- Akkor igyál, noh. – és ez az a pont, amikor hirtelen váltok át angolról skótra, az anyanyelvünkre. Fel sem tűnik igazság szerint. Biztatom, hogy nyelje csak szépen a whiskyt, mert addig tényleg nem tudom elmondani neki, hogy mi a fene is történt. Bár, ahogy most így együtt vagyunk, kezd egyre kevésbé fontosnak tűnni bezzeg majd holnap és azután.... Büszke pillantással nézek végig a fiamon miután ő is átvedlett kiltbe. Gyerekkorától kezdve, egészen addig, míg el nem hagytuk a Felföldet, ez volt a mindennapos viseletünk. Manapság meg… én felveszem olykor, főleg, amikor úgy érzem, hogy alkalom adódott rá, de már nem képezi a mindennapi ruhatáram részét. - Nem szoktad már viselni, igaz? – bökök a fejemmel a kiltre értve kérdésemet. - Ez a beszéd, fiam. – büszkeséggel hívom a fiamnak. Mert tényleg így is érzek, a világ legnagyobb mázlistája vagyok, hogy olyanok a fiaim, amilyenek. Meg sem érdemeltem volna őket… És igen, valóban úgy tartom helyesnek, ha randija van, akkor hajítson csak ki, ez a dolgok rendje. - Akkor ennek fényében, remélem Jaquline megérte a pénzét. – vigyorok el szélesen. Nem tudom, sosem voltam vele, pont azért, mert a fiam igen. Az rém furcsa lett volna, ha igen és ahh… nem is akarok ezen tovább gondolkodni. Meg egyébként is, ha asszony kellett, nem fizettem azért… És most ez se tartozik ide… - Őszintén? Nem tudom Arthur. – emelem meg mindkét kezem, jelezve, hogy tényleg gőzöm sincs. Nem az önbizalmammal van gondom, egyszerűen csak elhagyott a feleségem másodjára is és ilyenkor hajlamos lenne bárki megkérdőjelezni magát. - Tudod… örülök és büszke vagyok arra, hogy a fiam vagy. – ha kartávolságon belül van, akkor meglapogatom a vállát. Mindig is így éreztem, egészen attól a perctől kezdve, hogy megszületett. És dacára annak, ami Maryvel történt, tudom, ha tehette volna, megmentette volna. Egyszerűen tudom, és büszke vagyok rá, és arra, hogy apja lehetek, most is. - Igen, ez így volt, ahogyan mondod. És köszönöm. Eszméletlenül sokat jelent nekem. – tudom, hogy igyekszik Bashel kapcsolatban és nem akarom, hogy azt higgye, nem látom ezt. - Ha majd egyszer már nem leszek, ne hagyd őt magára, ahogyan én téged és a húgodat... Persze, nem várom, hogy mindig ott legyél, csak… ő az öcséd, ne veszítsd el szem elől. Kérlek. – tényleg szeretném, ha előbb utóbb összetartóak lennének. Főleg, mert a Darimmal történtek után vagy kapcsán tényleg úgy érzem és élem az életem, hogy bármikor itt lehet a vég és akkor mi lesz? A Föld forogni fog nélkülem is, de nem akarom, hogy Bash magára maradjon megint. Jo megígérte, hogy vigyáz rá – nem lehetek ezért elég hálás neki – és ha nem hagyja el a falkát, akkor ők is, de egy igazi fivér mégis csak más. - Ne viccelj, én laza vagyok. Már, amikor nem csinálnak ki a nők, pusztán sportból… És kikérem magamnak, laza is vagyok. – magyarázom a bizonyítványomat tök feleslegesen és a végén megint meghúzom a whiskys üveget. - Hát… attól függ, hogy honnan is nézzük... – elvégre nem az évezred, de még csak nem is az évszázad eseménye sem történt meg. Ebből a szempontból igenis csipcsupp az esemény maga. - Tudod, lehet az a baj, hogy miattam nyúltál bele te is a tutiba. Elvégre az én választásaim se sikerültek túl jól… Bár az első feleségem kapcsán nem tudom, mert meghalt, elég korán. És mégis, tudod mi a vicc? Sosem volt a nejem, akit a legjobban szerettem egész életemben, de ott meg… – megrázom a fejem, mert kezd egyre komikusabbá válni minden szavam, ahogy hangosan kimondom őket. Nevetséges. - Igazad lehet. Tuti valami átok ül a fejünkön. El kéne menned az őrzőkhöz, hogy kiderítsék, nem akarom, hogy azt kapd te is, amit én. – ezt az átok dolgot lehet komolyan kéne venni – mondja belőlem a pia – és esetleg tenni ellene valamit, ha lehet. Nem érdemli a fiam azt, amit én. - Van a városban egy ír kocsma, de sztriptíz bár is van asszem, elmehetnénk egyik vagy másik helyre, aztán meg... – megvonom a vállaimat, bármi belefér. Nincs olyan szórakozás, amire most nemet mondanék. Vagy végigjárhatjuk az összeset. - Jaaah, hogy azt még nem mondtam el? Hát ez történt. – kicsit fészkelődök a kanapén, hogy ki tudjam halászni az összegyűrt, egyszer eldobott, később összeszedett levelet, amit Aimée írt nekem. A kabátzsebemben volt, szóval azt mindenképpen el kellett, hogy érjem, majd amikor megvan a papíros, átpasszolom a fiamnak, hogy olvassa csak el. - Az egész farkaslak olvasta már, mert az ajtómra szegezte ki, csak így. Szóval nyugodtan olvasd el, te leszel a hatszázhuszonhatodik, bár hozzáteszem, én a hatszázhuszonötödik voltam. – túlzok a számokkal, de a lényeg bennük van. Én voltam az utolsó, aki tudomást szerzett róla és utánam a fiam a következő. - Tudod mi a vicc? Újra megkértem és újra igent mondott. Pedig megadtam a lehetőséget, hogy kihátráljon, de nem akart. És az utóbbi hetekben minden jól ment. Nem volt ott Willow és jól alakultak a dolgok és akkor egyszer csak bumm! – imitálom a kezeimmel a bummot és közben fel sem tűnik, hogy Willowt is szóba hoztam.
- Nem igazán - vakartam meg a tarkómat. - De nem azért, mert nem vagyok büszke a származásomra, egyszerűen csak szeretném, ha a múlt az múlt maradna - próbálom megmagyarázni valamilyen szinten, miért nem hordom ma már a kiltet, de ez nyilván nem ilyen egyszerű. A múltamhoz tartozik, azóta pedig már rengeteg minden történt, de most felhúztam, mert ezt kérte és tekintve a jelenlegi állapotát, ha ezzel segítek neki, akkor megteszem. - Meg, azt hiszem meg - válaszolok nevetve egy újabb korty előtt. Ismét csak azok a régi szép idők! - Oké, akkor ha nem tudod, felvilágosítalak. Ha nem lettél volna jó apa, nem cseverésznénk ilyen vígan a kanapémon ücsörögve, be sem engedtelek volna, fel sem vettem volna a kiltet. Sőt, már valószínűleg árkon bokron túl járnék - mesélhetnék bővebben is, idehozhatnám például azt is, hogy akkor a Mary-vel kapcsolatos igazság elmondása után sem viselt volna meg annyira a dolog, hogy mit okoztam az elmondásával, de ezt lehet nem kellene most piszkálni. Legyen elég ennyi, legalábbis remélem, hogy ezzel sikerül kicsit alátámasztanom az önbizalmát. - Köszi. Azért az ilyet mindig jól esik hallani - őszinte mosollyal pillantok oldalra miután meglapogatta a vállamat. A történtek után különösen jól esnek a szavai, nem gondoltam volna, hogy viszonylag ilyen gyorsan sikerül eljutnunk erre a pontra. - Nincs mit megköszönnöd, ez így helyes - nem durcizhatok örökké amiatt, mert a fiú apám Kölyke lehet, én pedig nem. Eléggé gyerekes viselkedés volna. És amúgy sem lopta be magát a szívembe - még? - a fiú, egyelőre csak elviselem és próbálok jófej lenni vele. - Jól van, megpróbálom majd - megígérni ilyesmit ostobaság volna, mert jelen pillanatban sem igazán tudom, meddig maradok még itt egyáltalán, de ha esetleg el is megyek, az nem jelenti azt, hogy minden kapcsolatot szeretnék megszakítani. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. - Ami pedig engem és Mary-t illet… Nem hagytál minket magunkra, mi döntöttünk úgy, hogy szeretnénk a magunk útját járni, ezt ne felejtsd el, kérlek - más se hiányzik, minthogy még emiatt is ostorozza magát és habár kétlem, hogy ennyivel elintézhetném a dolgot, azért próbálkozni szabad, nem igaz? - Oké, látom megragadtad a lényeget - nevetek fel jókedvűen, ahogyan amellett érvel, hogy ő bizony laza. Nem őt nevetem ki, sokkal inkább vele együtt igyekszem ezt tenni, remélem érteni fogja így is. - Szerettem a feleségemet és eleinte minden tökéletesen is ment. Meg amúgy is, nem mindegy már? Megtörtént és kész és ha emiatt is magadat mered hibáztatni, esküszöm fejbe csaplak - amennyire nem szánom komolyan a szavaimat, annyira mégis az, hiszen tényleg képes volnék megtenni, ha ezt a saját számlájára írja, független attól, hogy ő az apám és ő az idősebb. Ez nem rajta múlt, hanem rajtam és a feleségemen, teljesen mindegy, milyen példát láttam magam előtt. - Hát, ez azért nem olyan vicces - mormogom az üveg szájába, mielőtt újabb kortyot öntenék belőle a számba. Bár attól függ, honnan nézzük ezt a viccességet, hiszen maga ez az egész szitu elég komikus, ami azt illeti, de az már kevésbé, hogy apa emiatt ennyire a padlóra került. - Persze, oké! Holnap első dolgom lesz felkeresni őket - nevetek fel újfent, jókedvem süt belőle. Nyilván az Őrzők tudnának is segíteni az ilyen jellegű problémáinkon… Szerintem ez genetikailag bennünk van, remélem Bastien nem „kapta el”. - Oké, ha ilyesmihez van kedved, akkor mehetünk nyugodtan - nekem teljesen mindegy, felőlem lehet kocsma is, sztriptíz is, tök mindegy, ha tényleg szeretné. Aztán végre rátérünk a lényegre, a gyűrött papírt látva pedig egyelőre csak a homlokomat tudom ráncolni. Reagálni sem nagyon tudok az elhangzottakra, inkább olvasni kezdem a levelet, hogy ahogyan haladok lejjebb és lejjebb, egyre csak feljebb és feljebb kússzon a szemöldököm. - Micsoda szemét ri… - hirtelen harapom inkább el a végét, leejtve a kezemet a papírral együtt. Nem tudom, mennyire volna tanácsos mindenféle csúnya dolognak elhordani Aimée-t így apa előtt, úgyhogy inkább visszanyelek mindent, ami kikívánkozik. - Komolyan kitűzte az ajtódra? - nézek rá értetlenül, mert bármennyire is előítéletes voltam a nősténnyel, azért ez elég durva. - Elégessük? - emelem fel a papírt, hátha könnyebb lesz, ha megszabadulunk a kézzel fogható bizonyítéktól. Csak a fejem tudom csóválni, hitetlenkedő sóhajtások közepette. Nem tudom elhinni. Annyira sejtettem, hogy ez lesz! Bíztam benne, hogy Aimée ezúttal nem hagyja itt az apámat, erre mégis megtette. Hát fasza… - Mi van Willow-val? - csípem el a nevét és kérdezek is vissza rá, mert habár nem vagyok túl tájékozott a szerelmi drámájukat illetően, azért valamennyire képben vagyok, mi történt közöttük, hiszen még ő maga mesélte. Szóval kíváncsi vagyok, mégis mit ért azalatt, hogy nem volt ott Willow. Lehet nem éppen a legjobb most erről beszélni, de valahogyan helyre kell rakni a dolgokat, itt a lehetőség, hogy kiadjon magából mindent.
Kezdőlap
