A drága exnejem attrakciója és ki nem érdemelt, de azért általa az egész hegyi falka előtt megkapott megalázásom után – ugyan már, egy személyes levelet kint hagyni az ajtómra szögezve?! nos úgy tűnik, hogy ember és farkasismeretből bevéshetek magamnak egy szép nagy karót, mert mindaz után, amin át- és keresztül mentünk, és ő maga is akarta (az égvilágon senki nem kényszerítette arra, hogy újrakezdjük), ezt komolyan megcsinálta? - a falkám, a barátaim, a családom előtt? akkor már az is jobb lett volna, ha az oltár előtt jön rá az agybaj mehetnék, lássa csak mindenki, hogy milyen is ő valójában… - az idősebbik fiam lakása felé veszem az irányt. Pontosabban a dolog előtt még benyargalok a magaméba is, magamhoz fogva két üveg 30 éves skót whiskyt – otthonról hoztam, később pedig az esküvőre tartogattam – majd bekopogtam Bashez, hogy este sokáig kimaradok, dolgom akadt, majd már, mint aki ott sem volt, mentem vissza az autómhoz. Beülök, azonban mielőtt indítom is a járművet, kinyitom az egyik üveget, és mintha csak vizes palackból kortyolgatnék, hát úgy húzom meg a tartalmát. Jó egy negyedét elnyelve az aranyló alkoholnak, éhgyomorra, elvileg vacsorát terveztem, Aiméevel. Végül a motor csak felmordul, én pedig pár perccel később a megengedett sebességet átlépve repesztek lefelé a hegyről. Nem jelzem előre Arthurnak a belépőmet, így ha nincs otthon, akkor kénytelen leszek a küszöbén letáborozni. Egyelőre nem akarom a barátaim sajnálatát vagy együtt érzését, Bash pedig még fiatal, és egyébként is, Arthur ezt egyszer már végigcsinálta velem – én meg vagyok olyan önző, hogy megint a nyakába öntsem, mert tudom, hogy ő fog a legjobban megérteni, akkor is, ha egyébként mocsok dolog tőlem, amiért a nyakába készülök borítani a saját szennyesem – és egyébként is, az egyetlen személy, akit most szeretnék magam mellett, az ő. Így aztán hezitálás nélkül nyargalok keresztül a városon, egészen az otthonáig. Mire odaérek, az alkohol is megteszi a hatását, de, hogy mindenképpen tuti legyen a dolog, miután leállítottam a motort – és beletaroltam kicsit a kerítésbe, ki azért nem ütöttem, de mondjuk úgy, hogy adtam neki egy kis dekadens hullámdőlést – megint belenyakalok a whiskybe, ugyanolyan lelkesedéssel, mint indulás előtt. Kinyitom az ajtót, a csomagtartóhoz megyek és kiszedem – az esküvőre csináltatott – vadi új kiltemet, tegnap hoztam el a szabótól, csak itt felejtettem, majd a két üveg piát is a hónom alá csapom és az ajtóhoz esz a fene. Bekopogok rajta. Majd még egyszer. Majd egészen addig, amíg az ajtó ki nem nyílik – feltéve, ha a fiam itthon van – és amikor meglátom, a képemre a lehető legszélesebb vigyorom ül ki, ami csak létezik. Hamis, mert belül épp megszakadni kívánok, de eldöntöttem, ez alkalommal nem fogok meghajolni a fájdalomnak. Már egészen hozzászokhattam, nem de bár??! - Igyál. – nyomom kezébe a megkezdett üveget köszönésképpen és meg is ölelem, úgy istenesen megszorongatva és lapogatva őt. - Addig nem mondok semmit. – mert biztos vagyok abban, hogy nem teljesen lesz neki kerek a kép és akkor eszembe jut még valami. - A kerítés dizájnolást kifizetem. Na gyere és igyál. – caplatok be mellette – ha nem állít meg ebben – és marha kényelmesen rakom le magam a kanapéján, hogy aztán, mint akit áramütés ért, fel is pattanjak. Kezemben a még bontatlan üveg és a kilt is. - Megvan még a kilt, amit karácsonyra kaptál tőlem? Mert szükség lesz rá. Ne, még ne kérdezz, elmondok mindent, csak szedd elő. És mondom, hogy igyál. – a hangomban kérés van és az is, hogy tényleg szeretném, ha megtenné. Hangozzon akármilyen idiótán is, amit most hablatyolok. Lepakolom a piát, de mielőtt neki indulnék, megtorpanok. Most esik le, hogy sosem voltam még itt. - Te, hol a fürdőszoba? – ha esetleg megkapom az útbaigazítást, akkor elvonulok a saját kiltemmel és átvedlek, majd teljes díszpompában jelenek meg előtte megint. - Mikor mulattunk egy jót utoljára együtt? Csak te meg én? – húzom össze a szemöldökeimet, ahogy megpróbálom visszaidézni az emléket, de nem nagyon sikerül. Vagyis bizonyára mocskosul régen már. Visszazuttyanok a kanapéjára, kinyitom az üveg whiskyt, amit hoztam, beleiszok, majd megrázom a fejem a maró alkohol miatt. - És, de rég szexeltem utoljára, te jó ég… – csúszik ki a számon a megjegyzés. - Ne nézz már így, nem vagy már többé tizenöt. És ha jól rémlik, elég alaposan felvilágosítottalak annak idején a témát tekintve. Tényleg, hogy is hívták azt a kis vörös lányt? Giselle vagy Jaquline? Anyád majdnem megfojtott, tudod?! „Hogy jut eszedbe a fiamat egy utcalányhoz befizetni?” – idézem vissza az anyja szavait erre a húzásomra, aztán elvigyorgom magamat. - Bashel nem csináltam meg. – még.
Hálátlan feladat a konyha rendbe rakása, de már napok óta nem mosogattam, felgyűlt hát a mosatlan, úgyhogy éppen ezen az állapoton próbálok változtatni, amikor valaki kopog. Elzárom a csapot. Újabb kopogás. Megtörlöm a kezem. Újabb kopogás. - Egek, de türelmetlen valaki - mormogom az orrom alá és van egy olyan érzésem, hogy ismerős áll az ajtóm előtt. A cserkész kislányok nem szoktak ilyen türelmetlenek lenni és ilyen időben mondjuk már nem is nagyon árulják a sütijüket. Sietek is az ajtóhoz, hogy kinyitva az apámmal találjam szemközt magam, a széles vigyorát látva pedig a homlokom ráncolom. Már épp szóra nyitnám a számat, hogy mi a fene történt, amikor a kezembe nyomja az üveget, majd megölel. Természetesen viszonzom, de pia szaga van, ráadásul nem egészen kerek a dolog őt illetően, cseppet sem tetszik, amit látok. - Oooké - csukom be utána az ajtót, szemöldököm feljebb mászik a homlokomon, mert egyre bizarrabb ez a helyzet. - Nyugodtan érezd magad otthon - bár eddig is megtette, hiszen már a kanapén ücsörög. Nem sokáig mondjuk, de az mellékes. - Mit csináltál a kerítéssel? - van egy sejtésem, ami még inkább növeli az aggodalmam. - Meg, persze. És oké, iszok már, iszok - emelem a számhoz az üveget egyetlen kortyra, majd eltűnök a szobámban, hogy előhalásszam a kiltemet, amit kaptam tőle, ezzel együtt megyek vissza a nappaliba. - Arra ni - mutatok rá a megfelelő ajtóra, amint ledobtam a kanapéra a cuccomat és amíg ő a fürdőben öltözködik - mi ez a szégyenlősség, kérem szépen? -, addig én eltűnök a konyhában. A pia felét egy másik üvegbe töltöm át, a lefolyóba mégsem önthetem! Merthogy inni nem szándékozom még egy ideig, így legalább olyan lesz, mintha én ittam volna. Azért egy korty legurul az én torkomon is, de így megyek vissza a nappaliba, már nem sok van ennek köszönhetően az üvegben. - Nem kifejezetten tudnék válaszolni erre a kérdésre - vakarom meg a tarkómat, mert valóban piszok régen volt, fel sem igazán tudnám most eleveníteni az emléket és az arcából ítélve ő sem igazán. Szóval tényleg rettentő régen lehetett már. - Hát, ebben bizony nem lehetek a segítségedre - szalad egy suta vigyor a képemre és egyáltalán nem vagyok kíváncsi arra, mikor szexelt utoljára. Oké, hogy nem vagyok már tizenöt, de az apám szexuális élete pont nem igazán érdekel. - Ó, igen, arra még emlékszem! És Jaquline volt, ha jól emlékszem. Anya reakciója is, egek! - nevettem el magam röviden, ahogyan ledobtam magam a kanapéra. Kellemes emlék volt, legalábbis így utólag visszatekintve rá. Akkor is kellemes volt, legalábbis az utcalányos részét tekintve, anya reakciója már kevésbé. Bár tény, most sokkal viccesebbnek tűnik az egész. - Ha valamire, hát arra még tuti nincsen kész! Egek, azok után, hogy mennyire zavarban volt az én jelenlétemtől is! Mit csinálna egy nővel? - grimaszolva ráztam meg a fejem, de a képemen mosoly uralkodott. Nem cikizésből mondom, vagy mert rosszat feltételezek az öcsémről, de kétlem, hogy készen állna ilyesmire. - Na jó, most már tényleg mondd el, hogy mi történt, mert igazság szerint eléggé ijesztő vagy ilyen állapotban - simítottam végig arcomon, körmöm alatt sercegett a pár napos borosta. Az ijesztő lehet kicsit erős kifejezés, de tény, hogy borzasztó régen láttam utoljára ilyennek az apámat és ha nem csal a megérzésem, akkor bizony valami baj van.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nem kell kétszer mondania, otthon érzem én magam – remélem azért, hogy tényleg nem bánja a dolgot – és hát a kanapéja olyan kényelmesnek tűnik. - Hát most egy kicsit, de nem nagyon, szóval kicsit hullámzik. – imitálom a kezemmel a kerítés állapotát, aztán legyintek egyet. - Tényleg kifizetem. – vágok hirtelen nagyon komoly képet a fiam arcára kiülő aggodalmat látva. Mert ezt tényleg így is gondoltam, meg értettem. - Helyes. Ezt nem lehet józanul hallani, meg elmondani se. – igyon csak, elvégre ezért hoztam a piát, de hirtelen eszembe jut valami. - Ugye nem lettél absztinens?! – döbbent és némiképp riadt barázdák rajzolódnak ki a képemre, mert ha nekem még azt is bejelenti, hogy lemondott az alkoholról – főleg a skót whiskyről – hát én nem tudom mit csinálok. Bár arról gőzöm sincs, hogy miért ez a lényegtelen apróság az, amin így fennakadok, vagyis úgy érzem, hogy képes lennék fennakadni. Elvonulok átvedleni, mégse előtte álljak neki, bár akár éppen azt is lehetne. Na mindegy, ha már irányba állított – mutatott pontosabban – akkor elmegyek arra és vissza csak akkor jövök, amint teljes pompában feszítek, már ami a kiltet illeti. Azonban az arcomra értetlenség mászik fel. - Te miért nem öltöztél át? – hát nem azért kérdeztem az ő kiltjére, hogy csak a kanapén heverésszen. - Vagy nem mondtam? Mindegy, akkor most mondom. Vedd át a kedvemért. Kérlek. – gesztikulálok a kezemmel is közben, ahogy kérek és magyarázok. - Na! Akkor ma pótoljuk. Nincs randid, ugye? Csak, mert akkor elmegyek. – előbb a térdeimre csapok – már ültő helyemben –, de aztán leesik, hogy valójában bejelentés nélkül jöttem, aztán lehet, hogy belerondítok a programjába, azt meg nem venném a lelkemre. - Milyen igaz! – helyeselek mutató ujjamat rázva, hogy bizony ebben ő nem segíthet. Senki sem. Vagyis nem most. Miért gondolkodom ezen egyáltalán??! - Hát anyád nem volt elragadtatva az egyszer biztos. – bólogatok többször is elnagyolva a mozdulatot. Amikor ledobja magát mellém, széles vigyort villantok rá. - Remek éveink voltak együtt. Vagyis úgy értem… ugye nem voltam rossz apád? – ráncolom össze a szemöldökeimet, mert ezt sosem kérdeztem meg tőle. Mert férjnek már egészen biztos, hogy csapnivaló vagyok. - Majd beletanul mindenbe. Ne légy vele túl szigorú. – a hangomban inkább kérés bujkál semmint feddés. Mi, Arthur és én is, egy egészen más világ szülöttei vagyunk, máshogyan nőttünk fel. Bash is biztosan megtalálja majd magát és a helyét is, ebben nem kételkedek. - Ijesztő? – nyúlik el az arcom a meglepetéstől. - Ha elmondom, oda a szórakozás. De azért elmondom. Tényleg el, viszont ahhoz még innom kell. És neked is, hidd el nekem. – nyúlok az üveg után és alaposan meghúzom, majd a kezébe adom, mert azt most nem tudom, hogy a megérkezésemkor átadott üveg hová is lett. Mindegy, szerencsére kettővel készültem. Oldalra dőlök – Arthurtól el –, hogy a könyökömet a karfának támasszam, a kézfejemre meg a fejemet és így nézek a fiamra. - Bocs, hogy nem mutattam soha jó példát. Kicsit felelősnek érzem magam, amiért tudod a te házasságod is… Annak idején el kellett volna vegyem anyádat, de Leana még élt. – és a nejem volt. Bár annak a házasságnak is befellegzett, miután beharapott. Mégis, hogy a fenébe kellett volna megmaradnom „a férj” szerepében, amikor kölyök is voltam, ráadásul Leana meg alfa is. Mindig sikerült belenyúlnom a tutiba, az is biztos. - Nem tudom, hogy siklottam mindig félre. – rázom meg a fejem, ahogy szusszanok egyet, aztán hirtelen csapok át másik témába. - Van kedved kimozdulni? – vigyorodok el ismételten, mint egy mérgezett vadalma.
- Ahha - bólintok végül csak ennyit, bár nem kifejezetten vagyok megelégedve a hallottakkal. Jobban mondva a kerítés nem érdekel, az aggasztóbb, hogy eltarolta, mi a fene történt vele? Annyira azért nem tűnik részegnek, ráadásul épségben eljutott idáig, szóval… Nem, továbbra sem tetszik a helyzet. - Bakker, apa, már a kérdés is sértő! - nevetek fel a szavaim végeztével, mert nyilván nem fogok besérülni egy ilyesmin, de ne már! Komolyan kinézné belőlem, hogy absztinens lettem? Amíg ő a fürdőben öltözködik, én megcsapolom kicsit a kezemben tartott üvegben lévő whisky-t, nem azért, mert nem szeretném és lehet csúnya dolog átverni az apámat, de ha baj van, szeretnék józan lenni, amikor beavat, merthogy remélem be fog. - Oké, de csak mert ilyen szépen kérted - teszem le a kezemben tartott üveget, hogy gyorsan átöltözzek, felkapva a kiltet, nem megyek sehova, az én lakásom, azt csinálok és ott, amit és ahol akarok, másrészről ő meg az apám, harmadrészt amúgy sem vagyok szégyenlős. - Nincsen, ne aggódj, akkor be sem engedtelek volna- nemhogy piálni kezdjek, meg átöltözzek. Persze a görbület továbbra is ott van a képemen, nehogy nekem a végén valamit komolyan vegyen és elhiggye, képes lennék kidobni. Bár ha randim lenne, akkor valószínűleg megtenném, de ebbe most inkább ne másszunk bele túlzottan. - Nem volt elragadtatva? Hát hallod, ez elég enyhe kifejezés! - nevettem fel ismét, felelevenítve a régi emléket. - Az oké, hogy a te fejed is megmosta, de hány hétig hallgattam azt utána! Pláne, amikor kimozdultam otthonról, vagy az éjszaka közepén állítottam haza - szelídült a nevetés egy széles vigyorra, meghúztam a közben ismét kezembe kerülő üveget. - Most csak viccelsz, ugye? - fordítottam felé arcomat egy grimasz kíséretében. - Őszintén, szerinted ha rossz apám lettél volna, itt ücsörögnénk most? Sőt, itt lennék egyáltalán a városban? - szeretném, hogy válaszoljon, hogy leessen neki, ostobaságot kérdezett. Ha ő nem lenne itt, valószínűleg már rég továbbálltam volna, sőt, itt sem maradtam volna az Aimée-vel való találkozásomat követően. - Persze, hogy beletanul! Hiszen a családunk tagja! - grimaszoltam ismét, hiszen számomra természetesnek tűnt, hogy belejön majd, a mi családunk tagjai nem lehetnek béna kis szerencsétlenségek, szóval nagyon reméltem, hogy Bastien sem az. - És igyekszem nem túl szigorú lenni vele, szerintem az első találkozón is szépen viselkedtem - kanyarodott feljebb szám széle, nem szokásom a saját tetteimmel kérkedni, ez sem az volt, egész egyszerűen csak ahhoz képest, hogyan álltam ehhez az egészhez, szerintem szép teljesítményt nyújtottam. - Igen. Már nem olyan értelemben, hogy rettegek a félelemtől, hanem olyan aggódós értelemben. Ez a hatalmas lazaság, a letarolt kerítés, a piaszag. Na, érted úgyis! - próbáltam normálisan elmagyarázni, de ez talán olyasmi volt, mint amikor az apák megérzik, ha a gyerekükkel valami probléma van, ez ilyen belső működés, csak ezúttal fordítva. - Valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem csippcsupp problémáról van szó - jegyeztem meg mintegy csak magamnak, ez pedig azt hordozta magával, hogy annyira nem szeretnék részeg lenni, mindenesetre a számhoz emeltem az üveget. A részegségtől még messze voltam, de legalább lássa, hogy próbálkozom és nehogy megint előjöjjön az absztinens dologgal. - Apa, ne már! - húztam el a számat. - Nem te tehetsz róla, hogy a feleségem megcsalt és semmi köze nincs ennek ahhoz, hogy nem láttam jó példát magam előtt - hiszen véleményem szerint én semmit sem szúrtam el, egyszerűen csak.. Dakota másra vágyott. Fogalmam sincs, valamiért sosem volt kedvem ezt boncolgatni. - Ezen már kár keseregni - inkább ittam még egy nagyobbacska kortyot az üvegből, ezen már teljesen felesleges szomorkodni. - Lehet valami átok ül a családunk férfi tagjain - nevettem fel röviden, ám mégsem feltétlenül a jókedvem szülte a dolgot. Neki sem jött össze, nekem se, remélem Bash szerencsésebb lesz majd. De ha.. ilyenről beszélünk, akkor most is gebasz van? Mielőtt azonban még rákérdezhetnék, ő kérdez, elterelve a témát. - Persze! Mire gondoltál? - én csak örülni fogok, ha sikerül elterelni a gondolatait, vagy valami olyasmit csinálhatunk, amitől jobb kedve lesz. De akkor sem hagy nyugodni a dolog és igazság szerint a türelmem is kezd fogyni. - Na jó, elmondod végre? Az én türelmem sem véges sajna. Aimée-vel van valami? - talán egyszerűbb, ha konkrétan rákérdezek, legfeljebb kinevet, hogy nem, én csak örülnék neki, ha nem ez lenne a probléma forrása. Most kifejezetten utálnám a dolgot, ha a képébe mondhatnám, hogy márpedig igazam volt.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Akkor igyál, noh. – és ez az a pont, amikor hirtelen váltok át angolról skótra, az anyanyelvünkre. Fel sem tűnik igazság szerint. Biztatom, hogy nyelje csak szépen a whiskyt, mert addig tényleg nem tudom elmondani neki, hogy mi a fene is történt. Bár, ahogy most így együtt vagyunk, kezd egyre kevésbé fontosnak tűnni bezzeg majd holnap és azután.... Büszke pillantással nézek végig a fiamon miután ő is átvedlett kiltbe. Gyerekkorától kezdve, egészen addig, míg el nem hagytuk a Felföldet, ez volt a mindennapos viseletünk. Manapság meg… én felveszem olykor, főleg, amikor úgy érzem, hogy alkalom adódott rá, de már nem képezi a mindennapi ruhatáram részét. - Nem szoktad már viselni, igaz? – bökök a fejemmel a kiltre értve kérdésemet. - Ez a beszéd, fiam. – büszkeséggel hívom a fiamnak. Mert tényleg így is érzek, a világ legnagyobb mázlistája vagyok, hogy olyanok a fiaim, amilyenek. Meg sem érdemeltem volna őket… És igen, valóban úgy tartom helyesnek, ha randija van, akkor hajítson csak ki, ez a dolgok rendje. - Akkor ennek fényében, remélem Jaquline megérte a pénzét. – vigyorok el szélesen. Nem tudom, sosem voltam vele, pont azért, mert a fiam igen. Az rém furcsa lett volna, ha igen és ahh… nem is akarok ezen tovább gondolkodni. Meg egyébként is, ha asszony kellett, nem fizettem azért… És most ez se tartozik ide… - Őszintén? Nem tudom Arthur. – emelem meg mindkét kezem, jelezve, hogy tényleg gőzöm sincs. Nem az önbizalmammal van gondom, egyszerűen csak elhagyott a feleségem másodjára is és ilyenkor hajlamos lenne bárki megkérdőjelezni magát. - Tudod… örülök és büszke vagyok arra, hogy a fiam vagy. – ha kartávolságon belül van, akkor meglapogatom a vállát. Mindig is így éreztem, egészen attól a perctől kezdve, hogy megszületett. És dacára annak, ami Maryvel történt, tudom, ha tehette volna, megmentette volna. Egyszerűen tudom, és büszke vagyok rá, és arra, hogy apja lehetek, most is. - Igen, ez így volt, ahogyan mondod. És köszönöm. Eszméletlenül sokat jelent nekem. – tudom, hogy igyekszik Bashel kapcsolatban és nem akarom, hogy azt higgye, nem látom ezt. - Ha majd egyszer már nem leszek, ne hagyd őt magára, ahogyan én téged és a húgodat... Persze, nem várom, hogy mindig ott legyél, csak… ő az öcséd, ne veszítsd el szem elől. Kérlek. – tényleg szeretném, ha előbb utóbb összetartóak lennének. Főleg, mert a Darimmal történtek után vagy kapcsán tényleg úgy érzem és élem az életem, hogy bármikor itt lehet a vég és akkor mi lesz? A Föld forogni fog nélkülem is, de nem akarom, hogy Bash magára maradjon megint. Jo megígérte, hogy vigyáz rá – nem lehetek ezért elég hálás neki – és ha nem hagyja el a falkát, akkor ők is, de egy igazi fivér mégis csak más. - Ne viccelj, én laza vagyok. Már, amikor nem csinálnak ki a nők, pusztán sportból… És kikérem magamnak, laza is vagyok. – magyarázom a bizonyítványomat tök feleslegesen és a végén megint meghúzom a whiskys üveget. - Hát… attól függ, hogy honnan is nézzük... – elvégre nem az évezred, de még csak nem is az évszázad eseménye sem történt meg. Ebből a szempontból igenis csipcsupp az esemény maga. - Tudod, lehet az a baj, hogy miattam nyúltál bele te is a tutiba. Elvégre az én választásaim se sikerültek túl jól… Bár az első feleségem kapcsán nem tudom, mert meghalt, elég korán. És mégis, tudod mi a vicc? Sosem volt a nejem, akit a legjobban szerettem egész életemben, de ott meg… – megrázom a fejem, mert kezd egyre komikusabbá válni minden szavam, ahogy hangosan kimondom őket. Nevetséges. - Igazad lehet. Tuti valami átok ül a fejünkön. El kéne menned az őrzőkhöz, hogy kiderítsék, nem akarom, hogy azt kapd te is, amit én. – ezt az átok dolgot lehet komolyan kéne venni – mondja belőlem a pia – és esetleg tenni ellene valamit, ha lehet. Nem érdemli a fiam azt, amit én. - Van a városban egy ír kocsma, de sztriptíz bár is van asszem, elmehetnénk egyik vagy másik helyre, aztán meg... – megvonom a vállaimat, bármi belefér. Nincs olyan szórakozás, amire most nemet mondanék. Vagy végigjárhatjuk az összeset. - Jaaah, hogy azt még nem mondtam el? Hát ez történt. – kicsit fészkelődök a kanapén, hogy ki tudjam halászni az összegyűrt, egyszer eldobott, később összeszedett levelet, amit Aimée írt nekem. A kabátzsebemben volt, szóval azt mindenképpen el kellett, hogy érjem, majd amikor megvan a papíros, átpasszolom a fiamnak, hogy olvassa csak el. - Az egész farkaslak olvasta már, mert az ajtómra szegezte ki, csak így. Szóval nyugodtan olvasd el, te leszel a hatszázhuszonhatodik, bár hozzáteszem, én a hatszázhuszonötödik voltam. – túlzok a számokkal, de a lényeg bennük van. Én voltam az utolsó, aki tudomást szerzett róla és utánam a fiam a következő. - Tudod mi a vicc? Újra megkértem és újra igent mondott. Pedig megadtam a lehetőséget, hogy kihátráljon, de nem akart. És az utóbbi hetekben minden jól ment. Nem volt ott Willow és jól alakultak a dolgok és akkor egyszer csak bumm! – imitálom a kezeimmel a bummot és közben fel sem tűnik, hogy Willowt is szóba hoztam.
- Nem igazán - vakartam meg a tarkómat. - De nem azért, mert nem vagyok büszke a származásomra, egyszerűen csak szeretném, ha a múlt az múlt maradna - próbálom megmagyarázni valamilyen szinten, miért nem hordom ma már a kiltet, de ez nyilván nem ilyen egyszerű. A múltamhoz tartozik, azóta pedig már rengeteg minden történt, de most felhúztam, mert ezt kérte és tekintve a jelenlegi állapotát, ha ezzel segítek neki, akkor megteszem. - Meg, azt hiszem meg - válaszolok nevetve egy újabb korty előtt. Ismét csak azok a régi szép idők! - Oké, akkor ha nem tudod, felvilágosítalak. Ha nem lettél volna jó apa, nem cseverésznénk ilyen vígan a kanapémon ücsörögve, be sem engedtelek volna, fel sem vettem volna a kiltet. Sőt, már valószínűleg árkon bokron túl járnék - mesélhetnék bővebben is, idehozhatnám például azt is, hogy akkor a Mary-vel kapcsolatos igazság elmondása után sem viselt volna meg annyira a dolog, hogy mit okoztam az elmondásával, de ezt lehet nem kellene most piszkálni. Legyen elég ennyi, legalábbis remélem, hogy ezzel sikerül kicsit alátámasztanom az önbizalmát. - Köszi. Azért az ilyet mindig jól esik hallani - őszinte mosollyal pillantok oldalra miután meglapogatta a vállamat. A történtek után különösen jól esnek a szavai, nem gondoltam volna, hogy viszonylag ilyen gyorsan sikerül eljutnunk erre a pontra. - Nincs mit megköszönnöd, ez így helyes - nem durcizhatok örökké amiatt, mert a fiú apám Kölyke lehet, én pedig nem. Eléggé gyerekes viselkedés volna. És amúgy sem lopta be magát a szívembe - még? - a fiú, egyelőre csak elviselem és próbálok jófej lenni vele. - Jól van, megpróbálom majd - megígérni ilyesmit ostobaság volna, mert jelen pillanatban sem igazán tudom, meddig maradok még itt egyáltalán, de ha esetleg el is megyek, az nem jelenti azt, hogy minden kapcsolatot szeretnék megszakítani. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. - Ami pedig engem és Mary-t illet… Nem hagytál minket magunkra, mi döntöttünk úgy, hogy szeretnénk a magunk útját járni, ezt ne felejtsd el, kérlek - más se hiányzik, minthogy még emiatt is ostorozza magát és habár kétlem, hogy ennyivel elintézhetném a dolgot, azért próbálkozni szabad, nem igaz? - Oké, látom megragadtad a lényeget - nevetek fel jókedvűen, ahogyan amellett érvel, hogy ő bizony laza. Nem őt nevetem ki, sokkal inkább vele együtt igyekszem ezt tenni, remélem érteni fogja így is. - Szerettem a feleségemet és eleinte minden tökéletesen is ment. Meg amúgy is, nem mindegy már? Megtörtént és kész és ha emiatt is magadat mered hibáztatni, esküszöm fejbe csaplak - amennyire nem szánom komolyan a szavaimat, annyira mégis az, hiszen tényleg képes volnék megtenni, ha ezt a saját számlájára írja, független attól, hogy ő az apám és ő az idősebb. Ez nem rajta múlt, hanem rajtam és a feleségemen, teljesen mindegy, milyen példát láttam magam előtt. - Hát, ez azért nem olyan vicces - mormogom az üveg szájába, mielőtt újabb kortyot öntenék belőle a számba. Bár attól függ, honnan nézzük ezt a viccességet, hiszen maga ez az egész szitu elég komikus, ami azt illeti, de az már kevésbé, hogy apa emiatt ennyire a padlóra került. - Persze, oké! Holnap első dolgom lesz felkeresni őket - nevetek fel újfent, jókedvem süt belőle. Nyilván az Őrzők tudnának is segíteni az ilyen jellegű problémáinkon… Szerintem ez genetikailag bennünk van, remélem Bastien nem „kapta el”. - Oké, ha ilyesmihez van kedved, akkor mehetünk nyugodtan - nekem teljesen mindegy, felőlem lehet kocsma is, sztriptíz is, tök mindegy, ha tényleg szeretné. Aztán végre rátérünk a lényegre, a gyűrött papírt látva pedig egyelőre csak a homlokomat tudom ráncolni. Reagálni sem nagyon tudok az elhangzottakra, inkább olvasni kezdem a levelet, hogy ahogyan haladok lejjebb és lejjebb, egyre csak feljebb és feljebb kússzon a szemöldököm. - Micsoda szemét ri… - hirtelen harapom inkább el a végét, leejtve a kezemet a papírral együtt. Nem tudom, mennyire volna tanácsos mindenféle csúnya dolognak elhordani Aimée-t így apa előtt, úgyhogy inkább visszanyelek mindent, ami kikívánkozik. - Komolyan kitűzte az ajtódra? - nézek rá értetlenül, mert bármennyire is előítéletes voltam a nősténnyel, azért ez elég durva. - Elégessük? - emelem fel a papírt, hátha könnyebb lesz, ha megszabadulunk a kézzel fogható bizonyítéktól. Csak a fejem tudom csóválni, hitetlenkedő sóhajtások közepette. Nem tudom elhinni. Annyira sejtettem, hogy ez lesz! Bíztam benne, hogy Aimée ezúttal nem hagyja itt az apámat, erre mégis megtette. Hát fasza… - Mi van Willow-val? - csípem el a nevét és kérdezek is vissza rá, mert habár nem vagyok túl tájékozott a szerelmi drámájukat illetően, azért valamennyire képben vagyok, mi történt közöttük, hiszen még ő maga mesélte. Szóval kíváncsi vagyok, mégis mit ért azalatt, hogy nem volt ott Willow. Lehet nem éppen a legjobb most erről beszélni, de valahogyan helyre kell rakni a dolgokat, itt a lehetőség, hogy kiadjon magából mindent.
Kezdőlap
