- De jó – közölte olyan hangszínnel, ami egyértelműen mutatta, hogy már alig várja, hogy együtt nézhessenek dokumentumfilmet egy könyvtár és annak dolgozói életéről. Remek kikapcsolódás az egész családnak. Senkinek sem kell az alvással bajlódnia, mert biztos, hogy tíz perc után az egész banda hangos horkolások közepette kábított állapotba kerül. – És mi lenne drágám, ha dokumentumfilm helyett, mondjuk néznénk valami olyasmit, ami kevésbé… lehangoló? Mondjuk vígjátékot… teszem azt – nézett a lányra reménykedő ábrázattal. A pajzsa még mindig eléggé fel volt húzva így nem tudhatta mi megy végbe a lány érzelmeiben, de nem is igazán akart ezen változtatni. Lehet, hogy csak húzza az agyát, lehet, hogy nem, mindenesetre jobb, ha nem megy bele semmi olyanba, ami aztán később hosszú órák unalmát hozhatja el számára. A lélekfalós szörny említésére a szokásos szemforgatást hozta, amit Egon egyrészt viccesnek talált, másrészt bájosnak, attól függően, hogy épp mire csinálja. Jelenleg mókás volt. – Hát én már csak ilyen mázlifia vagyok – vigyorodott szélesen. Igazából tényleg szerencséje volt sokszor. Prémvadász akár vállból is kitéphette volna a karját, de szerencsére csak a csuklójától szabadította meg, és amikor a teremtője vadászta le a karját, akkor is járhatott volna sokkal rosszabbul. Persze, akkor már nem lenne itt, hogy barátnőjének mutogassa gyermekkorának darabkáit. - Puerto Ricóban? Heh… tud úszni is az a nyomorult? – ki gondolva volna, hogy a chupacabra képes a tengerben is lubickolni, hogy elérje Dél-Amerikát. – Remek, örülök, hogy egyetértesz velem ebben a kényes témában, mivelhogy Tudjukki egy félreértett antihős… kábé olyan, mint Hitler – bólogatott szaporán, miközben arcára komisz vigyort varázsolt. Kétszer megmenteni egy későbbi diktátor életét, azért szép teljesítmény volt részéről. Már ebből is látszik, hogy a vérfarkas lét milyen veszélyes az emberiség egészére nézve. Mindegy, Egon mossa kezeit, hiszen ő csupán egy gyereket mentett meg, később meg egy egyszerű káplárt. Igazán nem vonható emiatt felelősségre. – He? Mi? – mit mentett meg szépen? Csak nem a gondolataiban turkált a lány? Ez elég valószínűtlennek tűnt, így viszont Egonnak lövése sem volt, de aztán úgy tett, mintha leesett volna neki. - Óh… értem. Akkor megeshet, hogy a Vámpírtaplókat olyan személy kreálta, aki tud a mi világocskánkról. Csak a vérfarkasokat kicserélte vámpírokra, az őrzőket meg boszorkányokra. Előfordulhat – nézett komolyan a lányra. Tényleg nem lehetetlen, hogy valaki így játszotta ki az őrzőket és a vérfarkasokat. Elvégre a vámpíros történetekre rá sem hederít egyik oldal sem. Miért is tennék? Elvégre ezzel nem buktathat le senkit. - Mondjuk, hogy egy naplóban mit tartok mókásnak? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, aztán ha kapott bólintást, vagy verbális megerősítést, akkor folytatta. – Például azt, ha le van írva, hogy: ma eltörtem a lábam, mert elcsúsztam Feketeszépség Dögvész trágyájában, aztán még sikerült is belefejelnem. Döbbenetesen megalázó volt, mert a szomszéd birtokos fia James, is látta az egészet, és a hasát fogta a nevetéstől. Na, hát mondjuk ez… példának okáért – vigyorodott el szélesen. – Amúgy kikérem magamnak, nem vagyok gonosz – annyira. – De, ami vicces, az vicces. Nem fogok nem nevetni rajta, ha egyszer mókásnak találom. A kinti zajok, aztán háttérbe szorították a naplóolvasás groteszk izgalmait, és mint valami kalandfilmben a falnak lapultak. – Má’, hogy lenne titkos folyosó? Ez itt nem a Roxfort, vagy a Vörös erőd, hogy lépten-nyomon rejtekajtóba ütközzünk – hangja vidáman csengett. Tényleg jól érezte magát, meg egyébként is itthon volt. Nem kapott az adásvételek során egy petákot sem, így gyakorlatilag a ház még mindig az övé, még ha ezt a gyakorlatban sohasem akarná bebizonyítani senkinek. Elég nehéz lenne kimagyarázni a dolgot, hogy lehet még mindig életben. Ellenben meglehet, ha perre vinné esélyesen meg is nyerhetné. Biztos van a régi törvények között valamilyen joghézag, ami lehetővé tenné. Egon természetesen épp fel akart háborodni a lány kijelentésén, elvégre az ötletei pont, hogy segítenek rajtuk, de a kéz, amely közelebb húzta őt a lány orcájához, aztán a csók, teljesen elfeledtette vele színlelt felháborodásának még a morzsáit is. Nem csak Rebecca merült ám el abban a csókban, és Egon keze már a lány derekán pihent, utána pedig a formás fenekét ragadta meg. Végül azonban elszakadtak egymástól, mindkettejük nagy bánatára. - Azon mentünk fel… tudod a csigalépcső. De ez nem kastély – rázta a fejét boldogan. – viszont van még az átellenes szárnyban is egy lépcsősor. Talán azt lehet cselédlépcsőnek nevezni. De... van egy sokkal, de sokkal – szűkítette össze szemeit, majd bólogatása közben enyhén őrült képet vágott -, de sokkal, de sokkal jobb ötletem. Mivel úgyis karácsony van – tejbe tök módjára vigyorgott, közben a kandalló felé nézett. – Mit szólnál, ha fordított télapósat játszanánk? – mondjon igent, bárcsak igent mondana. Még sohasem csinált ilyet, és biztos remekül szórakoznának közben.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Tudtam, hogy nem fog tetszeni neki az ötletem de elképzelésem sem volt arról, mennyire lehangolja majd. Az arcáról és a hangszínéről tanulmányt lehetett volna írni, ami még jobban szórakoztatott, ám a szavai…szép próbálkozás. Nem is tudtam eldönteni, hogy megkönyörüljek rajta vagy még húzzam az agyát, annyira mámorító volt ez az apró siker. Hosszan néztem rá, láthatóan alaposan megfontoltam az ajánlatát, pedig igazából semmi gondolkodni valóm nem volt. Nem kényszerítettem volna rá egyetlen dokumentumfilmet sem, hiszen tudtam, hogy az olyan mint a macska farkát húzogatni, előbb-utóbb tele leszek karmolásokkal.* -Hmmm….nem is tudom. Néha szükséges egy-egy dokumentumfilmet megnézni.*Még kiélveztem néhány pillanatig a nyűglődését aztán elmosolyodtam, szélesen és diadalittasan. Azért meg kell hagyni, Egont bevinni az erdőbe nagy meló volt, mert ennek ő volt a mestere, viszont remek gyakorlás volt ez a részemről arra az esetre ami már komoly és mással szemben történik. Mázlifia. Igen, végül is az volt, eszembe jutott az a szerencsétlen büntetés amit kapott, elvégre még a kezét is felmutatta. Szerencse volt a szerencsétlenségben, reméltem másban is mázlija lesz a jövőben és nem kell még valakihez kijárnom a temetőbe. Még sokáig szerettem volna élvezni Egon társaságát, nem hiányzott újabb zombis negyed év, bár ha ilyen formán veszíteném el, minden bizonnyal jobban megvisel. Jay chupacabrává való nyilvánítása mókás színezetet kapott, bár nem fogom neki elmondani azért kíváncsi lettem volna arra hogyan fogadná az új elnevezést. * -Ezek szerint. Én azt olvastam, hogy ott látták először, de persze ez csak legenda és biztosan nem létezett. Talán csak egy farkas volt, vagy más ragadozó aminek túl nagy feneket kerítettek….Nos, Tuddjukkit nem hasonlítanám Hitlerhez mivel kettejük közül az egyik csupán kitalált személy, másrészt kevesebb vér tapad a kezéhez és Hitler, nos szerintem ő nem egy félreértett antihős. *Tudtam, hogy megmentette az életét, bár ilyesmit nem olvastam Hitlerről, de valószínűleg Egon személye miatt maradt ez az információ homályban. * -Igen, az meglehet, Vernéről is elhintették azt a pletykát, hogy valójában megtalálta a Föld középpontját és az átélt dolgokat vetette papírra. *Nem hittem azonban abban amit Egon mondott a vámpíros-vérfarkasos átiratról, de persze semmi sem lehetetlen, csak jól kell tudni megmagyarázni. A napló mókás részleteiről nekem egészen más jutott eszembe, de Egon megint betalált, bár nem osztottam a véleményét arról, hogy az életben lévő tulajdonos naplóját érdekesebb olvasni, de a kitalált története akár lehetett volna valóság is és igen szórakoztatóra sikerült. Jóízűen nevettem rajta mert elképzeltem az egészet.* -Talán van benne hasonló, eddig csak két mondatot olvastam fel belőle, de ez tényleg mókás. *Az viszont már nem volt mókás, hogy akár rajta is kaphatnak minket a házban, pedig esélyes volt ha sokáig itt toporgunk egy helyben. A mosoly még el sem felejtette önmagát az arcomon de már a menekülésről kellett döntenünk. Én persze az egyszerűbb megoldást választottam volna, mondjuk egy másik szárnyban lévő lépcsőt és akkor hátul kiosonhatunk, ha már rejtek folyosó nincs, amit elég szomorúan vettem tudomásul, de Egon megint a nehezebbik végét fogta meg a történetnek, közvetlenül azután, hogy méretet vett a fenekemről. Utóbbi sokkal jobban tetszett mint az elgondolása, miszerint a kéményen keresztül kellene távoznunk. Tócsányira kerekedett szemekkel néztem rá és vártam, hogy elneveti magát, hogy csak viccelt, de úgy nézett vissza, hogy be kellett látnom ő ezt komolyan gondolta. Vagy csak megint átver.* -Úgy gondoltad, hogy a kéményen keresztül másszunk fel a tetőre? És onnan hova szándékoztál menni? Leszánkázunk a cserepeken és könnyedén a földre huppanunk? Vagy mint Zorro, egyenesen egy ló hátára és integetve elvágtatunk? Ebből szerinted melyik nem fog összejönni?*gyorsan vázoltam fel a lehetőségeket és az eszement ötlete részleteit, mert már odabent voltak az öltönyösök. Néha felhallatszott egy-egy szó amit tisztán lehetett érteni, ebből arra következtettem, hogy még sem olyan siralmas a ház állapota, de ez nem vigasztalt jelenleg. *-Egyik sem Egon. Sajnálom de az unalmas lépcsőt választom. *Megfogtam a kezét és elindultam az ajtó felé, a hangok azonban egyre közelebbről érkeztek és gyanítottam, hogy felfelé igyekeznek a vevők, vagy tulajdonosok vagy mindkettő. Kikukkantottam és a gyanúm igazolást nyert. A kérdés csak az volt, hogy van-e időnk kisurranni észrevétlenül és elérni az Egon által emlegetett cselédlépcsőnek is nevezhető alkalmatosságig, vagy a szoba foglyai leszünk és akkor tényleg Mikulást kell játszanunk.*
- Egeeen… nyilvánvaló – homlokráncolva és olyan arccal ejtette ki a szavakat, mint aki citromba harapott. Fanyar képpel kelletlenül sóhajtott egyet és lelki szemei előtt már ki is bontakozott egy borzasztó este szükségtelenül hosszú rémképe, amelyben Rebecca csillogó szemekkel, szinte elalélva figyeli az Amazonas őserdeinek bámulatosan unalmas világát. Egon közben rebbenő szemhéjjal próbál ébren maradni, mert tudja, hogy a lány borzasztóan el lenne keseredve, ha nem nézné végig vele az egészet. Mondjuk, ha az Amazonast akarja dokumentumban bemutatni neki, az jó választás lenne, mert azt ki tudja kerülni azzal, hogy volt már ott élőben, és felesleges filmet néznie róla. Halvány reménysugár, mert számtalan tényező közbeszólhat, mint például, ha Rebecca nem őserdős dokuunalmat akar végignézni. Mindegy, ez még a jövő zenéje, meg egyébként is hátha elfelejti mire hazaérnek innen. – Hé… - nézte a lányt, amint az szélesen elmosolyodva borzasztó büszke képet vágott. – Ennyire azért nem dobhat fel egy leendő dokumentumfilm… vagy igen? – kérdő és nem mellesleg aggódó tekintetéből még Rebecca is leszűrhette, hogy Egon ezt a sötét jövőképet baromi kellemetlennek érezte. - Ja, valszeg – vetette közbe, és bólintott is a chupacabrás részre. – Hitler? Dehogynem. Mellesleg a Führer saját kezűleg csak a Nagy Háborúban ölt, de akkor még nem is volt diktátor, csak egy egyszerű káplár. A másodikban meg az emberei végezték a piszkos melót, szóval láthatod, hogy Tudjukki kezéhez igenis több vér tapadt. Mellesleg – vigyorodott el szélesen. – Voldemort meg volt húzatva az arányvérű mágusokkal, és ki akarta irtani a sárvérűeket. Hitler meg a zsidókat… meg mindenkit, aki nem tartozott az áriafajba. Ne mond nekem, hogy Voldemort nem egy náciführermágus, mert bizony az – bólogatott és képén az önbizalom legfenségesebb megtestesülése ült. Egon felkuncogott és látszott rajta, hogy az információ teljesen új számára. – Tényleg? Végül is miért ne? Biztos úgy voltak vele, hogy ekkora baromságot nem tudott volna kitalálni, csak, ha tényleg átéli. Ugyanez lehetett a Bibliával is. Annyi eszement dolog, ami benne van, nyilván nem lehet csak kitaláció, mert ekkora képzelőereje senkinek sem lehet. Legalábbis így vélték, mert nyilván szűklátókörűségből szereztek diplomát a középkori egyetemeken – tartott már Rebeccával hitvitát? Nem emlékezett rá, de lehet, hogy már boncolgatták, hogy Egon mennyire nem hisz a Bibliában, de ha esetleg még nem, akkor most épp eljött az ideje, hogy a Könyvek könyvét is kitárgyalják. Mondjuk Egon nem olvasta csak részleteket belőle. - Na ugye – húzta ki magát és most rajta volt a diadalittas nézés sora. – Ezek szerint mindketten a kárörvendéses eseteket tartjuk mókásnak. Ha eddig még nem lett volna nyilvánvaló Rebecca… imádlak – nyomott egy gyors puszit az arcára, aztán viszont kénytelenek voltak a falhoz lapultan informálódni a kinti eseményekről. Egon teljesen be volt sózva a kéménybe költözés kapcsán, de Rebecca úgy tűnt nem osztja a véleményét ezzel kapcsolatban. A vérfarkas durcás képet vágott Rebecca szarkasztikus ellenérveire, majd kisvártatva megszólalt fojtottabb hangon, mivel időközben a háztűznézők egyre közelebb értek. – Úgy érzem nem vagyunk egy hullámhosszon drágám. Egyébként nem akartam kimászni a tetőre, csak bemászni a kéménybe, és addig ott maradni, amíg el nem mennek. Viszont, a te verziód, hogy másszunk fel a tetőig, sokkal jobban tetszik. Azonban kivitelezhetetlen, mert meghallják a mászást. Ezért kell csak úgy egy méternyit felmenni, és reménykedni közben, hogy nem gyújtanak alánk. Na? Mit szólsz? – újra felöltötte lelkesen bólogató fizimiskáját és izgatottságtól csillogó örült tekintetét. – Jaj, ne már. A lépcső uncsi… A kémény viszont… mikor van lehetőséges bemászni egy kéménybe, és kihallgatni másokat? – úgy tűnt Egon lenyűgöző érvei egy cseppet sem érintették meg Rebeccát, mert kézen fogva húzni kezdte az ajtó felé. A férfi bánatosan a kandallója felé integetett és magában elbúcsúzott tőle. „Viszlát, kedves kandalló, soha több nem látjuk egymást”. Azonban úgy tűnt ez mégsem így lesz, ugyanis a jövevények már a felsőszintre értek, és Rebecca felett Egon is kikukkantott, csak egy pillanatra persze és rögtön vissza is húzta a fejét. – Késő, a folyosót elfoglalta egy ellenséges osztag. Át kell térnünk a Mikulás hadműveletre – nem volt túlzottan erős a hangja, ahogy a lány fejében csattant, de elég határozottan csengett és az utóbbi pár mondat szinte sugdolózást közelítő állapotához képest, a lány akár úgy is érezhette, hogy Egon egy megafonból szólt hozzá. A férfin volt most a sor, hogy kézen ragadja a lányt és óvatosan húzni kezdte a kandalló felé, ha makacskodott, akkor az ölébe vette és a kandallóhoz cipelte. – Te mész előre – küldte izgatottan, és közben betérdelt a kandalló nyílásába és bakot tartott a lánynak. – Siess… vagy hadbíróság elé állítanak – azt mondjuk talán nem, de ha már úgyis ellenséges osztagról hadovált az előbb, miért ne játszhatnának egy kicsit?
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
-Az nem, de a te ábrázatod nagyon is feldob. Vicceltem Egon. Nem kell dokumentumfilmet nézned velem.*Ezek szerint még mindig nem esett le neki, ez a tudat ugyan nem szállt a fejembe de örültem annak, hogy ilyen sikeresen átvertem, dagadt a májam, persze csak képletesen. Egon fancsali arca és kelletlen szavai és az a belülről csiklandozós érzés megfizethetetlen volt. Hitlerről nem szívesen diskuráltam, de ha már belemélyedtünk, bár sem a hely sem az idő nem volt alkalmas rá, elrontotta a karácsonyi hangulatomat.* -Voldemort egy kitalált karakter, de ha már annyira párhuzamot szeretnél vonni kettejük között, véleményem szerint mindkettő egyszerűen őrült volt. *Sajnáltam, hogy egy huszárvágással lezártam a témát, pedig olyan szépen levezette az egészet, már ha ebben a témában bármit is lehet szépen csinálni. A büszkeség letörölte a korábbi értetlenséget és ijedelmet az arcáról.* -Nos, megvolt az ellenkező tábor is, akik a racionalitáson alapulva épp Verne fantáziáját dicsérték. A Bibliában pedig sok jó dolog is van, a tanítások nem mind feltétlenül a vallás alapjai, a kölcsönös megértés, részvét, segítségnyújtás és az emberi értékek megbecsülése nem kellene, hogy csupán a hívők körében terjedjenek. *Én sem voltam vallásos, nem jártam templomba és nem hittem abban, hogy ha bajom van és imádkozom egy olyan valakihez akit nem látok és az égben van, minden elrendeződik. A tettek embere voltam nem pedig az aki várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Attól, hogy elolvastam a Bibliát még nem lettem szentfazék. Hogy kárörvendő lennék? Nos talán igen, halványan. Minden emberben benne van, na jó, talán az apácák nem nevetnének egy az Egon által felvázolt eseten, de semmi sem lehetetlen, még mi sem látunk az apáca fátyol alá. *-Nyilvánvaló volt de sokkal jobb érzés hallani. *Gondoltam, hogy nem azért imád mert szeretem a mókás történeteket és tudok rajtuk nevetni, bár a mostani „vallomása” erre irányult. A puszira elmosolyodtam de sajnos nem folytathattuk az eszmecserénket, a kinti zajok és a közeledő léptek koppanásai elvágták a témát. Ha nem fenyegetett volna minket a lebukás veszélye még jót is derültem volna Egon durcás képén, de az a gondolat, hogy bemásszak a kéménybe és ott dekkoljak míg a háztűznézők el nem mennek, nem igazán csigázott fel túlságosan. * –Nem mintha attól tartanék, hogy alánk gyújtanak, nincs is fa a kandallóban, de mégis hogyan tartjuk meg magunkat egy szűk járatban? Tiszta korom leszek és szilikózist kapok a portól. Ha csendben is maradunk, tutira tüsszögni vagy köhögni fogok. Megbocsáss de ez a hullámhossz sem tetszik. *Mindezt már fojtott hangon mondtam, mert lentről is felhallatszott a beszéd, bár egyetlen szavukat sem értettem, esélyes volt, hogy ez visszafelé is működik. Arckifejezésemmel próbáltam azt közvetíteni, hogy maradunk a lépcsőnél és punktum, Egon viszont….* –Borzasztó vagy tudod? *És már el is indultam, hogy az én tervemet váltsuk valóra és az Egon számára unalmas ám biztonságosabb lépcsőn meneküljünk el, ám arra már nem volt időnk. A kedves és aranyos és felelőtlen, szeleburdi farkas párom azonban még rajtakapásunk hangsebességgel közeledő tényére sem tudta félretenni a hülyeséget. A fejemben szólalt meg, úgy hangzott mintha az egész ház visszhangzana és természetesen összerezzentem, mert nem számítottam rá. Ezen még dolgoznom kell. ~Ellenséges osztag mi?~*Van más megoldás is, biztosan van más megoldás. Kétségbeesetten néztem rá, kérlelőn, hogy _ne a kéménybe_ de húzott magával. Körülnéztem a szobában de nem láttam semmilyen rejtekhelyet, talán az ágy alatt. Oda is mutattam Egonnak, de sekélyes próbálkozás volt, mivel az ágy a kornak megfelelően elég magas volt és bár kényelmesebb lehetett alatta mint a kéményben kucorogni és nem leesni, teljes egészében látszódtunk volna. A kandalló előtt lecövekeltem, úgy néztem rá a hadbíróság emlegetésére mint mindig amikor hülyeségeket beszél. Szemet forgattam és vacilláltam de a lépések és a beszélgetés egyre közelebbről hallatszott, így megadóan bólintottam. Akkor játsszunk kalandparkosat. Fogalmam sem volt hogyan mászok fel oda, szinte semmit sem láttam ahogy beálltam a kémény nyílásába és felnéztem, semmi kapaszkodó. Bár, emlékeim szerint, ha minden kandalló hasonló és fő eleme a belső párkány, akkor kell lennie egynek. Egy olyannak ahol megtaláltam a nagyi dobozát. Ráléptem Egon bakjára és a kezemmel kitapogattam a belső oldalt, és meg is találtam amit kerestem. Egy féltenyérnyi széles párkány volt ahol lábujjhegyen ugyan de meg lehetett állni. Csak fel kell kapaszkodnunk oda, a falhoz lapulni és reménykedni abban, hogy elég jól odaragasztottuk magunkat. Megtámasztottam a kezemmel magam és vártam, hogy Egon feljebb emeljen, aztán az egyik lábammal megkerestem azt a peremet, majd a másikkal is. Ez olyan volt szó szerint mint pengeélen állni.*
- Tessék? – nézett a lányra értetlenül, aztán ahogy pár pillanattal később felfogta a hallottakat, nagyot sóhajtott, arcáról eltűnt a szenvedés minden jele és hálás tekintettel a mennyezetre bámult. – Hála a Magasságosnak – kulcsolta össze ujjait, aztán hirtelen váltással a lányra nézett és megjátszott mérges képpel elfintorodott. – Ez… - beszívta a levegőt, aztán lassan kifújta, szünetet tartva mondandójában -… nem volt szép. Nem gondoltál arra, hogy a betervezett unalomtól akár szörnyet is halhattam volna? A vérfarkasok szörnyen érzékenyek az ilyesmire – kamuzta lelkesen, komoly képpel. – Olyan ez, mint egy ketrecbe zárt kutya esete, aki addig unatkozik a szűk helyen, míg elpatkol. Tudod, elfelejt levegőt venni meg minden, és vége… kimúlik. Szörnyű halál – bólogatott nagy okosan, majd azon kezdett gondolkodni, hogy vajon tényleg volt-e olyas személy valaha, aki halálra unta magát. Nyilván közvetlenül az unalomba nem, de ha mondjuk figyelnie kellett volna valamire, de unalmában elkalandozott, akkor lehet, hogy az a valami elsodorta, felrobbant, vagy belefulladt. Akárhogy is, nem véletlen lett kitalálva, hogy „dögunalmas”, meg, hogy „halálra unta magát”. - Igen – bólintott egyetértése jeléül. – Mindketten elérhetetlen dolgot kutattak. Hitler meg volt basza… mármint húzatva – javította ki magát, elvégre a szülei házában volt, és itt nem illik káromkodni – különös relikviákkal, meg mágikus eredetű elveszett ereklyékkel, amiket fegyverként vethet be. Voldemort meg az öröklétet kereste, ami még a vérfarkasok számára is elérhetetlen – halkan hümmögött, aztán keserűségében sóhajtott egy bánatosat. – Sajnos. Egon a lányra vetette kétkedő tekintetét, ahogy Rebecca a Bibliai történetek szépségéről, meg a bennük lévő tanítások humánusságról áradozott. Amikor a lány befejezte, Egon köhintett egyet, szélesen elvigyorodott és innen a lány már sejthette, hogy a férfi nem osztja a véleményét túlságosan. – Igen, hogyne. A keresztes lovagok is a kölcsönös megértés nevében hányták kardélre Jézusbá” ellenségeit, ahogy nyilván Galileo Galilei-t is ennek fényében vonták per alá. Pfff… még, hogy a Föld kering a Nap körül… hallatlan – rázta a fejét kimért műgonddal. Az egyház többet ártott, mint használt Egon nem annyira szerény véleménye szerint, még ha voltak is jó oldalai, a tudományt eléggé háttérbe szorították a dogmáikkal. Ennek pedig a Biblia volt az oka, amit marhára szó szerint vettek, vagyis azokat a részeket, amikkel egyetértettek, mert ami nem tetszett nekik, azt egyszerűen kihagyták a szent könyvből. - Jól esett kimondani is – replikázott röviden, fülig érő szájjal. A hangok elcsalták a kényelmes olvasgatástól, és a kettesben ücsörgéstől… egy ágyon. Vajon, ha vízszintbe kerültek volna… De, kár is ezen filózni, hiszen ágyi kaland helyett, bőrre menőbe csöppentek. Már persze, ha Rebecca elfogadta volna az ajánlatát, hogy nyúzza meg. Mondjuk, nem tudná megtenni, mert a vértől kifeküdne. Néha elfelejti, hogy milyen durva vérfóbiája van, ha az nem természetes úton tör elő. - Sajnálattal hallom – közölte durcás képpel, és a hívogató kandalló felé sandított. – Amúgy nem is kaphatsz szilikózist… mert… ennyitől nem – ja, ma délig még azt sem tudta, hogy mi az a szilikózis, de mostanra szakértőjévé vált a témának. Így megy ez, ha valamit nagyon el szeretne érni. - Ehm… igen tudom – bólogatott hevesen a Rebecca által használt jelzőre. – Ez azt jelenti, hogy bemászunk? – kérdezte fojtott és reménykedő hangon, közben kezeinek mindkét mutatóujjával a kandalló felé bökött. Úgy érezte, ha mindkét kezét használja, sokkal hatásosabb lesz a folyamat, de nem így lett, mert a lány kézen fogva az ajtó felé vonszolta a nem is annyira magatehetetlen férfit. A telepatikus hangra a lány összerezzent, ami mókás lehetett volna, de Egon nem azért csinálta, hanem, hogy a közeledők ne hallják a hangját. Hát, persze attól Egon belül jól szórakozott rajta, de nem volt kedve ezt Rebeccával is közölni, mert a végén, még nekiáll hangos szóval lehülyézni őt, ami a Mikulás akciót veszélybe sodorná. Egon átvette az irányítást, és most ő húzta a lányt, aki egy erőtlen próbálkozást tett az ágy alá bújásra, de Egon rá sem hederített. Az használhatatlan és amúgy is dögunalmas búvóhely. Rebecca habozott és a szemét forgatta, talán a hadbíróság nem tetszett neki, mint lehetséges végkifejlett. Egon teljes mértékben meg tudta érteni. Rebecca végül csak rászánta magát az egyetlen szóba jöhető opcióra és bemászott a nyílás alá, aztán rálépett Egon bakként tartott kezeire. Igazán ügyesen mozog, még ha egy nagy adag port is lökött Egon arcába. Bár lehet, hogy korom volt, nem elemezte ki, és igyekezett a száját is becsukni, pedig ízre biztos meg tudná állapítani. A kísértés túl nagy volt, így nyelvével végignyalta a szája szélét. Jaja, korom ez. Döntötte el a dilemmát vidáman. Ahogy a lány stabilabban kezdett állni, feljebb emelte a bakot, majd vidáman konstatálta, hogy már nem kell tartania Rebecca pehelysúlyát, és ő is mászni kezdhet. Felnézett a nyílásba és megpillantotta a peremet, amin barátnője ácsorogott, aztán ugrott egyet és megragadta. Na, igen és most hogyan tovább? – Kicsit lépj arrébb kérlek – küldte telepatikusan, majd ha a lány ezt megtette, akkor a perem középső része felé evickélt, felhúzta magát és lábaival spárgában igyekezett megtartani a testsúlyát. Talpai természetesen hangos puffanással ütődtek a kémény oldalának. De, a célját elérte, mert már nem látszott ki egyetlen végtagja sem. Innentől aztán már csak az kellett, hogy feljebb kapaszkodjon, minél halkabban, mert a hívatlan vendégek a szoba előtt beszélgettek. - Borzasztó Edmund… borzasztó… - már majdnem kétségbeesett hangon szólt egy sipákoló női hang. Elég idős lehet, vagy ötven-hatvan éves. Legalábbis a hangból ítélve. – Minden kiégett és ez a korom mindenütt… ráadásul valaki még be is tört a házba. Azok a nyomok… - Nyugalom kedves Elisabeth, biztos csak néhány kölyök szórakozott – magabiztos férfi hangja hallatszódott, a nőt mégsem volt képes megnyugtatni. – És ha elvittek valamit? – sipákolt. - Ugyan mit? – szólt közbe egy harmadik személy. Fiatalos, férfi hangja volt, kiérződött belőle némi megvetés, ami talán a hölgy felé irányult. – Az ágyakat, vagy a komódokat? Kinek kellene ez a sok kacat? Ami érték, azt már elvittük. - Stephennek igazan van kedvesem. Ha el is vinnének egy-egy bútort csak nekünk tennének szívességet – a hangjuk már közelebbről hallatszódott, és Egon a beszélgetésük ideje alatt táskájával a hátán kicsit feljebb tornászta magát. - Tök jó muri, nem? – kérdezte vidáman a lánytól, bár ő maximum bólogathatott, ha nem akarta lebuktatni magukat.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Megkésve ugyan de ki tudtam élvezni a sikeremet, Egon arcáról tanulmányt lehetett volna írni, kezdve az első fénypamacsoktól melyek világosságot gyújtottak a fejében, a végleges rádöbbenésen keresztül a megkönnyebbülésig. Szerényen elmosolyodtam de lassan átcsapott diadalittassá, végül már-már a fejembe szállt a dicsőség mikor Egon azt ecsetelte hogyan halt volna bele a dokuunalomba. * -Ja, az érzékeny lelked. Tudom. *Nem rég beszéltünk róla amikor elsétált színészkedni, ezért jeleztem, hogy ezt már megbeszéltük, bár nem emiatt húztam a csőbe. Egyébként meg nem hittem, hogy ez a padlóra küldi, most is csak hülyéskedett és megjátszotta a sértődött szenvedőt, mit mondjak jól állt neki. Ahogy a káromkodás is, bár úgy hiszem a jelenlétemben jobban visszafogta magát, most meglepődve néztem rá amiért kijavította a majdnem kimondott szót. aztán rájöttem, szegény nagyija keringő szelleme, vagy az egész család miatt. Elvégre otthon van, vagy volt, lesz a fene tudja. * -Még semmi sem lehetetlen. *Ki tudja mit találnak ki az őrzők, ha sokat kísérleteznek még valaki rájön az örök élet titkára, persze a farkasokkal együtt, mert nélkülük ugye hasznavehetetlen lenne az elixír. Ők adnák a vérüket meg mindenféle váladékukat az őrzők pedig hozzáadnák a tudásukat és lehetne palackozni. Valószínűleg egy idő után a vérfarkasok fellázadnának, mert miért ne és annyi lenne a közös üzletnek. Voldemortot és Hitlert igyekeztem elfelejteni, úgy úgy tűnt azonban, hogy a Biblia tanításaiban sem fogunk megegyezni.* -Nem arról beszéltem Egon, sok mindennel én sem értek egyet, nem is vagyok hívő, de azért van benne használható leírás is az emberiség számára. Egyébként a történetek egész érdekesek, de megérteni azokat és a helyükön kezelni tudni kell. A sötét középkornak például ez volt a hiányossága. *Szóval úgy áll a helyzet, hogy vallásról és háborús bűnösökről nem fogunk a jövőben beszélgetni. Eddig azt hiszem csak ez a két dolog volt a hirtelen megírt tiltólistán, kíváncsi voltam mi lesz következő. Attól nem féltem, hogy elfogynak a beszélhető témák, mert a filmek mindig terítéken maradnak, nem kellett attól "félni", hogy a végén csak a szex marad. Vagyis szerelmeskedés, ha már a kimondott szónál tartunk. Hogy őszinte legyek nekem nem jutott eszembe a lepedő akrobatika pedig ott volt az ágy a szobában és rajta is ültünk és nem vagyok nagyon finnyás és tisztaságmániás, és piszokfóbiám sincs, de azért elég koszosnak tartottam, hogy csak úgy pucér fenékkel hanyatt dőljek rajta. Persze aki a kicsit nem becsüli a nagyot nem érdemli, gondolom ezért lettem száműzve a kéménybe az ágy alatti pókok és pókhálók helyett. Sajnos a háztűznézők semmire nem hagytak időt, mintha direkt minket kergetnének, olyan gyorsan igyekeztek fel a lépcsőn és alattuk nem nyikorgott annyira. Ez meg hogy van? Csak én voltam kitüntetve? Hiába találtam szebbnél rosszabb kifogásokat, nem kerülhettem el a kéményt.* -Be a fene egye meg. És honnan tudod mennyi van bent? Mármint por és korom és kosz. *Nem kellett megjátszanom mennyire nem tetszik a kéményseprőt alakítani, abszolút őszinte voltam. Viszont nem volt más út a szobából kifelé csak az az egy ajtó amin bejöttünk és premier plánban voltunk vele az érkezők felé. Kémény. Sötét, kormos, szűk és ki tudja mi rakódott le benne még az évek, évtizedek során és persze nincs benne kisszék, hogy kényelmesen elhelyezkedjem benne, tíz körömmel kell kapaszkodnom. Nem, nem vagyok Jean-Claude Van Damme, hogy széttett lábakkal rugózzak, karjaimat könnyedén összefonva magam előtt, és nézzek bele a semmibe, a nagy sötétségbe és mosolyogva tartsam vissza a tüsszögést. Némán, nem hörögve. Valahogy felmásztam, a tíz köröm meg volt, már csak az kell, hogy meg is maradjon. Az arcommal a kémény belső falához tapadtam, éreztem a korom és a füst szagát, minden izmom pattanásig feszült, hogy le ne essek és akkor Egon megszólalt a fejemben, hogy menjek arrébb.* ~Mi vaaaan? Menjek arrébb? ITT? Örülök, hogy sikerült polip módjára az összes végtagommal és még az arcommal is a falhoz tapadnom és akkor most fejtsem le magam cuppogva és araszoljak arrébb? Hova? Miért nem tudok én is a fejébe beszélni? ~*Magamban dohogtam, talán két centit ha képes voltam arrébb menni, pedig a kéménynek volt még az enyémen kívül három másik fala, de persze az enyém kellett. Aztán meghallottam kintről a sipákolást. Hogy nem esett le a lépcsőn amin én olyan nehezen és lassan jöttem fel? Ha a korom láttán így nyivákol a lépcső miatt miért nem hallottam a hangját? Felrepült, vagy csigával húzták fel? A párbeszéd hallatán lett volna néhány megjegyzésem, de nem szólalhattam fel, Egon viszont remekül érezte magát a fejemben, amit a szavai után a kémény falának ütöttem, mert ki kellett fejeznem valahogy azt az érzést, hogy; ~ILYEN NINCS!!!!!~ -De hát ez itt mind értékes holmi. A komód is meg van vagy száz éves. -Éppen azért nem ér semmit drága Elisabethem. A szállodai vendégek modern bútorokat szeretnének, már nem divat a viktorianus kor. -Mindent ki kell dobni. Szemétre velük. *Ekkor vettem egy nagy levegőt, a könyvekre gondoltam melyek ott lapultak Egon táskájában. Hála az égnek, hogy azokat megmentettük, de szívesen vittem volna a komódot is. Magamban elátkoztam őket, fogalmuk sem volt arról miről beszélnek, a nagy sóhajtás mellé sikerült egy halvány fájdalmas nyöszörgést is kieszközölnöm a számon. Odabent úgy hallatszott mintha ordítottam volna, azt nem tudom a három akárki mennyit hallott meg ebből.*[/color]
- Pontosan – próbált minél bánatosabb képet vágni. Az a szegény érzékeny lélek bizonyára roppant kellemetlen lehet, szerencsére Egonnak csak kamu szegény lelke volt. Bele is halna, hat túlságosan pipogya lenne, akkor még a végén le kellene mondania a romlott macskaeledelről, ami kimondottan az ínyére volt. Persze nem muszáj feltételül romlottnak lennie, de azért jó, ha a cicáknak van szánva. Elvégre van benne valami élénkítő anyag, és nemrég hallotta, hogy ezt ki vették a gyártás során, és a macskák sorra elkezdtek meghalni. Vagy tompító anyag volt benne? Nem, inkább élénkítő és a macskok nem bírták annak hiányát. Remek sztori volt és igazán mókás. - Hát nem – vonta meg a vállát Egon, bár az örök életről sohasem álmodott. Tudta, hogy egyszer neki is fűbe kell harapnia, csak épp azt nem tudta, hogy vajon a vég mikor fogja elérni. Remélte nem túl hamar. - Többek között – bólintott rá kedélyesen. Meg az is nagy hibája volt, hogy nem volt tévé, amin remek műsorokkal múlatni lehetett volna az időt, így inkább elkezdtek háborúzni egymással. Mennyi elvesztegetett hulla, amit senki sem falt fel. Ha már legyilkolták egymást, legalább ették is volna meg őket. A Nagy Háborúban sajnos kevés alkalma adódott, hogy falatozzon az emberek húsából. Átváltozni, aztán vissza, úgy, hogy senki ne vegye észre elég körülményes volt. Mivel azonban szanitéc volt, és sokat amputált, azért sikerült egy-két lábat, esetleg kezet megtartania, amit aztán suttyomban felfalhatott. Nem volt az igazi, mert már kihűlt, de a bestiát valamennyire megnyugtatta. – Nem tagadom, hogy vannak benne értelmes dolgok… hellyel-közzel – vágott némileg hitetlenkedő ábrázatot -, de a nagy része borzasztó felszínes. Nincsenek benne jó karakterábrázolások, és a történet is elég lyukas sok helyen. Nem is beszélve a karakterdrámák szinte teljes hiányáról. A jók jók, a rosszak meg rosszak. Egy öt éves is átlátja, hogy nem így működik a világ – grimaszolt kedélyesen. Persze, hogy csak szórakozott. Sohasem olvasta a Bibliát, csak részleteket belőle, de annyi elég is volt neki egy jó időre. A látogatók felpezsdítették az amúgy sem unalmas napot és Egon majd kicsattant az örömtől, hogy olyat csinálhatnak, amit általában nem szoktak. Sunyulni erre-arra? Abban már volt része, de egy kéményben elbújni és kihallgatni mások beszélgetését? Na, ez olyan, amit még soha életében nem követett el. Valószínűleg Rebecca sem, ezért nem is értette miért nem kapott rögtön az alkalmon. Ilyen bulit kihagyni kész vétek. Szerencsére a véletlenek úgy hozták, hogy nem tudnak feltűnés nélkül a lépcsőkhöz menni, így kénytelenek voltak a kémény dicső szolgálatait igénybe venni. - Ehm… amatőr télapó vagyok… nem mindegy? Mozgás – suttogta vidáman, és közben egy kicsit felszökött benne az adrenalin is. Egyik része azt szerette volna, hogy ne találjanak rájuk, a másik pedig azt, hogy igenis találjanak csak rájuk, mert a kimagyarázás is vidám dolgokat képes szülni. De sikerült mindkettejüknek felbújniuk a kéménylyukon és eltűnhettek a kíváncsi - bár jelen helyzetben helytállóbb a sznob - szemek elől. A látogatók végül elkezdtek cseverészni és Egon, bár hallotta őket, egyre kevésbé érdekelte, hogy mit motyognak, mivel se nem titkokat, se nem gyilkosságokat se nem világuralmi célokat tárgyaltak meg. Egyszóval unalmasak voltak, ellenben a kéményben bujkálás szórakoztató volt, de úgy tűnt Rebeccának nem tetszik a dolog, és amikor kifejtette gondolati úton, hogy milyen mókás is a helyük, a lány egyszeriben épület bontó munkást játszott. – Hagyd abba, még meghallanak – figyelmeztette kedélyes örömmel a lányt. A három alak azonban nem hallott semmit, hanem tovább fecsegtek a semmiről, majd miután jól kinézegették magukat kifaroltak a szobából, és hangjuk egyre halkult. – Na, mi legyen drágám? Felmászunk a tetőre? Ehm… léci? – tette még hozzá reménykedve, hátha a lány rábólint, aztán még ezzel is megtoldotta. – Mit szólnál, ha én másznék helyetted, te meg belém kapaszkodnál? – reménykedő volt a hangja, és bízott benne, hogy a léci, mint a legdurvább könyörgés, amit Egon ki volt képes jelenleg gondolni, meg fogja tenni a hatását, és fel fognak mászni a tetőig. Igaz a veszély elmúlt és már könnyen ki tudnák cselezni a házigazdákat, Egon remélte Rebeccának megjön a kedve a pókhálós és büdös lyukon keresztül a felszínre, jobban mondva a tetőre törni.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Szegény lelke, nem mintha hittem volna benne, persze Egon nem volt érzéketlen, de azért túlzás volt a lelkét annyira pátyolgatni. A bánatos képét viszont imádtam, megjátszott volt ahogy már sokszor, de nagyon jól csinálta. Nem dőltem be neki, de kifejezetten szórakoztatott. Az örök élet lehetősége nem nagyon dobta fel a kedvét, legalábbis a hangsúlyból és a kurta válaszból erre következtettem. Számomra még őrzőnek lenni is újdonság volt, és ha visszamegyek Fairbanks-be valószínűleg minden nap valami újjal találkozom majd, nem tudtam hát teljes mértékben átérezni azt, amivel Egonnak kellett együtt élnie. Csak belegondoltam, hogy örökké élhetnék vagy legalábbis több száz évig, minden barátom kihalna mellőlem, persze a farkasok és az őrzők nem, de azt sem tudtam elképzelni, hogy csak ebből a két táborból legyenek barátaim, ismerőseim. Eszembe jutott, hogy már biztosan tovább fogok élni mint a barátnőm és talán a keresztgyerekeim, egy röpke pillanatra az is felvillant, hogy eljön az ideje amikor búcsút kell tőlük vennem, talán eljátszanom a halálomat, hogy ne tűnjön fel mennyire lassabban öregszem. A nagyim azt hiszem nem túl gyakran élt ezzel a lehetőséggel, Fairbanksben született és ott is akart meghalni, nem szerette volna ilyen módon elhagyni az otthonát és talán ezért vonult vissza a többi őrzőhöz képest túl korán. Szóval bármennyire is szerettem élni, a halhatatlanság egyelőre nem vonzott annyira, és még úgy sem volt megoldva. * -Többek között? Mik azok a többek drágasszág?*Szándékosan selypítettem, nem tudom miért jutott eszembe Gollam, talán a hosszú életről és mert az egyik legmókásabb karakter volt a filmben. Persze szerintem is sok hiányossága volt a sötét középkornak, de ezért nevezték sötétnek, többek között. * -A Biblia nem egy regény, hogy karakterábrázolásokról beszéljünk, abban a világban talán minden úgy működött, csak épp nem született egy újabb és újabb Jézus, hogy a kornak megfelelően mindig átírja. Pedig nem ártott volna. *Azt nem mondhatnám, hogy az eddigi történések unalmasak voltak, de kétség kívül a mostani helyzet azért hozott egy kis izgalmat a kirándulásunkba. Persze nem úgy gondoltam, hogy az izgalmat majd egy kémény szűk járatában élvezem ki, de hát ez adatott. Amatőr télapó. Azt hiszem ezzel még egyszer visszavágok Egonnak. A tíz körömmel, arccal, összes testrésszel és talán még egy kicsit a nyelvemmel is kapaszkodni nem a habos párnák között elnyújtott leányálom része, nem igazán élveztem, ezért inkább arra gondoltam, hogy milyen mókás lesz ezt egyszer elmesélni a gyerekemnek, feltéve ha lesz. De talán a keresztlányaimnak elmondhatom, nincs benne semmi őrzős vagy farkasos és biztosan jókat kacagnánk rajta. Most nem nevettem, főleg azért nem mert Egon tök jól érezte magát, leginkább az én fejemben. Nem tudtam kellőképpen visszavágni, a fene essen bele, hogy nem tudok telepatikusan beszélni vele, már nem zavart annyira, ha megszólalt a fejemben, inkább bosszantott, hogy visszafelé ez nem működik. A kintiek párbeszédére koncentráltam de az is bosszantott. semmilyen szépérzékük nem volt, modern újgazdagok az antikvitással szembeni maximális analfabetizmussal. Ezzel a szobával gyorsan végeztek, Egon ugyan a fejembe beszélt még mindig, ám én csak akkor válaszoltam fennhangon mikor már biztos voltam abban, hogy messze járnak és nem hallanak, bár a kémény és a kandalló remekül közvetítette a hangokat, csak nem egy szomszédos szobába mentek be. * -Mink menjünk a tetőre ezek után? Te mondtad, hogy nem biztonságos. Én roppant mód élvezem, felőlem maradhatunk még itt egy kicsit, úgy sincs elég korom a nyelvemen, szóval ha gondolod....talán még tapadókorongok is nőnek az ujjaim hegyére, egy rapid evolúciós folyamat gyanánt és mi leszünk az első kéménymászók. Vagy, vissza is mehetnénk a szállodába és letusolhatnánk. Én abban is látok fantáziát. *A biztonság kedvéért suttogtam, de Egon elég közel volt, hallhatta. Ha most a tetőre mászást választja, végigszántok az arcán mind a tíz körmömmel, addig legfeljebb bevetem a szempilláimat is a kapaszkodáshoz.*
Egon elvigyorodott a selypes hanglejtésre, és bár nem volt oda a Gyűrűk Uráért, azért egyszer látta azt a kíméletlenül lassú vergődést, ahogy A-ból B-be megpróbálják elvinni Szauron gyűrűjét, és közben feltűnt az a csontváz vékony békaember is, aki odáig volt a szállítmányért, olyannyira, hogy míg a lávába csapódásakor is örömtelien vigyorgott. – Például, hogy nem volt tévé, betegségek tizedelték a népet, járványok, halál stb. Tudod, a szokásos – vonta meg kissé a vállait. – És neked is borzasztó lehetett volna, mert nem volt akkor még könyvnyomtatás és lányként nem nagyon bíztak volna rád írott szöveget – az asszonynak a konyhában, meg a gyerek mellett volt a helye. Még, hogy egyetem? Na, ne nevettesse ki magát a világ. - Hogy mi? Jézus semmit sem írt a Bibliába, miért kellett volna, hogy Jézus további verziói bármit is átírjanak? – meglehet félreértette, de úgy tűnt, mintha Rebecca erre célzott volna. – Amúgy meg mindegy. Felőlem védheted a Bibliát, akkor is baromságnak tartom. Főleg, amiatt, hogy még manapság is többmilliárdnyian hisznek benne, közben a földönkívülieket hülyeségnek tartják, holott elképzelhetetlen, hogy az univerzumban ne léteznének más értelmes lények is – érthetetlen, hogy az egyik hülyeséget benyelik, a másikat, ami nem is hülyeség, meg elutasítják csípőből. Emberi balgaság, hát ez van. A kéményben való leledzés roppant mókás volt. Jó, hát egy kicsit fárasztó, de ilyet még sohasem csinált, és ha kihallgathattak volna valami szaftos kis pletykát, külön feldobta volna a napját, de sajnos erre nem kerülhetett sor. Unalmas emberek, unalmas témákkal. Bútorok… pff. Ennyi erővel a levegő sűrűségéről is beszélgethettek volna, vagy az időjárásról, ami most komor és esőre álló volt. Még szerencse, hogy az érdektelen társalgást a kandalló kéményében kellett eltölteniük, mert így Egonnak nem sikerült unalomba átcsapódnia, és ezt minduntalan közölni is szerette volna barátnőjével. Persze Rebeccát, valahogy nem találta olyan jó hangulatban, mint saját magát. Hát ki érti ezt? Olyan dolgot tehet, amit még soha életében, és a fejét veri a kémény falába. A látogatók kifaroltak a helyiségből és Egon bízott benne, hogy felmászhatnak a tetőre, elvégre még olyat sem csinálhattak soha, együtt meg pláne nem. Úgy tűnt, azonban Rebecca nem nagyon lelkesedik a dologért. – Lehet, hogy tévedek – kezdett bele Egon kissé gyanakvóan, immár a száját használva, elméje helyett -, de érzek némi gúnyt a szavaidban. Nem tetszik a mókás szituáció? – kérdezte a lányra felpillantva, bár a sötét miatt nem sokat láthatott Rebecca belőle. – De, igazad van – folytatta kisvártatva. – Talán tényleg jobb lenne nem felmászni – hazudott lassú, megfontolt hangon – meg tényleg jó lenne letusolni is… vagy találni egy folyót, patakot és abban lemosdani. – Legalább legyen abban is valami csavar. Jó hideg víz, az mindig kellemesen hat az ember idegeire. Hát még egy vérfarkas idegeire. Egon ennek megfelelően összezárta lábait és lehuppant a kandalló aljáig. – Ugrasz drágám? – kérdezte, miközben behajlított derékkal kiballagott a kandallóból. Végignézve magán úgy tűnt nem is lett olyan koszos. Itt-ott félméteres koromfoltok a pulcsiján, meg a nadrágján. Semmi említésre méltó. Megvárta, hogy a lány lekecmeregjen, ugorjon, vagy ha esetleg kért segítséget, akkor visszament és segített neki. – Alig… vagy kormos – mosolya egy kissé erőltetettre sikeredett, hiszen a lány ruhája tetőtől talpig koromfoltos volt. Még az arcára is jutott. Szerencsére játszós ruhában jöttek mindketten, elvégre farkaslovagláshoz nem lehetett báli ruhát ölteni.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Egy nagy „Á” csúszott ki a számon a felismerésre. Persze sok minden nem volt akkoriban, de pont ezekre nem gondoltam. Mondjuk nem is ütött szíven, a könyvek hiánya vagy épp a női nem lekicsinylése és háttérbe szorítása már annál inkább. Valószínűleg ha abban a korban éltem volna, eszembe sem jutnak a könyvek, ellettem volna valamelyik szántóföldön a kölykeimmel a nyakamban és azért törtem volna magam, hogy kiszolgáljam a családfőt aki esténként a fejemre húzza a hálóruhát és érzéketlenül a magáévá tesz, hogy még több poronty éhezzen. * -Jézus valóban nem írt semmit a Bibliába és nem is születtek utódai, de ha másképp alakul, minden bizonnyal szívesen átírt volna egyet s mást a világ alakulását figyelembe véve. Én nem védem a Bibliát, csak azt mondom, hogy van benne néhány olyan tanítás amit a mai emberek figyelembe vehetnének, mint például az egymáshoz való jó szándék, a segíteni akarás. A teljesség igénye nélkül. És nem tartom hülyeségnek a földönkívüli életet sem. *Mint ahogy az már lenni szokott, elbeszéltünk picit egymás mellett de némi beszélgetéssel helyre tudtuk tenni a dolgokat. Ha mindenben egyet értünk unalmas lett volna. A kéményben való falhoz tapadás nem volt az, egyáltalán. Mondjuk nem élveztem annyira mint Egon, de kétség kívül izgalmas volt és biztos voltam abban, hogy utólag visszagondolva rá majd mókásnak is tartom. Az is lehet, hogy már pár perccel később. Ám amíg az arcom a kormos falhoz tapadt egy polip dicséretére is válva, magamban szitkozódtam, és átkoztam a kinti jónépet, hogy miért pont most jöttek házat nézni. Szerencsére hamar megunták az antikvitások elpusztításának tervezését és áttették székhelyüket egy másik szobába. Ennek ellenére sem vagy pont ezért nem éreztem szükségét annak, hogy még feljebb másszak és megnézzem mit lát a Mikulás karácsonykor. Amikor már nem a fejemben beszélt, hanem normális hangon ember módjára, kicsit fellélegeztem de csak azért mert nekem is lehetőségem volt visszavágni. Borzalmas tud lenni amikor rengeteg mondanivalód van és nem tudod azt kibökni.* -Nem tévedsz. Némi gúnyt bátorkodtam csempészni a szavaim közé. Amint túl leszek rajta ígérem tetszeni fog, talán ha nem érzem a korom ízét és nem kapar a torkom.*Némi rekedtséggel válaszoltam hihetetlenül felszabadultan, hogy végre kiengedhetem a hangom, persze nem volt teljes az összkép, mert még mindig suttogtam attól tartva, hogy a falak visszaverik a hangomat és kihallatszom. Akkor aztán teperhettünk volna vissza a kéménybe. Elmosolyodtam amiből szerintem nem sokat látott a sötétben, de ki tudja. Már a tusolás gondolata is jobb kedvre derített, de majdnem szó szerint hideg zuhanyt kaptam a nyakamba.* -Folyó és patak mi? Télvíz idején. Lehet, hogy te élveznéd a kockára fagyást és azt ahogyan a fogaid jégcsapokként csilingelnek, de nekem nincs fél méter vastag tömött bundám a fagyhalál elkerülésére.*El tudtam képzelni, hogy ő élvezné, az emberi testet viszont nem erre tervezték, vagy legalábbis az enyémet nem. Persze nyáron más, szeretek úszni és jobb is egy tóban a szabad levegőn, mint a zárt uszodában, lesz legalább programunk nyárra is. *-Nyáron majd elvihetsz egy tópartra és annyit pancsolunk amennyit csak akarsz. Ugrom. *Tudtam milyen magasságban vagyok, képesnek éreztem magam arra, hogy lehuppanjak és közben ne törjem ki a bokámat. Csak el kell szakadnom a kémény falától; gyerekjáték. Természetesen némileg belevillant a fájdalom a bokámba mikor földet értem, de épp csak könnyedén megrándult. Rásántítottam, hogy pár lépés erejéig ne terheljem, utána elmúlik majd. * -Ja, képzelem, olyan lehetek mint a Mikulás krampusza. *önkéntelenül is az arcomhoz nyúltam és törölgetni kezdtem, persze még jobban elkentem. A kezemet látva a már minden bizonnyal nevetni készülő Egon arcát simogattam meg, jó erősen és szélesen, hogy minél több kormot rákenjek. Azt mondják édes a bosszú és igazuk van, hirtelen jó kedvem lett és már a kéményben való veszteglés emléke sem volt borzasztó. Szélesen elmosolyodtam majd nevetni kezdtem, természetesen ha sikerült Egont jól összekennem, akkor még okom is volt rá. * -Akkor most árnyékként kiosonhatunk a darázsfészekből.*Az ajtóhoz lopóztam és kilestem. Hangokat ugyan hallottam de sehol senki. A lépcső szabad volt, bár a nyikorgás amit kiváltottam belőle talán elárul, de kit érdekel? Majd szaladunk. *
Egon gondolta, hogy nem a tévére tippelt Rebecca, ami a középkorból hiányzott, erre árulkodó jel volt a lány mókás képe. – Akinek ezekhez egy könyvre, meg tanításra van szüksége, annak már régen kár – ahogy Egonnak is, egy bizonyos tekintetben, ami persze nem vonatkozik a fajtársakra, hiszen velük teljesen normális és nem akarja felfalni őket. Igaz a farkasa már egy ideje teljesen higgadttan tűri, hogy nem ettek még meg senkit. Egon Rebecca szavaira elvigyorodott és magában kuncogott, majd kis idő után, amikor kiszórakozta magát megszólalt. – Nem is tudtam drágám, hogy a korodnak van íze – persze kicsit füllentett, mert minden kornak meg van a saját íze és zamata, ezt Egon már csak tudja,, de nem lecsapni egy ilyen magas labdát borzasztó hanyagság lett volna. – De tényleg nem értem mi a bajod. Tök jó muri… meg gondolj arra, hogy az őrző haverjaidnak viháncolva beszámolhatsz róla majd… gondolom szoktatok viháncolni – nézett fel a lányra kérdő tekintettel, nem mintha sokat látott volna belőle Rebecca. Néha Egon elfelejti, hogy a sötétben látás csak a farkasok kiváltsága és nem az őrzőké. Talán van rá valami varázslat féle, vagy tetoválás, esetleg valami talizmán, amivel képesek tökéletesen látni a sötétben. Egy null a vérfarkasok javára ebben a tekintetben. Egon arca elkámpicsorodott, sóhajtott egy drámait, majd megvonta a vállát. – Én beharaptalak volna kedvesem, ha nem szegődtél volna el őrzővédőnek inkább. Késő bánat – rázta a fejét lassan. – Patakban fogunk fürdeni! Na nehogy azt hidd, hogy beülsz így a vadonatúj bérelt kocsimba – amúgy marhára nem érdekelte a kocsi, és amúgy is csak ugratta a lányt. Egon jól bírta a hideget, de esze ágában sem volt tényleg megmártózni egy hűs folyóban, vagy patakban… patakban nem is nagyon lehetne elmerülni, maximum megmosakodni. Talán azt még bevállalná. – Hajrá! – buzdította a lekászálódását. – A Chenában már fürödtem. Emlékszel? Amikor megismerkedtünk. Lehet, hogy már mondtam, de épp halásztam a folyó fenekén… borzasztó – összeszűkítette szemeit – nagy alakomban, azon, amin lovagoltál. Csak ajánlani tudom – bólogatott hevesen, aztán egy pillanatra összeráncolta a homlokát és némi zavartsággal a hangjában folytatta. – Mármint… nem a folyó alját – emelte fel kezeit védekezően – hanem magát a Chenát. - Egon figyelte, a hogy a lány földet ér. Hát nem volt egy tíz pontos esés, de azért egy laza hatost adott volna érte… vagy mondjuk ötöst. – Egeeen… - nyújtotta el szavát Egon, közben félrebillentette a fejét és méregette a lány. – Csak sokkal szexibb – bólogatott elismerően. – Simán lenyalogatnám a kormot minden testrészedről – lépett hozzá közelebb és átkarolta a lányt, miközben hagyta, hogy az egy adag kormot maszatoljon szét az arcán. – De később… előbb meg kell menekülnünk innen. Amúgy az arcomról egyből le fog jönni a kosz, mihelyst átváltozok. A szőr, ahogy nő eltávolítja, utána meg jóval kevesebbet képes csak visszaváltozáskor az arcomra helyezni – ja, hát lehet, hogy szellemi a változás, de a fizikát nem hazudtolhatja meg, és a sűrű bunda szinte mindent eltávolít a bőréről. – Az nevet, aki utoljára nevet – közhelyezett Egon vigyorogva. Egon egy pillanatra elgondolkozott. – Neeeem – rázta a fejét és baljós pillantással Rebeccára sandított. – Sunyultunk már eleget a kéményben. – Mélyet szippantott és teli tüdőből elordította magát. – Éjen soká a királynő… de azért ne túl soká – majd kézen ragadta a lányt és rohamléptekkel a lefelé vezető lépcső felé szedte a lábait. Ugyan mit tehetnének velük? Egyrészt el sem volnának képesek kapni őket, hiszen máris a lépcsőnél jártak. Egon leugrott volna szíve szerint, de gondolnia kellett barátnőjére is, ezért megtorpant, úriasan kihúzta magát, elengedte Rebecca kezét, majd szinte rögtön felé is nyújtotta évszázados eleganciával. – Szabad a kezét? – kérdezte és, ha Rebecca az adrenalin lökettől, ami valószínűleg benne dolgozott, nem lökte le őt, vagy húzta magával le a lépcsőn, akkor Egon kimért lépesekkel lekísérte a lányt, hogy aztán ismét futásnak eredhessenek, kifelé a szénné égett hallon keresztül.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Egyet értettem Egonnal, egy könyv nem old meg semmit és ha mégis hallgat rá valaki az is félreértelmezi. Sajnálatos módon nagyon sokan félreértelmezték az évszázadok során és ebből mindig baj volt. Egyszer olvastam csak el, akkor is muszájból, az anyám templomba járó hívő volt és bár egy ideig még tudott ezzel irányítani, elég hamar rájöttem arra, hogy nélküle is tudok jó ember lenni. Ráadásul egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, hogy isteni csodákban higgyek és imádkozzak annak reményében, hogy majd minden jóra fordul. A kéményben ácsorogva sem jutott eszembe, talán csak egy pillanatra de úgy sem jött volna be és magától is megoldódott. A látogatók kimentek a szobából és fellélegezhettem; szó szerint. Vagy majdnem. Azért még nem vettem a bátorságot, hogy nagyot szippantsak a kémény kormából, de hülyén nézni tudtam Egonra , mit beszél az én koromról, de végül leesett. Megemelt szemöldököm alatt aztán megforgattam a szemeimet mikor rájöttem, hogy megint egy szójátékkal csavarta ki a mondatomat, egy eltévedt mosoly után aztán megint csak értetlenül álltam Egon és a kérdése előtt.* -Viháncolni? Úgy érted valami pizsama partin kakaót iszogatva harsány nevetés közepette? Nem Egon, nem hiszem, hogy bárkit az őrzők közül rá tudnék venni erre. A falkatagok összeszoktak gyűlni teliholdkor némi karomlakkozásra? Mert irtó jól mutatnátok vörös körmökkel. *Megvártam míg megfagy a levegő és elmosolyodtam. Nem tudom mennyit látott ebből, de mindez önkéntelen volt, nem gondoltam bele, hogy talán semmit vagy kigúvadt szemeket mereszt rám amit én úgy sem látok. * -Ha előbb jut eszedbe még talán bele is mentem volna. Mindig is érdekelt milyen az amikor letépik a karomat és visszanő. Egyébként nálam van a kulcs, szóval én zárlak ki téged ha sokat cukkolsz.*Nem volt nálam a kocsikulcs, de ő ezt nem tudhatta, elvégre levetkőzött, minden ruhája nálam volt a hátizsákban, akár ki is vehettem, vagy kicsúszhatott a zsebéből és ezt észrevéve hagyhattam a táskában. Rajtam volt a sor, hogy lemásszak a belső párkányról, amíg Egon beszélt, a lábammal kitapogattam hol vagyok és milyen messzire lendüljek el a faltól. Nem nagyon jött össze, mégis csak Egon karjaiba kellett volna esnem, akkor elmondhatná, hogy a szerelemtől elvakultan – a koromtól – a karjaiba omlottam – zuhantam nagy lendülettel – egészen romantikus felhangja lenne. A filmekben minden így történik, holott a valóságban minden úgy ahogy most csináltuk. Szinte semmit nem lehet megvalósítani azokból a jelenetekből amiket a nagy okosok leforgattak. * -Tudom miről beszélsz, egyébként emlékszem. Akkor az volt az a fura szag amit nem tudtam beazonosítani. Halszagod volt. Nyersen? Tényleg a szálkák nem álltak a szájpadlásodba? *Ezzel nem volt semmi bajom, bár nyersen…igaz farkasként nem fog nekiállni sütögetni a tábortűz lángjai felett. Azon viszont elmerengtem, hogy mekkora pofátlanság kell ahhoz, hogy fényes nappal átváltozzon a város közepén. Majdnem közepén. Szóval emberek között. Alig pár méterre volt tőlem és még vizes volt mikor találkoztunk, tehát egy-két perc telhetett el azután, hogy visszaváltozott. * -Ó tényleg? Ez megnyugtató. *Látványosan megkönnyebbültem attól a ténytől, hogy szexibb vagyok a Mikulásnál.* -Simán hagynám is, de te jobban szereted a kacsahúst, de nem, nem fogom magam bekenni a sült kacsa szaftjával, még a te kedvedért sem. Szereted a tejszínhabot?*Némileg meglódult a szexuális fantáziám és felvillant bennem pár ötlet képe amit elmosott a tény, hogy hiába kentem össze Egont, a farkasbunda ön – és köztisztító. Nyelvet öltöttem rá, pukkadjon meg. Elindultam az ajtó felé, ideje volt kimenni ebből a házból, természetesen megint ketten kétfélét terveztünk és természetesen megint Egon győzött mert sosem figyelmeztet előre. * -Ne Egon, meg ne próbáld! _Egon!_ *A nevét fojtottan és jól megnyomva a helytelenítő hangsúlyt ejtettem ki, de végül is olyan mindegy volt miután felkiabálta az egész házat. A falak viháncolva verték vissza a királynőt éltető zengzetes hangokat. Ha nem marja el a kezemet és nem ránt magával a lépcsők felé nagy elánnal, akkor most jött volna a „Hülye vagy Egon!” nézés és menetrendszerinti mondat. De ahogy a mondás is tartja, ami késik nem múlik. Döbbenten néztem rá miközben az egyik szobából mind a három háztűznéző kikukkantott és elképedt arccal nézet ránk, hogy mit is akar, mert a lépcső tetején hirtelen megálltunk. Én mentem volna tovább, de Egon körülményeskedni kezdett, a kezét nyújtotta és annyira nemesien úrias volt, hogy már csak a kalaplengetés hiányzott. * -Öööööö….* Úgy néztem rá, aztán kérdőn, hogy mi a fenét akar. Úgy tűnt a bennem lévő adrenalint óhajtja az ereimbe pumpáltatni. Hát ez sikerült is, viszont belementem a játékba, főleg azért mert hihetetlenül mókás volt a két pasas és a nő arca. Mintha ufót láttak volna. *-Hülye vagy Egon!*Ezt már nevetve és szerelmesen mondtam, némi buján búgó hanggal. Kimérten és mesterkélt kecsességgel ejtettem a kezem a kezébe és elindultam lefelé a lépcsőn azt képzelve, hogy éppen a földszinten zajló bálba igyekszünk, lent pedig nagy tömeg vár ránk és mindenki minket néz. Szép pár vagyunk, mondanom sem kell, elvégre a legszebb a kormos arc és ruha. Erre egyik divattervező sem gondolt még soha. Mikor leértünk, odafent még mindig nem mozdultak meg, egy hang sem jött ki a szájukon és mi már szaladtunk ki a házból nevetve.*
Rebeccának leesett, nem volt hosszú idő, de nem is számított rá, hogy rögtön tudni fogja a poén lényegét. Amikor látta a szemének forgatását, vagy legalábbis úgy gondolta, hogy látja, mert a szög nem teljesen volt alkalmas arra, hogy mindent pontosan megfigyeljen, akkor szélesen elvigyorodott, közben ujjongott magában, hogy Rebecca mégsem roskadt teljesen letargikus állapotba a kéményben való vackolás miatt. - Úh… tényleg irtó király lenne – lelkendezett bólogatva Egon, de aztán más is eszébe jutott, és kelletlenül sóhajtott egyet, mivel a lány úgy tűnt fel sem fogta, hogy mit mondott. Némi várakozás után elhúzta a száját és felvilágosította. – Drágám, mink vérfarkasok előszeretettel lakkozzuk vörösre a karmunk… a másik vérével – nézett rá enyhén lehangoltan, majd újra jókedvre derülve folytatta. – De amúgy közben némelyek viháncolnak is, szóval nem olyan ördögtől elrugaszkodott dolgot feltételeztem ám rólatok – lehet, hogy még Rebeccát nem avatták be a közös viháncolós-ivós-evős partikba, de biztos volt néha őrző összejövetel, ahol kicsit felengedtek és hagyták, had folyjon az alkohol le a torkukon. Vagy nem. Egonnak ködösek voltak a gondolatai az őrzőkről, mivel általában kerülte őket és csak felszínes ismeretekkel rendelkezett. Persze ezen a kényelmes állapoton nem igazán igyekezett változtatni. - M… mi? – és önkéntelenül a zsebe után kapott, ahol érezte a kulcs dudorodását. Nem mintha félt volna a lány fenyegetésétől, inkább volt ez ösztönös reakció. Úgysem zárná ki. Tuti nem… na, jó talán egy kicsi időre mókából. – Nem jött be kamukiráynő - vigyorodott el szélesen. Nálam a kulcs – és meg is ütögette nadrágját, jelezve, hogy bizony az nem vándorolt el farmerjának zsebéből. – Amúgy ne adja az ég, de az egyik felét megtapasztalhatod kívánságodnak – közölte komoran Egon, miközben várta, hogy barátnője is kihoppanjon a kandallóból. Tiszta Harry Potter az egész, csak a zöld lángnyelvek hiányoztak megérkezésükkor. - Persze, hogy nyersen – nézett vidáman csillogó szemmel a lányra, és mintha még ki is húzta volna magát büszkeségében, hogy aztán szinte teljesen begörbítve hátát selypítve megszólaljon. – Utálatosz a halacka, ha meg van szütve… gonosz kis emberke azt akarja, hogy elrontszuk ízét – duzzogta, szemlátomást a levegőnek beszélve, hangját, amennyire csak tudta ahhoz a förtelmes izéhez igazította, ami a Gyűrűk Szenvedésében volt. Ha már egyszer Rebecca is megajándékozta Gollammal az imént, hát visszakapja a kölcsönt. – Amúgy meg – egyenesedett ki és váltott vissza bizonyára döbbenetesen sexi hangjára – mert másért miért is járna vele Rebecca? -, hogy eloszlassa a szálkák veszélyét a vérfarkasokra nézve – a fajtánk csontot is szokott harapdálni, meg lenyelni. Egy kis szálka a szájpadlásban meg sem kottyan – vonta meg a vállait. A gyógyulás úgyis idővel kilöki, ha meg elég mohón eszik, akkor a torkukban nem akad meg a szálka. Hát, vagy ha igen, akkor megfulladnak. - Nem vagyok odáig érte – vágott csalódott képet. A sült kacsa szaftjának említésére felcsillant a szeme, hogy aztán egyből le is lohadjon a tejszínhabbal történő pótlás miatt. – De érted igen – csillant fel ismét a szeme. – Így talán – kezdett bele enyhe úri stílusban – ismétlem… talán… - mélyet sóhajtott megjátszott sznobizmusában – hajlandó vagyok a tejszínhabot is lenyalogatni rólad. De… csak ha zsírszegényet használsz. Vigyáznom kell az alakomra – persze eddig bírta és el is vigyorodott. Gyakorolnia kéne a színészkedést, mert így nem tudja huzamosabb ideig átejteni Rebeccát. Na, nem mintha a lány nem látna át rajta könnyedén. – Mit merészelsz! – csattant fel vidáman a lány fejében, miközben ajkaival gyorsan elkapta a lány nyelvét és finoman összeszorította, hogy ne tudja visszahúzni a helyére. – Egyszer már mondtam, hogy elkapom, ha megint rám nyújtod – folytatta kissé gyerekes hangon, úgy, mintha épp egy csínyt ecsetelne egyik pajtásának. Aztán néhány pillanat múlva elengedte, de ki is használva az alkalmat egy puszit nyomott ajkaira. – Imádlak… de hát nyitott könyv vagyok előtted. Ezt bizonyára már kitaláltad. - Késő – mondott ennyit a lehető legártatlanabb hangon, miután elordította magát, majd magával húzta Rebeccát, hogy a lépcső előtt megtorpanva úriembert játszva lekísérje a lányt a szenes tákolmányon. – Tehetek én róla, hogy a hülyékre buksz? – kérdezte egy csepp szemrehányás nélkül, még mindig ragaszkodva a kimért úri szerephez. Amikor aztán leértek újra futásnak lehetett eredni. A bejárati ajtó csukva volt, de nem gond. Csak egy pillanatra torpant meg, hogy feltépje, közben véletlen a kilincs a kezében maradt. De nem baj, mert az ajtó azért kinyílt, hogy aztán döngve nekicsapódjon a falnak. – Hoppá – emelte fel a cikornyás öntött vas kilincset, és ha már az egyik a kezében maradt, akkor szakított időt rá, hogy az ajtó másik feléről is kiszedje a kilincset. – Nézd – rikkantotta vidáman, miközben újból futásnak eredtek. – Viszek haza szuvenírt – rohanva a lány szeme elé tárta mindkét kilincset, ha esetleg nem vette volna észre az előbbi partizán akcióit. – Na, de most szedd a lábad, mert ránk eresztik a rókaűző ebeket – hát, már ha lenne nekik.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Még jó, hogy a kéményben sötét volt, kissé megugrottak a szemöldökeim mielőtt zavartan, a mély gondolkodástól elcsigázottan össze nem ráncoltam a homlokommal együtt.*~Vérrel festik a karmaikat és közben vannak akik viháncolnak. Hát ez kész horror, és nem vicces.~*Egonnal szemben mindig is struccpolitikát folytattam, és ez most igencsak kiütközött. Egon vérfarkas volt és mint olyan vadászott az élelemre, nem gondoltam bele milyen vadra, nem képzeltem el, hogy bárkit aki nem állat, levadásszon és megegyen. Nem, határozottan nem. Egon a kacsasültet szereti, és a hamburgert, a sült krumplit, a pizzát, mindent ami egészségtelen. A kacsa nem annyira de piszok zsíros. Egon csak hobbiból vérfarkas és nem eszik olyat amit nem kellene embernek. Ez volt az álláspontom és másra nem gondoltam. Úgyhogy ezt a témát más felé tereltem és röviden lezártam.* -Még nem voltam viháncolós bulin.*ha létezik is, legfeljebb majd akkor hívnak meg ha teljes értékű őrző lettem, az első kaszttetoválásom után. Gondolom. Ezek után édes volt a bosszú, bár nem láttam az arcát, azt elképzeltem ahogy lesápad és két kézzel kapargatja össze férfiúi büszkeségét. Hallottam ahogy a zsebéhez kap és felkuncogtam. Hát legalább ez kiváltott belőlem egy kis jókedvet, mert különben nem igazán voltam derűs hangulatban. * -Deeee, egy pillanatra bejött. nekem elég ennyi......köszi, kellemes motiváció.*Egyből kapcsoltam melyik felére gondolt. Azért a másikra előbb befizettem volna. Szerencsére a kéményből való szabadulás csak némi apró, nyilalló fájdalommal járt, nem végtag vesztéssel, de nem volt olyan borzasztó, Egon észre sem vette, hogy rásántítok kicsit, különben is el volt foglalva Gollam szerepével, amiből nem rég ízelítőt adtam.* -Frisszen, capkodószan. Értem.*Ezek után ne lepődjön meg ha Gollamnak hívom majd, persze nem szeretkezés közben, mert az kissé vágylohasztó lenne, csak még nem tudom melyikünknek. Még a derű kedvéért sem képzeltem el, ahogy a csúcsra érve Gollam nevét kiabálom. Bólogattam a szálkamesére, és a kacsazsír alternatívájaként a tejszínhabot hoztam fel, amiről feltételeztem, hogy nem igazán kedveli, de hogy még az alakjára is vigyáznia kelljen.* -Mondtam már, hogy válogatós vagy? Majd írunk mindketten egy listát a lenyalogatni kívánt élelmiszerekről és ami mindkettőnkben benne van, azt nyalogathatod.*Őszintén? Nem számítottam egyezésre. Viszont arra sem, hogy bekapja a nyelvemet, pedig előre szólt, csak az már olyan régen volt.*-Mmmm....mmm.mmmm......Ja, csak néhány lap hiányzik. *Szerencséje, hogy öreganyám megszólítás helyett csókot adott miután tettleg inzultált a nyelvemet, különben.....nekem is ki kellett volna találnom gyorsan valami hasonlót, de sem a hely, sem az idő nem volt rá alkalmas. A menekülésünk nem épp úgy történt ahogy _én_ elterveztem, de hát Egon mellett lehet egyáltalán tervezni? Kidobott idő az is. Gondoltam szépen csendesen elslisszolunk a folyosón a lépcsőig és ott a lehető legnagyobb óvatossággal lesétálunk, a futást csak az ajtón kívülre terveztem. Mármint a nagy bejárati ajtón kívülre, de semmi nem így alakult.* -Csak egy hülyére bukok.*Megemeltem a szemöldököm, majd elmosolyodtam. Hagytam, hogy kissé eltolódjon a szőke és buta nő mesterkélt mosolya felé, ha már itt úrizálunk adjuk meg módját és a háziasszonyok annak idején a hátuk közepére sem kívánták a vendégsereget, csak mosolyogtak és mosolyogtak...mi meg lesétáltunk és akkor jött a futás. Egon olyan lendülettel tépte fel az ajtót, hogy a kezében maradt a kilincs, rosszallóan néztem rá.* -Egon, ez lopás nem szuvenír, de majd azt mondjuk műkincs mentés.*Csak néhány pillanatra álltam meg mikor elém tolta a kilincseket, aztán futottam amennyire csak bírtam. Nem kérdeztem vissza a kutyákra, nem láttam korábban egyet sem, ez persze nem jelentette azt, hogy nincsenek, vagy nem hoztak magukkal azok akik háztűznézőbe jöttek. Azért egy kicsit gyorsítottam, még maradt bennem szufla és energia, de sokáig nem fogom bírni a sprintet az biztos. Visszanéztem, de nem jött ki senki a házból, az egyik emeleti ablakból bámultak minket mint verebek a dróton ülve.*[/color]
Egon nem viccnek szánta a vihorászós karomfestős műveletet, de annak ellenére, néhányan tényleg jókedvvel mélyesztik a másikba a karmaikat, hogy megleckéztetve azt diadalittasan továbbálljanak. Vagy esetleg végezzenek vele, de tapasztalatai szerint a helyi falka nem igazán szereti a saját tagjait ritkítani. Sőt, elég szépen összetartó a banda, ami jó, mert az esetleges hatalmi villongások nem túl elterjedtek. A kóborok azonban szoktak bonyodalmat okozni, többnyire pechjükre. - Igazán kár, biztos… remek hangulatúak. Hisz viháncolós – már ha tényleg léteznek, de hát miért ne léteznének, amikor a világon szinte nincs élőlény, ami ne szeretné a társas eriszd el a hajamat bulikat. Nyilván az őrzők sem olyan búskomor lények, hogy megvessék a földi élet nyújtotta apró örömeket. Annyira tudta, hogy ki fogja nevetni, amennyiben a hirtelen mozdulatot észreveszi, de igazából örült neki. Főleg, hogy sikerült vidámságot csalni lelkébe, úgy, hogy olyan helyen tartózkodik, ahová legszívesebben soha az életben nem tette volna be a praclijait. Pedig egy kémény az egy kémény. Ritka alkalom, hogy erre sor kerülhet. – Hát, azért remélem nem motiváltalak arra, hogy lerágd könyökből – vigyorodott el, mert nehezére esett komolyan venni, hogy a lány ezt a megjegyzést motivációnak értéktelte. Épp ellenkezőleg. – A másik pedig – nézett rá fancsali képpel, de persze a kémény kellemesen borongós sötét aurája miatt talán semmit sem látott belőle – zavaró, hogy kevéssel is beéred – csóválta a fejét megjátszott komorsággal. Mondjuk nem volt baj a lány motivációjával, legalábbis Egon nem vette észre, hogy tényleg kishitű lenne, vagy kevéssel is beérné, de ha már egyszer húzzák egymás agyát, akkor csinálják azt rendesen. - Pontossszan – bólintott rá lendületesen, majd előtérbe került a kacsa-, és tejszínzsír, és egy ötlet, ami Egon fantáziáját tovább csigázta. – Úhh… közös nevezőre kellene jutnunk valamiben? Akkor lehet hosszú éjszakákon kell átbeszélnünk… vagy átdolgoznunk magunkat, mert én salátát nem vagyok hajlandó lenyalogatni rólad. Maximum talán a franciasalátát – azt azért szerette. A nyelvöltögetésről nem szokott le, hát most pórul járt. Egon villámgyorsan szorította ajkai közé, közben telepatikusan dumált, hiszen nagyon jól tudta Rebecca mennyire unfairnek érzi az ilyen társalgást. – Azok rejtve is maradnak – mosolygott rejtélyesnek szánt stílusban, és közben igyekezett nem arra gondolni, hogy tényleg van néhány oldal, amit sohasem fog Rebecca fellapozni. Remélhetőleg. A menekülés úgy történt, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Szedték a lábukat, hogy aztán a lépcsőn szép komótosan leballagjanak, kéz a kézben. – Ezt örömmel hallom – bólintotta kobakját a legnagyobb eleganciával a lány felé, mintha épp valami magasztaló dicséretet ejtett volna ki csodásan ívelő ajkain. – Amúgy… ne mosolyogj így többet. Egy pillanatra azt hittem meggárgyultál – a hatás legalábbis ez volt. Igazán jól meg a lánynak az Egonetetés, talán megpróbálkozhatna az informátorsággal is. Na persze a pajzsa teljesen fent volt, így az érzelmi hullámok ki voltak zárva, de ha csak az arcát látja, simán átvágja. - Bagoly mondja verébnek mi? – hamarabb a nyelvén volt, minthogy meghallotta volna a műkincsmentést, így muszáj volt kimondania, még akkor is, ha már igazából elvesztette a hatását. A lovak már megint ott voltak és most megint ijedten röppentek szerteszét, de legalább most Egon nem akarta megenni őket. A vérfarkas még tudott volna hosszan sprintelni, de lassított, ahogy érezte a lány sebességének csökkenését. – Csak a fákig bírd ki, onnantól farkastaxival megyünk – az erdő ott sötétlett előttük, és hamarosan be is értek a fák közé. Egon zihált, de még bírta volna, és megállva egy vaskosabb fának vetett háttal leült. – Na, ez jó buli volt. Szajré megszerezve – emelte fel időközben oldalához csúszott táskát – és a kutyákat is leráztuk. Ráadásul még a délutáni teára is haza fogunk érni – vigyorodott el szélesen, miközben csillogó tekintettel a lányt figyelte.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Egon annyira belelovalta magát az őrzők viháncolós bulijába, hogy komolyan elgondolkodtam azon, szervezek egyet és ő lesz a díszvendég. Azért kíváncsi lettem volna arra, hogy az őrzők mit szólnának erre, amikor belépnek a megadott helyre és Egon mint vérfarkas ott áll középen, kezében egy teli whiskys pohárral, és tócsányira kerekedett, kíváncsi szemekkel néz körbe, bájvigyorral az arcán. Ez is eléggé vicces volt, de az jobban feldobott, hogy ha csak pillanatokra is, azért át tudtam verni a kocsikulccsal. Egy férfit megviccelni az egyik mániájával, nem kis dolog, sokaknál ez már válóok. * -Épp az ellenkezőjére motiváltál, hogy igyekezzek megtanulni megvédeni magam, nehogy más harapja le. *Még kap egy-két csonkolásos büntetést és tutira kigyúrom magam, minimum Jackie Chan-nek. *-Jelenleg elég, a kormos kémény nem igazán kedvez az ilyenekre irányuló fantáziámnak.*Szóval várhat még többet és jobbat, csakhogy érezze a törődést. Ha valaki azt mondja nekem korábban, hogy bemászok majd egy kéménybe és ott szabadon eresztem a szexuális fantáziámat, minden bizonnyal elmegyógyintézetbe utaltatom, ám Egon már számtalanszor bebizonyította, hogy az ő társaságában semmi sem lehetetlen, vagy túl őrült. Egymást csigáztuk fel az elképzelt helyzetekkel.*-Sushi? *Ha már a nyers halnál tartunk, persze csak szépen csomagolva mint nigiri vagy a maki. Talán lesz közös nevező, bár eddig igencsak elütött egymásétól az ízlésünk, egyedül a grillezett csirkemell volt az amit az étrendemből fogyasztásra alkalmasnak ítélt, azt még sem rakom magamra. * -Nem baj.*Pillanatonként változott a hangulat köztünk, most épp beletörődően és kedvesen válaszoltam, tudtam jól, hogy mindig is lesz köztünk titok, de így, hogy én is részese vagyok annak a világnak amit ő képviselt eddig, már jóval kevesebb marad. Nem voltam telhetetlen, és úgy gondoltam mindkettőnknek kell egy kis szabadság, hogy ne érezzük a kapcsolatukat bilincsnek. Miután kikerültem a kéményből, felszabadultabb lett a kedvem és már tréfákra is futotta, szemforgatásra és plázacica mosolyra, amit Egon nem értékelt kellőképpen. Lebiggyesztettem az ajkamat, mint aki most nagyon csalódott, pedig remekül éreztem magam. Igaz, a lebukás veszélye egyre nagyobbakat csapkodott rajtunk az ostorával, de bíztam abban, hogy ha meg is látnak nem kapnak el. * -Hát pont azért. Nekem már van tapasztalatom.*Kifelé menet már hangosan nevettem, főleg a műkincsmentéses dolgon. Azt már nem tettem hozzá, hogy totálisan bűnrészesek vagyunk egymás bűnében, szóval halmozott ítéletre számíthatunk ha elkapnak. De nem kapnak el!! Hogy is kapnának el, mikor mindhárman úgy néztek ki mint akik a napot ülve vagy a kanapén lustán heverészve töltik és azon merengenek melyik tapéta megy jobban a komódhoz. Amikor hátranéztem csak bámultak ki az ablakon és arra gondoltak, hogy "mi az istennyila ez" és higgyenek-e a szemeiknek vagy rossz álom az egész. *-Még bírom, ne...izgulj.*A futással nem volt gondom míg én osztom be az erőmet és diktálom az iramot, ám most sprintelni kellett, és erre nem voltam felkészülve. Szerencsétlen lovak ma már harmadszorra lettek megzavarva, úgy rebbentek szét mint egy csapat veréb, az is lehet, hogy napokig depressziósak lesznek, vagy nem mernek kimenni többé a legelőre. Naponta rohan el köztük egy vadállat, legalábbis farkas szaga van, mégis ember. Hogy van ez?* -Nincsenek is kutyák. *Megint át akart verni de nem vettem be. Belebokszoltam a vállába, nem mintha fájt volna neki, elvégre úgy ütök mint egy lány.*-Na azt megnézem hogyan iszol te hagyományos angol teát. Abban ugyebár nincs whisky. Na, vetkőzz!*Nem nyújtottam ki rá a nyelvemet, tanulva a korábbiakból, ezt az örömöt nem adom most meg neki. A kezemet nyújtottam a ruhadarabjaiért, hogy eltegyem a megpakolt táskába. azt persze még nem tudtam, hogy fognak elférni, de legfeljebb magamra veszem a pulcsiját, a cipőjét pedig a nyakamba kötöm, mint a parasztgyerekek.*
- Óh – vigyorodott el Egon. – Ja, jó. Ennek örülök – nem féltette Rebeccát jelenlegi helyzetében, mivel tanoncként csak nem engedik veszélyes egyed közelébe, de annak tényleg örült, hogy sikerült akaratlanul is motiválnia az önvédelem komolyabban vételére. – Igen – kezdett megint vihorászásba, majd hamarosan folytatta – mert nem elég piszkos a fantáziád – ha elég mocskos lenne a kémény is beindítaná, de hát sebaj, fejlődnie kell még ezen a téren. Talán adhatna neki piszkos fantáziából leckéket. Biztos élvezné. - Nem is tudom – húzta el kissé a száját. – Nem szeretem a japán konyhát, főleg a sushit mert nyersen tálalják – és most az mellékes, hogy Egon a halakat nyersen ette, mert azokkal nem kellett semmit csinálnia, de olyan kiábrándító, amikor egy mesterszakács ügyködik a kaján, aztán még csak nem is süti meg. - Tényleg? – kérdezte csodálkozva. Nem gondolta volna, hogy Rebecca nem kíváncsi élete könyvének minden lapjára, és ez ki is ütközött arcára. Kicsit csalódottan nézett, majd duzzogva közölte. – Én viszont minden lapodra kíváncsi vagyok… még ha te az enyémre nem is – meglehet, hogy félreértette, de ez jött le neki. Jó persze örült neki, hogy nem tudja meg, hogy régebben erőszeretettel falatozott embereket, de most mégis rosszul esett neki, hogy Rebecca kijelentette, hogy nem baj, hogy nem tud róla meg mindent. Igen, a logikája saját magának is nyakatekert volt, de az érzések már csak ilyen macerás dolgok. Még az sem nagyon tud eligazodni rajta, akinek a sajátjai. A lépcsőn lefelé menet sikerült elkámpicsorítani a lányt, és bár sejtette Egon, hogy megint csak átveri, de mégis úgy érezte kellene valami megnyugtatót mondania. – Na, na – kezdett bele megnyugtatóan, miközben kezével lapogatni kezdte a lány vállát. – Felőlem lehetsz ostobácska, ha szeretnél, és nézhetsz úgy a világra, mint azt egy természetes szőke tenné. – A végére már szélesen mosolygott, úgy, mintha Rebecca legalábbis tényleg elmerozzant lenne. Úgy érezte kijár neki egy pofon, de szerencsére leértek a lépcső aljára és újra futásnak eredhettek. - Ja, öt év az egyetemi tolvajképzőn igaz? – kérdezte futás közben, és persze ő is nevetett. Valószínűleg egy jó darabig még fogja húzni a lányt ezzel a témával, bár úgy vette, hogy Rebeccát annyira nem zavarja, de ha eleget mondogatja előbb-utóbb biztosan megelégeli. – Jól van – ráhagyta. Nem volt kedve őt is cipelni, mert a könyvekkel telepakolt hátizsákot és a nehéz öntöttvas kilincseket is vinnie kellett. Utóbbiak olyanok voltak, mint két súlyzó. Nehezítés a futáshoz. Mondjuk a könyvek rosszabbak voltak, mert ide-oda ficánkoltak a hátizsákban, és nem egyszer le akart a táska esni a válláról. - Au – méltatlankodott hangosan Egon, majd fájdalmas arccal dörzsölgetni kezdte a vállát. – Igazán leszokhatnál már erről. Én egy érző lény vagyok, ha nem tudnád – korholta felháborodottan. – Ráadásul – nézett fel konok elhatározással. – Léteznek kutyák, csak hogy tudd. Ugatnak, meg majdnem hasonlítanak rám, amikor közönséges farkas alakomba váltok. Persze nyilván a tolvajképzőben azzal hitegettek, hogy házőrző kutyák csak a mesékben vannak, különben nem mertetek volna sehova betörni – ezt olyan pompásan levezette, pedig amikor belekezdett, még csak a kutyák valóságosságára akarta felhívni a lány figyelmét, aztán tessék. Sikerült megint a tolvajképzéshez kilyukadnia. - Ja, abban tej van – vigyorgott kajánul, aztán vetkőzni kezdett. Már csak az alsógatya volt rajta, amikor méltatlankodva felegyenesedett. – Várj… te miért nem vetkőzöl? – kérdezte, miközben arcára felettébb értetlen kifejezés ült ki. Nyilván félreérthetett valamit.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Legalább sikerült megnyugtatnom, hogy fogok tudni vigyázni magamra. A mikor a másik nagy kérdés, és a mennyire. Remélhetőleg elég gyorsan fog menni ahhoz, hogy végtagot ne veszítsek, vagy ne legyen visszafordíthatatlan, nem gyógyítható sérülésem. Ja és persze ne lássak közben vért, mert akkor hamar véget ér minden. A fantáziám tisztaságát taglaló kijelentésre nem is válaszoltam, ezek szerint nem volt elég az amit eddig nyújtottam, pedig a nagyi házának összes helyiségét végigjártuk már, hiszen második vagy harmadik menetre sikerült a lépcsőnél tovább is jutnunk és be tudtam csalni a tusoló alá is. Az ember lánya nem igazán tud úgy piszkosan tervezni, ha az egymásnak esés és az utolsó elégedett sóhaj között csak percek telnek el, de legközelebb majd előre tervezek, bőrruciban, ostorral a kezemben várom, vagy eljátszom vele a 9 és 1/2 hét c. film legforróbb jelenetét. Mindig van annyi kaja a hűtőben, hogy emiatt ne jöjjek zavarba. * -A halat is nyersen szereted, a sushi is nyers halból van. Marad a whisky. *Nem igazán értem miért válogat ennyit, nem mindegy mit csócsál le rólam? És nekem nem elég piszkos a fantáziám. A fél hűtőt és kamrát felkínáltam neki, a végén tényleg csak a sült kacsa marad a zsírjával, azt viszont minden bizonnyal pillanatok alatt lenyalja rólam úgy, hogy hírmondója sem marad. * -Nem azt mondtam, hogy nem vagyok kíváncsi. Az vagyok, de tudom, hogy nem mindent oszthatsz meg velem és ezt elfogadom. Nem baj. *Hogy a fenébe ne lennék kíváncsi? Mindent tudni szeretnék róla, ám azt tudom vagy csak sejtem, hogy vannak olyan lapok az élete nagy könyvében, melyeket nem örömmel olvasnék és vannak olyanok amiket hivatalból ragasztott össze előttem. Attól még kíváncsi vagyok, szóval ne keverjük a szezont a fazonnal. Egyébként meg nem szeretnék ostobácska lenni, a szőke nős sztereotípiák bosszantottak ugyan de volt némi igazságalapjuk, barnán és könyvtárosként nehéz volt erre rájátszani de úgy tűnt remekül vettem az akadályt. Mindez segített abban, hogy ne kapjak idegbajt a szándékos leleplezésünk okán, és sikeresen elértünk a bejárati ajtóig, ahol Egon újabb műkincsre tett szert. Nos, ha az antik bútorokat nem is tudjuk megmenteni a semmihez se értő, hisztis tyúk szanálása elől, legalább a kilincseket igen. Majd néznek nagyot mikor el akarnak menni és nem lesz mihez nyúlniuk. Egonra vigyorogtam és nem hagytam, hogy tovább húzzon a tolvajiskolával, biztos voltam abban, hogy hetekig visszatérő téma lesz és még csk nagyon ok sem kell hozzá, hogy szóba hozza. Már csak azért sem beszéltem többet mert spórolni kellett a levegővel, szeretek futni, de könnyed kocogás nélkül egyből a száz méteres olimpiai számra készülni nem nekem való. Szerencsére mire vissza kellett vágnom a méltatlankodására és a kutyás ferdítésre, már képes voltam viszonylag több mennyiségű levegőt normálisan belélegezni és nem akadozott a hangom.* -Tudom, azért kaptad, mert én is érző lény vagyok. Egyébként tudom, hogy léteznek kutyák, olvastam egy könyvben. azt hiszem az volt a címe, hogy: Tolvajok és kutyák; avagy létezik-e szabadság az enyves kéz után. *Nyújtottam is a magamét de azért, hogy elvegyem a ruháit és a táskába tegyem, ám ő megint félreértett valamit. Talán véletlenül, talán szándékosan ahogy a legtöbbször szokta. A kérdésére jelentőségteljesen néztem rá, bár kételkedtem abban, hogy bármilyen jelentést is ki tud olvasni a szemeimből. Ezért felvilágosítottam szóban.* -Mert nem fogok farkassá változni? *Ez volt az egyik lehetőség.*-Mert nem indított be a kéményes sztori?*Ez meg a másik. *
- Ja, a whisky jó. de a nyers hal sushiként nem jó, az csak úgy jó, ha még ficánkol – nem azért megy az étterembe valaki, hogy nyers húst dobjanak elé, még hí ízlésesen fel is van tálalva. Ha már elkölti a pénzét, akkor olyanra költse, amit a Chenából nem tud kirángatni ingyen. Mondjuk lehet, hogy kellene horgászengedély, bár ebben nem lehetett biztos. Alaszkában sohasem nézett utána, honnan és mit lehet fogni. Igazából mindegy is, mert a tó fenekén halászott, és ott senki sem látta. Egy farkastól meg amúgy sem lehet számon kérni, hogy fizesse ki a hal értékét. - Áh… szép mentés – közölte vigyorogva. – Látom van érzéked mások kiengeszteléséhez – vagy csak Egon kiengeszteléséhez, de a hímnek ez bőven megfelelt. Amúgy sem volt annyira nagyon letört miatta, de azért rosszul esett neki, hogy úgy gondolta nem kíváncsi a lány az egész életére. Persze a kettősség még mindig megvolt, mert nagyon jól tudta, hogy az emberevést nem szándékozik elárulni neki.
Futás közbeni tolvajsággal való incselkedés csak egy vigyorgást váltott ki Rebeccából, de nem is baj, mert ha rohanás közben túl sokat beszélne, megfájdulna az oldala azt pedig nem tudja átvenni mártírsággal. Egon hangosan felnevetett a lány válaszára, mivel irtó viccesnek találta azt. Amikor abbahagyta, könnyeit törölgetve megjegyezte. – Szóval – rötyögött még egy sort - úgy tűnik nem lehettél valami jó a mester tolvaj vizsgádon, mert elég hamar lebuktattad magad, amikor hagytad, hogy elkiáltsam magam – igen, Egon simán áthárította a lányra a felelősséget, és még csak nem is érezte rosszul magát. Ha esetleg elfogják őket, akkor tuti Rebecca fogja elvinni a balhét. A lány felé nyújtotta a kezét, de nem akart közelebb jönni, pedig Egon meg mert volna esküdni, hogy szeretkezni fognak a hűvös aljnövényzetben. De nem, és a hímnek kezdett leesni, hogy csak a futárszolgálatot fogja igénybe venni. Hát, mindegy. A két fajta lovaglás közül, az utazásos féle is mókás. - Óh… hát. Jól van – hajtotta le a fejét csüggedten. – Akkor tessék – nyújtotta át kelletlenül a ruháit, meg a cipőjét, aztán levarázsolta alsógatyáját is, és néhány lépést távolodott. – De legalább megint elalélhatsz bámulatos átváltozási képességem vizslatása közben – megmozgatta egy kicsit végtagjait, majd a változásra koncentrált. Néhány pillanat múlva már teljes vérfarkas képében nyújtóztatta ki végtagjait, aztán az oldalára feküdt és nem mozdult. – Nincs kedvem rohanni… fáradt vagyok. Pihenek egy… úgy, hát… fél órát – közben fáradtan ásított, aztán hirtelen felpattant, mintha oldalba rúgták volna. – Úhh… nyulat érzek a közelben – néhány lépést tett a szag irányába, aztán visszafordult Rebecca felé. – Mire vársz, szállj már fel… hah nők, mindig olyan nehezen készülnek el… elszalasszuk a nyuszit, ha nem sietünk – négy lábával úgy topogott, mintha vécére kellene mennie, de túl hosszú a sor és kérdéses, hogy ki fogja-e tudni várni mire bejuthat a budiba.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Oké, azt hiszem whiskyben fogok fürdeni ha meg akarok felelni az ígéretemnek, bár én nem igazán szeretem, azt nem mondhatom, hogy nem ittam ég és ha Egonon is múlik, akkor azt sem, hogy soha többé nem is iszom. Ám a testemről lenyalogatni-valók közé sorolható még tőlem is. Még mindig jobb mint a kacsazsír. A sushi lemarad a listáról, pedig azt olyan szépen lehetne rajtam tálalni, se zöldség, se gyümölcs.....* -Te nagyon válogatós vagy.*Elhúzom a számat és megingatom a fejem, mint egy anyuka aki épp a fia fejét mossa nevelésügyileg. Rendben, Egon egy Gollam, aki szeret pecázni és a halat csapkodósan kedveli, semmi ínyenc tekerés, bundázás. Azért kíváncsi lennék mit csinálna ha a korábbi ajánlatát kiviteleznénk és lenne egy közös hétvégénk egy folyóparton. Lubickolnánk a vízben, nevetgélnénk, egymást locsolnánk és amikor eljön az ebédidő én a partra úszom és megeszem a szendvicsemet, Egon meg a víz alá bukik és összefogdos pár halat magának. Szép kilátások, ki is békülnék mindezzel ha nekem is fog egyet-kettőt és engedi megsütni. Persze pont úgy méltatlankodna a sülő hal láttán, mint Gollam amikor Samu nyúlragut készített. * -Csak a te kiengesztelésedhez van érzékem. Vagy mondjuk inkább késztetésnek.*Szerintem ez nem kiengesztelés volt, vagy épp szép mentés ahogy Egon mondta hanem magyarázat a félreértésre, de nézőpont kérdése. Ezen túl úgy éreztem nem kell magyarázkodnom, már megbeszéltük, lefektettük...egymáson kívül a szabályokat is, és aszerint éltük a napjainkat. Persze még nem volt részünk túl sok gyakorlati kivitelezésben, nagyon remélem nem is lesz rá okunk. Nem sokkal később, annak ellenére, hogy heveny levegőhiánnyal küszködtem, együtt nevettünk Egonnal a kutyás dolgon. Gyenge kis poénnak szántam, ezek szerint jobb volt mint amilyennek hittem, drága Gollamom a könnyeit törölgette. Én viszont felháborodtam, mert semmi sem úgy volt ahogy mondta.....vagyis úgy volt, csak nem helytálló.* -Én jó voltam, de éppenséggel magányos tolvajként vizsgáztam, nem egy nagy szájú farkassal, másrészt te vagy béna amiért kiabálsz, persze tudom, hogy szándékos volt. De ráfáztál volna ha engem elkapnak, nem tudnál mit kezdeni nélkülem. *Csábosan mosolyogtam és a fejemet oldalra hajtva néztem rá. Nevess csak, nevess, ha nem akarsz több ínycsiklandó sült kacsát enni. Esküszöm legközelebb megteszem, ha szemtelen lesz, elhúzom a kacsát az orra előtt és aztán elzárom előle. Na akkor vonyíthat. Láthatóan a szex megvonás nem használ, most épp csak a fejét hajtotta le elszontyolodva, picit durcásan, pont mint egy gyerek aki azt hitte az anyja csak viccel amikor azt mondta, ha nincs lecke, nincs tévézés. * -Azt fogok is, oda meg vissza vagyok tőle.*És ez nem vicc, már a gondolattól, hogy újra átváltozik, libabőr nyiladozott a karjaimon és éreztem azt a finom kis borzongást amit egy igazán fülbemászó muzsika tud kiváltani. Összehajtottam a ruháit és próbáltam a könyvekkel teli hátizsákba gyömöszölni, de meg kellett állnom a nagy pakolás közben mert Egon máris formálódott. A földön térdeltem így ráültem a sarkaimra és úgy néztem őt, bámultam, elnyíltak az ajkaim és majdnem kicsordul a nyálam is a nagy bambaságban. Tényleg elaléltam tőle. * -Ez annyira....Mivan??!! *A csodálat közepette kellemetlenül érintett az alig értett mondat a fejemben. Egon farkasként úgy borult el mint egy liszteszsák, lustán, már csak a kilógó nyelve hiányzott az összképhez. Ahogy ásított, látszottak a fogai - agyarai - a foltos szájpadlása, a rózsaszín nyelve ami picit most oldalra lógott mint egy kósza hajtincs. Csak álltam ott és azon merengtem, hogy most komolyan gondolja és ez egyfajta farkas szeszély és el fog múlni. Na de mikor? És itt tartottam a bambább bámulás borjú módra fejezetben amikor felpattant és noszogatni kezdett. Ha nem a fejemben szól azt mondtam volna, hogy makogott valamit a nők megbízhatatlanságáról és a készülődés menyasszonyi hosszúságú idejéről, de a fejemben ez inkább egy kisgyerek izgatottsága volt.* -Nyuszi mi?! *Szemet forgattam és konstatáltam, hogy átvágott. Felé mutattam az ujjammal.* -Szép akció volt!*Tovább gyömiszkéltem a ruháit, majd a kabátját felvettem magamra mert már nem fért be. Végül felálltam és szándékosan lassan indultam el, ha rajtam múlik az a nyuszi - ha egyáltalán létezik a közelben - ma nem lesz Egon ebédje. Ha itt hagy, esküszöm megbosszulom. Ha azonban még elértem lassúságom ellenére is, akkor sem ülök fel azonnal, muszáj kiélveznem ezt a csodát és végig simiznem mindenhol. Majdnem mindenhol.*
- Neeem is – rázta a fejét, mint aki tényleg elgondolkozott rajta, hogy túl válogatós lett volna, de végül is ez természetes nem? Ész nélkül nem lehet mindent megenni, mert az gyomorrontáshoz vezet. A romlott macskakaja nyilván nem tartozik ebbe a kategóriába, hiszen az egy nagyon jó étek, és Egon bármikor képes lenne befalni belőle egy doboznyit. Azt le is nyalogatná a lányról, de valahogy úgy érezte Rebecca nem hagyná ezt neki, ezért jelenleg meg sem említette, mint lehetőséget. Majd talán kicsit később. - Mondjuk – mosolyodott el a hím, közben azon gondolkodott, vajon a lány most kamuzott, vagy csak tényleg őt tudja ilyen remek módon kiengesztelni? Olyan tehetség ez, amit máshol is kamatoztathat, nem valószínű, hogy egyedül Egonnál veti be. Még mindig rötyögve hallgatta a szabadkozását, amiért nem volt képes megállítani őt a felkiáltásban, aztán kaján vigyorral ránézett és megvonta a vállát. – Bocsi szép hölgy, de nálam van a kocsi kulcs. Bármihez kezdhettem volna nélküled. Elfurikázhattam volna a naplementébe, vagy éppen üldözőbe is vehettem volna a yard járműveit, hogy hősies… mert, hogy én hős vagyok – bólogatott serényen az öntömjénező kijelentés közepette – szóval hősies akció során kiszabadíthattalak volna a gonosz nottinghami seriff fogságából, aki már vitt volna a bíboroshoz, hogy apácát faragjon belőled – egy pillanatra elhallgatott, majd még hozzátette enyhén pökhendi stílusban. – Egyébként szívesen – igaz a dolog csak a képzeletében élt, de gyakorlatilag megmentette a zárdai léttől, így határozottan kijár neki némi hajbókolós tisztelet. - Helyes – közölte durcásan, majd változni kezdett, aztán elterült, ásítva nyújtózkodott, és úgy érezte nem akar sehová egy tapodtat sem menni. – Jól hallottad… nincs kedvem erdőt járni. Inkább pihenek – nem vette a fáradtságot, hogy a lányra nézzen, pedig jó lett volna, mert biztos élvezte volna a bambakirálynős arcképét, de erről sajnálatos módon lemaradt. Az orrába tóduló szag - ami minden bizonnyal egy kövér nyúl szaga lehetett, és nem soványé – hirtelen szökkentette talpra és már teljesen bezsongva igyekezett a nyúl után vetődni, akárhol is legyen az, de természetesen a nőknek annyira nehéz elkészülniük, pedig most még csak ruhát sem kell váltania. – Igen, igen nyuszi gyere már – sürgette kétségbeesetten. – Miféle akció? – kérdezte értetlenül, de a válaszra már szinte nem is volt kedve figyelni, mert a fejében a nyuszi zamatos húsa töltötte be a legnagyobb teret. Nem értette Rebeccának mi tart ennyi ideig, egyszerűen csak a hátára kell ülnie, de még ezt is olyan… ah. Egon topogott egyhelyben, miközben várta, hogy a lány végre rászálljon, de őnagysága, még csak nagyon nem is sietett, ezért Egon közelebb araszolt hozzá, de ez sem sokat segített, mert először csak annyit érzett, hogy finom kezek érintik a bundáját mindenfele, aztán egy örökkévalóság után végre érezte, hogy a lány pehelysúlya a hátára kerül. – Na végre… komolyan mondom elképesztőek a nők. Ha tehetném, beharaptatnálak egy villámmal – zsörtölődött bosszúsan, de még nem indult meg, mert megvárta, hogy a lány rendesen a hátára kerüljön. – Szólj, ha készen állsz – a nyuszi íncsiklandó szaga ellenére nem akarta, hogy Rebecca lebucskázzon a hátáról a hirtelen nekiiramodás következtében. Amikor megkapta az engedélyt az indulásra, azonnal vágtatni kezdett és természetesen a nyúl szaga után ment. Szerencsés véletlen egybeesés, hogy a nyúl arra van, amerről jöttek így Rebeccának nem lehet kifogása a nyúlvadászat ellen. Árkon-bokron szaladt át, és a nyúl szag egyre csak erősödött, de nem találta, aztán egy idő után halványodni kezdett, ezért lassított, majd fejét lehajtva szaglászgatni kezdett, és megfordult. – Erre van… erre van valamerre – nyugtatta meg a lányt, aki már biztosan várta a nyers nyúl zabálás lehetőségét.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Hogy Egon mennyire válogatós azt szerintem nem kell tovább ragozni, nekem van igazam és kész. Gondolatban legyintettem és ráhagytam az egészet. Emlékeztem ugyan a romlott macskakajára, amit azt hiszem tévedésből evett meg egyszer, de a csapkodós halacska után volt egy olyan gyanúm, hogy igazából nem és Egon egy ínyenc, talán a száz napos tojást is szívesen megenné, aminek a hallatán nekem a gyomrom fordul fel és a szagába még bele sem gondoltam. Egy kívülállónak, mondjuk Amandának minden bizonnyal mi lennénk a furcsa pár, mert annyira különbözünk mindenben, hogy azt kitalálni sem lehetne, de talán pont ez vonz minket a másikhoz. Néha értetlenül állunk a párunk kifejtett gondolatai és tettei előtt, de mindez annyira nem fontos, hogy meggyőzzük a maguk igazáról, és ha már itt tartunk, ugyan nem mi vagyunk az egyedüli farkas-őrző páros, vagy inkább úgy mondom farkas-ember páros, de mégis ritka az ilyesmi, nem könnyű racionális ésszel elfogadni, azt, hogy létezik ilyen és együtt is élni vele. Engem viszont ez hoz izgalomba, nem kifejezetten szexuális értelemben. Vonzódom Egonhoz, ragaszkodom hozzá, jól érzem magam vele mint ahogy mással még sosem, mondhatni remekül kiegészítjük egymás hibáit, a lelkén lévő folytonossági hiányt, folt a zsákon és így tovább. Épp ezért nem érzem úgy, hogy mást is ki tudnék engesztelni és nem is akarok, legalábbis olyan módon nem ahogy Egont. Azt szeretem amikor egymást húzzuk mindenféle jóval, és közben ki kell találnom, hogy vajon komolyan gondolja vagy viccel, mert ő ebben nagyon jó, én még csak gyakorlom, nem csoda, hogy világbajnok diadalt éreztem amikor a kocsi kulccsal átvertem, még ha csak egy pillanatra is, ám azt hiszem ezt még egy hétig hallgathatom. Amikor sorolja mit tehetett volna meg nélkülem, csak bólogatok és néha elmorrantok egy „aha”-t, főleg a hős mesénél. Az apáca shownál már kibuggyan belőlem a nevetés, ez már nem szimpla hanta hanem eszement, vicces mese és még meg is kell köszönnöm.* -Igazán lekötelez Mr. Robin Hood, vagy D`Artagnan lovag? Nem igazán tudom melyik történetről van szó. *Most, hogy sikeresen megmenekültünk a házból és a három idiótától, akik akár lehettek volna a három testőr parodizált változata is, szükségét éreztem, hogy minél előbb elmenjünk innen, úgy látszott, Egon nem igazán osztja ezt a véleményemet, mert először szexelni akart egy bokor tövében – mi másért nézett volna rám olyan furán amiért én nem vetkőztem? – aztán farkasként meg lefeküdt és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább menni. Ám még csodálkozni sem volt nagyon időm, mert felpattant mint akinek a feneke alá gyújtottak egy egész tábortüzet és hirtelen nagyon türelmetlen lett. Ráfoghattam volna a nyuszira, de sehol egy pohár kakaó. Csak bambultam míg úgy nem döntöttem, hogy az egész egy vicc megint amit tőle már megszokhattam, bosszú a kocsi kulcs miatt és ezt meg is mondtam neki, de nem értette az akciót, egyre csak a nyuszit szajkózta. Természetesen elhúztam az időt és azon merengtem mennyire nem zavar már, hogy a fejemben beszél, igaza volt amikor azt mondta, idővel megszokom. Vagy azt Jay mondta? Már nem emlékszem rá. * -Nyugi Egon, nem sietünk sehova. *Hűtöttem le sikertelenül mikor a fejembe morgott, simogatás közben éreztem ahogy minden idegszála pattanásig feszül, szinte vibrált a bőre a bundája alatt, ami meglehetősen izgalmas volt és roppant érdekes, ezért nem is gondoltam bele abba, hogy netán tényleg siet, hanem kiélveztem az utolsó percig mielőtt a hátára ültem. Elhelyezkedtem, tanulva a korábbiakból, és jól megszorítottam a combjaimmal. *-Készen vagyok, mehetünk.*Morogtam vissza hasonlóképp, és szerencse, hogy jól megkapaszkodtam, különben hátraestem volna a hirtelen repülőrajttól. *~Talán tényleg nyulat érzett.~*Úgy száguldozott mintha az élete függne tőle, semmire sem figyelt most mint korábban tette, gondolom már tapasztaltnak könyvelt el farkaslovaglásban. Meg is kaptam a magamét, egy ág az arcomnak csapódott, de nem volt fájdalmas ezért fel se vettem, meg sem nyikkantam, és észre sem vettem, hogy felsebzett. Vékony, éles vágás húzódott a járomcsontomon, alig két centis de egy-két vércsepp kibuggyant. Már-már rezignáltan vettem tudomásul a vakvilágba loholást mikor lassított és erőteljesen szaglászni kezdett. Ha volt is nyuszi, annak sikerült elmenekülnie és csak reméltem, hogy az én lassúságom miatt, amit persze Egon majd a fejemre olvas de vállalom. Nem igazán szerettem volna látni ahogy elkap egy nyuszit és felzabálja, hogy repkednek a belek és a szőrcsomók és természetesen nem is gondoltam bele ebbe úgy, hogy a kép lejátszódott volna előttem, mert már ettől elájultam volna, egyenlő volt a vér látványával. *-Hazaszaladt. Nyugodj bele Egon, volt nyuszi nincs nyuszi. Majd eszünk a szállodában, vagy megesszük a maradék szendvicset, legalább lesz egy kis hely a táskában. *Persze a szendvics nem mérhető egy friss meleg nyuszihoz, de csillapítja az éhséget. Az is lehet, hogy a nyúl….megérezve Egont, irányt váltott és másfelé szaladt, őszintén neki drukkoltam, de persze meglehet, hogy a hülye nyúl csak kerül egyet és pont Egonnal szembe fog szaladni. *-Menjünk tovább.*”Megsarkantyúztam, persze finoman és böködni kezdtem a nyakát, hogy elinduljunk.*
Egon igazán örült, hogy Rebecca értékeli a marhaságát, ráadásul még el is neveti magát rajta, pedig nem is olyan rég, még nagyon utálhatta Egont, amiért a kéménybe kellett másznia miatta. Jó, mondjuk az természetesen kényszerhelyzet volt, hiszen a házigazdák túl gyorsan iramodtak a szobához és képtelenség lett volna észrevétlen eltűnniük. – Történet? Nem… vagy, ha igen, akkor Egon Lovagról szól, aki a vívásban mester, és a szép hölgyek megrontásá… akarom mondani – tűnődött el egy kicsit, keresve a megfelelő szót – megmentésében bajnok. – Gyönyörű mentés volt, és most jöhet a terelés. – Amúgy tudtad, hogy az Egon azt jelenti: erős a karddal? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, miközben arra gondolt, hogy eléggé nem illik rá a név, mert marha rég vívott utoljára, és akkor sem szerepelt valami jól. A nyúl szaga csábítóan lengte körbe, persze Rebecca nem sietett, és olyan komótosan tett-vett, hogy Egon legszívesebben visszaváltozott volna emberré, hogy elvégezhesse a bepakolást a táskába. Viszont türtőztette magát. Hamarosan csak elér már végre hozzá, és felszáll. Ez egy örökkévalóságnak tűnő perc után következett be, és ráadásul még előtte ki is jelentette, hogy nem sietnek sehová, pedig pont, hogy nyuszit vadászni sietnek. – Dehogynem, hát a nyuszi… ott van és le kell vadászni. Máris elfelejtetted, hogy mondtam? – kérdezte hitetlenkedő hangnemben, közben hangját átlengte a nyúlvadászattal járó izgatottság. Egyhelyben topogott tehetetlenségégében, és csak akkor csillapodott valamelyest, amikor érezte, hogy Rebecca végre fel akar kászálódni rá. – Na… végre – közölte elégedetten, de durcás hangnemben, kábé pont úgy, mintha egy órák óta öltözködő asszonysághoz intézte volna szavait. Az engedéllyel párhuzamosan megindult és a nyúlszag felé vette az irányt, ami jelenleg pont arra vezetett, amerre jöttek, így Rebeccának egy szava sem lehetett. Nem mintha olyan nagyon tudott volna dumálni a nagy sebesség mellett. A nyúl szag erősödött, majd gyengült, Egon pedig csalódott szaglászásba kezdett, majd megfordult, hogy mindent alaposan körbeszimatoljon, közben próbálta megnyugtatni a nyilván roppant mód csalódott Rebeccát. Nem ehet nyulat, bizonyára szomorú… szegény. – Szendvics? – kapta fel a fejét Egon, mint aki olyan szót hallott, amit még előtte soha életben nem. – De… hát… az, kenyér… az nem jó. Árt az egészségnek. A nyúl viszont sokkal ízletesebb és friss, ropogós. Nem akarhatod magad a szendviccsel mérgezni – sikerült undorodva kiejteni az utolsó szavakat. – Hé… ez fájt – közölte megbántott hangon, de azért megindult, és nem arra, emerről jöttek, hanem valódi úti céljuk, a bérelt kocsi irányába. Egon persze titkon remélte, hogy a nyúl szaga újra erősödni fog, és akkor majd feltűnés nélkül fordulhat a szag forrása felé. Rebecca úgysem fogja észrevenni, neki az erdő teljesen egyforma. Azonban a vadak szaga nem erősödött és Egon emiatt nem tudta merre is mehetne tovább, így tartotta az irányt, és félóra erőltetett menet után végre megpillantott egy fényben megcsillanó tárgyat. Valószínűleg a parkolóban leállított bérelt kocsi szélvédője volt az. – Asszem megérkeztünk – közölte csalódottan. Miközben lassított fejét ide-oda billegtetve szimatolt a levegőbe, hátha van rá esély, hogy a nyúl szagát közelről érzi, de sajnos nem volt szerencséje. – Sajnálom, de nem tudok nyulat adni vacsira – dünnyögte bocsánatkérőn és leroskadt a földre, hagyva, hogy a lány lekászálódhasson róla.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
-Egon Lovagról nem olvastam regényt. Megmentés? Nem ezt akartad először mondani, de értékelem, hogy hamar észbe kaptál.*Fél oldalra húztam a számat, Egon jó ember volt, de nem hittem, hogy olyan sok nő érdekelné megmentés ügyben. *-Nem, nem tudtam, de….igaz lehet rád, elvégre tényleg erős vagy kardban. *Picit megköszörültem a torkomat és lenéztem az általam gondolt testrészre. Ezen már szélesen mosolyogtam, bár nem terveztem vele most egyik bokor alá sem feküdni, azt meg kellett hagyni, hogy többet tud az átlagnál és igen kreatív ezen a téren. Az a nő vessen rám követ aki erre a kijelentésre tényleg a fémből kovácsolt fegyverre gondolt. Volt bennem némi visszatartás a hátára való felülésben, ha tényleg érzett egyetlen nyulat is nem igazán volt kedvem egy délutáni mészárolós falatozáshoz, de a legjobban a csodálkozás és az újbóli alapos simi volt a célom. Nem tudtam betelni vele, számomra az alakváltása és a külseje maga volt a csoda és egyetlen pillanatot sem szerettem volna kihagyni, csak itt és most. Otthon nem igazán lesz rá sok alkalmam. Meglehetősen türelmetlen volt és ezt kiéreztem azokból a rezgésekből melyek a fejembe közvetítették a némán megfogalmazott gondolatait. Hosszú csendes vágtatás következett, bár ez most nem volt olyan odafigyelős mint az első, valószínűleg a szag követése miatt, mert ugyan nem ugrottunk át egyetlen kidőlt farönkön sem, az ágakat nem kerültük el. Mikor tanácstalanul lelassult, én megkönnyebbültem. Ha nincs nyuszi, nem lesz zabálás sem, legalábbis nem vérfröccsenős, szőrhullós. A szendvics mégis csak higiénikusabb és kevésbé gyomorforgatóbb, nekem legalábbis a minimumra csökkentette a borzongásomat a tény, hogy a nyúlnak sikerült egérutat nyernie. Amikor elismételte a szót, azt hittem megörült, hogy még sem marad éhen, de csalódnom kellett. *-Igazán éleslátó megállapítás.*Közöltem vele ironikusan mikor tájékoztatott arról, miből készül a szendvics.* -De van benne hús is….az is friss, legalábbis nem romlott, és nem mérgező Egon. Rengeteg tápanyag van benne. *Na igen, ez pont annyira volt hatásos mint Egont rászoktatni a zöldségre. Muszáj volt elterelnem a figyelmét, hogy tovább menjünk, talán nem volt a legjobb ötlet a lábammal indulásra bírni, a hangja a fejemben sértődött volt és ez eléggé rosszul érintett. Lelkiismeret furdalásom támadt ezért előre hajoltam, hogy megsimogassam, valahogy úgy mintha emberi alakjában lenne.* -Ne haragudj, bocsánatot kérek. *Ha emberi alakban lett volna akkor átölelem és megcsókolom, de azért egy farkaspofát nem akartam lesmárolni, más az, hogy emberi alakban nem rugdostam volna meg az oldalát. Jó, hát nem volt az rugdosás, csak finoman érintés és tudom, hogy nem fizikailag fájt neki, ezért ha visszaváltozik jár egy csók. Ám amíg nem érkeztünk a kocsi közelébe nem szóltam többet, inkább a lehajló ágakra figyeltem, de most már nem száguldoztunk olyan esze veszetten. Mindig is csodáltam az állatok tájékozódó képességét, főleg a kutyákét, hallottam néhány igaz történetet arról, hogyan talált haza egy kutya több száz vagy ezer kilométerről. Egon is simán visszatalált, nekem biztosan nem sikerült volna hacsak nincsenek turista jelzések a fákon, de itt nem igazán láttam egyet sem. Leszálltam róla és elkezdtem előszedni a ruháit.* -Nem szerettem volna nyulat vacsira, úgyhogy nincs mit sajnálnod sem. *Abbahagytam a pakolást és felnéztem rá a földön térdelésből, néztem őt és esküszöm láttam a farkasszemeiben a csalódottságot és a sajnálkozást. Nagyot sóhajtottam.* -Tudod, amikor így látlak mindig egy kicsit jobban beléd zúgok. *Szerettem a szemeit, szerettem amikor kisfiúsan megsértődött, amikor dacos volt. Legszívesebben átöltem volna ilyenkor, hogy megvigasztaljam. Odamentem hozzá és ha még mindig a földön kushadt, a nyakához bújtam. Hihetetlen volt az élmény, még úgy is, hogy tudtam, ember lakozik odabent, mélyen és nem egy valódi, erdei vad farkashoz bújok oda. *-Csodás volt ez a nap, nem tudom eléggé megköszönni.
- Észbe kaptam? – rázta a fejét óvatosan, mintha ezáltal el lenne képes tüntetni előbbi szavait. Az értetlenség mindig csodákra képes, és Egon szereti is ezt a módszert használni, hogy meglógjon a felelősség nyomasztó súlya alól. Igaz most csak szórakozott, hiszen az elszólás is direkt volt, de gyakorlatban kell maradni a berozsdásodás elkerülése végett. – Amúgy jó regény, bár a címe inkább Lord Egon, nem pedig lovag, és majd egyszer, ha olyanom lesz töviről hegyire elmesélem a rémregény minden egyes történést – merthogy nem lovagmese az biztos, hanem inkább valami sokkal sötétebb és kegyetlenebb. Persze Egonnak esze ágában sincs tényleg elmesélni, esetleg csak akkor, ha halálán van vagy valami. Úgy ötszáz év múlva, amikor kezdenek jelentkezni nála a végelgyengülés jelei. Rebecca ennyi ideig nem húzza ki, így nyilván már csak a szellemének fog tudni mesélni. Igazán kár, de az ő választása, hogy őrző lett. – Óh… - nézett meglepetten, miközben a szája is tátva marad egy kis időre. – Nahát. Nem is gondoltam, hogy neked mindig a szexen jár az agyad. És még a nők azt képesek ránk sütni, hogy minékünk van állandóan szex körül az elménk – mondandóját enyhe vigyor kíséretében fejezte be. A nyúl kereket oldott, Egonnak pedig egyáltalán nem fájt szendvicsre a foga, még akkor sem, ha a lány szerint tele van tápanyaggal. – Akkor edd meg te, nekem nincs szükségem tápanyagra, láthatod, hogy milyen fitt vagyok – hangja csalódottan csengett, mert még mindig a nyúlra gondolt és a zamatos, friss, vérfröcsögős harapásra, amivel kioltja a kicsiny állat életét. Összefutott a nyál a szájában és megindulva hosszú csíkot húzott maga után, egészen addig, amíg el nem terelődtek a gondolatai a vesztett vacsoráról. – Jól van – közölte kegyesen, telepatikus hangjában érződött még a sértődöttség, és egy nagyadag gőg is. – Elfogadom a bocsánatkérésed, de ezért cserébe kacsát akarok… mihamarabb – nyilván, ha Egon jobban önmaga lett volna, rájönne ez mennyire könnyen kivitelezhető a lány részéről, hiszen csak el kell menniük egy étterembe, aztán rendelnek egy kacsa sültet, de jelenleg a vacsora elvesztésének ténye a logikus gondolkodást elűzte a fejéből. Meg hát a bestia is segített ebben természetesen. – Ha már úgyis simogatsz, vakard már meg légyszi a fülem tövét – menet közben kicsit hátravetette a fejét, hogy a lány jobban hozzáférhessen, aztán élvezte a kellemes érzést, amit a kaparászó ujjak nyújthattak. Megvakarta volna saját magának, csak akkor félő, hogy lerúgja Rebeccát a hátáról, és az nem lenne túl szerencsés, mert a lány biztos zokon veszi és még lehet, hogy kacsát sem süt. A visszaút rövidebbnek tűnt, mint az odafelé vezető, talán a szakadék kihagyásának köszönhető, de egyébként általában minden visszaút gyorsabbnak tűnik, ha járatlan úton halad a farkas. – Nem szerettél volna nyulat vacsira?! – kérdezte döbbenten és hatalmas fejét a lány felé fordította. Pofáján nem látszódhatott annyira, de iszonyatosan ledöbbentette, amit hallott. Nyilván a lány meghibbant, hogy nem óhajt nyulat vacsorázni, pedig annál jobb étek nem is kerülhetne a gyomorba a vadonból. Oké, a sült kacsa jobb, de azt elő kell készíteni előbb, és nyersen a nyúl a legcsodálatosabb kaja az egész földkerekségen. Leszámítva néhány egyéb… állatfajtát. – Azt akarod ezzel mondani, hogy buksz a medveméretű szőrös vadállatokra? – kérdezte csodálkozva, majd megrázta a fejét és eltöprengve folytatta. – Micsoda perverzitás… pedig ránézésre normálisnak tűntél. Rebecca közelebb jött és Egon még mindig a földön hevert, lustán elnyújtózva figyelte a pakolászást, és azt is, hogy a lány a nyakához bújik. – Nekem is jó volt, és sajnos a nyuszinak is – hangja csak egy kicsit volt csalódott, öröm azonban annál több bujkált benne. – Hé… megvágtad az arcod – mellső lábával átölelte, majd elkezdte a változást, és néhány másodperc múlva már emberként karolta át barátnőjét, és egyúttal a Fájdalomtérképet előráncigálva átvette a lány arcáról az apró, de mégiscsak vért fakasztó vágást. – Na, így már jobb. Ilyen menő arcdíszem csak nekem lehet – elvigyorodott és közben remélte, hogy Rebecca nem ájul be a férfi arcán kifakadó vékony vércsíktól. Egon átvette a ruháit, komótosan felöltözött, majd kettesben megindultak a kölcsönzött jármű felé.
Kezdőlap
