hogy milyen vagyok eredetileg, most akkor viselkedjünk is normálisan... mármint magunkhoz mérten. Ja, a farkasom is. És mit csinál a farkas fia szabadidejében? Kártyavárat épít a nappaliban a dohányzóasztalon. Kellett valami, amivel foglalkozhattam, amire figyelhettem, miközben teljesen máson pörögtem agyban: az anchorage-i kiruccanáson és a beszélgetésen Castorral. Egy részem kezdett megnyugodni, egy másik viszont pont ettől lett izgatottabb. Mindegy, már biztosan körvonalazódott bennem, hogy mit és hogyan, már csak a mikor maradt kérdésképp, de valószínűleg azzal se fogok sokat várni...
A váramat az asztalra tett telefonom rombolta le. Levettem róla a hangot, de rezgőre állítottam, így mikor Rox hívott, az asztal is belerezdült, a váram pedig alkotóelemeire hullott egy pillant alatt. Ha babonás lennék, ezt egy pokolian rossz ómenek venném, s ha a nő rossz hírt közölt volna, akkor lehet azzá váltam volna. Vacsora? Egy élénk "naná"-val válaszoltam, kértem némi időt, hogy összeszedhessük magunkat, majd elköszöntem és mentem, hogy Ashleyt is ugrasszam. Felvettem egy fehér inget, aminek egyből feltűrtem az ujját és a felső két gombot szabadon hagytam, magamra kaptam még egy sötét farmert, meg a bakancsom, és ennyi, felőlem indulhattunk, de Ash-nek macerásabb volt a ruha. - Hű a mindenit! - néztem egy nagyot, mikor megláttam, mert tőle ez azért nem volt megszokott és tényleg nagyon csinos volt. Nem akartunk késni, úgyhogy bőrdzseki fel, slusszkulcs kézbe és mehettünk is. Odafele útba ejtettem egy boltot is, ahova beszaladtam venni egy doboz bonbont meg egy üveg tojáslikőrt, aztán száguldhattunk is tovább. A vezetési technikám még mindig hagyott kívánnivalót maga után - pontosabban a kresz-ismeretem, de már vállalható volt és nem paráztam attól, hogy volt mellettem valaki az anyósülésen.
- Nem a kényelemért veszik fel - mondtam somolyogva é örültem, hogy nem látott a fejembe, mikor kiszálltunk Roxan házánál. Kopogtattam, s mikor a nő ajtót nyitott, elmosolyodtam. Örültem ennek a vacsorának, és némi felhőtlenséget szerettem volna. - Szia Rox! - köszöntem és puszit nyomtam az arcára. - Ezeket neked hoztuk, a bonbon sima csokikrémmel töltött, valami isteni - mondtam, a piához viszont nem fűztem kommentárt, mert csak annyit tudtam volna, hogy lövésem sincs, mennyire szereti, ezt pedig nem valljuk be. Belépve levettem a dzsekim és ahova lehetett felakasztottam/letettem, majd oda csüccsentem, ahova Roxan mutatta, ha meg enyém volt a választás, hát befoglaltam egy helyet. - Jól néz ki - néztem végig az "étlapon", s mélyet szippantottam a levegőből. Jöhetne már Jimbo! Jimbo nem jött, ami azt illeti, elég sokat késett - legalábbis a gyomrom szerint. Mikor megérezem az energiáit szinte hangosan is felsóhajtok, nem fogunk éhen halni! A belépője sietősre sikeredett, mintha ezzel próbálna némi időt visszanyerni, ami amúgy lehetetlen, de ki tudja, hátha erre is képes. Miután Roxant kifaggat és "apuca hazaért"-esen köszöntötte, majd Ash is üdvözölte, én is odaléptem hozzá és megöleltem, barátian lapogatva közben a hátát - picit talán erősebben, mint szoktam, éhes voltam már. - A szemöldöködet szedted, vagy mi? - kérdeztem ölelés közben, halkan, de az se zavart, ha lányok is hallották, egyébként se volt igazán szemrehányó. - Rox, ugye azt mondtad, hogy az utolsónak érkező mosogat... Nem, nem mondott ilyet, de reméltem, hogy egy picit bosszús a késés miatt, szívesen néztem volna, hogyan mosogat egy halom tányért, edényt, evőeszközt és poharat JLH. - Kölyökpezsgő? - pillantottam az üvegre, majd hitetlenkedve toltam el magamtól Jamest. - Beteg vagy? - A másik kérdésem az lett volna, hogy anti-alkoholista lett-e, de ez most majdnem egyre megy.
//Hosszabb lett, mint szerettem volna, bocsi. o.o//
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 12, 2013 5:55 pm-kor.
A kocsi megállását követő jellegzetes zajokból arra következtettem, hogy Darrenék megérkeztek, még talán kicsit elébb is, mint vártam, lévén pontos időt nem mondtam, csak hogy hét óra körül. Szinte már szelíden - lehet valakinek szelíd mosolya az én vonásaimmal? - mosolyodom el, ahogy ajtót nyitok. - Szervusz Ashley! Igazán nincs mit.- A mosoly marad, hagy lássa, nem vagyok én kannibál. Noha a ruhájára azért kissé felszalad gondolatban a szemöldököm. És még csodálkozik, ha valami agyonkényeztetett picsának nézik... Mondjuk a két férfiból kiindulva nem lep meg, hogy az is a kislány. Steven eléggé ki volt tegnap, fontos neki a lány. Hjaj, a tegnap... au. - Heló Darren! - Vagy hívjam inkább őfelségének? Ugyan már! Attól, hogy atanerk lett, a mi kapcsolatunk - merem remélni - semmit sem változott. Na meg, ha engem kérdeznek, csak a baj van a magas rangokkal. Túlságosan felelősségteljesek, nagy a velük járó nyomás és egy idő után istenesen megülik az ember gyomrát. A puszi biztosít, hogy tényleg nem változott semmi, viszonozom is, hogy kissé meglepetten sandítsak a csokoládéra. - Oh, kösz. Gyertek csak beljebb nyugodtan! - állok félre, hogy beférjenek. Darren úgyis ismerős erre, biztos megtalálja a konyhát, bár nem kell hozzá nagy gógyi Ashleynek sem, lévén az egy négyfős asztalnak megfelelő nagyságú pulttal van egybenyitva a nappalival - oda van ízlésesen megterítve is egyébként. Nekem mindegy, melyik helyre ülnek majd, annyi, hogy én biztosan a konyha felőli oldalon szeretnék ülni a tálalás végett ugye. A wok-os különlegességekben bővelkedő menü mellett különféle pácolt, ízesített husikban sem volt hiány egyébként - lévén a bátyám arra "gerjed" és ha nem csinálnék egy hadseregnek valót belőle, itt lenne a világ vége. Azért félig nyersnek nem hagytam meg egyiket sem, hiába enné meg a tesó úgy is. James pedig késik. Most mondjam, hogy nem is ő lenne? Ha a királynő hívná vacsorára, akkor sem lenne képes szerintem időben érkezni, de biztosan remek mentsége lenne rá. És akkor megszólal a csengő, én meg mint valami vadászkutya, pattanok fel ültemből. - Ez ő lesz. - Jegyzem meg Darrenéknek. Nem mintha ne jönnének rá maguktól is... Ajtót nyitok, a látvány meg meglep kissé, de persze előzékenyen elveszem az italokat tőle - kölyökpezsgő, ollé! Ha senkinek nem kell, a vacsi után vele fogok kettesben dáridózni, merthogy a tegnapi után piát nem akarok látni egy darabig az tuti. A virágot is átveszem apró mosollyal. - Kösz, igazán nem kellett volna. - És felelnék a kérdéseire is, ha nem lopna csókot ajkaimról. Nem is az ő stílusa lep meg, hanem Darrenék természetessége a dolog felett. Ezek szerint tudnak rólunk (még akkor is, ha nincsen semmiféle többesszám közöttünk)?! Jaaaammes! Bele se merek gondolni kinek és miket mondhatott kettőnkről, de most komolyan. Nem is felelek, inkább hagyom, hogy a másik kettő is körülölelgesse - mintha nem találkoznának a hegyen eleget - én meg addig a konyhapultra rendezem az italokat és igyekszem eldugni a félig üres whiskey-s üveget, ami valahogy az anyjába, de kint maradt... Azt hallom közben, hogy Ashley milyen kis számonkérő, mintha a lánya, ne adj isten a felesége lenne, de elvagyok annyira a pia eltüntetésével, hogy ne tudjon komolyabban érdekelni a dolog. Azért Darren visszakérdezésére felnevetek. - Inkább foglaljatok helyet és ott folytassuk a beszélgetést, mert hidegen már nem olyan jó a kaja. - indítványozom.
Most mondjam azt, hogy ez könnyen ment? Hja, tök könnyen ment, nem is lettem lebaszva, ráadásul a virág is jó, meg minden... Nem veszem fel Roxan hirtelen megrökönyödését a puszi felett, mert hát basszus... Amerikában trendi, hogy a családtagok meg a közeli ismerősök szájon csókolják egymást, még Darren is köztem is megesett ugyebár, szóval... Pedig a világon semmit nem tudnak arról, ami van. Történt. Meg ilyesmi. Lepakolunk,lepakolok, és az első dolog, ami feltűnik, az a bizonyos kék ruha. Kissé megdöntöm a törzsemet, és a nálam maradt lila virágot átadom a fiatal hölgynek, mert hát... A fiatal hölgyek egy vacsora alkalmával megérdemlik a virágot. Semmilyen kommentárt nem fűzök hozzá, csak egy lovagias mosolyt. - De már meg is bántam. - mármint a késést - Amikor kiválasztottam, nem gondoltam volna, hogy ennyire jó ízlésem van. Nézek végig a ruhán a kölcsönös puszilkodás után, és ezt veheti tőlem bóknak is. Bár egészen más körülmények közt szerettem volna először látni rajta az ajándékát, de túl tudom tenni magam a dolgon. Érzem, hogy valami annyira azért nem oké vele, de a mai este nem lesz lehetőségem kifaggatni, aminek talán örül is. A soron következő áldozat Darren. Izmos karjai satuként zárnak börtönbe, és nagyon szívesen be is költöznék, ha nem lapogatna ennyire durván. És akkor így leesik, hogy egyébként egy légtérben vagyok két olyan egyénnel, akikkel már szexeltem. Na jó. Másféllel. Na jó... Ááá, mindegy! - Hát nem látod, bébi? Kicsípem itt magam neked, és mindig ez a szemrehányás... Teszem a sértettet, és elnevetem magam, hogy végül egy nyálas csókot nyomjak arra a szép pofájára... - Mit tudom én... Gondoltam, majd fenntartod Roxan előtt a jó apa látszatát, és nem hagyod inni Ashey-t. - vonok vállat kissé széttárt kezekkel - De felőlem rám is locsolhatod, ha már megvettem. Beletúrók a hajamba és még mielőtt olyan nagyon kényelembe helyezném magam, odacsusszanok a konyhába, hogy segítsek, ha esetleg kell valami. Ha nem, hát gondolom választás híján én ülök Roxan mellé, ami egyáltalán nem zavar, sőt. Ettől csak még izgalmasabb a dolog. - Héj Rox, ugye nem rejtetted el az oldalamat valamelyik tányérban? - kiabálok ki, majd Darrenékre nézek - Aki engem kap ma vacsorára, annak lehet egy kívánsága... - elnevetem magam kissé - És, amúgy mi a nagy helyzet? Ritkán találkozunk, tegnap óta nem is láttalak titeket... Mondjuk úgy tűnhet, hogy ezt a farkastársakra értem, mégis igaz Roxanre is. Odanyúlok az egyelőre még üres pohárhoz, és forgatni kezdem az ujjaim között. - Anya, szomjas vagyok... Nyafogok egy sort hátra a Mágusnak, mert hát basszus! Rohadt kimerítő és tikkasztó dolog ám ez a késés...
Kezdőlap
